V. Paulus Diaconus.
Reading edition
Hazánk története szempontjából is kiválóan érdekes Paulus Diaconus könyve a longobardokról. Senki sem gyűjtötte jobban össze az ennél a népnél oly gazdagon megőrzött népmondákat, mint épen ő. Akárhol szállásoltak, akárhol telepedtek is meg, a longobardok mindenütt zárkozottak maradtak; de ebben a zárt körben igazán üdén őrízték meg mondáikat és költészetöket. Ezeknek a mondáknak, ennek a költészetnek kincsestára Paulus Diaconus könyve.
Való dolog, hogy Secundus trienti apát (✝ 612) már ő előtte megírta a longobardok történetét; ez a történet azonban elveszett s az egészből csak az a hír maradt fenn, hogy Paulus bizonyos megengedett mértéken túl használta. Ez az íróra némi árnyat vethet; de tisztán történeti szempontból a legnagyobb hálával tartozunk, hogy becses adatait a mulandóságnak teljesen át nem adta. Egyébiránt Secundus valószínűleg csak egyszerű annalista volt, míg Paulus már a feldolgozás művészetéhez is értett. Érdemeit nem kisebbíti, hogy ismerhette a longobard nép eredetéről szóló rövid történetet, mely «a mi Urunk Jézus Krisztus nevében» kezdi a «mi» longobard népünk ős-idejének elbeszélését. Ezt hibásan tartják Botharis törvénykönyve előszavának, valamint olyan történeti tájékoztatásnak, a milyet pl. Werbőczy függesztett a Hármaskönyv elé. Valószínűleg 669-ben, az állam alakítása után mintegy száz évvel keletkezett; s nem lehetetlen, hogy ezt a sovány szöveget szélesítette ki Paulus hat könnyvvé, melynek gazdag a tartalma, vonzó az előadása.
Paulus előkelő longobard családból a 720–25. év táján született. Őse, Leupchis, egyenesen Pannoniából vándorolt be. Gondos neveltetésben részesítette tanítója Flavianus, sőt valószínű, hogy Paulust egyenesen a friauli herczegi udvarban (a mai Cividale del Friuliban) nevelték, s még görögül is tanították, ha tökéletesen meg nem tanították is. A classikusokkal mindvégig szorgalmasan foglalkozott.
Első irodalmi kisérlete, mely reánk maradt, érett férfikorából, 763-ból való, midőn A világ hat koráról szóló költeményét írta. Ekkor már, s még évek mulva is, ő vezette az utolsó longobard király, Desiderius leányának, Adelpergának tanulmányait, még pedig oly komoly szellemben, hogy Eutropiusnak a rómaiak történetéről írt tíz könyvét is olvastatta vele. Szép tanítványa azonban, kit Beneventoba követett, midőn a herczegnő Arichis hg. felesége lett, panaszkodván, hogy Entropius semmit sem szól a keresztyénségről Paulus kötelességének tartotta, hogy Eutropiushoz folytatásul még 6 könyvet írjon, melyben a gótok uralmának bukásáig történt dolgokat beszéli el.
Mint költőt is becsülték. 768-ban pl., szent Mercurius csontvázának Beneventoba való áthozatala alkalmával, hymnust írt, melyet Beneventoban az évfordulón még most is énekelnek; s az egész kath. egyházban el van terjedve a longobardok védszentjéhez, ker. sz. Jánoshoz írt hymnusa. Ez is mutatja, hogy Arichis udvarában már mint pap szolgált; sőt Montecassinoban, hová talán trónról lemondó urát, Arichist követte, nem tudni mikor, de kétségtelenűl 782 előtt, egyenesen benedekrendi szerzetes lett.
Talán népe és családja szomorú sorsa késztette rá. Nagy Károly 776 húsvétján Friaulban elnyomván Hrodgaud lázadását, egyebek közt Paulus testvérét, Arichist is fogságba hurczolta. Sógorasszonyának s négy gyermekének sorsán megesvén a szíve, 782-ben Paulus Nagy Károlytól elegiában kérte testvére szabadonbocsátását és vagyona visszaadatását; sőt az év végén maga is Frank-országba utazott, hogy azt személyesen kérje Nagy Károlytól. A király s az urak Metzben szívesen látták a lombard tudóst, ki ott a benedekrendiek vendége volt. A frankok a legtudósabb költőnek nevezték; Homérnak a görögben, Virgilnek a latinban, Philónak a héberben, Tertullusnak a művészetekben, Horatiusnak a verselésben, Tibullusnak a kifejezésekben; s a király talán csak azért halogatta testvérének szabadon bocsátását, hogy megnyerje őt udvari tudósának. S midőn megnyerte, Arichison kívül, az ő kedveért, más lombard rabokat is hazaeresztett.
