VIDÉKI HIREK

Elbeszélés a Nagykúnság életéből a tüzözön előtti időkből.

I.

Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.

A Veres Rákot azért nevezték így, mert valamikor itt volt Széles Pongrác néhai polgármesternek a kedves sörözőtanyája, s az ő becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veres rák, s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizikaprofesszor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna, vagy hátrafelé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem megvolt az a szokása, hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. Pongrác májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy egyszer hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s nélküle kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:

– Guta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok: itt vagyok én veres rák!

Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő gúnnyal nézett az öreg úrra s legyintett.

– Jámbor világ volt az, tanár úr, mikor efféle anekdótás eset az egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.

A fizikaprofesszor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért úgy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia…

Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a „Kotkodács“ címü, maga alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi dijat.

Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:

– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…

Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki beérkezett. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb két-három napig egyebet sem csinált, csak ontotta az ujabb pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan őszintén találta kimondani a jelszavát:

Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt csodálatosképen, egy teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az úri kaszinó könyvtárában az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, csendesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.

Kilenc óra után bejött a Veres Rákba dr. Koncz, fiatal ügyvéd.

– Szervusz.

Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, ismeretlen, izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült és lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kulturacsirát befogadni készen.

Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi problémákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:

– Grosz úr, tudja, mi ujság?

– Mi kérem, doktor úr?

– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.

Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabusul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette, mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, egy riporternek. Tudta, melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik, milyen klikkbe tartoznak, tudta, Budapesten mi, hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit sem várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten.

Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár biztató szót is kapott s ettől úgy fellelkesült, hogy többet sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, úgyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.

– A mandzsettám ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért izzadva nyögnek ki – mondta s ki volt elégitve.

A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer háromnapi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abban olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.

Egyszer csak nyilt az ajtó s bejött rajta két fiatalember. Egyik Surányi, a polgármester titkára, másik a tanitó.

Az ujságiró unottan nézett a két alakra. Ezek az ő mindennapi hizelgői. Két hülye, ahogy ő szemtől szembe szokta őket tisztelni. Azok közül a sajátságos vidéki irodalmárok közül valók, akik a nyomtatott betü ópiumszivói.

Letelepedtek az ujságiró mellett s a tanitó titokzatosan szólott:

– Lehet még a lapba valamit beleszoritani, kérlek alássan.

– Nem lehet.

– De kár.

Az ujságiró elnézett messze, egész a cserépkályháig.

Koncz dr. érdeklődve kérdezte:

– Mi az tanitó ur?

– Művészi hir.

Koncz dr. elnevette magát.

– Helybeli?

– Igen, ügyvéd ur.

Szőke szempillái olyanok voltak éppen, mint az ököré s a szeme is olyan álmosan és egyszerüen nézett. De bent, a széles és fehér homloka mögött, mozgott valami s valóságos grafomániában szenvedett. Éjjel-nappal tudott irni s mérhetetlen sok papirt fogyasztott ez a derék tanügyi ember.

– Van itt is művész azért, terem az itt is. Itt van a holnapi lap számára egy cikk, csak ki kell adni. Megirtam.

És önérzetesen fel is olvasta.

– A kis művész. Mátyás Bálintnak hivják azt a kiskunterebesi fiut, ki még csak négyéves, de hangszerét, a húzómuzsikát oly meglepő ügyességgel kezeli, hogy e tekintetben a hallgatóját valósággal bámulatba ejti. Neki népdal, valcer, induló mind csak bliktri, úgy kiszivattyuzza kis hangszeréből a legsikamlósabb futamokat, mintha már legalább is zeneakadémiát járt volna, pedig az egész gyerek majd csak akkora, mint a muzsikája. Igazán ritka nemzeti tehetség és nagyon megérdemli az érdeklődők figyelmét.

Várta a hatást; Koncz dr. nevetett, a polgármester titkára, aki még Kunterebes és Vidékénél is csak a titkos irók közé tartozott, faarccal hallgatott s még az ujságirónál is jobban lenézte a tanitó cikkét.

– Még van egy másik, ezt különösen szeretném, ha be lehetne nyomni, – szólt a tanitó s mindjárt felolvasta.

– A világlátott ember, aki még nem volt – Madarason. Hallatlan dolog az, hogy Krausz Márton, Kunhegyes egyik gabonakereskedője, egy elegáns, jóravaló, kedvestársalgásu, javakorbeli férfiu, aki összejárta Európa minden országait, beutazta Amerikát, Ausztráliát, Afrikát, – még eddig nem volt a szomszéd Madarason. Midőn ezt egy társaságban elbeszélte, nagyon és méltán csodálkoztak rajta hallgatói; kérdezték is okát, de ő azt felelte rá, hogy ez az ő titka. Aki tehát kiváncsi e titkot megtudni, csak kérdezze meg K. M. urat, hogy miért nem volt még eddig Madarason?

Igen furcsa és gyanus kacagás támadt a cikk után.

– Humor, – mondta őszintén a tanitó. Ez nagyon kell a lapba. Az ilyet nagyon szeretik az olvasók.

– Dehát már késő, – folytatta kis csend után. – Én is hazamegyek, ha úgyse lehet betenni a lapba. No majd a jövő számba, ez egyik sem olyan sürgős.

Azzal felállott és kezetnyujtott; az ujságirónak először s csak azután Koncz dr.-nak.

A polgármester titkára, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak valami unott és megvető közönyösséggel szivta vastag szivarja csutkáját, vele ment.

– Az öreg, – szólt Koncz dr. s utánanézett a tanitónak. – Hányszor volt ez már felelős szerkesztője a lapnak. Ha elcsapják, akkor úgy is jó. Éppen annyit ir, csak legfeljebb nem jelenik meg annyi belőle. Azt hiszem, annyi papir nincs is, amit ő tele ne tudna irni.

Az ujságiró nem szólt. Ez mind olyan tulajdona volt neki: az iródühben szenvedő tanitó, a nyomdász, a leánya, a fia, akit elárvereztet az apa, a ferbliadósság nem adósság, meg az egész élet, ez így, ahogy van, ez olyan hüséges és készvagyona volt neki, hogy akár adósságot is táblázhattak volna be rá… s 12 krajcár volt a zsebében.

Ült hát tovább s várta a derék Koncz dr. társaságában az éjfélt, a holnapi napot, hátha az meghozza a virradást, a sikert.

– Olyan nagyra vannak vele – szólt Koncz dr. –, hogy Bródy Sándor maga ir havonta egy Fehérkönyvet. Pungur bácsi naponta megirna egyet…

Féltizenegykor bejött egy fiatalember a vendéglőbe, Szekeres Palya.

– Szervusz Palya – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott idejárni soha.

– Szervusz – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát:

– Grósz!

Az ujságiró gunyosan nézte a paraszturat, akiről lesirt a csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most csinálja a műbetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebében öt forint.

– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye azt a keserves keserüsígit, siket-e?

Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a disznókereskedőkkel diskurál.

– Ne veszkődj Palya – mondta dr. Koncz nevetve.

Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.

A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, úgy kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett beszélgetni.

– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…

– Pardon, nem hallottam, Szekeres ur kérem – jött elő vastagon és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…

– Pezsgőt – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.

– Krem…

Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.

– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – szólott dr. Koncz.

Palya összerántotta a szemöldökét.

– Azt a keserves keserüsígit neki, velem nem fog senki kibabrálni!

Most már tudták, mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál. Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.

Hogy micsoda népek vannak itt – mondta magában az ujságiró. – Szerelem, érzés, eszme, vágy, – ami nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt nincs. Itt nincsen fa, se virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.

Grosz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte. Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó ez mégis valami kulturember, hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálalóasztalkára is teszi és felgyujtja hozzá a másik csillárt is.

Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-e, hogy magában igyék… A szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből.

Grosz, mikor a kezében a bontás után kicsit, nagyon szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében úgy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon.

A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr. Koncz tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson invitálni.

– No – mondta Palya mogorván – még agyik csak két pohárt.

A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s gunyos lett.

– Nem, nem, hagyj csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron – szólt oda dr. Koncz.

– No szerkesztő ur, gyűjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a világnak.

– Nem, fiam, nem iszom – ismételte dr. Koncz.

– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz, skribler.

Úgy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak vele mind a hárman.

A másik helyiségben nagy köszöngetés volt. Két-három civisember jött be és sorra kezetfogtak a vendéglőssel. Leültek s erős hangon kértek egy liter bort.

– Hát szerelmes vagy, Palya? – kérdezte Koncz dr. – Szerelmes vagy, legkedvesebb komám?

Palya röstelkedve nézett el. Ezek a vastagvérü alföldi fiuk semmit se szégyelnek jobban, mintha érzelmi állapotot fognak rájuk. Nyerseséggel és drasztikus keménységgel takarják, ha a szivük megmozdul és nem fér a helyén; Palya is egyszerüen azt morogta, minden összefüggés nélkül:

– Az ég szakaggyon meg.

Koncz dr. nevetgélt.

– No csak ne tagadd. Mér vónál itt máskíp?

– Hát gyüttem a tanyárul, osztán begyüttem. Odamengyek én be, ahova akarok.

– Micsináltál a tanyán?

– Most a csikókkal vaót baj – morgott Palya.

Ahogy a fejét kicsit előre ejtette, az ujságiró szinte megütődve nézett rá, egyszerre csak felvillant a fekete kun fiu mögött a puszta. A tágas sík s a nagy magyar ég… S ahogy ott áll benne az ur: a gazda és nézi azt, ami az övé, mert minden az övé, a ménes, a puszta, a fellegek…

Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakkolt, ami csak történt vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.

– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.

Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a feje tele volt gőzzel.

– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.

– Mit?!

Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának főötletére gondolt, a Vidéki Hirekre. Azt most pompásan lehetne kamatoztatni.

Gazság, gazemberség, de erről megvolt a maga saját külön véleménye. Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona, de ha a föld ára százhusz forintról felmegy ötszázra, mint az ország más vidékén, akkor lesz háromszázezer korona, félmillió…

Nézegette a Szekeres Palya lesült fekete képét. Hogy jut ez a fickó félmillió koronához az ő révén? Ostoba fráter, akinek külső segitségre van szüksége, hogy elvehesse a lányt, akit szeret… A kis barna Dóczi Irénre gondolt, finom kis teremtés, csak nagyon is egészséges. Szép kis alak… Neki sohasem lesz ilyen nőkkel ügye.

Eh, ha ő most ügyes ember volna, ügyes gazember. Hogy meg lehetne vágni ezt a barmot.

Szekeres Palya felemelte hosszu egyenes karját. Az egész fiu olyan volt, mint egy szálfa. Karjai, lábai, dereka nyilegyenes, még a nyaka, feje is hosszas volt, az egész teste hosszanti irányban terjedt.

– Gyémántba fürdetlek, cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te!

Az ujságiró eltürte az ölelést, mint az imént a féltréfás, félkomoly meglegyintést. Nagy nyugalommal szivta a szivarját és gondolkozva nézett a másik terembe, a kasszán öt-hat félliteres likőrösüveg állott, dupla nikkeldugóval és csillogott a villanylámpák fényén.

– Mondod, Ablonitzky meg van hijva.

– Igen. Dócziék.

– Holnap délre.

– Igen. Ebédre.

– Én meg azt mondom, hogy tőlem függ…

– No.

– Hogy… Hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet.

– Hiszen cimbora, hiszem.

– Hát holnap reggel…

Még egyszer elhallgatott. Mint a betörő, mikor már kilincsen a keze.

– Nono, – sürgette a legény.

Az ujságiró rápillantott. Egyszerre olyan csodálatosnak találta, hogy az emberek élnek, hogy komolyan veszik az élet ilyen apró ügyeit… Hogy egyáltalán ügyei is vannak az életnek… Hogy élni, ijedni, lelkesedni, megrémülni, elcsüggedni, elfásulni lehet az élet dolgai által. Ételért, italért, ruháért, hatalomért, napi dolgokért, pénzért, lányért, házasságért, gyerekekért… Hogy egyáltalán azokért a relációkért, amikben lehet az ember az emberekkel s a dolgokkal szemben. Hogy mindezért a pozitivumokért és valóságokért az emberek az egész életet kockára tudják tenni: ez neki szokatlanabb s érthetetlenebb volt, mint minden tündérmese és elmejáték.

