VIII. Krónikák gyűjteményei.

Rimbert körülbelűl akkor húnyt el, mikor a magyarok megjelentek Európa közepén. Ez időtől fogva a krónikák mind sűrűbben jegyezgetnek föl a magyarokat illető adatokat és innen van, hogy történetünk modern feldolgozóinak révén csupán a magyar történettel foglalkozók előtt is mind több és több középkori krónikának neve válik ismeretessé. Befejezésűl czélszerűnek látszik tehát röviden bemutatni mindazon leginkább kelendő modern gyűjteményeket, melyek a középkor krónikáit és történetíróit legteljesebben felölelik s melyeknek forgatása nélkül a középkor szellemébe nem hatolhatunk.4)

Rendkívül becses gyűjtemény a Corpus scriptorum historiae Byzantinae, melyet Bonnban 1828. Niebuhr indított meg és az 50. kötettel a porosz tud. akadémia 1898-ban fejezett be olykép, hogy a görög szöveget latin fordításban is adta. Kár, hogy az írók egymás mellé válogatásában nem követtek chronologiai rendet. (Az egész mű ára legegyszerűbb kiadásban 270 márka.) Az ebben képviselt írók: 1. a myrinai Agathias, melléknevén a scholasticus, ki 536–582 közt élt, és Justinianus uralkodásának 552–9. évéről, Procopius folytatásaképen írt. Niebuhr a híres jogtudósnak epigrammáit is kinyomatta. 2. Kantakuzenosz János, ki 1382-ben hunyt el, korának 1320–57-ig terjedő történetét 4 könyvben foglalta egybe. Kiadta Schopen Lajos 3 kötetben, 1828–32. – 3. Leo diaconus XI. századbeli író, Bizáncnak 959–975. évi eseményeit tíz könyvben nagy részletességgel és sok ítélőképességgel beszélte el. Hozzájárul Theodosius könyve s Luitprand követsége. – 4. Nikefórosz Gregorasz konstantinápolyi patriarcha (szül. 1295.) 38 könyvet írt meg Bizánc múltjából, Schopen azonban 2 kötetben csak az 1204–1331-ről fönmaradt 24-et adhatta ki. 5. Konstantinosz Porfürogenitosznak, 912–959-ig görög császárnak munkái 3 kötetben teljesek. Az első kettő a byzánci udvar szertartásairól, az utolsó a themákról s a birodalom igazgatásáról szól. Ez utóbbinak hazánkat illető töredékeit magyarra fordítva, Szabó Károly az Új Magyar Múzeum 1851. évi folyamában közölte. Új, kritikai kiadásáról a M. Tud. Akadémia gondoskodik. 6. A következő két kötet Georgiosz Szünkellosz és Nikefórosz művét tartalmazza. 7. Dexipposz, Eünapiosz, Petrus Patricius és Malchosz apróbb irataival egyben kapjuk Priszkosz Rhetornak s Menandernek a magyar történetírásban is megbecsült műveit. Amaz Attila történetének legszavahihetőbb forrása, tulajdonképen elsőrangú követjelentés; emez szintén becses adalékokat szolgáltat a turkok történetéhez. 8. Malala János chronographiájánál s 9. a Chronicon Paschalenál hasonlíthatatlanúl fontosabb 10. Procopiusnak 3 kötetes munkája, melyről már volt szó. 11. Dukász Mihály unokájának, Dukász Jánosnak 1341–1462-ig terjedő bizánci históriáját Bekker adta ki. 12. Theofülaktosz Szümokatta Herakliosz császár idejében írta meg 8 könyvből álló s a turkokkal is gyakran foglalkozó művét Maurikiosz császárról, melylyel, midőn a gyilkos Fókásznak halála után (610.) felolvasta, hallgatóit sirásra fakasztotta. 13. Niketász Choniata, ki 1216-ban hunyt el, fő műve az 1118–1206 közt uralkodott görög császárokról szóló 21 könyv, melyet Bekker 1835-ben adott ki. 14. Georgiosz Pachymeresz 1242–1308 közt élt s 13 könyvben (Bekkernél három kötetben) mondotta el Paleologosz Mihály és Andronikosz élete körülményeit. 