Aladdin, vagy a csodalámpa története.

Chinának egy igen nagy és gazdag fővárosában élt egy Musztafa nevű szabó, ki mesterségén kivül egyebektől semmivel sem különbözteté meg magát. E Musztafa szabó igen szegény volt s mestersége alig hajtott annyit, hogy ő s felesége s fiok, kivel Isten őket megajándékozta, belőle élhettek.

Ezen fiu, kit Aladdinnak híttak, igen elhagyatottan nevelteték, s ez volt oka, hogy igen vétkes hajlandóságokat teve sajátaivá. Konok volt, nyakas s engedetlen atyja s anyja iránt. Alig serdült fel valamennyire, már szüléi honn meg nem tarthaták. Korán reggel kiment s avval tölté a napot, hogy utakon s nyilvános helyeken utczai gyermekekkel játszott, kik nálánál sokkal fiatalabbak voltak.

Oly korba jutván, midőn már valami mesterséget kell vala tanulnia, atyja, ki őt egyéb mesterségre nem tanitathatá, műhelyébe vette őt, s oktatgatni kezdé a tűforgatásra; de sem jósággal, sem büntetés félelmével nem vala képes fiának csapodárságát megkötni; nem birta megtartani vagy kényszeriteni, hogy a mint ő kivánta volna, szorgalommal s folyvást munkánál maradjon. A mint Musztafa hátat fordita, Aladdin kisurrant s egész nap haza nem jött; atyja megbünteté; de Aladdin jobbithatatlan volt, s végre Musztafa kénytelen volt, igen nagy fájdalmára, őt korhely életmódjának általengedni. Ez sok szivfájdalmat okoza neki, s azon bánkodása, hogy fiát meg nem téritheti, egy igen sulyos nyavalyába dönté, melyben nehány hónap mulva meghala.

Aladdin anyja, a ki látá, hogy fia sohasem tanulandja meg apja mesterségét, bezárta boltját, s minden kézműeszközöket eladott, hogy abból s azon kevésből, a mit gyapotfonásból szerzendene, fiával együtt elélhessen.

Aladdin, kit most már atyjának félelme nem korlátozott, s ki anyjával oly keveset gondolt, hogy a legkisebb észrevételnél, melyet az neki tett, elég vakmerő vala fenyegetőzni, egészen a korhelységnek adta magát. Minél többféle egykoru fiatalságot kerese fel s játszott szünet nélkül s szenvedélyesebben, mint valaha. Ezen életmódot tizenötesztendős koráig folytatá, anélkül, hogy valami egyébhez kedvet s hajlandóságot mutatott, vagy csak meggondolta volna, mi leend belőle. Egykor egy sereg utczai gyermekkel játszott valamely szabad helyen, midőn egy idegen arra menvén, megállt s reá nézett.

Ez idegen egy hires bűvölő volt. A történetirók, kik ezen mondát fentartották, őt afrikai bűvölőnek nevezik, miért őt mi is ugy fogjuk nevezni, annyival is inkább, mert Afrikából jött.

Talán az afrikai varázsló, ki érte az ábrázatokhoz, valami olyat olvasott Aladdin képében, a mi ahhoz, miért e hosszu utat tevé, kivántató vala, vagy egyéb oka lehetett, elég, hogy Aladdint nemzetsége felől s ő mi, pontosan kikérdezé. Miután mindent, a mit kivánt, megtuda, közeledék az ifjuhoz, néhány lépésnyire félre voná játszó-társaitól s kérdé: „édes fiam, atyád nem Musztafa?“ „Igen, – viszonza Aladdin, – de már régen meghalt.

E szavakra nyakába borult Aladdinnak az afrikai varázsló, átölelte őt s megcsókolá több izben könyezve és sohajtva. Aladdin észrevevé a könyeket, s kérdezé, mi okozhatá azokat? „Ah fiam, felele az afrikai varázsló, hogy tarthatnám könyeimet? én nagybátyád vagyok, s atyád szeretett öcsém volt. Már több év óta utazom, s azon pillantatban, midőn megérkezem őt ismét látni, s visszatértemmel megörvendeztetni reménylvén, te halálát jelented. Bizonyossá tehetlek, igen érzékeny fájdalom rám nézve, magamat azon vigasztalástól, melyre számot tartottam, megfosztatva látnom. Azonban, a mi szomoruságomat valamennyire enyhiti, az, hogy a mennyire visszaemlékezem, vonásait rajtad, arczodon ismét feltalálom s látom, hogy midőn hozzád fordulék, meg nem csalatkozám.“ Ezután erszényébe nyulván, kérdezé Aladdint, hol lakik anyja? Aladdin kérdésére azonnal utasitást adott s az afrikai varázsló azon pillanatban egy marok aprópénzt ada neki, s ezt veté hozzá: „Eredj most, fiam, anyádhoz, köszöntsd nevemben s mondd neki, hogy holnap, ha csak időm engedi, meglátogatom, megszerezni magamnak a vigasztalást, hogy láthassam a helyet, hol szegény jó bátyám oly sokáig éle s melyen meghalálozott.“

Alig hogy elhagyá az afrikai varázsló unokaöcscsét, kit épen most teve azzá, Aladdin felettébb megörülve a pénzen, melyet nagybátyjától kapott, azonnal anyjához szalada s igy szóla hozzá beléptekor: „Kedves anyám, mondd meg kérlek, van-e nekem nagybátyám?“ – „Nem fiam, felele anyja, neked nincs nagybátyád sem meghalálozott atyádról, sem rólam.“ – „S mégis, – folytatá Aladdin, – épen most találtam egy emberre, ki magát atyámról nagybátyámnak mondja, s azt erősité, hogy atyám testvére. S hogy szavamnak higyj – folytatá, a kapott pénzt előmutatva, – ime, nézzed, mit ajándékozott. Meghagyá továbbá, téged nevében köszöntenem s megmondanom, hogy holnap, ha ideje engedi, meglátogat, hogy egyszersmind a házat is láthassa, melyben atyám élt és meghala.“ – „Fiam, – viszonzá anyja, – való, hogy atyádnak egy testvére volt; de az már régen meghalt; és soha sem hallám, hogy még egy másik is volna.“ Egyebet nem beszélének az afrikai varázslóról.

Következő nap ismét megszólitá az afrikai bűvölő Aladdint, midőn ez a városnak egy másik részén más gyermekekkel játszott. Megölelé, mint előttevaló napon tett vala, s két darab aranyt nyoma kezébe, s monda neki: „Add ezt anyádnak, fiam, s mondd neki, hogy ma estére meglátogatom; vegyen rajta vacsorára valót, hogy együtt ehessünk; hanem előbb jegyezd ki a házat, melyben lakik.“ A fiu kijegyzé azt, s az afrikai varázsló eltávozék.

Aladdin megvivé mindakét aranyat anyjának. S mihelyt elbeszélé, mit szándékozik nagybátyja tenni, kimene anyja vásárlani, s gazdag eleséggel tére vissza. Asztali edényeket, melyek hiával volt, a szomszédoktól kére, s igy az egész napot a vacsorai készületekben tölté. Este, midőn már mindennel készen volt, mondá Aladdinnak: „fiam, nagybátyád talán nem tudja házunkat, eredj elébe s vezesd ide, ha meglátod.“

Ámbár Aladdin megmagyarázta az afrikai varázslónak a házat, mégis azonnal elébe akart menni, midőn az ajtón kopogtak. Aladdin kinyitá, s azonnal megismerte az afrikai varázslót, a ki borpalaczkokkal s mindenféle gyümölcscsel megrakva lépe be.

Általadván az afrikai varázsló mindent, a mit hoza, Aladdinnak, köszönti anyját, s kéré a kereveten megmutatnia azon helyet, hol Musztafa bátyja ülni szokott. Az asszony megmutatá. Azonnal leborult, több izben megcsókolá a helyet könyhullatások közt s felkiálta: „Szegény bátyám, mily boldogtalan vagyok, nem előbb érkezve, hogy halálod előtt még egyszer öleltelek volna.“ Noha Aladdin anyja kérte őt, még sem akart ezen helyre ülni. „Nem, – felele, – attól őrizkedni fogok; hanem engedd meg, itt általellenben ülnöm, hogy ha szintén azon gyönyörtől, őt mint házatyát itt személyes jelenlétben látnom, meg vagyok is fosztva, legalább képzelhessem, mintha szemközt ülne velem.“ Aladdin anyja nem unszolá többé, hanem rá hagyá ott fognia helyet, hol kedve tartá.

Leülvén az afrikai varázsló, Aladdin anyjával kezde beszélgetni. „Édes jó húgom, – monda neki, – ne csodáld, hogy az egész idő alatt, melyet boldog emlékezetű bátyámmal házasságban töltesz vala, engem sohasem láthatál. Épen negyven éve, hogy ez országból, mely nekem s meghalálozott bátyámnak szülőföldünk, elutaztam. Azóta bejártam Indiát, Persiát, Arabiát, Syriát, Aegyptust, mulattam legszebb városaikban, azután Afrikába mentem, hol több időre vettem lakásomat. De mivel természetében van az embernek, bármi távol legyen is hazájától, annak, szüléinek s gyermekjátékainak emlékezetét soha el nem felejthetni, engem is oly forró kivánat foga el, most, mig ily hosszu utra erőt érezék magamban, hazámat ismét meglátni, bátyámat ölelni, hogy azonnal felkészültem s utnak ereszkedém. Nem szólok az idő hosszadalmáról, mely megkivántatott, nem az előkelt akadályokról, sem a súlyos bajokról, melyeket kiállanom kelle, hogy ide juthassak, – csak azt mondom, hogy valamennyi utaimon semmi sem bántott s keseritett annyira, mint bátyám halálának hire, kit én mindenkor ugy szerettem, s kihez valódi testvéri hajlandósággal viseltetem. Néhány vonásait vettem észre unokaöcsémnek, fiadnak ábrázatán, s ez tevé, hogy őt valamennyi gyermek közül, kikkel együtt vala, kitalálám. Talán elmondotta, mily benyomást tőn rám testvérem halálának hire. – Azonban, dicsértessék Isten midenkor! az vigasztal, hogy őt fiában ismét feltalálom, ki arczvonásait oly elevenen jelenvalósitja.“

Az afrikai varázsló észre vette, hogy Aladdin anyja férje emlegetésére, mely fájdalmát felujitá, igen megindult, azért is a beszédet egyébre forditotta. Aladdinhoz fordult s kérdé, hogy hiják. „Aladdinnak,“ monda ez. „S hát Aladdin, – kérdé a varázsló, – mivel foglalatoskodol, értesz mesterséget?“

Ezen szavakra lesüté Aladdin fejét, s zavarba jött. Anyja azonban felfogá a szót s monda: „Aladdin henyélő. Atyja, életében mindent elkövete, hogy őt mesterségére megtanitsa, de czélját nem érhette; azóta, hogy az meghalt, akármit mondjak vagy beszéljek neki, a csavargók életmódjánál egyebet nem követ, s idejét, mint látád, játszva gyermekek közt tölti, meg nem gondolván, hogy ő már nem gyermek. S ha ma e miatt meg nem pirongatod, s ez intés nem fog rajta, egészen kétségbe esem, hogy belőle valami jóravaló lesz. Tudja, hogy atyja nem hagyott vagyont maga után, látja, hogy egész napi gyapotfonásommal alig szerezhetek annyit, hogy kenyerünk legyen. Mi engem illet, eltökélém magamban, ajtómat előtte minél előbb bezárnom s őt elhajtanom, hogy kenyerét egyebütt keresse.“

Miután Aladdin anyja nagy könyhullatással igy szólott, monda az afrikai varázsló Aladdinnak: „Ez nem jól van, édes öcsém, arról kell gondoskodnod, hogy magadon segits s magadat eltartsad. Annyiféle keresetmód van a világon: nem volna-e egy is azok között, melyre különösen kedved hajlanék? Talán csak épen atyádé nem tetszik s másra inkább adnád magadat. Ne titkold ez iránt gondolkozásodat előttem, hisz én egyedül javadat akarom.“ Látván, hogy Aladdin nem felel, folytatá: „Ha talán mesterség tanulásához nincs kedved, s mint mívelt ember akarnál a világban élni, boltot állitok számodra, rakottat a legdrágább szövetekkel s legfinomabb gyolcscsal; ezek eladásával foglalatoskodhatol, a pénzen, melyet belőlök váltasz, más portékákat vehetsz, s e szerint tisztességesen elélhetsz. Kérdezd meg magadat s valld meg őszintén, mit gondolsz; mindenkor késznek fogsz találni igéretem megtartására.“

Ez ajánlat tetszék Aladdinnak, ki minden kézi munkától undorodott, s annyival inkább, mert észrevette, hogy az efféle boltok igen tiszták szoktak lenni, sűrűen látogattatnak, s a kalmárok benne csinos öltözetüek, s becsben tartatnak. Azért mondá az afrikai varázslónak, kit nagybátyja gyanánt tekinte, hogy hajlandósága inkább erre, mint amarra volna s hogy a jótéteményért, melyet neki szánt, örökké háládatos leendene. „Minthogy neked ezen keresetmód tetszik, viszonozá az afrikai varázsló, – holnap el foglak magammal vinni, s oly csinosan felruházni, mint a város legelső kalmárai egyikéhez illik, s holnapután azon leszünk, hogy neked oly boltot állitsunk, a milyen képzeletemben van.“

Aladdin anyja, ki eddig nem is hitte, hogy az afrikai varázsló férjének testvére, az igéret után, melyet az fiának tett, egy pillanatig sem kételkedék róla. Megköszönte jó szándékait, s intést adván Aladdinnak, hogy a jótéteményekre, melyekhez neki nagybátyja reményt nyujta, magát méltónak mutassa, feladá az étkeket. Vacsora fölött a beszéd mindig ezen tárgyról folyt, mig végre az afrikai varázsló észrevevé, hogy az éj már igen előhaladt; melyre az anyától s fiutól búcsút vőn s eltávozék.

Másnap reggel el nem mulatá az afrikai varázsló igérete szerint Musztafa özvegyét meglátogatni. Elvivé magával Aladdint s egy nagykereskedőhöz vezette, ki minden koru s rendüek számára legdrágábbszerű s készületű ruhákat árult. Többeket hozata elő, melyek Aladdin nagyságához illenek s minekutána azokat, melyek neki legjobban tetszenék, kiválasztotta, a többit pedig, a mi nem volt oly szép, milyet ő kivána, visszatette volna, igy szóla Aladdinhoz: „Kedves öcsém, válaszd ezen ruhák közül, a mely legjobban tetszik.“ Aladdin, ki uj nagybátyja bőkezűségén el volt ragadtatva, kiválaszta egyet. A varázsló megvette azt minden hozzá tartozókkal együtt, s kifizette alkudozás nélkül.

Midőn Aladdin magát tetőtől talpig pompásan felruházva látá, minden kitelhető köszönetet teve nagybátyjának; s a varázsló megigéré neki, hogy őt ezentul sem hagyandja el, hanem folyvást megtartja magánál. El is vezeté őt a város legnépesebb részeibe, leginkább azokba, hol a legdusabb kalmárok boltjai valának; s a mint azon utczába jutott, hol a legfinomabb gyolcs s legszebb szövetek boltjai állottak, szóla Aladdinhoz: „Minthogy nemsokára épen ily kalmár leendesz, mint ezek, jó lesz, ha őket meglátogatod, hogy ismerjenek.“ Megmutatá neki a legszebb s legnagyobb mecseteket is, bevezeté őt a fogadókba, hol az idegen kalmárok szállottak, s mindazon helyeibe a szultán kastélyának, a hova szabad bejárat volt. Végre, midőn a város legszebb részeit együtt megjárták volna, azon fogadóhoz értek, melyben a varázsló vőn lakást. Több kalmárok is eljövének, kikkel megérkezése óta kötött ismeretséget, s kiket most készántag gyüjtött ide, hogy őket jól megvendégelje s fogadott unokaöcscsét nekik bemutassa.

