I. Jordanes.

Jordanes1) Alanoviiamuthis fia és azon Paria unokája volt, ki mint jegyző szolgált Kandak alán királynál. Családja ennek skir, sadagar és alán alattvalóival együtt települt le Moesiában. A VI. század első felében Jordanes maga is jegyző volt Gunthigisnál, Kandak unokaöcscsénél, az Amálok királyi családjának egyik ivadékánál. Előkelő állásáról azonban lemondva, a nyugati egyházhoz csatlakozott, pap lett, s 551-ben Vigilius pápával már mint Kroton, a mai Cotrone püspöke tartózkodott Konstantinápolyban; legalább kétségtelenűl őt kell érteni Kroton ilyen nevű püspöke alatt.

Ez évben történhetett, hogy Cassiodorus egyik sáfára odakölcsönözte neki gazdája munkáját, melyet a gótok történetéről 12 könyvben írt. Cassiodorus, ki római létére 537-ig mint államférfiú egész odaadással szolgálta a keleti gótok ügyét, 540–570-ig mint szerzetes visszavonultan élt abban a kolostorban, melyet Bruttiumban ő maga alapított. Itáliának ugyanazon délnyugati félszigetén élvén, alig képzelhetni, hogy a két férfiú nem találkozott volna egymással. Jordanes, ki alán létére gótnak tartotta magát, kétségkívül érdeklődött oly férfiú iránt, ki magasztalta az Amálokat, jegyző korában neki is urait, s ki arra vállalkozott, hogy a rómaiakban kedvező hangulatot keltsen az idegen uralom iránt s azt mintegy igazolja. Míg azonban Cassiodorus inkább Róma érdekeit tartotta szem előtt, Jordanes úgyszólván a byzáncziaknak akarta megmagyarázni, hogy Itália visszafoglalásánál egyenlő tényezők gyanánt kell tekinteniök azokat a gótokat, kik Theodorich óta a római uralom folytonosságát képviselik, s kiknek törzsökös királyi családját már amúgy is gyöngéd kötelékek fűzik a keletrómai császárok házához. Bitorlónak tekintette tehát az Amálokkal úgy sem rokon Totilát, ki Róma vidékén Justinianus hadai ellen küzdött s a császár unokaöcscsének, Germanusnak s Mathesuenthának, Amalasuentha leányának utószülött fiában, Germanusban látta a jövő emberét, ki Itália élén mint a nyugati és kelet-rómaiak jogait képviselő gót király uralkodhatik. Az ő felfogása szerint a rómaiak és a gótok úgyis folyton szövetségben éltek egymással, ha ezek amazok földén egyszer-másszor rabolgattak is.

Cassiodorus könyve, mint maga mondja, csak három napig volt Jordanesnél, de épen azokban az időkben, midőn a keletrómai sereg Germanus halála után Salona felé vonult, hogy hajóra kelve, megsegítse azokat a rómaiakat, kik, a gótok egy részéhez csatlakozva, türelmetlenűl vártak már erre a segítségre, mely nélkül Itália egészen a függetlenségre törekvő gótok kezére kerülne. Ezek a független gótok akkor ép oly éles ellentétben álltak a császári érzelmű gótokkal, mint ezerszáz esztendő múlva a magyar kuruczok és labanczok egymással. A labancz, vagy talán opportunista gótoknak nemzeti érdekök mégis azt parancsolta, hogy a túlzó s a viszonyokkal alkudozni nem akaró gótok miatt győzelem esetén a keletrómaiak ne ragadjanak mindent magokhoz, hanem lássák be, hogy ebben az országban immár törvényes jogaik vannak a gótoknak, kikkel bizonyos közös ügyeket kell elismerniök. Arról lévén szó, megmaradjon-e az a politikai mű, melyet Itáliában rómaiakkal és gótokkal Theodorich és Cassiodorus teremtett, a még élő miniszter, maga föl nem léphetvén, adatait rendelkezésére bocsátotta Jordanesnek. Ez most nem kezdte a dolgot a világ teremtésén, mint Florus után írt római történetében, hanem – Cassiodorussal valószínűleg személyesen is érintkezve – népe történetének inkább azokat a mozzanatait emelte ki és színezte, melyek a gótok történeti jogait és igényeit bizonyíthatták, még pedig, ha máskép nem ment, esetleg a történelem meghamisításával is.

