II. Procopius.
Reading edition
Procopius (Προϰόπιος) az 500. év táján, a palesztinai Caesareában, jómódú római családból született. Gondos neveltetését valószínűleg Berytus híres jogi iskolájában s Antiochiában befejezvén, rhetor, vagyis classikus műveltségű ügyvéd lett. 527-ben Justinus császár őt Belizár mellé nevezte ki ξύμβουλος-szá, jogtanácsossá. Mint ilyen vett részt a nagy magister militum 528–531. évi perzsa hadjáratában, sőt Afrikába is mint jogtanácsos kisérte őt. A Sicilia keleti partján levő Kaukanäig baj nélkül jutott a hajóhad, mely azonban teljesen tájékozatlan volt abban a részben, milyen erővel vannak a vandalok; hogy tehát kiköthetnek-e, vagy sem. Gabonavásárlás ürűgye alatt Belizár Procopiust küldte ki, hogy Syracusaeból hírt hozzon. Egy ottani barátjának Karthágóból csak imént hazatért szolgájától kapott is híreket a vandalokról, sőt ezt a rabszolgát elvitte magához Belizárhoz is, ki ezek után bátran kiköthetett Afrikában. Gelimer király palotájában az asztalon felejtett ebédet már Procopius is segített elkölteni.
A háború végeztével nem követte Belizárt Siciliába, hanem Afrikában maradt Salamon helytartóval, míg egy fölkelés következtében mindkettejöknek Siciliába nem kellett menekülniök. Ekkor, mint ὑπογραφεύς, vagyis mint magántitkár ismét régi főnökéhez csatlakozott s oldalán maradt a gótok ellen viselt első hadjáratában. Hogy az éhségtől gyötört Rómán segítsen, keresztül tört a gótok megszálló hadain, s Nápolyból gabonával, 500 emberrel tért vissza a városba. Majd midőn Auxinumban már ők ostromolták (II. 23–27.) a gótokat, ezeknek egy kitörésekor azzal mentette meg a görögöket, hogy fölelevenítette a régi római szokást, úgy, hogy a lovassági trombitaszót a támadás, a gyalogságit pedig a visszavonulás jelzésére használta s ezzel a csapatok mozgását a legnagyobb zajban is érthetően szabályozta.
A gót háborúról görögül írt művében oly megkapóan festi Belizárnak Konstantinápolyba való bevonultát, a hogy csak szemtanú festheti; Byzánczban volt 542-ben, a nagy dögvész idején (Persica, II. 22.); de csak föltevés, hogy ezen két esemény közt 541–2-ben, a perzsa háborúban is részt vett volna. Történelmi művei ez időn túl őt magát nem emlegetik; de mivel fölhozza az épületekről írt munkájában, hogy Justinianus elkészítette a Byzanczot és Selymbriát összekötő falakat, 558 augusztusában még mindenesetre az élők közt volt. Némelyek azonosítják azzal a Procopiusszal, ki 562-ben Konstantinápoly præfectusa volt; ezt azonban nem lehet bizonyítani. Életéről általában véve csak annyit tudunk, a mennyit műveiben önmaga följegyzett; ez pedig a lehető legkevesebb.
Történeti munkái – első sorban a vandál és gót háború leirásai – többnyire olyan eseményekről szólnak, mikről mint szem- és fültanú értesülhetett, et quorum pars fuit, ha nem is épen magna pars. El lehet képzelni, hogy Belizár környezetében a byzanczi udvarról elég hírt és pletykát hallhatott. Megbízható mindenütt, hol oly csatákat ír le, melyekben maga is résztvett; de mindjárt zavaros, mihelyt csak másodkézből kapja adatait s legzavarosabb, midőn – saját kora történetének bevezetésében – régibb időkről kell emlékeznie.
Mindez közvetlenné, emlékrajzszerűvé teszi elbeszélését, melynek értékét azzal is emeli, hogy van érzéke a néprajz iránt. Az események színhelyét, mint igazi szemtanú, majdnem mint túrista írja le, a kinek gondja van reá, hogy néprajzi furcsaságokkal, szokások ismertetésével, népmesékkel és mondákkal fűszerezze beszédét, a mit még csak kritikai megjegyzésekkel sem zavar. Példaképét, Herodotost abban is követi, hogy beszédeket ad harczba induló hőseinek ajakára, vagy egész költött leveleket írat velök. Ezek nagyon jók arra, hogy a vandál vagy a perzsa király nevében jól odamondogasson saját uralkodójának, Justinianusnak, azért a kapzsiságért, melyet az országok szerzésében, a pénz gyűjtésében tanúsított.
Történeti művei (Ἱστορίαι) nyolcz könyvben három főrészre oszlanak.
1. A perzsa háborúk történetét két könyvben az 545-ben kötött fegyverszünetig beszéli el, de még említi Theodora császárné halálát (548. jun. 12.).
