EGY NAGY FÉRFIÚ PONGYOLÁBAN.

Az utolsó lelkesítő toaszt is elhangzott azon a búcsúlakomán, melyet a zárgyűlés után Harter Nándor a lelépett megyei tisztikar és feloszlatott megyei bizottmány tiszteletére adott. Azután mindenki hazament, a teljesített kötelesség jótékony érzetével keblében.

A főispánnál nem maradt hátra senki; minden ember tudta jól, hogy annak most sok dolga van: a lemondásról szóló hivatalos jelentését kell megirnia, s az kemény dolog lesz. Azonkívül arra is időt kell neki engedni, hogy a ma tíz órakor ablaka alatt tartandó fáklyás-zene alkalmával magvas válasz-szónoklatra gondolatait rendezhesse.

A vendégek a viszontlátás reményének kifejezése mellett távoztak, az ünnepelt honfi pedig sietett fáradságos napját újabb fáradsággal bevégezni dolgozó-szobájában.

A dolgozó-szoba is megérdemli a leírást, mert lakójának lelkületére élénk világot vetend. Körűl a falon a nemzeti történet gyásznapjaiból vett képek. Itt egy lefejezett hős, kit a királyi eskű daczára végeztek ki, letakarva fehér szemfedővel, lábainál a megőrült ara; amott egy vérboszút tervelő apa, mellette a tört szívű leány, kit egy királyi herczeg gyalázott meg; más rámában egy gyermekeitől búcsúzó fejedelemnő, kit megfosztanak fejedelmi és anyai czímétől, osztrák zsoldosok és vörös hajú jezsuiták; ismét másik fekete keretben két halálra készülő magyar főur, ki börtönében utoljára szorít egymással kezet. Emitt egy gyászruhás királyleány, ki atyja sírjánál keres ótalmat a bitorló idegen ellen. Azután tizenhárom arczkép egy sorban, gyászfátyolos babérral koszorúzva. Majd meg egy véres csatakép, a legsötétebb történelmi háttérrel. Aztán ismét nevezetes férfiak arczképei. Itt egy magyar miniszter, ki tavaly főbe lőtte magát. Ott egy magyar ellenzéki vezér, ki nem rég lőtte magát agyon. Amott ismét egy büszke homlok; az is magyar miniszter: azt főbelőtték. Azután egy nagynevű magyar költő: ezt nem tudni, hol lőtték agyon?

Alig van nemzeti képzőművészet, a lengyelt kivéve, mely annyi rémalakkal, gyászjelenettel népesítette volna be a lakházak falait, mint a magyar. Ez is egy darab korrajz. Egész kultusz az már, a nemzeti martyrologiának kultusza.

Minő kedélyben lehet az, ki ily jelvényekkel veszi magát körűl?

De még nem csak a képek azok. E nehéz gondolatokról beszélnek a könyvtár ódon kötetei, titkos, rejtegetett könyvek, a hajdan és az új kor szomorú revelatiói, a falon függő kardok, buzogányok, az asztalokon papirnyomtatóul heverő emlékezetes kövek, a szögletbe támasztott pálcza, valamelyik politikai celebritásnak várfogságban készített faragványával bunkóján, egész az óralánczról lefüggő aranyba foglalt rézpénzig, melynek zöldrozsdás alapjából e szó tűnik elő: «Libertas».

E szoba lakója nem vetheti olyan helyre szemét, a hol meg ne szólítsa egy nagy, elnyomott panasz.

Harter Nándor leült iróasztalához, kivette fiókjából irótárczáját, felnyitotta annak mesterséges zárát, s egy tiszta lapot kivéve belőle, irt nagy figyelemmel.

Semmi kétség, hogy ahhoz a tárgyhoz, a miről most van az irás rendje, nagy figyelem szükséges.

Nyolczat ütöttek az órák, a midőn készen lett az irással; akkor csengetett hajdújának.

