Aladdin, vagy a csodalámpa története. (continued 2)

Kevés idő mulván a szellem ismét eljött negyven fekete rabszolgától kisérve, kik valamennyien egy nehéz aranymedenczét hozának fejökön, gyémánttal, rubinnal, smaragddal, gyöngyökkel, nagyságra s szépségre még válogatottabbakkal megtöltve mint az előbbiek. Mindenik medencze ezüsthabos aranyszövettel volt betakarva. Mindezen rabszolgák, mind a fehérek, mind a feketék csaknem az egész házat betöltötték, mely alkalmas kicsin vala, az udvarnak, s kertnek egy részével együtt. A szellem kérdé Aladdint, meg van-e elégedve, s nem parancsol-e még valamit. Aladdin válaszolá, most egyebet nem bíz reá s igy a szellem legottan eltünék.

Aladdin anyja megjött az árhelyről, s beléptekor egészen elbámult, a mint a sok embert s drágaságot látá. Lerakván az eleséget, melyet hoza, fátyolát le akará tenni; de Aladdin tartóztatá, „kedves anyám, – igy szóla hozzá, – most nem lehet időt vesztenünk. Igen sok függ attól, hogy te, mielőtt a szultán a divánt bevégzi, a palotába visszatérj, s az ajándékot, s a jegyadományt, melyet Badrulbudur herczegné számára kért, neki megvigyed, hogy gyorsaságom s pontosságomból általláthassa azon forró s őszinte kivánatomat, melylyel a Badrulbudur herczegnével kötendő házassági egyesülés becsületére törekedem.“

Anélkül, hogy anyja feleletét várná, megnyitá Aladdin az utcza felé az ajtót, s minden rabszolgáit, egymás mellett egy fehéret egy aranymedenczét vivő feketével egész az utolsóig párosan általeregeté. A legutolsó fekete rabszolga után kimenvén anyja is, bezárta az ajtót, s békével vára szobájában azon reménynyel, hogy a szultán ez ajándék után, melyet kivánt, végre vejének elfogadandja.

A mint az első fehér rabszolga kilépett Aladdin házából, minden általmenők, kik őt látták, megállottak, s minekelőtte a nyolczvan fehér s fekete rabszolga kijött volna, már tele volt az utcza emberrel, kik mindenfelől egy ily pompás s rendkivüli jelenés látására összetorlottak. Mindenik szolga öltözete oly gazdagszövetű, s gyémántos vala, hogy a legdologhozértőbb emberek nem sokalták mindenik öltözetet egy milliomnál többre becsülni. Minden ruhának csínja, s testhez állása, az illemény, s kellem a rabszolgák magatartásában, egyenlő deli termetök, ünnepélyes menetelök egyenlő közű távolsággal, a rendkivüli drágakövek fénye, a gyöngyök, melyek öveik körül aranyba foglalva valának, s a szinte drágakövekből összecsinált rózsák turbánaikon, melyek egy egészen saját izlet szerint valának munkálva, oly bámulásba hozták ezen nézők sokaságát, hogy nem győzték őket nézni, s szemeikkel, mig csak lehetett, kisérni. Az utczák oly tele voltak emberekkel, hogy mindenik kénytelen volt azon helyt maradni, melyen állott.

Minthogy több utczán kelle átmenniök, mig a palotába érhetének, a városnak jó nagy része, minden koru s osztályu személyek tanui lettek ezen bájoló fellépésnek. Végre eljutott az elsője ezen nyolczvan rabszolgának az első várudvar kapujához. A kapusok, kik e csodálandó sereg közelettére mindjárt két rendbe oszlának, királynak tarták őt, oly gazdagon, s pompásan vala öltözve, s közeledének, hogy ruhája prémét csókolják; de a szolga a szellemtől oktatva, hátravonult, s egész komolysággal szólva: „Mi rabszolgák vagyunk, urunk megjelenendik, ha ideje lesz.“

Az első rabszolga a sereg előtt a második várudvarba jutott, mely igen tágas vala, s hol a szultán udvari népe felállitva volt. Ezen csapat vezetői nagyon fényesen valának öltözve, de igen homályba tétettek, midőn a nyolczvan rabszolga Aladdin ajándékát, melyhez magok is tartoztak, elhozá. A szultán egész udvarában semmi oly tündöklő nem vala, s az őt körülvevő urak minden fénye, s ragyogása elenyészett ahhoz képest, a mi itt szemeiknek ajánlkozék.

Mihelyt a szultánnak ezen rabszolgák jövetele bejelentetett, azonnal parancsolatot ada, hogy bevezettessenek. A mint megjelentek, a divánnak ajtaját nyitva találták, s a legnagyobb rendben, fele jobbra, fele balra, azonnal belépének. Midőn már mind benn valának, s a szultán thrónusa előtt egy nagy félkört képezének, mindenik fekete rabszolga a nehéz medenczét, melyet hoza, a szőnyegre letevé. Mindnyájan leborultak, s homlokaikkal megérinték a szőnyeget. A fehér rabszolgák ugyanazt, s egyszerre tevék. Azután fölkelének, s a feketék igen ügyesen föltárák a medenczét, mely előttök állt, s kezeiket melleikre tevén, a legnagyobb tisztelettel állva maradának.

Aladdin anyja, ki azalatt egész a thrónusig előment, miután leborult volna, igy szólt a szultánhoz: „Felséges ur! fiam igen jól tudja, hogy ez ajándék, melyet fölségednek küld, sokkal alább van annál, a mit Badrulbudur herczegné megérdemelne; reményli mindazáltal, hogy felséged, valamint Badrulbudur herczegné is ezt elfogadni méltóztatnak, s ezt annál nagyobb bizodalommal, minthogy ez által a föltételnek, melyet elébe szabnod tetszék, eleget tenni törekedett.“ A szultán nem vala képes Aladdin anyja üdvözletét figyelmesen meghallgatni. A legelső pillantat, melyet a legtündöklőbb, s legdrágább kincsekkel megtöltött negyven medenczére, s a nyolczvan rabszolgára vetett, kik mint tekintetökre, mind öltözetük bámulandó pompája- s drágaságára nézve királyoknak tetszének, annyira meg lőn lepetve, hogy elcsodálkozásából semmikép föl nem eszmélhetett. A helyett, hogy Aladdin anyjának felelt volna, a nagyvezérhez fordult, ki maga sem foghatá meg, honnan kerülhet ez a teménytelen kincsnek sokasága? „Nos, vezér, – monda nyilvánosan neki – mit tartasz arról, ki nekem ily rendkivül gazdag ajándékot küld, s kit egyikünk sem ismer? Méltatlannak tartod-e még a házasságra leányommal Badrulbudur herczegnével?“ Bármint evődött, s megszomorodott is a nagyvezér azon, hogy fia előtt egy ismeretlen legyen a szultán vejévé, még sem merte valódi véleményét eltitkolni. Nagyon is szembetünő vala, hogy Aladdin ajándéka több, mint elégséges vala arra, hogy ily magas rokonságba fölvétessék. Azért is válaszola, a szultán vélekedését egészen javalva: „Uram, oly távol van tőlem azt hinni, hogy a ki felségednek ily nagy ajándékot nyujtott, méltatlan a mondott becsületre, hogy azt nagyobbra méltónak is merném állitani, ha meg nem volnék győződve, hogy a herczegné, felséged leánya becsét a világnak semmi kincse föl nem érheti.“ Az udvari fő urak, kik ezen ülésben jelen valának tetszésök jelei által kimutaták, hogy vélekedésük a nagy vezérétől nem különböző.

A szultán a dolgot most már nem halasztá, s még csak eszébe sem juta tudakozódni: valjon Aladdin bir-e egyéb tulajdonokkal is, melyek megkivántatók, hogy veje lehessen. Ezen véghetetlen kincsnek csak puszta látása is, s a gyorsaság, melylyel Aladdin kivánságait teljesité, anélkül, hogy a roppant föltételek, melyek elébe szabattak, csak legkisebb bajt okoztak is volna neki, könnyen meggyőzék afelől, hogy semminek sincs hiával, a mi azt tökéletes emberré, s olyanná tegye, milyet ő kiván. S azért, hogy Aladdin anyját oly megnyugtatva bocsássa el, a mint csak kivánhatá, igy szóla hozzá: „Menj, jó asszony, s mondd fiadnak, hogy nyilt karokkal várom, s hogy minél előbb jő a herczegnét kezemből elfogadni, annál nagyobb gyönyörömre leend.“

Mihelyt Aladdin anyja oly örömmel, milyenre csak egy alrendű asszony képes lehet, ha fiát váratlanul ily magas polczra látja jutni, eltávozott, a szultán eloszlatta ezen napi ülést, leszált thrónusáról, s parancsolá, hogy a herczegné szolgálatára rendelt heréltek jőjenek, vegyék föl a medenczéket, s vigyék asszonyok szobáiba, hol azokat egész kénye szerint meg akará tekinteni. E parancs a heréltek főtisztének ügyelése alatt azonnal teljesitve lőn.

A nyolczvan fehér s fekete rabszolga nem felejtettek el. Bebocsáták őket a palota belsejébe, s kis idő mulva parancsolá a szultán, ki azelőtt a herczegnével pompás öltözeteikről beszélt, hogy a herczegné szobái előtt állittassanak sorba, hogy azokat a rostélyozott ablakon által láthassa, s meggyőződhessék, hogy nemcsak többet nem, hanem sokkal kevesebbet is mondott neki felőlök, mint valójában volt.

Aladdin anyja azalatt haza tért és pedig oly arczczal, mely a fiának hozott jó hirt eléggé kijelentette. „Fiam, – igy szóla hozzá, – van okod elégedve lenned; várakozásomnak ellenére megérted kivánságod teljesedését, s jól tudod, mit mondottam neked ez iránt. Hogy soká ne várakoztassalak, már csak megmondom: a szultán egész udvarának megegyeztével méltónak itélt Badrulbudur herczegné birtokára. Vár, hogy ölelhessen, s a házassági szerződést megtegye. Arra legyen most gondod, hogy ezen összejövetelre elkészülj, hogy az azon magas véleménynek, mely felőled van, megfelelő legyen. De azon csodák után, melyeket általad végrehajtva láttam, meg vagyok győződve, hogy ebben sem fogsz semmit elmulasztani. Azonban eszedbe kell juttatnom, hogy a szultán rád egész tűrtelenséggel vár. Azért is, ne késsél hozzá menni.“

Aladdin, ki ezen hirre fölöttébb megörült s a tárgytól, mely őt megbájolta, egészen el vala foglalva, csak nehány szót monda anyjának s szobájába távozék. Ott elővevé a lámpát, mely neki minden szükségeiben s kivánataiban oly nagy segélyére volt, s alig dörzsölte meg, hogy a szellem tüsténti megjelentével engedelmességét megbizonyitotta. „Szellem, – monda neki Aladdin, – azért hivtalak, hogy nekem fürdőt készits, s mihelyt megfürdöttem, akarom, hogy számomra a legdusabb s legpompásabb öltözetet „milyet csak fejedelem valaha viselt, készen tartsad.“ Alig mondá ki, hogy a szellem őt, valamint magát is, láthatlanná tette, fölemelte s fürdőbe vitte, mely a legfinomabb csíkos tarka márványból vala készitve. Anélkül hogy láthatta volna, ki szolgálja, egy tágas, tiszta szálában levetkezteték; a szálából egy fürdőbe viteték, mely mérsékelt melegü vala, holott megdörzsöltetett, s mindennemü illatos vizekben fürösztetett. Minekutána több fürdőszobában a hév minden fokain által ment, ismét kijöve, de egészen máskép, mint bement vala. Orczája ép, fehér s rózsaszinű lőn s egész teste sokkal ügyesebb és könnyebb. A szálába ment, de a ruhát, melyet ott hagya, már nem találta többé. Helyébe a szellem olyat tőn, milyent kivánt vala. Aladdin egészen elbámult, midőn az öltözet pompáját szemlélte, mely számára oda tétetett. Felöltözött a szellem segélyével, minden darabon, melyet felvőn, csodálkozván, annyira fölül haladta mindenik legmagasabb képzelődéseit. Fel levén öltözve, a szellem lakába visszavitte s ugyanazon szobába, melyből elhozta, s kérdezé, nem bizna-e még valamit reá.

„Igen, – felele Aladdin, – kivánom, hogy legitt egy lovat teremts elő számomra, mely szépségre s jelességre a szultán ólabelieket mind fölülmulja, melynek takarója, nyerge, féke egy milliónál nagyobb értékü legyen. Kivánom továbbá, hogy egyszersmind husz rabszolgát ide teremts, legalább is oly drágán öltözötteket, mint a kik a szultánhoz az ajándékot vitték, hogy ezek mellettem s kiséretül jöhessenek; továbbá még huszat ilyet, hogy azok rendben előttem járjanak. Anyámnak is hozz hat rabnőt szolgálatára, mindeniket legalább is oly gazdagon öltözve, mint Badrulbudur herczegasszonyéi, s mindenik fején oly egész öltözetet hozzon, mintha mindegyik a szultánné számára volna. Tovább tizezer aranyra van szükségem. Ez vala, a mit még parancsolni akartam. Menj és siess.“

Mihelyt Aladdin kiadá parancsait, eltünt a szellem s nemsokára megjelent a lóval, a negyven rabszolgával, kik közül tizen a tizezer aranyat hozák, s hat rabnővel, kik fejökön Aladdin anyja számára aranyszövetbe takart ruhákat hozának. Mindezeket általadá a szellem Aladinnak.

A tiz erszény közül Aladdin csak négyet veve, melyeket anyjának oly meghagyással ada által, hogy szükség esetében hasznát vegye. A többi hatot azon rabszolgák kezében hagyá, a kik hozták, oly parancsolattal, hogy tartsák meg, s az utczákon a szultán palotája felé mentökben a nép között marok számra hintsék el. Megparancsolá azt is, hogy mindnyájan előtte és pedig hármankint jobb felől, hármankint bal felől menjenek. Egyszersmind bemutatá anyjának a hat rabnőt, azt mondván neki, hogy az övéi s hogy velök mint asszonyuk parancsolhat; továbbá, hogy a ruhák melyeket hoztak, számára vannak.

Rendbe szedvén dolgait Aladdin, elbocsátá azt s mondá, hogy mihelyt szüksége lesz rá, híni fogja; a szellem legottan eltünék. Most Aladdin egyedül azon volt, hogy a szultán kivánatának, ki őt látni ohajtotta, eleget tegyen. Elküldé a negyven rabszolga egyikét, nem mondom legszebbikét, mert mind egyenlők voltak – a szultán palotájába, azon parancscsal, hogy tudakozza meg az ajtónállók fejétől, mikor lehetne szerencséje a szultán lábaihoz borulnia? A rabszolga igen gyorsan megvivé az üzenetet s választ hoza, hogy a szultán igen nyugtalanul várja.

Aladdin legottan lóra ült s az egész csapatot a már mondott rendben meginditá. Noha még soha lovon nem ült, mégis oly deliséggel tartá magát, hogy a legtanultabb lovas sem gondolta volna ujoncznak. Az utczák, melyeken ment, egy pillanat alatt teméntelen sok néppel telének meg, kik a léget tetszésök, csodálkozások s magasztalásaik hangjaival tölték, kivált mikor a hat rabszolga, kiknél az erszény volt, jobbra-balra marokkal hinté az aranyat. A tetszés kiáltása azonban nem azoktól származott, kik tolongottak s lehajladoztak az aranyat szedni, hanem közép rendű személyektől, kik meg nem állhatták, hogy Aladdin bőkezüségének a méltó dicséretet nyilván ki ne mondják. Nem csak azok meg nem ismerék, kik gyermek korában a fiukkal utczán játszani láták, hanem még azok is bajosan ismerhetének rá, kik nem régen látták, annyira megváltoztak arczvonásai. Ez onnan jött, mivel a lámpának tulajdonsága volt, birtokosainak lassankint mindazon tökélyeket megadni, melyek a magas polczhoz, hova a lámpa ereje által jutottak, illendők valának. Most Aladdin személye iránt sokkal több figyelem volt, mint egész kiséretére. S már többen ugyanefféle csapatot láttak az előbbi napon, mely a szultánnak az ajándékot vitte. Mind ezek mellett a ló csodáltatott leginkább az értelmesektől, kik annak szépségét igen jól meg tudák különböztetni anélkül, hogy a gyémántoknak s drágaköveknek, melyekkel födve volt, vagy gazdagsága vagy csillogása őket megvakitotta volna. Minthogy hire terjedett, hogy a szultán neki szándékozik adni leányát, még sem találkozott, ki alacsony sorsához képest szerencséjét, vagy sorsa felmagasztaltatását irigylette volna.

