VI. Einhard.

A longobárdok legyőzője, Nagy Károly, először tett kisérletet arra, hogy az ókor római birodalmát s annak műveltségét megújítsa. Más lett a birodalom is, a műveltség is, de a vállalkozás és a jóakarat érdeme megmaradt. Sőt a renaissanceból is lett valami. Classikus példa erre épen Nagy Károly életrajza, melyet halála után kevéssel készített Einhard. «Olyan mű ez – szól Abel Ottó – mely a következő századokban felülmulhatatlan példa lett a nyelv tisztaságára s az anyag művészies kezelésére nézve s mely jobban magán hordozza a classikus műveltség nyomát, mint a középkornak akármely másik írása.»

Einhard, vagy – a hogy csak a XI. századtól fogva nevezgették – Eginhard, körülbelül 770-ben a keleti Franktartományban, Maingauban, előkelő családból született. A fuldai kolostor iskoláját kitünő sikerrel végezvén, mintegy 20 éves korában Baugolf apát (779–802.) beszerezte Nagy Károly aacheni udvarához, hol akkor a birodalom minden tehetséges embere találkozott. Ott Alcuin vezetése alatt ösmerkedett meg Vergiliussal, Ciceróval és Suetoniussal, a szentatyákkal s valamennyire a görög nyelvvel is. Bölcsesége, értelmessége és ügyessége miatt bibliai neven Bezaleelnek nevezték. Károly, ki személyes barátja lett, csakhamar a közmunkák vezetését bízta reá. Vitruvius szorgalmas tanulmányozójának alkalma nyilt tehát, hogy nemes stilusú palotákat építtessen a birodalom főbb városaiban. Lehet, hogy Károly Rómából s Ravennából épen az ő tanácsa és útmutatása szerint hozatta az aacheni székesegyház építtetéséhez szükséges oszlopokat s hogy ő tervezte az aacheni székesegyházat, az aacheni és ingelheimi palotákat s a mainzi hidat.

Ez a tevékenysége nem vonta el tökéletesen a politikától; 806-ban a császár őt küldte Rómába, hogy az országnak fiai közt történt felosztásához megnyerje a pápa beleegyezését s 813 nyarán az országgyűlésen a rendek nevében ő kérte a császárt, hogy uralkodó-társául fogadja fiát, Lajost s megadja neki a császári czímet. Lajossal különben is együtt növekedett s barátja volt neki, sőt, lehet mondani, magának a nagy császárnak is. Alig jutott trónra, Lajos császár meg is hálálta barátságát s már 815 január 11-én megajándékozta őt és feleségét, Emmát (Immát) az Oden-erdőben levő Michelstadttal, hol Einhard azután szép bazilikát építtetett.

Ez az Imma azon monda szerint, melyet 1170-ben egy lorschi (laureshami) barát tartott fenn, a császár leánya és a görög «király» jegyese volt, mikor beleszeretett Einhardba, atyja udvari főkáplánjába és titkárjába. Ez sokáig nem merte megvallani szerelmét; egyszer azonban azon szín alatt, hogy atyjától izenetet visz a leánynak, éjjel ajtajához lopózkodott, kopogtatott s bejutván, megvallotta szerelmét; s a királyleány megcsókolta és meghallgatta őt. Mikor Einhard hajnalban haza akart térni, észrevette, hogy éjjel hó esett s azért nem mert távozni, mert a férfiúi lábnyomok elárulták volna. Egyideig még ott maradt tehát; ekkor a szép leány hátára vette őt s közelfekvő lakásába vitte, honnan ismét visszatért. A császár azonban, ki álmatlanúl töltötte az éjszakát, tanúja volt ennek a sajátságos jelenetnek. Eleintén bámulat és fájdalom fogta el, de utóbb erőt vett magán s elhatározta, hogy várni fog.

