INTERIEUR
Reading edition
A nagyvendéglő étterme ma végtelenül szomoru. Kis borus téli napban gurnyasztanak a kisváros csüggedt szárnyu házai s az utcán százával álldogáló bundás parasztok a bennszülöttek szivós megszokottságával türik a gyászos, ónszin napot. De akit sorsa idehozott, mint valami angol kolóniát az indiai kormányzás számára, kétségbeesve néz ma körül, mi keresni valója is van e világrészben.
A nagyvendéglő éttermében, mint valamely focusban torlódott egybe a kisvárosi úri életének egész gyászos szegénysége, élettelensége, bánatosan tengődő sorsa. A tágas, nagy terem, amelyben hajdan a bennszülöttek hatalmasai akasztották kandallópárkányra hóbafagyott gőzölgő bundáikat, mig ők vastag, vértől duzzadt testüket borral fütötték s torzonborz kedvvel itták a hámból kirugás mámorát, – most üres… Néhány asztal az ablak előtt, letakarva fehér abrosszal, rajtuk gyufatartó, só- és olajtartók, egy-egy lábon álló gyümölcstányér… De a hideg dermesztő; csontig hasitó cug huzódik az ablakok s az ajtók közt; aki az enyhe boruból belép, összerázkódik, mintha jégbarlangba toppana. A füsttől evitt sarkokból csak ugy süvölt a szegénység fagya.
A pincér árván ődöng, szalvéta lóg a hóna alatt s Isten tudja, mire gondol; talán a nyárra, amikor ő vidám nyári pincér valamerre a zöld kocsmák világában; talán a háborura, amely egyszerre takarékosságra szoktatta az embereket s most még az a néhány kereskedő is elmaradt, akik mégis el-elhánytak egy-egy éjszaka pár forintocskát; talán a babájára, aki…
Nyilik az ajtó; jönnek az abonnens urak…
Ketten, adóhivataliak… Ma itt, holnap Fogarason, vagy Eperjesen, ahová helyezik őket… A magyar klimának ez a rétege, a nagyvendéglő abonnenseinek flórája mindig, mindenfelé ugyanaz.
Vidáman néznek körül a hidegben; mégis, bár ázott-fázott, megnyütt fiatalság, de nőtlen ember fiatalsága ül arcukon s egyszere fölverik az unatkozó terem levegőjét.
– Fene egye meg, Müller ur, itt mindig ilyen hideg van.
– Még vasárnap is, Orosz úr.
Fesztelenek, egy huron pendülnek, de nem tegezik egymást… Hja, az egyik, Orosz úr, helybeli, bennszülött iparosfamiliából nőtte ki magát úrrá és sovány testéből csak úgy villog a hencegés: hivatalnok úr!… A másik püffedten kövér, puhán önállótlan; a Müller úr, a bevándorlott, az idehelyezett, a sváb, a csöndes, élettapasztalatos úr, akinek csak a szellemi fölény maradt.
Orosz úr kabátostól veti le magát a székre. Itt elég hátul, az ajtó mellett, távol az ablakoktól… S üresek az előkelőbb helyek, az első hosszu asztal… Müller úr kihámozza magát bársonygalléros, kissé világot járt kabátjából s leül szemben Orosz úrral, háttal a teremnek, háttal a világnak, az élet minden reménységének és kilátásának.
– Rizsleves kérem… – szól a pincér s elibük teszi az étlapot.
– Hozzon, rizzsel! – szól Orosz úr vidáman s elzsarolja az egyetlen előnyt e pillanatban, az étlapot, társa elől. Aztán hadi kiáltással csattan fel:
– Hü, kolléga úr, husétlap van!
– Á, kiváncsi vagyok. Nincs sült csirke?
– De van.
– Töltve? Kiváncsi vagyok, van-e töltve.
– Sülve.
– Kár.
Nyilik az ajtó s átcsap valami éles léghuzat. Jön az albiró úr a kutyájával, a kurta prémes bekecsével, lábszárvédővel, leszitt cigarettával, igazi elsőrangu unalommal és spleenes kopaszsággal. Lőtávolból, egy hang nélkül fogadja az urak diszkrét köszönését s megy a helyére, mint a nemesvérü paripa s leül a hosszu asztal ablakfelőli első székére, belől a falhoz, a „Pici piros alma!“ füsttől itatott képe alá. A kutyája kövéren és lustán heveredik be a sarokba.
Orosz úr, tekintettel az albiróra, okos dolgot akar mondani.
– Azt mondják, a Bácskában angolok vannak.
– Angolok, – ámul el Müller úr.
– A Sanyinak a nagynénje jött és mondja, tele vannak angolokkal.
– Á, kérem, mi szükségünk van nekünk angolokra! Azt is mondták, hogy Ugront felkoncolták Belgrádban.
– No az fontos, ha igaz, hogy angolok! Mert ha Anglia is mellénk áll, akkor a szerbek megehetik a meszet.1)
Az albiró, aki éppen úgy odafigyelt egy percig, mint a pincér, hogy bosszuságát leplezze az ostoba beszéd felett, ridegen adja ki a határozott rendeletet:
– Adjon sült csirkét ecetes uborkával, forgácsfánkot s a friss hirlapot.