Könyve, melyet De origine actibusque Getarum czímmel a gótok történetéről 60 fejezetben főkép Cassiodorusból, Dio Chrysostomusból, Ammianus Marcellinusból, Orosiusból, Symmachusból s egy bizonyos Ablabius művéből ütött össze, ilykép tulajdonképen alkalmi és irányzatos mű. Czélja annak bizonyítása, hogy a rómaiak hálával tartoznak szövetségeseiknek, a gótoknak, kik megmentették a műveltséget, midőn Itália uralmát átvették. A nemzeti hagyományok, a mikre a gótok kettészakadásának ideje óta mind megbízhatóbban hivatkozik, szintén e felfogás kiszinezésére szolgálnak. Germán vére fölbuzdul nem egyszer, mikor az eseményeket germán hősmondák alapján beszéli el; de meglehetősen lehordja a germán atyafiságot is, ha arról van szó, hogy megmutogassa, mekkora szolgálatot tettek gótjai a rómaiaknak. Így pl. midőn Athaulfnak Honoriushoz való viszonyát szembeállítja a vandálok viselkedésével.

Némely esemény elbeszélésében ellenőrízni sem lehet Jordanest; így pl. mikor a keleti gótok pannoniai harczairól ír. Egészen neki tüzesedik s az a közetlenség, melylyel szól, valószínűvé teszi, hogy igazat vagy jóhiszeműen beszél, ha nincs is szerző, a kire támaszkodva, adatait birálhatnók. De hogy nem ismerte az események rugóit, melyek a pannoniai gót Theodorichnak Zenóhoz való viszonyát szabályozták, kitűnik, ha összehasonlítjuk könyvét kortársával, a zsidó Malchuséval, melyet ez Zeno uralkodásának hét esztendejéről (473–480) írt.

Paptársának, Castaliusnak biztatására határozta el, hogy ő, ki kis sajkáján idáig a csöndes partokon evezgetve, a régieknek halakban gazdag tavából néhány halacskát fogott, vitorláit most a nagy tenger felé fordítsa. Vagyis, hogy nem törődve a krónikákból tett kivonataival, röviden inkább Cassiodorus senatornak a gétákról szóló 12 könyvét adja ki. Megteszi, ha csak három napig volt is kezei közt az a mű, s így szavaira alig emlékezhetik, csupán értelmét és tényeit tarthatván eszében. Kiegészítette különben görög és latin történetírók adataival s pótolgatta saját tudásával. Castalius, ki azon nép közelében lakik, értesülhetett olyasmiről is, a mi az ő figyelmét elkerülte.

Ilyenformán kezd a Géták eredetéről és tetteiről szóló könyve megirásához. Orosius nyomán a földről rövid tájékoztatást nyujtván, kijelenti, hogy a géták az északon levő Skandzsa-szigetről (Skandináviából) származnak. Ezt – Britanniának közbeszúrt ismertetése után – főkép Ptolemaeus nyomán írja le s népei közt a finneket mondja legszelidebbeknek. E szigetből, a népek műhelyéből, Berig király vezette ki a gótokat, kik a levert ulmerugok és vandálok földén telepedtek le. Elszaporodván, az ötödik király, Filimer alatt Scythiába vándoroltak. Leírja azután Scythiát az Ister eredetétől a Riphäeus-hegyekig. Kiemeli, hogy ennek legnyugatibb részén, ott laknak a gepidák, hol északról dél felé halad a Tisza s hozzá nyugatról jön a nagy Duna, melybe keleten sok folyamrohanattal ömlik a Flutausis (talán Fluvius Aluta, noha a 12. fejezetben külön ír Alutát). Ezen túl van Dácia, melyet meredek hegyei koszorú gyanánt körítenek. Sorban ismertetvén a hatalmas földet és népét, elmondja, hogy a Pontus északi részén a hódító géták két nemzetre szakadtak: az ostrogótokéra az Amalok s a vizigótokéra a Balthok alatt. Tanausis alatt győztesen csatáztak az egyiptomi királylyal s adófizetésre szorították a médek királyát is. Az ekkor Ázsiában letelepedett gótoktól származtak a parthusok. Sőt Tanausis halála után királyasszonyaik vezetése alatt a gót nők is győztesen járták be Kis-Ázsiát és száz esztendeig uralkodtak rajta; legállandóbb birodalmat azonban Marpesia királyné alapított a róla nevezett sziklák vidékén, a bővebben leírt Kaukázusban. Hogy az amazonsereg ki ne haljon, évenkint egyszer összejöttek a nők a szomszéd országok férfiaival; a leányokat harczosoknak nevelték, a fiúkat egy esztendő múlva visszavitték apáikhoz.

De a gót férfiak is kitünő és híres hősök voltak. Herkules fia, Telephus gót király, atyja alakját s erejét örökölte. Ez az Al-Dunától délre, Moesiában uralkodott s hadakozott a danaok vezéreivel, Ajaxszal, Ulyssesszel, Achilesszel; fia, Euryphilus pedig, Kassandra iránt való szerelemből, a trójai háborúban is részt vett. 630 év mulva Cyrus a gót amazonok királynéja, Thomyris ellen harczolt. Thomyris győzött ugyan, de Európába költözött át, Moesiába, hol Thomest (Tomit) alapította. Azok az óriási hadjáratok, a miket Dárius és Xerxes Európa ellen indítottak, voltakép nekik szóltak, nem a görögöknek s az adott rájok okot, hogy Antyrus gót király visszautasította Dárius leánykérő követségét. Megtudták védelmezni magukat a maczedónok ellen is. Burvista gót királynak, Sulla kortársának idejében elpusztították a Galliában lakó germánok földét s maga Julius Caesar sem boldogult velök. Másrészt azonban Dicineus, majd Komosikus valóságos irodalmi műveltséget terjesztett el köztük, s a gótok kardok és könyvek forgatásával töltötték napjaikat.