Einhard, ki tudta, hogy a dolog nem maradhat sokáig titokban, nemsokára a császár elé lépett s térdenállva kérte elbocsáttatását, mert szolgálatai nem részesülnek a megérdemlett jutalomban. A császár megígérte, hogy mielőbb segít a baján s bizonyos napra egybehívta főbbjeinek tanácsát. Itt előadta, hogy császári méltóságán gyalázat esett, mert titkára méltatlan viszonyt folytat leányával s ő ezért mégsem tud haragudni. Elmondta, minek volt szemtanúja. A tanácsosok egy része valami példátlan büntetéssel akarta sujtani a szerelmeseket, néhányan azonban arra kérték a császárt, hogy Istentől nyert bölcseségével ő maga ítéljen ebben a dologban. A császár kijelentette, hogy ő ebben a szokatlan esetben, melynél megáll az eszök, az isteni gondviselésben bízik, mely a rosszat is jóra fordíthatja. Nem akarja tehát büntetni titkárát, hisz ezzel csak leánya gyalázatát növelné. Méltóbbnak s országa dicsőségével megegyezőbbnek tartja, hogy megbocsásson ifjuságuknak s őket törvényes házasságban egyesítve, a megszégyenítő esetre a tisztesség fátyolát borítsa. Itéletét mindenki örömmel fogadta. Azonnal behítták Einhardot, kit a király jókedvűen megcsókolt s azután kijelentette, hogy mivel a hozzá érkezett panaszok szerint szolgálatait idáig nem jutalmazta eléggé, ő pedig nem mondta meg bizalommal, mi a kivánsága, most a legbecsesebb ajándékkal kivánja őt kitüntetni. Hatalmába s feleségül adja tehát leányát, hordozóját, a ki nemrég megmutatta, hogy hajlandó nyakába venni az ő igáját.

Nagy kisérettel hozták be azután a piruló leányt s a császár azonnal egymásba tette kezeiket, Einhardot pedig javakkal gazdagon megajándékozta.

Azonban Einhard nem volt sem főkáplán, sem pedig a császár veje. A görög császár jegyesét Hruotrudnak hítták s Károlynak nem is volt Imma nevű leánya. De Hruotrud csakugyan máshoz, Rorich grófhoz ment férjhez, a másik, Bertha pedig Angilberttel kezdett viszonyt, melyet a császár azután házassággal törvényesített s elismerte két fiát, Harnidot s a történetíró Nithardot. Mivel Angilbert körülbelül olyan kedvelt embere volt Károlynak, mint Einhard; tudós, mint ez és utóbb szintén pap, a monda összezavarta őt Einharddal s ezt tette a regényes és annyiszor feldolgozott történet hősévé. A lorschi barát előtt már félszázaddal megírta az éjjeli találkozás történetét Malmesbury Richárd angol történetíró, csakhogy ő III. Henrik leányát szerepelteti, mint egy pap szeretőjét.

Az egészből csupán annyi igaz, hogy Imma csakugyan igen előkelő családból származott s hogy mindvégig szerették egymást. Einhard ugyan 815-ben már fölvette az egyházi rendeket, de azért házasságban élt Immával, kitől 819 szeptemberében még fiú-utódot remélt. Némelyek szerint ezután született is egy fiuk, Vussinus, kit leveleiben nem egyszer nevez Einhard a maga fiának. Ez a név azonban csak szóvirág, melylyel Einhard egyik legkedvesebb tanítványát akarta kitüntetni.

815 óta mindenesetre papi jellege volt Einhardnak, ki egyszerre több egyházi méltóságot viselt. 815 junius 5-én nevezik először a Gent közelében levő Blandigny (Blandinium) apátjának. Egy évvel utóbb már a Rouen tájékán fekvő Fontenelle, majd 819-ben st. bavoi és mastrichti apát volt; sőt utóbb ő viselte a szent Chlodowald és a páviai keresztelő szent János apátsága czímét is.