A király ezóta valóságos költői versengésbe bocsátkozott vele s különféle költemények, síriratok szerzésével bízta meg. Paulus csakhamar átnyujtotta neki Festusnak De verborum significatione czímű könyvéből tett kivonatát is. Angilram metzi püspök kivánságára viszont a metzi püspök történetét állította egybe, megtoldva azt Nagy Károly őseinek történetével. Mivel a király hiányosaknak és hibásaknak találta az éjjeli istentiszteletek alkalmával olvastatni szokott szövegeket, az egyházatyák irataiból összeszedett anthologiákat, megparancsolta Paulusnak, két kötetben állítsa egybe az egyházatyák legszebb prédikáczióit és homiliáit (a szentírás valamely tételére alapított beszédeiket). Paulus ezt a feladatot 787 elején a montecassinoi kolostorba visszatérve, oly sikerrel hajtotta végre, hogy a király országszerte elrendelte homiliáinak használatát.
A király folytonosan a legnagyobb figyelmet tanusította iránta, s így alaptalan a salernói barát elbeszélésében fentartott az a hagyomány, mintha Desiderius longobard királyhoz húzva, háromszor is Nagy Károly élete ellen tört, miért ez őt egy szigetre száműzte volna, honnan csak nagynehezen szökhetett vissza Arichis beneventói herczeghez. Vele különben szintén jó viszonyban élt 787-ig, midőn a herczeg elhunyván, emlékére szép sírverseket írt.
Paulus Metzből hazatérve, életének hátralevő részét Montecassinóban töltötte, melynek főiskoláján nagy hallgatóságot tanított. Midőn 787-ben maga Nagy Károly is meglátogatta a híres kolostort, hol már annyi bukott fejedelem keresett nyugalmat, annyira megszerette az ott tapasztalt rendet, hogy visszatérése után erre a mintára akarta berendezni a frank kolostorokat. Theudemar apáttól elkérte a rend eredeti alapszabályait, melyeket az apát Paulus útján küldött el hozzá.
Ezekben az időkben írta Paulus a maga legfőbb művét, a longobardok történetét; azonban már be nem fejezhette, mert a VIII. század végen, – közhit szerint 799-ben, az évet nem tudjuk csak a napot, ápril 13-át ismerjük, – a halál megakasztotta munkájában. Sírkövére tanítványa, Hildrik, ezeket a verseket írta:
«Jámbor társulatunk vezető példádra emitten, Mint ragyogó csillag, fényleni kezde legott; Isteni félelem és szeretet töltötte be szíved’, Béke, szelídség és győzni tudó türelem; Szorgalom és a keresztyén egyszerüség, az alázat S minden jó megvolt benned, atyánk, vezetőnk! Mostan azért odafönn, ragyogó égben lakozol s ott A csillagkoronát mindörökön viseled!»
Ez a vers csakugyan illik Paulusra; alkalma lett volna nagy dolgokban forgolódni, de sokkal többre becsülte kolostorának csendes nyugalmát s azt, hogy tudományának, könyveinek, tanitószékének éljen. Nála jobban kevesen tartották szem előtt szent Benedek jeligéjét: «Ora et labora!»
A longobardokról hat könyvben latinúl írt története szintén szorgalmas és lelkiismeretes munka eredménye, ha nem is önálló; mert ép úgy compilatio, mint a középkornak majdnem minden krónikája. Tisztelendő Bedából, Toursi Gergelyből s valószínűleg Secundusból stb. néha hosszabb czikkeket is szóról-szóra kiírt és forrásainak használásában egyáltalán nem volt válogatós. Chronologiája sok helyütt egészen bizonytalan s évszámok helyett akárhányszor beéri a «pár év múlva», «ez időkben» stb. féle kifejezésekkel.
