ELŐSZÓ.

Micsoda czím ez már? fogja kérdezni minden ember.

Minő blasphemia! kiált fel a sentimentalismus. Hisz a szerelemnek még a bolondsága is nagyobb bölcseség, mint a philosophok minden tudománya.

Minő pleonasmus! mondja rá a satyricus. Hát vannak a szerelemnek okosai is?

Minő antithesis! jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem nem szerelem többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem.

Ebből valami furcsa lesz! szól hozzá a kiváncsiság: szerelmesek és bolondok! Rendkivüli történetek rakhelye lesz itt.

Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem: elévethetném mindazt, a mit emlékezetem összehalmozva tart az emberi szív szerepléséről a világtörténelemben.

Beszélhetnék a szerelem túlcsapongásairól, a római Saturnaliák mysteriumairól, miket Hispala Sescennia urhölgy fedezett fel kedvese előtt, a kit sajnált ez ünnepélyek kegyetlen élveinek feláldozni, s mely felfedezésért Adrián császár egy városnegyedet leromboltatott. Akadnának e történetnek olvasói, s azok bizonyítanának a mellett, hogy a szerelem sok bolondot eszközöl.

Elmesélhetném a «megfordított évszakok» bohóságait, mely egylet a XVI. században azt a szabályt állította fel, hogy a kik egymást igazán szeretik, azok nyáron télhez, télen nyárhoz öltözve járjanak, a szomjat meleg vizzel oltsák, az éhséget sületlen szerekkel. – Azt tartom, hogy ezek elég nagy bolondok voltak.

Regélhetnék a mór «szeretők sziklájáról», hová egyszer üldözött szerelmes pár menekült fel az apai korbács elől, s a honnan tovább nem futhatva, mindketten leugrottak, meghaltak. És azután még sokáig «szeretők sziklájának» hítták azt a helyet, s a hol csak boldogtalan szerelmesek voltak a környékben, mind odasiettek magukat elölni. – Kérdés maradna, hogy kik voltak a nagyobb bolondok: azok-e, a kik a példával előrementek, vagy azok, a kik őket követték?

Segélyemre hívhatnám az ethnográphiát, s elkezdve a szerelem bizarr közönyétől, melylyel az eszkimo a vendégszeretet fogalmát még a hitvesi kegy osztalékaira is kiterjeszti, végig utaztathatnám a kegyes olvasót az ellenkező oldalig, a hol a féltékeny koriálok soha sem engedik feleségeiket megmosdani, hogy más férfi ne is gyaníthassa arczaikról, hogy szépek-e? Közbe esnének aztán olyan népek is, mint az alibamoniak, a hol még a nők is féltékenyek és boszuállók, s ha egy-egy asszonynak a férje hűtlenséget követ el, valamennyi asszony ellene támad, s a hűtlen férj collective elpáholtatik. – Melyik bolondabb a három közül?

Azután felidézhetném a világtörténelem nagy kisérteteit, s elmondanám rólok: ez a koronás rém itten Semiramis, háromezer év nem oltotta ki szeméből azt a bűvsugárt, a mivel hajdan a hőskor férfiait keblére szédíté; minden évben más férje volt, s azok mind csoda módon haltak meg. A szép királyné egy kerített sírkertet tartott holt férjei számára, a hol az egymás után következők számára remek síremlékek voltak emelve. A hogy a mai kor delnője tart egy-egy photograph-albumot, mely lassankint megtelik imádók arczképeivel, úgy tartott e hatalmas nő egy sirkertet, s annak minden lapja egy-egy márványemlék volt, ráirva a holt férj neve és szerelmének nagysága. Azon fehér márvány-mausoleum, melynek küszöbéhez támaszkodva jelen meg előttünk a szép rém, maga még fehérebb, mint a márvány, csak szemei feketék és égők: Arraeus hamvainak sírboltja az; azon Arraeusé, ki Bythina királya volt, szép, fiatal és hős. Semiramis belészeretett s kezét ajánlá neki; de Arraeus visszautasította azt. Erre a királyné haddal támadt ellene, s Arraeus a szerelmes nő elleni harczban elesett. A királyné aztán a halva megkapott kedves tetemének emelteté azt a mausoleumot, s még holta után sem birta nem szeretni azt, ki inkább meghalt, mint hogy őt szeresse, s kit inkább megölt ő, mint hogy mást szeressen. Ez csinos tárgy volna, s sok régimódi pánczél és balista leirását lehetne benne közrebocsátani.