Mindezek, úgy látszik, valóban csak puszta czímek voltak, s legfeljebb jövedelmeiket húzta, mert ő maga továbbra is az udvarnál maradt. Császári barátja 817-ben őt tette az uralkodó-társává fogadott s még csak 21 éves Lothár fia vezetőjévé. A Lajos második házasságával növelt politikai bonyodalmak azonban elkedvetlenítették. Az udvar zajánál sokkal jobban érdekelte immár, hogy Mühlenheimban vagy, a hogy később nevezték, Seligenstadtban alapított benedekrendi apátsága számára holmi diplomatiai fondorlatokkal Rómában megkapja szent Marcellinus és Péter holttestét, majd pedig, hogy sz. Marcellinusnak Soissonba tévedt testrészeit, a váznak kiegészítésére visszaszerezze. De nem nélkülözhették egykönnyen a politikában. Nem követte ugyan Lothárt, mikor ez a wormsi országgyűlés határozatából a pártoskodó Itália kormányára ment, Judit anyacsászárné aacheni udvarában azonban továbbra is megmaradt s 830 tavaszán a királyné nevében ő írta azt a szép levelet, melyben az apja ellen nyiltan fellázadó fiút a szülőknek tartozó köteles tiszteletre inti. Személyesen kellett volna Compiégnebe mennie, hogy a lázadó fiúkat az atyjukkal kibékítse; de oly súlyosan megbetegedett, hogy csakugyan el kellett őt bocsátani seligenstadti magányába, hol azonban – mint fenmaradt levelei tanusítják – továbbra is nemcsak érdeklődött a politikai fejlődések iránt, hanem szóval és tanácscsal maga is beleszólt a dologba s résztvett Lajos és Lothár összebékéltetésében. Esengve kérte azonban a császárt, ne követelje az udvarba való visszatérését, hanem engedje meg, hogy apátságában, a vértanúk sírjánál fölösleges és őt nem érdeklő gondok helyett imádkozással s Isten igéjének jámboran való olvasgatásával tölthesse életének hátralevő idejét.

Még ezen évben áradozó szavakban írta meg szent Marcellinus és Péter vértanúk holttestének átvitele történetét, 835-ben pedig a szent Kereszt tiszteletéről készített egy iratot; a mellett szorgalmasan levelezett barátaival s ösmerőseivel. Rendkívül leverte feleségének, Immának, 836-ban történt halála. Lajos császár május végén személyesen fölkereste Einhardot, gyermekkori barátját, hogy gyászában való részvétéről biztosítsa. Gyermekeik, némelyek szerint, nem maradtak; s az a Vussinus, kit leveleiben Einhard a maga fiának nevezget, mint láttuk, csak keresztfia, vagy kedves tanítványa lett volna. Mindenesetre feltünő, hogy megújíthatta azt az intézkedését, melyet, feleségével együtt, még 819 szept. 12-én tett, hogy t. i. gyermek nélkül való halála után Michelstadt a lorschi kolostorra szálljon.

A halál, melyet most már óhajtott is, 840 márcz. 14-ikén következett be, csak pár héttel uralkodójának s barátjának, Lajos császárnak elhunyta előtt. Tudós barátja, Hrabanus Maurus, a fuldai szerzetes-iskola hírneves alapítója, méltán metszethette seligenstadti sírjára:

Nagy Károlyhoz voltaképen évkönyveiben adja meg a bevezetést, sőt ez évkönyvekben elmondja a nagy császárnak s fiának 829-ig terjedő történetét is. Igaz, hogy még ma sincs tisztázva az a kérdés, ő-e valóban az évkönyvek szerzője, sőt Wattenbach legújabban teljesen tarthatatlannak és feladottnak tartja a szerzőségét hirdető álláspontot; annyi azonban bizonyos, hogy ezektől az évkönyvektől immár elválaszthatatlan az Einhard neve. Mindenesetre feltünő, hogy épen 829-czel, vagyis azzal az esztendővel szakad meg a krónika, midőn Einhard a császári udvar zaját a seligenstadti kolostor csendjével cserélte föl. Jegyzetei 741-gyel, Martell Károly háznagy halálával kezdődnek. Pippin szerepléséről és uralkodásáról 26 chronologiai adatot tartalmaznak, tehát minden esztendőről mondanak valamit; de a lorschi és metzi évkönyvek pótlásai nélkül nagyon is homályosak volnának. Annál becsesebbek és tájékozottabbak Károly és Lajos császárok korának vázolásában. Semmi esetre sem mellőzhetik azok, kik erről a korról közvetlen értesülések alapján kivánnak írni. Einhard nevével kapcsolatban azonban csakis kétségtelen munkájáról, Nagy Károly életéről lehet szólni.

