KÖLCSÖNKENYÉR VISSZAJÁR
Reading edition
Egyik tb. megyeinél voltunk együtt; rendes, vidám társaság. Hangosan kacagó vidéki rokonok, köztük Buckó bácsi és előkelően mosolygó helybeli urak. A bor már erősen fütötte a férfiakat és közel volt a perc, mikor az asszonyok lassan átszivárognak a szomszéd szalonba és az urakat magukra hagyják a kártyával, a borral és a borsos adomákkal, amelyeket feszült csend hallgat és kitörő hahota kisér. Már most is csak a férjes asszonyok voltak bent, akik még szemet tudnak hunyni egy-egy borsosabb történet és holmi kicsuszott paprika-piros szó fölött.
A szerelemről volt szó. Meg a házasságról, meg ami ezzel a kettővel együtt jár: az intrikákról. Mindenkinek volt már egy jó esete, amikor megszólalt Buckó bácsi:
A végire a legkülönbet; még ilyet nem hallottatok. Ha már benne vagyunk, most elmondom, a Szegedyné históriáját: hogy „kőcsönkenyér hogy jár vissza!“
Mozgás lett, mintha a szél csap le a rozsra. A vidámság szele járta körül előre az ábrázatokat.
– Nekem szabad rosszat mondani róla – folytatta a bevezetést Buckó bácsi –, mert mindenkor kedves komámasszony volt, de el ne mondjátok neki, mert kiszedi a hajam.
Kacagtak és szinte látták a tultemperamentumos Szegedynét, aki véletlenül és szerencsére nincs itt, amint nekiáll a Buckó bácsi olajbarna képének. Az öreg ur ezüsttel szőtt fekete feje, mintha ettől a rácsillogó vidám szemektől szikrázott volna meg.
– Hát azt akarom elmondani, hogy Szegedyné hogy vétette el a fiát az alispán lányával és hogy házasitotta meg a lányát az alispán fiával… Ott kezdődött a dolog, hogy nekik maguknak kellett volna összemenni, persze, még a mult században, amikor az alispán urunk még Ratkofszky Laci volt, ő meg Nemesbirta Kata.
– Milyen romantikus! – szólalt meg egy fiatal asszonyka.
A’ biza. Romantikus. Mert mind a ketten nagyon semmitlenek voltak. Laci osztán elvette a Jakob lányt, mert szegény fiunak gazdag lány kell, Kata meg hozzáment Szegedy Józsihoz, mert régi törvény, hogy szegény lányt csak szegény ember mer elvenni.
Szippantott egyet-kettőt.
– Hanem azért megmaradt az alte Liebe. Mikor Szegedy Józsi kidült és az özvegy két gyerekkel itt maradt, Ratkofszky sógor lett a gyám. Szomszédba is laktak, a gyerekek igazán együtt nőttek fel.
– No, hol a medve? – szólt bele a házigazda, aki vendégei számára is vigyázott, hogy el ne lassudjék a társalgás. – Ezt mind tudja itt mindenki.
De Buckó bácsi nem az az ember, akit ki lehet hozni a sodrából. Ami a históriához tartozik, azt el kell mondani!
– Hát a gyerekek együtt nőttek fel – ismételte csak azért is –, kivált amikor árván maradtak odaát is, az alispánéknál. Akkor ugyan még csak főjegyző volt Ratkofszky sógor. Biztattuk is őket, hogy házasodjanak össze, de a sógor azt vetette, hogy amelyik barack neki nem kellett zölden, azt nem eszi meg lottyadtan se.
Hát teltek, multak az esztendők, a komámasszony már csak azon sirt, hogy süti el a gyerekeit, mert az uráról szegény fejiről bizony nem maradt egyéb váltónál, legfeljebb még egy nadrágszij.
– Az is valami, biztatta Laci sógor. Meg azzal vigasztalta, hogy: majd beleszól az Isten.
Hát egyszer csakugyan bele talált szólani, még pedig szinte hamarább is, mint kellett volna.
Mert hogy a gyerekek, mondom, mindig együtt voltak, a komámasszony egyszer csak megfogja a legnagyobb keresztlányát és ájulva mondja neki:
– Jézus Mária, mi történt veled, te csöppség?
De a csöppség… sehogy se akart szint vallani.
Elővette hát a fiát, – olyan jogászgyerek volt akkor az Anti, – azt kezdte virgálni:
– Anti te! Mi van ezzel a kis lánnyal, a Valériával?
– Ű nem tudja?
– Nem tudod! No megállj, mindjárt megtudod!
Elővette az egyik örökséget, a nadrágszijat és Anti vitéz bizony csendeskén bevallotta, hogy csakugyan az a baja a kis Valériának.
Na a komámasszony is összecsapja a két kezét:
– Ó te szerencsétlen te, ilyet kellett tenni! Most hogy mersz a keresztapád szine elébe kerülni?… Hisz ez borzasztó!… Ha már igy voltatok, mért nem kérted meg a kezét a kis lánynak!…
– Hát – azt mondja a fiu – ugyse adta volna nekem!
– Hogy tudod?