Aladdin elért a palotához, hol elfogadására minden készen állott. Midőn a második udvar kapujához ért, a szokás szerint, melyet a nagyvezér, a tartományok helytartói mindenkor követtek, le akart lováról szállani, de a főajtónok, ki a szultán parancsa szerint reá ott várakozott, nem engedé s egész a gyülési vagy elfogadó teremig kiséré, hol lováról lesegitette; noha Aladdin azt nagyon ellenzette s el nem akarta vállalni, még sem vala képes meggátolni. Azalatt az ajtónállók két rendbe álltak a bemenetnél, a főajtónok Aladdin balján ment s őt egész a thrónusig vezette.

A mint a szultán Aladdint megpillantotta, igen megörült, őt gazdagabban s pompásabban öltözve látván, mint maga valaha volt, mint szinte igen meglepetett deli termete s méltóságos öntartása által, a mi mind igen távol esett azon alacsony öltözettől, melyben anyját maga előtt legelőször megjelenni látta. Bámulása s meglepetése azonban nem gátlák fölkelnie s két három lépcsőig thrónusáról leszállnia, hogy Aladdint lábaihoz borulni ne engedje, hanem inkább azt barátsága minden kijelentésével megölelje. Ezen nyájas üdvözlet után mindazáltal Aladdin ismét lábaihoz akart borulni; de a szultán saját kezeivel tartóztatá s kényszerité ő s a nagyvezér közé leülnie.

Aladdin most megszólalt s ezeket mondá: „Uram, elfogadom a becsültetést, melyet nekem felséged tészen; mert azt kegyesen méltóztatál kijelenteni; de engedd mondanom, hogy épen el nem feledém, hogy születésemre nézve rabszolgád vagyok, hogy hatalmad nagyságát ismerem, hogy igen jól tudom, mennyivel tesz származatom alább azon helyezet dicsőségénél, melyben te vagy. Ha csak valamennyire is megérdemeltem a kedvező elfogadtatást, azt egy véletlen eset által okozott vakmerőségemnek köszönhetem, mely felinditá szemeimet, gondolatimat s vágyaimat ama mennyei herczegnére forditani, mely egyedül tárgya minden ohajtásaimnak. E vakmerőségemért bocsánatot kérek felségedtől; de el nem titkolhatom, hogy meghalnék búmban, ha reményemet ezen kivánatom teljesülte iránt vesztenem kellene.“

„Fiam, – válaszolt a szultán s ujolag megölelé, – te igen balul cselekednél, ha adott szavam őszinteségét csak egy pillanatig is kétségbe hoznád. Életed mostantól fogva drágább nekem, hogysem azon gyógyszert, mely annak megtartására hatalmamban áll, tőled megtagadhassam. Látni téged és hallani, e gyönyör kellőbb nekem mind azon kincseknél, melyekkel én és te összesen birunk.“

Ezt mondván a szultán, jelt ada, s azonnal trombita, síp és dobszó hallatszék, mire a szultán bevezeté Aladdint egy ragyogó terembe, hol ünnepileg hordák fel a számos étkeket. A szultán csak Aladdinnal magával evett. A nagyvezér s az udvar elsői, mindegyik rangja és méltósága szerint, a vendégség alatt körülállák őket. A szultán kinek egyetlen szemtárgya Aladdin volt, oly igen gyönyörködék ennek látásában – különféle dolgokra vivé a beszédet. De Aladdin ezen egymással folytatott beszélgetésben, akármely tárgyról lőn is szó, oly széles ismereteket, mély tudományt, józan értelmet bizonyita, hogy a szultán szivében azon jó vélemény, mely mindjárt kezdetben iránta fogamzott, most egészen meggyökeredzett.

Ebéd után a szultán fővárosának első biráját hivatá s parancsolá neki, hogy leánya Badrulbudur herczegasszony és Aladdin között a házassági szerződést tegye fel, s tisztára dolgozza ki. Azalatt a szultán Aladdinnal holmi mellékérdekű dolgok felett mulatkozott, a nagyvezér és udvar főbbjei folyvást jelen valának, s Aladdin okosságán, hajlékony nyelvén, velős kifejezésein és finom elmés észrevételein, melyekkel a beszéd mulatságát fűszerezte, nem győzének csodálkozni.

Minekutána a biró a házassági szerződést az uralkodó szokás kivánata szerint megkészitette, kérdezé a szultán Aladdint, van-e szándéka a palotában maradni, s a menyegzői szertartást még ezen nap végre hajtani? „Uram, – felele Aladdin – ámbár megnevezhetetlen hő vágygyal kivánkozom azon boldogság egébe, melyet nekem Felséged kegyelme nyit, mégis kénytelen vagyok esedezni, hogy szabad legyen azt elhalasztanom addiglan, mig egy palotám épült, melyben a herczegasszonyt születéséhez méltólag fogadhassam. Kérem tehát felségedet, jelelne ki ezen czélra udvarához közel egy alkalmas tért, honnan képes legyek minél könnyebben és többször udvarlására jőni. Én igyekszem, hogy az épület a legrövidebb idő alatt elkészüljön.“ – „Fiam, – viszonza a szultán, – válaszsz helyet tetszésed szerint, válaszsz ott, hol legalkalmasabbnak látszik. Az üres tér palotám előtt elég nagy, s én magam is már nem egyszer gondolkoztam azt beépiteni. Csak el ne felejtsd, hogy legtüzesebb ohajtásaim közé tartozik, téged leányommal minél előbb egyesülve látni, s akkor mondhatom majd: örömeim mértéke teljes.“ – E szavakat mondván, még egyszer megölelé Aladdint, ez pedig a szultántól oly nemes illendőséggel bucsuzott el, mintha folyvást fejdelmi udvarnál élt s nevekedett volna.

Aladdin lóra ült, s ugyanazon kisérettel, melylyel jöve, haza indult, a nép most is összetolongott, ezer ajakról hangzott örömkiáltás elébe, mindnyájan neki áldást és szerencsét kivánván. Mihelyt hajléka előtt leszállott, tüstént egyedül beméne szobájába, vevé a lámpát, s elő idézé szokás szerint a szellemet. Ez nem sokáig várata magára, megjelent azonnal, s ajánlá szolgálatit. „Szellem! – imigy szólalt hozzá Aladdin, – én eddigi szolgálatiddal meg voltam elégedve, te minden parancsaimat, melyeket tőlem e lámpa erejénél fogva vevél, híven és pontosan teljesitéd, s igy benned a lámpa szolgáját dicsérnem kell. Most pedig a dolog ugy hozza magával, hogy szolgálatidban, a mennyire lehet, még nagyobb szorgalmat és ügyességet mutass. Azt kivánom tőled, hogy a legrövidebb idő alatt nekem a szultán palotájának ellenében, de mégis illendő távolságra egy palotát épittess, mely mindenkép méltó legyen Badrulbudur herczegasszonyt, nőmet keblébe fogadni. Az épitményszerek kiválasztása te gondod legyen, te itéld meg, jobb lesz-e jaspis, agát, lazur, vörös- vagy talán tarka márványkőből falait rakni, reád bizom az épületnek egész elrendelését; azonban megvárom, hogy nekem fölül egy nagy termet egy kuppal, négy egymáshoz hasonló küloldallal épits, melynek falai vegyes arany és ezüst halmozatból álljanak, mindegyik oldalán hat ablak legyen, s ezeknek rostélyozatját, kivévén egy ablakot, melynek készületlennek kell maradni, gyémántok, rubinok és smaragdok müvészileg és szép összeilléssel diszezzék, szóval: ugy a mint a világ még nem birta mását. Továbbá akarom, hogy ezen palotánál egy udvar, egy elő-udvar s egy kert találkozzék, mindenekelőtt pedig bizonyos helyen egy gazdag arany- és ezüstpénzzel megrakott kincstár; ezenkivül a palotában konyhák, éléskamarák, gyületboltok, eszköztárak, legyenek telve mindennemű legdrágább eszközökkel az év minden részeire, s a palotának többi fényéhez alkalmaztatva; továbbá ménólak, a legszebb lovakkal s a szükséges lovászmesterekkel és lovászlegényekkel; – ezenkivül még találkozzanak elegendő számu szolgák a konyha és udvarlás végett, valamint a herczegasszony szolgálatára szükséges rabnők is. Értheted immár, hogy mint akarom. Menj tehát most, és jer vissza, ha minden kész.“

A nap épen leáldozék, midőn Aladdin a szellemnek a palota felépitése iránt, a mint azt elméjében kidolgozá, rendeléseket ád vala. A jövő nap hajnalán Aladdin, kit herczegasszonyához való szerelme békén nyugodni nem engedett, alig hogy felkelt, már a szellem is meg jelent s igy szólott hozzá: „Uram, palotád kész; jer, tekintsd meg, kedved szerint van-e.“ Aladdin csak alig jelenté, hogy látni kivánná, s a szellem egy pillanat alatt már oda helyezé. A mit itt Aladdin látott, mind tulhaladá várakozását, és ő nem győzött eléggé csodálkozni. A szellem mindenhová elvezeté, és ő mindenütt gazdagságot, fényt, tisztaságot és ragyogó pompát szemlélt, valának udvarlók és rabszolgák is, mindegyik öltözködve, a mint azt tiszte és szolgálatja kiváná. – Nem felejté el neki a legnevezetesebbet is, ugymint a kincstárt megmutatni, ennek ajtaját a kincstárnok maga nyitá meg. Aladdin itt csudát látott, rakáson hevert a sok arany, felosztva kisebb nagyobb zacskókra, a mint kisebb vagy nagyobb érték azokban foglalkozott, s a zacskók a boltozatig voltak halmozva, és pedig oly szép renddel, hogy a szemnek arra öröm vala nézni. Midőn kijövének, a szellem bizonyossá tevé Aladdint a kincsőr hívségéről. Erre elvezeté őt a ménistállókba, mutatá neki a világ legszebb lovait, s a lovászokat, kik a délczeg állatok táplálása és gondviselése körül ügyeskedtek. Ezután megjárta vele az élés- és szerkamarákat, melyek mindenféle dolgokkal, ugymint tápláló nemekkel, konyhaedénynyel, ékes lószerszámmal és számtalan szükséges holmival tömve valának.

Minekutána Aladdin imigy az egész palotát szobáról szobára, kamaráról kamarára, fölül ugy mint alul s különösen a nagy teremet huszonnégy ablakával körülszemlélte, s abban több gazdagságot és fényt, mint sem valaha reménylhette, talált volna, ekkép szólott a szellemhez: „Szellem, senki sem lehet megelégedettebb nálamnál, és én vajmi igazságtalan volnék, ha legkevesbbé is panaszkodnám. Csupán egy hiányzik még, a miről neked nem tevék emlitést, mivel akkor nem jutott eszembe; akarom, hogy a szultán palotájának kapujától azon szobák ajtajáig, melyek ezen palotában a herczegasszony számára készültek, egy legszebb bársony szőnyeg terittessék ki, ezt pedig azért, hogy midőn ő a szultán palotájából jön, rajta tehesse lépéseit.“ – „Egy szempillantás alatt itt termek, – mondá a szellem. – És alig tünt el, ime az álméló Aladdin teljesitve látja kivánságát, anélkül, hogy tudná, mikép történt légyen. A szellem ujra megjelenék, s visszavivé Aladdint hajlékába, épen, midőn a szultán palotájának kapuja kinyittatnék.

A palotának kapusai, kik a kaput kinyiták, és máskor azon táj felé, merre most Aladdin palotája állott, mindenkor szabad kilátással birtak, igen meglepetének, midőn ezen kilátást elépitve, s onnan a szultán palotájáig egy bársonyszőnyeget hosszan elterülni láttak. Eleinte nem különböztetheték meg, mi legyen, de nőtt álmélkodások, midőn végre Aladdin büszke palotája nyilván szemeik előtt állott. Ezen rendkivüli csodának hire hamar befutotta a szultán udvarát. A nagyvezér, ki a kapu megnyiltával a palotába jöve, ezen ujságon nem kevésbbé bámult, mint egyebek; ő közlé legelébb a szultánnal, de a dolgot ugy festé, mint csupa szemfényvesztést. „Vezér“ – válaszolt a szultán – miért tartod te ezt szemfényvesztésnek? te ugy tudod, valamint én, hogy az ama palota, melyet Aladdin herczeg leányomnak lakásul épittetett, ehhez az engedelmet jelenlétedben nyeré meg tőlem; és lehet-e megütköznünk, hogy azt ily rövid idő alatt készité el, minekutána láttuk emberi dus voltát? Ő minket meglepni kivánt, ő meg akarta mutatni, hogy a készpénz egy naptól a másikig csodákat szülhet. Csak valld meg nekem, hogy szemfényvesztésről ejtett szavaid bizonyos irigy bánatból erednek.“ Mivel azalatt el jött az idő, melyben a tanácsgyülésbe kellett mennie, tehát ezen beszédet tovább nem folytathatá.

Midőn Aladdin hajlékához visszahozatott s a szellemet magától elbocsátá, anyja már akkor felkelt, s épen egyiket azon öltözetek közül vevé magára, melyeket neki Aladdin ajándékozott. Azon idő körül, melyben a szultán a tanácsgyülésből szokott jönni, Aladdin reábirta anyját, hogy a rabasszonyok kiséretében, kiket a szellem előbájolt, költöznék a palota felé. Egyszersmind kérte őt Aladdin, ha látná a szultánt, mondaná neki, hogy ő azért jön, hogy szerencséje legyen alkonyat felé a herczegasszonyt, ha uj palotájához induland, oda elkisérni. – Aladdin anyja elment tehát; mindazáltal, noha ő s az őt kisérő rabnők ugy valának öltözködve, mint szultánnék, mégis a látásra gyülöngő nép kevésbbé számos volt, mivel fátyol fedezé őket, s egy illendő felsőköntös eltakará a gyönyörű, s gazdag ruházatot. A mi Aladdint illeti, ez lóra ült, s minekutána atyai hajlékát odahagyta azon szándékkal, hogy többé vissza nem tér – anélkül, hogy a varázslámpát mint főkincset ott felejtné – palotájához megindult, és pedig szintazon pompával, melylyel a mult napon, jelene meg a szultán előtt.

Mihelyt a szultán palotájának kapusai Aladdin anyját megpillanták, hirül vivék a szultánnak. Erre a hangmüvészi karoknak, melyek dobverőkből, trombitán, sipon és fuvolán játszókból állottak, s a palota csarnokain több részre valának felosztva, tüstént jel adaték, s ime a hangszerek hangozni kezdének, s felséges összezengéssé olvadtak, az egész városnak örömet hirdetvén. A kalmárok boltjaikat szép szőnyegekkel és zöldellő lombokkal ékesiték, s rendeléseket tevének este a város kivilágitására. A mesteremberek odahagyák műhelyeiket, s a nép csoportokban tolongott a nagy piaczra, mely a szultán és Aladdin palotája közt feküvék. Az utolsó közálmélkodást gerjeszte, nem azon nagy különbözés végett, mely a szultán palotájával való összehasonlitásban mutatkozott, hanem csodálkozának, egy ily felséges palotát oly helyen láthatni, hol tegnap még sem talpkő, sem épitményszer nem vala.

