PAPNÉK A PIACON

A kis város nagypiacán állott a kocsi, amig a tiszteletes asszony be nem vásárolt a füszeresboltban is.

Vett két kilogramm rizst, öt kilogramm cukrot, két fillérért borsot, négyért fahéjat, vett lámpabelet, három konc papirt, tizenkét narancsot s öt krajcárért erős cukrot a kocsis gyerekeinek.

Összesen fizetett 7 korona 46 fillért s azt mondta:

– Nahát, magukhoz sem érdemes jönni, az egész megyében nincs több ilyen nyuzó, mint maguk.

A kereskedő megelégedve mosolygott a bókra s piros arccal és szivesen hajlongott hozzá.

– Hja, kérem alássan, meg kell fizetni az elegánciát.

A tiszteletes asszony lányosat perdült a sarkán, mert tudta, hogy kék fátyolán át nem látszanak a finom, szomoru ráncok, amelyek kikezdték üde, nevető arcának meleg, puha bőrét, mint tavasszal az apró erek a föld szinét.

A kereskedő kijött a kasszából és az ajtóig kikisérte a tiszteletes asszonyt, aki ügyesen ült fel a kocsira s kecses bólintással fogadta a kövér kereskedő finom köszönését.

Megelégedve helyezkedett el s a kocsisnak hangosan rendelkezett, hová helyezze el a csomagot, mit egy szőke segéd hozott ki a kocsira.

A széles utca, amely a pápista templom felé igazán impozáns módon kiszélesedik, tele volt fehérgubás parasztokkal és feketeszoknyás, laposmellü asszonyokkal. Itt-ott egy-egy bámészképü, simára fésült s fényesen kukucskáló fejü parasztlány állott meg, hátán kis szőttesvászon batyuval, amelyet olyan illedelmesen viseltek, mint az emberek a hosszu csáti botokat.

András, a kocsis, már éppen meg akarta inditani a lovakat, mikor a tiszteletes asszony örömkiáltással ugrott fel.

– Terka néni, Terka néni! – kiabálta kézzel-lábbal és teljes fesztelenséggel ujjongva, sokkal lármásabban és szabadabban, mintha otthon a saját udvarán volna.

– Erzsikém, Erzsikém – emelte magasra az aszfalton egy öreg papné az esernyőjét és mindjárt ki is tárta két karját magasra, hogy örömének kellő kifejezést adjon.

– Hova tetszik menni, Terka néni?

– Még egy kis vásárolni valóm van, Erzsikém.

– Kocsival tetszik lenni, Terka néni?

– Nem bizony, fiam, ezzel a Máté fiuval jöttem be, de már leitta magát, osztán Isten tudja, mikor indul haza.

– Tessék velem jönni.

– Hát én bizony éppen arra gondoltam, szivem, hogy nem is várok arra a disznóra, hanem hazamegyek gyalog. Hiszen csak ez a nagy sár ne volna, de multkor is majd leragadt a cipőm a Tisza-töltésen.

Hangosan nevetett s arca olyan piros volt és olajosan fényes, mintha parázson piritották volna. A fogai szanaszét lógva, villogtak ki, ugy, hogy szemérmesen eléjük tartotta az esernyős kezét, mert a másikban nagyocska feketefedeles kosarat cipelt.

– Csak tessék sietni, tőlünk már könnyü lesz átmenni haza a rétre.

– Hogyne, fiam, csak egy percig várj, egy kis gyolcsot veszek még a gyerekeknek alsószoknyára. Egy perc alatt készen vagyok.

– Tessék csak, tessék, megvárom.

Terka néni szaporán ment előre, nagy cipői slappantak az aszfalton és a fiatal papné türelmesen ülve maradt és eleven szemekkel nézelődött a szép piaci sokadalmon.

– Ninini – kiáltott fel nemsokára –, a cukros Pál.

– Kisztihand! – köszönt fel a szekérre a másik járdáról a szőke gyógyszerészsegéd.

– Jé, bele ne lépjen abba a nagy sárba! – kiabált rá a tiszteletes asszony. De akkorára már a kocsi mellett volt a fiatal ur, mélyen leemelt kalappal köszönt ujra.

– Kisztihand! Ez igazán nem szép, hogy így el méltóztatik bennünket mellőzni.

– No csak beszéljen!

– Mért kérem, kezit csókolom; a levegőben elfér.