A lakozás estig tartott. Aladdin búcsuzni akart, hogy haza menjen; de az afrikai varázsló nem engedé őt egyedül menni, hanem elkisérte anyja lakásáig. S hogy ez fiát oly jól felruházva megpillantá, magán kivül volt örömében s meg nem szünheték az afrikai varázslót, ki fiára annyi pénzt kiada, minden kigondolható áldással magasztalni. „Nagylelkű rokon, – mondá hozzá, – nem tudom, mint köszönjem meg eléggé nagylelkűségedet. Tudom, fiam a jót, melyet vele tevél, meg nem érdemlette, s arra egészen is méltatlan lenne, ha el nem ismerné s meg nem felelne jó szándékaidnak, melyekkel iránta vagy, midőn neki oly fényes butorzatot akarsz adni. Részemről, – monda tovább, – egész szivemből hálát mondok neked érette, s kivánok igen hosszu életet, hogy tanuja lehess fiam háládatosságának, mely azt soha jobban meg nem mutathatja, mint ha jó tanácsaidat mindenben követendi.“

„Aladdin, – válaszolá az afrikai varázsló, – jó fiu; hallgat reám s ugy hiszem, belőle még valami igen jót tehetünk. Azonban igen sajnálom, hogy a mit igértem, holnap még nem teljesithetem. Péntek van tudniillik, a boltok zárva lesznek, s arról nem is gondolkodhatni, hogy egyet kibéreljünk s portékával megtöltsük, holott a kalmárok ez napon egyedül mulatozásról s időtöltésről gondolkodnak. Az egész dolgot tehát szombatra hagyjuk. Holnap azonban ismét velem jő, elviszem a kertekbe sétálni, hol a szép világ közönségesen meg szokott jelenni. Talán még soha sem látta azon gyönyörködéseket, melyeket ott éldelhetni. Eddig csak gyermekek közt volt, már valahára meglett embereket is kell látnia.“ Végre búcsut vőn az afrikai varázsló az anyától s fiutól s eltávozék. Aladdin, ki már is nagy örömben vala, magát ily jól öltözve látni, a kerti sétáláson a városon kivül már előre örvende. Valóban ő még sohasem volt a kapun kivül, s nem látá a környéket, mely felette szép volt.

Aladdin másnap korán kelt s felöltözött, hogy kész legyen az elmenetelre, mihelyt érte nagybátyja eljövendene. Minekutána, mint neki látszék, már igen sokáig várt volna, tűrtelenségből sokszor nyitogatá az ajtót s ki-kiment, hogy lássa, jön-e már? S mihelyt távolról megpillantá, hirt adott anyjának, azután elbucsuzott tőle, betevé az ajtót s a varázsló elébe sietett.

Az afrikai varázsló nagy sziveskedéssel volt Aladdinhoz a mint meglátá. „Jól van, kedves fiam, – szóla mosolygó ábrázattal, – ma szép dolgokat mutatandok neked.“ Erre egy kapun vezeté ki, mely nagy, szép házakhoz, vagy inkább pompás palotákhoz vive. Minden kastélynál, mely mellett elhaladának, kérdezé Aladdint: szépnek találja-e? S Aladdin, ki őt mindenkor megelőzte, mondá minden ujnál, mely elébe ötlött: „kedves nagybátyám, itt egy még sokkal szebb van valamennyinél, melyet eddig láttunk.“ Ekközben mindinkább a szabadba jutottak, s a ravasz varázsló, ki még tovább kivána menni, hogy a tervet, mely fejében főtt, kivihesse, ürügyet talála egyik kertbe belépni. Ott egy nagy viztartóhoz ült, melybe rézoroszlántorkon ezüsttisztaságu viz buzga ki, s fáradtnak tetteté magát, hogy Aladdin hasonlólag leüljön. „Kedves öcsém, – monda neki, – te alkalmasint épen oly fáradt vagy mint én; pihenjünk egy kevéssé, hogy uj erőt nyerjünk; mindjárt több kedvünk lesz sétálásunkat folytatni.“

A hogy leültek, az afrikai varázsló egy kendőből, mely övéhez volt kötve, süteményeket s többféle gyümölcsöt vőn elő, melyeket eleségül hoza s kiraká a viztartó szélére. Megoszta egy süteményt Aladdinnal, s a gyümölcsökből szabadon hagyá választani, melyek leginkább izére volnának. Ezen kis lakozás közben, inté Aladdint, hogy a gyermekek társaságától magát elszakaszsza, s inkább okos értelmes férfiakhoz kapcsolódjék, azokat hallgassa s tanuljon beszélgetéseikből. „Nemsokára, – monda neki, – te is ember lészsz, mint ők, és soha eléggé korán nem szoktathatod magadat ahhoz, hogy értelmes beszédeket tégy.“ Elvégezvén rövid lakozásukat, folytaták utjokat rézsút a kerteken, melyeket egymástól egyedül keskeny árkok választának el határ gyanánt, anélkül, hogy a közlekedést megszakasztanák. A kölcsönös bizodalom tevé, hogy ezen főváros polgárai semmi egyéb ovó intézetet nem tevének a kölcsönös kártétel távoztatására. Észrevétlenül vivé az afrikai varázsló Aladdint jóval is tul a határon s elhaladá vele a rónát; mely őket mindinkább bérczek közelébe vitte.

Aladdin, ki egész életében nem teve még ily huzamos utat, a tartós menés által igen fáradtnak érezé magát: „Kedves nagybátyám, – igy szólt az afrikai varázslóhoz, – hova megyünk? a kertek már messze mögöttünk maradtak s előttem csak hegyeket látok. Ha még tovább megyünk, nem tudom, lesz-e még elég erőm a városba visszamenni.“ „Légy jó kedvvel, édes öcsém, – monda vélt nagybátyja, – még egy kertet akarok mutatni, mely csak egy pár lépésnyire van; s ha oda jutandottunk, valld meg nekem, nem bántad volna-e meg, hogy nem láthatád, mikor hozzá már oly közel valál. Aladdin rá hagyta magát birni s az afrikai varázsló még tovább vezeté őt, mindennemű kellemes történetet beszélvén el neki, hogy az utat kevésbbé unalmassá s fáradását türhetőbbé tegye.

Végre két nem igen magas bérczhez értek, melyek egymáshoz szintén hasonlók s csak egy keskeny völgy által valának elválasztva. Épen ez volt ama nevezetes hely, melyre az afrikai varázsló Aladdint vezetni kivánta, hogy általa egy nagy czélját elérje, mely miatt Afrika véghatárától szinte Chináig utazott. „Most helyünkön vagyunk, – mondá Aladdinnak, – itt dolgokat fogok neked mutatni, melyek rendkivüliek s minden egyéb ember előtt ismeretlenek. Ha megláttad, meg fogod nekem köszönni, hogy látó tanujává tettelek oly dolgoknak, melyeket kivüled senki más nem látott. Mig én tüzet ütök, szedj össze száraz ágat, a mennyit csak lehet, hogy tüzet gerjeszthessek.“

Annyi száraz ág volt a helyen, hogy Aladdin nemsokára egy egész nagy rakást összekapa, mig az afrikai varázsló kénfáját meggyujtotta. Majd tüzet csinált s a mint az avar fellobbant, füstölő szert vete belé az afrikai varázsló, mely készen vala nála. Vastag füst gomolyodék fel, melyet majd ide majd amoda hajta, s varázs szavakat mormola közbe, melyekből Aladdin semmit sem értett.

Ezen pillanatban megrendült a föld, ketté nyilt a varázsló s Aladdin előtt s egy követ tüntete föl, mely négyszögben másfél lábnyi vala, egy láb vastagságu és vizirányosan vala letéve, rajta egy réz-gyűrű, közepett megpecsételve.

Aladdin megijedvén azon, a mi itt szemei előtt történt, futásnak eredett. De reá ezen titkolatos munkánál szükség vala. Azért megtartóztatá őt a varázsló, hevesen rá támadt s oly erősen pofon vágta, hogy az ledőlt belé, szája vérzett s első fogai csaknem kihullottak. Szegény Aladdin felkiálta sirva és reszketve: „Édes nagybátyám, mit vétettem, hogy oly keményen versz?“ „Vannak rá okaim, – felele a varázsló. – Én nagybátyád s most atyád helyett vagyok, azért legkisebbé sem szabad számot kérned tőlem. Azonban, édes gyermekem, – folytatá valamennyire megszelidülten – épen nem kell félned. Csak azt kivánom, hogy nekem pontosan engedelmeskedjél, ha ugyan magadnak jót akarsz, s azon nagy hasznokra, melyeket neked megszerezni szándékom, magadat méltóvá tenni.“ Ezen szép igéretek lecsillapiták valamennyire félelmét s fölindult érzeteit, s mihelyt az afrikai varázsló őt egészen nyugodtnak látá, igy folytatá szavát: „Láttad, mit eszközlöttem füstölő szerem s mondott szavaim által. Tudd meg most azt is, hogy e kő alatt, melyet itt látsz, egy rejtett kincs vagyon, mely neked van szánva s mely egykor gazdagabbá tehet mint a föld leggazdagabb királyai. S ez oly igaz, hogy kivüled a világon senki sincs, kinek e követ megilletni, vagy félremozditani megengedve volna. Még magamnak sem szabad csak hozzá nyulni is, vagy e kincsboltba lábamat betenni, ha már nyitva leend. Azért pontosan kell végzened, a mit mondandok, hogy valamit el ne hibázz. A dolog igen nyomos reám s reád nézve.“

Aladdin, ki még folyvást bámult azon, a mit látott, s a mit imént a varázslótól a kincs felől hallott, mely által mindenkorra boldogulandó vala, mindent elfelede, a mi rajta esék. „Ám jól van, édes nagybátyám, – monda a varázslónak, fölkelvén a földről – miben áll hát a dolog? Parancsolj, mindenre kész vagyok.“ – „Örülök, édes gyermekem, – monda az afrikai varázsló, általölelvén őt, – hogy tökéletre határoztad magadat. Jer ide, fogd a gyűrűt s emeld fel a követ.“ – „De kedves bátyám, – viszonza Aladdin, – én nem vagyok oly erős, hogy fölemeljem, már itt csakugyan segitened kell.“ – „Nem, – felele a varázsló, – segélyemre nincs szükséged, s ketten, ha neked segitenék, semmire sem mennénk. Egyedül neked kell azt fölemelned. Csak fogd meg a gyűrűt, nevezd atyád s nagyatyádnak nevét s emeld fel; meg fogod látni, hogy feljön minden baj nélkül.“ Az ifju könnyüden fölvevé a követ s félretette.

A kő félre levén téve, egy három-négy lábnyi mélységű üreget láta kis ajtóval s lépcsőkkel az alább mehetésre. „Fiam, – monda ekkor az afrikai varázsló Aladdinnak, – vigyázd meg jól, a mit most mondandok. Szállj le most ezen üregbe, s midőn alant a legutolsó lépcsőn leendesz, egy nyilt ajtót fogsz találni; az téged egy boltozatos helyre visz, mely három egymásba nyiló teremből áll. Mindenikében fogsz aranynyal ezüsttel töltött vedernagyságu rézedényeket letéve látni; de őrizkedjél azokból valamit érinteni. Mielőtt az első terembe mennél, emeld föl ruhádat s kösd szorosan testedhez. Az elsőbe jutván, menj minden állapodás nélkül a másodikba s ebből a harmadikba, szintugy állapodás nélkül. Mindenek fölött őrizkedjél a falakhoz közel jutni, vagy azokhoz ruhádat értetni, mert mihelyt megérinted, halál fia vagy. Azért mondom, ruhádat szoritsd feszesen magadhoz. A harmadik terem végén ajtó van, az egy kertre nyilik, mely szép s gyümölcsrakott fákkal tele van ültetve. Csak menj egyenesen a kerten által, egy résút, az ötven lépcsőjü garádicshoz vezet, melyen egy emeletre hághatsz. Mihelyt az emeleten vagy, egy nyilást fogsz látni s abban égő lámpát. Ezen lámpát vedd ki és oltsd el s belét kivetvén s éghető nedvét elöntvén, dugd kebeledbe s hozd meg nekem. Ne félj, hogy ruhádat elrontod; mert a nedv nem olaj, s a lámpa megszárad, mihelyt azt belőle kiöntöd. Ha a kertben a gyümölcsöt megkivánod, szakaszthatsz belőle, a mennyi tetszik, az neked nincs tilalmazva.“

Aladdin könnyü lábbal az üregbe szökkent s lement a lépcsőkön. Meglelé a három teremet, melyet neki a varázsló leirt, s annál vigyázóbban ment rajtok által, minthogy halálra kellett elszántnak lennie, ha pontosan meg nem tartaná, a mi elébe szabatott. Azután késedelem nélkül általment a kerten, fellépett az emeletre, elvette a nyilásból az égő lámpát, s kivetvén belét, elöntvén a nedvet, midőn száraznak látá, kebelébe dugá s lejött az emeletről. A kertben a gyümölcsök nézegetésével mulatott, melyeket előbb csak átmenőben láta. Ezen kert fái mind a legjelesb gyümölcscsel megterhelve s mindeniknek külön szinű gyümölcsei valának. Volt itt fehér, világos, tündöklő, kristályként átlátszó, piros, részint világos, részint sötétebb, sárgászöld, violakék, szóval minden gondolható szinü. A fehérek gyöngyök valának, ellenben a tündöklők, általlátszók, gyémántok, a sötét veresek rubinok, a világosak más nemü rubinok, a zöldek smaragdok, a violaszinüek amethysztek, a sárgásba menők zafirok és igy tovább. Mindezen gyümölcsök nagyságra s tökéletességre mindent fölülhaladtak, a mi effélét egyebütt földön ember látott. Azonban Aladdint ki sem becsöket sem értéköket nem ismerte, ezen gyümölcsök látása, melyek nem izlete szerintiek voltak, épen nem vonzotta. Jobb szerette volna a figét, szőlőt s egyéb nemes Chinában ismeretes gyümölcsfajokat. Átalában még nem vala oly koru, melyben az efféléket ismerni lehet; azért azt gondolá, hogy ezen gyümölcsök szines üvegből vannak, s egyéb becsök nincs. A sok szép szinek különfélesége mindazáltal, s mindenik gyümölcsnek különös nagysága s szépsége felinditá benne a vágyat, nehányat leszakasztani. Minden szinből vőn nehányat, megtölté mindakét zsebét, valamint erszényeit is, melyeket neki nagybátyja, hogy rajta s nála minden uj lenne, a ruhával együtt vett; s mivel két erszénye már különben is megtöltött zsebeibe nem fért, kétfelől övéhez kötötte. A gyümölcsből nehányat öve redőibe is takart, mely vastag selyemszövetből vala s azokat ugy megszoritá ott, hogy ki nem hullhatának. El nem feledé, nehány darabot kebelébe, ünge s köntöse közé tenni.

Aladdin, ki annyi kincscsel, melynek azonban épen nem ismerte becsét, meg vala terhelve, visszaindula most a három terem felé, hogy az afrikai varázslót soká ne várakoztassa. S miután ugyanazon vigyázattal, mint előbb, rajtok rézsut által ment volna, ismét fellépe oda, honnan leszállt vala s megmutatá magát az üreg nyilatánál, hol az afrikai varázsló türtelenül várakozott. Mihelyt őt megpillantá, felkiálta hozzá: „Kedves nagy bátyám, kérlek, nyujtsd idekezedet és segits ki innen.“ „Fiam, felele az afrikai varázsló, add fel előbb a lámpát, akadályodul lehetne. – Megengedj, édes nagy bátyám, épen nincs akadályomra, általadom, mihelyt kiszállottam.“ Az afrikai varázsló azon erősködött, hogy Aladdin adja át a lámpát, mielőtt őt a mélységből kihuzná, és Aladin, ki ezen lámpát mindazon gyümölcsökkel, melyeket magával hoza, berakta volt, vonakodott azt neki előbb, mint kijutna, általadni. Az afrikai varázsló kétségbe esve az ifju embernek ezen makacsságán, iszonyu dühbe jött. Füstölő szert vete a tűzbe, melyet folyvást gondosan ápolt, s alig monda két varázsszót, hogy a kő, mely az üreg ajtajának födeléül szolgált, a tetején levő földdel együtt ismét helyére tolult, ugy hogy minden ujolag azon állapotba tétetett, melyben a varázsló s Aladdin jövetekor volt.