Aladdin anyja a palotában nagy tisztelettel fogadtatott, s a heréltek fejétől Badrulbudur herczegasszony szobáiba vezettetett be. Mihelyt a herczegasszony őt meglátá, elébe ment, megölelé, s helyet engede pamlagán; és mig asszonyai őt felöltözteték s a legdrágább gyöngyökkel és kövekkel, melyeket Aladdintól nyert ajándékul, felékesiték, a reggel legizesebb csemegéit adaták elébe. A szultán, a ki jött, hogy minél tovább együtt lehessen leányával, mielőtt ez tőle elszakadna s Aladdin palotájába költöznék, hozzá hasonlólag a becsület különös jeleit mutatta. Aladdin anyja az udvar előtt szinte már többször beszélt a szultánnal, de mindenkor leplezve, – s ma először anélkül. Ámbár esztendeire nézve derekas haladást tőn, mégis arczán sok vonások mutatkoztak, melyekből következtetni lehetett, hogy ifjusága egykor hóditó kellemmel birt. A szultán, ki őt mindenkor csak igen egyszerüen, sőt csaknem pórpongyolán látá ruházkodva, rendkivül csodálkozott, midőn most szintoly gazdag és ékes öltözetben, mint saját leányát a herczegasszonyt, szemlélé. Ez is azon meggyőződésre vezérlette, hogy Aladdinnak minden dolgokban egyenlő tapasztalással, értelemmel és belátással kell birnia.

Midőn az est bekövetkezett, a herczegasszony atyjától bucsút vőn. Ez az elbucsuzás igen érzékeny volt és könyekkel gazdag. Többször megölelték egymást, az ajak néma maradt; végre a herczegasszony kiment szobájából, s mint hölgy az uj lak felé megindult. – Aladdin anyja balról méne, és száz rabnő legékesebb öltözetben követé őt. A zenekarok, melyek Aladdin anyjának elérkezte óta folyvást játszottak, mind egyesültek most, s a kisérő nép előtt menének, utánok száz poroszló lépdelt, és szintannyi fekete herélt, két rendben, elől pedig vezérök. – A szultánnak négyszáz virágzó apródjai nevelék a jelenet diszét, ezek két oldalról kettős sorban huzódtak el, kezökben szövétnekeket tartottak, melyeknek lángfénye a két palota ünneptüzeivel egybefolyván, a napvilág hiányát csodálatos módon pótolá ki.

Ily renddel költözött a herczegasszony a szőnyeggel vont uton Aladdin palotájához, s minél közelebb jöve, annál tisztábban s fentebben vegyült zenekarának játéka ama kar játékával össze, mely Aladdin palotájának csarnokáról alá hallatszék, s ezzel egy kellemes hangbájjá olvadt, mely, bármi különösnek és zavartnak tetszett is, a közörömöt rendkivül nevelé, nem csak a nagy piaczon, mely tömve volt nézőkkel, hanem a két palotában is, az egész városban, s a szomszéd vidéken.

Végre a herczegasszony az uj palotához megérkezett, és Aladdin öröm szárnyain sietett a tornáczhoz, mely a herczegasszony számára készitett szobákba vivé, hogy ott elfogadná őt. Aladdin anyja a herczegasszonyt különös gonddal figyelmezteté fiára, ki az őt környező udvari szolgák között állott, és a herczegasszony őt első látásra oly szépnek találá, hogy egészen megbájoltatott. „Imádandó herczegasszony! – szólitá meg Aladdin, mély tisztelettel üdvözölvén őt, – ha talán oly szerencsétlen vagyok, hogy vakmerőségemért, melylyel ily szeretetreméltó hölgynek s egyszersmind szultánom leányának birtokát áhitám, neheztelésedet vontam magamra, bocsáss meg – okozd szép szemeidet, vádold tündér kellemid hatalmát, ne engem.“ – „Herczegem! – viszonzá a herczegasszony – én engedelmeskedem a szultán mint atyám akaratjának, és nekem elég volt téged látni, hogy egyszersmind mondhassam: én örömmel és szivesen engedelmeskedem.“

Aladdin, kit ezen kedvező szép felelet egészen megbájolt, nem hagyá ily hosszu szokatlan járás után tovább állani a herczegasszonyt, megfogta kezét, s ezt különös nyájassággal csókolván, bevezette őt egy tágas terembe, mely számtalan viaszgyertyáktól vala kivilágitva, s hol a szellem rendelésére fényes vendégség adatott. A tálak vert aranyból voltak, s a legizesebb húsnemekkel megtöltve. A virágos edények, medenczék, poharak, melyek az asztalt gazdagon diszesiték, szinte aranyból voltak és remekei a művészetnek; a többi ékességek is s a teremnek belső díszszabása megfeleltek az egész ragyogó fényének. A herczegasszony, kit ennyi gazdagságnak egy helyre halmozása megigézett, igy szólott Aladdinhoz: „Herczeg, én máskor mindig azt gondolám, hogy e világon nincs semmi szebb, mint atyámnak a szultánnak palotája, de csak e termet is ha megtekintem, látom, hogy csalatkoztam.“

Most Badrulbudur herczegasszony, Aladdin és anyja asztalhoz ülének, és azonnal bájzengésű zene kezdődék, melylyel a legszebb leányajkakról folyó tündérének vegyült, s ez a vendégség végéig szünet nélkül tartott. Az egészen megbájolt herczegasszony kénytelen volt megvallani, hogy atyjának a szultánnak palotájában sohasem hallott ily édes szépet. De ő nem tudta, hogy ezen éneklők mindnyájan tündérek valának, kiket a szellem ehhez maga választott ki.

Végződvén a vacsora, minden asztali készületet gyorsan félreszedetett, s a zenekar helyébe egy sereg tánczos és tánczosné érkezett. Ők az ország szokása szerint mindennemű alakos tánczokat járának. Végre egy ifju és egy leány egyedül tánczolt – mindegyiknek lejtése álmélásig könnyű, diszes és kellemes volt – mindkettő remekét adá a tánczmüvészetnek. Már közelgett az éjfél, midőn Aladdin – a Chinában uralkodó akkori szokás szerint – felkelt, Badrulbudur herczegasszonynak kezét nyujtotta, hogy vele tánczoljon s ezzel a menyekző ünnepét berekeszsze. Mindketten oly szépen tánczoltak, hogy az egész társaság csodálkozásra ragadtatott. A táncz végeztével Aladdin a herczegasszonyt kezén tartá, a bemenének együtt a szobába, melyben a menyekzői éjnek nyugalomsátora készült.

Midőn Aladdin más nap reggel felébredt, eljövének udvarnoki, hogy őt felöltöztessék. Most egy más szinű de nem kevésbbé gazdag és fényes köntöst, mint tegnap a mennyekzői vala, adának reá. Erre paripái közül egyett elővezettetett, reá ült, és körülvétetve számos rabszolgától, kik előtte, utána és kétfelől mellette menének, költözött a szultán palotájába. A szultán szintazon tisztesség jeleivel fogadta, mint legelőször, megölelte, maga mellé ültette a trónuson, és reggelit parancsola hozni. „Uram, – válaszolt Aladdin – kérni bátorkodom felségedet, hogy engem ma ezen kegyelem részvételétől oldozzon fel, én épen esedezni jövök felségednek, ne tagadná meg tőlem ama szép szerencsét, hogy a herczegasszony palotájában ma a nagyvezérrel s udvar főbbjeivel déli vendégem lesz.“ A szultán nagy örömmel fogadá el a meghivást. Felkelt tüstént, és mivel nem messze volt, nem tartá terhének az utat gyalog tenni. Megindult tehát, jobbjáról Aladdin – baljáról a nagyvezér, hátul az udvar főbbjei követék, előtte pedig a poroszlók, s jelesebb házi tisztjei haladtak.

Minél közelebb jöve a szultán Aladdin palotájához, annál inkább csodálá szépségét. Ez a csodálkozás belépésekor még inkább nőtt; minden szobánál, melyet látott, ujabb magasztalásokra buzdult. De midőn most a huszonnégy ablaku terembe, hová Aladdin őket meghivá, feljövének, és ő annak diszbőségét, főképen pedig a legszebb s legnagyobb gyémánt-, rubin- és smaragdkövekkel rakott rostélyablakokat meglátta volna, ugy meglepeték, hogy sokáig kőbálvány gyanánt állott. Minekutána ismét magához tért, igy szólott a mellette álló nagyvezérhez: „Vezér, lehetséges-e, hogy országomban és palotámhoz oly közel egy ily felséges palota állott légyen, melyről én eddig semmit sem tudtam?“ – „Felséged – válaszolt a nagyvezér – talán emlékezni fog, hogy tegnap előtt Aladinnak, midőn őt vejének fogadá, engedelmet adott egy palota épitésére, a királyinak ellenében. Azon nap alkonyatkor még e helyen semmi palota sem volt, és tegnap én valék az első, ki hirül vivém Felségednek, hogy a palota fel van épitve.“ – „Erre igen jól emlékszem – felele a szultán, – de azt nem képzeltem, hogy ez a palota a világ csodája fog lenni. Hol találhatni e széles földön oly épületet, melynek falai kő vagy márvány helyett arany- és ezüströgökből rakattak, s hol az ablakok rostélyozatin gyémántok, rubinok és smaragdok foglalkoznak? Ilyest a világon soha senki sem látott.“

A szultán megtekinté, s csodálá a huszonnégy rostélyablak szépségét. De midőn azokat számba venné, ugy találta, hogy csak huszonhárom bir oly ritka gazdagsággal, és nem kevésbé csodálkozott, hogy a huszonnegyedik készitetlen maradt. „Vezér – felszólalt a szultán, – mert a nagyvezér kötelességnek vevé mellőle nem távozni – „én álmélkodom, hogy ily fényes pompás terem e helytt bevégzetlen maradott.“ – Uram, – felele a nagyvezér – Aladdin nyilván igen szoritva volt, s nem vala ideje ez ablakot a többiekhez hasonlóvá tenni, de elgondolhatni, hogy bir a megkivántató drágakövekkel, s hogy minél elébb munkába véteti.“

Aladdin, ki a szultánt némely parancsok kiadása végett elhagyá, most ismét hozzá jöve. „Fiam – mondá a szultán – ezen palota mindazok között, melyek a világon vannak, legcsodálatraméltóbb; csak egyen bámulok, hogy tudniillik ez egy rostélyablak bevégzetlen maradott. Feledékenységből történt-e ez, vagy gondatlanságból, vagy mivel a műveseknek nem volt idejök egy ily szép emlékén az épitésnek az utolsó munkát megtenniök?“ – „Uram – felele Aladdin – a rostélyablak nem ez okokból maradt ily bevégezetlen, mint azt itt látod, hanem ez készakarva történt, s a művesek világos parancsolatomra nem nyultak hozzá; azt ohajtám tudniillik, hogy felségednek jutna a dicsőség e teremet s palotát bevégeztetni; s könyörgök, ne vegye rosz néven ezen szándékomat, hogy valaha ezen vett kegyelemmel dicsekednem s rá emlékeznem lehessen.“ „Ha te ezt e szándékból cselekedted, – viszonzá a szultán, – ugy én azt igen köszönöm és tüstént adom ahhoz a szükséges parancsokat.“ És valóban hivatá azonnal a drágakőárusokat és a legértelmesebb aranyművészeket, kik fővárosában találkoztak.

A szultán azalatt lejöve a teremből, és Aladdin azon szobába vezeté, melyben Badrulbudur herczegnét a menyekző napján megvendéglette. A herczegné egy pillanattal később érkezett. Két asztal állott készen, legdrágább étkekkel megrakva, s rajtok ivókelyhek tiszta aranyból. A szultán az első asztalhoz ült le, s a herczegnével, Aladdinnal és a nagyvezérrel ebédelt együtt; az udvarnak minden főbbjei a másik asztalnál vendégeltettek meg. A szultán az étkeket igen izeseknek találta, és megvallá, hogy még soha fényesebben s kedvére inkább nem ebédelt; ugyanezt mondá a borról is, mely valóban igen finom és kedves italu volt. A mit tovább még csodála, az négy roppant asztali ékességből állott, melyeken drágakővel kirakott arany palaczkok, csészék és kelyhek valának igéző vegyületben egymásra halmozva. Rendkivüli örömét találta a zenekarokon is, melyek a teremben felosztva valának, mig a trombiták és dobok mérsékes szünetekben kivülről harsogtak.

Midőn a szultán az asztaltól felkelt, jelenték neki, hogy a drágakőárusok és aranyművesek, kik parancsára meghivattak, itt volnának. Ő a huszonnégy ablaku teremhez felméne, és midőn oda felért megmutatta a drágakőárusok és aranymüveseknek, kik őt kisérék, a még készületlen ablakot. „Én hivattalak titeket – szóla hozzájuk, hogy nékem ezen ablakot vegyétek munkába s tegyétek épen oly tökéletes egészszé, mint ama többi. Vizsgáljátok meg azokat, és lássatok hozzá, hogy ez minél előbb a többihez hasonlóvá lehessen.

A drágakőárusok és aranymüvészek igen nagy figyelemmel vizsgálták meg a huszonhárom kész ablakot, és minekutána egymással tanácskoztak, és hosszu számvetések után meghatározták volna, hogy kiki a maga részéről mit nyujthat az ablak tökéletesitésére, viszont megjelentek a szultán előtt, és az udvari drágakövész mint szóvivő ezt mondá: „Uram, mi készen vagyunk minden gonddal és igyekezettel oda dolgozni, hogy felségednek engedelmeskedjünk: azonban mindnyájan, kik itt megjelentünk, sem birunk oly nagy értékű tömérdek drágakővel, mint a mennyi ily nyomos munkához szükséges.“ – „Nekem lesz, – felele erre a szultán – és talán több is, mint szükséges; jertek palotámba, én azokat nektek mind általengedem, válaszszátok ki és használjátok, a mi szükséges leend.

Midőn a szultán palotájába visszatért, előhozatá valamennyi drágakövét, és a drágakőárusok a legnagyobb részét kiszedték, főképen azokból, melyeket Aladdin ajándékozott. Ők az ablak rostélyozatjára forditák mind, anélkül, hogy munkájoknak valami különös sikerét lehetett volna észrevenni; ők ujra meg ujra gyüjtögették a drágaköveket, és egy hónap multával alig végezhették a munkának felét. Végre a szultán valamennyi drágaköveit e czélra forditák azokkal együtt, melyeket a nagyvezér az övéiből adott, hanem minden, a mit evvel tehettek, az volt, hgy az ablak legfeljebb félig vala kész.

Aladdin, a ki jól látta, hogy a szultán hasztalan törekszik az egy rostélyablakot a többihez hasonlóvá tétetni, és hogy minden erőlködése mellett sem vall majd becsületet, hivatá az aranymüveseket, és mondá nekik, hogy ne csak a kezdett munkát hagyják abba, hanem egyszersmind, a mit csak dolgoztak eddig, azt ismét szedjék szét, és hogy a szultánnak minden drága köveit, azokkal együtt, melyeket a nagyvezér kölcsönözött, adják vissza.

A munka, melyen a drágakőárusok és aranymüvesek tovább hat hétnél dolgoztak, nehány óra alatt most ismét semmivé lett. A müvészek erre eltávoztak s Aladdint egyedül hagyták a teremben. Ő elővevé a lámpát, melyet magánál tartott, és dörzsölé. A szellem azonnal megjelent. „Szellem – mondá neki Aladdin – én parancsolám neked, hogy ezen terem huszonnégy ablakjai közül egyet kiépitetlen hagyj, és te ezen parancsomat betöltötted. Most azért hittalak, hogy megmondjam akaratomat, azt, hogy ezen egyet is a többihez hasonlóvá tedd. A szellem eltünt, és Aladdin leszállott a teremből. Midőn nehány pillanat mulva ismét felment, a rostélyablakot ugy lelé, a mint kivánta, egészen hasonlónak a többihez.

Azalatt a drágakőárusok és aranymüvesek eljövének a szultán palotájába, bevezettettek, és a szultán tulajdon szobájában fogadá el őket. Az első drágakövész átadá neki valamennyi drágaköveit, melyeket ismét visszahoztak és igy szólt a többiek nevében: „Felséged tudja, mily sokáig dolgozunk már teljes müvészi erővel a munkán, melyet nekünk tökéletre hozni parancsolt. Mi munkánkban már jól előhaladtunk, midőn Aladdin minket arra kényszeríte, hogy ne csak munkánkkal hagynánk fel, hanem mindent egyszersmind rontsunk el, a mit eddig dolgoztunk, s a drágaköveket Felségednek a nagyvezérével együtt hoznánk vissza.“ A szultán kérdé őket, nem mondotta-e meg Aladdin ennek okát; és midőn ők e kérdésre nemmel feleltek, nyomban parancsolá, hogy egyik paripája vezettessék elő. – A paripa tüstént itt termett, ő felült, és ellovaglott, minden kiséret nélkül – kivévén udvarlói közül nehányat, kik gyalog követték. Ő Aladdin palotájához érkezék, és alant a lépcsőknél, melyek a huszonnégy ablakú teremhez visznek, leszáll lováról. Aladdint egy jellel sem tudósítván ittlétéről, a terembe felmegy, de Aladdin még jókor jöve a szultánt legalább a terem ajtajanál elfogadni.