A császárt s az írót dicsőítő verssel vezette ezt be Gervardus. Károly és Lajos császárok könyvtárnoka s Einhard legjobb barátja; előszóval pedig Walafried, 842–849 közt (haláláig) a reichenaui kolostor apátja és tanára, a középkori bibliamagyarázatok közt kapós Glossa ordinaria írója látta el. Maga Einhard is figyelmeztette olvasóit, hogy urának és nevelőjének. Károly királynak tetteit s nyilvános magánéletét a lehető legrövidebben kivánja leírni. Semmit sem mellőz, a miről tud, de előadásának bőbeszédűségével sem akar elijeszteni s így nem szól olyan dolgokról, a mik a régibb írók műveiből már ismeretesek. Vannak tudós férfiak, kik «a mi» korunkat nem fitymálják annyira, hogy eseményeit, mint följegyzésre méltatlanokat, a feledésnek akarnák átadni, sőt a kik az örök emlékezet vágyától ösztönözve mások tetteit inkább följegyzik, csakhogy az utókor saját nevök dicsősége előtt se haladjon el némán. De őt nem ez vezette. Érezte, hogy senki sem mondhatná el olyan igazán és híven, a mit ő maga megélt, a mit saját szemeivel látott s a mikről különben sem tudhatta, mások följegyzik-e, vagy sem. Kora legkitünőbb és legnagyobb királyának tetteit, miket a mai kor legderekabb embere sem érhet utól és az ő dicsőséges életét nem engedhette a feledékenység éjjelébe sülyedni. Sarkalta erre az a fegyelem is, a melylyel a király mindenkor gondoskodott róla s az a barátságos viszony, melyben, mióta az udvarhoz jött, vele s gyermekeivel állott. Ezzel életében lekötelezte, halálával adósává tette úgy, hogy a hálátlanság vádját vonhatná magára, ha megfeledkezvén annyi jótettéről, szó nélkül hagyná az iránta oly kiváló érdemű férfiúnak dicső és ragyogó történetét s ha életének nem szentelne írásban való megemlékezést, tetteinek pedig megérdemelt dicséretet. A megírásra, elbeszélésre mindenesetre kevés és jelentéktelen az ő tehetsége; ahhoz egy Tullius ékes szava kellene. De mégis elkészítette az iratot, melynek az a feladata, hogy fentartsa a legnagyobb és legkitünőbb ember emlékezetét. Csodálkozást kelthet, hogy ő, az író, a ki német létére a római nyelvben csak igen kevéssé járatos, azt hihette, hogy valamennyire jól és ízlésesen ír latinul s hogy figyelmen kívül hagyhatta Cicerónak a latin írókra, a tusculumiakról szóló I. könyvében alkalmazott ezen szavait: «Ha valaki írásba teszi gondolatait a nélkül, hogy azokat rendezni, szépen kifejezni és olvasóit velök gyönyörködtetni tudná, az annyi, mintha idejével s írásával felelősség nélkül visszaélne.» Az írástól el is ijesztette volna a nagy szónoknak ez a nyilatkozata, ha már előbb rá nem szánja magát, hogy inkább magára vonja a világ ítéletét s áldozatúl adja a tehetségébe vetett hitet, mint hogy, csupán magára gondolva, oly nagy embernek életét megíratlanul hagyja.

Megírta tehát 33 fejezetben. A munkához Nagy Károly halálával fogott s 820 előtt már mindenesetre elkészült vele.