Komosikusnak, a papkirálynak halála után Koryllus 40 évig uralkodott Dáciában, vagy, a hogy most már nevezték, Gothiában, a mai Gepidiában. Ez az ország északra esik a Dunától, mely forrásától tövéig 1.200,000 lépés hosszú s 60 mellékfolyója van. A Dunán túl lakó rómaiak ellen többször győztesen harczoltak s visszaszorították magát Domitianust is, ki Dorpaneus gót királyt a Dunán vert hajóhídon át támadta meg. A nyugati gótok e csaták hőseit félisteneknek nevezték; az első hőstől, Gapttól származott családnak az ötödik nemzedék, Amal adott nevet; az ő ivadéka Germanus, kinek ereiben gót és görög uralkodók vére csörgedez. Amal unokája, Ostrogotha, a Pontus partjain lakó keleti gótokon uralkodott. Alexander Severus halála után már egy szegény gótnak, Mikkának fia, a roppant erejével föltűnt Maximinus, a római császári méltóságot is elnyerte. A gótok idáig különben is szövetségesei voltak Rómának; mivel azonban Philippus (arabs), Róma millenniumának ünneplője, megvonta tőlük az évi ajándékot, Ostrogotha dúlni kezdte Moesiát s Thraciát, még pedig 300,000 főnyi sereggel ismételve is, midőn a római katonák egy része átállott hozzá. A Marcianopolis ostromából gazdag váltságdíjjal hazatérő gótokat ugyan megtámadták törzsrokonaik, a gepidák, de királyuk, Fastida, Galtnál csatát vesztett. Ostrogotha utóda, Kniva is hősiesen harczolt Decius császár ellen. Megölte fiát, s utóbb magát a császárt is. Decius utódai, Gallus és Volusianus, már ismét szövetségre léptek a gótokkal. A kicsapongó Gallienus idejében azonban a gótok újra pusztították Ázsiát s feldúlták Tróját és Iliumot is, mely «csak imént szedelőzködött össze Agamemnon háborúja után».

Maximianus és Diocletianus a parthusok ellen segítőkül használta, de azután mellőzte őket. Konstantinnak szintén kezére jártak az új főváros megalapításában, s a császár rendelkezésére bocsátott 40,000 főnyi segítőhadakat ma is fœderatinak nevezik. Geberich, a dicső gót király, uralmát ki akarta terjeszteni Visimar vandal királyra is, ki a gepidák mostani földén, a Marisia, Miliare, Gilpil és Grisia folyók vidékén uralkodott. Legyőzvén s elejtvén Visimart, a megmaradt vandalok Konstantin császártól Pannoniában kértek lakást s ott éltek 60 éven át. Jóval azután Stiliko meghívására a vandalok Galliát pusztították. Geberichre a leghíresebb Amal, Hermanarich következett, kit némelyek méltán hasonlítottak Nagy Sándorhoz. A csúdokat, mérieket, mordvákat s észak több népét is meghódította; továbbá a herulokat, veneteket, antokat, sklavinokat s eszteket, úgy, hogy Scythia s Germánia minden népén uralkodott.

Nemsokára azonban a húnok képzelhetetlenűl durva és vad népe rontott a gótokra. Ezek a Filimer gót királytól elűzött javasasszonyok (haliurunnák) és a tisztátalan lelkek ivadékai. Alig van emberi formájok, s nyelvök jóformán nem is emberi nyelv. A Maeotis mocsarai közt vadászatból éltek. Onnan egy szarvastehén csalogatta ki őket a scythák földére, melyre most haddal rontottak. Leverték a halánokat s a kisszemű fekete emberek mindenütt rémületet gerjesztettek. Hiszen még saját csecsemőik arczát is összevagdosták, hogy tej helyett előbb vérhez szokjanak. A sebek miatt azután nem is nő szakálluk. Különben széles vállúak s értenek az íjjhoz, nyílhoz. Vastag nyakukat büszkén tartják. Emberi alakjokban állati vadság lakik. Épen ekkor sebesítette meg Hermanarichot két rozomón testvér, mivel – ura futása miatt – nővéröket, Sunildát, vad lovakkal tépette szét. A király betegségének hírére Balambér hún király a keleti gótok országára ütött, s a 110 esztendős király halála után az egészet elfoglalta. Erre a nyugati gótok Valens császártól Thráciában vagy Moesiában kértek szállást s engedelmességet és megkeresztelkedést igértek. Valens Moesiában telepítette le őket. Arianus térítők hamis tanait csepegtette beléjök s azokat utóbb az ostrogótokkal és gepidákkal is megismertette. Csakhamar éhség tört ki a nyugati gótoknál s a római vezérek egy rabszolgáért egy kenyeret, tíz fontért egy darab húst, és csupán a fiukért adtak élelmi szereket. Maga Fritigern király csak nagynehezen menekülhetett el Lupicinus római vezér lakomájáról, hol hozzátartozóit már gyilkolni kezdték. Ez a nap megszüntette a gótok éhségét s a rómaiak biztonságát. A gótok egész a Dunáig otthonosan helyezkedtek el, s az Antiochiából ellenök vonuló Valens császárt megvervén, egy gunyhóban elégették. Méltán, mert hamis hitre tanítván őket, szeretetök tüzét ő is a pokol tüzévé változtatta.