– Hallottam, hogy ott járt a szomszéd faluban és be se nézett.

– Ó, könyörgöm, az nem számit, kényszerutlevéllel jártam.

– Tudom, leánynézőben. No tudja! Magában volt az utolsó bizodalmam, maga is cserben hágy.

– Kezét csókolom, ne tessék rébuszokban beszélni egy szegény patikussal.

– Házasodik? Szégyelje magát.

– Én? Isten őrizz. Még csak nem is nősülök! Parancsoljon cukrot.

A papné kecsesen nyult a cukros pléhdobozba és kivett egy szemet.

– No hallja, ilyen közönséges cukorral kinál engem?

– Hát kezeit csókolom, mindenki olyan cukorral köszön, amilyen van neki.

A papné friss volt, eleven és a szeme csillogott. Itt, a sáros és népes piacon egyszerre visszaizzott a régi leányosságnak egy boldog szinébe és kecsesen szétfeslett ajakkal, kacéran, mindenről megfeledkezve nézett a fiatalemberre.

– Kezét csókolom, miért is méltóztatott bennem csalódni, nagyságos asszony!

– Hát azt hittem, sose fog megnősülni.

– Persze, azt hitte, haláláig gyászolom, hogy annakidején nem kegyeskedett érdeklődni irántam.

A papné kacagott, egészen hátravetette a fejét, úgy kacagott. Lehunyta a szempilláját s egy percre úgy kacagott, mint régen, tiz éve, leánykorában… Csak a hangja volt merészebb, csak a formája volt teltebb, s a szivében volt valahol némi üresség.

– Kezét csókolom, örülök, hogy megnevettettem –, mondta a gyógyszerészsegéd s kissé irónikusan fölényes mosollyal nézte a kacagó asszonyt.

A járdán egy mély bariton zendült meg. A helybeli pap köszönt.

– Jónapot, jónapot, kedves hugomasszony.

– Á, jónapot, Kicsky bácsi. Ne tessék a sárba lépni!

A pap már addig csizmaszárig benne volt a tavaszi latyakban s komoly léptekkel gázolt a szekérhez.

Kezet fogtak, komoly, erélyes, idegen kézszoritással.

– Teringettét, be irigylem az urát, hugom, de jó dolga van ennek a Sándornak! – szólt a pap.

– Ugyan miért? – szólt vidáman és ölbetett kézzel a papné.

– Ezeken a falukon tovább szépek maradnak az asszonyok! – mondta a pap.

– Ez tényvaló –, szólt az udvarias patikus.

– A mezei illat, a jó levegő, a korrekt családi élet! – okoskodott prédikálósan az öreg pap. – Kérem, mondhatom, a pesti nők korántsem tudják úgy megőrizni természetes üdeségüket, az ifjuság zamatát. Sőt a mi kisvárosi asszonyaink is, már kérem ők is sokat veszitenek a természetadta bájból.

– No természetes, a kultura a legnagyobb ellensége a női szépségnek, ez el van ismerve – szólt a gyógyszerész.

– Ejnye na, mindjárt megverem magát – kiáltott rá a papné –, hát minket nem bánt a kultura?

– Nem mondtam, nem mondtam, kezit csókolom!

– Bizony jobb is, ha letagadja! Többet olvasunk mi, mint maguk, tisztelt úr, ha nem szorulunk is a szépitőszerekre. Mi nem pacsmagoljuk magunkat!

A járdán uj udvarló jelent meg, a rendőrkapitány.

– Mi van eladó? – kiáltoz a kocsi felé s már benne is volt a tavaszi locspocsban.

– Az istenért, ne jöjjön a sárba! – kiáltoz a papné s boldogan nyujtotta a kezét a kocsiról. – Közcsendháboritásért bekisérnek, ha igy halad – mondta.

– Meg is érdemli.

– Igazán?

– Igazán hát. Mi nem vagyunk hozzászokva, hogy szép asszonyok szolgáljanak forgalmi akadályul.

– No én se soká szolgálok. Úgy látom, jön már Terka néni.

Az urak odanéztek s megismerték az öreg papnét, amint nagy léptekkel közeledett.

– No akkor én megyek is – szólt a kapitány és el sem eresztette a kis papné kezét, mig bucsuzóra ujra meg nem rázta.

– Mit szól a városunkhoz?