Elmondja, hogy az utolsó Merovingok korában a háznagyok kezében volt minden hatalom, Hilderich királylyal pedig, kit István pápa parancsára trónjáról letettek s megnyírva kolostorba dugtak, ki is halt a Merovingok családja. A királyságot örökjoggal Károly apja, Pippin vette át, ki közösen uralkodott testvérével, Karlomannal mindaddig (747.), míg ez megúnván a világi dolgokat, Rómába vonult vissza, s barát lett a Soracte hegyén (Sant’ Oreste), mely a várostól éjszakra van. Itt azonban honfitársai minduntalan fölkeresvén őt, sz. Benedeknek casinum-hegyi zárdájába, Samniumba telepedett át. Pippin maga 15 év mulva Párisban vízibetegségben elhunyván (768.), uralmát fiára, Károlyra s Karlomannra hagyta. Ezeket közgyűlésökön a frankok olykép választották királyukká, hogy két egyenlő részre osztották a királyságot. Károly az apja, Karlomann pedig hasonló nevű nagybátyja örökségében uralkodott. De csak bajosan fértek meg egymással s Karlomannak 2 év mulva történt halála után felesége fiaival és sok előkelővel ok nélkül Itáliába futott, hol Desiderius longobárd király oltalmába ajánlotta magát.

Károlyt a frankok most (771 decz. 4) egyhangulag királylyá választották (1–3. fej).

Bolondságnak tartaná, hogy Károly gyermekkoráról beszéljen, mert arról semmi sem maradt írásban és senki sem él már azok közül, kik fölvilágosítást adhattak volna. Azonnal áttér tehát bel- és külföldi tetteinek, tudományos munkásságának, kormányzatának s halálának előadására, semmit sem hagyván el, a mit tudni érdekes, vagy szükséges (4. fej.).

Elmondja, mint hódította meg Aquitaniát (5. fej.) s hogy azután Adorján római püspök felszólítására háborút izent a longobárdoknak, kiknek királyát, Desideriust s herczegeit legyőzvén, meghódította egész Itáliát és fiát, Pippint tette annak királyává. Hadjáratának részletezését azonban nem tartja feladatának, mert a királynak inkább csak életmódjáról kiván szólni (6. fej.).

Károly most minden erejével folytatta azt a háborút, a mit a szászok ellen még a longobárd hadjárat előtt kezdett. Annyi kitartással, elkeseredéssel és erőfeszítéssel egy nép sem harczolt a frankok ellen; mert «a szászok, kik, mint Németországnak majd minden népe, vad természetűek lévén, bálványozók s a mi vallásunknak ellenségei voltak, nem tartották tisztességtelen dolognak, hogy áthágják és meggyalázzák az isteni és emberi jogot.» De meg a határok is – néhány erdő és hegyhát kivételével – az alföldön vezettek s így bizonytalanok lévén, nem akarták végöket érni az agyonveretések, rablások és gyujtogatások. Nagy vonásokban vázolja a szászok hitszegései miatt meg-megújúlt háborút, mely a szászoknak a frankokba-olvadásával s megkeresztelkedésökkel végződött (7. fej). Károly személyesen csak az Osneggi-hegynél (Osningnál) Theotmelli (Detmold) mellett s a Hasenal (Osnabrück mellett) vívott nagy csatát (8. fej.).

Eközben a Pyrenæken túl, Hispaniában is harczolt és csak visszavonultakor egy szoros úton szenvedett némi veszteséget a baskok hűtlensége miatt (9. fej.). Behódoltatta a brittónokat, majd személyesen vezetett hadat Beneventum ellen s Aragis herczeget hűségesküre szorította; mire Rómában meglátogatta a szent helyeket (10. fej.). Hasonló esküre kényszerítette a bajoroknak lázadó herczegét, Tassilót is, ki keleti szomszédaival, a hunnokkal szövetkezett (11. fej). Ekkor a frankoktól wilzeknek, saját nyelvökön pedig velatáboknak nevezett szlávokat támadta meg s egyetlen egy hadjáratban behódoltatta (12. fej.).