A spanyol Theodosius császár jobban fegyelmezett katonái azután kiűzték a gótokat Thráciából. De mikor beteg lett, Fritigern Thessaliát, Epirust, és Acháját égette, míg Alatheus és Safrak a többi haddal Pannoniába vonult. Gratianus végül kibékült velök s ismét szövetségeseivé fogadta őket. Megnyugodott ebben a meggyógyult Theodosius is és látogatóba hítta Konstantinápolyba Fritigern utódát, Aithanarichot, ki a fényes város és a katonaság láttára felkiáltott: «A császár valóban földi isten, s a ki kezet emel rá, saját hibájából veszti életét». Halála után serege a rómainak kiegészítő része lett. Theodosius utódai, (fiai) azonban a gótoktól megtagadták az évi segítséget, mire ezek a Balthok nemzetségéből Alarichot választották királylyá, ki Pannonián és Sirmiumon át Itáliába nyomult s a háromnevű Ravenna alá szállt. Megizente a császárnak, hogy ha őket letelepedni engedi Itáliában, olyan jó egyetértésben élnek a rómaiakkal, mint ha velök egy népet tennének; különben pedig az erősebb űzze el a gyöngébbet. A tanács azt javasolta, hogy a vandál Giserich miatt úgy is veszendőbe ment Galliát és Hispaniát adják oda nekik. A gótok elfogadták; de midőn Honorius császár kétszeres apósa, Stilikó, Pollentiánál rájok ütött, megverték a császáriakat s visszafordulva, Alarich parancsára még Rómát is kirabolták. Itália összes kincseivel Alarich már Bryttiumba ment, hogy átkeljen Siciliába és Afrikába; hajóinak nagyobb részét azonban elnyelte a tenger s ő maga meghalt. Hívei Cosentia mellett a Busentus folyó medre alá temették, uralkodóvá pedig rokonát, Atavulfot választották. Ez sáskamódra pusztítva tért vissza Róma alá, s második feleségéűl fogva vitte el Honorius nővérét, Placidiát. Ezzel a két népet egyesítve, Galliába ment, honnan Spanyolország megszabadítására indult; de ő is, utóda, Segerich is a csatában esett el. A szigorú és okos Vallia követte őket. Ellene s hogy Placidiát megszabadítsa, Honorius Constantiust küldte; viszályuknak újabb szövetség vetett véget. Giserich vandal király Bonifatius helytartó hívására szintén odahagyta Spanyolországot s a 7000 lépés széles Gaditáni-szoroson átkelt Afrikába, azt elfoglalta s utódaival száz évig uralkodott rajta, míg e földnek Belezár vissza nem adta a római birodalom szabadságát. A vandaloktól elhagyott spanyol földön gótok és rómaiak osztoztak, mire Vallia halála után a gótok Theodoridot választották királylyá, ki tanácsosává tette Bereonudot, az Amaloknak a húnok elől hozzá menekült ivadékát. A rómaiak ekkor, Aëtius vezetése alatt, még a húnoktól is támogatva, Galliában megtámadták Theodorid gótjait, de ismét szövetkeztek velök.