– Eredj, hívd át a titkár urat; mondjad, hogy készen vagyok a jelentésemmel s le akarom tisztáztatni.

A hajdú elment, s egy percz múlva bejött a titkár.

Mintegy harmincz éves férfi lehetett. Iskolázott finomságú alak. Meglátszott rajta, hogy előkelő társaságokban forgolódáshoz van szokva. Arczvonásai szépek volnának, ha mindegyiknek valami éles kifejezése nem volna. Például szájának igen szép metszése volna, ha oly erősen össze nem tartaná, mintha nem hinné elégnek, hogy nyelvét kötve tartsa, még a fogak és ajkak kettős kapuját is be kell zárni előtte, sőt még a szép fekete bajuszt is félig lehajtani rá. A hajlott orr merész vágyakat és erős akaratot fejez ki, a ráncztalan homlok a fölfelé simított hajjal hideg számítást; s az összevont szemöldök alól villogó szemek szépek lehetnek, mikor könnyelmű asszonyok szemébe mosolyognak, de a férfi begombolkozik előttük, mert a művészi kulcsot látja bennük, mely gondolatainak nyitját keresgeti.

– Méltóztatott hivatni? szólt főnökéhez.

– Becsukta ön maga mögött az ajtókat?

– Mind a kettőt.

– Azért kérettem önt, hogy készen van-e a jelentésemmel?

– Itt van nálam. Méltóztassék átnézni.

– Fölösleges volna. Ön remekűl tudja az ilyesmit föltenni, s ismeri nézeteimet. Kérem, majd maradjon itt szobámban s tisztázza le. Az ív papirt előre aláirtam már.

– De talán mégis jó volna elolvasni, hát ha valamit kifeledtem belőle?

– Nem érek rá. Még sok elintézni valóm van. Így is elkéstem. Már nyolcz óra múlt, s tíz percz alatt útban kell lennem.

– El tetszik utazni?

– Jószágomra megyek. Még az éjjel meg kell érkeznem. Most kapom a tudósítást a tiszttartomtól, hogy az adóbehajtó megüzente holnapra a sarczolást. Holnap tizenhat lovast küld a jószágomra; ha holnaputánig nem fizetek, harminczkettőt, azután hatvannégyet. Én be akarom várni, míg az egész szakaszt oda küldi, s ezért magamnak otthon kell lennem, nehogy valami baj támadjon belőle. Az embereim hevesvérüek. Azért önt kell kérnem, hogy végezze a szükséges teendőket itthon. Itt a pecsétnyomóm; a jelentésemet küldje meg a cancellárnak. Négy nap múlva itthon leszek.

– S ha az alatt megérkeznék a kormánybiztos?

– Ön át fogja neki adni az irományokat. Itt vannak kulcsaim. Az irattár kulcsait ismeri ön közöttük.

– S minek nekem a többi kulcsok?

– Ezek iróasztalom és többi szekrényeim kulcsai. Tartsa őket magánál. Nem tudja az ember, hogy a mostani felfordúlt világban mi történhetik. Eszébe juthat a sok ember közül valakinek, a ki most össze-vissza parancsolni fog, hogy házmotozást tartson szállásomon. Arra az esetre jó, ha kéznél vannak a kulcsok. Az iróasztalomban vannak magánlevelezéseim s okirataim, azokat kérem, nézze át, s ha valamit vesz közöttük észre, a minek nem volna jó akárki kezébe jutni, önre bízom, hogy semmisítse meg. Ezekben a szekrényekben állnak mindenféle czélokra beküldött pénzek: honvéd-egyletekre, síremlékekre, akadémiára, ünnepélyekre s magam sem tudom, mi mindenféle alkalmakra kezem alá bízott pénzek. Azt sem tudom mennyi. Ön legyen szives azokat számba venni, s majd alkalmilag nekem egy kimutatást adni róluk. Saját pénzeim is vannak közöttük, azokat válogassa ki és különítse el. Nem tudom, mennyi lehet. Azután engemet mindennap tudósítson futár által az idebenn történendők felől. Most pedig adjon parancsot, hogy fogassanak be rögtön.