Az afrikai varázsló valójában sem Musztafa szabónak, mint állitá, öcscse, sem Aladdinnak nagybátyja nem volt. Ellenben csakugyan afrikai volt, s mivel Afrika oly föld, hol a varázslatra többet tartanak, mint akárhol, ő is ifjusága óta reá adta magát. S minekutána negyven évig varázslással, pontozatokkal, füstöléssel s varázs-könyvek olvasásával foglalatoskodott, végre felfedezte, hogy a világon egy csoda-lámpa van, melynek birtoka, ha azt valaha meg tudná szerezni, őt a föld minden királyainál hatalmasbbá teendené. Pontozattal tett utolsó próbája által kitanulta, hogy ezen lámpa China közepén valamely földalatti helyen van, s pedig oly vidékben s körülményekben, melyeket már tudunk. Ezen felfödözés valósága felől meggyőződve lévén, megindult Afrika legvégső határairól s igen hosszu s bajos utazás után a városba jött, mely ezen drága kincs szomszédjában feküdt. De ámbár a lámpa minden bizonynyal a mondott helyen vala, még sem engedteték, azt neki magának elvennie, vagy az üregbe, melyben volt, személyesen leszállnia. Okvetetlen másnak kelle oda leszállani, a lámpát elhozni s azt kezéhez szolgáltatni. Azért választá Aladdint, kit ő egy fiatal, semmit nem jelentő embernek tarta s igen hajlandónak arra, hogy neki a szükséges szolgálatot megtegye, erős feltétellel megtenni az emlitett füstölést, mihelyt a lámpás kezébe jutandott, s elmondani a két varázsszót mely a már leirt erejű vala s igy szegény Aladdint gonoszságának s kincsszomjának feláldozni, hogy ezen dolognak tanuja ne maradjon. Az arczulütés, melyet Aladdinak adott s a tekintet, melyet iránta magára ruházott, mindazért voltak, hogy Aladdint félni s pontosan engedelmeskedni szoktassa, hogy ha ama hires csodalámpát tőle kivánandja, legottan kész legyen azt általadni. Azonban épen ellenkező történt, mint a mire törekedett. Végre azért bánt vele a gonosz oly sietve, mert félt, hogy ha tovább versengene, valaki meghallhatná s titka kinyilatkoznék.

Midőn az afrikai varázsló szép és nagy reményeit elenyészni látta, nem maradt egyéb hátra, mint Afrikába visszaindulnia, a mit még az nap meg is tőn. Hazamenet kerülő utat vett, hogy ne kelljen ismét a városba mennie, honnan Aladdint elvitte. Tarthata is méltán, hogy azoktól, kik őt Aladdinnal sétálni látták, s most anélkül látják vissza jőni, szemügyre vétetik.

Minden hihetőség szerint Aladdinnak oda kelle most vesznie; de épen az, ki őt örökre semmivé tenni szándékozék, nem eszméle reá, hogy egy gyürűt tüze ujjára, mely menekedésére szolgálhata. S valóban épen e gyürű nyujta okot megmentésére az ifju embernek, ki annak erejét épen nem ismerte. S csodálni lehet, hogy ezen veszteség a csodalámpással együtt az afrikai varázslót a legmélyebb csüggedésbe nem ejtették. Azonban a varázslók annyira vannak balesetekhez s vágyaik rosz kimeneteléhez szokva, hogy mig élnek, meg nem szünnek füstben, párában, légvárakon s képzelődéseken gyönyörködni.

Aladdin, kinek annyi szivesség s vett jótétemény után vélt nagybátyjának ime gonoszsága egészen váratlan vala, oly rémületben volt, melyet inkább gondolni mint leirni lehet. Midőn magát igy elevenen eltemetve látta, nagybátyját ezerszerte szólitotta nevén, s mondá, hogy a lámpát által fogja adni; de kiáltása hasztalan volt s nem is hallathaték. S igy setétben és homályban kelle maradnia. Végre száritván könyeit, lement az üreg lépcsőire, hogy a kertbe, melyen már egyszer által ment, napvilágra juthasson. De a fal, mely neki imént megnyilt, uj varázs által már ismét bezárkozott s összevonult. Jobbra s balra tapogatott többször maga előtt, de sehol ajtóra nem talált; kettőzteté siralmát s kiáltását s végre leült az üreg lépcsőire, reménytelenül, valaha még napvilágot láthatni, s egy közel halálnak szomoru bizonyosságában.

Aladdin ez állapotban két napig marada evés-ivás nélkül. Harmadnap, midőn már halálát elkerülhetlennek tartá, összekulcsolá s fölemelé kezeit s felkiálta, magát teljesen isten akaratjára hagyván:

„Nincs hatalom s erő, csak istenben, a legfőbben s legnagyobban.“

E helyzetben megdörzsölé, a nélkül, hogy reá eszmélne, a gyürűt, melyet neki az afrikai varázsló adott, s melynek titkos erejét még nem ismerte. Azonnal egy roppant nagyságu s rémitő tekintetű szellem jöve föl előtte, mely a földtől a boltozatig ére, s Aladdinhoz a következő szavakat mondá:

„Mit kivánsz? Itt vagyok szavad fogadni mint rabszolgád, s rabszolgája mindazoknak, kiknek ujjokon a gyürű van, ugy én mint a gyürűnek egyéb rabszolgái.“

Minden más időben s minden egyéb alkalommal Aladdin, ki efféle jelenésekhez szokva nem volt, egy ily roppant termet láttára elrémült s szavát vesztette volna; de most midőn egyes-egyedül a veszélyről gondolkodott, melyben forga, minden akadozás nélkül felele: „Akárki légy, vigy ki ezen helyről, ha csakugyan tehetségedben áll.“ Alig mondá e szavakat, megnyilt a föld s ő az üregen kivül épen ott terme, hova őt az afrikai varázsló vezeté.

Senki sem fogja különösnek találni, hogy Aladdin, ki oly sok ideig a legvastagabb sötétben vala, eleinte alig vala képes a napvilágot kiállani; csak lassankint szoktatá hozzá szemeit s midőn koronkint körültekintgete, igen megvolt lepve, semmi nyilást a földben nem látván. Semmiképen meg nem foghatá, mint jöve ki oly hirtelen a földnek gyomrából. Egyedül a helyről, melyen a rőzse égett, ismerheté meg az üregnek táját. A mint ezután a városnak fordult, a körülfekvő mulatókertek közepett pillantá meg azt; megismeré az utat is, melyen őt a varázsló ide vezette. Visszafelé menvén, hálát ada istennek, hogy őt a világnak még egyszer megadta, melynek ismét láthatása felől már kétségbe esett. Igy ért a városba s nagy fáradtan egész hazáig vánszorgott. A mint anyja szobájába juta, a viszontlátás örömében, s a háromnapi koplalásból származó gyengeség miatt ájulásba esett, mely jó ideig tarta. Anyja, ki őt már mint halottat meg is siratá, most, midőn őt ez állapotban szemlélte, semmi módot, semmi eszközt el nem mulaszta őt ismét életre hozni. Végre felérzett ájulatából, s legelső szavai valának: „Édes anyám, mindenekelőtt arra kérlek, adj nekem enni; három napja, hogy legkevesebbet sem ettem.“ Anyja előhozá, a mije épen készen volt, elébe tevé s monda: „Kedves fiam, ne mohókodjál, mert az megárthat; lassacskán egyél s egészen kéjelmed szerint, s ódd magadat ily erős éhedben. Nem is kivánom, hogy velem most beszélj; ha majd helyrejöttél, elég időd lesz elmondanod, mi esett rajtad. Nagy aggodalmam után, melyben péntek óta voltam, s mindazon mondhatatlan fáradozás után, melyet tevék, hogy megtudjam, mi lett belőled, midőn éjszakára sem jövél haza, most tökéletesen megvigasztalódom, midőn ismét birlak.“

Aladdin engede anyja tanácsának, lassan s kicsinyenkint evett, s italát is aszerint arányzá. Ezt végezvén igy szólt: „Kedves anyám, nekem igen nagy panaszom lehetne reád, hogy olyan könnyen általengedél egy férfiu önkényének, kinek terve volt engem elveszteni, s ki vesztemet még e pillanatban is kétségkivülinek, s bizonyosnak hiszi; de te azt hitted, hogy nagybátyám, s én veled egy hitben voltam. S lehetett-e más hitünk azon emberről, ki rám annyi szivességet, s annyi jótétet halmoza, s oly kedvező igéreteket teve? De tudnod kell, kedves anyám, hogy nem egyéb volt, mint áruló, gonosz, csaló. Ő ezen jókat s igéreteket csak azért tevé nekem, hogy, mint mondám – czélját elérhesse – tudniillik, hogy engem elveszthessen, anélkül, hogy te vagy én okát tudhatnók. Részemről bizonyithatom, hogy soha neki ezen rosz velem bánásra okot nem adtam. Meglátod ezt azon hű előadásomból, melyet mindarról, a mi elválásom óta kárhozatos terve kiviteléig történt, tenni fogok.“ Aladdin mindent elbeszélt, a mi rajta péntektől fogva történt, midőn a varázsló a körül fekvő kertekbe vitte; továbbá a mi magát utközben egész a helyig, hol a nagy varázsmunkának kell vala véghezvitetnie, előadta, azután elmondá a füstölést, a varázsszavakat, a földüregnek hirtelen megnyilását. Nem feledé az arczulcsapást, s amint a varázsló a gyürűt ujjára tüzte, s őt nagy igéretekkel az üregbe lemenésre birta. Semmit sem hallgata el, a mit menet s jövet a három teremben s a kertben látott, mint szintén az emeleten is, honnan a csodalámpát hozta, melyet ez alkalommal elő is mutatott, mindazon átlátszó s tarka gyümölcsökkel együtt, melyeket visszajövet a kertben szakasztott. Ugyanazokból még két teli erszénynyel veve ki, melyeket anyjának ada, de a ki azokat kevésbe vette. Holott ezen gyümölcsök mind egyig drágakő valának; már csak azon napvilágu fény is, melylyel a mécs világánál tündöklöttek, figyelmessé tehette volna őket becseikre; de Aladdin anyja épen oly keveset érte hozzá, mint fia. Nagy szükségben nevelteték, s férje nem birta ugy magát, hogy neki ily drága-köveket vehetett volna ékességül. S ezenfölül soha effélét sem rokoninál, sem szomszédnéinál nem láthata. Azért nem csodálhatni, hogy ezeket mint becsetlen dolgokat, ugy tekintette, melyek legfölebb is arravalók volnának, hogy a szineik különféleségével a szemet kápráztassák; miért is Aladdin a gyümölcsöket a szófának, melyen ült, vánkosai megé tolá. Azután bevégzé kalandja elbeszélését, s elmondá anyjának, mint akara ismét kijönni az üregből, mint kiváná akkor tőle a varázsló a lámpát s akaratoskodására mint zárta el ismét varázsa által az üreget. A többit könyezés nélkül nem beszélheté, az állapotját irván le, melyben volt a pillanattól, midőn a szerencsétlenség üregébe elevenen temetteték, egész addig, midőn az üregből ismét napvilágra jutott, a gyürűnek dörzsölése által, melynek sajátságit még nem ismerte. Elvégezvén történetét, mondá anyjának: „A többit nem is kell mondanom, hiszen magad tudod, s már most láthatod, távollétem alatt, milyen kalandon s veszedelmen estem át.“

Aladdin anyja ezen csodálatos s különös történetet, mely neki, minthogy fiát minden hibái mellett is érzékenyen szereté, igen fájdalmas lehetett, nyugalmasan s közbeszólás nélkül hallgatta. Csak a leginditóbb helyeknél, hol a varázslónak hitetlensége legjobban kitetszett, nem tudta boszankodását elfojtani; de most, hogy fia beszédét végezte, ezer meg ezer szidalmakra fakadt a csaló ellen; árulónak, hitlennek, barbarusnak, varázslónak nevezé őt s az emberi nem ellenének s megrontójának. „Igen fiam, adá még hozzá, ő varázsló, s a varázslók valóságos döglelet az emberiségre nézve; nekik varázsaik s boszorkányságaik által közlekedésük van a gonosz szellemekkel. Dicsértessék isten, ki nem akará, hogy iszonyu gonoszsága rajtad czélját elérhesse. Nagy hálával tartozol a kegyelemért, melyet veled tőn. Halálod elkerülhetlen vala, ha róla meg nem emlékezél és segedelmet nem kértél volna.“ Igy még több egyebet monda, de beszéde közben észrevevé, hogy Aladdinnak, ki három nap óta nem aludt, nyugalomra volna szüksége. Azért is lefekteté őt, s kevéssel utóbb maga is lefeküdt.

Aladdin, ki a földalatti helyen, hova temetve volt, nem nyughatott, egész éjszaka igen mélyen aludt, s más nap reggel már jól későn ébrede fel. Fölkelt s az első, mit anyjának monda, az volt, hogy éhes s hogy neki nagyobb gyönyörüséget nem szerezhetne, mintha ennie ad. „Ah édes fiam, viszonzá anyja, csak egy darab kenyerem sincs, melyet neked adnék; mert azon kevés eleséget, mely itthon volt, tegnap este mind megetted; de türtesd magadat egy kis ideig, ezennel fogok valamit hozni. Egy kis gyapotom van, melyet megfontam, s melyet el fogok adni, hogy neked kenyeret s valami ebédrevalót vehessek.“ – Kedves anyám, felele Aladdin, csak tedd te el gyapotodat máskorra s add ide a lámpát melyet tegnap hoztam. Majd elviszem s eladom s a pénz, melyet érte kapok, ugy hiszem, reggelire, ebédre s talán vacsorára is elég lesz.“

Anyja előhozta a lámpát s monda: „Itt van, de igen mocskos; ha csak egy kissé meg lesz is tisztogatva, mindjárt többet ér.“ Azután vizet vett s finom homokot, hogy megfényesitse. De alig kezdte a lámpát dörgölni, midőn fia jelenlétében hirtelen egy irtóztató szellem fölemelkedett, neki magát megmutatá s mennydörgő szózattal ezeket mondotta:

„Mit kivánsz? kész vagyok szolgálatodra, mint rabszolgád s rabszolgája mind azoknak, kiknél a lámpa van, ugy én, mint szintén a lámpa többi rabszolgái.“

Aladdin anyja nem vala képes válaszolni. Szeme ki nem állhatá a szellem utálatos s iszonyu termetét s ijedelme az első szavaknál, melyeket az szólt, oly nagy vala, hogy legott ájulásba esett.

Aladdin, ki már az üregben ily jelenést látott, megragadá, anélkül, hogy sokáig eszmélkedett volna, a lámpát s anyja hallgatásának ideje alatt felele biztos hangon: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ A szellem eltünék s egy pillanat mulva ismét előtermett, egy nagy ezüstmedenczével megterhelve, melyet fején hoza, tizenkét szintén ezüst födött tállal, melyek a legizletesb étkekkel valának teli, és hat hófehérségű kenyérrel, két palaczk igen finom borral, két ezüst csészével kezében. Mindezeket a szófára tevé s tüstént eltünék.

Ez oly hirtelen történt, hogy Aladdin anyja még nem érze fel ájulatából, midőn a szellem másodszor megjelent. Aladdin, ki anyját, noha sikeretlenül, hideg vizzel már meghinté, ugyanezt ismételni akará; de vagy azért, hogy elrémült lelke már ismét erőt vőn, vagy talán a szellem által hozott ételszag is segité, azonnal magához tért. „Kedves anyám, monda Aladdin, ne tarts semmitől. Kelj fel és egyél. Ez által megerősödhetel s magam is lecsillapithatom nagy éhségemet. Ily jó ételeket ne hagyjunk mi meghülni, hanem együnk.“

Aladdin anyja elámult, a mint a nagy medenczét, a tizenkét tálat, a hat kenyeret, két palaczk bort s két csészét megpillantá s a drágalátos illatot szivá, mely a tálakból emelkedett. „Fiam, monda Aladdinnak, honnan e bőség s kinek köszönünk ily gazdag ajándékot. A szultán meghallotta talán nyomoruságunkat s szánakozott rajtunk?“ – „Kedves anyám, válaszolt Aladdin, most asztalhoz ülünk s eszünk s neked arra épen olyan szükséged van, mint nekem. Kérdésedre azonban felelni fogok majd, ha reggeliztünk. Asztalhoz ültek s ettek annyival is nagyobb étvágygyal, minthogy sem az anya, sem a fiu nem ültek még ily jól rakott asztalnál.“

Evésközben nem győzte Aladdin anyja a medenczét s a tálakat nézni és csodálkozni, noha nem tudta bizonyosan, ezüstből vannak-e vagy más érczből, oly kevéssé vala ily dolgokhoz szokva. Valójában csak az ujság volt, mely oly csodálkozásra inditotta s fiának sem volt e drága jószágok becséről több ismerete, mint neki.