Jellemzi azonban az igazságnak keresése, a népe iránt való lelkesedés, mely mégsem teszi elfogulttá s a közvetlenség, melyet annak köszönhet, hogy a longobardok hagyományait élesen megfigyelvén, részletesen följegyezte. Ez elbeszélések valóban melegek s már nem egy ballada, románcz és históriás ének megírására lelkesítették a költőket. Hiszen csak Alboinnak a mai Magyarország területén töltött ifjúsága, első vitézi tettei, lovaggá üttetése, Rosamundával való házassága elbeszélését kell említenünk, hogy nyilvánvaló legyen, ez epizódoknak megőrzésével Paulus mily szolgálatot tett költőknek, történetiróknak egyaránt! Lehet, hogy midőn Nagy Károly a német vitézi énekek gyűjtését elrendelte, Paulus is a munkatársak közt volt s így jött az a gondolata, hogy ezeket longobárd-történetében feldolgozza, még pedig a középkor íróinál szinte páratlanúl álló tiszta, érthető, vonzó és népies előadásban. Épen ez utóbbi érdemének köszönheti, hogy műve a középkor legolvasottabb könyvei közé tartozott. Száz kéziratos példánya maradt reánk, egy a magyar nemzeti muzeumban is.
A hol azonban már teljesen közvetlen s az írott forrásoktól független lehetett volna, saját kora eseményeinek elbeszéléséhez fogva, a 744. évvel szakad meg.
Ha még oly visszavonúltan igyekezett is élni, kétségtelen, hogy rendkívül becses adatokat jegyezhet vala fel Paulus, kit saját népének fejedelmein kívül Nagy Károly is nagyrabecsült s pótolhatatlan vesztesége a történetirásnak, hogy művét be nem fejezhette. De valóban hálásak lehetünk azért is, a mit adott.
Az első könyvben éjszakon, ott keresi föl a longobardokat, vagy – a hogy ottan még nevezték – a winnileket, hol a hó és a jég, szerinte, olyan egészségesekké teszi az embereket s annyira elősegíti számuk növekedését; míg a déli nap heve betegségeket okoz. Innen van, hogy éjszakon oly nagy néptömegek keletkeztek. A terület éjszakibb helyzetét megértetni akarván, figyelmeztet reá, hogy míg Itáliában karácsonykor délben csak 9 láb hosszú az emberi test árnyéka, ő belga Galliában, Totonisvillában (a Mosel mellett levő Thionvilleben) 19½ lábnak találta saját árnyékát. (A miből kiszámították, hogy Paulus 5½ párisi láb magas volt.)
A longobardok nevének keletkezését (8. fej.) úgy beszéli el, hogy egyszer a vandálok Godanhoz fordultak s kérték, adjon győzelmet a winnilek fölött. Az Isten azt felelte, hogy annak adja a győzelmet, kit napkeltekor először pillant meg. Akkor Grambara (a winnileket Skandináviából kivezető Ibor és Ajo anyja) Godan feleségéhez, Freához fordúlt, hogy őket engedje győzni. Frea azt tanácsolta, hogy a winnil asszonyok arczukra úgy csavarják hajukat, mintha szakálluk lenne s aztán még pitymallatkor uraikkal együtt álljanak sorba; Godannak észre kell őket vennie, ha – szokása szerint – reggel ablakából keletre néz. S úgy is történt. Mikor Godan reggel megpillantotta őket, megkérdezte, kik azok a hosszúszakállúak? Ekkor Frea figyelmeztette, hogy azoknak kell adnia a győzelmet, kiket most elnevezett s ezt Godan meg is tette. «Ez a mese azonban – teszi hozzá Paulus – nevetséges és semmit sem ér; mert a győzelem nem áll az ember hatalmában, hanem az égből jön.» De megjegyzi, hogy a longobard név mégis a winnilek hosszú szakálláról van véve. Máshol is gyakran utal a történet valószínűtlen voltára, a mire a régmúltnak elbeszélésében elég alkalma kinálkozott.