– Hát a fáklyás-zenét nem tetszik bevárni?

– Micsoda fáklyás-zenét? Nem tudok semmiről. Nekem nem mondta senki.

A titkár rajta kapta magát, hogy most valamit kiszalasztott a száján, a mit nem kellett volna; s aztán azzal büntette meg a rosz, engedetlen nyelvet, hogy még szorosabban húzta össze ajkai závárát, sőt bajuszát is oda fogta ajkai közé. Pedig az engedetlen nyelv úgy szerette volna kifecsegni, hogy hiszen minden ember beszél róla, készűl hozzá, a fáklyákat rég meghozatták, az egész város talpon van; a ki semmit nem hallott volna is róla, tudhatja gyakorlatból, hogy egy ilyen napnak ilyen estével kell végződni. Hanem a kegyetlen őriző ajkak egy perczre sem nyitották fel a börtönt, hogy a rabgondolat kiszabadulhatott volna rajtuk.

A titkár átvette a kulcsokat.

– Csak az irótárczám kulcsát tartom magamnál, szólt Harter, egy kis Wertheim-kulcsot leakasztva a közös lánczról, s bezárva vele irótárczáját. – Ezt a tárczát is itt hagyom, mert magamnál még tán roszabb helyen volna. Egyébiránt nincs benne semmi féltőm; csupán magánügyeim és élményeim naplóját tartalmazza. Ezt ugyan semmi idegen kulcscsal fel nem lehet nyitni, de ha mégis valaki hivatalosan meg akarna ismerkedni tartalmával, s nem várhatná be, míg előkerülök, mondja ön neki, hogy vágja föl a bőrtáblát, úgy hozzá juthat.

– Majd elteszem magamnál, hogy senki se jusson hozzá.

– Igen jó lesz, édes Emil. Én egészen önre bízom magamat. Most adjon parancsot, hogy a hintómat járassák elő.

A titkár átvette a kulcsokat és a levéltáskát. Öt percz mólva visszatért, jelentve, hogy minden készen van az indulásra.

Harter megszorította a kezét, s arra kérte, hogy maradjon az ő dolgozó szobájában, s ott irja le a jelentést.

Mikor elindult Harter, a hajdúját nem ültette fel a bakra, azt otthon hagyta.

A titkár az ablakból nézte a tovagördülő hintót. Fürkésző tekintete még azután is kisérte azt, midőn már a sötétség eltakart hintót és utczát szemei elől.

Vajjon mire való volt ez a siettetett elutazás a megérdemlett ovatió elől?

Néhány percz múlva megfelelt rá a sötét utcza.

A főtér felől halkan léptetve vonúlt végig egy tizenkét lovagból álló őrjárat, kivont kardokkal; öt percz múlva ugyanaz megint vissza a főispán ablakai alatt.

Ahán!

Most világlott a titkár agyában.

Visszalépett az ablakból, s a mint szemben találta magát a rámákban levő hazafi-képekkel, elkezdett hangtalanul nevetni.

Nem tudom, szereti-e valaki az olyan embereket, a kik magukban tudnak nevetni? És hang nélkül, nehogy elárulják, hogy nevettek.

Az arczképek is látják és tán haragusznak is érte, de nem mondják senkinek.

E kedélyes társalgást félbeszakítja valakinek a jövetele.

Elemér úrfi az. Most ébred fel. A lakoma alatti toasztozás következménye az volt, hogy le kellett feküdnie, s még most sem igen tudja, hogy reggel van-e, vagy este.

– Ki ment most el innen hintón, Angyaldy ur? kérdi álmosan a titkártól.

– Ön!

– Én?

– Igen! Ön elutazott falura.

– Igaz! Ittam annyit, hogy most azt is el lehet velem hitetni, hogy nem vagyok itt. Hát az öreg hol van?

– Az itt van a szobában.

– Hol?

– Ott ül az iróasztalnál. Nem látja, hogy a jelentését irja?

– Nem vagyok ma tréfáló kedvemben, Angyaldy úr.

– Én pedig soha sem vagyok. Azért most egész komolyan mondom önnek, hogy a méltóságos úr idehaza van, ön pedig elutazott falura. Azért tessék visszamenni a szobájába és addig ki nem menni az utczára, míg ez az utazó hintó megint vissza nem jön.

– Az apám parancsolta ezt?

– Ön tudja, hogy rászolgált a házi árestomra.

– És ha nekem kedvem volna a törvénytelen itélet ellen tiltakozni? most épen olyan nap van.

– Figyelmeztetem önt, hogy abban az esetben koczkáztatná ön a havi díját.

– Vigye az ördög a havi díjat! ha nem adják, megélek hitelre. S ha azt nem kapok, leszek lump; eladom kabátom, órám, csizmám, de zsarnokságot nem tűrök.

– Csak tartsunk rendet, kérem; protestálni szabad, de tűrni kényszerüség. Ön sokat vesztett kártyán, s azt becsületbeli adósságnak hívják.

– Hát jól van, ha ki nem fizetem, kidobnak, de nem csuknak be.

– Csendesen beszéljen. Hallja, már jönnek.

– Ki jön?

– Azt mindjárt meg fogja ön tudni, csak maradjon kérem addig veszteg. Nem hallja ön Bélteky Feri hangját odakünn?

Ez olyan hang volt, mely Elemért csakugyan a szobában maradni kényszeríté. A mai fiasco után nem akart vele találkozni.

Az ifjú Bélteky két más ifjú társával jött küldöttségképen.

– Jó estét, Angyaldy barátom! üdvözlé a kilépő titkárt, ki az elfogadó teremig eléjök jött. – Itthon van a méltóságos úr?

– Igen! felelt a titkár. Jelentését készíti.

– Nekünk azt mondta valaki, hogy a hintóját látta távozni.

– Elemér ment el rajta. Láthatjátok, hogy a hajdúja is itt van.

– Attól ugyan hiába kérdez valaki ilyesmit, mert az mindenre azt feleli, hogy ő nem látott semmit. – Már megijedtünk, hogy ő méltósága nem akarja, hogy létrejöjjön a mai fényes tisztelgés.

– Óh dehogy, hát miért ne akarná?

Bélteky egy kissé huzódozott; de végre is napirenden volt, hogy a tárgyhoz szóljon.

– No talán azért, mivelhogy a katonai parancsnok tudatta a városi hatósággal, hogy többé semmi zajos tüntetést nem fog megtűrhetni.

– No, ez persze fontos körülmény. Be fogom jelenteni ő méltóságának s mindjárt itt leszek válaszával.

A titkár visszament a dolgozó-szobába, gondosan betéve maga után a kettős ajtót, melyeknek egyikét kijövet nyitva hagyta.

Nehány percz múlva ismét visszajött, a belső ajtót újra nyitva hagyva.

– Ő méltósága üdvözletét küldi általam önöknek. Rövid válasza ez: a történendőket szilárd férfiak rendíthetetlen szívvel szokták bevárni. A hol önök keresni fogják őt, ott mindenkor helyén fogják találni. Jőjjön, a minek jönni kell.

A küldöttek egymás szeme közé néztek, aztán kiki a saját szájába harapva, fanyar ajánlkozások mellett eltávoztak.

Angyaldy úr visszatért a dolgozó-szobába.

