A NIHILISTA

Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves utcáján. Ahogy jött, a patikánál látta, hogy ott áll valaki és amikor őt meglátja, gyorsan hátat fordit és belép az üvegajtón.

Megcsóválta a fejét.

– No nem baj, – mondta magában és felnevetett, mint szokott, aztán rögtön elkomolyodott, – nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az ember a kalap szélit.

Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most mint vágatási biztos az ő felügyelete alá tartozik.

Erre befordult a legközelebbi utcán a szék felé.

Az utcán ácsorgott a mészárszék előtt egy tót legény. Rákiáltott.

– Gyere, tartsd meg a lovat.

A fiu nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen és a legnagyobb buzgósággal ugrott oda, már amennyire hosszu lábaihoz és nagy bocskoraihoz gyorsaság fért.

Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a homlokára.

Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a hatósági bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a hust.

Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca felvidult és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.

– Jónapot kisasszony. Mit tetszik itt csinálni?

A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán fellebbent a nevetés és ujra elmult róla, ő mindig előre nevetett a viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el és akkor már másnak kellett nevetni rajta.

– A jó leányka segit apja sorsán?

A kisasszonyka szőke volt és hirtelen fehér bőrén pirosság gyúlt ki, de nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.

– Apa szabadságon van – mondta.

– Igen? – vibrált meg egy nevetést az orvos arca – és magácskát bizta meg a vágatási biztosi helyettesitéssel.

A leányka nem szólt. Nem volt egészen tisztában a dolog fontosságával.

– Megengedi Etuska? – szólt az állatorvos és kivette a leányka kezéből a bélyegzőt és rá sem nézve a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.

– Jónapot – mondta a doktorlány és el akart menni.

– Most már persze szalad ugye – villant meg a nevetés az állatorvoson –, itt hagy engem ebbe a csúnya munkába… Magácska nem utálja?

A leány nevetett.

– Hát istenem, jól megfizetik.

– S mit kap?

– Hát egy tehénért egy koronát, sertés, borjú, bárány 50 fillér.

Az orvos nevetett.

– Nagy gavallér az apa. Felét átadja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.

A leány arca megnyúlt.

– Csak felét.

Az orvos hamisan nézett rá; a bajusza játszott.

– És megmondta magának miről ismeri meg a lépfenés állatot.

– Neem. Azt nem.

– Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg felét – a tudományért.

A leányka habozva nézett rá. Nem tudta mennyi a gonoszság a szavak alatt.

– S azt megmutatta, hová kell ütni a bélyeget?

– Hisz azt talán mindegy, akárhova.

Az orvos nevetett. Intett, hogy mindegy.

A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, ujra köszönt és elszaladt.

– Máskor is a kisasszony van itt? – kérdezte az orvos.

A mészáros zavarba jött és elkezdett nyögni.

– A doktor ur csak tegnap ment szabadságra.

Az állatorvos megmosta a kezét és komoly arcán minduntalan mosolygás futkosott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.

A jegyzőhöz ment. A jegyző az orvossal nagy barátságban volt, együtt szokták szakadatlanul jelentgetni fel a közigazgatási mulasztásokat.

– Kérem alássan – mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott beleatyafiskodni ebbe a társaságba, ahová csak most nem régen helyezték át és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háboru miatt. Ezek az urak idegennek tekintették, aki ugyis elmegy a háboruval, nem fogadták megyebelinek. – Kérem, kedves jegyző ur, legyen szives felvenni egy kis jegyzőkönyvet nekem.

– Mid? – szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemeit rámeresztette – mid gondolja maga tirarc ur?

– Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos ur szabadságra menvén, helyettesitésről nem gondoskodott: a bélyegzőket rábizta tizenhatéves leánykájára, aki az én jelenlétemben is foglalkozott a húsok lebélyegzésével…

Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett; az elképedt jegyző azonban kiejtette a pipát a szájából és igy szólt:

– Ezt a jegyzőkönyvet én fel nem veszem.

– Miért?

– Nem tártozzá hozám.

Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló dialektusát beszélik és meglágyitják a kemény magyar nyelv uri karakterét.

Megveregette az öreg jegyző vállát.

– No nem baj jegyző ur. Majd felveszi, akihez tartozik.

Átment a szolgabiróságra. A főbiró nem volt otthon, átment az Unger-kávéházba.

Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbiró a modernül berendezett kávéház nagy ablakánál és a fehér márványasztalon dobolt.

– Alázatos szolgája, főbiró ur, – mosolygott és bókolt az állatorvos.

A főbiró fekete szeme gyanakodva ugrált rajta.

– No mi jót hozott – kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a vármegye legnagyobb birtokoscsaládjának fia nézheti ebben a világtól eldugott fészekben az urakat.

– Kérem, főbiró ur, egy kis rendet instálnék.

– No.

– Ez egyszer a körorvos ur az, aki…

A főbiró ellenséges komolysággal hallgatta végig az állatorvost.

– Jó, majd intézkedem.

Az állatorvos felmosolyodott és komolyan mondta a nagy bajusza alatt.

– Meg vagyok győződve róla, főbiró ur.

– Mióta van szabadságon a körorvos? – kérdezte a főbiró még tünődve.

– Hát nem tudja főbiró ur?

– Nem tudok róla, hogy oda volna. Nem jelentette be, hogy elment.

Az állatorvos mosolygott.

– Majd utólag.

Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett beraknia a hétórásiba.

A főbiró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor el akart menni, hozzálépett a másik szobában billiárdozó algimnáziumi uj tanár és mély tisztelettel mondta:

– Kérlek alássan, főszolgabiró ur, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni Nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó folyamán, ha megméltóztattok engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.

A főbiró kicsit kegyesen mosolygott.

– Kérlek alássan.

Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny volt, egyik ház a másik nyakán és két házban két uriasszony fölött érni kezdett a levizitelés fontos esete.

A főbirót bosszantotta az állatorvos jelentése és amikor két hét múlva a körorvossal találkozott, szigoruan szólt:

– Szabadságon voltál, kérlek?

– No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg – nevetett kényelmetlenül a körorvos.

– És ki volt a helyettesed a vágatásnál?

A körorvos a cvikkerje mögött kissé elvörösödött. Azt hitte már nem lett a dologból semmi. Hosszú sovány ember volt és ahogy most kiegyenesedett, elnézett a főbiró kemény szalmakalapja felett. Az ujjaival a csiptetőjéhez nyúlt és találomra szólt:

– Én kérlek alássan a segédjegyzőt biztam meg vele.

– Ugy.

– Igen. Mint halottkémet – mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés humorával.

– Szervusz.

A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne hazudtolja őt.

Másnap a vármegyéről leirat jött a szolgabirósághoz az állatorvos külön feljelentése tárgyában. A főbiró nagyon örült, hogy el van intézve a dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláirása volt és tudta, hogy annak pikkje van a doktorra a multkori rossz vicce miatt. A doktor azt kérdezte a minapi banketten, hogy „ki a legbátrabb asszony a megyében?“ és ő maga felelt rá: „Farkasné, mert Farkassal hál.“ Ezt a főjegyző nem bocsátja meg egyhamar; nagyon prüd, amikor az ő dolgáról van szó.

Rögtön telefonáltatott a jegyzőhöz és a segédjegyzőt odahivatta.

– Volt maga vágatási biztos? – kérdezte affektált hangon a telefonba.

– Igen – hallotta a segédjegyző ijedt szavát.

– Jó.

S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segédjegyzőt bizta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pedig az ebbeli kötelességét nem teljesitette, megbüntetését hozza javaslatba.

Ujabb két hét mulva történt, hogy egy esős napon az állatorvos ahogy a jegyzői irodába beállit, a segédjegyző ijedten ugrik elé.

– Állatorvos ur, mér tetszett engem megbüntetni. Én soha itt nem voltam, a vágóhidon.

Az állatorvos felnevetett és komolyan kérdezte:

– Magát büntették meg?

– Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állitólagos vétség napján.

– Jó, majd megfellebbezzük.

Egyszer csak egy erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után került a kezébe, amikor a hónap 4-én az utiszámláján dolgozott. Csak ezért nem bosszankodott eléggé rajta. Mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószobába. Ha bemegy, nem is jön ki reggelig, mert az asszony ugyis haragszik az utóbbi napok miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert már a parasztok ugy várják, mint a szentlelket, kihuzzák a szobából is. Ha pedig ötödikén el nem késziti az utiszámlát: azok az urak a megyénél törölni fogják.

A harag tehát pénzbe kerül.

Ennélfogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette, az volt benne, hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a főszolgabiró közigazgatási ügyben valakit elitél, az ellen föllebbezés nincs.

Amikor éjfélután két órakor a számlájával készen volt, annak a végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt meritett belőle, hogy megirja mégis a fellebbezését a miniszteriumhoz: hogy ő nem fellebbez, neki a segédjegyzőhöz semmi köze: ő csak azt kéri, itéljék el azt, akit ő feljelentett, vagy pedig szentesitsék azt az uzust, hogy a vágatási biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyólag négy-öt ember meghal, esetleg hat! senki sem hibás.

Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis, pörlekedések teszik elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vibrált, nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, hogy nem látja, hogy ugrik a plafonig a főbiró, ha orrot kap. Finom, hogy egy bokszszal hasba döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felejtette el, hogy húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbiró ur őnagyságát és az egész tekintetes vármegyét.

Néhány nap mulva már sürgős idézést kapott a főbirótól.

Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ablakban. Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a bortól vörös orra viritott úgy ahogy. Itt meg az elhagyatottság, a reménytelenség jelképeül hatott.

Amikor a főbiró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt szabadságon, amikor az orvos, ráripakodott:

– Maga gonosz ember. Igy belekeverni engem egy ilyen slamasztikába. Maga hamisan beszél. Azt mondta a telefonon, hogy volt vágatási biztos!

A segédjegyző alázatosan intett.

– Igen. Mán voltam ezernyolcszázkilencvennégyben. Barsendréden, Bars-megyében.

A főbiró egy percig hülyén nézett, aztán elnevette magát:

– Menjen haza, szegény ember.

Aztán az orvoshoz fordult:

– Nahát doktor ur – mondta csipősen –, maga nem ember… Amennyi kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose volt semmi baj…

A doktor arca felderült és elborult.

– Én csinálok, főbiró ur?

– Maga kérem egy nihilista – kiáltott a főbiró tele torokból, aztán egész szeliden tette hozzá –, hanem meg fogjuk szelidíteni magát is, – és kedélyesen csapott a vállára: – Téged is, egyen meg a fene. Te nihilista!

S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik megnyiltak a kapuk.