Ekkor Scythiának majdnem minden népén Attila hun király uralkodott. Attila, Mundzuk fia, testvérének Bledának megölése után, egyesítvén a húnokat, a világ első népeivel, a rómaiakkal s gótokkal akart megmérkőzni. 500,000 ember élén, Mars kardjával a kezében, bizton nézhetett föladata elé. A nyugati gótok megtámadására Giserich ajándékokkal ösztönözte őt, mert félt Theodoridtól, kinek leányát méregkeverésről vádolva, megcsonkítva küldte haza. Attila először is a rómaiakat s gótokat akarta összeveszítni. De Valentinianus egyesülésre szólította Theodoridot a világ zsarnoka ellen, ki szolgaságra akarja vetni az egész emberiséget. A gótok csakugyan fegyverkeztek; Theodorid négy fiút otthon hagyott, Thorismundot és Theodoridot azonban magával vitte a hadjáratba s a catalauni vagy mauriaci mezőkön a római Aëtius szövetségében szembeszállt Attilával. Bebizonyult itt, hogy az emberi nem a királyokért van; mert e helyütt egyetlenegynek őrült ötletéből mészárolták le a népeket s egy dölyfös király önkénye megsemmisítette mindazt, mit a természet annyi századon át teremtett. Attila jósai megjövendölték a húnok szerencsétlenségét. Jól rendezett hadaiban ott voltak az Amalok közől való Valimir, Theodemir és Videmir keleti gótjai is, Ardarich gepida királylyal és sok leigázott néppel együtt. Ezek Attila szemeinek egyetlen intésére félve és reszketve, de zúgolódás nélkül teljesítették parancsait. A húnok, kiket eleinte lehangolt, hogy az ellenség elfoglalta a csataterén uralkodó dombokat, Attila beszédére lelkesülten támadtak. Az ókor nem tud ilyen makacs csatáról. A patak vértől áradott. Theodoriddal lova elragadt s őt saját emberei taposták el. Így teljesedett a jóslat, hogy elesik az ellenség fővezére. De a nyugati gótok is megölik Attilát, ha idején nem menekül szekérvárába. Dühöngve maradt itt másnap is és a mint mondják, nyergekből máglyát rakatott, hogy ha az ellenség benyomul, azon égesse el magát. A rómaiak ostromolni akarták, hogy kiéheztetvén, megadásra bírják. Közben a nyugati gótok dalokkal siratták el a csataterén megtalált királyukat.

Aëtius, hogy a húnokat megsemmisítve, a gótok a rómaiakra ne rontsanak, azt tanácsolta a halott király fiának, a hős Thorismundnak, menjen haza s testvérei ellenében biztosítsa atyja örökségét; a mi meg is történt s így a szövetségesek elszalasztották a jó alkalmat, hogy nagy tettet hajtsanak végre. Mind a két részen 165,000 ember esett el ebben a világhírű csatában s Attila csak akkor hagyta oda táborát, mikor megtudta, hogy a gótok nem hadicselből távoztak. Azután Itáliába nyomult s bevette Aquileiát, melynek tarthatatlan voltára a gólyák költözködése figyelmeztette. Feldúlta Velencze többi városát s Milanót is; de Rómát habozott megtámadni, mert Alarich s mások sorsából azt látta, hogy annak elfoglalói nem sokáig élnek. A Velencze területén levő ambulei mezőn, a Minciuson való rév közelében, meghallgatta tehát Leó pápa követségét s hazatért a Duna vidékére. Fenyegetőzött, hogy még jobban tönkre teszi Itáliát, ha nem kapja meg Valentinianus nővérét, Honoriát, ki jegygyűrűt küldött neki. Követelte a Theodosiustól igért adó megfizetését is. De midőn a Ligerisen túl lakó alánok meghódítására indult, Thorismund a nyugati gótok királya egy, a catalaunumihoz hasonló ütközetben legyőzte és szégyennel űzte haza. Magát Thorismundot otthon, Tolosában, az orgyilkos Askalk ölte meg. Az uralkodásban öcscse, Theodorid váltotta fel, ki legyőzte a majdnem egész Spanyolország uralmára vágyó Riciar suav királyt, s helyébe tett lázadó hűbéresét, Agrivulfot; de ennek kivégeztetése után megengedte, hogy a suavok Rimismundot válaszszák királylyá. Theodorid maga uralkodásának 13-ik évében halt meg. Hirtelen halála miatt öcscsét s utódát, Eurichot gyanusították.

Sok trónviszály volt Rómában is, melyet Giserich vandál király e közben kirabolt, Eurich pedig, Galliára vágyván, megverte a rómaiak szövetségeseit, a britteket s burgundzónokat. Most Nepus császár Orestest küldte ellene; ez azonban Rómától csak Ravennáig ment s ott fiát, Augustulust tette császárrá, mire Nepus Dalmátiába menekült, a hol a még korábban elűzött császár, Glycerius is élt.

Orestest, a skirek, turcilingok és herulok királya, Odoacer ölte meg s elűzte fiát Augustulust, mire Augustus után 522 évvel a nyugatrómai birodalom megbukott s Odoacer egész Itáliát meghódította. A zavarokat használva, a gót Eurich elfoglalta Arelatumot és Massiliát, mire Spanyolország és Gallia teljesen hatalmába került. Uralma 19-ik évében Arelatumban meghalván, fia, Alarich követte, kinek végzete volt, hogy szintén azon a néven fejezze be a birodalom történetét, a melyen az kezdődött.