– Meg kell önt csókolnom! kiálta eléje Elemér, nyakába borúlva. Ön remek egy ember. A papa elillan a fáklyás-zene elől, attól félve, hogy kraváll lesz a katonasággal. Bélteky barátom megsejt valamit, s iparkodik a papánál találni meg az ürügyet, a miért a tüntetés elmarad; ön pedig szépen visszaadja a kezébe a körmünkre égett taplót; most aztán neki kell a szívgörcseihez folyamodni, s lebeszélni a mindenre kész közönséget, józan, értelmes szavakkal. Ön kedves ember! Ezért itthon maradok három napig és járkálni sem fogok a szobámban, hogy ne hallják. Megyek lefeküdni. Nem kell itt csendes jóéjszakát kívánni. Meglesz.

– Én pedig hálából kifizettetem az öreg úrral önnek kártyaadósságait, úgy, hogy az öreg úr maga sem fogja tudni.

Elemér nevetve távozott szobájába. A titkár a dolgozószobában maradt.

Minden ajtót bezárt, hogy többé ne háborgassák.

Mikor aztán egyedül volt, minden meglepetés ellen biztosítva, akkor elővett a zsebében levő kulcsok közül egyet.

Valóban nagy kísértés az a bizalom, a mivel őt Harter úr elhalmozá.

Rábízta, hogy a legtitkosabb leveleinek halmazát nézze át; a mikben terhelő politikai nyilvánításokat talál, azokat égesse el; aztán, hogy ismeretlen mennyiségű összegeket, mikért alig fogják őt valaha azon összegek bizományosai számadásra vonhatni, szedjen rendbe. Saját fiához nem lehetne valakinek nagyobb bizodalma.

S ha azon arczon belül egy áruló lakik, mily végtelen tér van neki nyitva, egy nevezetes ember megrontására.

Pedig ez az ember a legocsmányabb áruló.

Óh! ne féltse tőle pénzét, ne féltse tőle levelezéseit Harter Nándor.

Ez ember nem kutat az után, hogy ő milyen szinész az élet szinpadán, hanem, hogy milyen szinész szívének legmélyebb rejtekében.

Nyugton lehet tőle erszénye, s hiuságának külső lepkeszárny-pora.

Az összegeket, mik olvasatlanul rábizattak, ez ember a legutolsó fillérig csonkítatlanul fogja beszámolni főnökének. Honvéd-egyletek, emlék-emelő társulatok, névtelen czélok, mik nyilvános számadást nem követelhetnek, ott fogják találni összerakott filléreiket ugyanazokban a pénznemekben, a mikben morzsánkint egybehordták, numismatikai gyűjtemény az, papirosból. Semmi el nem fog belőle veszni.

A felől is nyugodt lehet Harter Nándor és a kik titkait ő rá bízták, hogy arról, a mit valaha papirra tettek, áruló ajk soha beszélni nem fog. Angyaldy előtt mind tréfa ez, és muló szeszély játéka. Ő mélyebb vizet keres.

Nem válogatja a kulcsok közül, a mik rábízva vannak, azt, mely a titkos levéltárhoz, vagy a pénztárhoz vezet. Ezek ráérnek. Hanem előkeresi rejtekéből azt, mely nincs rá bízva: az irótárcza kulcsát.

Az irótárczának mesterséges zára van; mikor Harter Nándor egyszer künn felejtette falun a kulcsát, a város minden lakatosa sem birta azt felnyitni; maga a zár készítője sem férne hozzá a megfelelő kulcs nélkül. Ezért nagyon biztos lehet a tárcza tulajdonosa minden hivatlan betörés ellen.

Hanem egyet nem tud tárczája titkai közül: azt, hogy mikor a bécsi iparos azt titkárja kezébe adta, két kulcsot adott át hozzá. Az egyik tartaléknak való azon esetre, ha a másik veszendőbe találna menni.

Ezt a második kulcsot megtartá magának a titkár.

S miután főnőkének az a szokása volt, hogy napi élményei közül a legnevezetesebbeket, lelke benyomásaival együtt fel szokta rendesen jegyezni: a titkár ez egyszerű módszer által úgy olvasott főnöke lelkében, mint a hogy a Dzirdzon méhkasok üvegfalán át olvasnak a kaptár lakosainak titkos műveletében.