Orosz úr egy pillanatig hallgatott.
– Józsit csak behijják.
– Majd magát is behijják – nevet fel Müller úr –, direkt adóhivatali századokat csinálnak, divisionskommandant lesz még maga abba, meglássa. Egyenesen kivetik az adót az elfogott szerbekre.
A pincér három csésze levest hoz s rang szerint önti ki a tányérokra, előbb kap az albiró, aztán Müller úr, aztán a legfiatalabb, Orosz úr.
Orosz úr mérgesen nézi a fehér rizslevest, fölibe hajlik s kutató szemmel ás bele.
– Ez leves?… Ez nem leves.
Müller úr jóizzel eszi.
– No nem rossz.
– Á, fenét. Nem jó… én tudom, mi a jó leves. Ha olyan helyre kerülök, ahol jó leves van, azt szeretem megenni, de mi a fenének egyek én ilyet, vizet.
Az albiró úr még két kanállal bevett, aztán a pincérnek szól klubnyugalommal.
– Adja a kutyámnak.
Aztán beletemetkezik a lapba, mig a pincér leteszi a tányért a sarokba. Orosz úr kiváncsian lesi a kutyát.
– Lássa! Annak az állatnak se kell! Hehe, albiró úr kérem, a kutyának se kell.
Az albiró kegyesen megnézi a kutyáját, amely lomhán lefetyeli a levest. De nem szól.
Müller úr szörnyüködik:
– Így eszi! Alávaló egy állat!
– Úri kutya!
– Immel-ámmal. Szemtelen egy állat!
– Több izlése van, mit magának, kolléga úr!
– Hát én bizony meg is eszem a levest, mert én nekem szükségem van rá, hogy egy kis jó meleg lé legyen a hasamban.
Orosz úr azonban mérges, a pincérre förmed.
– Adja már azt a csirkét!
– Elébb káposztát; káposztát kis föltéttel, – szól Müller úr.
Öreg úr állit be. Darócvastag, kissé avult télikabátban, nagy, megtört ember, busmagyar… Mert ő az, nyilván ő az, aki hajdan négy lovon járt be mulatni ide s ma dijnok a járásbiróságon…
Csöndesen, illedelmesen, de közönnyel emeli meg a kalapját; felteszi a fogasra s alá akasztja a bundáját.
Hosszu ideig csend van; az öreg úr végig-végigsimitja fehér bajuszát, ritka, rövid körszakállát s belebámul a semmibe. Ülnek négyen, mintha külön karámban volnának s úgy néznének egymásra a társadalmi keretek korlátján át. Úgy is találkozik az öreg úr szeme az Orosz úréval, mire megmozdul, meglendül, mint a tó, ha kavics esik belé s végre szóra bir:
– Nősül, öcsém, nősül?…
Orosz úr hányivetien nevet fel:
– Inkább házasodni szeretnék!
Az öreg úr figyelmesen mosolyog s már megint ott réved a tekintete saját könnyes multja homályában, félkönyökét az asztalon nyugtatva bámul a kutya felé s már nem tudja, hol van, kik vannak körötte, hova lettek a lovai, birtokai, a gyerekei, a szeretői, a barátai, a hitelezői… s csak ül, ül, a mult egy ittmaradt sasrugta útköve.
– Jaj, úgy össze vagyok törve – nyög fel Orosz úr, mintha csak az öreg úrról eszmélt volna magára –, mindenem fáj. Hallja a hangomon kollega úr, milyen influenziás vagyok?
– Megfázott.
A pincér jön és sorra jár. Az öreg úr kanált ereszt a tányér levesbe, az albiró a csirkét metéli. Müller úr káposztát villáz. Orosz úr étvágy nélkül piszkálja a combot, a szép sárga zsirban.
Hosszu, csöndes percek telnek, evés illata, melege füti a termet, a pincér unalmasan áll s fesztelen ásit.
– Mondja, maga nem fél a háborutól? – veti neki Orosz úr, belülről, az úri lét cellájából.
– Én? Ki vagyok én szuperálva kérem! Én nem félek!… Majd ha idejönnek és lőnek!… Különben pincér mindig kell.
Orosz úr sokalja az élcet: leinti.
– Igaza van barátom.
A bus magyar megszólal. Egy villanásnyi kedvvel átpattant egy kis ártatlan gunyt.
– Adóhivatal is kell mindig.
Müller úr frissen hátranéz s mosolyog, mint aki teljesen érti, keresztül is, hosszában is a szót.
– Tésztát és egy feketét! – mondja aztán a pincérnek.
– Forgácsfánk, mi az? Csöröge annak az igazi neve! – dünnyög Orosz úr s nyujtózik. – Ajjaj, az este olyan marha voltam, amilyen még soha, mióta itthon vagyok. Csak a cigánynak tiz pengőt adtam! A fene egye meg a fejemet!
– Lássa, nem kell mulatni, kollega úr.
– Ajjaj, – sóhajt Orosz úr önmagára kevélyen s cigarettára gyujt.