Aladdin s anyja, kik csak valamely egyszerű reggelizést szándékoztak tenni, még délben is asztalnál ültek. A jeles étkek még inkább ingerlék étvágyaikat s mivel még melegek voltak, gondolák, nem tesznek balul, ha nem kétszer lakoznak, hanem inkább mindakét ebédet egyszerre költik el. Elvégezvén mindakét lakozást, még annyi maradott, hogy nemcsak vacsora, hanem még a jövő napra két lakozás is kitelt belőle.

Aladdin anyja leszedvén az asztalt s a hust, mely illetlen maradott, eltevén, fia mellé ült a szófára, s igy szóla: „Aladdin, várom tőled, hogy a felől kielégitsd tudvágyamat, a mi felől tudósitást igértél.“ Aladdin elbeszélte, a mi közte s a szellem között anyjának ájulása alatt történt.

Anyja igen csodálkozott fia beszédén s a szellem megjelenésén. „De fiam, – viszonzá neki, – mit akarsz te avval mondani? mióta élek, senkitől sem hallottam, hogy valaha lelket látott volna. Mily vakeset által jött most ez az utálatos szellem épen énelőmbe? Miért fordult hozzám s nem hozzád, kinek már a kincsüregben is megjelent.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – a lélek, mely neked megjelent, nem az, mely nekem jelent meg. Hasonlitanak ugyan valamennyire óriási nagyságukkal egymáshoz, de ruhára, arczulatra igen különbözők s külön uraik is vannak. Ha emlékezel, az, kit én láttam, a gyűrű szolgájának nevezé magát, mely ujjamon van, s kit te láttál, a lámpa szolgájának nevezé magát, mely kezedben volt. De nem hiszem, hogy hallhattad volna, mert mindjárt elájultál, mikor beszélni kezdett.“

„Hogy hogy? s hát a lámpa az oka, hogy e förtelmes szellem inkább hozzám, mint hozzád fordult? Ah édes fiam, ugy takaritsd el szemeim elől s rejtsd a hová tetszik; illetni sem akarom többé. Miattam vesd vagy add el inkább, mint hogy érintése miatt szörnyet haljak. Ha szavamnak engedsz, meg a gyűrűt is elveted magadtól. Nem kell a szellemekkel közlekedni, gonoszok ők, mint már prófétánk is mondá.“

„Engedelmeddel, édes anyám, – felele Aladdin, – most már óvakodni fogok azt tennem, mit imént akartam, tudniillik a lámpát eladni, mely nekem s neked annyi hasznot hozand. Valamint én, te is könnyen elgondolhatod, hogy ál, gonosz nagybátyám nem ok nélkül fáradozott s indult oly hosszu s terhes utra, hogy a csodalámpát birtokába keritse, melyet ő minden aranynál s ezüstnél többre becsült, a mi, mint ő bizonyosan tudta, a három teremben volt, s melyet épen ugy, mint leirta, magam is láttam. Sokkal jobban ismerte ő becsét s értékét ezen lámpának, hogysem azon gazdag kincsből csak valamit is kivánt volna. S mivel már titkos erejét véletlenül felfödöztük, a lehető legjobb hasznát venni is fogjuk, anélkül, hogy szomszédink irigységét s haragját magunkra lázitanók. Azonban majd elviszem szemeid elől, s oly helyre dugom, hol, ha szükségem lesz rá, megtalálhatom, mivel már oly nagyon félsz a szellemektől. A mi a gyűrűt illeti, épen oly kevéssé kivánom elhajitani, mert nélküle többé nem láttál volna, sőt talán nem is élnék már. S csak meg kell engedned, hogy megtartsam, s mindig ujjamon viseljem. Ki tudja, micsoda veszedelmem akadhat még, melyet előre nem láthatunk, s melyből ez akkor kimenthet.“ Mivel Aladdin ezen észrevétele helyesnek látszék, anyja nem volt ellene. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – ugy tehetsz, mint tetszik. Részemről szellemekkel közlekedni nem akarok. Ezennel azt is kinyilatkoztatom, hogy kezemet ártatlanságomban megmosom s e felől veled szót sem szólok többé.“

Másnap vacsora után már semmi sem volt azon szép eledelekből, melyeket a lélek hozott. Aladdin, ki nem akart addig várni, mig megehül, másnap reggel köntöse alá vett egy ezüst tálat s kiment, hogy eladja. Utközben egy zsidóval találkozott, kit félrehítt s kérdezé, nem akarná-e megvenni?

A zsidó, ki ravasz s fortélyos ember volt, vevé a tálat, megvizsgálta s látván, hogy tiszta ezüst, kérdé Aladdint, mennyire tartja. Aladdin, ki értékét épen nem tudta és soha effélével nem kereskedett, megelégedék azt felelni, hogy ő (a zsidó) legjobban fogja tudni, mit érhet egy ily tál, s hogy ebben egészen emberségére bizza magát. A zsidó Aladdin nyiltszivűsége által zavarba hozatott. Azon kétkedésében, vajjon Aladdin ismeri-e a tál anyagát s becsét, kivona gyüszüjéből egy aranyat, mely értékének mintegy hatvankettedik részét teheté, s megkinálá vele. Aladdin nagy mohón kapá az aranyat s oly sietve távozott el, hogy a zsidó a tömérdek nyereséggel, melyet e vételnél tett, meg nem elégedvén, igen bánta, hogy Aladdinnak az eladandó jószág becse felőli tudatlanságát mindjárt fel nem találta s még kevesebbet nem igért. Már készülőben volt az ifju ember után futni s megkisérteni, nem kaphatna-e még valamit az aranyból vissza; de Aladdin oly sebesen futott s már annyira elhaladott, hogy nehezen érhette volna utól.

Hazafelé mentében egy sütőboltnál megállott Aladdin s kenyeret vásárolt, s azt az aranynyal mindjárt ki is fizette, melyet neki a sütő felválta. Haza jutván, a többi pénzt anyjának adta, ki is legott a piaczra ment, hogy azon több napi eleséget vegyen.

Igy folytaták életmódjukat, azaz Aladdin eladta a zsidónak mind a tizenkét tálat egymásután, a mint pénzre volt szükségök. A zsidó, ki az első tálért egy aranyt adott, a többiért nem mert kevesebbet igérni, félvén egy ily hasznos keréskedést elveszteni; azért is valamennyit egy áron fizette. Az utolsó tál ára elfogyván, Aladdin a nagy medenczéhez folyamodott, mely maga tiz oly nehéz volt, mint mindenik tál. Szokott vevőjéhez akará vinni, de azt nehézsége nem engedé. Föl kelle tehát a zsidót keresnie, kit anyja házához vezete; s ez, a medencze súlyát megitélvén, nyomban kifizette érte a tiz aranyat, melylyel Aladdin meg is elégedék.

Mig a tiz aranyban tartott, mind azt a ház napi költségeire forditották. Aladdin, ámbár heverő élethez volt szokva, még sem játszott már az afrikai varázslóval volt kalandja óta gyermekekkel, hanem idejét sétálgatással tölté s oly személyek társaságával, kikkel megismerkedett. Gyakran megállott a kalmárok boltjainál is s hallgatá a tekintetes férfiak beszédét, kik ott egy pillanatig mulatának, vagy pedig ott néha összejövetel végett megjelenének. S ezen beszédekből koronkint némi világismeretet szerze magának.

A tiz arany is elfogyván, Aladdin a lámpához folyamodott. Kezébe vette, fölkeresé a helyet, hol anyja illeté, s mihelyt azt a homok által hagyott nyomok után megtalálta, elkezdé épen ugy dörgölni, mint anyja teve. Tüstént előtünt ugyanazon szellem, mely már egyszer megjelent, de minthogy Aladdin a lámpát szelidebben dörzsölé mint anyja, lágyabb hangon szólala meg:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, ugy én, mint szinte a lámpának többi rabszolgái.“

Aladdin monda neki: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ Az óriás eltünt s egy pillanat mulva ismét megjelent ugyanoly asztali edényekkel mint először, letevé a szófára s eltünék.

Aladdin anyja, mihelyt fia szándékát gyanitá, valami ürügy alatt elment a háztól, hogy a szellem feltünténél jelen ne legyen. Nemsokára hazatért, s midőn az asztalt s pohárszéket ily gazdagon megrakva látá, ismét majd annyira elbámult a lámpa csudálatos erején mint először. Aladdin anyjával asztalhoz ült, s lakozásuk után még annyi maradott, hogy a két következő napon bőven beérheték vele.

Mihelyt Aladdin látá, hogy otthon már megint sem pénz, sem kenyér, sem eleség nincs, ismét egy ezüst tálat veve s ment keresni a zsidót, hogy eladja. Utjában egy aranymüves boltja előtt ment el, ki egy tisztes ősz s igen becsületes ember vala. Az aranymüves látá őt, megszólita s kérte, menne be hozzá. „Fiam, – monda ekkor neki, – én már több izben láttalak téged épen igy megterhelve előttem elmenni, a zsidót fölkeresni s azután üresen visszatérni. Azon gondolatom ötlék, hogy a mit viszesz, neki azt mindenkor eladod. De te talán nem tudod, hogy ezen zsidó csaló s talán nagyobb csaló valamennyi zsidónál, s hogy a ki ismeri, egy sem kiván vele alkuba bocsátkozni. Egyébiránt azt csak javadért mondom. Ha megmutatod, a mit most viszesz, hiven kifizetem értékét, a mennyire birom, ha nekem tetszeni fog; ha nem, legalább más kalmárokhoz utasitlak, kik meg nem csalandanak.“

A remény, hogy még több pénzt kaphat a tálért, arra birá Aladdint, hogy azt köntöse alól kihuzta s megmutatá az aranymüvesnek. Az öreg ember, ki legott megismeré, hogy a tál a legfinomabb ezüstből van, kérdé Aladdint: adott-e már el ilyet a zsidónak s az mit fizetett érte. Aladdin nyiltan megvallá, hogy ilyet már tizenkettőt adott el, s a zsidótól mindenikért egy aranyat kapott. „Oh a gazember!“ kiálta az aranymüves. „Fiam, – folytatá azután, – a mi megesett, megesett, arra többé nem kell gondolni, de ha megtudod, tálad, mely a legfinomabb ezüstből van, a mit csak valaha feldolgozunk, mennyit ér, általlátandod, mennyire vagy a zsidótól megcsalva.“

Az aranymüves fogá a mérleget, megméré a tálat s minekutána Aladdinnak megmagyarázta volna, mi egy lat ezüst, mennyit ér s annak alosztályait foghatólag megmutatá neki, hogy az ezüsttál súlya szerint hetvenkét darab aranyat ér, melyet neki mindjárt le is olvasott. „Itt van, – monda, – teljes értéke táladnak. Ha csak legkisebb kétséged van is, tetszésed szerint akármelyik itteni aranymüvest megkérdezheted, s ha azt mondja, hogy többet ér, két árát adom. Mi az ezüstön, melyet igy veszünk, nem nyerünk egyebet a munkánál s alaknál, s avval egy zsidó, még a legbecsületesebb sem elégszik meg.“

Aladdin megköszöné az aranymüvesnek a jó tanácsot, melyet ada, s melyből már is ennyi hasznot vőn. Ennek következtében egyedül hozzá folyamodott a tálak eladásában, valamint a medenczéében is, melynek ára neki súlya szerint fizetteték le. Ámbár Aladdin s anyja a lámpában egy kifogyhatatlan kincset birtak, mégis folyvást ugyanoly mértékletesen éltek, mint azelőtt, kivévén a mit Aladdin illendő mulatságára s a kis gazdaság körüli egyéb szükségökre forditott. Anyja ellenben ruhájára egyedül abból költött, a mit gyapotfonással szerzett. Elgondolhatni, mily sokáig tarthatott egy ily rendes életmód mellett a pénz, melyet Aladdin az aranymüvestől a tizenkét tálért s medenczéért kapott. Igy éltek több esztendeig a lámpa segedelméből, melyet Aladdin koronkint megdörzsöle.

Ez időközben Aladdin, ki el nem mulatá a nagy kalmárok boltaiban tekintetes férfiak összejövetelein, kik arany, ezüst, selyem-szövetekkel, a legfinomabb fátyolkendőkkel s drága-kövekkel kereskedének, szorgalmasan megjelenni s néha a becsülgetésekben maga is részt venni, tökéletesen kimivelé magát s koronkint felvevé a finom világ fiainak minden szokásait. A drágakő-árusoknál szünteték meg azon csalódása is, mintha az általlátszó gyümölcsök, melyeket ama földalatti kertben szakaszta, szines üvegből volnának; ott megtudá, hogy azok igen nagy értékű drágakövek. Azáltal tudniillik, hogy ezen boltokban mindenféle drágakövet eladatni láta, megtanulta azokat értékök szerint ismerni s becsülni. S mivel sehol sem láta a magáéihoz akár szépségre akár nagyságra hasonlót, igen általlátá, hogy a vélt üvegdarabok helyett, melyeket kicsinységeknek tarta, megbecsülhetlen kincscsel bir. Azonban oly okos vala, hogy arról senkinek sem szólt, még anyjának sem, s ezen hallgatásnak köszönheté azon magas szerencsét, melyre mint látandjuk, ezek után juta.

Midőn egykor Aladdin a városnak valamely táján sétálgata, a szultánnak ime parancsolatját hallá kikiáltatni, hogy mig Badrulbudur herczegné a szultán leánya a fürdőbe s visszamenendene, kiki boltját s ajtaját zárja el s vonuljon háza belsejébe.

Ezen nyilvános kihirdetés kiváncsiságot gerjeszte Aladdinban, a herczegnét fátyoltalan látni; de ezt nem teheté különben, mint ha egy ismerősének házába menne s onnan a rostélyablakon kinézne. A mi azonban őt ki nem elégité, minthogy a herczegnének a fürdőbe mentekor arczát a szertartás szerint be kelle fátyoloznia. Kiváncsiságának kielégitésére egy módot gondola ki, mely sikerült; elrejtezett tudniillik a fürdő ajtaja megé, mely oly helyezetű vala, hogy onnan őt okvetetlen szemközt kelle látnia.

Aladdinnak nem soká kellett várakozni, a herczegné megjelent; ő egy hasadékon nézte, mely elég nagy vala azt szemre vennie, anélkül, hogy maga láttatnék. Sok asszonyai s heréltek kiséretében jöve, kik részint előtte, részint utána menének. Három vagy négy lépésnyire a fürdő ajtajától levevé fátyolát, mely képét födözte s mely neki igen alkalmatlan vala, s Aladdin őt annyival inkább láthatá, minthogy egyenesen neki jött.

Aladdin még eddig soha sem látott födetlen arczczal asszonyt, anyján kivül. De ez már igen öreg asszony és soha sem vala oly szép, hogy arról általában az asszonyok kellemességére következést huzhatott volna. Hallotta ugyan, hogy igen nagy szépségü asszonyok is vannak. De bármi kifejezésekkel dicsértessék is a szépség, azok még sem tesznek oly benyomást, mint a szépség maga.