2. A vandál és mór háborúk történetét két könyvben 395–530-ig csak vázlatosan állítja össze, az utolsó három évről ellenben (533–5) bőven szól, míg az 536–548. év eseményeit ismét elnagyolja, eddigi szinte érdekfeszítő előadása helyett krónikás följegyzésekkel érvén be.
3. A gót háború történetének csupán első két fejezetében állítja össze a 474–534-ig terjedő eseményeket, míg négy könyvben szól az 534–552-ig tartott hadjáratról.
Művének hét első könyvét már 550–1-ben kiadta és csak 554 után egészítette ki a nyolczadikkal. Azonban nem érte be azzal, hogy csupán a csatatéren tüntesse föl császárát. Ktismatájában, az épületekről 558 táján befejezett munkájában, melyet rendesen De aedificiis Justiniani czímmel szokás idézni, egy könyvben ismerteti a császárnak Byzáncban s ötben a tartományokban emelt épületeit; amabban a templomokat és palotákat, emezekben többnyire a várakat és falakat. Itt azonban nem tartja meg többé imént még híven megőrzött történetirói függetlenségét, hanem agyba-főbe dicséri a császárt, ki, mint kora legjelesebb íróját, egyenesen megbízta e mű szerzésével. Az igaz, hogy épen ez a parancsszóra csinált műve a leggyengébb.
Hízelgése annál feltünőbb, mert Anekdota, vagy Arcana historia czímmel csak halála után közzétett munkájában kiméletlenűl neki rontott ugyanannak a Justinianusnak és feleségének, Theodorának, sőt dicsőített hadvezérének, Belizárnak is. Azzal mentegeti ugyan magát, hogy fejével játszott volna, ha már az udvarban megírja ezeket, a főkép a két asszonyt rajzolgató apró történeteket, midőn még saját atyjafiaiban sem bízhatott; de elég szigorú kritikát mond önmagáról azzal, hogy félelmében nagy történeti munkáiban is mellőzött olyasmiket, a mik jobban megmagyarázták volna a dolgok valódi állását, s hogy ezeket csak most, pótlásképen mondja el. Kicsúfolja Belizárnak a hozzá méltatlan Antoniához való vak szeretetét s azután 26 fejezetben gyűjt össze mindent, a mi csak rossz színben tüntetheti föl a császári párt. Igazságtalanságait a túlzások okozzák, de e túlzásokban is sok az igazság; a milyen pl., hogy a császárnak külsőképen fényes uralma mégis az alattvalók nyomorúságát okozta. S a történet sem hagyhatja figyelmen kivül, mint az uralma végén Justinianus ellen föllobbant gyűlölet jelét. Suetonius császár adomái ehhez képest merő nyájaskodások; épen azért csak nagy titokban olvasgatták. (Nyomtatásban először 1623-ban jelent meg.)
Procopius még valóban közel áll az ókor történetiróihoz. Műveiből egyenesen ki lehet mutatni azt a hatást, a mit reá Herodotos, Polybius s a vele legrokonabb Ammianus Marcellinus gyakorolt. Ezzel az utóbbival különben is sok tekintetben össze lehet őt hasonlítani. Az előadás egységes voltában alig. A Persica, Vandalica s a Gothica majdnem egyszerre kezdi s végzi az események elbeszélését. A három nagy csoportban saját műveire egyszer-másszor hivatkozik ugyan a szerző, egészben véve azonban egymástól függetlenűl tárgyal, úgy, hogy ezekből a külön értekezésekből nem domborodhatik ki sem Belizárnak, sem Justinianusnak egész egyénisége. Utóbb azért tartotta maga is szükségesnek, hogy – a legalább a VIII. könyvben – synchronistikát adjon. Mindenütt gyengén, mesésen induló előadása egyre erősödik, mind megbízhatóbb; akárhány részletére kisütötték ugyan a tévedést, de még ekkor is el kellett ösmerni, hogy az eseményekről tiszta képet alkot. Emlékezetének frissesége szinte kétségtelenné teszi, hogy a feldolgozásnál saját naplóit használta. Ő maga, mint jogász, talán nem sokat értett katonai dolgokhoz; de úgy látszik, hogy mikor Belizár, vagy valamely alvezére jelenlétében meg-megbeszéltek egy-egy imént kivívott csatát, naplójába azonnal följegyezte a hallottakat; talán ennek köszönhetni, hogy a Gothicában egyebek közt oly remekül írta le Nápoly 536. évi ostromát (I. könyv, 8–10. fej). Ranke szerint «egy vakmerő strategémát ritkán rajzoltak olyan jól, mint ezt Procopius rajzolta; elbeszélése valóságos kis mesterműve a poliorketikának, a várostromlás művészetének; mutatja, mindenről mily pontosan értesült a szerző, kinek a mellett megvan az az érdeme, hogy az általános nagy szempontokról sohasem feledkezett meg». Teljesen közvetlen Róma védelmének leirásában is (Gothica, I. 16–29. s folytatva II. 1–6.) De szinte önmagát múlja felül Ravenna ostromának elbeszélésében. (U. o. II. 28–30.) Belizár miért veti meg a neki fölajánlott gót koronát, hogy azt a gót királylyal együtt akkor vigye Justinianus elé, mikor ez épen győzelmei közől híja őt vissza, igazán csak innen ismerjük meg. Ranke szerint «Procopius minden idők hálájára méltó, hogy az indítóokokat úgy megérteti. A régi és új idők egykorú eseményeinek történetirói közt Cæsareai Procopius az első sorban áll».