Hazánk történetére nézve Paulus könyve ott válik kiváló fontosságúvá, a mint a bolgárok ellen való csatában elesett Agelmund longobard király utódává lett Lamissiónak a bolgárokkal való csatázásait, majd a longobardoknak az Odoakar népe kivándorlása következtében megürült Rugilandban való megszállását, a herulokkal vívott csatáit beszéli el, legfőkép pedig a 22. fejezetben, hol megemlíti, hogy Audoin király vezette a longobardokat Pannoniába. Ott – mint a 23. fejezetben elbeszéli – 551-ben már hevesen küzdöttek a gepidák ellen. Ez időtől fogva az első könyv elbeszélésének középpontja Alboin, Audoin fia, ki az első nagy csatában megölte Turismodot, Turisind gepida király fiát, mire a gepidák megfutottak. Nagyon ismeretesek, de épen Paulus után ismeretesek azok a részletek, mint tagadja meg Audoin saját fiának a királyi asztalhoz való ültetését mindaddig, míg ez egy idegen nép királyától nem nyer fegyvert; 40 ifjúval mint megy azután Alboin magához Turisindhez, kinek még életben levő másik fiával az ebédnél gorombáskodni kezd; de Turisind nemcsak megölni nem engedi vendégét, hanem a nekihevült gepidákat s longobardokat lecsöndesítvén, jó kedvvel folytatja az ebédet, s annak végén megölt fia fegyverzetét Alboinnak – magának a gyilkosnak – ajándékozza, mire atyja is asztaltársává teszi visszatérő fiát. Közbevetvén Justinianusnak és szent Benedeknek, mint Alboin kortársainak jellemzését (25–26. fej.), az I. könyv utolsó 27. fejezetében előadja, hogy Audoin halála után Rodelindától született fia, Alboin lett a longobardoknak – sorrendben immár tizedik – királya. Már híres ember lévén, Chlothar frank király feleségűl adta hozzá leányát, Chlotsuindát, kitől csupán egy Albsuinda nevű leánya született. Eközben Turisind halála után fia, Kunimund lett a gepidák királya; ugyanaz, ki egyszer az ebédnél majdnem levágta őt s most felbontotta vele való szövetséget. Ellene Alboin a hunnokkal szövetkezett, kiket Avar nevű királyukról most avaroknak neveztek, s a mint Alboin a gepidák ellen nyomult, ezek viszont a seregtől elhagyott Gepidaországba rontottak. Kunimund nem tért vissza, hanem először a longobardokkal akart végezni, kik azonban megverték őt, úgy, hogy hírmondó is alig maradt. Őt magát is levágta Alboin s koponyájából ivóserleget, vagyis – a hogy a longobardok nevezik – skalát (latinul paterát) csináltatott. Leányát, Rosamundát, rabúl ejtette, s mivel Chlotsuinda meghalt, feleségül vette, mi később vesztére szolgált. A longobardok oly nagy zsákmányt ejtettek, hogy a legnagyobb mértékben meggazdagodtak; ellenben a gepidák tönkre mentek, több királyt nem választottak, hanem vagy a longobardoknak hódoltak, vagy a hunnok rabjai lettek, mert ezek foglalták el országukat. Alboin pedig úgy elhíresedett, hogy a bajorok, szászok és más népek most is népdalokban dicsőítik, s most is beszélnek azokról a fegyverekről, melyeket magok a longobardok kovácsoltak.
A második könyv azzal kezdődik, hogy Narses Olaszországba hívta a longobardokat, velök együtt küzdvén Totilas gótjaival, kiket tökéletesen meg is vert. «A míg csak Pannoniában laktak, mindig is védték a longobardok Rómát ellenségeivel szemben.» Leírja Narses nagy érdemeit, de azt is, hogy Justinianus halála után kegyvesztett lett. Sophia császárnéval való heves szóváltása után gyűlöletből s félelemből Nápolyba ment (567.) s «követeket küldött a longobardokhoz, hagyják oda pannoniai szegényes földeiket, s foglalják el Itáliát, mely minden kincsben gazdag; mutatóban s hogy kedélyöket jobban felizgassa, különböző gyümölcsöket és terményeket küldött nekik. A longobardok szívesen fogadták a jó és kivánatos követséget s a jövő iránt nagy reményekkel teltek el. Itáliában éjjelenkint azonnal rémítő jelek látszottak; tüzes hadsorok jelentek meg az égen, előre jelentvén azt a sok vért, a mi nemsokára ömleni fog.
Mikor azonban Alboin Itália ellen akart nyomulni, régi barátjaitól, a szászoktól kért segítséget, hogy nagyobb számmal vehesse birtokba Itáliát. Kívánsága szerint 20,000-nél több férfi, nő és gyermek csatlakozott hozzá. Ezt hallván Chlothar és Sigipert frank királyok, a szászoktól odahagyott helyekre svábokat s más népségeket telepítettek le.