A szultán Aladdinnak időt sem engedett, hogy nyájas udvarisággal panaszkodjék a végett, hogy ő Felsége neki eltitkolá jövetelét, s így kénytelen lőn tartozó kötelességét elmulasztani, hanem így szólott hozzája: „Fiam, én tenmagadtól jövök meg kérdezni, mi oknál fogva akarsz egy ily szép felséges teremet palotádban tökéletlen hagyni.“

Aladdin előtte eltitkolá igaz okát, azt tudniillik, hogy a szultán nem eléggé gazdag, ily munkát drágaköveivel befejezni. Mindazáltal, hogy megmutassa neki, mennyire múlja felűl e palota itt nem csak az ő, de a világ minden egyéb palotáját, nem lévén képes legkisebb részét is tökéletre hozni, igy válaszolt: „Uram, igaz – te e teremet kiépitetlen karban láttad, de kérlek – tekints most ide, és mondd meg, mi hiányzik.“

A szultán egyenesen az ablakhoz méne, melynek rostélyozatát bevégezetlennek látta, és midőn észrevevé, hogy az már mindenben hasonló a többihez, azt gondola, hogy csalatkozik. Ő nem csak a két oldalon lévő szomszéd ablakokat tekinté meg, hanem rendében, mind a huszonnégyet; és minekutána meggyőződött, hogy a rostélyablak, melyen oly sokáig dolgoztatott, mely a müveseknek annyi napokba kerűlt, tudtával csak nehány órák alatt készűlt légyen el, megölelé Aladdint, megcsókolá két szeme közt homloka térét, és álmélólag így szóla hozzá: „Fiam, mi ember vagy te, hogy ily csodadolgokat és pedig egy pillantásban tudsz véghezvinni? Az egész világon nincs másod, és minél tovább tanullak ismerni, annál csodálatraméltóbbnak talállak téged.“

Aladdin a szultán dicsérő szavait nagy szerénységgel fogadá, és következendőkép válaszolt. „Különös szerencse és dicsőség részemről, felséged kegyelmét és megelégedését birni: igérem is, hogy semmit sem fogok elmulasztani, a mi által e kettőt mind inkább megérdemeljem.“

A szultán azon módon, a mint jöve, tért palotájába vissza, – a nélkül, hogy Aladdin kiséretét elfogadná. Midőn királyi lakába megérkezett, ott találta a nagyvezért, a ki reá várakozott. A szultán, ki még folyvást álmélkodott ama csodán, melynek szemtanúja volt, elbeszélé az egész dolgot oly szavakkal, melyek a ministert nem hagyák kétkedni, hogy az valóban úgy van, de a melyek egyszersmind a nagyvezért azon véleményében megerősíték, hogy Aladdin palotája a bűbájolás műve; oly vélemény, melyet a szultánnak mindjárt kezdetben, midőn a palota létre jött, kinyilatkoztatott. Ő ezen véleményét most előtte ismételni akará. De a szultán szavába vágott, mondván: „Vezér, te már ezt egyszer mondottad nekem, de látom, hogy a leányom és fiad közt meghiúsult házasságot még most sem felejtetted el.“

A nagyvezér látá, hogy a szultán szívét előzetes vélemény bírja; meghagyá tehát ezen vélemény mellett, nehogy vele szóharczba jőjön. A szultán mindennap, ha felkelt, rendesen egy szobába szokott menni, honnan Aladdin palotája vala látható, s napjában is többször oda tért, hogy azt nézhesse és csodálhassa.

Aladdin azonban nem maradt zárkózva palotájában. Ő minden héten többször láttatá a városban magát, erre neki több alkalom szolgált; most e vagy ama mecsetbe jött imádságát végezni, majd néha közben meglátogatta a nagyvezért, a ki igen buzgott meghatározott napokon viszonyos tiszteletére lenni, majd ismét némely udvari nagyokat, kiket gyakortább palotájában megvendégelt, szíves volt saját házaikban meglátogatni. Valahányszor kisétált, két rabszolgája által, kik lova mellett menének, az útczákon és piaczokon, melyeken átlovaglott, telemarokkal szóratá az aranyt a sűrün gyűlöngő nép közé.

E mellett minden szegény, a ki palotája ajtajánál megjelent, megelégedve azon adományokkal, melyek Aladdin parancsára ott kiosztattak, tért haza.

Mivel Aladdin úgy osztá fel idejét, hogy nehezen múlt el egy hét, melyben legalább egyszer nem ment volna vadászni, most a város szomszéd tájaira, majd ismét távolabb környékekre, tehát ő az országútakon és falukon is egyaránt mutatta adakozását. Ez a nemes indulat, nagylelkűség a nép szivében ezer áldásokat sarjasztott, és végre közszokássá lőn, csak Aladdin fejére esküdni. Egy szóval, a nélkül hogy a szultán mellette épen árnyékba tétessék, kinek ő rendesen udvarlására jött, el lehet mondani, hogy Aladdin emberszeretete, és szelid viselete által az egész nép hajlandóságát megnyeré, és hogy a nép őt átaljában inkább kedvelte, mint magát a szultánt. Mind ennyi szép tulajdonokkal összeköté még a közjóra való lelkes buzgalmat, melyet benne nem lehetett elég méltólag dicsérni. – Ennek példáit adta egy az ország szélein kiütött lázadás alkalmával. Alig hallotta meg, hogy a szultán összegyüjté hadi seregeit annak elfojtására, s tüstént meg is kérte, hogy bizná reá a fővezérséget. Ő fáradság nélkül nyerte meg, a mit kért. Mihelyt a tábor vezére lőn, seregeit a lázadók ellen inditá, s ő ezen hadi munkát oly vitéz gyorsan vitte véghez, hogy a szultán a lázadók veszteségét és megbüntetését csaknem korábban hallá meg, mint Aladdin megérkeztét a tábornál. Ez a hős cselekedet, mely nevét az egész országban megdicsőité, szivét meg nem változtatta. Diadalmasan tért vissza, de azért emberszerető, kegyes volt, valamint azelőtt.

Aladdin már több éveket imigy leélt, midőn a varázsló, ki neki, a nélkül, hogy reá gondolna, a fényes sorsára segitő eszközt kezeibe adta, Afrikában, hová vissza tért, róla megemlékezni kezdett. Ámbár eddig azt hitte, hogy Aladdin a földalatti üregben, hol visszahagyta, nyomorúan elveszett, mégis utóbb ösztönt érze magában, tisztán kinyomozni, mint múlt ki a világból. Mivel nagy mester volt a pontozó müvészetben, tehát szekrényéből elő vett egy négyszögöt egybezárt iskátulya képében, melyet a pontozó müvészetbeli vizsgálódásainál szokott használni. Leűlt pamlagára, elővevé a négyszögöt, födelét elemelé, és minekutána a homokot simára húzta, hogy megtudhassa, valjon Aladdin megholt-e a föld alatti üregben, kijegyzé pontjait, vonásait húzta, s helyhezé születése csillagállását. Midőn most e csillágallást megtekinté, hogy abból jövendölhessen, azt találta fel, hogy Aladdin a földalatti üregben nem csak meg nem halt, hanem abból kiszabadulván a világon mint első dúsgazdag egy herczegasszonynyal egybekelve ritka fényben, tiszteletben és tekintetben él.

Alig tanúlta ki a varázsló, ördögi mestersége után, hogy Aladdin ily magas fényponton áll, s ime a vér már arczába lövellett. Dühödten szóla önmagához: „Ez a nyomorú szabógyerek felfödözte tehát a lámpa titkát és erejét! Én halálát bizonyosnak tartottam, s ime most fáradozásim s ébren töltött éjjelim gyümölcsét ő éli! Azonban találok módot meggátolni, hogy azt tovább ne élhesse, vagy pedig veszszek el.“ Nem sokáig fontolgatá, mitévő legyen. Mindjárt jövő reggel felveté egy berber ménre magát, mely ólában volt, s utnak indult. Igy jött városról városra, tartományból tartományba, – a nélkül, hogy utközben tovább mulatna, mint a mennyi időt lova kipihenése kivánt – s végre Chinába is eljutott, s a szultán fővárosába, kinek leányát Aladdin feleségűl vevé. Ott megszállott egy vendégházba, hol magának szobát fogadott. A napnak még hátralévő részét s a következendő éjszakát is itt tölté, hogy az utazás terheitől kinyúgodjék.

Másnap az afrikai bűbájos mindenek előtt azt kivánta tudni, mit beszélnek Aladdinról az emberek. Midőn a városon keresztűl sétálna, befordúlt egy igen nevezetes s az előkelők által igen látogatott helyre, hová legtöbben azért jövének, hogy egy bizonyos meleg italt (theát) vennének magokhoz, a bűbájos e helylyel már első utazása alkalmával ismerkedett meg. Alig telepité le magát, hogy ezen italból csészébe töltének, s azt odanyujták néki. Mig ivott, jobbra s balra figyelt, s ime hallá, hogy Aladdin palotájáról van a szó. Midőn csészéjét kiürité, közelebb járult egyikéhez azoknak, kik a palotát vevék beszéd tárgyáúl, s alkalmat lelvén, oldalaslag kérdezé, micsoda palota legyen az, melyről annyi, s oly nagy dicsérettel beszélnek? – „Honnan érkezel, jövevény? – válaszolt az, kihez kérdőleg fordúlt, – te egy nap sem lehetsz e városban, ha Aladdin herczeg palotáját még nem láttad, s még nem hallottad emlittetni.“ – Aladdin tudniillik, mióta Badrulbudur herczegasszonyt nejének vevé, folyvást csak herczegnek nevezteték. „Én nem mondom, – folytatá beszédét a férfi, – hogy ez a palota a világ csudaműveinek egyike, hanem azt állitom inkább, hogy az, az egész világon az egyetlen csudamű mert mióta a világ áll és ember él, senki sem látott még ily nagyot, gyönyörűt és felségest. Neked igen messze földről kell érkezned, mivel itt hallasz róla legelső szót, valóban, én úgy hiszem, hogy mióta e palota felépült, az egész föld kerekségén csak erről beszélnek. Nézd meg azt magad, azután itélj, mondottam-e többet mint sem igaz.“ „Bocsáss meg tudatlanságomnak – viszonoza az afrikai varázsló – én csak tegnap jöttem, és pedig igen messze földről, úgymint Afrikának legvégsőbb széléről. – Elindulásomkor még nem terjedett el oda e csudának hire. És mivel azon nyomos foglalatosság végett, mely engem ide vezérelt, utazásomban szüntelen csak oda törekedtem, hogy minél előbb ide érhessek, a nélkül, hogy valahol legkevésbbé is késtem s ismeretséget szereztem volna, tehát a dologról egyebet nem tudok, csak a mit imént tőletek hallottam. Mindazáltal nem mulasztom el azt megnézni; sőt a kivánat bennem oly égő, hogy kedvem volna azt rögtön kielégiteni, ha szives barátsággal az útat hozzá kijegyeznéd nekem.“

Az, kihez az afrikai bűbájos folyamodott, örömének tartá, az utat leirni, melyen haladnia kell, hogy Aladdin palotájához juthasson; és az afrikai bűbájos azonnal felkelt és ment. Midőn odaért, és a palotát közelben minden részről meg tekintette, nem kétkedett tovább; hogy Aladdinak mint szabógyermeknek szegénységét továbbá számba venné, tudta igen jól, hogy ilyetén csudaműveket, csak a lámpának, melynek birását elveszté, szellemei alkothatnak. Mélyen emésztődvén Aladdin szerencséjén és nagyságán, mely csaknem a szultánéhoz lőn hasonlóvá, visszatért a vendégházba, melyben szállása volt.

Most fődolog vala, megtudni, a lámpa hol van, Aladdin azt magánál hordozza-e, vagy pedig valahol elrejtve tartja; és ezt a bübájosnak a pontozás mestersége által kelle felfedezni. – Mihelyt szállásán megérkezett, elővvé négyszögét a homokkal, mely kettőt ő minden útjában magával vitt. Minekutána azzal a szokásszerinti próbákat megtette, kitudta, hogy a lámpa Aladdin palotájában van, és ő ezen felfedezésen oly igen megörült, hogy csaknem magán kivül lőn. „Igy tehát a lámpa ismét enyém lesz!“ mondá magában – „úgy van, halálban küzdök meg Aladdinnal, ha engem gátolni akar, hogy tőle megfoszszam, s őt viszont az alacsony sors porába sújtsam, melyből oly vakmerőn magasra emelkedett.“

A szerencse balsága úgy hozta, hogy Aladdin épen akkor tiz napi vadászatra ment, és még csak három nap volt oda. Az afrikai bűbájos ezt következendő módon tudta meg: mihelyt ő a pontozásból örvendetes hirt veve, tüstént a vendégház urához ment, azon örv alatt, hogy vele beszélgessen, s ennek oly nagy hajlandósága volt, hogy szükségtelen lőn nagy körüljárással élni. Ő elbeszélé neki, hogy látta Aladdin palotáját, és minekutána mindent kidicsért, a mit rajta és benne csudálásra méltót talált, igy folytatá: „Kiváncsiságom még messzebb terjed, és én addig meg nem elégszem, mig urát ezen csuda épületnek önszemeimmel nem láttam.“ – „Azt meglátni – felele a vendégház gondviselője – nem leend nehéz, minekutána arra majd mindennap van alkalom, ha Aladdin a városban mulat; de három nap óta vadászaton van, mely vadászat nyolcz napig tart.“

Többet az afrikai bűbájos nem akara tudni. Búcsút vévén a férfiútól, eltávozott, és monda magában: „Ez kedvező pillanat a munkára, nem szabad elszöktetni.“ – Ezzel bement egy férfiúnak boltjába, ki vásárra lámpákat készitett, s igy szólott hozzá: „Mester, tizenkét rézlámpára van szükségem; adhatsz nekem olyakat?“ A lámpaárus felele, hogy hiányzik ugyan még néhány az egész számhoz, de ha holnapig várni kiván, tehát akármely órában általveheti azokat. A bűbájos reáállott, csak azt ajánlá neki, hogy tiszták és fényesek legyenek, és jó fizetést igérvén, a vendégházba visszatért.

Más nap a 12 lámpa a bűbájosnak átadatott, a ki azoknak kivánt árát minden alkudozás nélkül lefizette. A bűbájos azokat egy kosárba tevé, melyet ezen czélra már előre megszerzett, és ezen kosarat karjára öltvén Aladdin palotájához ment, és midőn ahoz közelitne, váltig kiáltá:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Minél közelebb jött, a kis gyermekek, kik a piaczon játszottak, mihelyest őt hallák, szaladva jövének, hangos gunykaczajjal sereglének össze körülötte, s tekinték mint örjöngőt. Magok az általmenők neveték dőreségét. „Ez bizonyosan – mondának ők – elvesztette eszét, hogy uj lámpákat ócskákért kinál!“ Az afrikai bűbájos nem boszankodott sem a gyermekek gúnykaczaján, fütyölésén, sipolásán, sem azon, a mit felőle mondának; hanem, hogy lámpáitól megszabaduljon, meg nem szünt kiáltozni:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Ezen kiáltást annyiszor ismétlé a piaczon fel, s alá járkálván – a palota előtt és körűl – hogy Badrulbudur herczegné, ki épen akkor a huszonnégy ablakú teremben volt, szavát meghallotta; de minthogy az őt kisérő gyermekek sivitása miatt ki nem veheté, mit mondott, lekülde egyet rabnői közől, ki hozzá épen legközelebb állott, meglátni, mit jelent a lárma és zsibaj ott alant.

A rabnő csakhamar visszajött, s hangos nevetéssel lépett a terembe. – Oly pajkoskedvűleg nevetett, hogy a herczegné őt látván, kénytelen lőn vele együtt nevetni. „No’s te dőre“ – monda a herczegné – nem akarod megmondani, miért kaczagsz ily hangosan?“ – „Herczegné!“ – felele rabnéja, s még folyvást nevetett – „ki nem nevet, midőn egy bolondot lát, ki a piaczon karra vett kosárral jár, mely tele van a legszebb ujdonuj lámpákkal, s ezeket mégis nem eladni, hanem ócskákért becserélni akarja? A sivitást pedig, mely hallatszik, gyermekek teszik, kik körülötte oly nagy számmal csoportoznak össze, hogy alig tehet egy lépést, s vele váltig dévajkodnak.“

Ezen hirre egy másik rabnő megszólal s ezt mondja: „Mivel ócska lámpákról van a szó, nem tudom, vette-e már a herczegné észre, hogy ott fen a pártázaton is hever egy ilyen? Az, a kinek tulajdona, nem fogja rosz néven venni, ha az ócska helyett majd ujra akad. Ha a herczegné jóvá hagyja, öröme lehet tapasztalni, ez a bolond igazán oly bolond-e, hogy egy uj lámpát ócskáért ád, minden reáfizetés kivánása nélkül.“

A lámpa, melyet a rabnő érintett, a varázslámpa volt, melylyel Aladdin élt, hogy magát ama fényes polczra, melyen állott, emelhesse. Ő maga helyhezé minekelőtte vadászni méne, azon pártázatra fel, – attól félvén, hogy elveszti, és mindenkor ily gondoskodással élt, valahányszor máshova költözött; de valamint a rabnők, úgy a herczegné maga sem vevék soha is távolléte alatt azt észre. Azon időt kivévén, melyet a vadászaton töltött, szüntelen magánal hordozta. Itt talán azt a megjegyzést teszi valaki, hogy Aladdin gondossága e tárgyban igen helyes volt, de legalább a lámpát valahová zárta volna el. Ez ugyan igaz, de ily vigyáztalanság minden időben történt, s jövendőben sem marad el.

Badrulbudur herczegné, ki a lámpa becsét nem ismerte, s nem tudta, mily nyomos az mind reá mind Aladdinra nézve, hogy ahhoz senki se nyúljon, és hogy az minél gondosabban őriztessék, örűlt a tréfának s parancsolá egynek a heréltek közül, hogy vegye és cserélje be. A herélt engedelmeskedett, leméne a lépcsőkön, és alig lépett a palotából ki, midőn már az afrikai bűbájos szemébe tűnt. Hivá azt, és midőn hozzá érkezett, mutatta néki az ócska lámpát, mondván: „Adj nekem új lámpát ezért itt.“

Az afrikai bűbájos nem kétkedett, hogy ez ugyanazon lámpa, melyet keres; nem is lehetett gondolni, hogy Aladdin palotájában, hol minden eszköz csak arany és ezüstből készült, – több ilyen ó lámpa találkozzék. Hirtelen vevé azt tehát a heréltnek kezéből, és minekutána azt előbb keblébe rejté, átadta neki kézi kosarát, és tetszése szerint engedett a lámpák közül választani. A herélt egyet kiválasztván, elhagyá tüstént a bűbájost, s ment, Badrulbudur herczegnének az új lámpát megmutatni. De a csere alig történt meg, hogy a gyermekek a piaczon sivitó kaczajt ütének, s a bűbájos dőreségén mulatkoztak.

Mindazáltal ez hagyá őket kiáltozni kedvök szerint s a helyett, hogy tovább is Aladdin palotája közelében tartozkodnék, eltávozott észrevétetlen, és minden zaj nélkül, azaz, nem kiáltozott többé, nem kinált tovább uj lámpákat ócskákért. De miért is? ő nem akara más lámpát, mint azt, mely imént birtokába jött; s a bűbájos elhallgatása azt szülé, hogy a gyermekek is békével hagyták, és szétoszlottak.

Mihelyt ő azon piaczról, mely a két palota közt terűlt el, aláhuzódott, néhány járatlan utczán által – eltünt, és mivel most sem a többi lámpára, sem a kosárra tovább nem vala szüksége – letette a kosarat a lámpákkal egy utcza közepén, hol épen akkor senki sem járt. Erre egy más utczába fordult, és ment folyvást sebesen, míg a város egyik kapujához ért; itt utját a külvároson mely igen hosszú volt, vivé keresztűl, de mielőtt a város végére jutna, némely élelemnemeket vásárlott össze. Mihelyt kiért a szabadba, az országutjától elhajlott, egy félreszigetelt táj felé, hol őt senki sem vehette észre, és hol a kedvező pillanatot bevárta, hogy ármányterveit tökéletesen kivihesse. Nem sajnálá berberménjét, melyet a vendégháznál visszahagyott, mert az imént nyert kincs neki elegendő pótlékúl szolgált.

Az afrikai bűbájos a nap hátralévő részét e helyen tölté, egész éjfél után egy óráig, midőn legnagyobb volt a sötétség. Ekkor húzta ki először kebléből a lámpát, és dörzsölte. E hivásra tüstént jelen volt a szellem.

„Mit kivánsz? – kérdezé a szellem őt. – Itt vagyok, mint rabszolgád, és rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják!“

„Parancsolom neked – válaszolt az afrikai bűbájos – hogy azon palotát, melyet te vagy a lámpának többi szolgái e városban épitettek, ugy a mint áll, minden élő lakosival tüstént felemeled, s azt velem együtt ezen és ezen helyre viszed Afrikában.“ A szellem egy szót sem válaszolt, hanem öszvehivta a lámpának többi szellemszolgáit, s azokkal kevés idő alatt a bűbájost s az egész palotát a megjegyzett helyre Afrikába vitte. Mi azonban az afrikai bűbájost s a palotát Badrulbudur herczegnével Afrikában hagyjuk, és most csupán a szultán álmélkodásáról fogunk beszélni.

Midőn a szultán felkelt, szokása szerint nem mulasztá el, a nyilt csarnokba menni, hogy öröme legyen Aladdin palotájat látni és csudálni. Szemeit azon táj felé forditá, hol egyébkor ezen palotát helyhezve látta, és ime most csak üres, puszta tért szemlélt, egészen úgy, mint akkor, mielőtt azon még palota épűlt. Először ezt csalódásnak vélte, és törlé szemeit; de most sem látott egyebet, mint látott kezdetben, ámbár az idő tiszta, az ég derült volt, és a reggel bibora, mely a nap tüsténti jövetét hirdeté, minden tárgyakat igen világosan és tisztán mutatott. Mind a két nyiláson jobbra balra nézett, és folyvást semmit sem látott. Álmélkodása oly nagy vala, hogy bizonyos ideig álló helyén bálványnyá lőn, szemeit azon tájra meresztve, hol eddig a palota állott, de hol az többé nem vala található; meg nem fejtheté magának, mint lehessen, hogy ily roppant, fényes palota, mint Aladdiné volt, melyet, mióta engedelmével az felépült, mindennap, sőt még tegnap is látott, egyszerre igy minden nyom nélkül elenyészett. „Én nem csalódom, – szóla önmagához – az épen, és épen csak azon a helyen állott; ha összedőlt volna legalább dőledék halmai mutatkoznának, és ha a föld nyelte volna el, legalább némely nyomait láthatnám.“ Ámbár most meggyőződött, hogy a palota nincs többé, mégis egy kevéssé várt, csak hogy lássa, igazán nem csalódik-e. Végre eltávozott, s minekutána még egyszer hátranézett, ment termébe vissza, s parancsolá, hogy tüstént hiják el a nagyvezért. Azalatt felűlt, – lelkét oly sokféle gondolatok ostromlák, hogy nem vala képes valamit elhatározni.

A nagyvezér a szultánt nem sokáig váratá magára. Oly sietve jött, hogy sem ő, sem szolgái az általmenetelben észre nem vették, hogy Aladdin palotája nincs többé. Magok a kapusok, midőn a palota kapuit megnyitották, sem vevék azt észre.

A nagyvezér igy szólitá meg a szultánt: „Uram, az a sietség, melylyel engem Felséged hivata, azt hagyja gondolnom, hogy valami rendkivülvaló történt, minekutána felséged tudtával van, hogy ma tanácsülés tartatik, következőleg tisztem szerint nem sokára ugy is megjelentem volna.“ „Az, a mi történt, valóban valami rendkivüli, és te magad sem fogod tagadhatni. Mondd meg nekem, hová lett Aladdin palotája?“ – „Aladdin palotája? – válaszolt a nagyvezér álmélólag – én épen most menék el mellette, és ha nem csalódom, helyén láttam állani. Épületek, melyek oly izmosan és tartósan, mint Aladdiné, vannak fölemelve, nem egy könnyen szokják helyöket változtatni.“ „Menj csak ezen terembe és nézz oda – mondá a chalyf – és te nekem más ujságot fogsz majd jelenteni.“

A nagyvezér a nyitott csarnokba ment, és úgy jára mint a szultán. Midőn tökéletesen meggyőződött, hogy Aladdin palotája nem áll többé ott, a hol állott, és annak semmi nyoma nincs, viszont a szultánhoz ment. „Nos láttad Aladdin palotáját?“ Kérdezé ez őt – „Uram – válaszolt a nagyvezér – Felséged emlékezni fog, midőn többször mondám, hogy ez a palota, mely roppant iszonyú gazdagsága által csudálását vonta magára, csupán a varázslat s bűbájolás műve legyen; de Felséged nem hallgata szavamra.“

A szultán, ki azt, a mit a nagyvezér emlékezetébe hozott, nem tagadhatá, nagy dühösségre lobbant, és annál nagyobbra, mivel korábbi hitetlenségét nem vala képes menteni.“ Hol van – kiáltá – ez az ámitó, ez a gonosztevő, hogy fejét lecsapatnom lehessen?“ – „Uram felele a nagyvezér – néhány napok előtt búcsút vett Fölségedtől. Meg kell őt kérdeztetni, hová lett palotája; neki azt tudni kell.“ „Az igen nagy kimélést mutatna részemről – válaszolt a szultán – menj, és parancsold meg harmincz lovagomnak, hogy meglánczolva hozzák előmbe.“ A nagyvezér elméne, a lovagoknak megvivé a szultán parancsát, és kitanitá azoknak vezérét, mikép cselekedjenek, hogy kezökből ki ne szökhessék. A lovagok elmentek, és Aladdint öt vagy hat órányira a várostól föltalálták, midőn épen a vadászatról térne vissza. A lovagok vezére melléje ugratott, és mondá neki, hogy a szultán igen ohajtja őt minél előbb látni, és azért kiküldé őket, hogy ezt hirül adnak, és visszatértében kisérői lennének.

Aladdin nem sejté legkevésbbé is az inditó okot, mely a szultán testőrzőinek ezen osztályát feléje hozta, s ugyanazért visszatérését még inkább sietteté. De midőn mintegy félórányi távolságra volna a várostól, körülvevé őt a lovagcsapat, s annak vezére mint szóvivő ezt mondá: „Aladdin herczeg, fájdalmas érzéssel jelentjük, hogy parancsunk van a szultántól, téged elfogni, és mint országvétkest, szine elébe hozni; kérünk téged egyszersmind, ne vedd rosz néven, és bocsáss meg, midőn kötelességünket teljesitjük.“

Ez a nyilatkoztatás Aladdint, ki magát mindenben ártatlannak érzé, rendkivül meglepte. Kérdezte a vezért, tudná-e, mivel vádoltatnék; de ez azt felelte, hogy erről sem ő sem emberei legkedvesebbet sem tudnak.

Midőn Aladdin látta, hogy szolgái a nagyobb lovagcsapattal meg nem küzdhetnek, sőt, hogy többen már el is hagyták, leszállott lováról, és mondá: „Itt vagyok; teljesitsétek a parancsot, mely adatott nektek. Azt azonban jó lélekismerettel vallhatom, hogy ártatlan vagyok, s hogy nem követtem el semmit olyast, s mi által vagy a szultán személye vagy az ország köz boldogsága megsértetett volna.“ Azonnal egy hosszú láncz vettetett nyaka körül, melylyel egyszersmind derékon megköttetett, úgy, hogy kézeivel többé nem vala szabad. A vezér magát a lovagsereg elébe helyhezé, egy lovag pedig a láncznak végét tartotta, s imigy vezeté – a vezér után lovagolva – Aladdint, ki őt gyalog tartozott követni a városba be.

Midőn a lovagok a külvárosba jövének, az elsők, kik Aladdint lánczon kisértetni látták, egy pillantatig sem kétkedének, hogy fejét veszti. Mivel a nép átaljában szerette és tisztelte őt, tehát nehányan azonnal kardhoz és egyéb fegyverhez nyultak, s azok, kiknek fegyverök nem volt, kövekkel készültek fel, s ugy huzódtak a lovagcsapat után. Némelyek a lovagok közül, kik végsők valának, kezdének megfordulni, azon szándékkal, hogy a gyűlöngőket szétszalaszszák; de az utolsók száma oly igen nőtt, hogy a lovagok jónak találák nyugodtan maradni, s megelégedni sorsukkal, ha a szultán palotáját elérhetik, a nélkül, hogy Aladdin tőlük elragadtassék. Hogy ezt elérniök lehessen, fő gondjuk volt, az utakat és utczákat, a mint keskenyebbek vagy, tágasabbak voltak – széltében elfoglalni, s imigy jövének végre a palota előtti piaczra, hol magokat szoros rendbe állitván, a fegyverkezett nép árját feltarták, mig a vezér s ama lovag, ki Aladdint vezeté, a palotába beléptek; a kapusok pedig utánok a kaput tüstént bezárták védfalul a nép tolongása ellen.

Aladdin a szultán elébe vezettetett, ki őt a nagyvezér társaságában a csarnokon várta. Mihelyt megpillantá, parancsolta a hóhérnak, ki a czélra oda állittatott, hogy fejét csapja le – nem kivánván szine előtt látni, s maga védelmét hallani.

Midőn a hóhér Aladdint hatalmában tudta, levette róla a lánczot, melylyel nyaka és dereka körülövezve volt, és minekutána egy bőrt, mely számtalan elvesztett gonosztevők vérével vala itatva, a földön elteritett volna, arra letérdelni kényteté, s erre bekötözte szemeit. Azután kivonta pallosát, s már készült a halálos csapáshoz – két karjaival súlyirányt nyitván a pallosnak, azt háromszor a levegőben villogtatá, s csak a szultán intésére várt, hogy Aladdin feje leessék.

Ezen pillanatban észrevevé a nagyvezér, hogy a nép, mely a lovagokon erőt vett, s a piaczot ellepte, a palota kőfalait több helyen lábtókkal kezdi megszállni, sőt itt ott zajongó dühhel lerongálni, hogy magának rést nyithasson. Mondá tehát a szultánnak, még mielőtt ez a csapásra jelt adna: „Kérem Felségedet, jól fontolja meg, a mit tenni készül. A nép már a palota falait ostromolja, és ha ide be talál rontani, a következés igen kártékony lehet.“ „Mit? palotámat ostromolni? – válaszolt a szultán – ki meri ezt cselekedni?“ „Uram“ monda a nagyvezér – pillantson csak Felséged palotája falaira, vagy a piaczra, s állitásom igazsága nem lesz kétséges.“

Midőn a szultán a szilaj, tüzes néplázongást megsajditá, ijedelme igen nagy lőn; nyomban parancsolá a hóhérnak, hogy pallosát hüvelyébe tegye, a kötést Aladdin szemeiről oldja le, s bocsássa szabadon. Egyszersmind kényteté poroszlóit a kiáltásra, hogy a szultán Aladdinnak megkegyelmezett, és hogy mindenki térjen békében haza.

Most mindnyájan azok, kik a palota falait megszállották, és tanui voltak annak, a mi történt, szándékoktól elállának. Csak hamar leszálltak a falakról, s megittasodván az örömtől, hogy egy férfiunak, kit szivből szerettek, megmenthették életét, rivalva hirdették ki a körülállóknak; néhány pillanat mulva a szerencsés hir az egész népnél elterjedett, mely a palota előtti piaczon hullámként tolongott, s a poroszlók kiáltása, kik a palotaszegélyről ugyanazt jelenték, mindenkit végképen meggyőzött. A szultán igazságszeretete, melyet Aladdinnak megkegyelmezésében mutatott, lefegyverkezteté a népet, a lázongást eloltá, és lassanként kiki békével tért haza.