15. Kinnamosz János hat könyvben nyujtotta Komnenosz János és Mánuel császárnak 1118–76-ig menő uralkodása történetét, melyet magyar történetírók is gyakran használnak forrásul. Ugyanazon kötetben találjuk Nikefórosz Bryenniosznak szintén a Komnenok házáról szóló kommentárjait, a melyeket felesége, Anna Komnena egészített ki, melyből azonban csak az 1057–81. évekre szorítkozó idő története maradt reánk. 16. Glykasz Mihálynak 1118-on végződő évkönyvei, 17. Merobaudesz és Koripposz, 18. Konsztantinosz Manaszfesz verses története, mely 1081-ig, Komnenosz Elek trónraléptéig terjed, Joel chronographiája és Georgiosz Akropolita évkönyvei, melyekben az Aristoteleshez és Platóhoz hasonlítgatott tudós a latin császárság eseményeit mint egykorú (✝ 1282) írta meg, ha részben érdemes művek is, nem oly ismeretesek, mint 19. Zosimus hat könyve, melyben az V. századnak ez a pogány történetírója Rómának 410-ig uralkodott császárairól eszesen írt. 20. Joannes Lydus, 21. Paulus Silentiarius, a Sophia-templom leírója, Georgiosz a perzsa és az avar hadjárat vázolója, szent Nikefórosz patriarcha, ki a Maurikiosz halála után történteket jegyezte föl, 22. Theofanész folytatója, Joannesz Kameniata, Szümeon mester és Georgiosz Monachosz neveinél ösmertebb nálunk 23. Georgiosz Kedrénosz (Cedrenus), ki a világ teremtésétől kezdve 1057-ig foglalta egybe a világ történeteit, csaknem szóról-szóra plagizálva a vele egyidőben, a XI. század vége felé élt Joannesz Szkülitzeszt. 24. Georgiosz Phrantzesz, Joannesz Kananosz és Joannesz Anagnosztesz műveit egy kötetben adta Bekker. 25. Georgiosz Kodinosz az utolsó bizánci császárok palotanagyja volt; megérte Konstantinápoly elestét s azután még körülbelűl hét esztendeig élt. Írt a bizánci palota tisztségeiről s hivatalnokairól, valamint a nagy (orthodox) egyház tisztviselőiről. 26. Anna Komnena I. Elek császárnak 1083-ban született s 1148-ban elhunyt leánya, Nikefórosz Bryenniosz történetíró felesége, tizenöt könyvben írta meg atyja történetét s vele sok igen érdekes adalékot szolgáltatott a keresztes háborúk multjához is. Első kötete e vállalatban 1839-ben, a második csak 1878-ban, mint az egésznek utolsó előtti kötete jelent meg. 27. Theofanesz, ki a képháború rettenetes idejében élt (szül. 784.), mint a képek védője, 817-ben maga is száműzetésben halt meg, Syncellus krónikájának folytatásaképen elég zavarosan írta meg chronographiáját, mely 285–813-ig terjed. 28. Efrémiosz a XIII. században VIII. Mihály császár idejéig (1261.) menő császárkrónikáját jambusokban írta meg. 29. Zonarasz János 1118-ban mint nagyon öreg ember halt meg Athosz-félszigetén, hová az udvari élet zaját megúnva vonult vissza. Itt írta meg Chronikon vagy Annales néven idézgetett 18 könyvét, mely a világ teremtésétől egészen halála évéig történt főbb eseményeket tárgyalja. Ezt 1841–98-ban Pinder és Büttner-Wobst kötetben adta ki. Zonarasz művét utóbb a már említett Niketász Chroniata folytatta. 30. Leo Grammatikosz, fökép Greorgiosz Monachoszt plagizálva, 1013-ban fejezte be 948-ig menő Chronographiáját, melyhez függelékül járul e könyvben Eüsztathiosz könyve Thessalonika elfoglalásáról. 31. Az athéni Laonikosz Chalkokondülasz Konstantinápoly bevétele után tíz könyvben írta meg a törökök történetét (1298–1463.), melyben a magyarokkal való harczokról csak röviden emlékezik. 31. Georgiosz Kodinosz, kiről (a 25. sz. a.) már volt szó, a konstantinápolyi régiségekről szóló kivonataival újból szerepel. 32. Egy kötet a konstantinápolyi politikai és patriarchai történeteket tartalmazza. Végre 33. Attaliotasz Mihálynak 1853 táján fölfedezett históriája rekeszti be a sort.