A mint Aladdin Badrulbudur herczegnét meglátta, azon vélekedésével, mintha minden asszony többé vagy kevésbbé anyjához hasonlitana, legottan felhagyott. Elváltoztak minden értelmei, s hajlandóságát szive a bájos leánynak meg nem tagadhatá. A herczegné valóban a legszebb barna volt, mely a világon csak lehet. Nagy, homlokával egyenest fekvő, élénk s tüzes szemei valának, szelid szerény tekintete, helyes arányu hibátlan orra, kis szája, kecses, rózsádad ajkai, szóval, arczának minden részei s vonalai a legrendesebbek voltak. Épen nem csudálhatni tehát, ha Aladdin a legszebb s legcsodálandóbbnak ily ritka együlete által megvakitva, mintegy magán kivül volt. Mindezen tökélyein fölül a herczegné igen teljes termetű s felséges magatartásu vala, melynek már látása is tiszteletet parancsolt.

Miután a herczegné a fürdőbe bement, Aladdin egy időig zavarodva s mint egy gyönyörelragadtatásban állva maradott, szüntelenül a bájoló képet idézvén lelke elé. Végre föleszmélt s meggondolván, hogy a herczegné már elment, s hogy helyét továbbra is czéltalanul tartaná meg, minthogy a fürdőből kijövet neki háttal fordulva s fátyolozva lenne, elhatározá magában a helyet elhagyni s eltávozni.

Aladdin hazatértekor nem titkolhatá el annyira zavarodását s nyugtalanságát, hogy azt anyja észre ne venné. Elcsodálkozott, fiát szokása ellen szomorun s gondolkodva látván, azért is kérdé, nem történt-e rajta valami, vagy talán roszul van? De Aladdin semmit sem felelt, hanem a szófára veté magát, hol változatlanul ugyanazon helyzetben maradott, szakadatlanul avval foglalatoskodván, hogy a bájoló herczegné képét magának jelenvalósitsa. Anyja, ki a vacsorát késziteni ment, nem unszolá többé. Elkészülvén az eledel, azt melléje a szófára tette, s maga asztalhoz ült. De midőn szemlélé, hogy fia nem is ügyel reá, emlékeztette az evésre, s csak nagy bajjal tudta rá venni, hogy helyzetét megváltoztassa. Evett, de sokkal kevesebbet mint egyébkor, lesütött szemekkel, s oly mély hallgatással, hogy anyjának lehetlen vala, e szokatlan változásának oka felől tőle csak egy szót is kicsalnia.

Vacsora után ismét ki akará kérdeni, honnan származnék mély szomorusága, de semmit sem vehete ki belőle, s Aladdin lefeküdt a nélkül, hogy anyját legkevesbbé is megnyugtatta volna.

Másnap ismét a szófára ült, anyjának ellenében, ki szokás szerint gyapotot fona, s igy kezde hozzá szólani: „Meg kell szakasztanom hallgatásomat, melyben tegnapi hazajövetelem óta vagyok, s mely mint észrevehettem, téged igen megszomoritott. Nem voltam beteg, mint gondolád, most sem vagyok az; de nem mondhatom, mit éreztem, s mit érzek ma is – ez valami roszabb mint betegség. Valójában, meg nem mondhatom de abból, mit tőlem hallandasz, talán megismered. A város ezen negyedében nem terjedett hire, s igy te nem is tudhatod, hogy a szultán leánya, Badrulbudur herczegné tegnap délután a fürdőbe ment. Én ezt tegnap a városban sétálván, tudtam meg. Tudniillik, parancsolat hirdettetett, hogy minden bolt bezárassék, s kiki házába vonuljon, hogy igy a herczegnének az illő tisztelet megadassék, s az utczákon, melyeken menendő, szabad menetele légyen. Mivel a fürdőtől nem messze vala, a kiváncsiság őt födözetlen arczczal látni, azon gondolatra birt, hogy magamat a fürdő ajtaja mögé rejtsem, lehetőnek hivén, hogy mielőtt a fürdőbe bemenne, fátyolát leveendi. Tudod az ajtó helyzetét, képzelheted, hogy őt igen alkalmasan láthatám, ha minden ugy történik, mint gyanitom vala. Csakugyan le is vevé fátyolát, s szerencsés valék a legszeretésreméltóbb herczegnét kimondhatatlan gyönyöröműl szinről szinre látni. S im ez oka, kedves anyám, azon állapotomnak, melyben tegnapi hazajöttem óta szemléltél, s ez oka hallgatásomnak is. Én a herczegnét kimondhatlan szenvedélylyel szeretem, s mivel ez minden pillanattal nevekedik, érzem, hogy a szeretendő herczegnének csak birásával csillapitható; miért elvagyok tökélve, őt a szultántól feleségül kérni.

Aladdin anyja fia beszédét szinte végig a legnagyobb figyelemmel hallgatá; de midőn végezetül azon szándékát érté, hogy Badrulbudur herczegnét meg akarja kérni, meg nem állhatá, hogy ne kaczagjon rajta. Aladdin tovább akara szólani; de anyja szóhoz sem hagyá jutni, hanem mondá: „Ah fiam mi jut eszedbe? Bizonyosan eszedet vesztetted, hogy ilyeket beszélsz.“

„Kedves anyám, viszonzá Aladdin, bizonyossá tehetlek, hogy eszemet nem vesztém, hanem tökéletes eszmélettel vagyok. Én mindazon bolondság s dőreség szemrehányásait, melyeket tevél, s még tenni fogsz, előreláttam; de mind ez nem tartóztat neked ismételve mondanom, hogy még most is eltökélt akaratom Badrulbudur herczegnét a szultántól megkérni.“

„Valóban, fiam, – válaszola egész komolysággal anyja – ki kell mondanom, hogy egészen elfeleded magad. Ha ezen szándékodat szinte végre akarnád is hajtani, épen nem látom, ki által juttatnád kérelmedet a szultán eleibe.“ „Magad által,“ felelé fia, minden késedezés nélkül. „Általam, – kiálta anyja tele csodálkozással s meglepetéssel, – s a szultánhoz? Ah én igen fogok óvakozni, hogy ily nemű merénybe avassam magamat. S általában fiam, mi vagy te, hogy vakmerőködöl a szultán leányára gondolni? Elfeledéd-e, hogy te a főváros legcsekélyebb szabói egyikének fia s anyádról sem magasabb nemű vagy? Nem tudod-e hogy szultánok leányaikat nem egy hamar adják valakinek feleségül, még azon szultánfiaknak sem, kiknek reményök nincs egykor a kormányra jutni.“

„Kedves anyám, – viszonzá Aladdin, – meg mondottam már, hogy mind ezt, a mit most beszélél, előreláttam, s ugyanazt mondtam arról is, a mit még tán hozzá adandasz. Sem beszédeid, sem kifogásaid nem változtatják szándékomat. Megmondottam már, hogy általad akarom a herczegnét megkéretni; ez az egyetlen szivesség, melyet tőled kivánok, s azt kérem meg nem tagadni, hacsak készebb nem vagy inkább halálomat látni, mint életemet másodszor megadni.“

Aladdin anyja a legnagyobb zavarban volt, a mint fiának makacsságát látta, melylyel az bolondos tervénél megmaradott. „Fiam, – mondá még egyszer neki, – én igaz anyád vagyok, s mint igaz, becsületes anyád kész vagyok kedvedért minden okossággal egyezőt, vagyis, a mi hozzám s hozzád illik, megtenni. Ha arra kerülne a dolog, hogy számodra valamelyik szomszéd leányát, ki veled egyenlő vagy nem sokkal főbb rangu, megkérjem, mindent elkövetnék, a mi csak tehetségemben állana. De akkor is valami értékednek, jövedelmednek, vagy tanult mesterségednek kellene lenni, hogy czélodat érhesd. Ha szegények, mint mi, házasulni akarnak, arról kell aggódniok, elélhetnek-e? De te meg nem gondolván alacsony sorsodat s értékedet, a szerencse legmagasbik fokára törekedel, s czélod nem csekélyebb mint házasság urad és parancsolód leányával, kinek csak egy szavába kerül téged elrontani, és semmivé tenni. A mi személyedet s magadat illet, szóba sem hozom; mert azt, ha eszed van, magadnak kell gondolóra venned: egyedül arról kivánok szólani, a mi különösen engem illet. Hogy ötölhetett az a különös gondolat eszedbe, hogy én oda menjek s a szultán leányát számodra megkérjem? Tegyük fel, én birnék elég, nem mondom vakmerőséggel, hanem inkább szemtelenséggel, magamat a szultánnak bemutatni s neki e képtelen kérelmet előadni, kihez kellene folyamodnom, hogy magamat oda bevezettessem? Nem hiszed-e, hogy az első, kit eziránt megszólitanék, bolondnak tartana s hozzám méltatlan módon elutasitana. De tegyük, hogy a szultánhoz is minden baj nélkül bejuthatok, – a mi megeshetik, ha valaki igazságot kér tőle, melyet ő jobbágyainak mindig örömest szolgáltat, vagy kegyelmet, melyet örömest ád, mihelyt látja, hogy azt megérdemeljük, s méltók vagyunk reá – ilyen esetben vagy-e te? s gondolod-e, hogy megérdemled a kegyet, melyet számodra kérnem kellene? Micsoda szolgálatot tettél a szultánnak vagy az országnak, mivel különböztetéd meg magadat? S ha már semmit sem tettél, hogy a kegyelmet megérdemeld, de különben is arra méltó nem vagy, mily orczával tudnék én azért folyamodni? hogy nyithatnám fel csak számat is, hogy a szultánnak ily ajánlatot tegyek? személyének fölsége, s udvara fénye azonnal megnémitanának, ki már reszketék, ha csak elhalt férjemtől, atyádtól kelle is valamit kérnem. S még egy más akadály is van, fiam, mire te nem gondoltál, az tudniillik, hogy a szultán előtt, ha valaki kegyelemért esedezik, nem tanácsos ajándék nélkül megjelenni. Ez ajándékoknak legalább is az a hasznok van, hogy ha a kérelmet akármi okból megtagadja is, a kérőt legalább kihallgatja. S már te mily ajándékot adhatsz neki? De ha birnál is valamivel, a mi egy nagy fejedelem figyelmére méltó volna, milyen arányban fogna kérelmed ajándokoddal állani? Szállj magadba, s gondold meg, hogy olyan után törsz, a mit elérned lehetetlen.“

Aladdin mind azt, a mit anyja, hogy őt szándékáról lebeszélje, előhoza, nyugalommal kihallgatá, s minekutána ellenvetéseit pontról-pontra meggondolta, végre szóra fakadt s mondá: „Megvallom, kedves anyám, nagy vakmerőség tőlem, hogy kivánságaimat oly nagyra merem üzni, s egyszersmind nagy meggondolatlanság, tőled oly hévvel s hirtelenséggel kivánnom, hogy menj el, s a szultánnak házassági ajánlatomat előadd, minekelőtte még módokhoz nyultam volna, melyek neked bemenetelt s kedvező fogadtatást szerezzenek. Ezért bocsánatodat kérem. De szenvedélyemnek, mely megragadott, nagysága mellett nem csodálkozhatol, hogy eleinte mindjárt mindent által nem láttam, a mi nyugalmamnak, melyet keresek, megszerzésére kivántatik. Én Badrulbudur herczegnét sokkal jobban szeretem, mint azt te csak képzelheted is, s még mindig azon szándékomnál maradok, hogy őt nőül veszem. Ez erős eltökéllett akaratom. Egyébiránt köszönöm nyilatkozásodat; ugy tekintem azt mint első lépést, a szerencsés sikernek, melyet reménylyek, közelitésére. Mondod: nem szokás a szultán előtt megjelenni ajándék nélkül, s nekem semmim nincs, mi a szultánhoz méltó volna. A mi az ajándékokat illeti, veled egy vélekedésben vagyok, s megvallom, róla nem gondolkodtam; de ha azt mondod, hogy semmivel sem birok, a mit neki által lehessen adni, ugy te nem hiszed, hogy az, a mit, mint magad is tudod, az elkerülhetlen halálveszedelemből kimenekedvén magammal haza hoztam, elég nagy becsű a szultánnak vele igen kedves ajándékot tenni; arról szólok tudniillik, a mit a két erszényben s övemben hoztam, s a mit mi szines üvegnek gondoltunk: azonban e tévedésem már megszüntetett, s már neked csak meg kell vallanom, kedves anyám, hogy azok megbecsülhetlen értékü drágakövek, melyek csak nagy fejedelmekhez illenek. Megtanultam becsülni értékeiket, midőn a drágakőárusok boltjaiba jártam, s hihetsz szavamnak. Mindazok, melyeket drágakőárusainknál láttam, nem is hasonlithatók a birtokunkbeliekhez, s mégis oly kimondhatatlan nagy áron tartják. Te s én a mieink értékét épen nem is tudjuk. De bármint van a dolog, a mennyire én azon csekély tapasztalásnál fogva, melylyel ebben birok, hozzá érthetek, meg vagyok győződve, hogy az ajándék a szultánnak fölötte kedves lesz. Neked egy porczellán edényed van, mely jókora, s igen helyes alkatu; add elő, hadd lássuk, milyen hatások van a szemre, ha mind bele rakjuk s különböző szineik szerint elrendeljük.“

Aladdin anyja elhozá az edényt, s Aladdin kiszedé a drágaköveket, s a legszebb renddel belé raká. A hatás, melyet világos napnál szineik különfélesége, s fényök, a tüzök által okozának, olynemű vala, hogy anya és fiu csak nem elvakultak belé. Egészen elbámultak, mert eddig csak lámpavilágnál szemlélték. Aladdin ugyan még fájaikon is látta ezeket, hol dicsőséges tekintetüek valának, de még akkor szinte gyermek vala, s a drága köveket játszószernek nézte, s egyedül evégett hozta is el, anélkül, hogy rólok egyéb ismerete lett volna.

Minekutána az ajándék szépségén egyideig gyönyörködtek volna, megszólalt Aladdin. „Kedves anyám, – monda neki, – most már csak nem háritod el magadról a szultánhoz menetelt azon ürügy alatt, hogy neki ajándékot nem vihetsz. Im itt van egy olyan, mely neked igen kedvező fogadtatást eszközöl.“

Noha Aladdin anyja az ajándékot minden szépsége, s becse mellett sem tartá oly nagy becsünek mint fia, még is hivé, hogy ezt a szultán elfogadhatja, s érzette azt is, hogy e részben többé semmi ellenvetést nem lehetne tenni. De minduntalan azon ajánlatra tért, melyet az ajándék kedvezése mellett a szultánnak tennie kellene. S ez neki nagy nyugtalanságot okoza. „Kedves fiam, – mondá neki, – elhiszem, hogy az ajándéknak jó foganatja lesz, s hogy a szultán engem kegyes szemmel nézend. De a mi a kérelmet illeti, melyet elébe kell adnom, érzem, hogy arra nincs erőm, s némultan maradok. S igy nemcsak járásom, hanem az ajándék is, mely, mint mondod, oly rendkivül becses, hiába lesz, s én nagy rémülettel fogok visszajőni, s neked elmondani, hogy reményedben megcsalatkoztál. Már én ezt neked megmondottam, s meglátod, hogy igy lesz. De teszem – igy folytatá szavát – ha én erőt veszek is magamon, hogy kivánságodat teljesitsem, s lesz annyi bátorságom kérelmedet, mint akarad, előadni, a szultán bizonyosan vagy tréfát űz belőlem, vagy méltó haragra gerjed, melynek én s te okvetlenül áldozatai leszünk.“

Aladdin anyja még egyéb okokat is ada elő, hogy, ha csak lehetséges, más gondolatra birja. De Badrulbudur herczegné kellemei sokkal mélyebb benyomást tettek szivére, hogysem tervétől magát el hagyta volna mozditani. Folyvást csak arra kérte anyját, hogy hajtsa végre szándékát. S anyja részint iránta valá szeretetből, részint attól féltében, hogy valami tulságra vetemedik, végre engede fia kivánságának.

S mivel már későn s igy az idő, melyben a palotába menni s magát a szultánnak bemutatni szokás, mára elmult vala, a dolog a jövő napra halasztatott. Az anya és fia a napnak hátralevő részén nem egyébről beszéltek, mint csak arról. S Aladdin, a mi csak eszébe juta, mindent elmonda anyjának, hogy azt szándékában, melyet végre elfogadott, tudniillik: magát a szultánnak bemutatni, még inkább megerősitse. Azonban fiának minden előadásai sem győzheték meg arról, hogy ezen merénye sikerülni fog.