Most Alboin saját hazáját, Pannoniát, barátjainak, az avaroknak engedte át; de oly feltétel alatt, hogy ha a longobárdok valaha visszatérni kényszerülnének, régi hazájokat ismét követelhessék. Erre a longobárdok elhagyták Pannoniát s feleségeikkel, gyermekeikkel, javaikkal és vagyonukkal Itáliába vonultak, hogy azt birtokukba vegyék. «42 éven át laktak Pannoniában és ápril hónapban az első indictióban, a szent húsvét ünnepe után vonultak ki, mely, számítás szerint, abban az évben épen ápril elsejére esett, mikor az Úrnak emberré-létele után 568 év telt el.»
Innentől (a 8. fejezettől) kezdve jóval beszédesebb Paulus Diaconus, ki részletesen elmondja Alboin tetteit. Csak itt-ott tesz kitéréseket, pl. a 13. fejezetben, melyet egészen Fortunatus püspök és költő ismertetésére szán. Közben felsorolja s röviden ismerteti Itália 16 tartományát. Elbeszéli (27. fej.), hogy midőn három évi ostrom után Ticinus városát Alboin végre bevette, bevonulásakor lova a keleti szent János-kapunál felbukott s nem állott talpra, akárhogy sarkantyúzta. Ekkor figyelmeztette egy longobárd, milyen fogadást tett, hogy t. i. tűzzel-vassal pusztítja el az engedetlen várost; ha azonban megszegi kegyetlen fogadását, azonnal bevonulhat oda, mert valódi keresztyének laknak benne. A mint tehát Alboin megszegte fogadását s kegyelmet igért a polgároknak, lova azonnal fölkelt s a király bevonulván, megtartotta szavát. Ekkor a nép mindenünnen özönlött palotájához, melyet Theuderich építtetett s annyi nyomorúság után ismét bízni kezdett a jövőben.
Alboin három évig s hat hónapig tartó (itáliai) uralkodása után felesége boszújának esett áldozatúl. Ezt (a 98. fejezetben) így beszéli el:
«Mikor Veronában a szokottnál tovább vígan ülve egy lakománál, előtte azzal a serleggel, melyet apósának, Kunimund királynak koponyájából csináltatott, megparancsolta, adjanak bort a királynénak is; és ő maga szólította fel, igyék vígan az apjával. Ha ezt valaki lehetetlennek tartaná, én Krisztusban az igazat mondom, és magam is láttam ezt a serleget, mikor Ratchis herczeg egyszer kezeiben tartotta s vendégeinek megmutatta. Mikor Rosamunda ezt hallotta, mély fájdalom támadt szivében, a mit többé nem tudott elnyomni; s égett attól a kivánságtól, hogy ura meggyilkolásával álljon boszút apja haláláért. Csakhamar azután Alboin megöletésére összeesküdött Helmechisszel, ki a királynak skilpora, vagyis pajzshordója és tejtestvére volt. Helmechis azt tanácsolta a királynénak, hogy a tett kiviteleire Peredeot használja, ki rendkívül erős ember volt. De mikor Peredeo nem akart beleegyezni oly súlyos tettbe, a királyné éjjel belefeküdt az ágyába azon udvarhölgyének, kivel Peredeo fajtalankodni szokott s mikor Peredeo jött, a nélkül, hogy tudta volna, a királynéval hált. De mikor a bűnt elkövették, megkérdezte, kinek tartja őt; ez barátnéját nevezte meg, a kinek tartotta. Ekkor azonban közbevágott a királyné s mondta: «Nincs úgy, mint hiszed; én Rosamunda vagyok. De most, oh Peredeo, oly tettet követtél el, hogy Alboint vagy meg kell ölnöd, vagy pedig kardjától kell elesned.» Most látta ez csak, mit vétett s így kényszerítve beleegyezett a király megöletésébe, a mit szabad akaratjából meg nem tett volna. Rosamunda most, mikor Alboin délután nyugalomra tért, a palotában mindenkinek csendet parancsolt, a fegyvereket eltávolította a király kardjával együtt, melyet ágyafejéhez erősen odakötözött úgy, hogy sem föl nem emelhette, sem ki nem húzhatta hüvelyéből; és akkor a természet ellenére kegyetlen asszony Peredeo tanácsára behítta a gyilkost, Helmechist. Alboin, szunnyadozásából hirtelen fölébredve, fölismerte a veszélyt, mely fenyegette s gyorsan kardja után nyúlt; de az oly erősen le volt kötve, hogy nem tudta elszakítni; ekkor egy lábzsámolyt kapott fel s egy ideig azzal védte magát. De oh, a legharcziasabb és legbátrabb ember semmit sem tehetett ellensége ellen s mint valami gyöngét végezték ki; ő, a ki oly sok ellenség legyőzésével a legnagyobb hadi dicsőséget aratta, egy asszony bosszúja következtében esett el. Holttestét hangos jajgatás és panasz közt temették a longobárdok a palotába fölvezető lépcsőzetnek egyik foka alá. Termetére nézve karcsú s egész testében harczra termett volt. Sírját a mi napjainkban Giselbert veronai herczeg fölnyittatta s abból elvitette a kardot s az ott talált ékszereket s azután szokott hiúságával dicsekedett a műveletlen emberek előtt, hogy ő látta Alboint.»