Tehát Angyaldy úr, midőn egyedűl maradt a zárt ajtók mögött, elővevé Harter Nándor irótárczáját, s a hozzávaló második kulcscsal felnyitotta annak rejtélyes zárát, s tovább olvasott főnöke lelkében.

A felnyított tárcza Harter Nándor naplóját rejté magában.

Angyaldy jól ismerte már a járást. Eddig minden lap ismeretes volt már előtte, csak a legutolsóra lehetett kíváncsi.

«Ma ismét egy nehéz nap múlt el rólam.»

Úgy hiszem, hogy szerencsésen múlt el.

Sokan azt hiszik, hogy ez olyan könnyű helyzet.

Az acrobata hercules hozzá van szokva, hogy felvegyen a vállára két embert, azok megint négy embert, meg legfölül egy pár gyermeket; az acrobata mosolyogva sétál fel s alá az emberpyramiddal; de én tudom, hogy ő minden nap azzal a gondolattal kezd mutatványához: meglehet, hogy ma megszakadok a játékban! meglehet, hogy ma rám zuhannak a vállamon állók s vagy magamat, vagy magukat ütik agyon.

Ez az én sorsom is, a ki egy egész emberpyramidot hordtam a vállamon.

Milyen könnyebbülten érzem magamat, hogy azt letehettem valahára.

Ugy hiszem, nem egyhamar fogok ez erőművészeti mutatványnyal fellépni, s a kik leszállhattak vállaimról szintén gratulálhatnak magukban, hogy ismét az édes földet érzik lábaik alatt.

A provisorium inaugurálva van, s bennünket nyugalomba helyez.

Meg van oldva a gordiusi csomó.

Azt hiszem, a legvitézebb tábornok is jobb szeret a karszékben ülni, mint lóháton.

Nincs roszabb kedélyállapot, mint midőn a helyzet, melybe jutottunk, annak kényszerít bennünket lenni, a mik nem vagyunk.

Mikor ütközetben voltam, minden ágyúlövés borzalommal töltött el: de azt bevallani, hogy félek, lehetetlen volt; nem volt bátorságom. Megjártam a vérpad lépcsőit és a börtönt; mindenüvé az vitt, hogy soha sem volt bátorságom a hátam mögött jövőknek azt mondani: no már én tovább nem megyek. Most megint azt az utat láttam magam előtt, melyet már egyszer így végigfutottam; láttam, hogy megint lépésről-lépésre elvisz magával az az ember-pyramid, a kit vállamon tartok, az ágyúkhoz, a vérpadhoz, a börtönhöz és nekem megint nem lesz bátorságom azt mondani: én már tovább nem megyek; bevallom, hogy le kell roskadnom, s azután nevessen rajtam, a kinek tetszik.

A véletlen segítségemre jött.

Az erőszak elállta utamat.

Soha jobbkor!

Most úgy végeztem, mint egy hős! egy levele sem hiányzik babéraimnak.

A mai nap remeklésem napja volt.

Úgy álltam a nép között, mint egy bálvány. Az arczoknak világot kölcsönöztem, mint a nap.

Merész voltam és elhatározott, daczoltam magával a hatalommal.

A vértes kapitány különben jó ismerősöm, s tegnapelőttről tudósított, hogy csak délután fog megérkezhetni csapatjával; addig mindent elvégezhetek.

Szavát tartotta.

A szeles fiatalság nélkül a legszebb rendben mehetett volna végbe az egész ünnepélyes tény; így majd elrontottak mindent.

Mikor a vérteseket láttam szemközt jönni az utczán, szinte kiestem szerepemből.

Fiam, az a haszontalan semmirekellő, kétszer is megszégyenített. Először a vakmerőségével, másodszor a cinikus otrombaságával.

Pedig a közönség úgy figyeli meg a nevezetes emberek fiainak magaviseletét, mint annak tejmérlegét, hogy mint gondolkoznak az apák, mikor otthon magukra vannak?