Látszik, hogy a sorozat nem teljes és hiányoznak belőle, csupán a minket igen is közelről érdeklőket véve, Maurikiosz és bölcs Leó császárok taktikái. Ez utóbbinak az 1745. évi firenzeinél hibátlanabb kiadásáról a M. T. Akadémia Vári Rezső útján gondoskodott, kétségkívül Salamon Ferencz ama szavainak hatása alatt, hogy «az egész magyar történet régi korára 890-től 1000-ig krónikáink távolról sem oly hitelesek, mint Leó és Konstantin Porphyrogeneta».

Byzánc írói mellett, már a hazai történelem szempontjából is, kiváló figyelmet érdemelnek a germán krónikások és történetírók. Összegyűjtésökre az első nagyobb szabású társaságot Stein báró alapította 1819-ben s a társaság a kiadás vezetését Pertz Henrik Györgyre bízta, ki e czélból 1821–3-ban levéltári kutatásokat tett Olaszországban és Ausztriában. 1826-ban jelent meg a Monumenta Germaniae historica első kötete. A szövegkritika s egyáltalán a történelmi szempont különösen akkor lépet előtérbe, mikor – 1840-ben – Waitz György is a munkatársak sorába állott. Pertz 1873-ban lépett vissza a vezetéstől, kevéssel 1876 okt. 7-én történt halála előtt. A vezetést most a berlini akadémia vette át, mely középponti igazgatóságot szervezett s a szerkesztéssel 1875-ben Waitzot, ennek 1886 május 24-ikén történt halálával pedig 1888-ban Dümmler Ernőt bízta meg. Az első 25 kötet folio, a többi negyedrét alakban jelent meg s öt osztályra van elkülönítve. 1. Scriptores, 29 folio kötetben, melyhez 1877 óta mint alosztály járultak negyedrét alakban a német krónikák s a középkor régibb történeti könyvei öt kötetben; továbbá az auctores antiquissimi hét kötetben s a longobárd és olasz, valamint a merovingi írók három s a pápák és császárok XI–XII. századbeli viszályáról szóló könyvek egy kötetben. 2. Leges, öt folio kötetben, szintén negyedrét alakú alosztályokkal. 3. Diplomata, II. Ottó koráig. 4. Epistolae, különösen a pápák registrumaiból összeválogatva; s 5. Antiquitates, negyedrét alakban, mely a Nagy Károly korabeli latin költők műveivel – 4r. alakban – nyilt meg, s idáig Dümmler kiadásában hét kötete van. Indexszel máig csak az első 12 kötetet látták el.

Ezen nagybecsű gyűjteményből az iskolák számára Scriptores rerum Germanicarum. In usum scholarum czímmel, szintén Hannoverben, 8r. füzetek is jelentek meg, az iskolák s a nagy közönség számára pedig IV. Frigyes Vilmos porosz király védelme alatt Berlinben és Lipcsében már 1847-ben megindította Pertz, Grimm, Lachmann, Ranke és Ritter a Geschichtschreiber der deutschen Vorzeit czímű vállalatot, melyet azután Wattenbach folytatott s melyből közel száz füzet jelent meg. Mindezekben képviselve vannak még a Németországról szóló klasszikusok is, pl. Plutarch, Julius Caesar, Suetonius és Tacitus, úgy, hogy a források körülbelül kétezer évi időre nyúlnak vissza. A IV. századból Ammianus Marcellinus; a VI. századból Toursi Gergely, Jordanes, Eugrippiustól szent Severin életrajza; Prokóp vandál és gót háborúja; a VII. századból Isidornak a gótokról, vandalokról és svédekről szóló története, Fredegártól a frank királyok krónikája; a VIII-ból sz. Gallus és Otmár szentgalleni apát, sz. Bonifác, sz. Leoba, Sturmi eigili apát, hucbaldi sz. Lebuin, sz. Willibrord, Liudger és brémai Willehad életrajza, Paulus diaconustól s másoktól a longobárdok története. A IX. századból Einhard Nagy Károlya, s évkönyvei, Ermoldus Nigellus dicskölteménye Lajos császárról s Pipin királyról írt elegiája, Theganustól s az ú. n. Astronomustól Lajos császár életrajzai, Nithard négy könyve, Ruodolftól s Meginhardtól szent Sándor átszállítása, Anskar és Rimbert életrajzai, a fuldai és xanteni évkönyvek, melyekkel megkezdődik a magyarországi vonatkozások sorozata, St. Bertin és St. Vaast annalisei, Eigil fuldai apát és Hathumoda gandersheimi apácza fejedelemasszony életrajza, sz. Libor és sz. Vid holttestének átszállítása, a szentgalleni barát, Erchanberttől a frankok Nagy Károly korabeli történetének folytatása, s Regino prümi apát krónikája. A X. századból Regino folytatása, Liudprand munkái, Ruotgertől Bruno kölni érsek élete, Widukind szász történetei, Richer négy könyve, Hrosvitha apácza költeménye Gandersheim alapításáról s I. Oddo császár tetteiről, Odilo clugnyi apáttól Adelheid császárné élete, Adalbert prágai püspök élete, Mathild királyné élete, a quedlinburgi évkönyvek, Ekkehardtól a Casus Sancti Galli. A XI. századból a merseburgi Thietmar krónikája, Brémai Ádám hamburgi egyháztörténetei, reichenaui Herimann krónikája, Bruno könyve a szász háborúról, Bernold krónikája, az altaichi nagyobb évkönyvek. A XII. századból Helmoldtól a szlávok krónikája, IV. Henrik császár élete, a hildesheimi s a magdeburgi évkönyvek (ez utóbbi másképen a Chronographus Saxo), a szász annalista, a stederburgi krónika, Herbordtól Ottó bambergi püspök élete, Aurai Ekkehard krónikája, az augsburgi annalisok, sz. Norbert magdeburgi érsek élete, Freisingi Ottó püspök krónikája, az erfurti sz. Péter s a sz. blasieni Ottó krónikája, a Welfeknek s a weingarteni barátnak genealogiája. Végre a XIII. századból: Lübecki Arnold krónikája, a genovai évkönyvek, a kolmári annalisok és krónika, a nagy kölni évkönyvek, Hermann altaichi apát munkái, a marbachi és genovai könyvek s a lüttichi sz. Jakab évkönyvei stb.