S most, mikor ő maga abba a véletlen helyzetbe került, hogy valaki másnak ilyen nyersen életszagu esetébe beleavatkozzék, megijedt még egy pillanatra, kimondja-e a szót. A szót, amelynek varázsoló ereje van. Az igéző, a teremtő, a csináló szót. A Kalevalában versek mondásával visznek végbe minden csodálatos varázsolást: s csakugyan a szó, a kimondott szó a tevő, a teremtő, a végrehajtó. Ennek a felelősségét érezte meg még egyszer.

– De hát beszijj mán, aki jóistened van!

A nyers hang észretéritette. S most már voltaképen kedve ellenére mondta is.

– Reggel olvasd el a lapot. Olvasd végig jól.

– Elolvasom, cimbora, az első betütől az utolsóig – mondta Palya s úgy fogadkozott a szóval, mintha valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozott volna.

Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét, amit most eltékozol, úgy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna egy darab gyémántot az ablakon.

De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen…

II.

Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon éppoly szigoruan, ridegen állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.

Kis mezitlábas fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely így bejutott mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fűmagvakat a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is hamarább a dudva.

Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti lapot olvasta átólcettig.

Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács címü kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.

– Ez kell most! csak ilyenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.

Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a zománcgyáros és nem Palya a méltó.

Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá, hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az elitélése.

– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett, akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban; legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba kell menni.

– Én nem megyek – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.

– Azér felöltözhet kedves; no ugye felöltözik kedves. Tegye meg azt az örömet, angyalom.

Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak ellentállni lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való, egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében úgy is viseli magát, mint aki egyrészt kötelezve van az idegenből jött finom alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok kunnak beváljék.

Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:

– Jajhhh.

– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?

– Nna, készen leszek mán egy-kettőre.

– Mán úgy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szerettem magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd olvasgasson vasárnap reggel.

János bácsi kedves kedvvel motyogott!

– Lehetne adni egy kis izét…

– Mit, drága fiam?

– Vizet. Mosdani.

– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.

János bácsi felpillantott a faliórára.

– Hű, az ebadta, nyóc az óra.

– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk, ugye kedves. Osztán mi az a sok hir?

– Hát semmi.

– Nahát azis a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hozzanak vizet az apának.

Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott.

– Igen.

– Ó istenem, – folytatta a néni, – pedig be szeretik ezek az ujságirók az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az éppen, mint mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül, ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát így vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…

János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s úgy ment ki. Vastag itt minden és fekete piros, csak a néni finom és törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.

Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… A néni kiszólt a másik szobába, miközben egyet forditott:

– Irénke fiam.

– Tessék.

– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?

– Igen.

A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi gyülés programmját látta meg.

– Ide magának is el kell menni édes fiam.

– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a kezeszárán kezdte fenni.

– A gyülésbe, édes fiam, a Pollák-ügyről el ne feledkezzék.

János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most elkezdeni a vőmuram ápolását. Teringette.

– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek azért a csunya pénzért… Képes feljelenteni valakit a pénzért, még tán fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nemcsak ő csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó! Attul fél a! Attul.

Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan megdermedt. Beléjeszaladt a gyilok…

Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.

– Nono, mija?

A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a lapot, vagy úgy tett, mintha olvasná.

– Hát a Tátrában jól mulattak az Anna-bálon a közjegyzőék, – nyögte, mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig úgy igyekszik.

– Aggya csak azt a lapot – szólt János bácsi.

– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa, kedves, úgy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…

A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.

– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört szivvel nézett maga elé.

A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:

„Műpártolás. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát küldött szerkesztőségünkbe, azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozású fiatal gyárost, hogy életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik. Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk, hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“

János bácsi is megcsóválta a fejét.

– Nézd csak, nézd – mondta. – Nem is rossz.

– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! – fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…

Nem szólt tovább semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket féltette, az idealizmust, mint ahogy ezt sokszor kifejtette már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsylvania nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészekkel szemben. Most őróla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő veje ezt a vakmerő lépést…

Ott ült a széken s maga elé nézett.

Az a nagy csend volt a szobában, amely a falusi szobákban olyan jól otthon van. Amelyet megzavar, ha a szabad ég alatt élő ember bejön a nedves és borus magányba, a zárt falak közé. Ez a csend lakik a lelkekben is itt. Ritka eseményes pillanatok között mélyen és megülepedve áll a csend.

A bácsi tunya arccal nézett maga elé. A néni így szólott:

– A szinielőadás a szivnek gyönyöre s az elmének művelése. Én magam nem tartom elitélendőnek a műpártolást. Különösen az iskolai életben hasznos a szinijáték, mert ami a tanulmányokban való előmenetelt illeti, kell hogy a gyermekek szellemi kincsei később a művelt emberek társaságában helyet foglalhasson az ifju… Nagyon is kell minden olyan alkalom, hogy a növendék bebizonyithassa, hogy a társadalmi érintkezés mezején a modorra és műveltségre, mert legalább is annyit kell adni tudvalevőleg, mint a geometriára és a gramatikára, vagy a tudományos műveltség ágaira. Ezen jelzett cél szolgálatában állanak az önképzőkörök és nyilvános ünnepélyeken való résztvételek… azon jelenségek, amelyek az iskolai életben nevezetes jelentőséggel birnak… Csakhogy ma már felfordult világot élünk, mindenki nagyobb virtusokat képzel magáról, mint amilyenek valósággal tulajdonai, fennhordja sok ember a fejét, mint az üres buzakalász… Harmóniára van szükség, összhangra, hogy az összhang nyomába a jólét, haladás és megelégedés járjon és annak melegétől a mi nyomoruságos sárutcáink és utaink megjavulnának… inkább erre gondolna, aki a közérdeket… mert nem vagyunk egyforma okosak, sem egyforma tanultak, épp azért hallgassunk azok szavára, akik nálunk okosabbak, tanultabbak és tapasztalataiknál, tudományuknál fogva jobban meg tudnak itélni valamely jó dolgot következményeiben…

Úgy beszélt bánatában, mint egy szajkó, amely minden összefüggés nélkül ismételi azokat a szavakat, amelyeket betanult s a monoton gagyogás éppen úgy megnyugtatja s lecsillapitja felzaklatott kedélyét, mintha teljesen logikusan fejtené ki gondolatait és pedig olyan gondolatsort, amely teljesen megnyugtatólag hathat. Az ura hátradőlt a diványon és szórakozottan hallgatta a felesége szavait, mint a szélmalom egyenletes, egyforma zugását.

Irén jött be.

– Mama.

– Na.

– A tejfelt melyik bögrébe szedjük.

– Hát a csorbába.

– De abba van valami, mama.

– Jaj, persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni, nem csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi szentem.

Irénke nem is álmodta, mért becézi úgy az anyja, mért csókolja úgy homlokon.

– Csak téged sajnállak, kis ártatlanom, meg a szegény apádat.

– Miért, mama?

– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők kellenek a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…

Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem akart. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában is teljesen az anyja keze alatt volt. Igaz, hogy ebben az ő házasságában volt valami fölényesség; mint nagy gyerekeket nézte az öregeit s hagyta, hogy azok játszák a lányukat-kiházasitó-szülőket s eszükbe sem jut, hogy hát ő mit is gondol akár a Szekeres Palya modortalan, konok szemeiről, amelyek izzásba jönnek az ő közelében, anélkül, hogy szükségük volna arra, hogy valami élessze a tüzüket; akár a szőke, finom zománcgyáros affektált udvarlásáról, amely olyan tétova és keresgélő, amilyen csak lehet egy házassági üzletben buzgólkodó uré. Hagyta a dolgot ellenmondás nélkül és a jó időre bizta a jövőt. Kis kézilánynak mutatta magát, aki gyengéd és engedelmes a szülői előtt s nem szerelmes teremtés, aki akar valamit.

– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a kis tejfelt, majd meglátod, kis angyalom, hogy belemegy az abba.

Ahogy Irént kituszkolta, az urához fordult:

– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember, hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára, hogy nem főztünk a számára.

Az ajtó felé ment, sóhajtva, fejét ingatva.

– Ne gondolja, hogy olyan életkedv csergedezik bennünk is, mint a régi öregekben, amely a szinészetet is csepürágásnak gondolta; ó most más viszonyokat látunk. Félrevetettük már az ósdi eszméket s haladunk a többi városok nyomán, sőt a kultura magasztos, mert csak a kultura idvezit és nemes tudás öli ki a beteges tradiciókat, magunk is a kultura munkásai akarunk ugyebár lenni, bár előbb csak megvetett létezés volt, aki ebben a körben óhajtott volna részes lenni, bizonyára legalább is szülei átok és rokoni megvetés kisérte volna sirig az uton ténykedésében s nem kevesebb, mint a lenézés lett volna fáradozásának jutalma babérja. Ez volt azelőtt a szinészkedés dija; ma? felmagasztaltatás, vonzalom, műpártolás, bezzeg máskép hangzik. Romlott erkölcsök dédelgetése, hazugság pártolása, posvány, fertő… Sajnos, hogy az istentől lelkezett ember ilyen szélsőségekre hajlandó, mert elvitázhatatlan tény, hogy morális tekintetben nem tartunk lépést a felvilágosodással. Tudja isten, mikor nagyobb a fény, nagyobb az árny… A módern nevelés hivei azt hiszik, a testi és szellemi nevelésnél előbbvaló a száraz tudomány elsajátitása. Előbb tanulja meg a gyermek a deklinációt, mint az imádságot. Ez a szellem öli ki az emberiségből az emberi méltóságok érzetét, hogy annak piedesztálján meg is tudja becsülni a tiszta erkölcs valódi érzelmeit. Hát akinek ez kell, csak pártolja a szinművészet muzsáját… De hozzám ne jöjjön. De az én küszöbömön többet be ne tegye a lábát… De én nem főzök neki, bizony nem. Nem hizlalom az én keserves kézimunkámmal nevelt pulykapecsenyével s fiatal libával… Menjen ebédelni a Veres Rákba, nagyon jól főznek ott…

Aztán egy picit idegesen szólt vissza:

– No csak borotválkozzon, kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk.

János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijon a borotvával, aztán szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni.

III.

A városháza régi épület volt.

A forradalomkor itt volt a Damjanics főhadiszállása huszonnégy óráig s valahányszor valaki azzal az inditvánnyal állott elő, hogy uj városházát kellene épiteni, rögtön Damjaniccsal torkolták le. A nagy hős, a nemes vértanu életében sem nyert meg kockázatosabb csatákat, mint puszta nevével e nevezetes ügyben. Hű honfiak képviselőválasztáskor kinyitották a régi levelesalmáriumot s megmutatták a Damjanics butykosát, amelyet annak idején, mikor a szolnoki csata szintere felé indult, itt felejtett. A butykos cserépből volt s ma is érzett rajta az erős ital illata.

Így érzett az egész épületen a régi idők erős illata.

A polgármester asztala a tágas tanácsterem utcai sarkában állott. Kicsi asztal volt, három fiók volt a felső részén s kétoldalt fekete mahagoni korlátja volt, barna polituros asztalka. A polgármester a padláson találta, az öreg Kusch bácsival, a városi asztalossal rendbeszedette s egy szál virágot állitott a sarkába.

Az volt a jelszava, hogy ez a szál virág az ő kormánypálcája.

Mig legényember volt, mindenki értette a dolgot, de mióta megházasodott, máskép nem tudták megmagyarázni, csak úgy, hogy a polgármester hecces gyerek s a feleségével szemben így akarja fenntartani a házi tekintélyt. Eleget is intrikáltak az asszonykánál a rózsa ellen, de a polgármester sziklaszilárdan állotta az ostromot s télen-nyáron ott volt az asztalán a virág.

– Hazajött a főügyész? – kérdezte a polgármester, ahogy belépett s a postára nézett, amely fel volt halmozva az asztalán.

