← Table of contents
A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig

IV. Fredegár.

Reading edition

Toursi Gergely a legnagyobb lelki nyugalommal, mint igaz, történeti eseményeket beszélte el a csodákat; a frankok hős- és népmondáival azonban jóformán semmit sem törődött. Ezt a hiányt két másik munka pótolja. Az egyik Fredegár krónikája, a másik pedig a Gesta regum Francorum. Röviden és szárazon ugyan, de mégis csak fentartották a frankok mondáit s ezzel elévülhetetlen érdemeket szereztek.

Marquard Freher Fredegárnak nevezte azt a burgundiait, ki 660 táján egészen 641-ig levezette az egyetemes és a frank történetet. Krónikájának három első könyvét Julius Africanus, Hieronymus, Idatius és mások műveiből, a negyediket Toursi Gergely krónikájából szedegette össze. Teljesen önálló csak az ötödikben lett, mely az 584–641. év eseményeit tartalmazza, s ez időkről a frank történelem legfontosabb kútforrása.

Akármennyit kölcsönzött is másoktól Fredegár, s ha negyedik könyvét Scarpsum de chronica Gregorii czímmel nevezi önmaga is, bizonyos, hogy sok olyat tartalmaz, a miről név szerint említett mesterei semmit, vagy csak keveset tudnak. Ugyanezt lehet mondani a Gesta regum Francorumról, mely a 725. év táján keletkezett.

A frankokat mind a kettő a trójaiaktól, illetőleg Priamustól származtatja, kinek utóda Friga kivándorolt, nevet adott a phrygiaiaknak, azután a Duna s a világtenger partjain telepedett le. Onnan a nép egy része Francio király vezetése alatt Európa közepére vonúlt, a Rajna mellett keresett hazát, melyet királyáról Franciának hítt; trójai mintára építette s Trójának (Troyes) is nevezte el első városát, melylyel azonban soha sem készült el egészen. A Duna partjainál maradottak ellenben egy Turchot nevűt választottak királylyá s róla azután turkoknak nevezték magokat.

Ez az első, de nem egyetlen példája annak, hogy előadása el-eltér a Gergelyétől, a mi annyit mindenesetre tanúsít, hogy más forrásokat is használt s így figyelmet érdemel. A thüringiak és szászok ellen I. Chlotar idejében folytatott harczokat pl. egészen máskép színezi Fredegár és a Gesta, mint Gergely, ha viszont Fredegár és a Gesta közt is elég az eltérés. A mellett mindkettőben becses adalékok vannak a germán régiségekhez, pl. midőn a Gesta a saliak törvényeiről, vagy a germánok egyes ősregéiről szól. «Tudja», egyebek közt, hogy Merwig egy, a Minotaurushoz hasonló tengeri csodának gyermeke. Erről valószínűleg hallott Gergely is, de, mint keresztyén püspök, magához méltatlannak tartotta ily hagyomány följegyzését, a mint tanultabb ember létére a frankok trójai eredetébe vetett hitet sem akarta tovább terjeszteni. Eleinte Chlodvig kereszténységének, illetőleg házasságának története elbeszélésében is egyezik Gergely (II. könyv 28. fej.) a Gesta (11. fej.) elbeszélésével. Mindkettejök szerint Gundobald király egyik testvérének, Chilperichnek leánya Klotild, de már Chilperich megöletése után Gundobald a Gesta szerint csak az egyik, Gergely szerint ellenben mindkét leányát száműzette; s míg Gergely csak rövidesen mondja el, hogy Chlodvig követei véletlenűl megpillantván Klotildot, annak szépségét királyuk előtt annyira földicsérték, hogy az megkérette s el is vette a leányt, addig a Gesta mindezt körűlményesen beszéli el; kétségkívül azért, mert Klotild hatásának tulajdonítja a bekövetkezett összes változásokat. Megegyeznek a gyermekök születésére vonatkozó adat följegyzésében és pedig csaknem szó szerint: ellenben ismét különböznek a keresztyénségre való áttérés okainak elmondásában. Így Gergely szerint Klotild (II. könyv, 29. fej.) egész tudós értekezést tart Chlodvignak, mily ocsmány dolog az a pogányság s Jupiter szörnyű uralmának bizonyítására még Virgiliusból is idézget, a mire valószínűleg igen nagyot nézett volna a classikátlan Chlodvig. Ezt a párbeszédet mellőzi a Gesta, mely tehát nem excerptál szolgai módon. A keresztelés pompájának s a gyermek halálának leírásában már, ha nem is szó szerint, ismét megegyeznek.