Átjön a kávéház ajtaján a kaszirnő. Pohárért jön a magas, zöld ebédlőszekrényhez s közben barátságosan mosolyog sorra, de legismerősebben Orosz úrra.
De Orosz ur előre szegzi fejét s összehuzott szemmel csak úgy a torka fenekéről köpi neki:
– No mit bámulsz!… Mikor mégy mán innen!
– Tessék? – szól negédesen a lány, akinek igy nappal lilakék a bőre a kendőzéstől.
– Eredj már innen… Gyergyószentmiklósra… Már nagyon utálunk.
– Kedves – szól megsérthetetlenül a hölgy s elriszálja magát.
– Maga érti, kollega úr! – adja meg az elismerést Müller úr.
Szótlan ülnek negyedóráig. Az albiró már végzett mindennel; készül. Az öreg úr paradicsomos káposztát eszik s az arca, fehér szakálla fölött épp oly piros, mint az étel a tányérán.
– Jaj, úgy össze vagyok nyuzva – ásit a cigaretta mögött Orosz úr –, … alásszolgája albiró úr.
Az albiró eltávozik, kutyája lomhán lötyög utána…
Müller úr utánuk néz, aztán szórakozottan mondja kollegájának:
– Mondom, megfázott.
Orosz úr elcsapja a cigarettát.
– Kérem, az Atyauristen tudja azt, hun fázok én meg.
– Otthon. Nagyon fütenek.
– Hát én vagy cudarul össze is veszek velek, vagy elmegyek hazulról!
– Fütsenek kevesebbet – szól Müller úr egyszerüen s feláll a lapok után.
– Olyan marha fütés; én azért nem szeretek hazamenni. Tizenegyre, éjfélre, akkorra már csak kihül egy kicsit a ház… Van Figaró? Hozza el, kollega úr.
– Figaró nincs; csak Mátyás Diák.
– Még a sincs!
Az öreg úr megszólal:
– Mit irnak a lapok? Igaz, hogy a bolgár fejedelem megvénült?
– Aha, azt irják.
– Egyszer vadásztam vele Murányban… Akkor még siheder volt.
Ujra visszasüpped magába, hámozza a kenyér piros héját s apró kockákban rakja a szájába.
– No menjünk Orosz úr – szólal meg Müller úr csámcsogva még.
– Várjon, hadd ejtődzek. Most nő a hájam.
– Haha. Arra kiváncsi vagyok, hogy maga meghizzon. Itt a Mátyás Diák.
– Nincs abba semmi. A Figaróba vannak jók.
Müller úr a feje fölött belenéz és kövér ujjával odabök.
– Nézze csak, e kell magának.
– Kell nekem más is.
– Sthymmelné?
– Á, utálom azt az asszonyt.
– Persze, inkább a Katka.
– Asse. Egyse. Egye fene az egész világot.
– Nono, maga szerelmes!
– Fenét szerelmes. Tudja kollega úr, mán én nem tudok szerelmes lenni. Mikor má az ember ennyi pluszt lead, akkor má csak arra gondol, hogy biztositsa a jövőjét.
– Reális felfogás.
– Mit ér nekem a Katka. Se nem szép, se nem kedves, pénze meg ennyi sincs! Mér vegyem el?
– Tud zongorázni.
– Zongorázni tud, klimpirozni. De abból nem lehet még egy spriccert se kifizetni. Azér házasodjak meg, hogy otthon üljek? Akkor ülhetnék az anyáméknál is.
– Délután mi a programm?
– Majd csak eltelik. Ezek a vasárnapok a legutálatosabbak, ilyenkor hivatal sincs… Nézze, vegyen nekem egy lóherelevelet a sógoránál. Olcsón.
– Milyet? Négylevelüt?
– Nem bánom én, ha három is. Aranybul.
– Katkának?
– Karácsonra… Muszáj neki valamit adni a klimpirozásér…
– Nono, házasság lesz még a vége, meglássa.
– Á, fenét. Ha még vón valamije. De se bögye, se bugyellárisa!…
– Főzni tud.
Orosz úr feláll s leveri a morzsákat ruhájáról.
– Főzni tud!… Azt igen… Főzni tud…
S szinte drukkolva néz Müller úrra.
– Az igen. Hát akkor mégis van valamije! Nem igaz?
Müller úr komolyan felel, miközben kinnal veszi fel a kabátját. A pincér ilyenkor sosincs jelen, az abonnens uraktól nem kap borravalót…
– Hát persze…
– Nézze csak Müller úr, alul-felül tányérnyi lyuk van az ajtón, kár is itt füteni.
– Ide nem is kell nagy fütés, az evésbe kimelegszik az ember. Alászolgája!
Tisztességesen emeli meg kalapját az öreg úr felé.
Az öreg úr kézzel legyint bucsut. Aztán egyedül marad. Felhajtja pohár borát s behunyja a szemét; és egy pillanatra nagy-nagy boldogságban szünik meg neki az egész világ, az egész élet, csak ez az egy jó érzés van: a szájat betöltő ínyizgató, becses, olcsó, savanyu kocsisbor…