– Igen, polgármester úr, az esti vonattal – szólt a titkár, a kövér és asztmás fiatalember, aki egy pillanatra se feledte el, hogy a zsidó vallásra hallgatott és akinek folyton az volt az ambiciója, hogy a városnál fizetéses hivatalnok legyen. Nagy szemei figyelmesen néztek; tudta, hogy a főügyész ellen óriási hecc készül, amely ha sikerül, az egész város mulatni fog rajta.

– Nincs semmi?

– Semmi fontos.

A polgármester szórakozottan forgatta a leveleket. Belenézett az ujságba s megszólalt:

– Mi van ezzel a gyárossal? Megőrült?

– Nem kérem, polgármester úr – mondta a titkár s a világért el nem mosolyodott volna, a szemöldökét felhuzta magasra és nagy fekete szemeivel tőle telhetően együgyüen nézett. Valami ösztönszerü mimikri volt ez tőle, alkalmazkodott a környezethez; tudta, hogy ha csak egyszer elárulja magát, akkor rögtön nagyon gyanus lesz, zsidó anyanyelve miatt –, az éjszaka Szekeres Palya megivott három üveg pezsgőt s az ujságirónk hálából ezt az orvtámadást helyezte el a lapjában.

– Ja – mondta a polgármester s ő mosolyodott el a titkárja helyett.

Egyebet nem szólt. Okos ember volt, aki sohse mondott többet egy szóval sem, mint amit kellett.

A titkár várt egy pillanatig. Látva, hogy főnöke játssza a nagyurat, aki szolgalelkekkel nem fraternizál, tüntető szerénységgel visszahuzódott figyelmes tartásából a megkövült rendelkezési állományba.

– Surányi – szólt oda néhány perc mulva a polgármester.

– Kérem.

– A… kéményseprők… dijainak felemelése fel van véve a tárgysorozatba?

– Hogyne.

– És a csatornázás?

– Igen. 23-ik pont…

A polgármester titkosan mosolygott. A csatornázás a mai nap nagy hecce.

Aztán ujra hallgatott.

Surányi a csendet arra használta fel, hogy magát komisz gazembernek nevezte el.

– Miért szolgáltattam én ki most szegény Komjáthyt – mondta magában s megcsóválta nagy fejét.

Kinosan jutott eszébe az ujságiró szőke, zárkózott, vékony arca. Ahogy kagylószerüen belső életébe rejtőzve anélkül is az egész város gúnyjának céltáblája volt. S ő most olyat rugott rajta, amilyet csak egy slemil tud rugni a slemilen. Fájdalom öntötte el a szivét s az arcán valami szomoruság felhőzött.

Egyszerre nagy elevenség volt az ajtóban, amely nyitva volt. Nyolcan-tizen özönlöttek be. Vidám és kövér magyar urak, akiknek az arcáról csak úgy sütött az egészség tüze. Gondtalanok és jóllakott emberek, akik nem ismerik a lelki komplikációkat, tele vannak eredetiséggel, jóizzel és élnek-halnak az egészséges tréfákért.

– Aggyisten.

– Jaónap.

– Isten jaónap pógármester úr – lármáztak előre, hatalmas köszönéssel. Sorra kezet nyujtottak s becsületes tenyérrel, emberi mód rázták meg a polgármester kezét. Surányi úgy hátraszorult, mint egy statiszta, ha megjelennek a szinpadon az örökös tagok.

– Szervusz, Berti bátyám, szervusz Andris bátyám – nevetett a szemük közé nyilt és tele arccal a polgármester. Fiatal ember volt, más ebben a korban még ott szokott szerénykedni a József nádor arcképe alatt és nagyokat hallgat, de ő otthon volt és olyan talpraesetten állott a deres városatyák előtt, hogy öröm látni.

– Ej, a menyecske, a menyecske! – mondta borizü, dörmögő hangon a Berti bátyám s a polgármester telt mellényére veregetett.

Általános kacagás tört ki az öreg szavára s mindenki a polgármester gömbölyödő formáját nézte.

– Félesztendős házas!… osztán mán is meglátszik az eredmény.

Maga a polgármester is kacagott, mert ez voltakép annak szólt, hogy a kis felesége tegnap jelent meg először nyilvánosan pongyolaszerüen öltözve.

– Úgy jó a, úgy egésség! Az asszony jó kosztot ad az embernek, az ember meg jó tartást az asszonynak.

A polgármester kinevette magát az urakkal s akkor idejét látta, hogy magáról másra téritse a szót.

– Hanem a zománcgyárosunk, az nem nagyon erőltette meg magát.

– Hogyhogy?

– Husz koronával! Husz koronával inditja meg a művészetpártoló alapot.

– Mi a fenét? – szólt bele az öreg Basa bácsi.

Akik ismerték a dolgot, hárman is hangosan kacagtak s egyszerre kezdték mesélni a zománcgyáros esetét, ami benne van a mai lapban.

– Ejnye a bogár furkálja meg – kiáltott fel Basa bácsi nagy szemet meresztve. – Hát e mit akar?

– Nem is rossz a, Basa bácsi! – fogta meg a termetes öreg úr vállát egy ifjabb atya – nizze csak, szinésznék jönnek! Kell a magának.

Nagy kacagás. Az öreg úr visszavágott.

– Tán neked! – mordult fel az öreg.

Ujabb kacagás s mindenki a támadóra néz.

– A kutyának!… – tagadta meg hirtelen ez is a szinésznéket, mire olyan kacagás lett, hogy szinte hemperegtek tőle.

– Bion pedig, nem vóna rossz – szólt egy éktelen magas ember a magasból.

– Nini, a hosszu kutya! – kacagott fel a tanácsnokra egy ügyvéd.

Erre megint uj kacagási roham tört ki.

– Csakhogy eltőtt az idő – mondta huncut mosollyal váratlanul Basa bácsi. – Fiatal korunkban kellett vón az ilyet kezdeni.

Nem lehetett itt kijózanodni a nevetésből. Még Surányi is nevetett ott hátul, a zöld asztalhoz támaszkodva, az öregek jóizü dévajkodásán.

Ebben a percben lépett be Dóczi János.

Ahogy visszanéztek rá, mindenki elfojtotta a nevetést. De csak egy percig birták.

Dóczi bácsi megértette, hogy róla van szó, nagy sötétség borult az arcára. Nem tudta hányadán van az emberekkel. Nem tudta, nem kell-é dühbe borulnia.

Mindenki érezte, hogy itt ennek a kinos feszültségnek ki kell egyenlitődnie.

Basa bácsi, az egész társaság örege s a város legtekintélyesebb embere, vállalta persze a feladatot s őszintén mondta:

– Aj, ha nekem ilyen vőm volna.

Erre a szóra aztán senki se birt tovább uralkodni az arcizmain. Fojtott és pukkadozó közröhej tört ki, amely, mint egy vidám tengerár, öntötte körül a János bácsi fekete sziklaalakját, mig őt is el nem boritotta a vidámság tajtékja s mindenbe beletörődve el nem nevette magát.

– Irigyled ugye, vén szamár! – mondta némi durvasággal.

Megenyhült az egész eset. Megérezték, hogy Dóczi bátyánk nem veszi tragikusan a dolgot, de viszont azt is kiérezték, hogy nem ismeri a tréfát. Volt a hangban valami élesség.

– Irigylem hát – szólt Basa bácsi. – Hogyne irigyelném, mikor irigylem. Osztán azt irigylem, a patvar vigye el, hogy lehetne nekem mán tizenkét vőm… mégse segitene rajtam, fenegyeki a tövit.

– Megnyitjuk a gyülést – szólt a polgármester, mert félt, hogy némi izetlenség lesz a sok nevetésből.

– Nohát ez okos szó volt – mondta magában mindenki. – Kitünő ember ez a polgármester.

Mozgás lett, kiki a helyére igyekezett a hosszu zöld asztal mellett.

– Elkéstem? – toppant be a főügyész s idegesen rángatta a vállát.

A polgármester összenézett az aljegyzővel, aki hirtelen lesunyta a fejét s elkacagta magát.

De a főügyész ezt nem vette észre és gyanutlanul vette át a polgármestertől a közgyülés tárgysorozatát. Fogalma sem volt róla, micsoda csapda van abban ma az ő számára.

A polgármester odaintette a szemével az aljegyzőt s mig a képviselőtestületi tagok zsibongva, kényelmesen ültek le sorra a helyükre, ő felváltva az aljegyzővel elmagyarázta azokat a pontokat, amelyeket a főügyésznek kellett referálni.

– 23. pont. A Türr István-utca csatornázása – olvasta az aljegyző és belesápadt; a lélegzete is elállott.

– Türr István? – szólt a főügyész.

– Türr István – mondta a polgármester, mintha a világ legártatlanabb nevét mondaná.

A hangja oly természetes és egyszerü volt, hogy a főügyész, aki minden csatornázásnak elvi ellensége volt, restellt rá még megjegyzést is tenni s oly példátlan egyszerü, hogy az aljegyző, aki egymaga volt beavatva a polgármester heccébe, felemelte rá a szemét s őszinte csodálattal adózott polgármestere rendkivüli lelkierejének.

– Ej, ej, mindig csak csatornázás – mondta a főügyész s mégsem birt elnyomni legalább egy sóhajt, azzal tovább ment; ő maga olvasta…

– 24. A polgári iskola ujból beterjesztett költségvetése… Mi van azzal a komisz könyvtári tétellel?

– Törölték – szólt az aljegyző.

Most általános mozgás volt. Ők hárman is felnéztek, kénytelenek voltak odapillantani.

A kéményseprő-ügy.

Ablonitzky jött be, a zománcgyáros.

Ugyanolyan csend lett, mint mikor Dóczi bácsi jött be.

A zománcgyáros sápadt volt. Kövérkés arca nagy feszültséget árult el. A mostani csendet a közgyülés tiszteletteljes belső hangulatára magyarázta és némi tartózkodás után leendő apósa felé indult.

De akkor annak a hangja hallatszott, szemmelláthatóan folytatta a félpillanatra félbeszakitott beleszólást.

– Régi ember a városba… Persze, hogy nem köteles eltürni, hogy az orra alá füstöljenek… Pollák bádogos! az mindig tisztességes ember volt… Mindig befódozta a lyukas edényeket…

Kis mosoly, de nagyon kicsi.

A zománcgyáros még sápadtabb lett s megremegő dühtől megfeszülő ajakkal tétovázott, hová üljön le a gyülésben.

Ő volt a legfiatalabb képviselőtestületi tag. Úgy érezte, legokosabb volna, ha most rögtön megfordulna és elmenne… És a hóna alá venné a gyárát és elmenne…

De egyelőre leült s maga elé nézett a kékkel kopirozott tárgysorozatra.

Mikor vége volt a tárgysorozatnak, az ülés bezárása után, a polgármester így szólt:

– Ja igaz, még van valami.

– No, gyerünk mán ebédelni.

– Ezt még meg kell hallgatni – mondta a polgármester. – Olvasd csak fel.

S odatett egy árkust nagy ákombákommal teleirva a főügyész elé.

Ez rögtön felismerte a dolgot s szinészkedő modorában ájtatos arcot vágott, hogy az ellentét annál nagyobb legyen.

– Amint látom, ez valami felségfolyamodvány – mondta és olvasni kezdte:

Tekéns cs. kir. járásbirósági miniszter ur!

Azon alázattal meglopott lúra való nézvést, kinek érdekében az Gábor fiam befogódott az setét tömlöcbe, kit pedig ő nem cselekedett. Mert kérdéses éccakán, amidőn fen tisztelt lúnak az elhozása történt vóna, az Gábor fiam az annyuk jóváhagyása mellett az padláson alutt, má pedig a tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium ur, teljes lehetetlenség, hogy valaki a palláson lovat lophasson, kire Isten tanubizonyságom. Igaz ugyan, hogy az Gábor fiam a mult őszön egy kis juhcselekedetben találódott és egy kis apró marha sorja is volt, de hogy a lúhoz semmi köze, élő ember az csire szomszéd, kit az napon házamnál meg is verék, akire ő bölcsen emlékszik, mer más véleményben leledzett a feleségem becsületírül. Azon alázatos kirelemmel járulok a tekéns cs. kir. járásbirósági miniszteriumhoz, hogy a ٪ alatt idecsatolt Gábor fiamat a lúnak gyanujából annál is inkább felmenteni méltóztassék, mert mégis Isten ellen való vétek, hogy valaki egy 6 pengős lúnak az érdekében tömlöcben nyugodjon és a kivánatos trágyahordástul elmaradjék.

Hát arra jár-i esső?

tisztelem a patai naccságát, az ám az ember, uram!

Mányi Ferenc az Gábor fiam törvényes és hiteles ura apja.

Mig ezt a levelet olvasta, mindenki a közelébe gyült és minden szó után harsogó kacagás tört ki.

– Nahát ez nagyszerü volt. Ferenc kitett magáért – mondta a vendéglős.

– De még a külzete is figyelemreméltó – szólt a felolvasó s felmutatta az ivet:

Külzet.

A tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium urhoz, tiszteletes apellátum. Mányi Ferenc fuvaros embernek az 6 pengős kökény-lúnak az érdekében sorba jutott törvényes és hiteles Gábor fiára nizvist.

K. m. f. tessik benn szemlilődni.

Nagyon ügyesen, kissé szinészkedve olvasta fel a mondatokat s az embereknek a könny csorgott a szemükből a kacagástól.

– Nohát erre egy pohár sert le kell dönteni – mondta Basa bácsi. – Fene a Ferkó körmit, ezt megirta!

Csak Ablonitzky nézte komoly arccal ezt a társaságot; ugyanígy mulattak ülés előtt a neki tulajdonitott famozus ujsághiren, mint most a paraszt kocsis zagyva irásművén. Úgy gondolta, meg fogja mondani, hogy hazugság az egész, de most, látva, hogy kiközösitették maguk közül az urak, összeszoritotta a fogait s leverten, dacosan hátat forditott, elment.

Az ő érzékeny, szláv karaktere nem illett ide.

De amint kilépett az ajtón s felhangzott a kacagás ujonnan és erősen, eszébe villant, hogy most bizonyosan őrajta mulatnak. Ő ugyanannyi ennek a társaságnak, mint az a pityókás paraszt a furcsa, tudálékos folyamodványával. Ő, a neki tulajdonitott eszmével, a műpártolással épp olyan nevetséges figura, mint Ferenc, a Gábor fiunak hiteles és törvényes apja-ura. Ferenc gazda ezeknek éppúgy a világ fenekéről jött, mint ő. Ez a népből kapaszkodott ide egy percre: ő a felvidékről jött le… Mindegy az… Ezeknek az uraknak csak ők maguk az emberek. Senki idegen. Csak akit születésük óta megszoktak maguk közül valónak s maguk közé valónak tekinteni. Ez az egy. És itt ősidők óta meg van állapitva mindenkinek a helye a többi között, a módja, a rangja; szinte ki van mérve a szó, amennyit mondhat, a levegő, amennyit beszivhat… Mi az ördögnek jött ő ebbe a városba… Mi a patvarnak ir egy Mányi Ferenc folyamodványt a tömlöcben levő fiáért… Mi a csodának zománcárugyár a kunsági fészekben…

Amint a városház sötét kapuján kilépett a fényes, napvilágos utcára, egyszerre megint uj szél ütötte.

Jól van. Az öreg Dóczi, a maga burkusfejével, komisz módon bánt el vele… De hát nem őt akarja elvenni, hanem a lányát…

Ebédre Dócziékhoz volt meghiva. Oda most már nem mehet mégsem.

Elhatározta, hogy levélben kimenti magát, de délután az orvosékhoz elmegy, ahova meg volt hiva, persze Dócziékkal együtt. Ott vig emberek vannak, biztosan társaság lesz, ott Irénkét meg fogja látni, ő is az apjával tart-e?

De amint megállott a piacon, az utca sarkán, mégis oly nagy idegenséget érzett. Tudta, hogy megbámulják fehér kalapja és világos drapp, nyári ruhája miatt a sárga selyemnyakkendőjével és szőke, felsütött bajuszával.

Az utca tele volt néppel; a piac. Csupa feketeruhás férfiak, fekete kalap, fekete csizma. S ez a viselet az uraknál is; csak az idegenből jött honoráciorok mernek egy kis szürke vagy barna szint viselni.

Az igazat megvallva, mig jobblábujját rezegtetve nézte szórakozottan az izzó napsütésben a furcsa fekete embernépet, arra gondolt, hogy mi köze neki Dóczi Irénhez valójában… De hát szégyelte volna, hogy megszökjön a kis civislány szeme elől…

Ezzel elhatározottan megállott s bevárta az urakat, akik csendesen ereszkedtek elő a városháza felől.

IV.

Mikor Palya éjjel hazament, a cseléd mérgesen nyitott neki ajtót.

Akármilyen ittas volt is, mégis észrevette, hogy a cseléd mély megvetéssel nézte végig a holdvilágon. Nem is szólt egy árva szót sem, de sietett, hogy lábujjhegyen minél előbb besomfordálhasson a kis szobába, ahol a legkisebb, második gimnázista öccsével együtt hál.

– Ki az? – hallotta az apja hangját. Megállott, nem szólt.

– Ki az ott? – rivallt megint az apja.

– Én.

– Ki az az én?

– Én vagyok no – morogta dühösen.

– Mán hazajött! – szólt az anyja is nem igen szivesen.

Palya felfedezte, hogy az ajtajuk nyitva van. A ravasz öregek, hogy el ne szalasszák a hazajötte percit.

– Hol jártál te! – kiáltott az apja.

Palya összehuzta a sötétben a szemöldökét. Nem felelt.

– Hol?!

– Kocsmába – szólt rá az anyja.

Csönd lett.

Palya ezzel elintézettnek vette a dolgot s gyorsan behuzódott a szobába.

Ahogy belépett, nagy zuhanás volt.

Ijedten állott meg, aztán rájött, hogy az ajtónyitással fellökött egy széket.

– Te cudar! – morogta az öccsére, aki feltápászkodott az ágyban s a besütő holdvilágon rábámult a bátyjára.

Fogta a kalapját s levágta az asztalra. Valami csörrenést, gurulást hallott s a pohár egy pillanat mulva széttörött a földön.

– Asstenedet – morogta a foga közt Palya –, hányszor mondtam, hogy ne tedd a pohárt az asztalra.

– Nem én tettem – mondta Laci pörölve.

Palya hozzáfogott vetkőzni. Mikor az ágyba akart feküdni, úgy felrugta a földön a csizmahuzót, hogy felkapta a lábaujját s percekig sziszegve táncolt féllábon.

– Ezt se te hagytad itt, te bitang!

– Nem.

– Hát!!

– Hát ides.

– Úgy. Az anyja…

Belevága magát az ágyba, a fülére rántotta a takarót s befordult a falhoz. Utolsó gondolata az volt:

– Az ördög vigye el azt a vakarcsot, hogy miatta ennyi bosszuságom van.

És Dóczi Irénre gondolt, aki ebben a pillanatban azt álmodta, hogy Ablonitzky megdagadt akkorára, mint egy léghajó gömbje s a magasból lenyujtotta a hosszu kezét, ő pedig futni akart s az Ablonitzky piff-paff-puff lövöldözött belé… Csodálatos, hogy bár tisztán tudta, hogy minden golyó talált, mégsem érzett fájdalmat, inkább valami kéjes elzsibbadást.

Mikor Palya reggel felébredt, arra ébredt fel, hogy az ajtókat iszonyuan vagdalják, az ablak nyitva van, cug van és a cseléd söpör.

Először azt hitte, menten megüti a guta, aztán ráripakodott a lányra.

– Nem takarodsz innen ki, mindjárt kidoblak!

– Kit dob itt ki valaki? – hasitotta a fülébe az előszobából az édesanyja hangja.

Palya megszelidült s ujra falnak fordult.

De tovább nem lehetett aludni.

– De fel tetszett ébredni! úrfi! – folytatta epésen az anyja. – Hogy még mit nem kell nekem megérni… Még ő dob ki valakit.

Az apja sulyos csizmája hallatszott a tornácról.

– Mi van itt?

– Az én cselédemet kidobja. Dobd ki a gonoszságot magadból. A korhelységet. Azt a gonosz lump szokásodat.

– No, valahára kialudta magát – szólt méreggel dörmögve az apja.

Palya forrt. Kezdett dühös lenni. Utóvégre mit gondolnak ezek; így lehet beszélni egy felnőtt emberrel! Egy szerelmes emberrel; egy nősülő ifjuval; aki regényhős volna, vagy mi az istencsudája.

– Ehhh – hördült fel veszekedetten és meglehetős egyszerüen adva kifejezést érzelmeinek, de úgy, hogy az ágy majd leszakadt alatta.

De nem is szólt többet egyet sem, se apja, se anyja. Legalább nem értette mit mondanak, mert bementek az utcai szobába, az ebédlőbe.

Megvárta, mig a cseléd sötét arccal befejezte a söprést és egy lesujtó pillantással kicsámpáskodott a szobából, akkor felkelt.

Gyönyörü reggel volt odakinn. Ahogy kinézett, a trágyadombot látta meg, a tyukok már kaparásztak rajta, egy sárgavörös kakas éppen nagyot kukoritott a tetején s utána, mint aki nagyon jól érzi magát, odább billegett, egyet táncolt s hegyes sarkantyus lábával belekapart a szemétbe.

Ilyen kakasnak érezte magát. Ő is szeretett volna egyet kurjantani, de gyáva kutya volt, nem mert. Csak nyújtózott egy nagyot.

Azután megvakarta a fejét s elsomolyodott.

De jó volt az az éjszakai kis muri! A pezsgő. Még sose ivott a maga pezsgőjéből. Most érezte meg először, mi a szabadság, mi az önálló, független, szabad ember.

Eszébe jutott az ujságiró.

S homályosan ott kalamolt a fejében valami elintézetlen ügy: az ujság… olvasni való… Hirtelen ott hagyta az ablakot s rendkivül gyorsan öltözni kezdett.

Nekik nem járt a Kunterebes és Vidéke. Majd az ő anyja ad ki ilyenre két-három forintot. Őrülten sietett, hogy valahol megszerezze.

De hol szerzi azt meg?… azt a keserves keserüségit…

Meglátta az öccsét.

– Laci.

– No.

– Gyere csak.

– Mi a.

– Nem mi a! hanem gyer ide… Te, Laci, kapsz öt pízt, ha hozol egy ujságot…

– Mi?

– Öt pízt kapsz te bolond, figyelj ide.

– No.

– Erigy ki a piacra, osztán vegyél egy ujságot… Neszi, itt egy hatos.

– Ujságot?

– Lódulj már, mer úgy ruglak… fel…

– Kunterebes és Vidékét.

– Meg Kotkodácst.

– De akkor nekem csak három píz marad.

– Elig a, két hölgy-cigáróra. Tudom, ugyis azt veszel rajta.

A fiu lesütötte a fejét s titkosan mosolygott, aztán elment.

Mire hazajött, Palya meg is reggelizett s szó nélkül nyelte le apja, anyja minden szavát.

A szülők valami nemes buzgóságot fejtettek ki abban, hogy melyik vágjon sulyosabb igazságot a züllésnek indult fiu fejéhez. Másszor mindjárt összekaptak, most azonban csodálatosképen megegyeztek abban, hogy nincsen nagyobb istenátka, mint az olyan fiu, aki nem vet számot a helyzetével és az egész világot felháboritja botrányos magaviseletével… ahelyett, hogy jó példával járna elől az öccsei közt, megfertőzteti a levegőt a lehelletével…

– De mondd meg már, az isten áldjon meg, mi vitt rá, te szerencsétlen.

Palya egész idő alatt nem szólt, de ezt a hátát hasingató siránkozást már nem birta el s azt morogta:

– A bánat.

– Miféle bánat.

Nohát erre igazán nem lehet felelni. Dóczi Irénre hivatkozzon? Nagyon satnyának látszott a kifogás, mert egész reggel iszonyu dühvel gondolt arra a lányra s tulajdonkép nagyon szégyelte magát, hogy amiatt a tacskó miatt ennyi baj szakadt a nyakába.

Nem várta hát meg, hogy az anyja az ő bánata találgatásába fogjon, felállott az asztaltól, berántotta maga után az ajtót s elment. Be a szobájába.

Az öccse már hozta az ujságot, lecsapta az asztalra s fütyörészve elszaladt. Látszott, eszeágában sem volt, hogy belenézzen.

Palya mohón esett neki s gyorsan végignézte a cimeket. Fogalma sem volt, mi lehet az, amit az ujságiró belecsinált, csak nézte sorra a cimeket. Végignézte az egész lapot s az egész Kotkodácsot, aztán bután nézett a papirosra. Semmit se talált, ami őt érdekelhette volna.

– Nincs – mondta. – Becsapott a gazember. A pezsgő jó vót neki, de hazudni: az is jó vót neki…

Ujra nekiállott s ujra meg ujra, szinte véres verejtékkel marta át magát az összes cikkeken s hireken, még a hirdetéseken is: sehol semmi.

Egy pillanatra megállott annál a hirnél, hogy Ablonitzky 20 koronát adott a művészet javára; „mi közöm hozzá?“, mondta magában s tovább furta, furkálta a lapot s végül is gombolyagba gyurta s ledobta a földre.

– Hova mégy? – kérdezte az anyja ridegen, de a ridegség alatt ijedt érzéssel, mikor Palya kilépett a tornácra.

– Templomba – dünnyögte Palya.

– Oda bizony, oda – szólt az édesanyja sokatjelentő, biztató sóhajjal.

Szórakozottan ment végig az utcán, fel a piactérre. Már ott gyültek a gazdák s tanyai emberek a vasárnapi embervásárra, néhányszázan már ott állottak, vasárnapiasan kiöltözve és csendesen, tempósan, szegénygőggel eltelve diskuráltak.

Palya csakugyan bement a templomba. Maga sem tudta miért, de Dóczi Irént akarta látni. Nem szerelemből vagy vágyakozásból, hanem azért, hogy bebizonyitsa magának, hogy a legnagyobb ostobaság volt miatta ilyen őrültségre vetemedni.

Alig ült le, már meg is látta. A szemközti padokban ült, második padon, szélen. Úgy ült ott, mint egy kis tyúk. Énekelt, tátogatta a száját, mint a csirke, ha eszik.

Elforditotta a szemét, hogy ne is lássa. Nem tudott elég közönséges és ócsárló szót találni rá.

De a szeme minduntalan vissza-visszakalandozott arra a helyre. Eleinte nem tudta miért s egyszer csak meglepetve fedezte fel Bardócz Ilonkát.

A kis szőke lány az első pad szélén ült, pont Dóczi Irén előtt.

Olyan szőke volt a kis drága, fitos szőkeség. Olyan fiatal, mint a hajnal. A haja hátra volt fésülve s fehérmasnis selyemcsokorral átkötve. A csokor kétfelől selymesen csillogott a szőke, hamvasszőke fején. A hosszu, fehér kezét néha óvatosan felemelte és valahogy (feltünt neki) igen finoman megérintette a haját, a szalagját, vagy a nyakán az apró fürtöcskéket. Fekete könnyü ruha volt rajta, a könyöknél fehér kézelőkkel s az álla alatt olyan kis fehér selyemmasnival, amilyen a hajában volt.

Rendkivül fiatal volt, csodálatosan fiatal. Persze 15 éves és Dóczi Irén legalább 20… De hát mi szüksége van neki 20 éves leányra… elég neki két-három év mulva házasodni… Milyen szerencse, hogy a buta ujságiró hazudott. A legnagyobb kellemetlenség lehetne belőle, ha… össze kellene most már boronálódni…

S egyre őszintébben, egyre jobban elámulva felejtette a szemét a kis szőkeségen… aki néha odanézett rá, apró bogárfekete szemével a gyengefehér arcában. Nem birta kiállani gyermekesen ártatlan, kiváncsi pillantását s előbb elforditotta a tekintetét, mint az.

A kislány egyszer óvatosan hátranyult, fogta leeresztett hosszu haját és maga mellé vette. A magas ablakból ott futott végig a sugárkéve és úgy megragyogott a szőke haj, hogy Palya örökre és gyógyithatatlanul szerelmes lett.

Istenem! Hogy lehet ilyen áhitattal nézni a templomban… mikor az ember nem figyel… A kislány, az nem figyelt a papra; de az arcán olyan ragyogás és boldog áhitat volt, hogy Palya maga is szentülni érezte magát.

Ahogy az isteni tiszteletnek vége volt, neki is vége volt.

Kivált mikor a kislány felállott s félig megfordult, majd kilépett a padból. A sárga aranyhaja végtelen hosszu hármasfonatban, a végén kibomolva feküdt a testén végig, kettéosztva könnyü kis fekete ruháját, amelyben elveszett, vagy csak most zsendült fiatal, édes termete…

– No, elég lesz már, elég lesz – sugta neki a szomszédja.

Palya elvörösödött, felállott s kiment a templomból, vezetve a padbelieket.

A rápiritó szomszéd, a fiatal gimnáziumi tanár, a templom kapujában a karjába kapaszkodott.

– Ezt megcsináltátok.

– Mit?

– Olvastam az ujságot…

Palya szájtátva nézett rá.

– Koncz doktor mindent elmondott.

– Mit?

A professzor kuncogva nevetett.

– Az Ablonitzkyt jól befeketitettétek azzal a hirrel… Hát ne bámulj… Hogy szinésznőket akar importálni… Biztos, Dócziék kiadják az utját.

S a szemébe nézett Palyának.

– No de az már direkt szemtelenség, ahogy te ország-világ szemeláttára egész istentisztelet alatt bámultad Dóczi Irént…

Ujra hunyoritott s otthagyta Palyát, aki úgy állott percekig, mint egy sóbálvány.

V.

Az ujságiró későn ébredt.

– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a képviselőtestületi közgyülésre.

Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált a lapba s hideg borzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal megdermesztette.

Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen egy pók szőtte a hálóját.

Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész város…

Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az valami tyúklopási esetben kómikusan szerepelt: úgy beszélt róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta fel a tréfás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy úgy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.

A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de elaludt a dolog.

Egyszer meg egy tudós professzorról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár úr esetei fölött.

A tudós örökre megneheztelt. Emiatt az egy szó miatt. Hogy a hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…

Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.

Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni – mondta magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem úgy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem úri módon hazaér…

Órák teltek el az ábrándozással.

A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.

– Még nem kél fel, kejjen fel már.

– Néni kérem – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahová az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz koronát.

– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné – mire az?

Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, elsavanyodott.

– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. Az arcán mély lehangoltság és bánat támadt.

A nyomdászné, aki voltaképen mindig úgy érezte, hogy az ura ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy huszkoronást szorongatva ökölbeszoritott markában.

– Tessék – mondta –, tessék csak eltenni.

Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette éppen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Úgy volt beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná betölteni.

Csak mikor a néni jó biztatások után, hogy keljen már fel, mert ki kell takaritani a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi történt; hogy husz korona gazdája lett.

Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.

Hogy ez neki három év óta nem jutott eszébe.

Lám, csak egy gondolat és úgy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és majd ha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…

Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.

Megkérdezni restellte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség.

Sose fogja többet látni. Itt is voltam – mondta magában.

Igen, így fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Így kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj, gazdag televénybe.

Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és nem köszönt. Egy köszöntés, úgy érezte, már összekapcsolta volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a másikra. Tudta, ki néz utána: a nyomdászék lánya, Pirike… Dühösen gondolt a kislányra, aki bele akar avatkozni az életébe… s lerázta magáról, mint egy pillangót: hess, szállj tovább, nekem nem kellesz, te szállj tovább és virulj…

Ahogy a néptelen utcán felment a Piac-utca felé, legnagyobb rémületére az aljegyző és dr. Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…

A két fiatalember nagy gaudiummal rontott rá.

– Óriási – kiáltotta dr. Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.

Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte az ő hiréről van szó.

– Kitünő, az öreg megpukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még nem hallott a világ…

S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, suttogta:

– Meg fog őrülni az öreg főügyész!

Az ujságiró tudott a dologról s tegnap még mulatott az utca átkeresztelésén, de most báván nézett a két fiatalemberre, akik egymás szájából kapkodták a szót, hogy az öreg maga referálta el a Türr István-utca csatornázását s ajánlotta elintézésre… Egyhangulag megszavazták.

Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig, isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…

Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…

– Ja, igaz – mondta dr. Koncz -, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a pártijának Dócziéknál.

Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. Az aljegyző komolyan mondta:

– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben. No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál műpártolásra. Egy olyan éretlen alak. Nem idevaló az, nem miközénk…

Dr. Koncz az ujságiró szemébe pillantott s elkacagta magát.

– Szabad megmondani?

Az ujságiró fanyarul vállat vont.

– Ő is beavatott a maga heccébe… De most jön a polgármester… Alázatos szolgája, polgármester ur.

Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki a mai heccel megalapitja a népszerüségét örökre.

A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet lépett tovább, visszapillantott.

– Az ám szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát, ám el fogom szedni magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére.

– Kérem – szólt az ujságiró s lángvörös arccal nyult a zsebébe.

Kivette a huszkoronást s átadta a polgármesternek.

– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a pénzt.

Kicsit kezet fogott az ujságiróval érte. Dr. Koncznak és az aljegyzőnek csak intett, azután mosolyogva, mint, aki tudja, hogy egy napon két legyet fogott, tovább ballagott Basa bácsi és Berti bácsi között.

Dr. Koncz rábámult az ujságiróra.

– Hát ez mi?… Hát Ablonitzky tényleg adott husz koronát?

Még a polgármester két lépést sem tett, mikor az urak közt Ablonitzky is feltünt. Az ujságiró volt az első, aki meglátta, hogy kövér, fehér arca hogy lett lángvörössé: a zománcgyáros egyszerre szemben állott az ujságiróval.

Mindenki meglepetve s kiváncsian nézett rájuk, mi lesz. Ablonitzky érezte, hogy most tennie kell valamit, felemelte kis fekete sétapálcáját, úgy látszott, megüti.

De visszatartotta az ütést s úgy mondta:

– Kérem. Maga egy szemtelen ember!… Vegye úgy, mintha végigbotoztam volna.

Az ujságiró sápadt lett. Még tiz-tizenöt év mulva is szégyelte magát, hogy ebben a pillanatban nem találta fel magát. De valahogy nem is Ablonitzkyra figyelt. Látta, hogy a botot felemeli, tudta, hogy meg fogja ütni s ő egy mozdulatot sem tett ez ellen. Csak állott sápadtan és a szeme a körülállókon futott végig.

Örökre megrögződött a lelkében e pillanatban, mint villám fényén fotografálásban, ezeknek a kövér, konok, közönyös embereknek az arca. Senki sem volt e gazdag és jól rendezett életben élő emberek között, aki felemelte volna a kezét, hogy lefegyverezze a támadót. Senki, akinek legalább a szemén lehetett volna meglátni a részvétet, az ijedtséget, a jóságot… Cirkuszi közönség volt ez, amely örömmel vetette rá magát a hirtelen látványosságra… s hogy a valóságos és igazi verekedés elmaradt, csalódás s kielégitetlenség volt a tekintetükben.

– Na, megálljatok – mondta az ujságiró s ebben a percben érezte, hogy most már iró… – megálljatok, mert ezt megláttam…

Közömbös részvéttel jött hozzá néhány fiatalabb ember.

– Mi az?… Mi vót a kérem?… No nézd csak a kutyafilü tótot…

A zománcgyáros ingadozó léptekkel hagyta ott s már messze járt. Egyedül és gyorsan ment vissza a piac felé, mintha csak azért jött volna, hogy ővele találkozzék s ezt a jelenetet rögtönözze.

– Mi történt itt, szerkesztő ur?

Az iró erősen belenézett a kérdező arcába, most mindenkinek a lelke fenekéig látott:

– Komédia – mondta keserves mosollyal. – Vigjáték kérem, három felvonásban.

S befelé mosolygott. Most már fog irni, most aztán muszály lesz irni…

Kicsit megemelte a kalapját a rábámuló urak felé, akiknek sejtelmük sem volt az ő gondolatairól s gyors és nagy léptekkel sietett végig az utcán, ki a szélmalmok felé.

– Ablonitzky… Hegedüs Gyula… A nyomdászné: Nikó Lina… Pirike: Varsányi Irén… A cukrász: Szerémi Zoltán… A cukrászné: Haraszti Hermin… A végrehajtó: Fenyvessi, fia a költő: Tanay… (az apa ellicitálja a saját holmiját a fiánál, dühös a költőre), az anya… ez lesz Nikó Lina… s a végrehajtó nem Fenyvesi (nagyon tragikus volna), hanem Vendrey tata…

Hangosan mosolygott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is jó figura volna: sose látta ezeket a szinészeket, csak Tapolczait egyszer vendégszerepelni Debrecenben a Mozgófényképekben, de persze annál nagyszerübbnek képzeli el őket: így igazán mindenki úgy játszik, ahogy ő akarja… Egyre vidámabb és lázasabb lett s úgy rohant, mint maga a Pegázus… Ezen is nevetett: a megvert Pegázus…

Csodálatosképen az iménti inzultus nem lázitotta fel. Egészen más érzést keltett benne, mint bármely más emberfiában. Nevetett s nem érezte sértve magát. Megértette az istenadta zománcgyárost; mit csináljon, mikor ilyen felháboritó dolog történik vele: még ezer szerencse, hogy tényleg nem verekedett… Hanem az urak, azok igen. Azokra haragudott. De már ezen is nevetett: azért haragudott, mert nem döngették el őérte a gyárost… Nevetett, mert észrevette, hogy ő voltaképen úgy tiszteli önmagát, mint valami szentséget, akit mindenkinek óvnia s védenie kell… S ezek az urak el tudnák tűrni, hogy az irodalomtörténet nagy Komjáthyját fiatal korában az ő szemük láttára inzultálták.

Már kint volt a pusztán, amely itt kezdődött közvetlen a város szélen s tele tüdővel szivta be a friss levegőt, az enyhe pusztai szelet.

Valami nagy és boldog érzés vett erőt rajta, nem volt egy fillérje, egy barátja, egy ebédje; s úgy érezte: felszabadult. Magára eszmélt és kész irónak találta magát.

– Csak a veséjét – mondta ragyogó szemmel – s hozzáfogott költeni: hogyta, hogy fantáziájában beszélni kezdjenek az alakok.

VI.

Mikor a forró napsütésben elunta az ábrándozást, megfordult és csendes lépésekkel, minden pillanatban meg-megállva, indult vissza a városba.

Szórakozott szemmel nézett néhány kis mezitlábas kun gyereket, kik a házuk előtt ácsorogtak, mint a nagyok és szinte öregesen tanakodtak.

– Háboru – mondta az egyik.

Megállott s rájuk figyelt.

– Bizonyisten – esküdözött itteni durva nyelven az iskolásfiu. – Az ángolok, meg a búrok. Háborúznak.

A Kunság közepén a földgömb távoli harcának hangja. Valahogy mély és szinte megdöbbentő hatást tett rá a bedobott szó, a gyerekszájról.

– Te mékkel vagy.

– Én?

– Az ángollal, vagy a búrral?

A gyerek, aki még az előbb hinni se akarta, hogy háboru van, most elfeketedett képpel nézett maga elé. Az ujságiró elmosolyodva nézte a kis legényt, aki összeráncolt homlokkal töprenkedett, kinek fogja pártját.

– No, mékkel tartasz?

S a kis, konok kun felvillanó képpel mondta s fejével ütött a szóhoz:

– Én a magyarokkal tartok!…

Az ujságirónak kitágult a szeme. Nevetett. De mintha ebben a pillanatban valami furcsa, erős, nyári világosság lobbant volna el efölött a terebélyes konok magyar város fölött, ahol semmi más nagy és erős érzés nincsen, csak a magyarság hatalmas faji igazsága és kevély és rendithetetlen érzése.

Összehuzott szemmel pillantott körül a gazdag boldog városon s lassan továbbhaladva tünődött. Mintha a nemzet életének egy boldog korszakán haladt volna e pillanatban át.

A boldogságnak olyan gyüjtőmedencéje kevés is lehet a földgolyóbison, mint egy-egy magyar alföldi város, s kivált Kunterebes s legkivált ilyenkor, vasárnapi ebéd idején.

A nap magasan állt, jó magasról jól belátott minden udvarba, de se az utcán, se az udvaron emberi lelket ugyan nem látott. Asztal mellett ültek, jó ebéd mellett vidultak, hizott a szivük a pompás falatoktól. Dagadó buzakenyerek árnyékában, paprikáscsirkék s rántott bárányok virultak az egészséges gyomrok számára, jó salátával, savanyitott uborkával s jó tejfölös turós galuskák pompázó halmaiba vájtak az acél villák… Elégült arcok, apró vigságok és nagy gondtalanság… Ha a boldogság az emberiségnek főcélja, akkor ezekben a tágas és rakott városokban, a töméntelen puszták közepén, az emberiség ideális fészkei voltak.

Nem voltak itt nagyszerü uradalmak, sem pompás kastélyok, sem várak, sem nagyméretü gyárak. Itt ezer meg ezer kisgazda lakott egymás mellett; tágas udvarok és jó gazdasági épületek, elég sok lábasjószág és rakott kamarák. A nagy falu, amely városnak neveztetik, apró házak rettentő tömege volt, derék kert minden ház körül s így nyáridőn a legtöbb ház üres. Szétszóródva a népe, a fekete föld áldott hátán, a rendkivül nagy határ sok-sok ezernyi tanyájában. A város, az voltakép csak téli szállása volt a hadnak, amely egész életidőn át harcolt a röggel: vidám és egészséges harcot, amely drága életet termett az egész emberiség javára.

Nem volt itt inség és nyomoruság s nem volt túlfeszitett munka. Nem ismerték a gondokozta lélekmardosásokat, sem a kapzsiság gyötrő lidércvágyait. Egyszerü életükkel jól megelégedő nép lakott itt, amelyet nem bántott semmi áhitozás a más birtokára, akit nem fenyegetett veszély anyagi létében erkölcsi fogyatkozások miatt. Békés és erős nép volt ez, amelyet sokan irigyeltek, hogy ennyire igénytelenül s mégis ily emberi módon tud megélni a maga szegénységében. Sokan sok rosszat is mondtak róla. Olyanok, akik megcsalódva vették minduntalan észre, hogy ez a nép nem hagyja magát kihasználni más önzése által, hogy ez tisztában van a maga értékével, és anyagi függetlenségében nem emel kalapot s nem cserél elvet üreserszényü urak szine előtt. Igy élt ez a nép a maga erején századok óta.

Mióta csak felszabadult a török járom alól.

Akkor szokta meg, hogy nagyobb bátorság okáért egy-egy már akkor is nevezetesebb helyre települt össze, ahonnan háboru idejének szintén szétoszolhatott tágas mezőire. Akkor szokta meg, hogy valami inkább morális, mint gazdasági tömörülésével védje magát külső gonosz hatalmak bomlasztó támadásai ellen és fenn is tartotta magát becsülettel, emberségesen.

Kormány nem istápolta soha, a kormány mindig nyilt ellensége volt. Ellensége volt a nemes, az ős magyarsága miatt. Ellensége volt, mert ők tartották fenn a nemzetiségek kavargásának ebben a káoszában azt az őserőt, amelyre támaszkodott minden politika. És mégis a legmagyarabb s legnemzetibb kormány is körmeszakadtáig ellensége volt ennek a népnek s mig erdélyi végeken öt-hatszáz választónak már megadta a jogot, hogy képviselőt küldjön az ország házába, itt mindenfelé 30–40.000 szavazó magyar kell ahhoz, hogy egyetlen képviselőt választhasson oda, ahol nemzeti léte fölött döntenek.

Nem volt hát a népnek soha más mentsége a közsors rothasztó, lesujtó, megsemmisitő áramlataival szemben, csak az, hogy begubózott, magára maradva, csak magában bizott és passziv reszisztenciával szegült ellene minden új és ismeretlen törekvésnek, amelyről igen jól sejtette, hogy úgyis csak az ő rovására jő.

De ezen a határon belől aztán angyali helyességgel éltek.

Jól ettek, jól ittak, idejében házasodtak, mindennap elvégezték annak a napnak a munkáját s minden percben teljes figyelemmel élvezték ki annak a percnek az örömét.

Dócziéknál az ebéd kicsit csendes volt.

Máskor sem szoktak sokat beszélni, az apa szótalan ember volt s Irénke úgylátszik ráütött; a néni pedig ma szórakozott volt s nem sirdogált annyit, mint máskor. Az ételről beszélgettek, a nyári libáról, amit Irénke hizlalt, hogy ne kelljen azokról a nemszeretem dolgokról szólani… Az eltünt kérőről s más nehéz gondolatokról.

– Nahát ez kisebb volt – szólt Irénke a libacombját a tányérjára véve –, mint az a kéthetes volt.

– Bizony kisebb – szólt az anyja és gyászosan nézett a lányára –, bizony kisebb! – és sóhajtott is hozzá.

– De mekkora mája lett.

– Annak még csak piros volt a mája, az még akkor kezdett fejlődni. Ez óriási máj, óriási máj. A májat hidegen fogjuk megenni.

– Óriási máj, több mint félkiló lett. 55 deka az a máj. Óriási.

– A másiké 35 deka volt.

Az apa is megszólalt.

– Mégeccer annyi.

– No, nem egészen, kedves – szólt a néni édesen.

Az apa gondolkozva mondta:

– Én bizony legjobban mégis csak úgy szeretem, ha megsütitek a májat s megesszük a ludaskásán.

– Az kár. Tisztára vétek.

– Persze – kacagott fel Irénke –, ki eszik akkor kását, ha máj van a tetején. Akkor csak a májat eszi az ember.

– Nagyon finom melegen – szólt áhitattal a néni, egyre szemlélve a külön, önálló tányéron az érintetlen, pirosrasült májat, amely a maga zsirjában sülve ínycsiklandóan illatozott.

– Megesszük azt hidegen is – szólt János bácsi és csalamádénak nevezett salátát szurt a villára jó bőven.

– Meg bizony, megeszi azt édes szivem maga. Kiviszi a tanyára, be jól fog esni a lelkemnek!

– Olyan szép zuzácskája volt neki – szólt Irénke.

– Ó, fiatal liba volt még ez.

– Ennek is szépen volt zsirja – mondta Irénke.

– Igazán? – kérdezte János bácsi.

– Megmutassam? Meg is mutatom – mondta Irénke és kiszaladt.

Hogy egyedül maradtak a néni s a bácsi, kinos csend támadt. Most már beszélni kellett volna. De a bácsinak sehogysem volt ize az egészhez, a néni pedig nem akarta kérdezni, hogy a lányka minden percben beléphetett.

Mégsem bir megállani annyit:

– No hát a bádogos…

A bácsi picit elmosolyodott.

– Isz az derék ember. Meg is mondtam: mindig befódta a feleségem lyukas edényeit.

A néni szentes arccal nézett.

– Iszen nem volt rossz ember. Zsidótul elég annyi. Sok keresztyén ember rosszabb nála bizony.

Irénke betoppant. Két fülénél fogva cipelt egy kisebb kék zsirosbödönt.

– Tessék csak nézni, milyen gyönyörü.

– Szép – pillantott bele az apa.

– Tessék csak megszagolni.

János bácsi beledugta az orrát a bödönbe s felszijta a kis büdös zsirszagot.

– Jaó.

– Ugye milyen sok és csak egy liba és egy kacsa.

– Lehetetlen – kiáltott fel János bácsi. – Mind a kettő benne van és csak ennyi?

Irénke paffá lett.

– Mit gondolt apa?

– Én azt hittem, két libából tele van egy ilyen fazék.

De ha őszintén mondta volna, azt mondta volna, hogy egy libából; amennyi beszéd volt róla.

– No persze – szólt Irénke megsértődve –, hisz egy libának legfeljebb két liter zsirja van és ez hétliteres bödön.

Még egyszer gyönyörködve néz bele az ikrás zsirba s átcipeli a másik szobába, ahol felteszi nyujtózva a sifon tetejére. Az apja látja a mozdulását és azt gondolja: Bizony lány ez már és pedig eladó!…

– Óh kedves – szól a mama szeliden –, miket mond kedves. Ősszel lesznek a nagy libatömések. Akkor igen, az én emdeni ludaim meghiznak kilenc hét alatt 15–16 kilóra s egynek van 6–7 liter zsirja. Az igen. De ezek kis libuskák voltak. (Irénke maga tömte!)

– Ja!… – mordult fel enyhébben az apa s mosolyogva nézett a belépő lányka piros arcára. – Te magad tömted?

Irén nem szólt, csak elpirulva, büszkén nevette el magát.

– Apa meg se érzi az ízén.

Ezen János bácsi is mosolygott s a lánya erős kis barna ujjaira nézett, ahogy kést, villát vett bele.

– Majd megérzi az urad.

– Ó, – kiáltott fel a lány fojtott nevetéssel s az anyja rémülten nézett a János bácsi gonoszkodó arcára; nem volt ennél a háznál szokásban az ilyen frivol tréfa.

– Hát délután mit csinálunk? – szólt János bácsi s a pohár borát kézbe vette.

– Átmegyünk Sámuelék – mondta a néni, aki már ennyi kunságot megtanult, hogy így mondta: Sámuelék.

– Ajjó lesz. Ott lesznek a polgármesterék is.

– Igazán – érdeklődött a néni –, no a kedves kis asszonyka. Ott lesz? Honnan tudod?

– Szó vót rólla, Samu elhijta üket.

Irénke felállott és kiment a tésztáért.

– Hogy gondolkozik?… – intett utána János bácsi –, vajjon mit gondol magába?

– Ó istenem – mondta a néni –, amilyen ártatlan jó lélek… Milyen gonosz elnyomatásnak vagyunk mi nők, az áldozatai… Mindegy az, hogy mit gondol a lány magába, csak az a fő, mit gondolnak maguk gonosz férfiak… De hát ez már így van: sorsunk, hogy megnyugodjunk a zsarnokaink akaratában.

– Vajjon mék tetszik neki jobban?

– Neki az fog tetszeni, akit az édesapja és az édesanyja választanak neki.

– No én bizony nem törődöm ilyesmivel.

– Maga, édes fiam, nem törődik bizony semmivel. Maga felől kedves… A maga törődése felől már régen, isten tudja mi történhetett volna velünk… De hát majd én fogok törődni a gyermekem sorsával. Ha már az édesapja nem törődik, legalább az anyja gondoljon rá.

János bácsi hallgatott, a villával csöndesen dobolt a tányérán.

– Jó gazdasszony, azt meg kell adni. Gazdaember feleségének nagyon beválik.

– Uri leány – szólt az anyja. – Mindegy az, akárki feleségének… Uri asszony lesz! akárki veszi el.

– Nono.

– Igen.

– Az én feleségem is úriasszony, pedig én is gazda vagyok.

– Urasszony, mert nem tud egyéb lenni! mert ha tudott volna civisasszony lenni, az ura felől az is lehetett volna.

– Nonono… ahogy neked jó…

– Nekem – mondta a néni s csüggedten nézett maga elé. – Mi lett belőlem… Nem vádképen mondom, kedves fiam, de mi lett énbelőlem.

János bácsi a két könyökén terpeszkedett a tényéra fölött s nagy fekete fejét maga elé tolta, most csöndesen ránézett a feleségére, aki sovány, elaszott mellén összefonta vékony karjait s csüggedten mély szomorusággal nézett maga elé. Eszébe jutott a kis fekete sovány lány, aki olyan vékonyan és urasan táncolt a diákmajálison, kint az ákácerdőn… Egyszercsak azt mondták, hogy ő megkérte a kezét… No hisz mindegy: erre az egy életre már így is jó, de hát máskép is lehetett volna…

Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Szekeresék is ott lesznek délután.

De ujra elhallgatott. Már megszokta, hogy legokosabb hallgatni; az még legkevesebb bajt okoz. De a szóról sohase lehet megtudni, milyen hatása lesz.

Különben is bejött Irénke. Egy nagy tál turós-kapros bélest hozott, olyan finomat, mint a hab s illatosat, mint a virág. Hát ez az egy igen. A felesége tele van fene tudálékossággal és agyatekert dógokkal, de a konyhája az olyan, hogy erdélyi asszonyra vall.

Evvel az eggyel mindig meg volt békülve, s a lányával is tisztában volt ez egy tekintetben: főzni éppúgy fog, mint az anyja: őszintén meri ajánlani… A többi meg nem fontos… Kunországba legalább nem.

Vajjon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy délután ott lesz Szekeres Palya?

Hosszan nézett a lányka arcába, de semmit se tudott rajta felfedezni azon kivül, hogy őszintén örül a sikerült bélesnek.

VII.

Szekeresék nagyon csodálkoztak, mikor Sámueléktől átjött a lány, hogy uzsonnára okvetlen tessenek tiszteletüket tenni.

Némi tünődés után meg is igérték.

– De a fiatal ur is!

– Én? – mondta Palya bámulva.

– Hanem bizonyosan!

Palya is megigérte.

Mikor öt óra után kissé vasárnapiasan s kissé nehézkesen beállitottak az orvosékhoz, ők maguk is helytelennek érezték a vizitet éppen ezen a napon.

– Nézd csak Dócziék itt vannak – szólt megütődve Szekeresné a tornácon.

– Miből gondolod?

– Hisz itt a szürke kalap.

Ezen mindhárman elmosolyodtak, mert az öreg János bácsit szürke szamárnak hivták közönségesen, mert nyáron szürke posztókalapot viselt! Ezzel nagyon kirikitott a többi civis úr közül, akik persze soha más kalapot nem tettek fel, csak feketét… De persze, az erdélyi asszony!

Nagy hálálkodással ömlöttek egymás nyakába.

– Nahát ez igazán! Nahát ez roppant kedves! – mondta Sámuelné s úgy kacagott, hogy a rózsás fiatal arcán apró kettős gödröcskék támadtak, úgy nevetett, mint egy tizenhároméves kislány s ahányszor Palyára nézett, mindig ujra el-elkacagta magát.

– No nézd a züllésnek indult hajdan erős magyart –, mondta apró, fehér fogait csillogtatva.

Palya igen határozottan zavarba jött.

– Irén, Iréne császárnő – nevetett a fiatalasszony, aki még mindig iskolai poémaságokkal volt tele –, itt van a pezsgős hős. A befagyott pezsgő…

És hangosan kacagott s egyuttal el is akarta fojtani a kacagását; annál kedvesebb volt, igazán egész lányos. (Harmadik felesége a nagybajuszu és szótlan orvosnak.)

Irénke egy csöppet se jött zavarba. Kezet nyujtott Palyának. Sámuelné úgy intézte, hogy abban a pillanatban ránehézkedett Irénkére, úgy hogy ez szinte belelendült a Palya karjaiba, amire a fiatalasszony gyerekesen jót nevetett.

– Mondjon valami bókot hamar – vetette oda Palyának s úgy nézett rá, mintha ő volna szerelmes belé.

De Palya egyáltalán nem volt olyan talpraesett ember, hogy bókot tudjon mondani. Csak állott egyenesen a hosszu egyenes lábszárain s zavartan mosolygott.

Ez mind pár pillanat alatt folyt le, mig Szekeresné és Dócziné nagy természetességgel, de kissé tulságos lármával örültek egymásnak.

– Milyen volt az aratás, kedves Szekeres – kérdezte Dócziné vékony és szives hangon.

– Hát nem lett volna rossz, ha ára lenne! – mondta komolyan Szekeres, aki igazán egyszerü és komoly kun ember volt.

– Ó istenem! ez a kereskedelem! – szólt Dócziné. – Most a gabonaárakat a lehetőségig lenyomják, hogy a malmok, kereskedők lehető olcsó áron szedjék össze a termést. Ha aztán a termés eladásra szánt része elfogy, kezdődik a börzejáték, a nyerészkedés. Felcsigázzák az összevásárolt gabona árát.

– No hát most nem lehet – szólt Dóczi bácsi, akit, isten tudja miért, kissé mindig feszélyezett, hogy a felesége okosabb a többi helybeli asszonynál; igazán úgy volt ezzel, hogy szégyelte, mint valami nem érdemelt természeti hibát –, nem lehet most spekulálni: mikor ilyen jaó termés van.

De Dóczi néni a világért nem birta volna elviselni, hogy valaki nála okosabb legyen s pláne az ura.

– Nem kell ám hinni – mondta élesen –, hogy hazánk más vidékén s külországokban is olyan jó a termés, mint az áldott kunsági talajon. A mesterséges ársülyesztés, áremelés és a külföldi kedvezőtlen termés miatt később nem lesz olcsó a gabona, csak most, mig a gazda kezéből kell kiszipolyozni.

Az orvos, akinek olyan bajusza volt, mint a varjuszárny, hangosan helyeselt. A felesége (harmadik feleség! az első meghalt, a második elvált) unva a dolgot, az Irénke válla fölött áthajlott Palyához és azt sugta:

– Álmos?… De… de!… Jó volna egy kicsit aludni…

S az Irénke komoly frizurájába bujtatta piros és kedves kis arcát s fojtva nevetett, közben ábrándos kék szemével fellesett Palyára.

A társaság azon az okos és udvarias hangon beszélt, közérdekü témákról, ahogy vidéki szalónokban szokás kezdeni a társalgást; uj vendégek jöttek. A polgármesterék.

A polgármester fehérpettyes kék mellényt viselt s köpcös volt és épp olyan önérzetes és vidám, mint délelőtt a közgyülésen. Messze viritott róla a polgármestersége, akárhogy mozdult és akárhova lépett, nem tudott nem-középpont lenni. A felesége viszont egy vékony sötét teremtés volt, nagy fekete szemü, igen szerény modoru és rendkivül gőgös gondolkozásu nő. De volt rajta valami finom s kissé előkelő báj, nagyon fiatal volt s az első anyaság sutasága még kedvesebbé tette.

– No mi van, mi van! – mondta a háziasszony erős és szokása szerint érzékiesen fojtott, szinte kacér nevetéssel – mi van a rózsával?!… Még mindennap küldi a szál rózsát a szép gonosz? A tittokzattos szepp asszony? Ki az a szép asszony?

– Itt a szép asszony! – mondta a polgármester vidám s széles gesztussal a feleségét mintegy kilenditve a figyelem elé.

– Ó, biz én nem küldök rózsát – mondta a polgármesterné, kissé agressziven.

– Te drága! – kacagott fel hangosan a háziasszony – te drága! – s átölelte a hirtelen elpiruló asszonykát. – Nagyon drága vagy.

– No tessék! – kiáltott fel váratlanul nevetve az öreg Szekeres. – Le van leplezve az öcsém.

A polgármester nem volt kellemesen hangolva ezzel a bizalmassággal szemben, hát legalább titokzatosan mosolygott, aztán némely élces megjegyzés után így szólt:

– Jövő vasárnap lesz a Petőfi eltünésének ötvenéves fordulója.

Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy a háziasszony nagy szemeket meresztett s míg a többiek arra gondoltak, hogy megilletődött szót kellene találni, ő már ki is bökte.

– Szegény, és még most se került elő.

Mindjárt belátta a megjegyzése furcsaságát s kuncogva nevetett.

– Jesszus, ötven éve!… Már egész öreg bácsika lehet…

– Bizony – szólt az illetékesség hangján Dóczi néni – lehetne: ha élne a szabadság lánglelkü dalnoka. De nem él a magyar nép legszivhezszólóbb költője! Akit népünk könyvnélkül szaval és énekel s aki, mondhatni, véribe van mindenestül a magyarnak.

– Bált kell rendezni az emlékére – mondta hirtelen a háziasszonyka s elnevette magát, aztán szomorkásan tette hozzá –, istenkém, hisz ő is szeretett táncolni, ugye, Olgica, nohát nem szeretett?

Ezen ujra nevettek.

– Sőt – szólott bele Sanyi, az orvos fia, aki nagy kamasz volt s pár perc óta az ajtó mellett ácsorgott.

– Na ugye szeretett – fordult a mostohafiához a háziasszony s vele is úgy beszélt, mintha szerelem volna jelen –, és te is szeretsz, ugye Sanyi!

– Hát!

– De milyen eredetien tudja magát kifejezni: hát!… Második Petőfi Sándor! – csattant ki uj kacagással.

Ellenállhatatlan volt; mindenki vele nevetett. De ő hirtelen rájött, hogy komoly dolgok is vannak a világon:

– A polgármester úr őfensége akart valamit mindani – mondta.