A második könyv (a 32. fejezetben) a herczegségek (mintegy a köztársaság) megalapításának elbeszélésével végződik.
A harmadik könyv a longobárd herczegeknek Galliába való betörésével s az ezt megjósló nizzai szent Hospitius életének leírásával, majd a szászok galliai pusztításainak följegyzésével kezdődik. A visszatérő szászok régi lakóhelyeiken találták a svábokat s egyéb népségeket. Ezek hiában ajánlották föl nekik az elfoglalt föld felét, majd 2/3-át, végre pedig összes marháikat; a szászok háborút akartak s már előre megegyeztek, egymás közt hogyan osztják szét a sváb asszonyokat. A harczban azonban 20,000 szász és csak 480 sváb esett el. A vesztesek közől megmaradt 6000 szász megfogadta, hogy addig nem nyiratja le sem szakállát, sem haját, míg boszút nem áll; újabb vereségök után azonban békét hagytak a sváboknak (7. fej.).
Hasonló módon tér ki Justinus és Tiberius császár történetére is; míg a 16. fejezetben ismét fölveszi a longobárdok történetének fonalát. Elmondja, hogy a herczegeknek tíz évig tartó uralma után 584-ben a longobárdok mint választották királyukká Kleph fiát, Autharit, kinek Flavius melléknevet adtak s ezt azóta minden longobárd király szerencsésen viselte. Nemcsak hadi tetteit örökíti meg, hanem az uralkodása alatt történt egyéb nevezetességeket is; pl. az 590 okt. 17-iki olaszországi nagy árvizet, «melynél nagyobb nem volt Noé idejétől fogva». A megáradt Tiberisen akkor nagy csapat kigyón kívül egy csodálatos nagyságú sárkány is úszott a tenger felé. A harmadik könyv a jelesen uralkodó Autharinak 590 szept. 5-ikén Ticinus városában, mérgezés következtében történt halálával (a 35. fejezettel) s azzal végződik, hogy erre a frankok békét igértek a longobárdoknak, kik Authari özvegyét, Theudelindát továbbra is királynéul ismerték el, de azzal a kikötéssel, hogy férjül egy longobárdot válaszszon, ki a kormányt erős kezekkel vezesse. A királyné ekkor magához hivatta Agilulf turini herczeget s félúton maga is eléje ment. Találkozásuk alkalmával pár szót váltott vele, bort hozatott, előbb maga ivott s azután Agilulfot is megkinálta. Ez elvette a serleget s tisztelettel csókolta meg a királyné kezét. A királyné elpirúlva s nevetve jegyezte meg, hogy nem kell kezét megcsókolnia annak, kinek száját is megcsókolhatja. Erre megparancsolta, keljen föl és csókolja meg őt; azután a lakodalomról és a királyságról beszélt vele. «Mit mondjak tovább? Az eljegyzést nagy vígsággal ülték meg s Agilulf, ki anyai részről rokona volt Authari királynak, 590 november elején elnyerte a királyi méltóságot. Később, 591 májusában azonban a longobárdok egy országgyűlésben Milánóban a királyi trónra emelték.»