S meg kell vallani, hogy voltak okai azon kételkédni. „Fiam, – monda neki, – ha a szultán oly kegyesen fogad is, mint én azt kedvedért ohajtom, ha az ajánlatot, melyet felőled teszek, nyugalommal végig hallgatja; de e jó fogadás után az talál eszébe jutni, hogy értéked, gazdagságod s birtokaid felől tudakozódjék, – mert azokról mindenek előtt s még előbb mint személyedről fog tudakozódni, – ha, mondom, ezekről kérdezősködik, mit feleljek neki.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – ne aggódjunk előre azon, a mi talán következni nem fog. Most csak azt várjuk el, mint fogad el s milyen választ ad a szultán? Ha megtörténik, hogy arról, a mit mondasz, tudósitást kiván, majd elgondolom, mit feleljek reá. Oly bizodalommal vagyok, hogy a lámpa, mely által már nehány év óta élősködünk, szükség esetében nem fog cserben hagyni.“

Aladdin anyja arra, mit fia most mondott, semmit sem tuda válaszolni. Meggondolá tudniillik, hogy a lámpa, melyről szól, még nagyobb csodákat is képes véghezvinni, mint eddig, holott csak az élelemrevalót szerezte be nekik. Ez megnyugtatá s minden nehézséget elhárita, mely a fiának igért szolgálattól őt tartóztathatá. Aladdin, ki anyja gondolatit elérté, monda: „Kedves anyám, legalább el ne feledd a dolgot titokban tartani: attól függ az egész szerencsés kimenetel, melyet én s te e dologban várhatunk.“ Ezután elváltak, hogy nyugodni menjenek; de a heves szerelem s a határtalan szerencse nagy tervei, melyek Aladdin lelkét eltöltötték, nem engedék az éjet oly nyugodalmasan tölteni, mint óhajtotta volna. Még virradat előtt fölkelt s fölébreszté anyját, sürgette, hogy legottan felöltözzék s azután a palota kapujához siessen, s mihelyt annak ajtaja megnyittatik, be is menjen s pedig azon pillanatban, midőn a nagyvezér, vezérek s minden egyéb országos tisztviselők a diváni tanácsba mennek, holott a szultán mindenkor személyesen jelen szokott lenni.

Aladdin anyja mindent megtőn, a mit fia kivánt. Elővevé a porczelánedényt, melyben a drágakőajándék vala, s kétszeres gyolcskendőbe takarta, először egy igen finom fehérbe, azután egy kevésbbé finomba, mely utóbbit csúcsainál fogva össze is kötötte, hogy könnyebben vihesse. Végre fiának nagy örömére megindult s utát egyenesen a szultán palotájának vette. A nagyvezér a többi vezérekkel s udvari főemberekkel együtt már bemenének, midőn az ajtóhoz ért. Azok száma, kik a diván előtt kereskedtek, igen nagy volt. Végre megnyittatott s ő is a többivel egész a divánba bejutott. Ez szép, mély és tágas szála volt, melynek csarnoka nagy és pompás vala. Ugy állott meg, hogy a szultánnal, nagyvezérrel s egyéb fő urakkal, kik a divánban jobbra balra ülést foglaltak, épen általellenben volt. Egymás után felszólittatának a felek és pedig oly renddel, mint kérő leveleiket benyujtották, ügyeik előadatának, meghányatának s elitéltetének mindazon pillanatig, melyben szokás szerint a diván bezáratott. Akkor fölkele a szultán, elbocsátá annak tagjait s szobájába ment, hova őt a nagyvezér kisérte. A többi vezérek s tanács tagjai eltávozának. Mindazok, kik oda magányos ügyek miatt folyamodának, hasonlóul cselekedtek, részint megelégedve pereik nyereségeivel, mások elégedetlenül a rájok hozott itélettel, mások végre azon reménynyel, hogy dolguk a jövő ülésben fog eldöntetni.

Aladdin anyja, látván, hogy a szultán fölkelt s eltávozott, igen jól következteté, hogy az nap már nem jelenendik meg, minthogy egyebeket távozni látott. Azért is szintén hazamenetelre határozta magát. Aladdin, ki őt a szultánnak szánt ajándékkal látta visszatérni, nem tudta eleinte, mit gondoljon. Azon aggódtában, hogy talán rosz hirt hozand neki, száját sem tudta felnyitni, hogy megkérdezze, mi hirt hozott. A jó anya, ki még soha csak lábát sem tette a szultán palotájába, s kinek semmi ismerete azokról, mik ott történni szoktak, nem vala, kiragadá őt a nyugtalanságból, a szófára maga mellé vonván s a legnagyobb együgyüséggel ekkép szólván hozzá: „Kedves fiam, láttam a szultánt s meg vagyok győződve, hogy ő is látott engem; de annyira el volt foglalva azokkal, kik vele jobbról balról szóltak, hogy meg kellett sajnálnom, midőn türedelmét s fáradságát láttam, melybe került neki őket kihallgatni. Ez oly sokáig tartott, hogy végre, mint gondolom, bele unt; mert egészen váratlanul fölkelt, eltávozott alkalmas sietséggel, anélkül, hogy azt a sok embert, ki még vele szólni akart, kihallgatta volna. Mindemellett is megörültem rajta; mert már únni kezdtem a várakozást s a hosszas állás miatt rendkivül megfáradtam. Azonban még semmi sincs elrontva. Holnap ismét el fogok menni, a szultán talán nem lesz annyira elfoglalva.“

Bármint föl vala Aladdin szerelemtől gerjedve, mégis eléglenie kellett ezen mentséget s magát türelemmel fölfegyvereznie. Azt legalább gyönyörrel látá, hogy anyja a legnehezebb lépést már megtette, kiállván a szultán tekintetét s reménylé, hogy már most azok példája szerint, kik jelenlétében a szultánnal beszéltek, nem átalandja a rábizottat elmondani, mihelyt a szólhatás kedvező pillanata elkövetkezik.

Másnap hasonlólag elment Aladdin anyja a drágakőajándékkal a szultán udvarába; de járása hiába esett; a diván ajtaját zárva találta s megtudá, hogy csak minden másodnap tartatik tanács, s e szerint holnap ismét el kellene jőnie. E hirt megvivé fiának, kinek türedelmét most kettőztetnie kellett. Még hatszor mene el a kijegyzett napokon s mindig szemközt állt a szultánnal; de épen oly kevés sikerrel, mint először. S talán még százszor is végzés nélkül tér vala meg, ha a szultán, ki őt magával mindig általellenben látta, végre figyelmébe nem vette volna. S ez annyival hihetőbb, mert csak a kik kérőleveleket nyujtának be, léphetének rendben elő, hogy dolgukat elitéltetni lássák, mely esetben Aladdin anyja nem volt.

Ezen nap mondá végre a szultán, midőn az ülés végeztével visszatért, a nagyvezérnek: „Már jó idő óta látok egy asszonyt, mely rendesen mindennap, midőn nyilván ülést tartok, megjelenik s valamit gyolcskendőbe burkolva kezében tart. Az ülés elejétől egész végig állva marad s pedig épen velem szemközt. Nem tudod-e, mit kiván?“

A nagyvezér, ki arról épen oly keveset tuda mint a szultán, nem akart mégis válaszszal adós maradni, és felele: „Uram, felséged talán nem tudja, hogy az asszonyok sokszor a legcsekélyebb dolog miatt is panaszt tesznek. Ez alkalmasint azért jő panaszkodni felségedhez, hogy rosz lisztet adtak el neki, vagy valami csekély igaztalanság történt rajta.“ A szultán azonban e válaszszal meg nem elégedett, hanem monda: „Ha ezen asszony a jövő ülésben ismét megjelenik, el ne feledd őt előhivatni, hogy kihallgassam.“ A nagyvezér semmit sem felelt, hanem megcsókolá a szultán kezét s önfejére tevé, jelül, hogy azt kész volna elveszteni, ha a szultán parancsát nem teljesitendené.

Aladdin anyja már annyira megszoká a szultán előtt a divánban megjelenni, hogy fáradságát semmibe sem vette, csak hogy fiának megbizonyithassa, hogy semmit, a mi rajta áll, el nem mulaszt. Elmene tehát ismét a palotába, s szokás szerint a szultánnak általellenébe állott. A nagyvezér még semmi tárgyat sem ada elő, midőn a szultán Aladdin anyját észrevevé. Szánakozva hosszas türedelmességén, melynek maga is tanuja volt, igy szólt a nagyvezérhez: „Mindenekelőtt, hogy valamikép el ne feledd, ott van ismét az az asszony, kiről tegnap szólék; bocsáttasd be őt; hallgassuk ki legelőször s végezzük el dolgát.“ Azonnal kijegyzé a nagyvezér a főajtónállónak az asszonyt s parancsolá, hogy közelebb vezesse.

A főajtónok Aladdin anyjához mene s inte neki, az asszony egész a thronus lábáig követé őt, hol az elhagyta, hogy helyét a nagyvezér mellett ismét elfoglalja.

Aladdin anyja, ki magát azon sokak példájához tartá, kiket a szultánnal beszélni látott, megilleté homlokával a szőnyeget, mely a thronus lépcsőit takará s e helyzetben marada, mig a szultán fölkelni parancsolá. Fölkelt s a szultán igy szóla hozzá: „Jó asszony, már téged régóta látlak a divánba járni s kezdettől végig a bejövetelnél állani, mondd el, mi hoz ide?“

Aladdin anyja, a mint e szavakat hallá, még egyszer leborult s ismét fölkelvén, monda: „Legfönségesebb uralkodója a kerek földnek, minekelőtte felségednek a rendkivüli s majd hihetetlen dolgot előadjam, mely fönséges széked elé vezet, kérlek, bocsáss meg azon vakmerő, vagy szintén helyesebben mondanám, szemtelen folyamodásért, melyet hozzád tenni szándékozom. Az oly szokatlan, hogy restelem és szégyenlem azt szultánom elébe terjeszteni.“ S hogy neki a kinyilatkozásra teljes szabadságot szerezzen, parancsolá a szultán: minden jelenlévők távozzanak a divánból, egyedül a nagyvezért kivéve. Ezután monda neki, hogy most bizvást beszélhet s magát kimagyarázhatja.

Aladdin anyja nem elégedék meg a szultán jóságával, ki őt a zavarból, hogy egész gyülekezet előtt szóljon, kimentette, hanem haragja elől is bátorságba akarta magát tenni, melytől az előadandó ajánlatnál tartania kellett s melyre épen nem vala elkészülve. „Uram, – igy folytatá szavát, – még azért is bátorkodom fölséged előtt esedezni, hogy kegyelmedről s bocsánatodról bizonyossá tégy azon esetre, ha keresetemet csak legkevésbbé is botránkoztatónak vagy bántónak találnád“ – „Akármi legyen, – viszonzá a szultán, – előre megbocsátok s annak rád nézve semmi rosz következete nem lesz; szólj minden félelem nélkül.“

Miután Aladdin anyja minden óvást megtett, mint oly asszony, ki a szultánnak teendő ajánlat miatt, gondolá, hogy annak haragjától méltán tarthatna, egész hűséggel elmondá előtte, mily alkalommal látta Aladdin Badrulbudur herczegnét, ezen látás mily heves szerelmet gyujta benne, mily nyilatkozásokat tett ez iránt neki (anyjának), s ő mit nem terjeszte mindent elébe, hogy szenvedélyéből kiragadja, melynek épen oly megbántónak kell a szultánra, mint leányára, a herczegnére nézve lennie. „Azonban, – folytatá, – fiam a helyett, hogy ezen intéseket szivére vette s vakmerőségét átlátta volna, megátalkodott s pedig annyira, hogy valami kétségbeeső cselekedettel fenyegetőzött, ha vonakodnám felségedhez jőni s számára a herczegnét megkérni. Mindemellett is sok erőltetésembe került, mig magamat elszántam, hogy ebben akaratját tegyem; azért is még egyszer kérem felségedet, bocsásson meg ne csak nekem, hanem Aladdin fiamnak is, ki azon vakmerő gondolatra vetemedett, hogy ily magas szerződésre törjön.“

A szultán az egész előadást igen nagy kegygyel s szelidséggel hallá, anélkül, hogy haragnak vagy neheztelésnek jeleit adná, vagy csak tréfásan venné is a keresetet.

De minekelőtte a jó asszonynak válaszát adná, kérdé, mi az, mit gyolcskendőbe burkolva magával hozott? Azonnal kivevé az asszony a porczelán edényt, melyet leborulta előtt a thronus lábához tett, kibontá s általadá a szultánnak.

Lehetetlen a szultánnak meglepetését s bámulását leirni, midőn az edényben oly sok becses, tökéletes s igen szembetünő drágakövet láta, s pedig mindeniket oly nagyságut, milyet még soha sem látott. Egy ideig oly nagy csudálkozásban volt, hogy szintén mozdulatlan állott. Midőn végre magához tért, elfogadá Aladdin anyja kezeiből az ajándékot, felfelkiáltván örömében; ah mi szép, mi becses! S minekutána a drága köveket egymás után csodálta, kezébe vette s mindeniket legkitetszőbb tulajdoninál megdicsérte, mutatá a nagyvezérnek az edényt s monda: „Nézd csak s meg fogod vallani, hogy a világon tökéletesebb s drágább már nem lehet.“ A vezér egészen meg volt tőle varázsolva. „No s – folytatá a szultán, – mit mondasz ilyen ajándékhoz? Nem méltó-e leányomhoz s nem adhatom-e ilyen áron annak, a ki megkéreti?“

E szavak a nagyvezért különös nyugtalanságba ejtették. Valamivel ezelőtt tudniillik jelenté a szultán, hogy leányát a herczegnét fiának szándékozik nőül adni. Most attól félt, s nem ok nélkül, hogy a szultán ily gazdag s rendkivüli ajándék által elcsábitva gondolkozását megváltoztathatná. Azért is közeledék a császárhoz s fülébe sugá: „Meg kell vallani, hogy ez ajándék a herczegnéhez méltó; mindazáltal kérem fölségedet, halaszsza el eziránti határozását még három hónapra; reménylem, hogy azalatt fiam, kire ezelőtt szemeidet vetni méltóztatál, képes lesz, még drágább ajándokot bemutatni, mint Aladdin, kit fölséged még nem is ismer.“ A szultán, noha meg vala győződve annak lehetlensége felől, hogy a nagyvezér fia számára valami olyat teremthetne elő, a mivel a herczegnének hasonló becsű ajándékot nyujthatna, még sem mellőzé el őt meghallgatni s neki e kegyelmet megadnia. S most Aladdin anyjához fordult s igy szóla hozzá: „Eredj haza, jó asszony, s mondd meg fiadnak, hogy én az ajánlatot, melyet nevében tettél, elfogadom, de hogy leányomat, a herczegnét, meg nem házasithatom, mig a menyekzői készületekről nem gondoskodtam, ez pedig csak három hónap alatt eshetik meg. Akkor majd ismét eljöhetsz.“

Aladdin anyja annyival nagyobb örömben tért meg, minthogy sorsára nézve eleinte lehetlennek hitte a szultánhoz bemenetelt nyernie s most ezen fölül oly kedvező választ is kapa, mely helyett szégyenitő s elutasitó feleletet várt volt. Két okból gondolá Aladdin anyja beléptekor, hogy jó választ hoz, először, mert korábban tért meg, mint szokott, másodszor, mert arcza vidám, derült vala. „Nos kedves anyám, – monda neki, – szabad remélnem vagy meghaljak búmban?“ Mihelyt fátyolát leveté s melléje a szófára ült, igy szóla hozzá: „Édes fiam, hogy soká bizonytalanságban ne hagyjalak, előre is azt mondom, hogy a halálos gondolatok helyett igen nagy okod van jó reménynyel lenned.“ Beszéde további folyamatában elmondá neki, hogy mindenek előtt nyere bemenetelt, a mi egyszersmind kora hazajöttének is oka, tovább mily óvásokkal élt, hogy a szultánnak, bántalom nélkül a közte s Badrulbudur herczegné közötti házasság ajánlatát megtegye; azután a kedvező feleletet, melyet a szultán tulajdon szájából vőn. Hozzá adá, hogy az ajándék, a mennyire a szultán magaviseletéből kiveheté, mindenek fölött hatalmas benyomást tett lelkére, s az birta a kedvező válaszra, melyet hozott. „Ez annyival kevésbbé kerülte el figyelmemet, minthogy a nagyvezér kevéssel azelőtt valamit fülébe sugott, s féltem, hogy kedvező érzelmeiből, melylyel tán irántad vala, ki fogja zavarni.“

