A TEREBESI AKTA

Az ügyvéd, mikor a mezőről hazafelé jött a kis bricskán, minduntalan a terebesi aktára gondolt. Szép reggel volt, a véghetetlen pusztán szelid szél fujt s a sárga napsugarak a zöld mezőkön mint valami áradat terültek el. A szőke árpában, a haragoszöld zabban fürj futott, a kukorica fiatal levelei, mint komikus törpék, a nagyokat utánozták. S az ügyvéd minduntalan bosszusan csóválta a fejét; a terebesi aktára gondolt.

Amint a szélmalmok alatt beért a városba, már biztos volt benne, hogy semmi mód nincs rá. El van veszve az egész kis ügy. Nagyon bosszantotta a dolog. Megnézte az óráját.

– Siess – szólt a kocsisnak –, még lekésem a tárgyalásról, mindjárt kilenc óra.

A kocsis közésuhintott a lovaknak, amelyek a poros uton nekieredtek s a könnyü szél a felvert port vigan sodorta be az ablakokon, amelyeket naivul, szellőzés kedvéért, nyitottak ki a kisasszonykák.

Ahogy a hosszu, végire várhatatlan Berettyó-uton az egyforma házak irgalmatlan hosszu sora közt a Fő-térig hajtatott, egyszer csak örömmel vette észre, hogy az albiró most megy elég kényelmesen a járásbiróság felé. Amint a zöldre festett papház előtt utolérte, ráköszönt:

– Szervusz Béla.

– Áh, alázszolgája, szervusz Endre bátyám.

– Még csak most mégy a hivatalba?

– Áh, még nincs későn.

– Nono, az öreg sokat morog. Az este is azt beszélte, hogy az urakat meg kell rendszabályozni. Nem ismerik a hivatalos időt.

Nevetett hozzá kedélyesen.

– Látod, öcsém, én már a tanyáról jövök.

– Igazán? Mikor indultál Endre bátyám hazulról.

– Négykor fogattam, öcsém. Te még akkor jól aludtál; akkor fordultál a szebbik oldaladra.

Ujra hangosat kacagott.

– No szervusz!

– Igaz ni – szólt le hirtelen –, van ma előtted egy kis ügyem, a terebesi dolog. Kérlek alássan, én a féltizenegyessel felmegyek Pestre. Majd a Janit küldöm be a tárgyalásra; nagyon megkérlek, öcsém, hogy tiz órára végezz a dologgal, hogy az eredményt tudjam.

– Hány órára szól az idézés?

– Kilenc órára.

– Hiszen kilencre még itt sem lehet a másik fél; úgy rémlik, szolnoki ügyvéd jön.

– Jójó, azért mondom tizre. Kilenc óra tiz perckor itt a pesti vonat Szolnok felől; a fene a bokáját, tiz óráig csak be tud gyalogolni az állomásról.

– Kérem szépen, kérlek alásson – szólt az albiró, aki minduntalan elfeledkezett a tegezésről a nagytekintélyü ügyvéddel szemben.

Kalapot emeltek egymásnak, a biró bement a járásbiróság nagy barna kapuján, az ügyvéd pedig hazahajtatott a Vasut-utcába.

Hallotta, mikor a vonat fütyölt; ugyancsak pontosan érkezik ma.

– Jani – szólt a bojtárjának –, rendben van a terebesi ügy?

– Igenis, Endre bácsi.

– Eredj a tárgyalásra.

– Nem tetszik bemenni személyesen?

– Nem, a féltizenegyessel megyek Pestre.

A fiatal doktorandus nagyon elbámult. Nem úgy ismerte a terebesi aktákat, hogy csak ilyen könnyedén vegye a dolgot a principálisa.

Felvette az irattáskáját s belepakkolta az összes aktát.

– Csak szaporán, már elmult kilenc óra.

– Még most ért be a vonat…

– Nem kérdeztem semmit.