Rendkívül gazdag s hazánk történetére nézve is fontos gyűjtemény a Fontes rerum Austriacarum, melyet a bécsi Tud. Akadémia 1849-ben indított meg s melynek első osztályában (Scriptores) 8, a másodikban (Diplomataria et acta) 45 kötet jelent meg. Ez azonban már az újabb korra is kiterjed.

Bajorországban II. Miksa király 1858-ban alapított a müncheni Tud. Akadémiánál egy történelmi bizottságot, melynek kiadványai közül különösen figyelmet érdemelnek a XIV–XVI. századbeli német városok krónikái 22 nyolczad s a német országgyűlési emlékek 1376–1431-ig 9 negyedrétű kötetben.

Magyarországban a M. T. Akadémia, a M. Történelmi, erdélyi Honismertető társaság s a délszláv Akadémia monumentái, továbbá a Monumenta Vaticana stb. inkább csak oklevél-közléseikkel gyarapították a középkor ismeretét, krónikákkal alig, mind a mellett, hogy a M. Akadémia a legnagyobb szabású monumenták egyikét adja ki.

Hasonló áll az angol Record Commissionról, melyet a kormány az angol történelmi források közlése végett a Master of the rolls (állami főlevéltárnok) vezetése alatt 1825. alakított s 1855. újra szervezett. Ennek legfontosabb sorozata a Calendar of the state papers, melyből 4r. alakban már száz kötet jelent meg, mely azonban csak a XV. századdal kezdődik. A nagybrittániai történetírók kiadása az 1857-ben alakított Rolls Commissioné, mely 1858-tól maig Rerum Britannicarum medii aevi scriptores czímmel már is száz nyolczadrétű kötetet adott ki. Ebben azonban nemcsak középkori krónikák, hanem chartulariumok és levelek is vannak. 1838 óta a Camden Society szintén 160 kötet történetet adott ki, részben a középkorról.

Francziaországban a Collection des documents inédits sur l’histoire de France 1835 óta több mint 80 művet tett közzé. Gallia és Francziaország történetíróinak a szent benedekrendiektől megindított sorozatát most a feliratok és szépművészetek akadémiája folytatja. Az 1834. alapított franczia történelmi társulat szintén nyolczvannál több krónikát, emlékiratot és levelet nyomatott ki. Párisban 1868–1894 közt jelent meg ez a 23 kötetes hatalmas munka, mely a gallok eredetére vonatkozó följegyzésekkel kezdődik, s Fülöp Ágost király regestáinak kivonatával végződik. Legfőbb részei a Gesta Francorum, Loisel annalesei, a Codex Carolinus, a Gesta regum Anglorum, Konstantinápoly elfoglalásának története és sok száz levél a pápáktól stb. Migne a maga Patroligiae cursus completusában 1216-ig (1844–1855) 221 kötet latin és 863-ig (1857–1866) 161 negyedrétű kötet görög művet adott ki az egyházatyákból. 1886-ban pedig az Institut, egyetem, az Ecole des Chartes és az Ecole des Hautes-Études tagjai szövetkeztek a történet tanulásához és tanításához szükséges főbb forrásművek kiadására s 1897-ig iskolák számára (Collection de textes pour servir l’étude et a l’enseignement de l’histoire czímmel) már is mintegy 50 kötetet adtak ki s 22 újabb gyűjtemény kiadását készítették elő.