«Legnevezetesebb hadjárata a szászokkal viselteken kívül az, a mit az avarok, vagyis hunnok ellen folytatott. Ebben különösen serény volt s nagyobb készületeket tett reá, mint akármelyik más hadjáratára. Személyesen azonban csak egy hadjáratot vezetett Pannoniába; a többit fiára, Pippinre, grófjaira és biztosaira hagyta. Mivel ezek a háborút a legnagyobb vitézséggel vezették, azt a nyolczadik évben végre befejezték. Mennyi csatát víttak azalatt, mennyi vért ontottak, arról bizonyságot tehet a néptelen Pannonia s az a hely, hol azelőtt a kágán királyi vára állt s mely most annyira elpusztult, hogy emberi lakásnak ott még csak nyomát sem lehet fölfedezni. A frankok kezébe esett minden pénzök s hosszú idő óta fölhalmozott kincsök; s ezek emberemlékezet óta egy csatában sem zsákmányoltak oly nagy drágaságokat. Mert míg őket azelőtt jóformán szegényeknek lehetett nevezni, most a királyi várban oly töméntelen aranyat és ezüstöt találtak, s a csatákban oly becses zsákmányokat ejtettek, hogy hinni lehetett, hogy a frankok joggal s igazságosan rabolták el a hunnoktól azt, a mit ezek korábban más népektől igaztalan úton raboltak. A frank nagyurak közül e háborúban csak kettő találta halálát; t. i. Erich friauli herczeg, ki Tharsatikában (Tersatoban), e Liburniában fekvő tengeri városban a lakosok cselétől esett el; és Gerold, Bajorország főkapitánya, kit Pannoniában, míg a hunnok ellen a csatát intézte, nem tudni ki, megölte két kisérőjével együtt, míg fel s alá lovagolt s az egyeseket tüzelte. Különben ez a hadjárat a frankokra nézve csaknem vértelenül folyt le s rendkívül kedvező vége lett, jóllehet jelentősége következtében hosszabb ideig tartott» (13. fej.).

Utolsó csatáját Károly a nordmannoknak nevezett dánok ellen vítta (14. fej.).

Negyvenhét éves uralkodása alatt nyert győzelmeivel birodalmának területét megkétszerezte (15. fej). Dicsőségét más királyokkal s népekkel való összeköttetései által növelte. Hadefons (II. Alfonz) gallicziai és asturiai király, a skótok (helyesebben irek) királya, Áron (Harun al Rasid) a perzsák királya, Niciforus, Mihály és Leo konstantinápolyi császárok mindnyájan jó barátságban álltak vele; de mikor császári czímet vett föl, a konstantinápolyiak tartani kezdtek tőle, hogy el akarja venni országukat. A rómaiak s görögök előtt különben is mindig gyanús volt a frankok hatalma. A görög közmondás szerint «a frankot barátomnak akarom, de nem szomszédomnak» (16. fej.).

De hadjáratai s egyéb tevékenységei közt sem hanyagolta el az építkezéseket, a miket Einhard részletesen fel is sorol (17. fej.). Oltalmazója, gyarapítója s rendezője volt birodalmának. Lelki tehetségeit s nem közönséges, jó- és balsorsban egyenlő állhatatosságát csodálni lehet. Érdekesen jellemzi házi életét. Felsorolja feleségeit, gyermekeit, sőt ágyasait is. Anyját, Berthradát, nagyon tisztelte, és csak Desiderius leányától való válásakor volt köztük viszály. Szerette egyetlen apácza nővérét, Gislát is (18. fej.). Vázolja (a 19. fejezetben) gyermekeinek neveltetése módját; rendkívül szép leányait annyira szerette, hogy férjhez sem adta őket, csakhogy válnia ne kelljen tőlük, hanem inkább szemet húnyt ballépéseikre s mutatta, mintha a legkisebb gyanúja sem volna ellenök. (19. fej.).