A negyedik könyv 51-ik fejezetében az 591-től 662-ig történt eseményeket tárgyalja. Nagyon fontos része ennek, a melyben Agilulfnak és Theudelindának az új pápához, Gergelyhez való viszonyát ismerteti (5–9. fej.). «Theudelinda királyné által Isten temploma sok előnyhöz jutott. Mert a longobardok, míg elfogódtak a pogány hitetlenségben, az egyháznak majdnem minden vagyonát birtokba vették; de az ő sikeres könyörgésére hajtva, a király szilárdan ragaszkodott a kath. hithez, Krisztus egyházát sok jószággal ajándékozta meg s a püspököknek, kiket idáig elnyomtak és megvetettek, visszaadta régi, tisztelt állásukat» (6. fej.). Közli azt a levelet, melyben a pápa kéri Theudelindát, vegye rá férjét, hogy «ne tartsa magát továbbra is távol Krisztus közösségétől». A királyné 602 táján már fölszentelte a keresztelő sz. János tiszteletére a Milanótól 12 miliára (2 mföldre) eső Monzában emelt templomot, melyet arany és ezüst tárgyakkal ékített. Theuderich gót királynak ott levő palotáján kívül maga is építtetett egy másikat, melynek falait a longobárdok történetéből vett képekkel festtette tele. «Ezeken a képeken – ú. m. Paulus a 22. fejezetben – jól lehet látni, akkor hogyan nyiratták hajukat a longobárdok s milyen volt a viseletök és külsejök. Nyakukat és fejök búbját ugyanis kopaszra nyiratták, hajuk többi része pedig arczukra lógott szájukig s hajukat homlokuk közepén választották el. Ruházatuk bő volt s többnyire lenből készült, mint az angolszászoknál, díszül másféle színű széles szalaggal beszegve. Bakancsuk fenn nyitva volt, majdnem hüvelykujjukig s azt keresztülhúzott bőrszíjakkal fűzték össze. Azután azonban3) nadrágot kezdtek hordani, a melyre a lovaglásnál gyapot gombos harisnyát húztak; ezt a viseletet a rómaiaktól kölcsönözték.»
E könyvben bővebben szól már az avarokról is és (a 37. fej.) bőven elbeszéli, hogy mikor Gizulf friauli (forojulii) herczeget longobárdjaival az avarok már felkonczolták, özvegye, Romilda, a menekültekkel s az elesettek feleségeivel és gyermekeivel miként készült védeni Friault. Példáját követték a szomszédos várak is. Mikor azonban Romilda egyszer meglátta a falakról, hogy az avarok kágánja a legszebb férfikorban van, «fölébredtek a becstelen asszony szenvedélyei» s megizente neki, hogy ha feleségül veszi, kezébe adja az egész várost. Pedig két felnőtt s két kisebb fia és négy leánya volt már. A barbárok királya színből megigérte, hogy csakugyan elveszi. Az avarok bevonultak tehát a megnyitott kapukon, a várost feldúlták, fölégették s lakosait fogságba vitték, azt állítván, hogy majd Pannoniában, régi lakóhelyükön telepítik le őket. Tovább vonulva azonban, az ú. n. Szentmezőn le akartak vágni minden felnőtt longobárdot, az asszonyokat és gyermekeket pedig szétosztották egymás közt. Taso, Kakko és Raduáld azonban, Romilda fiai, korán észrevették az ellenség szándékát, lóra kaptak s menekültek; legkisebb öcscsüket, Grimuáldot az egyik, mivel nem hitte, hogy megülje a lovat, le akarta szúrni, hogy az ellenség kezébe ne jusson. Ez azonban sírva fogadkozott, hogy nem esik le a lóról, mire bátyja feldobta a lóra, hogy szőrén ülje hát meg, ha tudja. Meg is ülte s bátyjaival együtt elvágtatott. Az avarok azonban utána rohantak, de csak a gyermeket foghatták el. Nem ölték meg, hanem lovát kantárszáron vezették a táborba. A gyermek azonban kirántotta kis kardját, s olyat vágott az avar fejére, hogy az lefordult lováról, mire a gyermek testvérei után vágtatott s be is érte őket. Utóbb a longobárdok királya lett belőle. Anyját, az áruló Romildát, a longobárd férfiak levágatása után, a kágán, adott szavához híven, az első éjjel felesége gyanánt tartotta magánál, azután azonban átengedte 12 avarnak, kik egész éjjel egymást fölváltva kínozták kedvük töltésével; majd nyilt mezőn karót veretett a kágán s belehúzatta, miközben gúnyosan jegyezte meg: ez az a férj, a kit érdemelsz. «Ilyen halál érte a becstelen hazaárulót, a ki többre becsülte a kéjt, mint polgártársainak és rokonainak javát.» Leányai azonban, hogy szűzességöket megőrízzék, nyers tyúkhúst dugtak derékfűzőjúk alá mellökre, hogy az a hőségben megrothadván, kiállhatatlan bűzt terjeszszen. Az avarok azt hitték, természettől fogva ily rosszagúak s undorral vonúlván vissza, elhíresztelték, hogy «minden longobárd asszony büdös». Később különböző országokba adták el őket s utoljára is születésökhöz méltóan mentek férjhez; az egyik az alamannok királyához, a másik a bajorok herczegéhez.