Érdekes volna «őrült Johanna» királyné története, ki férjét addig üldözé, míg vágytársnéja megölte a közös szerelem tárgyát, a királyt; s akkor Johanna ezüst koporsóba teteté a hullát és mindig magával hordozá azt, a hol járt-kelt, a hol megpihent, elaludt, a férj a koporsóban mindenütt mellette volt, a míg élt. – Sok romantikus vidéket be lehetne ezzel az esüst koporsóval járatni, annak a bebizonyitására, hogy bizony nagy bolondok a szerelmesek.

Szép mese volna e tárgyról Dzsehángir és Nurgehán története. Dzsehángir t. i. mór kalifa volt (meglehet azonban, hogy arab padisah volt; nem állítom bizonyosan), Nurgehán pedig a legszebbik felsége, kétségtenül hollóhaju, tojásdad arczu, korall-ajku, gyémántszemű, a hogy a keleti ideálokat szokás költőileg feltálalni; és obligáte heves vérű, rajongó kedélyű, ábrándos szellemű, a hogy ugyanazokat psychologice feltranchirozva illik az olvasó asztalára tenni. Tehát egyszer ennek a Dzsehángirnak az a raptusa támadt, hogy a szép Nurgehánnak egy édes ölelésére megengedte, hogy egy álló egész huszonnégy óráig uralkodjék az országán ő helyette, s a mit ez alatt parancsolni fog, az mind akképen teljesüljön. A szép Nurgehán aztán – természetesen – legelébb is a kincstárból felhordatta, a mi kész aranyat talált; – ezt idáig más is ilyen okosan intézné; – és akkor az aranyakat mind újra verette, az egyik felén volt az ő feje, Dzsehángiréval egyesítve, a másik felén ez a körirat: «Dzsehángir és Nurgehán szerelmének emlékére», – s aztán ezt a pénzt kiosztatta az ország szegényei között, hogy az ő szerelmét örökké emlegessék. – S minthogy a mahomedán pénzeken nem szokott lenni emberi ábrázat, s minthogy mahomedán férfi a feleségével együtt nem szokta magát a világ előtt mutogatni, tehát kétségtelen, hogy ez a bolondság igen nagy katastrófával végződött, mely majd vita tárgyául hagyná fenn annak elhatározását, hogy melyik volt a kettő közül a nagyobbik bolond? a regényíróra csak azon technikai nehézségek maradván fenn, hogy először hogyan tudná 24 óra alatt egy egész mór királyi kincstár pénzét újraveretni, mert polytechnikai regények óta a közönség szeme nagyon fel van nyitva az ilyen dolgokban; másik meg annak elintézése, hogy miféle kormánybiztosok lehettek abban az arabs országban, ha a szegények számára küldött aranyak csakugyan a publikum közé kerülhettek az ő kezeiken keresztül?

Beszélhetnék az angol herczegről, ki beleszeretett juhásznéjába, s mert az semmiképen nem akart végette herczegnővé lenni, ő lett miatta juhászszá s őrizte és fejte vele együtt a saját juhait. Melyik volt a nagyobb bolond?

Előidézhetném azt a János királyt, a kinek nem volt elég úgy szeretni, a hogy emberek szeretnek: ő a tündérek szerelmére akarta fokozni idegeit s e végett minden este spiritusos pokróczba varratta be magát. Egyszer a komornyikja a czérnát, melylyel már bevarrta, égő gyertyával akarta elszakítani s a spiritus lobbot vetett. Minthogy pedig János király nem volt Salamander, tehát ott bolondul megégett. Ennek is lehetne hatása.

Vagy ezer efélét!

Tüneményes, rendkivüli történeteket, miket az ódon krónika elég emlékezeteseknek talált, hogy a világtörténet margójára feljegyezze.

De ezúttal nem válogatok közülök.

Közönséges, mindennapi történeteket írok le; olyanokat, a mik minden időben, minden égalj alatt megtörténhettek; itt körülöttünk, szemünk láttára végbement dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el nem mondják előtte, s csak akkor emlékezik rá, hogy hiszen azt ő is tudja valahonnan.

Mindennapi történeteket, mikben a kik szerepelnek, derék, okos, nevezetes emberek, s talán egész életükön át titokban tudják tartani, hogy – ők voltak az első pályadíjnyertesek azok között, a kiknek a neve: «szerelem bolondjai.»