A fiatalember idegesen kapta a kalapját, vékony sétapálcáját, a szájába dugta félig elégett cigarettáját és ment. Még egyszer gyáván megkockáztatta:

– Nagyon jó lett volna, ha Endre bácsi személyesen tetszik…

Az ügyvéd csak ránézett s a fiu elnémult.

– Izé… – szólt utána hirtelen a segédjének. – Jól jár az órád?

– Vasut szerint.

– Ha féltizig nem lesz ott a szolnoki zsidó, konstatáld az albiró előtt. Háromnegyedtizkor kivánd az elmakacsolást. Tiz órára feltétlenül meglegyen az elmakacsolás. Féltizenegykor utazom és még dolgom van vele…

– Igenis.

A fiatalember elment. Az öreg lekeféltette magát, az ablak elé állott s mikor látta, hogy jönnek a vasuttól a kocsik, feltette a fekete kalapját, kézbe vette kopott nagy irattáskáját s kiment az utcára.

Egyetlen rozoga fiakkerben jött utas. Valami vigéc. A szolnoki természetesen gyalog jött. Smucig.

Az ügyvéd kényelmesen állott, egy fiatal tanár jött elül nagy léptekkel, azt elfogta.

– Pestről, Pestről?

– Igen, ügyvéd ur – szólt tisztelettel a tanár.

– No mit csinált Pesten?

– A doktorátus miatt voltam fenn, ügyvéd ur. Beszéltem a nagyfejüekkel.

A tanár a jobb kezéből a balba vette át a táskáját, hogy kezet foghasson az ügyvéddel, akin látta ezt a hajlandóságot s a jobba vette a balból a sétapálcát. Mivel nagyon elegáns akart lenni, a végin mind a kettőt a földre pottyantotta s aztán rákvörösen és dadogva állott az igazgatótanácsi elnök előtt. Asszonyok, parasztok jöttek utána, akiknek ki kellett térni, mig ő felszedte a holmiját. Nem is fogott aztán vele kezet az elnök ur.

Annak már akkor messzenézett a szeme. Jött a szolnoki ügyvéd. Nem is egy, hanem kettő. Mosolygott rajtuk, annál jobb.

– Alázszolgája kolléga ur – köszöntek a szolnokiak.

– Aggyon isten – mondta az ügyvéd s odanyujtotta vastag, fekete kezét.

Egymás irattáskájára néztek, mosolyogtak. Keresztüllátott egyik a másikán: ugyanabban a dologban fő a fejük s egy helyre indulnak.

A tanár sután és félszegen köszönt, végre rendbeszedvén magát.

– Alázatos szolgája!

– Szervusz – mondta az ügyvéd intve neki. Jól éreztette a fölényességét. Még a szolnokiakra is rájött valamelyes tiszteletérzés erre a kis jelenetre.

– Na hát, hogy utaztak az urak? – mondta az ügyvéd. – Jól, mi?

– Á, kitünően.

– Hát kérem: mikor én Münchenből átmentem Svájcba… Izé, hogy is hijják azt a határállomást, ahol az ember leszáll a vonatról s átmegy az állomás másik oldalára és ott már márkával kell fizetni.

– Az az. Persze, hogy az. Hát kérem, megyek a feleségemmel. A fene tudta micsoda teketóriák vannak ott. Hát kérem…

S hozzákezdett bőbeszédüen, de valami páratlan izzel elmondani az egész külföldi utjának a történetét.

A szolnokiak úgy nevettek rajta, kuncogva, ahogy a világlátott ember nevet a hazai góbén, aki odakinn csetlik-botlik s páratlanul mulatságos kalandokat él át. És az öreg úgy tudta elmondani, olyan izzel-zamattal, hogy az igazán elsőrangu élvezet volt.