Méltó függeléke ennek a történetíró dédapjáról szóló szép mese. Ez, Lopechis, mint fogoly jutott Avarországba. Kezében egy íjjal, pár csonttal és egy darab kenyérrel megmenekült ugyan új gazdáitól, de nem tudta, merre tartson. Ekkor egy farkas szegődött hozzá s hűségesen vezette. Mikor azonban Lopechisnek már minden elesége elfogyott s jártányi ereje sem volt, kétségbeesésében le akarta lőni a farkast, hogy húsát megegye. Az állat azonban eltünt s Lopechis kimerülten rogyott össze a vadonban. Álmában egy férfi megintette, hogy arra tartson, a merrefelé lábai vannak fordulva. Felugrott, elindult s nemsokára szlávok közé ért. Egy időses asszony pártját fogta, házához vette, enni adott neki; előbb keveset, majd – midőn javúlt – többet; lábra állította s pár nap múlva, eleséggel ellátva, útbaigazította. Friaulban mindent elpusztulva talált. De házat galyabított magának, majd megházasodott s tőle származott Arichis (Henrik), kinek fia volt Warnefrit, ezé pedig Paulus Diaconus, ki dédapjától ezt a mesét fentartotta.
Az ötödik könyvet az oly csodás módon megszabadult Grimuald trónraléptével (662.) kezdi. Elmondja, hogy a beneventi sereg segítségével elűzvén s megölvén Aripert király Godepert longobárd királyt, Ticinusban annak trónjára ült s feleségül vette a megölt király húgát. Ennek testvére, Perctarit az avarokhoz menekült, honnan azonban Grimuald kivánságára kiutasították. Paulus hosszasan beszéli el azután, mily veszélyeken ment keresztül Perctarit s mint szabadúlt meg végre, Konstans császár miként ment Itáliába, mint ostromolta Beneventet s mint gyilkolták meg 668 júl. 15-én. Majd szól Lupus herczegnek az avarokkal való harczáról s haláláról, a beneventi hadjárata alkalmával tőle elpártolókon boszút álló Grimualdról s haláláról, a most már királylyá lett Perctaritről, a zsarnok Alahisről, ki trónjáról letaszította Kuninkpertet, ki azonban legyőzte s megölte Alahist.
A hatodik könyvben a 678–744 közt történteket érdekes fejezetekben bővelkedve adja elő. Szól a beneventi és friauli herczegeknek egymáshoz való viszonyáról, az olaszországi roppant dögvészről, a Konstantinus görög császár halála után kitört trónvillongásokról, Kuninkpert király haláláról (700.) s kis fiának, Liutpertnek királylyá tételéről, Montecassino helyreállításáról, a friauliaknak a szlávokon vett boszújáról, Liutprand hódításairól, Nagy Károlylyal való szövetségéről s Liutprandnak 744-ben történt halálával végzi történetét. «Nagy bölcseségű férfiú volt, okos a tanácsban, igen istenfélő, a béke barátja, harczban hatalmas, hibások iránt szelíd, szűzies és szemérmes, az imában kitartó, bőkezű a szegényekkel szemben, a tudományokban járatlan ugyan, de a philosophusokkal egyenlő tiszteletet érdemlő, népének atyja, a törvények javítója. Uralkodása kezdetén Bajorországnak sok erős városát foglalta el, de e mellett erősségét inkább az imádságban, mint fegyvereiben kereste. A legszorgalmasabban ápolta a frankokkal s avarokkal való békét is.»
Paulusnak meg lehetett az a vigasztalása, hogy hazája történetét egy derék ember uralkodásának elbeszélésével rekesztette be.