– Megmondta kereken, hogy ne nagyon cicázzak Valival, mert az ugyse lesz az enyém!
Ó istenem, ilyenekkel törődnek ezek a taknyosok… Mi gondod neked a továbbira! Te már megtetted a magadét!… A többit bizd rám… Jaj istenem, istenem, már mihez fogjak, mibe kezdjek, hogy jóvá tegyem?… Eredj a szemem elől, mert rád se tudok nézni!
Azzal felöltözött szépen, selyembe, kalapba, feltette a strucctollait és ment a megyeházra. Nem is a lakásra, hiába voltak szomszédok, hanem mindjárt a megyeházra! Hogy impozánsabb legyen!
Bejelenteti magát a hajduval a főjegyző urnál. Laci sógor maga siet ki elibe. Isten tudja miről van szó, gondolja magában, hogy Kata itt tiszteli meg.
– Komámasszony, tán felfordult a világ?
– Hajjaj! Fel biz a!
No, betessékeli, mert a komámasszony olyan fennhangon kezd beszélni, hogy megyebotránkozásra van kilátás.
– Jaj kedves komámuram, hogy ezt éppen nekem kell és hogy éppen neked kell elmondanom! Hogy éppen az én fiam és éppen a te lányodat…
Laci sógor persze az egészről semmit se tudott, ugy hallgatta a dolgot, mint a végitéletet.
– De ne félj komám – mondja ilyen hangon Kata és ököllel veri az asztalt, tenyérrel a sógor előtt, hogy csak ugy csattog –, ne félj, én rögtön ráripakodtam a kölyökre, hogy: te akasztófavirág, ha megtetted, most már elvedd a lányt!…
Még a sógornak kellett örülni az ő kedves komasszonya nagylelküségének.
Igy a fiát már csak elsütötte volna. Maradt még a lánya, Juliska; már négy esztendeje árulta hiába, nem lehetett férjhez adni; senki se mert beleharapni az Eros almájába.
Már azt hitték, otthon marad az édes, magnak; Laci sógor el-el is mondta bizalmasan, hogy ez az Isten büntetése. Ingyen se kell az senkinek… Persze ő most nagyon bátor volt, hiszen az ő legnagyobb fia, Gabi, vagy öt évvel volt fiatalabb Juliskánál.
De hát a jóisten megint beleszólt és a mult karácsony előtt egyszer csak az anyja nyakába borul a Juliska.
– Jaj, édes anyám, öljön meg!…
– Ne beszélj már!…
– De bizony!… Gábor…
– Hát osztán?
– Hát osztán az a baj, hogy a fiu buvik előlem, sőt azt mondták tegnap róla, hogy más megyébe pályázik el a mostani tisztujitáson.
No, az én drága komámasszonyomnak se kellett egyéb. Csipőre tette a kezét, mint egy falusi biróné:
– Micsoda?! Buvik előled! No hát majd én megkeresem! Ne félj, fiam, van még neked egy édesanyád, szegény, ártatlanom! Majd az apjával számolok!…
Azzal felöltözik megint fekete selyembe, felrakja a strucctollait és megy a megyeházára? Be se jelenteti magát, egyenesen be a sógorhoz.
– Hát koma! Mi dolog ez! Mi lesz?
– Mi legyen? – kérdi Ratkofszky sógor, aki persze mindjárt tudta, miről van szó.
– Mii?… Emlékszel, hogy amikor az én fiam?… hogy akkor én asszonylétemre?… hogy ráparancsoltam, hogy jóvá tegye a hibáját!…
– Az istenért – azt mondja Laci sógor –, ne ilyen hangon, hiszen mire az utcára érsz, már ki is nyomtatják az ujságokban! Tudod, hogy kandidálva vagyok. Nem elég, hogy csak ősz fejjel birtam kibőjtölni az alispánságot, most még a kell, hogy valaki beleköpjön a levesembe!
– Na hát én nem vagyok az, aki botrányt csinál. Kivált, ha velem szemben is ugy viselkednek, ahogy uri dolog!
– Hát mit akarsz?
– Azt, hogy szólj a fiadnak! Tegye jóvá, amit a Juliskám ellen vétett!… Szólhatsz! Megteheted!… Kőcsönkenyér visszajár!…
A társaság harsogva kacagott és Buckó bácsi még megszólalt.
– Hát bizony, igaza volt. A mai világban senki se ad prezentbe egy-egy ilyen karéj kenyeret!
A társaság csendesen, rosszmájuan nevetgélt, és megértően bólogattak: hogy ilyen az élet.
A háziasszony elbiggyesztette a száját:
– No, Buckó bácsi, maga csak rosszszáju ember. Nem szeretnék a nyelvére kerülni.
Buckó bácsi csendesen pislantott ki lapos szempillái mögül:
– Bizony hugom, magam se szeretném… De azért itt is megvan ám a morál! S mi a morál? Az, hogy ha a mult században Ratkofszky Laci elvette volna Nemesbirta Katát: akkor ma én volnék a legdiszkrétebb ember a világon, mert egész este nem lett volna miről beszélnem.