S jó kiadós élvezet. Az ügyvédnek megvolt az a szokása, hogy minden lépés után megállott, megfogta a gomblyukát annak, akivel beszélt s rákényszeritette, hogy a szeme közé nézzen, úgy hallgassa, amit ő mond.

Egyszer csak elütötte a felet a toronyban az óra.

A szolnokiak észre sem vették, úgy mulattak.

Akkor az öreg ur hozzáfogott, külföldi élményeivel végezve, a hazai politikáról tárgyalni.

– Nem lesz ebből kérem semmi. Nem fognak minket megfőzni – mondta. – A mult héten beszéltem Andrássy Gyulával, az ő saját szájából hallottam…

A szolnoki fiskálisok csupa füllé váltak és még félbeszakitani sem akarták az öreg urat, hogy csak hadd beszéljen. Ez őket szerfölött izgatta, hogy a benfentesek közvetlen véleményét meghallják. S az öreg ur, aki az imént még megmosolyogni való vidéki Mokány Berci volt, aki kacagtató humorral festette le saját magát buksinak, most egyszerre hazai potentáttá lett, aki mély gonddal és suttogva mondta el a saját véleményét a legnagyobb dolgokról. S olyan kemény leleplezéseket sugott az urak fülébe, mintha még az utcán is vigyázni kellene, hogy messze ne hallatszék a szó.

Alig haladtak egyik saroktól a másikig, mire háromnegyedet ütött az óra.

Akkor az egyik ur nyugtalankodni kezdett, mire ő így szólt:

– Hát a gázgyárral hogy vannak az urak?

Ez a szolnokiak legnagyobb ügye. Ezelőtt husz évvel bérbeadták a gázgyárat, most aztán égethetik a morva társaság gázát még vagy harminc esztendeig.

– Mért nem tesznek úgy, mint mi? – szólt az öreg ur. – Most csináltuk meg a villanygyárral a szerződést.

– No, de hát monopóliuma van a gáznak a világitásra.

– Csakhogy ésszel kell élni. A dolog úgy áll, hogy nálunk a gázgyár a városon kivül épült s a szerződésben benne van, hogy nem is szabad a városi belterületen semminemü üzemének lennie. Erre kérem az uj telepet, amit kertvárosnak csináltunk, minden szó nélkül, városi belterületté neveztettük ki a belügyminiszterrel. Így a gázgyár beleesik a belterületbe. Most pedig egyszerüen leirtunk nekik, tudniillik mivel a gázgyár a szerződés 17. a) pontjába ütköző helyen van, sziveskedjék haladéktalanul megtenni az előkészületeket, hogy a közgyülés által kimondandó záros határidőn belül a külterületre vigye ki az üzemeit.

A szolnokiak nagyot nevettek a példátlan huncutságra, amit az öreg ur valami kegyetlenül őszinte parasztcinizmussal tárt fel előttük.

Mikor tizet ütött az óra, az öreg ur végre megkönnyebbült. Meglátta, hogy a segédje kijön a járásbiróságról. A kölyöknek volt annyi esze, hogy minden feltünés nélkül evezett el mellettük, csak a szeme sunyi mosolygásából lehetett észrevenni, hogy rendben van a dolog.

– Lássák az urak – fejezte be a társalgást az öreg ur –, elő kell az embernek venni azt a másik észt: a csizmadia-politikát. Sokszor megrekedne ám az igazság, ha egy kicsit szorosabbra nem kötnénk a szemén azt a fehérkendőt… No isten áldja meg!

– Hát nem a biróságra jön kolléga ur?

– Nem; énnekem a kollégiumnál van egy kis igazgatósági ülésem.

Kezet fogott, elment. Az urak pedig be a járásbiróságra. Képzelhetni a két fogas fiskális elképedését, mikor rájöttek, hogy az öreg csizmadia milyen szépen kiforgatta őket a terebesi ügyből. El voltak makacsolva s a biróság egyszerüen megitélte az alperesnek a maga igazát, amit nem tett vitássá a felperes.