Mihelyt Aladdin magát ismét szabadnak látta, fejét felemelte, és midőn a szultánt megszemlélte volna, igy szólott fel hozzá érzékeny hangon: „Felség! hallgasd meg kérésemet, kegyelmedhez, melyet imént árasztottál reám, csatolj még egy másikat is, s add tudtomra, mit vétettem.“ „Mit vétettél, áruló? – válaszolt a szultán; – és te még azt nem tudod? – Lépj fel ide, én megmutatom neked.“

Aladdin fellépett, és midőn a szultán szine előtt állott, monda ez neki: „Kövess engem!“ s ment előtte, reá nem nézvén. Vezette pedig a nyilt erkélyhez, és midőn az ajtóhoz ért, igy szólott hozzá: „Lépj be ide. Hisz fogod még tudni, hol állott palotád; tekints itt mindenfelé, és mondd meg aztán, hová lett?“

Aladdin nézett, és nem látott semmit! Ő jól ismerte a helyet, melyen palotája állott; de mivel meg nem fejtheté, mint enyészett el az igy minden nyom nélkül, tehát e különös meglepő eset oly álmélásba és zavarba hozta, hogy nem vala képes a szultánnak egy szóval is felelni.

A szultán nyugtalan lélekkel ismétlé kérdését: „De mondd meg nekem, hol van palotád, s hol van leányom?“ Aladdin most megszakasztá hallgatását, és felele: „Uram, látom és megismerem, hogy azon palota, melyet épitteték, nem áll rendes helyén többé; látom, hogy eltünt, és én Felségednek nem mondhatom meg, hová lett. Mindazáltal lélekismeretem vallja, hogy a mi itt történt, az tudtom ellen s minden befolyásom nélkül történt.“

„Palotádból mi lett – folytatá a szultán – azon kevéssé aggódom; leányom sok ezerszer drágább nekem, mint épületed. Azért akarom, hogy nekem őt visszateremtsd, különben irgalom nélkül leesik fejed.“

„Uram – viszonoza Aladdin – csak egy kegyelmet kérek, ugymint egy negyvennapi időhatárt, hogy a szükséges és alkalmatos módokat kikeressem, és ha ezen idő alatt czélomat el nem érem, akkor esküszöm, magam hozom Felséged királyi székéhez fejemet, hogy azzal ugy bánhassék, a mint tetszik.“ „Én a negyvennapi határt, melyet kivánsz, megadom – válaszolt reá a szultán; – azonban irtózzál kegyelmemmel visszaélni, ne gondold, hogy megszökhetel haragom elől. Mert a világnak akármely szögébe rejtezkedel is, én reád fogod akadni.“

Aladdin mélyen megszégyenitve, szánakozást gerjesztő állapotban távozott a szultán szine elől. Csüggedt fővel ment a palota udvarain keresztül, s becsvesztében nem meré felvetni szemeit. A fő udvari tisztek, kiket soha sem bántott meg, s kik boldog sorsában baráti voltak, a helyett, hogy vigasztalták s házokban menedékkel kinálták volna, hátat forditának neki, részint, hogy ne lássák őt, részint, hogy ő ne ismerne reájok. De ha mindjárt közelitettek volna is hozzá, hogy vigasztalják és szolgálatjaikkal megkinálják, ők Aladdint meg nem ismerték volna. Hiszen ő már maga sem ismerte magát s az ész tőle elpártolni látszott. Ennek jeleit adta, mihelyt a palotából kilépett; mert a nélkül, hogy meggondolná, mit tesz, házról házra járt, és minden embert, kivel találkozott, kérdezett, nem látta-e palotáját, s nem adhatna-e neki hirt arról?

Ezen kérdések mindenkit azon gondolatra hoztak, hogy Aladdin elméjében megháborodott. Némelyek nevetének rajta, de az okosok, s átalában mindazok, kik baráti szövetségben vagy valamely társasági viszonyban állottak vele, szivből szánakoztak sorsán. Ő három nap maradt a városban, folyvást majd jobbra majd balra fordúlt, nem evett semmit, csak a mit a szánakozás nyujtott.

Végre, mivel azon városban, hol egykor oly nagy fénynyel és tekintélylyel lépett fel, boldogtalan körülményei között tovább nem maradhatott, elhagyta azt, és utját a mező felé vette. Félretért a nagy országutakról, és minekutána sok mezőt kínos bizonytalanságban összebujdosott, az esthomályban egy folyam partjára ért. Itt a kétségbeesés barna képeivel mulatott lelke. „Hol keressem én most palotámat? – igy szólott komor tünődéssel önmagához – melyik tartományban, melyik országban, a világ melyik részében fogom én azt feltalálni, s vele kedves herczegnémet, kit a szultán visszakiván tőlem? Ugy van, eltökelettem! – jobb, ha magamat ily sok fáradozásoktól, melyek szerencséhez nem visznek, és mind ennyi véres aggodalmaktól, melyek szivemen rágodnak, örökre feloldozom. Imigy elszánván magát, a folyamba akart ugrani; de azt mint jó és vallásos muzelmán, előbb nem meré cselekedni, mig imádságát el nem végezte. Hogy elkezdhesse azt, a folyam széléhez közelitett, meg akarván a nemzeti szokás szerint kezeit és arczát mosni; mivel azonban a hely, melyen megállapodott, kevéssé lejtős s a kicsapó habtól nedves volt, elcsúszott, és a folyamba esett volna bizonyosan, ha csak még idején egy földből kiálló kisded szirtdarabhoz nem kapaszkodott volna. Szerencséjére még magánál hordozta a gyürűt, melyet az afrikai bűbájos ujjára dugott, mielőtt a földalatti üregbe leszállott, hogy felhozná a csudalámpát, melytől imént megfosztaték. A fogódzásnál a gyürűt igen keményen találá a szirthoz dörzsölni, és nyomban megjelent ismét a szellem, mely neki ama földalatti üregben, hová az afrikai bűbájos őt lerekeszté, jelent vala meg.

„Mit kivánsz? szólt hozzá a szellem.“ „Itt vagyok, neked mindenben engedelmeskedni kész, mint szolgád, és szolgája mindazoknak, kik e gyürűt ujjokon hordozzák, és nem csak én hanem valamennyi szolgái a gyürűnek.“

Aladdin, kit mint kétségbeesőt e váratlan tünemény rendkivül meglepett, felele: „Szellem, légy életem szabaditója másodszor is; mutasd meg, hol van az a palota, melyet épitteték, avagy állitsd késedelem nélkül vissza előbbi helyére.“ „A mit tőlem kivánsz – válaszolt a szellem – az erőm körén túl fekszik. Én csak a gyürű rabszolgája vagyok, szólitsd ezért a lámpa rabszolgáját.“ „Ha ez igy van – felele Aladdin – tehát parancsolom neked e gyürű hatalmánál, hogy engem azon tájra vigy tüstént, hol palotám áll – akármely részén legyen is a világnak – és helyezz engem Badrulbudur herczegné ablakai alá.“ Alig mondá ki e szavakat, midőn a szellem őt Afrikába, egy mezőnek közepére, melyen a palota nem messze egy nagy várostól állott – elvivé, s Badrulbudur herczegné ablakai alá letette, itt elhagyván őt. Minden egy pillanat alatt megtörtént.

Aladdin az éjsötétben is azonnal megismeré palotáját, valamint Badrulbudur herczegné szobáit is, de mivel már késő éj volt s a palotában mély nyugodalom, tehát kevéssé félre huzódott és egy terepély fa alatt leűlt. Itt jó reménynyel tele, hosszan elmélkedett szerencséjén, melyet csak a vakesetnek köszönhetett; s azon pillanattól fogva, melyben mint meglánczolt rab a szultán elébe vezetteték, s élete veszedelemben forgott most érzé legelőször csendesebbnek lelkét. Egy kevésig oda adta magát az édes merengésnek; de végre, mivel már hat nap óta semmit sem aludt, az álom hatalmat vett rajta, a fa tövénél elszunnyadott.

Midőn a hajnal hasadt, Aladdint a madarak éneklése, melyek fölötte a fán s palotája kertében a fák sűrű lombjai közt éjszakáztak, igen kellemesen serkenté fel. Azonnal szemeit a csudaépületre vetette, és kimondhatatlan örömöt érzett, látván, hogy készülőben van ismét annak urává lenni, s imigy még egyszer hivé herczegnéjét, Badrulbudurt birni. Felkelt, s a herczegné szobáihoz közelitett. Egy kevéssé fel alá járt ablakai alatt, várván, mig felébred, és magát mutatni fogja. Ezen várás alatt váltig elmélkedett, mi okozhatta valljon e különös szerencsétlenségét, és hosszú ideodatünődés után többé nem kétkedett, hogy sorsának minden balsága onnan ered, mivel a lámpára nem volt eléggé gondos. Vádolá vigyáztalanságát, dőreségét, hogy azt csak egyszer is kiereszthette kezéből. De a mi őt leginkább nyugtalanitá, – az volt, hogy ki nem találhatta semmikép szerencséjének irigyét. Neki a megfejtés könnyebb lett volna, ha tudhatá, hogy ő és palotája Afrika határán áll; azonban a gyürű szelleme ezt neki nem mondá meg, ő pedig e gondolatra önmagától nem jöve. Csupán e szót hallani: Afrika… elég lett volna, hogy tüstént az afrikai bűbájost, mint halálos ellenét, eszébe villantsa.

Badrulbudur herczegné, mióta elragadtatott s Afrikába helyeztetett, korábban kelt fel, mint máskor. Neki az afrikai bűbájosnak tekintetét mindennap egyszer el kellett tűrnie, mert ura volt a palotának; de a herczegné vele mindenkor oly daczosan bánt, hogy még nem mert a palotában lakhelyet venni. Midőn a herczegné felöltözködött, rabnői közűl egyik történetből kinézett a rostélyablakon és megpillantá Aladdint. Ez tüstént asszonyához sietett, s jelenté, a mit látott. A herczegné, ki ezen hirnek nem adhata hitelt, az ablakhoz ment, s a kit látott, Aladdin volt; de hogy még inkább meggyőződjék, kinyitá a rostélyt. Azon zörejre, melyet a herczegné az ablakrostély kinyitása által okozott, Aladdin fölveté fejét, reá ismert, és üdvözlé őt oly arczczal, melyen határtalan öröme tükrözé magát. „Hogy időt ne veszitsünk, – szólott hozzá a herczegné – a rejtek ajtót megnyittattam; menj be azon, és jőj fel.“

A rejtekajtó a herczegné szobái alatt volt. Aladdin azt nyitva lelé, és gyorsan felment a lépcsőkön. Lehetetlen hiv festését adni amaz örömnek, mely a házaspárnak szivét megszállá, midőn egy elszakadás után, melyet öröknek hittek, végre egymást viszontláták. Többször ölelék meg egymást, s a szeretetnek és nyájasságnak mindazon jeleit adták, melyeket ily gyászos, váratlan elválás után, mint az övék volt, csak gondolni lehet. Ezen ölelkezések után, melyek közé az öröm könyűi vegyültek, leülének, s Aladdin szóhoz jutván igy szólott: „Herczegné, minekelőtte másról beszélnénk, istenért, tenmagadért, tiszteletreméltó atyádért s én magamért kérlek, mondd meg nekem, mi történt azon régi lámpával, melyet én, mielőtt vadászatra mentem, a huszonnégy ablakú teremben a pártázatra helyeztem?“

„Ah, kedves férjem! – válaszolt a herczegné – nem lehet kétkednem többé, hogy mindkettőnk szerencsétlensége e lámpától ered, s a mi engem vigasztalhatatlanná tesz, az, hogy annak magam vagyok ártatlan oka.“ „Herczegné – viszonzá Aladdin – ne magadat okozd, hanem egyedül engem, mert nekem a lámpa gondviselésében vigyázóbbnak kellett volna lenni. De most csupán arról gondolkodjunk, hogy a hibát viszont jóvá tegyük; s azért légy szives elbeszélni, mi történt a lámpával, s ki kezébe jutott?“

Most elbeszélé Badrulbudur herczegné a lámpa történetét, mint cserélte be amaz ócskát egy újért, melyet Aladdinnak mutatásúl elő is hozatott, és mint vevé a következő éjszakán észre a palota áthelyeztetését, és mint látta magát reggel ezen idegen tartományban, melyet Afrikának neveznek. Ezen utolsót ő azon árulónak saját szájából hallotta, ki őt varázsmesterségei által ide helyezé.

„Herczegné“ – szavába vágott Aladdin – „te nekem az árulót eléggé megjegyezted azon mondásoddal, hogy Afrikában van. Ő leghivtelenebb ember e földön. De most sem idő sem hely, galád tetteiről tökéletes rajzképet adni; arra kérlek egyedül, mondd meg nekem, mit csinált ő a lámpával és hová tette?“ „Keblében mélyen elrejtve hordozza – felele a herczegné – és én ezt mint csalhatatlan szemtanu bizonyithatom, mivel jelenlétemben huzta ki és mutatta azt, hogy vele kérkedvén, engem boszantson.“

„Szeretett herczegné – válaszolt erre Aladdin – ne vedd rosz néven, ha sok kérdéseimmel fárasztlak, azok reám és reád nézve egyaránt fontosak. De hogy arra térjek, a mi engem különösen érdekel, égre földre kérlek, mondd meg nekem, mint bánt veled ez a szörnyű galád s hivtelen ember?“ „Mióta itt vagyok, – felele a herczegné – mindennap csak egyszer mutatta nálam magát, és én bizonyos vagyok, hogy azért nem alkalmatlankodik többször, mivel látogatásainak oly kevés sikerét látja. Minden beszédei, melyeket ily alkalommal hozzám intéz, csupán oda czéloznak, hogy én – neked esküdt hitemet szegném meg, s őt venném férjemnek; váltig s minden alkalommal mondja: tegyem le azon hiú reményt, hogy valaha téged viszontlátlak, – mondja, hogy te már nem vagy életben, s atyám a szultán fejedet vétette. Hogy magát szépitse, azt teszi még hozzá, hogy te egy hálátlan ember vagy, hogy minden szerencsédet tőle vetted, – és még számtalan egyebet, a mit hozzám beszélni nem gátolok. Mivel tőlem fájdalmas panasznál és könyűnél mást válaszúl nem kap, mindenkor oly kinemelégűlten távozik ismét el, mint a hogy jöve. Gyanitom azonban szándékát, várja, mig eleven fájdalmam, s veszteségem érzése megtompul, reménylvén, hogy gondolkodásom módját akkor megváltoztatom, s ha csakugyan ellentállásom váltig az maradna, majd erőhatalommal él. De áldom az egeket; jelenléted kedves férjem, minden aggódásomat eloszlatta“.

„Herczegné – szavába esett Aladdin, – én meg vagyok győződve, hogy aggódásidat nem hasztalan oszlattam el, és hogy módot találtam, téged halálos ellenünktől megszabaditani. Ezen czélra azonban szükséges, hogy a városba menjek; én délfelé onnan ismét visszatérek, és közlöm veled tervemet, valamint azt is, miben lehetsz segédem. Hanem, hogy neked mindjárt előre jelentsem, ne csodálkozzál, ha engem más öltözetben látsz visszajönni, és parancsold meg, hogy a rejtekajtó, mihelyt zörgetek, nekem tüstént nyittassék fel.“

A herczegné megigéré, hogy őt az ajtónál várni és tüstént beereszteni fognák.

Midőn Aladdin a herczegné terméből lement, s azon ajtón, melyen jött, viszont kilépett volna, maga körűl szertetekintett, s im látott egy parasztot a mezőre ballagni.

Mivel a paraszt a palotán túl méne s kevéssé távol volt, Aladdin kettőztette lépéseit, s mihelyt utól érte, megkérdezé, akarná-e ruháját az övével kicserélni? A pór ember, noha nem szivesen, végre reá állott. Az átöltözködés egy bokor megett történt, és midőn egymástól elválának, Aladdin utját a város felé vette. Mihelyt oda beérkezett, azon utra tért, mely a kaputól huzódott el, befordult a legnépesebb utczákba, és végtére oda jött, hol minden rendű árusnak és kézművesnek tulajdon utczája van. Itt beméne a fűszerárusok utczájába, felkeresé a legnagyobb szerrel gazdag boltot, és kérdezé a kereskedőt, volna-e bizonyos pora, melyet neki megnevezett?