Aladdin e hirek hallatára a halandók legboldogabbikának tartá magát. Megköszönte anyjának mindazon fáradását, melyet e kezdemény elővitelében tett, s melynek sikerülése oly nagy tekintetű vala élte nyugalmára nézve. S noha szenvedélye tárgya iránti tűrtelen vágya mellett a három hónap csaknem örök létnek tetszett, mégis békés várakozásra birta magát, a szultán szavában bizakodván, melyet törhetetlennek hitt. Mig ő nemcsak az órát, napot, hetet, hanem még a pillanatokat is számlálta, eltelék két hónap, midőn anyja egy este lámpagyujtásnál észre vevé, hogy az olaj elfogyott. Elmene tehát, hogy vegyen, s a mint a városba ért, látta, hogy minden ünnepileg föl volt ékesitve. Valóban a boltok a helyett, hogy bezárattak volna, nyitva voltak; fölékesittetének lombokkal s készület tétetett ünnepi világitásokhoz. Mindenik törekedék ebben pompával s fénynyel a másikat fölül haladni, hogy buzgóságát bebizonyitsa. Általában minden örömet s vidámságot mutatott. Még az utczák is tele voltak tisztöltözetű udvari emberekkel, kik gazdagon ékesitett lovakon ültek s nagyszámu szolgákkal, kik szüntelen jöttek mentek, valának körülvéve. Aladdin anyja kérdezé a kalmárt, kitől az olajt vette, mit jelent mindezen készület? „Honnan való vagy, jó asszony? – válaszola ez. – Nem tudod, hogy ma estére a nagyvezér fia a szultán leányával, Badrulbudur herczegnével menyekzőjét tartja? Ezennel vissza fog a fürdőből jőni, s az udvari tisztek, kiket látsz, épen most gyülekeznek, hogy kiséretül a palotáig kövessék, hol a menyekző tartatni fog.“

Aladdin anyja nem kivánt többet hallani. Oly sietve ment haza, hogy lakába léptekor alig piheghetett. Ott találá fiát, kinek semmi sem vala váratlanabb, mint a rosz hir, melyet neki hozott. „Kedves fiam, – igy kiálta fel, – rád nézve minden el van veszve!“

„Te számot tartottál a szultán szép igéretére; de abból semmi sem lesz.“ Aladdin, kit ezen beszédek igen háboritottak, válaszola: „Kedves anyám, miért ne tartaná meg a szultán szavát?“ – „Még ez este, – folytatá anyja, kel egybe a nagyvezér fia Badrulbudur herczegnével a szultán palotájában.“ Majd elbeszélé neki, mint tudta meg a dolgot s minden egyes körülményt közlött vele oly pontosan, hogy azon már többé nem kétkedhetett.

Ezen hirre elképedt Aladdin, mint ha villám ütötte volna meg. Minden más leveretett volna ezen ijedelem által; de őt valamely titkos féltékenység tiltá tovább is ez állapotban megmaradni. Azonnal a lámpa jutott eszébe, mely neki eddig oly jó szolgálatot tett s anélkül, hogy a szultán, nagyvezér vagy ennek fia ellen hevesen fellobbant volna, csak azt mondá: „Kedves anyám, a nagyvezér fia ma éjjel aligba lesz oly boldog, mint reményli. Mig én egy pillanatra szobámba megyek, készitsd te el addig a vacsorát számunkra.“

Aladdin anyja észrevevé, hogy Aladdin a lámpásnak akarja hasznát venni, hogy ha csak lehet, a nagyvezér fiának Badrulbudur herczegnével leendő egybekelését megakadályozza, s ebben nem is csalatkozott. Aladdin, mihelyt szobájába jutott, csakugyan elővevé a csodalámpát, melyet a szellem legelső feltünése óta anyja szemei elől oda által vitt, megdörzsölé ugyanazon helyen, mint előbb. Pillanat alatt ott termett a szellem s monda:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni, mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, szintugy én, mint a lámpának többi rabszolgái.“

„Hallod-e, – monda Aladdin, – te nekem mindeddig enni hozál, valahányszor arra szükségem volt, most azonban egészen más nyomosságu bizományról van szó. Én a szultántól Badrulbudur herczegnét megkérettem. Megigérte s egyedül három hónapi halasztást kötött ki. De a helyett, hogy szavát állná, ma este összeházasitja még a kikötött idő elmulta előtt a nagyvezér fiával. Épen most tudám meg s a dolog bizonyos. Azt kivánom most tőled, hogy az uj házasokat, mihelyt lefeküdtek, elragadd s ágyastúl ide hozd.“

„Parancsolóm! – viszonza a szellem, – legitten engedelmeskedem. Parancsolsz még valami mást?“

„Most többé semmit,“ monda Aladdin; s azonnal eltünt a szellem.

Aladdin ismét visszament anyjához s vele vacsorált épen oly nyugodtan, mint máskor. Vacsora után vele még egy ideig a herczegasszony menyekzőjéről beszélgetett, mint valamely egészen érdektelen dologról. Azután szobájába ment, hogy anyja háboritlanul lenyugodhassék; maga azonban le nem feküdt, hanem vára a szellem visszajövetét s a neki adott parancsolat teljesitését.

Azalatt a szultán palotájában a legnagyobb pompával megtétettek minden intézetek a herczegné menyekzői ünnepére s az est szertartások s vigadalmak között mult szintén nagy éjig. Midőn mindennek vége lőn, jelt ada a herczegné fő ajtónoka a nagyvezér fiának; ez észrevétlenül eltávozott s ugyanezen tiszt bevezeté őt a herczegné szobáiba, szintén azon teremig, hol a menyekzői ágy vala. Először ő feküdt le, azután a szultánné maga s leánya asszonyainak kiséretében bevezeté a menyasszonyt. Ez a menyasszonyok szokásaként igen vonakodott. Anyja segite neki levetkezni, csaknem erőszakkal az ágyba fekteté, jó éjszakát kivána neki s eltávozék asszonyaival. Az utolsó bezárta az ajtót.

Alig vala az ajtó bezárva, hogy a szellem, hű szolgája a lámpának s pontos teljesitője birtokosai parancsolatának, anélkül, hogy az ifju férjnek a legkisebb szerelmeskedésre időt hagyott volna, mindkettőjök nagy bámulatára, megragadá az ágyat s azt egy pillanat alatt Aladdin szobájába vivé, s ott letette.

„Vedd ezen uj házas ifjut, – szóla Aladdin a szellemnek, – zárd el a titkos terembe s jőj el holnap reggel ismét kevéssel napfölkelte után.“ A szellem azonnal kivevé a nagyvezér fiát egy ümegben ágyából, elvitte a kijelelt helyre, párát lehelvén rá, melyet az tetőtől fogva talpig érzett s melytől egész éjszaka kábultan maradott.

Bármily nagy volt is Aladdinnak a herczegné iránt szerelme, mégis, mihelyt vele egyedül maradott, nem monda hozzá hosszu beszédeket, hanem igen nyájas hangon igy szólt: „Ne félj, imádandó herczegné, itt bátorságban vagy s bármily heves is a szerelem, melyet szépséged s kellemeid iránt érzek, még sem fog soha arra birhatni, hogy azon mély tiszteletnek, melylyel neked tartozom, határain túl menjek. Ha – igy folytatá szavát, – kényszeritve vagyok e végső eszközökhöz nyulni, ugy ez nem oly szándékkal történt, hogy megbántsalak; hanem csak azt akartam akadályozni, hogy egy törvénytelen vetélytárs atyád nekem adott szava ellenére birtokába ne vegyen.“

A herczegné kevéssé hallgatá, a mit ez neki monda: nem is vala képes választ adni. Az ijedség s bámulat, melybe őt e meglepő s váratlan kaland ejtette, oly állapotba tevék, hogy Aladdin belőle csak egy szót sem vehete ki. Aladdin ezután teljesen megelégedve, csendesen elaluvék. Nem ugy volt Badrulbudur herczegnével a dolog. Életében nem tölté még ily szomorun s kellemetlenül az éjet; s ha a helyet s állapotot meggondoljuk, melyben a szellem a nagyvezér fiát hagyá, könnyen elképzelhetjük, hogy az uj férj azt még sokkal kedvetlenebbül töltötte.

Másnap reggel nem kelle Aladdinnak a lámpát dörzsölni, hogy szellemét hija. Eljött az a megrendelt órára s monda Aladdinnak, mig az öltözött:

„Itt vagyok, mit parancsolsz még?“

„Eredj, – monda Aladdin – hozd elő a nagyvezér fiát, fektesd ismét az ágyba s vidd vissza a szultán palotájába, épen azon helyre, honnan elhoztad.“ A szellem most felváltá helyéről a nagyvezér fiát s a menyekzői ágyat pillanat alatt a szultán palotájának azon szobájába vivé vissza, honnan előbb elragadta.

Mindezen közben a szellem sem a herczegnétől, sem a nagyvezér fiától nem láttatott. Irtóztató alakja képes lett volna őket halálra ijeszteni. Még csak a közte s Aladdin közti beszédet sem hallák, egyedül az ágy rendülését s annak egy helyről másra általtételét vették észre. Már is elegendő volt megrémitésökre, a mint könnyen elgondolhatjuk.

A szellem a menyekzői ágyat már ismét helyére állitotta, midőn a szultán a szobába lépe, hogy neki jó reggelt mondjon. A nagyvezér fia, ki a mult éjtől még egészen által volt fázva, s kinek még ideje sem volt a fölmelegülésre, alig hallá, hogy valaki ajtót nyita, azonnal felszökött s az öltöző kamarába ment, melyben előtte való nap levetkezett.

A szultán közelite a herczegné ágyához, megcsókolá a szokás szerint szemöldei között, jó reggelt monda neki; de a mint fejét fölemelé, s leányát figyelmesen megtekintette, azt nagy csodálkozására mély búba merülve találta. A herczegné csak egy szomoru pillanatot vete a szultánra, mely igen nagy bánatosságot vagy nagy elégedetlenséget mutatott. Még néhány szót szóla hozzá a szultán; de látván, hogy belőle semmit ki nem vehet, azt hitte, szeméremből teszi s eltávozék. Azt is gyanitotta mindazáltal, hogy hallgatásának még más rendkivüli oka is lehet. Ez arra birta, hogy azonnal a szultánné szobájába menjen, kinek elmondá az állapotot, melyben a herczegnét találta, s a módot, melylyel őt fogadá, elbeszélte. „Uram, – monda a szultánné, – ez ne idegenitse el fölségedet, egy uj házas sincs, mely menyekzője után reggel ilyféle tartózkodást nem mutatna. Két-három nap mulva máskép leszen. Majd akkor ugy fogadandja atyját, a mint illik. Én most – folytatá – legitten hozzája megyek, s igen kellene csalatkoznom, ha engem is épen ugy fogadna.“

Felöltözvén a szultánné, a herczegné szobáiba ment, ki még akkor föl nem kelt. Közelite ágyához, megcsókolta s reggeli üdvözletét mondá. De mily nagy vala csodálkozása, midőn tőle nemcsak választ nem kapott, hanem közelebbi vizsgálat után rajta igen nagy leveretséget is födöze fel, melyből következteté, hogy rajta valami különösnek kelle történnie. „Édes leányom, – monda a szultánné, – mitől van az, hogy te nyájaskodásimra nem is felelsz? Anyád iránt is ily tetetéssel akarsz-e viseltetni? Örömest hiszem, hogy az eszedbe sem jutott. De akkor másnak kellett rajtad történni. Valld meg szabadon, s ne hagyj tovább ily nyomasztó bizonytalanságban.“

Badrulbudur herczegné hallgatását végre mély sóhajtással szakasztá meg: „Ah tisztelt anyám – igy szólala fel, – bocsáss meg, ha irántad a tartozó tiszteletet elmulasztottam. Lelkem oly élénken el van rendkivüli dolgokkal foglalva, melyek rajtam ez éjjel történtek, hogy bámulásomból s rémülésemből még most sem eszméltem föl, sőt magamat is alig ismerem meg.“ Azután leirá a legelevenebb szinekkel, mindkettőjök lefekvése után mint ragadtatott meg az ágy, s egy pillanat alatt mint tétetett által egy komor, dohos szobába, hol maga férjétől elválasztva maradott, anélkül, hogy tudná, hova lett. Hozzá adá, hogy egy fiatal embert láta ott, ki neki eleinte néhány szót monda, melyeket ő (a herczegné) ijedtében nem érthete; elmondta továbbá, mint adatott ismét vissza férje, s mint vitetett vissza az ágy szintazon hirtelenséggel előbbi helyére. „Ez épen akkor esett, monda tovább, midőn atyám, a szultán szobámba lépett. Talán rosz néven is vette a módot, melylyel a hozzám, általa mutatott becsületet fogadám. De megbocsát, ugy hiszem, ha különös kalandom s azon szánandó állapot, melyben még most is vagyok, tudtára lesznek.“

A szultánné a herczeg kisasszony beszédét csendesen kihallgatá; de épen nem akarta hinni. „Kedves leányom, – monda neki, – igen jól tevéd, hogy e felől atyádnak, a szultánnak, semmit sem szólottál. Óvakozzál erről valakinek csak legkevesbet is szólni; könnyen őrültnek tartanának.“ – „Tiszteletre méltó anyám, – felele a herczegné, – bizonyossá tehetlek, hogy mindezt a legjózanabb észszel mondom. Tudakozódhatol férjemtől, ugyanazt fogja vallani.“ – „Tudakozódni fogok, – viszonzá a szultánné, – de ha ugyanazt mondaná is, a mit te, még sem lennék meggyőződve. Csak kelj föl s vesd ki ezen gondolatokat fejedből. Az valami igen szép lenne, ha te ily képzelődésid miatt a menyekződre rendelt ünnepléseket zavarni akarnád, melyeknek, valamint e palotában, ugy az egész országban még több napokig tartaniok kell. Nem hallod a trombitaszót s a síp, dob s trombita öszhangját? Mindez gyönyörűségre, vidámságra indithatna, s minden képzelődésidet, melyekről imént szóltál, elhajthatná.“ Egyszersmind hivá a szultánné a Badrulbudur herczegné asszonyait, s minekutána azt fölkelésre birta, s látá, hogy öltözni kezd, a szultán szobáiba ment, s annak azt mondá, hogy a herczegnének csakugyan volt valami baja, de már el van háritva. Azután a nagyvezér fiát hivatá, hogy tőle arról, a mit a herczegné mondott, valamit kitanulhasson; de ez, ki magát a szultáni rokonság által végtelenül megbecsülve érezé, elhatározta a dolgot titokban tartani. „Kedves vőm, – monda neki a szultánné, – ugyan valld meg, te is oly képzeletekkel töltéd meg fejedet, mint leányom?“ – „Felséges asszonyom, – válaszolt a nagyvezér fia, – szabad kérdenem, mire czéloz kérdésed?“ – „Ez nekem elég, – felele a szultánné, – nem akarok többet tudni; te okosabb vagy, mint ő.“

A palotában egész nap tartottak a vigadozások; s a szultánné, ki a herczegné mellől soha sem távozott, semmit sem mulata el, a mi örömére lehetett, vagy a mi részvételét a mulatozásokhoz, szinjátékokhoz, melyek tiszteletére tartattak, fölindithatta. De a mult éj története oly nagy behatást tett reá, hogy könnyen észre lehetett venni, hogy egyedül avval foglalatoskodik. A nagyvezér fia nem kevésbbé vala az éjtől, melyet oly roszul töltött, leverve; de nagyravágyása azt titkolnia kényszerité, s a ki őt nem látta, igen boldog férjnek tarthatá.