Ilyes találkozások és különbözések gyakoriak az egész könyvben s Ranket arra vezették, hogy kikeljen azon egyeduralom ellen, melyet kora eseményeinek történelmi elbeszélésében Toursi Gergely szinte ellenmondás nélkül gyakorolt. Megosztotta azt két más forrással, melyek Gergely művén kívül egyebeket s különösen néphagyományokat is használván, nem egy ismeretlen adatot mentettek meg az enyészettől s pótlásaikkal, helyenként pedig helyreigazításaikkal közelebb visznek bennünket az igazság fölismeréséhez; a mihez járul az is, hogy kevésbbé levén szónokiasok és paposak, mint Gergely, sokban megbízhatóbbaknak is látszanak.

Kedves és naiv részletek ezekben sem hiányzanak; pl. midőn Fredegár (a 65. fejezetben) elbeszéli, hogy a Duna és az Óczeán közt fekvő Satanaviából kivándorló longobárdoktól, kiket akkor még másképen neveztek, megkérdezték a hunnok, miért léptek át a határon, a Dunán. «A longobardok azonban meghagyták feleségeiknek, csavarják hajukat arczukra s állukra, hogy így férfiaknak nézhessék őket. Így látszólag igen nagy hadierőt állíthattak szembe az ellenséggel; mert az asszonyoknak arczukra s állukra kötött haja igen nagy szakállnak látszott. Ekkor a két sereget a magasságból egy hang szólította meg s ezt kiáltotta: «Ezek a hosszúszakállúak a longobárdok!» S az ezen népből valók azt hiszik, hogy ezt istenök tette, kit a pogányok Wodannak hínak. S akkor a longobardok lármázni kezdtek, hogy a ki nekik ezt a nevet adta, ugyanaz megadja a győzelmet is; a harczban csakugyan legyőzték a hunnokat s birtokba vették Pannonia egy részét. Nemsokára azután Narses, a császár itáliai helytartója, nagyon aggódni kezdett; mert Justinus császár és Sophia császárné hangosan megfenyegették s a császárné aranyos rokkát küldött neki. «Fonjon rajta – izente neki – mint az asszonyok (mert herélt volt) s parancsoljon a fonókában levő szolgáknak, ne pedig a népeknek.» Ő azonban azt felelte: «Majd fonok hát olyan szálat, hogy ki nem gabalyodik belőle Justinus császár, meg császárné.» Erre azután behítta a longobardokat, hogy Pannoniát elhagyva, királyuk, Alboin alatt Itáliába jöjjenek.» Ez az elbeszélés Fredegárnál a longobardok egész pannoniai története! Paulus Diaconus, a longobardoknak 799-ben meghalt történetirója, szintén említi és közkeletűvé tette ezeket a részleteket.

Röviden, de érdekesen s a mellett a Gergelynél elszórt fejezetekből egy-egy külön fejezetbe összeállítva írja meg a frank királyok krónikása a 31., 35. és 36. fejezetben Fredegunda s a 37–40. fejezetben Brunhilda történetét is, úgy, hogy ez a regényes két alak a maga egész mivoltában lép elénk.

Egyébiránt a két írónál följegyzett mondák sokban különböznek egymástól, a szerint, a mint a szerzők az ország egyik vagy másik vidékén hallották a néphagyományokat. A mellett Fredegár világiasabb, a Gesta egyháziasabb színezetű, s Fredegár írott forrásokat is gyakrabban használt emennél. De mind a kettő becses adalék ahhoz, a classikus világból való kibontakozás idejében a történelem színpadára csak imént lépett népek miként fogták föl s ítélték meg a nagy változásokat.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings