QUITT!

Harter Nándor repült gyorsvonat szárnyain haza Pestre. Ott voltak letéve az Elemér örökségét képező peres állampapirok.

Fia elismervényére kiadták azokat rögtön, s a pénzváltással nem telt el több két napnál. A harmadnap esti vonattal még vissza is mehetett Bécsbe.

A délutánt a casinóban tölté. Jelen voltak többen a klubb tagjai közül.

Harter igen beszédes volt e napon.

– Képzeljétek: ma minő bonne fortune ért. Mikor haza megyek, a postáról egy ládikát hoznak oda, nekem czímezve: abban találok egy pompás művészi faragványú Venusszobrot carrarai márványból.

A klubb tagjai komoly arczczal állíták, hogy az bizony igen szép ajándék.

– Azt nekem bizonyosan valami szép asszony küldhette.

Ezt mindenki igen komoly valószinüségnek találta.

E hitében még inkább megerősíté Hartert egy levél, melyet tegnapelőtti kelettel kapott Malvinától, s melyben a szép asszony tudatá vele, hogy még e héten megteszi a lépéseket az áttérés végett, s azonnal elhagyja Lemming házát és Bécset, s Pestre fog leköltözni.

Azután még tovább fecsegett Harter Nándor.

– Nézzétek el csak: a fiam, Elemér megbolondult; elvesz egy englische Reiterint feleségül, s hogy elvehesse, megváltoztatja a nevét és beáll commis voyageurnek! Ezt besorolhatnátok a szerelem bolondjai klubbjába levelező tagnak!

Általános hahota fogadta szavait. Ő maga is belenevetett.

Szegény! Azt hitte: a fián kaczagnak.

Az esti vonattal sietett fel Harter Nándor Bécsbe. Minden közpénztári számadásnál sürgetősebb volt neki az «ügy», melyet Lemminggel kellett kiegyenlítenie.

A mint reggel megérkezett Bécsbe, csak újra öltözött, azonnal sietett Lemminget felkeresni.

A bankár száraz udvariassággal fogadta az uraságot, nem volt hozzá se hideg, se meleg.

– Uram! – szólt Harter; – ön tudja, hogy miért jövök. A pénzt, a mit ön nekem kölcsönözött, im visszahoztam.

Azzal elővette a tokocskát, melyben tiz darab göngy volt elhelyezve, mindegyik ötszáz aranynyal.

A bankár arcza el sem mosolyodott rá; azt mondta: «Jól van.»

– Nem számlálja ön meg?

– Fölösleges! Becsületszóra tett fizetéseket nem szokás megszámlálni.

– Irás nem volt közöttünk; azt tehát nem szükség se adni, se venni.

– Igaz!

– Kamatot nem számítottam, bizonyos okoknál fogva.

– Az okokat nem kérdem. Bizonyosan helyesek.

Harter Nándor oly kényelmetlen zsibongást érzett minden idegében, a mint ez a kicsiny, czingár ember azokkal a hideg szemeivel szenvtelenül arczába nézett. Ez a tekintet őt galvanisálta.

Igyekezett tőle szabadulni.

– És most, uram, ezzel quittek vagyunk!

A bankár némán tekinte rá azzal a delejező hideg szemveréssel és nem felelt semmit.

Harter pedig várta tőle, a mi erre a szóra következik.

Mikor aztán a bankár nagyon soká hallgatott a következő szóval: ő maga volt kénytelen azt kimondani.

– És most, uram, hol van Malvina?

A bankár tompa, szenvnélküli hangon felelt rá neki:

– A hernalsi temetőben…

– Mit csinál ott?

A bankár ugyanazon szenvtelen hangon válaszolt rá:

– Várja a feltámadás napját.

– Meghalt!? – kiálta fel összerezzenve Harter.

– Megölte magát! – felelt Lemming.

– Az nem lehet! Az nem igaz!

– Az úgy van. Itt saját keze írása, melyben tudtul adja szomorú elhatározását. Ön ismeri ez írást, olvassa.

És azzal odaadott Harter Nándornak egy iratot, melyről az káprázó szemekkel olvasá e szavakat:

«Meguntam az életemet; – utálom a világot; – gyülölöm magamat; – meghalok önkényt. – Isten legyen nekem irgalmas!»

Harter Nándor zsibbadt kézzel ejté le az asztalra ez iratot.

Az a kis czingár ember pedig odalépett hozzá, s megfogva a nagy kegyelmes úr kezének csuklóját, azt mondá neki:

– Most vagyunk már quittek, méltóságos uram!