Aladdin, a ki mindent, a mi az udvarban történt, igen jól tudott, nem kételkedék, hogy az uj házasok mindazon boszantó viszontagság mellett, mely őket a mult éjszaka érte, együtt fognak hálni, s épen nem vala kedve őket békével hagyni. Azért is mihelyt az éj beállt, a lámpához folyamodott. Tüstént megjelenék a szellem, köszönté Aladdint mint előbb, s ajánlá neki szolgálatait. „A nagyvezér fia s Badrulbudur herczegné, – monda Aladdin, – ez éjjel ismét együtt hálnak, eredj most oda, s mihelyt lefeküsznek, hozd ide őket ágyastúl mint tegnap.“

A szellem épen oly hiven s pontosan szolgált Aladdinnak, mint az előbbi napon; a nagyvezér fia épen oly hidegen s roszul tölté az éjet, mint az elsőt, s a herczegnének boszuságára ismét Aladdinnal kellett hálnia, közöttök feküvén a kard. A szellem, Aladdin parancsa következtében, másnap reggel ismét eljöve, fölemelé az uj házasok ágyát s vissza vivé a palota szobájába, a honnan elhozta. A szultán, ki azon elfogadás után, melyet Badrulbudur herczegnénél tegnap reggel talált, nyugtalan vala megtudni, ugy fogadandja-e mint az első éj után, ismét és pedig szintoly jókor szobájába mene, hogy azt megtudja. A nagyvezér fia, ki boszankodott s szégyenlette magát, mint az elsőn, alig hallá meg a szultán jövetelét, sietve fölkelt s az öltöző szobába rohant.

A szultán közelite a herczegné ágyához, jó reggelt monda neki, s ugyanazon nyájaskodása után, mint az előbbiek, igy szólt: „Nos kedves leányom, most is oly rosz kedvü vagy még, mint tegnap?“ A herczegné szintén oly hallgatásban maradott, s a szultán azt vevé észre, hogy lelke még szomorubb s leverettebb mint az első nap. Már most nem kételkedett, hogy rajta valami rendkivülinek kelle történni, s titkolódásán felboszankodva a legnagyobb haraggal s kivont karddal kiáltá: „Leányom, vagy valld meg, mi bajod esett, vagy e pillanatban levágom fejedet.“

A herczegné jobban a megbántódott szultán hangja s fenyegetésétől, mint a meztelen kard láttától megijedve, megszakasztá végre hallgatását, s könyek között monda: „Drága atyám s parancsolóm, bocsáss meg, kérlek, ha fölségedet megbántottam. Reménylem kegyelmed és jóságodtól, hogy haragod helyébe szánakozás fog állani, ha azon szomoru s keserves állapotot, melyben ezen s az egész mult éjen voltam, elbeszéltem.“

E bevezetés után, mely a szultánt valamennyire megengesztelé s meginditá, egész hűséggel elbeszéle mindent, a mi rajta ezen két gonosz éj lefolytában történt, de oly érzékenyül, hogy a szultán rajta igen megszomorkodott. „Ha felséged mondásomon csak legkisebbé kételkedik, megtudakozhatod férjemet, kit adál. Meg vagyok győződve, hogy a dolog valóságát épen ugy fogja bizonyitani mint én.“

A szultán egészen azon bánkodásra ereszkedett, melyet a herczegnében egy ily meglepő kalandnak kelle okoznia. „Kedves leányom, – monda neki, – igen roszul tevéd, hogy nekem egy ily különös történetet mindjárt tegnap el nem beszéltél, melyen én épen oly nagy részt veszek, mint te. Én téged nem oly szándékkal házasitálak meg, hogy boldogtalanná tegyelek, hanem inkább avval, hogy megelégedett légy s mindazon szerencsének birtokába helyezzelek, melyet érdemelsz, s melyet egy oly férjnek, ki hozzád illőnek látszék, karjaiban remélhetél. Távoztasd el elmédből minden szomoru gondolatot a felől, a mit elbeszéltél; azonnal rendelést fogok tenni, hogy ezentul soha oly kellemetlen s kiállhatlan éjszakád ne legyen, mint az előbbiek voltak.“

A szultán, mihelyt szobáiba visszament, elhivatá a nagyvezért: „Vezér, – igy szóla hozzá, – beszéltél már fiaddal, s nem monda neked semmit is?“ Midőn a nagyvezér azt felelte, hogy még azóta nem láthatá, a szultán mindent elbeszélé neki, a mit leányától hallott. „Nem kétlem, – ezt adá hozzá, – hogy leányom valót beszélt, azonban szeretném, ha ezt fiad által is bizonyittatni hallanám; azért menj hozzá, s kérd meg, mi van a dologban.“

A nagyvezér azonnal fiához mene, jelenté neki a mit vele imént a szultán közlött, és rá parancsolt, hogy semmit el ne titkoljon s megmondja, való-e vagy nem? „Nem titkolhatom, atyám, viszonzá fia, hogy mind az a mit a herczegné atyának beszélt, teljes valóság; de ő azon rosz bánást el nem mondhatá, melyet én különösen tapasztalék. Egybekelésem óta két éjet oly szörnyen töltöttem, a mint csak kigondolható s szenvedéseim voltak, melyeknek körülményes s valódi kifejezésére szavaim sincsenek. Azon iszonyodásról itt szólni sem akarok, melyet érzettem, midőn négyszer egymás után az ágy velem fölemelkedett, a nélkül, hogy láthattam, ki emelte föl, s ki vitte egy helyről másra, vagy megfoghattam volna, mint eshetik az meg. Könnyen elgondolhatod szomoru állapotomat, ha mondom, hogy két egész éjszakát állva egy ümögbe valami szűk rekeszben töltöttem, minden távozhatás vagy csak legkisebb mozdulhatás nélkül, ámbár semmi akadályt sem láttam magam előtt, mely attól tartóztathatott volna. Mennyit szenvedtem e mellett, nem kell egyenkint elmondanom. Nem titkolom el előtted, hogy mindez nem tartóztatott, a herczegné, mint feleségem iránt, a szerelem tisztelet s hála minden érzeteivel viseltetnem, melyeket megérdemel; de bizonyomra mondhatom neked, hogy minden becsület s fény ellenére, mely ily házasságból rám háromolna, készebb vagyok meghalni, mint tovább egy ily fényes összeköttetésben élni, ha ezentul is oly kellemetlen bánásmódot kell tapasztalnom, mint az eddigi. Hiszem, a herczegné épen ugy gondolkozik, mint én és könnyen megengedi, hogy elválasztatásunk épen ugy szükséges nyugalmára, mint nyugalmamra nézve. Azért kérlek édes atyám, azon szeretetre, mely felinditá, számomra ily fényes szövetséget kötnöd, bird reá s szultánt, hogy házaságunkat elbomlottnak nyilatkoztassa.“

Bármily nagy volt is a nagyvezérnek vágyása, fiát a szultán vejének láthatnia, mégis ennek erős eltökélése a herczegnétől elválasztatása iránt azt eszközlé, hogy nem látta jónak őt még nehány napi türelemre inteni, hogy elvárja, nem fog-e az alatt e viszontagság megszünni. Azért is elhagyá őtet, hogy a szultánnak megvigye a választ, kit bizonyossá tett, hogy azok szerint, miket fia beszélt, a dolog valóban ugy van. Azt sem várva, hogy a szultán az elválasztásról, melyre igen hajlandónak látszott, szólni kezdjen, maga kéré azon engedelemért, hogy fia a palotából el s haza mehessen, méltatlannak állitá, hogy a herczegné a fia iránti szerelme miatt csak egy pillantatig is oly szörnyű gyötrelemnek kitétessék.

Nem sok fáradságba került a nagyvezérnek kérelme teljesitését megnyernie. A szultán, ki magát ugyanerre határozá el, legottan kiadá a parancsolatot a vigadozások megszüntetésére a palotában, a fő városban, sőt egész országban, hova most ellenparancsokat küldözött; s rövid idő alatt megszüntek minden örvendezések s vigadalmak.

Ezen hirtelen s váratlan változás mindenféle beszédre adott okot. Kérdezték, valjon mi okozhatta ezen kettévágást, s erre nem tudtak magoknak egyebet felelni, mint, hogy a nagyvezért fiastul igen szomoru ábrázattal látták a palotából kijőni s haza menni. Egyedül Aladdin tudta a titkot, s szivében örvendett, a szerencsés kimenetelen, melyről a lámpa használása bizonyossá tette. Midőn tehát bizonyosan megtudta, hogy vágytársa a palotát elhagyta, s hogy a hazasság közte s a herczegné között végkép felbontatott, nem vala többé szükséges a lámpát dörgölni s a szellemet előhíni, hogy annak végrehajtását akadályozza. A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy sem a szultán, sem a nagyvezér kik Aladdinról s ajánlatáról régen megfeledkeztek, legkevesebbé sem gondolák, hogy neki e varázsban, mely a herczegné házassága felbomlását eszközlé, valami része lehetett.

Aladdin azonban elvárá a három hónap teljes lefolyását, melyet neki a szultán Badrulbudur herczegnével összekelésére határidőül kiszabott. Minden napot gondosan számlált s midőn eltelének, már más nap az udvarhoz küldé anyját, hogy a szultánt igéretére emlékeztesse.

Aladdin anyja elment az udvarhoz, mint fia meghagyá, s a diváni bemenetelnél épen azon helyre állott, melyen az előtt is szokott állani. A szultán alig vete rá egy pillanatot, azonnal megismeré s ráemlékezék a tett kérelemre s az időre, melyre biztatá. A nagyvezér épen valamit előadott. A szultán félbeszakasztá ezen szavakkal: „vezér, én itt azon jó asszonyt látom, ki nekünk minapában oly szép ajándékot hoza. Hadd jőjön be. Azután is folytathatod beszédedet, ha őt kihallgatom.“ A nagyvezér egy pillantatot vete a diváni bejárás felé s hasonlólag megismeré Aladdin anyját. Azonnal kiálta az ajtón állónak, megmutatá őt neki s parancsolá, hogy közelebb léptesse.

Aladdin anyja közeledék a thrónushoz, hol a fenn álló szokás szerint leborult. A mint fölkele, kérdé a szultán, mit akar? „Uram, – felele, – még egyszer megjelentem felséged thrónusa előtt, hogy Aladdin fiam nevében emlékezetedbe hozzám, hogy a három hónap elhaladott, melyre őt biztatád azon kereset iránt, melyet akkor előadni szerencsém vala.“

A szultán, ki legelőször, hogy az asszonnyal beszélt, s magának ajánlata iránt három hónapi halasztást szabott, azt hitte, hogy épen nem is lesz már többé egy oly házasságról beszéd, melyet leányához, a herczegnéhez nem igen talált illőnek, meggondolván Aladdin anyjának szegénységét s alacsonyságát, ki előtte igen közönséges öltözetben jelent meg. Emlékeztetése mind emellett is néminemű zavarba hozá. Nem tartá jónak azonnal válaszolni, hanem tanácsul szólitá a nagyvezért, s kijelenté neki idegenségét az ellen, hogy leánya egy ismeretlenhez menjen, kinek sorsa, mint gyanitható vala, mélyen alább volt a középszernél.

A nagyvezér nem kételkedett mindazt, a mit efelől gondolt, kifejteni, „Uram, – monda neki, – ugy látszik, csak egy hibázhatatlan eszköz van egy ily helytelen házasitást elháritani, anélkül, hogy Aladdin maga, ha Fölséged előtt ismeretes volna is, a miatt panaszra okot találhatna; tudniillik az, a herczegnére oly nagy-árt tenni ki, hogy az minden gazdaságaiból, bár mily nagyok legyenek is, ki ne telhessék. Ez igen alkalmas eszköz lesz őt ezen merész, mondhatni vakmerő nőkérésről leverni, melyet alkalmasint eléggé meg nem gondolt.“

A szultán javalá a nagyvezér tanácsát. Aladdin anyjához fordult s rövid gondolkodás után igy szóla hozzá: „Jó asszony, szultánnak adott szavát meg kell adnia: azért kész vagyok én is meg állani a magamét s fiadat leányom keze által szerencsésíteni. De minthogy leányomat el nem házasithatom, mig nem tudom, mi hasznai lesznek abból, azért megmondhatod fiadnak, hogy én szavamat teljesitendem, mihelyt nekem negyven nagy arany medenczét küld oly drágaságokkal megtöltve, milyeket te nekem egyszer benyujtottál, és pedig ugyanannyi fekete rabszolga által, kiket más negyven fehér és fiatal rabszolgának, a legszebb termetüeknek, s legdiszesebb ruhában kell vezetniök. Ezek a feltételek, melyek alatt leányomat a herczegnét kész vagyok által adni. Most menj, jó asszony, elvárom válaszát.“

Aladdin anyja még egyszer leborult a thrónus előtt s eltávozott. Utközben nevetett magában fia bolondos gondolatán: „Ugyan hol venné már ő, – igy szóla – negyven nagy medenczét aranyból s oly sok szines üveget belé? Befog-e ismét azon földalatti boltba, mely elván zárva, menni? S hol veszi azután azt a sok rabszolgát, kiket a szultán akar? Eszerint természetesen igen távol esik kivánataitól s alig fog megelégedni követségemmel.“ S miután e gondolatokkal, melyek Aladdinra nézve, minden kilátásait elrontották, haza tért, igy szóla hozzá: „Fiam, tanácsolom, hogy a Badrulbudur herczegnéveli házasságról ne gondolkozzál. A szultán tudniillik igen kegyesen fogadott s ugy hiszem, hogy irántad igen jó gondolkodással van; de a nagyvezér, ha nem csalatkozom, egészen más gondolatokra birta s ezt abból, a mit mondani fogok, épen ugy megitélheted, mint én. Minekutána a szultánnak elébe adtam, hogy a három hónap már elmult, s nevedben megkértem, hogy igéretére emlékezzék, észrevettem, hogy előbb a nagyvezérrel egy ideig igen lassan beszélgetett s csak azután adá nekem a választ, melyet elmondandok.“ Aladdin anyja fiának arról, a mit a szultán mondott, s a föltételekről, melyek alatt a házassághoz megegyezését adja, igen fontos tudósitást tőn s e szavakkal végzé: „Fiam, a szultán válaszodat várja; de köztünk maradjon a szó, – igy folytatá szavát mosolyogva – arra igen soká fog várakozni.“

„Nem oly soká, mint te talán gondolod kedves anyám – viszonzá Aladdin – s a szultán is igen nagyon csalatkozik, ha gondolja, termérdek követelései által engem oly karba tennie, hogy Badrulbudur herczegnéről ne gondolkozhassam. Én más meggyőzhetetlen akadályokat vártam, vagy hogy az én hasonlithatatlan herczegnémre még magasabb árt tesz. De most meg vagyok nyugodva s a mit kiván, csekélység ahhoz képest, a mit én neki a herczegné birtokáért ajánlani képes volnék. Mig én most arról gondoskodom, hogy őt kielégitsem, eredj s készits valamit ebédre; a többit bizd reám.“

Mihelyt Aladdin anyja kiment eleséget vásárlani, Aladdin azonnal elővette a lámpát, s megdörzsölé. Tüstént ott terme a szellem, s kérdé őt azon szavakkal, melyeket már ismerünk, mit parancsol? Aladdin mondá: „a szultán már oda adja nőmül leányát, a herczegnét; de elébb negyven nagy és nehéz arany medenczét kiván, teli azon kert gyümölcseivel, honnan a lámpát hozám, melynek te szolgája vagy. Azt is kivánja tőlem, hogy ezen negyven medenczét ugyanannyi fekete rabszolga vigye, kik előtt negyven fehér, ifju, deli, s a legszebb termetű, s legpompásabb öltözetű rabszolga menjen. Eredj, s szerezd meg nekem szaporán ezen ajándékot, hogy a szultánnak elküldhessem, mielőtt a diváni ülés végződnék.“ A szellem viszonzá, hogy parancsa azonnal teljesitve lesz s eltünt.