– Táviratoztam délelőtt Bartóknak, hogy részt akarunk venni az országos ünneplésben.

– Éljen – kiáltotta a házigazda.

A többiek tiszteletteljesen vették tudtul.

– Tudniillik az ünneplőket, mint a pesti lapok irják, különvonat viszi le Segesvárra, ahol a költő elesett. Táviratoztam, hogy megállitják-e a vonatot s felveszik-e a koszorunkat?

– Éljen éljen, éljen! – tapsolt a háziasszony s a lányok követték a példáját.

– Én is kötök egy koszorut – kiáltotta tulélénken a házikisasszony, aki most toppant be, láthatatlan kötéllel maga után vonszolva a bátyja korrepetitorát, a bumfordi nagy diákot, aki minden pillanatban fülig szerelmesen faldosta őt a szemével s rettentő kinokat állott ki, hogy a lányka másra is tud gondolni, nemcsak őrá.

– Oda nem viszik a te virágodat – szólt a nevetős mostoha –, oda pénz kell barátom; ott művirágot akarnak!… A virág elhervad, de a papirvirág örökké tart, mint a költő versei, hát csak fejd meg a bukszát.

Dócziné valahogy személyes sértésnek vette a virágokról s versekről való profán élcelődést; úgyis már régen nem tudott szóhoz jutni, most felemelte a két kezét, hogy figyelemre kényszeritse a társaságot.

– A költő verse nem papirvirág, szivem; azon virágok, amelyek ötven éve fürdetik a mi lelkünket virágillat özönében s minden honfinak és honleánynak jut az édességből: semmiképen sem papirvirágok.

Ezzel vissza volt állitva ismét a helyzet komolysága. A háziasszony áhitatos arcot vágott s rémitő szent kifejezése mögül minden pillanatban várni lehetett egy kitörő kacajt.

– Kár, hogy megszünt a lapunk – mondta a polgármester, saját gondolatait folytatva.

– Megszünt! Hogyan? – kiáltottak fel többen.

– Az ujságiró lemondott a szerkesztésről. Most volt nálam az öreg Daróczi, hogy az ujságirónk elmegy.

– Nahát egy másikat kell keriteni – mondta Dóczi néni szeliden. – Van talán a városban egy ambiciózus ifju ember, aki megteszi.

– Hogyne – szólt Sanyi, nagy szenzációt keltve a belekaffantásával. A mostohája rögtön nevetni is kezdett.

– Itt van második Petőfi Sándor! – mondta felkacagva, – nem is tudjátok, hogy cikket irt a kunhegyesi szinészetről és az ujságiró nem közölte. Azóta élethalál bosszut követel.

– Legalább Pungur visszakapja a lapot – mondta a házigazda.

– Mindenesetre lesz jelöltem az állásra – mondta kitérően a polgármester. – Különben is nem helyes, hogy a lap csak úgy magától burjánzik: olyan ember kell oda, aki a városnak szolgálatot tud tenni a lappal.

Ezt már egész komolyan mondta az orvoshoz fordulva. Dóczi bácsi és az öreg Szekeres hallgatagon bólogattak. A néni és a fiatal háziasszony hirtelen nagy figyelemmel néztek az ajtóra, új vendégek jöttek. Bardóczné és a szőke lánya. Palya, aki egész idő alatt szótlanul ült Dóczi Irén mellett, aki csak mosolygott a házikisasszony eleven és tréfás suttogásán s éppúgy nem gondolt Palyával, mint az ővele. Palya a szőke lányt meglátta s arca annyira lángbaborult, hogy ügyetlenül és sietve felállott takarni a zavarát.

Bardóczné köpcös kis beszédes szőke asszony volt, szinte begurult s egy perc mulva már ruháról és evésről volt szó. Még nemrégen csinos asszony volt, de úgy elközönségesedett, hogy szinte félelmes volt, hogy a lánya rendkivül hasonlit hozzá. Ugyanaz az arc és tekintet, csak a fiatalsága puha, illatos és szinte remegő, mint a hajnalka, mikor az első napsugáron kifeslik.

Palya, mikor megfogta a kezét, annyira reszketett, hogy még a kislány is észrevette. Ijedten nézett fel, a magas fekete legényre s mikor ártatlan, kék gyerekszemeivel belenézett annak a nedves, párás, izzó szemébe, szinte megrettent, egy pillantásra lángot vetett, mint valami könnyen gyuló holmi s már el is volt intézve a sorsa. Egy szót sem tudtak egymáshoz szólani. Csak lobogva, szinte ropogva tüzelt a vérük s akár közel voltak, akár távol, nem birtak tovább a pillanat egyetlen ezredrészeig sem felszabadulni egymás tüzétől.

Egyszerüen úgy jártak, mint két szénakazal, amely egy tüztől lángot kap s mig földig nem ég, minden oltási kisérlet csak szitaná a tüzet.

– Én elhivatom az ujságirót, legalább teljes lesz a menazséria – sugta a háziasszony a polgármesterné fülébe.

Ez egy pillanatig megütődve állott, nem értette, hogy lehet még csak kitalálni is egy ilyen ideát. Az ujságirót annyira mélyen maguk alatt lévő lénynek érezte, hogy nem is tudta elképzelni, hogy ő azzal esetleg, kényszerüségből szót is válthasson.

De az orvosné szokott szelességével már elcsipte a nevelőt, a fülébe suttogott s az egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a házikisasszonyra, akit az ő távolléte alatt akár el is csábithatnak… elsietett.

– De hát kedves, hát… lehet azt idehijni?

A háziasszonyka nem felelt, nem felelhetett; nem a kacagástól, amely úgy tört ki belőle, mint egy huncut csitriből, aki valami csinyt követett el, hanem az ijedtség miatt:

Ablonitzky lépett be, a szőke zománcgyáros, vadonatuj ruhában, vastag szőke bajusza felsütve, pirosan és kövérkésen és ellenállhatatlanul.

VIII.

– Nahát most aztán csakugyan teljes és hiánytalan lesz a menazséria, – kuncogott a háziasszony a polgármesterné fülébe s elébedöcögött a vendégének: – Jónapot, isten hozta! No nézd csak, hogy nem feledkezett meg rólunk, hát ez igazán nagyon szép magától.

Kicsit azt várta, hogy most beüt az istennyila. Ezt ugyan sikerült megcsinálni. Hát persze, az eredeti terv tegnap még az volt, hogy Dócziékat a vőlegény-jelölttel együtt kell meghivni, de a történtek után persze a másik vőlegényjelöltet kellett meginvitálni… Ki gondolta azt, hogy ez a majom nem vonja le a konzekvenciákat a mai heccből s eljön. Óh a buta, a buta!

De azért ő volt az egyetlen, aki külsőleg legalább nem jött zavarba.

Ablonitzky maga legszivesebben, ha lehetett volna, kámforrá válik. Lángvörös lett, könnyen szintváltó, vékonybőrü arca s amint sorra kezet fogott a társasággal, felváltva halálsápadt vagy feketevörös vértolulásos lett.

Dóczi Irénnel úgy fogott kezet, mint a halálos ellenségével, akitől olyan megbántást kapott, hogy azt egy életen át sem lehet elfelejteni… Szégyelte t. i. magát előtte a kimagyarázhatatlan rágalom miatt.

– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte elfogultan.

Irén felpillantott rá, kicsit elmosolyodott.

– Jól.

Erre Ablonitzky nem tudott mit mondani.

Ezer szerencse, hogy Juliska, a házikisasszony közéjük tolakodott.

– Tudja már, hogy jövő vasárnap Petőfi-ünnepélyünk lesz?

Ablonitzky a közvetlen hangtól úgy felüdült s olyan hálás lett, mint a hőségtől lehervadt fű a könnyü nyári esőben.

– Igázán? Hogy? Miért? – mondta mulatságos felvidéki hangján.

Ezen Juliska kacagta el magát.

– Hát most halt meg.

– Kicsoda?

– Petőfi. Már muszály megmagyarázni, mert látom, maga nem fogja fel ésszel!

Hangosan nevetett s apró fehér fogai, amelyek mint a rizskása, csillogtak piros inye között, életvidoran szikráztak.

– Irénke, fiam? – szólt Dócziné s Irén az anyjához sietett.

A hirtelen elszelesedett kis Juliska, akiből ugyanaz a túlömlő vidámság bugyogott, ami az alföldi magyar lányoknak olyan pompás tulajdonsága, nekiállott, hogy Ablonitzkyt felvilágositsa afelől, hogy ki a Petőfi, ki a polgármester, mi az a vonat „keleti experess“ ami megáll Kunterebesen és mindezt annyi zürzavarral és hühóval, hogy Ablonitzky soha életében ilyen kellemesen elragadtatva nem volt lánycsacsogástól, mint most. A Juliska beszéde pláne tele volt olyan eredeti és nyersen zamatos szókkal, amik neki most külön gyönyört okoztak, mert végkép levették róla mindenféle kényelmetlen feszességnek az érzését.

– Hát ne nézzen olyan komoly pofával – kacagott a végin a szemébe a lányka –, mert mindenki előtt elárulja, hogy olyan hülyeségeket mondok, hogy lesajnál érte.

– Én?

– Vigyázat!

– Hát még nem vigyáztam, most kezdem a vigyázást – s a szemébe kacsintott a kislánynak.

– Nekem zenélhet – szólt Juliska hangos kacajjal. A férfi szemében megérezte azt a zavart, amit ő okozott a szivében, vagy a fejében s ez egyszerre borzasztóan jól esett neki. Még elevenebb és izzóbb lett, de valami titokzatosság volt a szavai és nevetése mögött. Néha körülpillantott, nem vette észre, hogy a mostohája elzavarta a diákját s nem tudta, hol van oly soká. Kicsit drukkolt, hogy az jelenetet provokál (tiz perc előtt csókolóztak a kertben), de nem mintha lelkiismereti furdalást érzett volna, csak még nem volt hozzászokva az ilyen klasszikus csaláshoz.

– Majd a méreg megevett – mondta vidám lármával –, a lovamat nem lehet kinevelni, ha meglát, kirúg és rögtön a nyakamba borul.

Ablonitzky úgy hallgatta ezt a csacsogást, mintha cukrot szopogatna. Borzasztóan imponált neki minden szó, amit a kislány mondott; az ő felvidéki, másszinü, véknyabb műveltségü lelkének, valóságos illatorkán volt a kislány minden eredeti, zamatos szava és minden pozitivum, ami benne csillogott. Az egész lénye, az egész élete, az egész alföldi perspektiva, amely rajta keresztül megnyilt, mind valami elementáris erővel hatott rá. Valahogy ugyanez hatott rá Dóczi Irénben is, de az mégis sokkal komolyabb, ahogy szerette volna látni most: sokkal szürkébb, vagy ahogy lelkében röstelkedve érezte: sokkal értékesebb tipus.

– Tudja mi a monumentális Kunterebesen?

– Nos.

– Ha egy szintársulat „derült kedvben“ hagyja el Kunterebest.

– Jáj de jó.

– S tudja mi könnyü Kunterebesen?

– És pedig.

– Magas hivatalnokot látni.

– Mit?

Juliska elektrikusan kacagott fel:

– A toronyőrt, mikor trombitál… Az csak elég magas hivatalba van?

Fulladozva kacagott s legyezni kezdte magát.

– Milyen buta meleg van.

– Melege van?

– Dehogy: fázom.

Dócziné apró sötét szemeit rájukmeresztette. Ebben a pillanatban valami váratlan és kellemetlen fonákságra jött rá. A lányának két hirhedt udvarlója ész nélkül ugrott be két idegen lány hálójába s ő itt áll a maga Irénjével a szárazon… A petrezselyemárulólány mamájának érezte egyszerre magát… Palya sült-főtt szerelmesen ül a kis szőke vakarcs mellett… Mi az ördög. Ezek úgy ülnek, mintha egymásba volnának őrülve… Hát mi ez, hogy történt ez?… És a másik: nohát az meg agyonbeszélteti magát ezzel a taknyossal… De hogy jár ennek a papulája… És az ő Irénkéje itt ül és hallgatja az öregasszonyok beszédjét.