A kereskedő, ki Aladdint ruhája után mérvén, igen szegénynek tartá, s igy tehetetlennek a kivánt pornak árát megfizetni, azt válaszolta, hogy nála ugyan találkozik olyan por, hanem rendkivül drága. Aladdin sejté a kereskedő gondolatját, kihuzta erszényét, nehány aranyat csillogtata, s a porból fél drachmát kivánt adatni. A kereskedő ugyanannyit kimért, papirosba köté, s átadá Aladdinak, árul egy aranyt kivánván. Aladdin kifizette, s minekutána éhségét egy két eledellel lecsillapitotta, tüstént odahagyta a várost, s visszatért palotájába. A rejtekajtónál nem sokáig kelle várnia; azonnal megnyilt az, és ő felment Badrulbudur herczegné termébe. „Herczegné – igy szólott hozzá – azon idegenség, melylyel te, mint mondád, viseltetel rablód iránt, talán nehézzé teszi, hogy tanácsomat kövesd; azonban, engedd neked az mondanom, hogy szükséges magadat tettetni, sőt erőltetni is, ha incselkedéseitől szabadulni kivánsz, s atyádnak a szultánnak meg akarod vinni a viszonlátás örömeit. Ha tehát követni akarod tanácsomat, – folytatá Aladdin – szükség, hogy nyomban egyik legszebb ruhádat fel vedd; mihelyt azután az afrikai bűbájos jön, légy kész őt a legjobb szivességgel fogadni, és pedig minden erőltetés, vagy félelem nélkül, derült arczczal – és ha csak ugyan a komorságnak egy kis fellege még visszamaradna, mind inkább ritkúljon az, mig végre elenyészett. Beszédben add értésére, hogy igyekszel engem elfelejteni, és hogy őszinteségedről egészen meggyőzd, hivd meg magadhoz vacsorára, és jelentsd akkor neki, hogy szeretnéd országának legjobb borát megizelni. Ő akkor minden bizonynyal eltávozik, hogy abból neked hozhasson. Azalatt mig te visszajövetét várod s az asztal felkészült, töltsd ezen poharak egyikébe, melyből inni szokol, ezt a méregport, tedd azután azt félre, és tanitsd ki asszonyaid közűl azt, ki neked itallal udvarol, hogy bizonyos jelre azon poharat hozza tele borral, de vigyázzon, nehogy valami tévedés essék. Ha a bűbájos visszatért, és ti az asztal mellett ülni fogtok s annyit ettetek és ittatok, mennyi elégnek látszik, hozasd akkor a rejtett poharat elő, és cseréld ki poharadat az övével. Ő ezen megtisztelést, melyet ezzel hozzája mutatsz, majd oly nagyra számitja, hogy a poharat nemhogy el nem fogadná, de egy csöppig kiüriti; – és alig üritette ki, már látni fogod, hogy dermedten hanyatt esik. Ha talán irtóznál poharából inni, csak tettesd, mintha valóban innál, és pedig minden félelem nélkül, mert a pornak oly gyors foganatja lesz, hogy ideje sem marad észrevenni, iszol-e vagy nem iszol.“

Aladdin ezeket mondá s a herczegné felele: „Megvallom, nagy áldozatomba kerül, a bűbájos körűl ily lépéseket tenni, melyek, a mint látom, átalában szükségesek; hanem mire nem tökélnénk el magunkat, hogy menekedjünk egy halálos vad ellentől? Ugy cselekszem tehát, a mint tanácsoltad, tudván, hogy mindkettőnk nyugodalma tőle függ.“ Minekutána Aladdin a herczegnével a varázsló vesztére ezeket végezte, bucsút vőn, hogy a napnak hátralévő részét a palota körül töltse, s az éjszakát bevárja.

Badrulbudur herczegné, a ki vigasztalhatlan volt, hogy nem csak drága férjétől Aladdintól, kit még folyvást inkább hajlandóságból mint kötelességből szeretett, hanem atyjától és a szultántól, kinek ő legkedvesebb kincse volt, el kellett szakadnia – külsejével ama fájdalmas elválás óta igen keveset gondolt. Ezen magafelejtés nála azóta mutatkozott, mióta az afrikai bűbájos nála először megjelent, és ő asszonyaitól, kik reáismertek, meghallotta, hogy ő volt az, a ki amaz ó lámpát ujért magához keritette, ezen irtóztató csalás által a bűbájos előtte utálat tárgyává lőn. De a boszúállás kinálkozó alkalma, mely korábban jött, mint reménylni merte volna, benne csakhamar eltökélést szült és igy kész volt Aladdin akaratját teljesiteni. Mihelyt tehát Aladdin eltávozott, pipereasztalához űlt, asszonyaitól magára igéző diszt halmoztatott, felvette a leggazdagabb, czéljához leginkább alkalmas öltözetet. Az öv, melylyel magát átszoritá, aranyból volt s a legnagyobb, legritkább gyémántokkal kirakva; nyakát egy gyöngy-nyakkötővel diszité, melyen a hat oldalgyöngy a középsőhöz, mely legnagyobb és legdrágább volt, oly arányban állott, hogy a legnagyobb szultánnék és királynék kevélyek lehettek, ha a herczegné nyakkötőjén levő két legkisebb gyöngyből egy tökéletes sort birhattak volna. A karkötők, melyek vegyesen gyémánttal és rubinnal valának diszitve, csudálatosan egyezének az öv és nyakkötő gazdagságával.

Minekutána a herczegné egészen fel vala öltözködve, először is tükrétől kére tanácsot – azután egyenkint bevárta asszonyainak véleményét, és midőn látta, hogy egy sem hibázott azon kecsek közül, melyek az afrikai bűbájos vad ingereit ápolhatják, leült a pamlagra, és várta jövetét.

Az afrikai bűbájos nem felejtkezett a szokott órában megjelenni. Mihelyt a herczegné őt a huszonnégy ablaku terembe, melyben reá várakozott, belépni látta, azonnal szépségének és tündérkecseinek teljes fényében felkele, és kezével kijegyzette neki a becsülethelyét, hova vele együtt letelepednék. Ez megkülönböztetés vala, melyre őt még soha sem méltatta.

Az afrikai bűbájos a herczegné szép szemeinek tűzfényétől még inkább, mint a drágakövek ragyogó csillámától vakulván el, rendkivül meglepeték. A herczegné méltóságos magatartása, és egy bizonyos hangja a szelid kellemnek, melylyel őt fogadá, s mely eddigi visszautasitó bánásmódjával oly igen ellenkezett, a vadlelkűt egészen megzavarta. Eleinte csak a pamlag végszélén akart helyet foglalni, de látva, hogy a herczegné vonakodik előbb leülni, mig melléje nem telepedik, engedelmeskedett.

Midőn az afrikai bűbájos leült, a herczegné, hogy zavarodásából kisegitse; szólni készült, és minekutána oly arczczal tekintett reá, mely azzal kecsegtetné, hogy már személye nem oly gyülöletes, mint azelőtt, ezt mondá neki: „Te kétségkivül csudálkozni fogsz, hogy ma engem egészen másnak látsz, mint láttál ezelőtt; de megszünik csudálkozásod, ha azt mondom neked, hogy lelkem a szomoruságot, komor tünődést, bút, bánatot megúnta, hogy én attól minél előbb menekedni kivánok, csak inditó okát felejtsem el. Én azt, a mit te nekem Aladdin sorsáról mondottál, mélyebben megfontoltam, és atyám hirtelen természetét ismervén, meggyőződtem, hogy szörnyű haragjának áldozatja lett. Ha tehát makacsan huznék is azon szándékhoz, hogy őt életem végéig sirassam, mégis látom, hogy könyüim többé feleleveniteni nem fogják. Én a sír széléig minden tartozásokat hiven töltöttem be, melyeket tőlem a szeretet kivánt; de most azt gondolom, hogy a busongás gyászfenyves ligetét kerűlni kell, s csak azon utat járni, mely vigasztal, és talán örömet is nyujt. Ezek ama változásnak inditó okai, melyet rajtam tapasztalsz. Hogy a szomoruságot tőlem száműzzem, s a busongásra minden alkalmat eltávolitsak, megparancsoltam, hogy ma egy fényesebb vacsora készittessék, reménylvén egyszersmind, hogy te vacsorámat, mint vendég, fűszerezni fogod. Engedj meg, ha valamire kérlek; nekem csupán chinai borom van, de mivel most Afrikában lakom, kedvem jött, az itteni termést izeliteni, és te engem vajmi lekötelezsz, ha a legjobbféléből számomra egy pohárral szerzendesz.“

Az afrikai bűbájos, a ki Badrulbudur herczegné kegyelmét ily gyorsan s könnyeden megnyerni lehetetlenségnek tartá, azt mondotta neki, hogy nem talál szavakat, melyekkel eléggé kijelentse, szive mi mélyen érzi asszonyi jóságát, és hogy minél előbb ezen beszédből kibontakozzék, csakhamar az afrikai borra tért, melyről imént a herczegné emlitést tőn, – és monda: „Minden jelességek között, melyekkel Afrika dicsekszik, az a legelső, hogy rendkivül jó bora terem; nekem van egy hordó borom, mely már hét esztendős és még meg nincs kezdve, és ez minden nagyitás nélkül oly bor, mely jóságára a világ legjelesebb borait is fölűlmulja. Ha herczegném megengedi, hozok két palaczkkal, s vele itt leszek tüstént.“ „Igen sajnálnám, ha fárasztanálak, – monda a herczegné; talán jobb, ha azért valakit küldendesz.“ „Elkerűlhetlen szükséges, hogy magam menjek – felele az afrikai bűbájos – senki sem tudja kivűlem, a pinczének kulcsa hol fekszik, valamint senki kivülem azon titkot is, ajtaja mint nyilik.“ „Ha igy van – monda a herczegné – akkor jobb magadnak menni, csak kérlek, jőj minél előbb vissza. Minél tovább fogsz késni, annál jobban koczkáztatod békémet, e mellett tartsd eszedben, hogy mihelyt visszajősz, tüstént asztalhoz ülünk.“

Az afrikai bűbájos, ki szerencséjének kártyavára körül ezer reménypillangót láta szállongni, most hét esztendős borából hozni nem futott, hanem repült, s oly sietve ismét vissza is tért. A herczegné, ki nem kétkedett, hogy igen fog sietni, maga vetette a port, melyet Aladdin neki adott, egy pohárba, viszont félretette, s erre parancsolá az étkeket feladni. Asztalhoz ülének, és pedig egymásnak ellenébe, úgy hogy a bűbájos az italpolcznak háttal vala fordulva. Midőn most a herczegné a legizesb falatokat elébe rakta, igy szólott hozzá: „Ha kivánod, hangszerek játékával töltöm kedvedet, de mivel csak ketten vagyunk, ugy gondolnám, a magános mulatozás édesebb ingerű.“ A bűbájos a herczegnének ezen választását uj kegyelemnek vevé.

Minekutána nehány falatot ettek, a herczegné inni kivána. Ivott a bűbájos egészségéért és midőn ivott, mondá: „Te borodat méltán dicsérted, én ily nemes izűt soha sem ittam.“ „Gyönyörű herczegné – felele ez, a neki nyujtott poharat kezében tartván – borom tetszésed által, melyet itt kijelentesz, uj jóságot nyer“. „Igyál egészségemre – szóla viszont a herczegné – tapasztalni fogod, hogy én ehhez igen értek.“ Ivott a herczegné egészségére, s mondá azután – a poharat visszaadván: „herczegné! én boldognak vallom magam, hogy ezen hordót ily kedvező jó alkalomra tartottam fel; magam is megismerem, hogy mióta élek, ily jeles bort nem ittam.“

Midőn az evést folytatták, s még háromszor ittak volna, végre a herczegné, ki a bűbájost udvarisága és nyájas hizelkedése által egészen megigézte, jelt adott az udvarló asszonynak, s ez hozá a borral tele poharat. A herczegné átvette s egyszersmind parancsolta, hogy az afrikai bűbájosé is hasonlóan töltessék meg, s neki adassék által. Midőn mindketten most a poharat kezökben tarták, igy szólott a herczegné az afrikai bűbájoshoz: „Én nem tudom, nálatok Afrikában a szerelmesek között, ha egymással isznak, mi szokás uralkodik; nálunk Chinában a férfiu és hölgy egymással szeretet jeléűl poharat vált, s igy isznak egymás egészségeért.“ Ekkor oda nyujtá neki a poharat, melyet kezében tartott, s kinyujtott kézzel várta a bűbájosét. Az afrikai bűbájos részeg örömmel siete cserélni, mivel ezt csalhatatlan jelnek tekinté, hogy a herczegné szivén tökéletes diadalt vett, a mi őt a boldogság főfokára emelte. Mielőtt ivott, mondá, a poharat kezében tartván: „herczegné! mi afrikaiak még igen messze vagyunk a chinai szép miveltségtől – nálunk az a mesterség idegen, mely a szerelmet minden mellékes kéjjel és gyönyörrel édesiti, és midőn én itt oly valamit tanulok, a mit eddig nem tudtam, érzem egyszersmind, mennyire kellessék becsülnöm ez irántam mutatott kedvezés jeleit. Én ezt szeretetreméltó herczegném, soha sem felejtem el; az által, hogy poharadból ittam, uj életem támadt, a mit, ha szivedben a dacz állandó maradt volna, nem lehete várnom.“

Badrulbudur herczegné, kit az afrikai bűbájos üres fecsegései untattak, szavába esett és mondá: „Igyunk most, s ha tetszik, beszédedet azután folytasd.“ Itt a poharat szájához vitte, de csak ajakival illette; az afrikai bűbájos ellenben oly igen buzgott őt megelőzni, hogy a poharat egy csöppig kiürité. Mivel az ivásnál fejét kevéssé hátra veté, hogy mutassa tüzes készségét, tehát még egy ideig e helyzetben maradt, mig végre a herczegné, ki még folyvást a csésze szélét ajakinál tartá, látta, hogy szemeit elforgatja, és lelketlenűl hanyatt omlik.

A herczegnének nem kellett még előbb parancsolni, hogy a rejtekajtó Aladdinnak nyittassék fel. Asszonyai, kik vele összeértének, a teremtől egész a legalsó lépcsőig bizonyos távolságra fel voltak állitva, ugy hogy azon szempillantásban, melyben az afrikai bűbájos hanyatt dőlt, már a rejtekajtó is megnyittatott.

Aladdin feljött s bement a terembe. Midőn a afrikai bűbájost a pamlagon elnyujtva látta, Badrulbudur herczegnét, ki felkelt és tárt karokkal elébe sietett, visszatartá, mondván: „Herczegné, még erre nincs idő; légy oly szives, és menj szobádba, gondoskodjál arról, hogy egyedül maradjak mert most azon dolgozom, hogy épen oly hamar Chinába visszahelyeztessél, mint onnan elragadtatál.“

Mihelyt a herczegné asszonyaival és herélteivel a teremből eltávozott, Aladdin az ajtót magára zárta, a bűbájos lelketlen testéhez közelitett, felnyitotta annak ruháját, s a lámpát onnan kihuzta, mely azon módon volt még eltakarva, a mint a herczegné leirta. Felfödé azt, és dörzsölte. A szellem tüstént megjelent szokott üdvözléssel: „Szellem! – szóla hozzá Aladdin – én hivtalak, hogy ezen lámpa nevében parancsoljam neked, hogy e palotát azonnal Chinába visszavitesd, és pedig ugyanazon helyre, honnan az elvétetett.“ A szellem főhajtással jelenté, hogy engedelmeskedni fog, s eltünt. Az áthelyezés valóban végbement, s azt csupán két gyönge rázódásból lehete észrevenni, midőn t. i. a palota Afrikában helyéről felvétetett, s az Chinában a szultán palotája mellett letétetett. Mind ez a legrövidebb idő alatt történt.

Aladdin most a herczegné szobájába ment alá, megölelte őt, s igy szólott hozzá: „Herczegné, bizonyossá tehetlek, hogy holnap reggel örömünk mértéke teljes lesz.“ Mivel a herczegné még vacsoráját egészen el nem végezte, és Aladdin is enni kivánt, a herczegné a huszonnégy ablaku teremből az étkeket, melyek ott felhordattak, de hozzá még alig nyult valaki – szobájába hozatta. A herczegné és Aladdin együtt ettek, s egyszersmind ittak az afrikai bűbájos jeles ó borából is.