Ha a fiú léha, azt mondják: ebbe a tejbe szappanlevet kevert a gazda.

És még hozzá ő előtte szégyenített meg.

A ki előtt mindig fényes, mindig délczeg akarok maradni; a kire gondolok, mikor a rivalgó nép előtt állok, és sorompóba hívom az erőszakot; a kiért hirhedett akarok lenni, hogy nevemet el ne feledhesse, hogy bánkódva gondoljon rám, és sóhajtson vissza hozzám.

De milyen csodálatos is most nekem ez a nő.

Két évig éltünk együtt, és akkor elváltunk engesztelhetlen gyülölség miatt.

Még vallást is változtattunk, csak hogy egymástól menekülhessünk.

És a mint elváltam tőle, őrjöngök utána!

De hát csoda-e az?

Hisz ez egy egészen más asszony, mint a kit én birtam.

Két év alatt egyszer sem láttam őt nevetni.

És óh milyen szépen tud e nő kaczagni. Csak most hallom nevetni, mikor már a másé.

Hisz akkor, mikor az enyém volt, még szép sem volt.

És most mily észvesztő, mily varázsló alak.

Hisz én ezeket a szemeket nem láttam soha.

Míg az enyém volt, írtóztam, ha arra kellett gondolnom, hogy abba a házba kell mennem, hol egy födél alatt lakom vele: és most a gyönyör ellepi szivemet, ha azt hallom, hogy ő is abba a városba érkezett, a hol én vagyok; s ha egy helyen találkozunk, a honnan csak távolról is megláthat, ifjúvá születni érzem magamat, kinek oldalomnál léte életunottá tett; a minap egy eltépett keztyüjét aranyokkal váltottam magamhoz attól, a ki a földről felvette, s míg enyém volt a kéz és minden, borzadtam érintésétől.

De hisz ez asszony egészen más, mint a ki volt. Vidám, kedélyes, ragyogó; csupa szív, csupa érzés. Minden szava harmonia most, és minden pillantása igézet.

És minő férj mellett?

Nem is férfi, nem is ember, – egy majom. Ha valaha egy szolgálómat kérte volna meg, azt sem adtam volna hozzá.

Mondják, hogy gazdag; de én nem hiszem. Üzérkedik, s kétséges vállalatai vannak.

Csak számokról és üzletekről lehet vele beszélni.

Ha valami ördögi jellem volna, érteném. Az asszonyokra ez hat.

De egy közönséges, mindennapi lény; a minőnek darabját két fókabőrért veszik az asszonyok Lapponiában, a hol három férj tesz egy emberszámot.

Mi előnye van hát neki fölöttem?

Fölöttem, ki most is délczeg férfi vagyok a negyvenesben; vagyonom úrrá tesz; hírem az ország ismeri; dicsőítenek, felmagasztalnak!

Elhanyagoltam én e nőt, míg az enyém volt?

Jó! Tehát vissza fogom őt hódítani.

Az a rosz fiú pedig utazni fog menni minél elébb.

És most sietek. Az est itt ne találjon. Népem nagyszerű ovatióhoz készül, a miből sajnos összeütközés támadhatna a hatalom közegeivel, a mi rám nézve nagyon kellemetlen volna.

Titkárom el fog helyettem intézni mindent. Ő igen hű emberem.

Szerencse, hogy a jó sors magunkforma embereknek adott ilyen alkalmatos kezeket és lábakat, kik helyettünk végzik a dolgot csekély tiszteletdijukért.

Itt végződött a lap.

Az alkalmatos kezek és lábak embere nevetett; csak némán, de kaczagásra nyilt ajkakkal. Azután bezárta az rótárczát, eltette helyére, s azután tollat hegyezett és nekiült megirni a levelet – nem a kanczellár ő méltóságának, hanem Lemming Mária úrhölgynek.

Ez volt a neve ama bizonyos asszonyságnak.