– Ez is csak akkor szép, ha mi falusiak hozunk bele egy kis életet.

A kapitány nevetett, megszoritotta a kezét, erősen, s meg is rázta és elment sárgaszáru lovaglócsizmájában.

– Nekem is el kell mennem – mondta a pap; egyházi közgyám lévén, az özvegyi nyugdij miatt örök szekaturának van kitéve, hát ha özvegy papnét lát, már menekül.

Kezet nyujtott s nagy, erős, barna tenyerébe vette a kis papnénak még mindig kicsiny, lányos kezét. Meggyürögette, megveregette és azzal az érzéssel adta vissza az asszonykának, mint valami szép tárgyat, amit legjobb volna megtartani. De ha a másé. Mig hosszuszáru vikszelt csizmájában tovaballagott a sáros uton, úgy ment, mintha valami szép és jó életértékkel lett volna találkozása.

Csak a szőke, kövéredő kis gyógyszerész maradt még.

– No, tartsa a markát, nagyságos asszony.

– Miért?

– Csak.

Az asszonyka nevetve tartotta tenyerét s a gyógyszerész beletette a doboz cukorkát, s még rá is hajtotta az ujjait.

– No hallja! Ne tegye pankróttá magát!

– Ó, kezit csókolom, rajtam már úgy sem lehet segiteni.

– Legalább előbb adhatta volna, akkor nem vettem volna gyomorerősitőcukrot. Megspóroltam volna öt krajcárt.

– Így megspórol egy jó szót.

– Hogyhogy?

– Hát hiszen, ha nem takarékoskodik vele, szánja meg a szegényt!

Az asszony belenézett a gyógyszerész szomoru kék szemébe s tudta, hogy kötődik, hogy tréfál, affektál, de mégis olyan igen-igen jól esett. Mintha valami nagy megnyugvás szállott volna rá az árván és agglegényül maradt puhahúsu fiatal férfi gyerekes gyámoltalanságát látva.

– Látja, ez jól esik – mondta és melegen mosolygott –, régi jó emberünkkel találkozni!…

– No hát akkor még egy dobozt parancsoljon! – mondta a patikus és valamely hátulsó zsebből kihalászott még egy szürke pléhdobozt!

A kis papné mosolygott.

– Maga mindig csak a régi marad, Pál!

A gyógyszerész fanyalogva vetette fel az ajkát.

– Igen, a cukros Pál!

A papné kezet nyujtott.

– Azért maga csalódik…

– Miben?

– Hát Istenem… ha azt hiszi, hogy a maiak közt olyant talál, amilyen a régiek között volt…

A patikus belenézett a szemébe. Valami mély és izzó és kacér fény lobbant fel abban. A fiatalember megcsókolta a kis fehér kezet, amely egy pillanatra melegen szoritotta vissza a kezét; ártatlan, meddő véletlen fellobbanással és vággyal valami új és szokatlan és izgató inger után.

Már megemelte a kalapját a kis patikus és csattos, gombos, régi szárvédőivel kissé csámpásan ballagott tovább.

A papné szeme egy pillanatra elmeredt s kifejezéstelenül bámult bele a nagy piacba, amelyen tovább nyüzsögtek a fehérgubás, csukabajuszu parasztok, a sovány, fekete, agyondolgozott parasztasszonyok és a maflán ballagó, batyus lányok.

Sóhajtott s nagyot, mélyet lélegzett, mintha ebbe a képbe bele volna sugározva valami finom és nemes és mélyen gazdag hangulat… Valami a világvárosok légéből, valami a távoli országok és távoli örömök mámorából.

Terka néni riasztott rá:

– Jaj fiam, nehéz itt alkudni, zsiványoknak születtek ezek!… Pedig bizony, akinek hét eladó lánya van, meg kell annak rágni minden garast.

A fiatal papné egyszerre nagyon, nagyon öregnek érezte magát. Összeomlott és nehezet lélegzett, megérezte a falu nehézsorsu jövendőjét. A mindennapi keresztet, a mindennapi imát, a mindennapi garast. Az özvegy papnéságot valahol a félelmes jövőben.

Felemelte a fátyolát, megtörülte a szemét. Az orrát. S hirtelen kis tréfától megkapva némi iróniával s némi egészséges beletörődéssel felelt:

– Hát bizony, Terka néni, azért jön be az ember a piacra, hogy jól és olcsón vásároljon!