A szultán, mióta Aladdin palotája eltünt, s Badrulbudur herczegné elragadtatott, vigasztalhatatlan vala. Ő sem éjjel sem nappal nem alhatott; a helyett, hogy elmellőzött volna mindent, a mi bánatját táplálhatá, váltig azt tevé csak, a mi nevelni segitette. Igy p. o. azelőtt minden reggel egyszer palotájának nyilt erkélyébe ment, hogy szemeit a szép gyönyörű látványon, Aladdin palotáján legeltesse, most naponkint még többször járt oda, de csak könyűket folyasztani, s azon gondolat által, hogy azt, a mi neki oly igen tetszett, meg nem látja többé, s hogy egyszersmind a világon legdrágább kincsét elvesztette – magát a bánatba minél mélyebben sülyeszsze el. Azon nap, melyen Aladdin palotája régi helyére ismét visszaállittatott, alig pirult a hajnal, s im a szultán már az erkélybe ment. Komor tünődésbe merűlt lélekkel lépett ő be, s szemeit szomoruan vetette azon táj felé, hol csak puszta tért, de nem palotát vélt láthatni többé. És igy, midőn egyszerre e puszta helyett ismét betöltve látta, azt a köd ámitó játékának hitte. Nagyobb figyelemmel nézte mindinkább, és végre teljesen meggyőződött, hogy az – Aladdin palotája. Öröm és vidor kedv váltá fel itt lelkének nehéz boruját. Sietve tért szobájába vissza, parancsolván, hogy egyik lova nyeregkészületben vezettessék elő. A lovat elővezeték, ő felűle, s elindult. Lovagjártában ugy tetszett neki, hogy ménjének ónlába van, s Aladdin palotája a világ vége.

Aladdint, ki előre látta azt, a mi történhetik, hajnalhasadtán felkelt, és minekutána egyik leggazdagabb köntösét magára vette, felment a huszonnégy ablaku terembe, honnan a szultánt érkezni látta. Lesietett, s még épen jókor jöve, hogy őt a főlépcsőn elfogadja, és lováról lesegitse. „Aladdin – monda a szultán – én veled egy szót sem szólhatok, mielőtt leányomat láttam s öleltem.“ Aladdin a szultánt Badrulbudur herczegné szobái felé vezette, és ez, kit fölkeltekor Aladdin arra emlékeztetett, hogy többé nem Afrikában, hanem Chinában és ugyan atyjának fővárosában, közel palotájához, vagyon, épen elvégezte öltözetét. A szultán többször megölelé, arczát az öröm könyüi áztaták, és a herczegné részéről, minden lehető jeleit adá az örömnek, melyet viszonlátásán éreze.

A szultánt az érzékeny megindulás jó ideig szólni nem engedé, hogy szeretett leányát, kit oly sokáig mint halál áldozatját siratott, viszont megtalálta; s a herczegné szintazon mód örömkönyüket hullatott, hogy atyját, a szultánt, viszontláthatta.

Végre a szultán igy kezdé beszédjét: „Kedves leányom! azt kell gondolnom, hogy a viszontlátás öröme okozza, hogy rajtad oly kevés változást veszek észre, mintha legkisebb kellemetlenség sem zavarta volna meg éltedet; és még is meg vagyok győződve, hogy sokat, sokat kelle szenvedned. Egy egész palotát, s benne téged elragadtatva képzelni alig lehet a nélkül, hogy nagy nyugtalanság s aggodalom ne legyen mellette. Beszélj el nekem mindent, és ne titkolj el semmit.“ A herczegné örömének tartá a szultánnak, atyjának, akaratját teljesiteni s monda: „Ha rajtam, atyám és Felség! oly kevés változást tapasztalsz: kérlek, fontold meg, hogy én még tegnap korán reggel feléledtem drága férjem és szabaditóm Aladdin megérkezése által, a kit már reám nézve elveszettnek gondoltam és mint olyat sirattam; és hogy a téged ölelésnek szerencséje engem visszahelyez egészen egykori boldog sorsomba. Hogy nyilván kimondjam, egész szenvedésem abban állott, hogy magamat felségedtől, s kedves férjemtől elszakasztva láttam, és pedig nem csupán férjemhez viseltető szerelmem tekintetéből, hanem azon való aggodalmamnál fogva is, hogy Felséged gerjedékeny természetét ismervén, őt mint ártatlant bár, feláldozottnak képzeltem. Kevesebbet kellett rablóm szemtelensége végett kiállanom, ki oly szavakat ejtett hozzám, melyek nekem épen nem tetszhettek, de azon felsőbbség által, melyet magamnak rajta szerezni tudtam, könnyű volt azoknak határt vetnem. Egyébiránt bármi kényszeritést is szintoly kevéssé tapasztaltam, valamint most. A mi pedig illeti elragadtatásomat, abban Aladdinnak legkisebb része sincs, hanem oka, bár ártatlan is, egyedül én vagyok.“

Hogy beszéde igazságáról a szultánt meggyőzhesse, elmondá továbbá körülményesen, mikép vevé az afrikai bűbájos egy lámpaárus alakját magára, és mikép kinála uj lámpákat ócskákért cserében, és ő mint adta csupán kedvtöltésűl Aladdin lámpáját, melynek titkos erejét és fontos voltát nem ismerte, egy ujért oda; továbbá mikép emeltetett fel, s vitetett Afrikába által e csere után ő és palotája, az afrikai bűbájossal együtt, kit két rabnője, s a lámpát becserélő herélt nyomban megismertek, mihelyt czélzatának szerencsés sikerülte után magát legelőbb is bemutatni, s kezét kérni, bátorkodott. Végre minő kisértéseket kelle Aladdin elérkeztéig türnie, micsoda eszközökhez nyultak együtt, hogy a bűbájostól a lámpát, melyet az szüntelen magánál hordozott, visszakeritsék; mikép boldogultak ebben – magokattettetvén, s őt vacsorára szobájokba hiván, s ugy a többiti egész a méregpohárig, melylyel a herczegné őt megkinálá. A többire nézve, – ugymond – férjemre bizom, hogy azt Felségednek elbeszélje.

Aladdin ezekhez csak keveset adhatott. „A mint előttem – igy folytatá a rejtekajtó megnyittatott, s én a huszonnégyablaku terembe feljutván, az árulót, a por hatalmas ereje által a pamlagon odahalva találtam, kértem a herczegnét, kihez a további jelen maradás nem illetett, hogy asszonyaival s herélteivel együtt szobáiba vonulna vissza. Csak magam maradtam tehát, kihuzván a bűbájos kebléből a lámpát, annak szintazon titkos erejét használtam, melylyel előbb a bűbájos élt vala, midőn e palotát a herczegnével együtt elragadá. Igy vittem véghez, hogy a palota ismét előbbi helyén áll, s szerencsém lőn Felséged parancsolatja szerént a herczegasszonyt is visszahozni. Egyébiránt a történt dolgot hiven beszéltem el, s ha Felséged nem tartja terhének, a terembe felmenni, önszemeivel fogja látni, mikép nyerte el a bűbájos méltó büntetését.“

A szultán, hogy az igazságról teljesen meggyőződjék, felkelt, s a terembe felment, és a mint itt az afrikai bűbájost halva, s képében a méregportól fekete-kékülten találta, megölelé Aladdint igen érzékenyen s igy szóla hozzá: „Fiam, ne vedd rosz néven azon bánást, melyet irántad mutattam, atyai szeretetem kénytetett arra; én valóban megérdemlem, hogy ezen hirtelenkedést, melyre magam elragadtatni hagyám, megbocsásd.“ „Uram, felele Aladdin, legkisebb okom sincs, Felséged bánása ellen panaszkodni. Felséged csak azt tevé, a mit tenni tartozott. E bűbájos a gyalázatos, és semmirekellő – volt egyedűl oka, hogy Felséged kegyelmét elvesztém. Ha egykor Felségednek ideje leend, elbeszélem egy más galád csinjét ellenem, mely lelkét szintoly feketének vallja, mint az, melytől most istennek különös kegyelme megmentett.“ „Én magam – válaszolt a szultán – jegyzek ki erre neked egy bizonyos órát, és pedig minél előbb. De most ne legyen egyébre gondunk, hanem, hogy megpihenjünk; ezt a gyülölt tárgyat pedig takarittasd el.“

Aladdin az afrikai bűbájos tetemeit elviteté, parancsolá, hogy a vesztő helyen a vadaknak vessék martalékul. A szultán azalatt parancsát adá, hogy dobok, trombiták és más hangszerek játékával egy közös örömünnep kezdődjék, mely Badrulbudur herczegné és Aladdin szerencsés visszajövetének emlékezetére tiz napig tartson.

Igy menekedett Aladdin másodszor egy őt környékező halálos veszedelemből; de még ez sem volt utolsó, hanem még egy harmadik is fenyegeté, melyet itt körülményesen elbeszélünk.

Az afrikai varázslónak vala egy ifjabb testvére is, ki a varázslatban nem kevésbbé, mint bátyja, volt jártas, sőt azt lehet mondani, hogy gonoszságával és kártékony ármányaival őt még felűl multa. Mivel nem mindenkor együtt s azon egy városban laktak, és az egyik gyakorta napkeleten, a másik napnyugoton tartózkodott, tehát nem mulaszták el a pontozás mesterségének segedelmével évenkint kitanulni, mindegyik a világ melyik részében él, minők körülményeik, és nincs-e egymás segedelmére szükségök.

Kevés időre azután, midőn az afrikai varázsló Aladdin szerencséje ellen törtében halálát lelé, ifjabb testvére, ki már egy esztendőn túl bátyjáról semmit sem hallott és nem Afrikában, hanem egy igen távol tartományban lakott, tudni kivánta, a földnek melyik részén él amaz, mint van dolga és mit mivel. Akárhova ment, szinte miként bátyja, magával vivé a pontozás négyszögét, ezt most elővette, elrendezé, pontjait kijegyzé, képeket és vonalakat vont, s születését állatá.

Midőn mind ezen képeket átfutá, ugy találta, hogy bátyja nincs a világon többé, hanem hogy hirtelen méreghalállal kimult, és ugyan Chinának fővárosában, ezen és ezen a helyen. És hogy gyilkosa egy pór származásu ember, ki a szultán herczegleányát házastársul vevé.

Midőn a bűbájos ily módon bátyjának szomoru sorsát kitudta, nem veszte időt hasztalan szánakozással; hanem nyomban eltökélé, annak halálát megboszulni, lóra ült s Chinába vette utját. Utaztában jó tova sik térségeken, folyókon, hegyeken és pusztákon ment keresztűl a nélkül, hogy valahol késnék, és igy jött végre szertelen bajok s akadályok között Chinába és ezen tartomány fővárosába. Bizonyos lévén, hogy nem csalódott, hogy ezen tartományt nem egy másikkal cserélte fel, e fővárosban megállapodott és szállást vőn.

A varázsló eljövete után más napra kiment, és midőn a városban szertesétálna, koránsem annak szépségeit, melyek nem érdeklék, látni, hanem veszedelmes czéljának műeszközeit elrendezni – befordult minden nyilvános helyekre, hol sok ember volt, és élénken figyelt mindenre, a mit ott beszéltek. Egy ilyetén helyen, hol az időt mindenféle játékkal volt szokás tölteni, és a hol mig az egyik rész játszott, a másik ujsággal s napi történetekkel mulatá magát, különös csudadolgokat hallott beszélni egy világtól elkülönözött erkölcsös jámbor asszonyról, kinek neve Fatime volt. Gondolván, hogy ezen asszony majd valamiben szándékát segedelmezheti, egyet a társaságból félrehitt és kérte, mondana neki valami körülményest e szent asszonyról s azon csudákról, melyeket tesz.

„Hogyan? – válaszolt a férfiu – te ezen asszonyt még soha sem láttad, sem beszélni róla nem hallottál? Ő bőjtölése, szigoru élete és jó példája által a városban közcsudálat tárgya. Hétfőn és pénteken kivül soha sem jő ki kisded magányából, és a mely napokon a városban mutatja magát, számtalan jókat tesz, és minden főfájdalomban szenvedőt kezével illetvén, meggyógyit.“

A varázsló többet nem kivánt tudni, csak azt tudakozta még a vendég-férfiutól, a városnak mely részén fekszik e szent asszonynak remetelakása. A férfiu leirta neki a helyet. Minekutána e tudósitásokat vette s a galád csintervet, melyről nem sokára szólani fogunk, kidolgozá, mindjárt másnap, melyen a szent asszony kiment, valamennyi lépéseit megleste, mignem estve őt magányába visszatérni látta. Midőn a helyet magának jól feljegyezte, elment a már érintett helyek egyikébe, hol bizonyos meleg itallal szoktak szolgálni, és hol egész éjszakákat lehetett tölteni, ha a jó kedv úgy akarta, kivált nagy hőségben, hol az ember e tartományban inkább pokróczon mint ágyban alszik.

Minekutána a varázsló a fogadósnak ama kevésért, a mit magának adatott, megfizetett volna, éjfélkor eltávozott, egyenesen a szent Fatime asszony remetelakjához – ezen nevezet alatt ismérte t. i. kiki őt a városban. Megnyitá igen könnyeden az ajtót, mert csupán kilincszára volt. Midőn oda belépett s az ajtót igen csendesen viszont betette, látta Fatimét tiszta holdvilágnál egy nyugvón aludni, mely silány daróczczal vala betakarva. A varázsló közelite hozzá, és tőrt vont ki, melyet oldalán viselt, s fölkelté őt.

Midőn a szegény Fatime fölemelte szemeit, nem kevéssé ijedt meg, látván egy férfiut, ki őt meggyilkolni készüle. A varázsló a tőrt keblének tartá, igy szólván hozzája: „Ha kiáltasz, vagy legkisebb zajt inditsz, oda életed; kelj fel, és cselekedd, a mit mondok.“

Fatime, ki öltözötten aludt, az ijedelem miatt reszketve kelt fel. „Ne félj, – monda a varázsló – én csupán ruhádat akarom, add azt ide, s vedd érte az enyimet.“ Kicserélék itt ruháikat, és minekutána a varázsló Fatime ruháját magára vevé, igy szólott hozzá: „Most fesd be arczomat a tied szerint, ugy hogy hozzád hasonlónak láttassam, a festék pedig az arczon ne változzék.“ A varázsló őt még folyvást reszketni látta, hogy tehát megnyugtassa, s rábirhassa, annak a mit tőle kivánt, nagyobb bizodalommal teljesitésére, monda neki: „Ne félj, ujra mondom; esküszöm neked Istenre, hogy nem bántom életedet.“ Fatime őt beereszté kamrájába, lámpáját meggyujtá, ecsetet vőn s egy bizonyos nedvvel, melyet egy kis edényben tarta, bekené arczát, s bizonyossá tevé, hogy amaz állandó, s arcza legkisebb különbség nélkül az övéhez leend hasonló. Ezután saját asszonyi fövegét tette fejére – egy fátyollal együtt, s megtanitá, azzal arczát a városon jártában mint födözze el; végre, midőn egy nagy olvasót, mely elől egész övig nyult, akasztott volna nyakába, tulajdon botját, melylyel közönségesen kijárt, adá kezébe, s tükröt tartván elébe, igy szólott: „Tekints be, s lásd, hogy tökéletes másom vagy.“ A varázsló mindent ugy lele, mint kivánta, de esküvését, melyet a jó Fatimének oly ünnepileg tőn, nem tartá meg. Félvén a vérjelektől, agyon ugyan őt nem szurta, de megfojtotta, és midőn látta, hogy kiadá lelkét, holttestét lábainál fogva a remetelak kutjához hurczolta, s bevetette.

A szent Fatimévé átalakult varázsló e galád gyilkosság után az éj maradékrészét a remetelakban tölté el. Másnap reggel vagy hét órakor, noha épen e napon a szent asszony kijárni nem szokott, a városba ment, meggyőződvén, hogy e végett senki őt kérdezni nem fogja, s ha valaki kérdezné is, fog reá felelhetni. Mivel a városba érkeztével mindenek előtt Aladdin palotáját már kitudakozta, s azt előlegesen megnézte, és mivel rémczélzati azon helyen valának kiviendők, egyenesen oda vevé utját.