Belgiumban 1836 óta maga a kormány több mint 20 belga krónikát nyomatott ki, a brüsseli Akadémia pedig 1863–92-ig 66 kötetben gyűjtötte össze a belga krónikások és troubadourok műveit.

Olaszországban Muratori Lajos Antal már 1725–51-ben 25 kötetet nyujtott Rerum Italicarum scriptores czímmel. Egyéb művei mellett főkép ebből idézgetnek a magyar feldolgozók is. 1864–94. Bolognában a XIII–XVII. századig 258 kötetet adtak ki ösmeretlen vagy ritka művekből. (Scelta di curiosità letterarie inedite o rare.) Újabban a kormány 1883 nov. 25. külön Instituto storico Italianot állított fel az évkönyvek, krónikák, levelek, helyhatósági szabályok stb. közlésére. Ezekből idáig 13 író munkája, 4 leveleskönyv és regestrum, 2 statutum és 2 törvénykönyv jelent meg több kötetben, s azonkívül 20 kötet értekezés. A vaticani levéltár kiaknázására, francziák, poroszok, osztrákok, sőt legújabban 1894. Fraknói Vilmos bőkezűségéből, a magyarok is állítottak intézeteket.

Lengyelország középkori krónikásai (Martinus Gallus, Kadlubek, Boguchwal, Martinus Polonus, Dlugoss, Callimachus stb.) főkép a krakkói akadémia kiadásaiból ösmeretesek.

Oroszország legrégibb történeti kútfőinek kiadása a szentpétervári cs. Akadémia, illetőleg ebben az archaeographiai bizottság érdeme. Ez Sz.-Pétervárott 1841–85-ben 15 kötetben adta ki az orosz évkönyvek teljes gyüjteményét, melyből elég csupán Nestor krónikájára utalni. Idejárul az oklevél-közléseknek egész sorozata; pl. az orosz Tört. társulat egymaga 70-nél több kötetet adott ki a maga Szbornikjában (Történelmi Tár.).

Romániában a kormány 1876-ban alakított egy bizottságot a történelmi források közlésére; majd az akadémiát bízta meg a folytatással, s e czélra az első kilencz évben 222,350 leit adott. A Hurmuzachi-féle gyűjteményben azonban (Documente privitore la istoria Romanilor) voltaképen csak Densusianunak az 1199–1350. évre vonatkozó oklevélgyüjtései vonatkoznak a középkorra.

Egyáltalában nincsen immár országa Európának, mely a maga középkori emlékeit kutatni és közzétenni nem igyekeznék. Első sorban áll ez a Német birodalom kisebb államairól, melyek valóban bámulatos munkásságot fejtenek ki. A Geschichtsquelle der Provinz Sachsen 15 kötete, a Scriptores rerum Silesiacarum et (külön) Lusaticarum, és a Codex Diplomaticus Silesiae 25 kötete stb. stb. csupán példaképen legyen idézve. A mellett a monumentákon kívül is mind több kiadást értek egyes krónikások, kiknek segítségével mindinkább behatolhatunk a középkor szellemébe s megigazíthatjuk a százados tévedéseket, mik leggyakrabban elfogúltságból erednek. Alig van immár egyetem, melyek mellett, mióta erre Ranke 1825-ben az első kisérletet tette, történelmi seminariumok nem működnének, hogy a tudós pályára lépők közvetlenül megismerkedjenek a kutatás módszerével s a feldolgozás művészetével. Az a körülmény, hogy a mi egyetemeinken ilyen seminariumok felállítása részben már szintén megtörtént, ezentúl még erősebbé teszi azt a kötelességünket, hogy a történelemben a forrásokig menjünk vissza s minden tekintetben önálló munkásságra törekedjünk.