Károly feleségének, Fastradának kegyetlenségei miatt a természeténél fogva különben szelid uralkodó ellen egyszer Németországban támadt összeesküvés, máskor pedig saját törvénytelen fia, Pippin fondorkodott ellene, hogy király lehessen. (20. fej.). Szerette az idegeneket és sokat költött rájok. (21. fej.). Daliás termete volt s testét mindenképen edzette (22. fej.). Frank módra és egyszerűen öltözködött; csak Rómában vette föl egyszer a pápa kedveért a tunikát és chlamyst (23. fej.). Ételben, italban mértékletes volt; legjobban szerette a nyárson sültet. Ebédnél szívesen hallgatott zenét vagy felolvasást. Nyáron délutánonkint teljesen levetkőzött, 2–3 órát is aludt, de éjjel 4–5-ször is fölébredt, sőt fel is kelt. Öltözködés közben nemcsak fogadott, hanem pörös ügyekben is ítélt (24. fej.).

Sokat és biztosan, könnyedén és értelmesen beszélt németül s latinul egyaránt; görögül csak értett. A nemes művészeteket nagyon szerette. A nyelvtanból Pisai Petrus Diakonus, a többi tudományokból, kivált az astronomiából Abbinus Diakonustól (melléknevén Alkvintől) nyert oktatást. Nagy tudnivágyással kisérte a csillagok járását s megtanult számolni. Az írást is megpróbálta; könyvecskéjét s tábláját az ágyban párnája alá szokta tenni, hogy szabad idejében kezét a betűk vetésére szoktassa. De fáradozásaival nem sokra ment, mivel későn fogott bele (25. fej.).

A keresztyén valláshoz tisztelettel s jámbor szeretettel ragaszkodott. Ő építtette az aacheni pompás templomot. Reggel és este, sőt az éjjeli órák alatt is látogatta a templomot s nagy gondja volt a szertartások fényére és méltóságára, a templomi olvasás és ének emelésére. Halkan a karban maga is énekelt (26. fej.). Nemcsak a hazai, hanem a külföldi szegényeket is segítette. Róma minden templomára nagy gondot fordított, de 47 év alatt csak négyszer ment Rómába, hogy ott ájtatoskodjék (27. fej.). Utoljára az alattvalóitól megtámadott Leo pápa hívására ment oda s ekkor nyerte a császár és augustus czímet, mit eleinte annyira nem szeretett, hogy – a mint mondta – azon a napon, bár nagy ünnep volt, templomba sem ment volna, ha tudja, hogy mit akar a pápa. A keletrómai császár nagyon rossz néven vette tőle, hogy fölvette a császári czímet, ő azonban leveleiben testvérének nevezgette a császárt, és legyőzte ellenszenvét (28. fej.).

Császárrá lévén, népe törvényeit megvizsgáltatta, hogy javítsa, egyeztesse. Minden népének törvényeit összeiratta. Így tett az ősi német történeti énekekkel is. Anyanyelvének nyelvtanát szintén megiratni kezdte. A hónapoknak s a 12 szélnek új neveket adott (29. fej).

Élete végén, hajlott és beteges korában, fiát, Hludoichot tette császár- és kormánytársává. De még ezután is vadászgatott. Januárban (814.) lázba esett s ezt, szokott módját követve, most hiába gyógyította koplalással; január 28 a nap 3. órájában s betegsége 7. napján 72 éves korában meghalt (30. fej.). Az aacheni templomban temették el (31. fej.). Mindenféle égi jel és szerencsétlenség jóelőre jelezte halálát (32. fej). Törvényes és törvénytelen gyermekei javára tett végső rendeletét már nem fejezhette be. Három évvel azelőtt azonban intézkedett vagyonáról s Einhard egészen közli ezt az oklevelet, melynek parancsát Károly fia, Hludoich, azonnal és lelkiismeretesen teljesítette.