De nemcsak a hadiesemények rajzolásához ért; Thukydidesre emlékeztet az az eleven kép, melyet (Persica, II. 22.) a konstantinápolyi dögvészről, vagy a Rómába szorult görögök inségéről (Gothica, III. 16–17.) fest.
Általában véve «az utókor szerencsésnek tarthatja magát, hogy e korszaknak annyira fontos eredményeiről oly jól értesült, oly pártatlan, s a nyelv és találó előadás tekintetében oly kitünő szerzőtől, a kinek szemei nyitva voltak a római birodalommal harczoló népek sajátságai iránt is, egész terjedelmökben, úgy használhat egy munkát, a mint azt maga a szerző kiadta. Csak egy tekintetben nem elégíti ki várakozásunkat; könnyedén siklik el Konstantinápoly belső állapotai fölött, még akkor is, ha azok a hadvezért, kinek művét ajánlotta, igen közelről érintették.»
A felületes keresztyént megragadta az ókor hatalmas Rómájának eszméje; Bonifatiust és Aëtiust az utolsó rómaiaknak nevezi ugyan, de Belizárban s az ő és Justinianus alkotásaiban is a római állameszmét ünnepli azzal a barbársággal szemben, melyről írnia kell. A barbársággal nem egyezkedni, hanem harczolni kiván s azért kedvvel ír az őket megsemmisítő háborúkról; haraggal arról, ha Justinianus egyszer-másszor pénzen vásárol tőlük békét. Hiszen velök szemben a czél mindig szentesíti az eszközöket! A felekezetiséget, a vallásos szőrszálhasogatást már csak azért is gyűlöli, mert még jobban megosztja az államot, melynek pedig egységesnek kell lennie. A politikában, mely ez egységet ápolja, nem keresett következetességet s irodalmi művei tanusítják, hogy elég jellemtelen politikus volt ő maga is. Az a férfiú, ki a perzsa, vandal és gót háborúk története megírásában pártatlan, a Ktismatában alázatos és hizelgő udvari ember, az Anekdotákban pedig kiméletlenűl antidynastikus! De hát Justinianus uralkodása nem is volt a politikai jellemek melegágya. Csak így magyarázható meg, hogy Procopius, ki egyidőben írta Ktismatáját és Anekdotáit, gondosan ügyel arra, hogy a milyen sorrendben dicsérte meg amott a császárt, épen olyan sorrendben rántsa le emitt s így önmagát czáfolgassa. De csak zsebében mutathatott fügét a császárnak; a dicséret szélesebb körben terjedt el, mint a gyalázás.
Irányzatos műveit túlélik oly sok történetírói tulajdonsággal megalkotott históriái, melyekben két hatalmas barbár népnek, a vandálnak és gótnak bukását mintaszerűen írta meg.
Művének folytatói közül különösen Agathias érdemel említést, ki a Gothicához 552–4-ről még öt könyvet függesztett. Agathias a kis-ázsiai Myrinában 536 táján született; tanulmányait Alexandriában végezte s 554-ben, még nagyon is fiatalon, Konstantinápolyban mint ügyvéd telepedett meg, majd a császári bureauk actái közé temetkezve kesergett azon, hogy életét nem szentelheti teljesen classikusainak s különösen történelmi tanulmányainak, melyekhez verselgetései után fordult. Procopius folytatásához Justinianus halálával azonnal gyűjteni kezdett ugyan, de csak 577 táján fogott az íráshoz; és midőn hét esztendő történetét elbeszélte, 582-ben a halál akadályozta meg a folytatásban. Igazságra törekedett s egészben véve megbízható történetíró; eléggé dagályos irálya miatt azonban valami nagy kedveltségre soha sem tehetett szert. S a Procopius Gothicájáról Agathias könyvére való áttérés mindenesetre némi zökkenéssel jár a miatt is, mert jóval jelentéktelenebb állásában, Agathias csak távolabbról szemlélte az eseményeket s így nincs is meg benne Procopius közvetlensége. Azt a negyedszázadot azonban, melyről ők ketten szólnak s mely épen a római államiság renaissance-vajudásainak tanulságos kora, elbeszéléseik alapján ismeri a világ. Azért, ha bennök jóval kevesebb is a hazánkban lakott népekre vonatkozó adat, teljes mértékben figyelmet érdemelnek nálunk is.