Maguk az ostrogótok Hermanarich halála óta régi lakóhelyükön mint a húnok alattvalói éltek. Vinithart, ki tőlük szabadulni akart, Balambér leverte. Utódai közől Hunimund a suávok, Thorismund a gepidák ellen harczolt, oly hősiesen, hogy halála után a keleti gótok 40 évig helyébe nem is tettek királyt, míg fel nem nőtt unokaöcscse, Valamir, ki két testvérével együtt részt vett Attila harczaiban, míg a halál meg nem szabadította tőle.

Az ittas Attilát a nagyon szép Ildikóval való házassága éjjelén orra vére ölte meg, akkor, mikor Marcianus császár azt álmodta, hogy Attila nyila eltört. Népe vadúl gyászolta, majd dalokban elsiratta s hármas koporsóban temette el. Fiai egymás közt viszálykodván, először is Ardarich gepida király kelt föl ellenük s lerázta a szolgaság igáját. A többi nép is rájok támadt. Pannoniában a Nedao folyónál gótok, gepidák, rugiak, suávok, alánok fegyverétől 30,000 hún esett el Attila kedves fiával, Ellákkal együtt; testvérei pedig a Pontus mellékére, oda menekültek, hol azelőtt a gótok laktak.

Így buktak el a húnok, kiktől a világ romlását várták; a felszabadult népeknek pedig Marcianus letelepedő helyeket adott. A gepidáké lett Dácia, a keleti gótoké Pannonia Vindominától (Bécstől) Syrmisig (Sirmiumig). A sarmatáké és cemandroké Illyricum egy része lett, a skyreké, sadagaroké s az alánok némely részeé Kis-Scythia. Ezek vezére Kandak volt, kinek jegyzőjeként szolgált Pária, Alanoviimuthis apja, s unokaöcscsénél, Gunthiknál vagy Bazánál maga Jordanes, ki különben – mint maga mondja – nem volt tudós ember. Kis-Scythiában települt meg Attila kisebb fia, Hernák (Irnák) is a menekült húnokkal, unokatestvérei, Emnecúr és Ulcindúr pedig Parti-Dácia Utus, Hiskus és Almus városaiban, míg a rugiak Bizzis és Arkadiopolis környékén helyezkedtek el.

A kisgótok Moesiában, Nikopolis környékén élnek manap is. Püspökük Vulfila, ki számukra betűket talált föl. Szegények, harcziatlanok, kik többnyire tejet isznak. A keleti gótok Valamir alatt Aquanigra és Skarniunga, Thiudimirrel a Pelsois tavánál s Vidimirrel a kettő közt telepedtek le. Mikor Attila fiai Valamirt megrohanták, ez a Danaber (Dnjeper) felé Scythiába űzte a húnokat azon helyig, melyet ezek Várnak neveznek. Valamirnek Thiudimirhez küldött örömhirnöke még nagyobb örömet talált, mert ágyasától, Erelievától aznap született ennek fia, Theodorich. Mikor az elmaradt évi ajándék miatt a rómaiakkal kitört háborút befejezték, a béke zálogául e Theodorichot küldték a császárhoz Konstantinápolyba. Erre Pannonia belsejében a sadagokat támadták meg, mire Dincik (Dengezics), Attila egyik fia, összegyűjté csekély ulcinzúr, angiskir, bittugur és bardor népét, s ostrom alá vette a pannóniai Basianát. A gótok, a sadagokat odahagyva, a húnokra törtek s őket oly csúfosan kiűzték, hogy a megmaradt húnok most is félnek a gótok fegyvereitől. Suavia (a Száva) herczege, Hunimund viszont Dalmátiát pusztította, de Thiudimir a Pelsoisnál megverte őket s Hunimundot is elfogta, majd ismét hazaküldte. Thiudimir a skirek ellen való csatában esett el; de ezeket a hálátlan Hunimundtól felbujtott skireket a gótok majdnem egy szálig levágták. Erre Hunimund s Alarich suáv királyra és a gótokra törtek, de Valamir utóda és testvére, Thiudimir, őket és szövetségeseit a pannóniai Bolia folyónál tönkretették. A befagyott Dunán át azután a suávok (svábok) és szövetségeseik, az alamannok hátába kerültek s őket is legyőzték. Otthon találták már Theodorichot, kit a császár gazdagon megajándékozva bocsátott haza. A 18 éves ifjú, atyja megkérdezése nélkül, csakhamar megverte Babáj sarmát királyt s bevette Singidunumot, melyet azonban nem adott vissza a rómaiaknak.

Mikor a nép utóbb portyázó háborút követelt, Vidimir Itáliába rontott, hol azonban meghalt. Hasonló nevű fiát Glycerius császár ajándékokkal engesztelte meg s Galliába küldte, hol a két gót nép egyesült. Maga Thiudimir a Száván túl Illyricumra rontott s egész Thessaloniáig hatolva, szerződés útján Macedoniában nyert letelepedő helyet, mire nemsokára meghalván, fia, Theodorich lett utóda.

Theodorichot Zeno azonnal Konstantinápolyba hivatta, harczi fiává fogadta, konzullá tette, diadalmenetet engedett neki s lovagszobrát a császári palota előtt állíttatta föl. Mégis visszament Illyricumban nyomorgó népéhez, hogy azt, a császár engedelmével, a turcilingok és rugiak kiűzésére, Itáliába vezesse. Verona síkján megverte Odoacer hadát, átkelt a Paduson, ostrom alá fogta s három év alatt bevette Ravennát, kivégezte Odoacert és Zeno tanácsára a gótok és rómaiak királyának czímét vette föl. Audefleda frank királyleánytól született leányát, Amalasuenthát az Amalok házából való nyugati gót Eutharichhoz adta férjhez. Sirmiumban, Galliában stb. diadalokat aratott s az egész nyugaton nem volt nép, mely Theodorichnak barát- és alattvalóképen nem szolgált volna. Öreg korában 10 éves unokáját, Amalasuentha fiát, az árva Athalarichot rendelte utódául. Meghagyta országa nagyjainak, tiszteljék a királyt, szeressék a senatust és a római népet s Istenen kivül a keletrómai császárt tartsák kegyes barátjoknak. Utána 8 évig békén uralkodott az ifjú. Halála után anyja rokonát, Theodahadot választotta férjéül, ki azonban száműzette, majd megfojtatta őt. Sorsán megrendülve, Justinianus keletrómai császár a vandálok legyőzőjét, Belezárt küldte ellene. Belezár elfoglalta Siciliát, s Regiumnál hódolatra kényszerítette Theodahad vejét, Evermudot, mire a gótok a gyanús Theodahad helyett Vitigest tették királylyá, ki megölette Theodahadot s feleségül vette Amalasuentha leányát, Matesuenthát. E közben Belezár feldúlván Nápolyt, Róma ellen indult, majd Tuscia városait foglalgatta s Perusiánál megsemmisítette Vitigesnek Magnus gróf alatt küldött seregét. 14 hónapig hasztalanul küzdött Vitiges is; Ravennába kellett zárkóznia, hol csakhamar egész családjával hódolt Belezárnak. Így győzte le Justinianus azt a népet, mely 2030 éven át (Berigtől fogva) mint legvitézebb nép oly sokáig uralkodott. A császár patriciussá tette Vitigest, ki még két évig élt; özvegyét testvéréhez, Germanus patriciushoz adta férjhez. Ennek utószülött fia szintén Germanus. «Ebben egyesült az Aniciak nemzetsége az Amalok törzsével s ha Isten is úgy akarja, reményekre jogosít mind a két nemzetség iránt.»

«Ilyen volt – végzi – napjainkig a geták eredete, az Amalok nemes családja; ezek voltak a hős férfiak tettei. Ez a dicső nemzetség meghajol egy még dicsőségesebb fejedelem előtt s megadta magát egy vitéz hadvezérnek, kinek dicsőségét egy század, egy kor sem oltja ki; nem, – a győztes triumphator Justinianust és konzulját, Belezárt, mindig vandál verőnek, afrikainak, gétagyőzőnek fogják nevezni. Te, a ki ezt olvasod, tudod, hogy én a korábbiak iratait követtem, téres mezejökön kevés virágot szakítván, hogy azokból a kutatók számára, tehetségemhez képest, koszorút kössek. S nem kell hinni, hogy mivel én is belőle származom, a nevezett nép javára hozzátettem volna valamit azon kivül, a mit olvastam, vagy tapasztaltam. De így sem vettem föl mindent, a mit rólok írtak vagy elbeszéltek; mert mindezt nemcsak ezen népnek, hanem a győzőnek is dicsőségére mondtam el.»

Látnivaló, hazánk népvándorláskorabeli történetéről is, mennyi becses adata van Jordanesnek. Gr. Cziráky a Tudományos Gyűjteményben már 1823-ban kérdést tett (X. 126.), mik a nála említett folyók mostani magyar nevei? Nevezetesen mi az a pannoniai Netad, Netao vagy Nedao, mely mellett Ardarich, a gepidák királya, Attilát megtámadta (valószínű, hogy a Hernádot értette). Cziráky kétségesnek találta, több folyó-e a Tisia, Tibisia, Dricca, (Drekon, Tigas és Tiphesas), vagy az igen kanyargó Tisza és Maros az, a mit Priskus, a görög császár követe, Attilához menet útjában talált? Erre a kérdésre csak több mint félszázad múlva adott választ Salamon Ferencz. Szerinte Tibisia – Priskus Tiphesasa – egy a Tibiscussal, vagyis a Temessel; a Tisia – Priskus Tigasa – lehetne Bigas, vagyis a mai Béga, de mégis inkább a Borzova (most Berzova) s a Dricca – Jordanes Drekonja – a Karas; ellenben Hunfalvy Pál szerint (Etnogr. 84.) inkább a Tierna vagyis Cserna. Priskus és Jordanes szövege tehát eltér egymástól. De Jordanes, ki a neveket elferdíti s ezeket a folyókat óriásiknak mondja, Salamon szerint «maga ingatja meg hitelét». Nagyítása mutatja, hogy nem ismerte azt a vidéket, melyről írt, s hogy nem is tudott vagy nem is akart lelkiösmeretesen írni. Ez a példa is tanúság reá, Salamonig mily téves nyomokon járt úgy a bel- mint a külföldi nyomozás, midőn a Tiszát és Marost kereste azokban a folyó-nevekben, melyek a Temest, Berzovát és Karast jelölik. Czirákynak sok fejtörest okozott az is, melyik volt az a Skarniunga és Aqua nigra folyó, a mely közt Jordanes szerint (52. fej.) Valamir ostrogótjai laktak. Már ő is fölismerte, hogy téved Gebhardi, midőn ezeket másokkal együtt a Szávának s a Drávának tartja, mert Jordanes az 56. fejezetben külön is szól a Száváról. Pedig voltakép csak annyit mond, hogy Valamir a maga népével átkelt a Saus-folyón. Ezt, Jordanes fordításában, Martens is a Szávának mondja, ellenben megjegyzi, hogy a Skarniunga és az Aqua nigra ismeretlen folyók. Eligazodni annyival bajosabb, mert a Pelsois-tó, melynek partjain Thiudimir lakott, Martens szerint a Balaton ugyan, ismeretes azonban, hogy a rómaiak Pelsonak vagy Peisonak nevezték a Balatonon kívül a Fertőt is. A tó és a két folyó köze közt pedig akkora helynek kellett lennie, hogy népestől leférjen rajta a harmadik testvér, Vidimir is. Aqua nigra magyar nevet most a Kis-Kárpátokban eredő s Récsétől kezdve az érsekujvári Dunával északon nagyjából párhuzamosan haladó Feketevíz viseli, mely – mindenütt Pozsonymegyében haladván – Tallóstól délkeletre ömlik a Dunába. Ez lett volna tehát Valamir országának északi határa, míg a délkeletit a talán a Rábával egynek vehető Skarniunga képezte úgy, hogy a keleti gótoknak ez a töredéke a Duna mindkét oldalán lakott volna. Ez inkább csak ötlet. De ha megáll, a Pelsois valóban a Balaton, mely esetben Vidimir valahol a mai Veszprémmegye nyugati, és Zala északnyugati részén tanyázhatott. Majd azon töpreng Cziráky, hol van az a Bolia-folyó, mely mellett a gótok úgy megverték a rájok tört Hunimund és Alarich suáv királyokat, hogy 10,000 lépés hosszan halottak borították a csatatért, s Thiudimir és Vidimir tökéletesen megboszúlhatták rajtok testvérök, Valamir halálát? (54. fej.) Suhm szerint ez a Bolia a Lipótvár közelében fekvő Bláva, mely Jókő város temploma alatt egy tóból ered; egy darabig határt von Pozsony és Nyitra vármegyék közt s Nagy-Szombattól délre egyesül a Dud-Vággal. Tudni kellene azonban, ennek a pataknak nevét nem alkalmazták-e valaha magára a Dud-Vágra? A Fekete-Vág egyik csermelye, a Beljenecz, még eléggé fentartotta az ősi Bolia nevet, talán Biela volt akkor is a Fehér-Vág neve, miből a Boliát elég könnyű volna kimagyarázni egy régi német krónikás szórontásából.

Mindez csak kikapott példa a sokból. De ha újabban Hunfalvy Pál és Fröhlich Róbert némi figyelmet szenteltek is Jordanes magyarországi geographiájának, ennyi is sejtenünk engedi, csupán hazánk történetének szempontjából is, mennyi még a megfejtetlen kérdés és a kiaknázatlan anyag a Jordanes művében. Hunfalvy Pál (Ethn. 117.) arról vádolja ugyan, hogy «ő kezdi meg országunkra nézve a meséket és a kritikátlan ethnographiát, melyek mai napig tetszenek sokaknak.» De maga is azonnal hozzáteszi, hogy «saját korára s az általa ismert világra nézve Jordanes becses történelmi és földrajzi forrás». Mindenesetre alkalmas tanulmányul szolgál mindazoknak, kik egyetemes és hazai magyar történelmi kutatásainkat egybekötni kivánják.

Hasonlót mondhatni Procopiusról, ki szintén megírta a gótok történetét s a mellett a vandalokról is szerzett egy munkát.