EGY AZ APRÓ EMBEREK KÖZÜL.

Három nap múlva e gyülés után már olyan csendesség volt a mi kis városunk utczáin, hogy azt is eseménynek lehetett nevezni, ha egy kis leány ment végig az utczán, nemzeti színű szalagos pártával a fején.

Az igaz, hogy csinos kis leány. Karcsú, sugár termete alig tizennégy éves kort árul el; nyilt, gyermeteg arcza maga is gyermeknek vallja még, piros, egészséges arcz, tündöklő hajnalkaszínű kék szemekkel, finom kis mosolygó szájjal, melynek szegleteiben dévaj hamiskodás leselkedik, s tiszta derült homlokkal, mely az ártatlanság irástalan lapját tárja elé.

A fiatal lánykának minden mozdulata oly könnyű, oly ruganyos, hogy a kis város hosszú utczáján végig lépdel a nélkül, hogy topánkája leghegyét is besározná; pedig, mint elhihetjük, novemberben ezen utczán nagy művészet kell hozzá, hogy a sárból kiálló köveket úgy ki tudja valaki lábhegygyel válogatni, hogy lábtyűit ne kompromittálja. És a mellett oly szerény, oly óvatos, hogy ruhája szegélyének legkisebb fölemelésével sem ad alkalmat a mellette lostató fiatal kisérőnek szép lábaiból egyebet láthatni, mint épen csak e szép lábakat.

A fiatal kisérő Harter Elemér, ki esernyőt tartva kaszmatol a szép kis leány mellett, s természetesen, végig udvarol neki az utczán, a mi kis városban szokás.

Az előre bocsátott pár után azonban nyomban következik a mama.

Majd annak az alakját később irjuk le, mert most nagyon sokat ad hozzá az ezergombos gyöngyösi mente, a mit akkor oly délczegen viseltek az éltesebb asszonyok.

– Ugyan kérem, ne tartsa fölém azt az esernyőt! szól a kis leány kisérőjéhez; először, mert úgy sem esik most az eső, másodszor, mert ha esnék, mind a nyakamba csorogna róla a viz.

– Ezt csak azért mondja, hogy ne járjak önhöz olyan közel. No hiszen ne busuljon, nem sokára elég messze leszek innen.

– Tán bizony kiköltöznek falura?

– Apám oda megy, de engem még messzebb küld. Én megyek Angliába.

– Tud ön angolul?

– Tudok beefsteaket enni. Egyéb feladatom nem lesz.

– Lássa, én tudok angolul; pedig soha se jutok el Londonba.

– Hja, ön! Ha én annyi tudománynyal birnék, mint ön! régen követségi attaché volnék valahol.

– No az bizony lehetne így is!

– Igy is? Köszönöm a bókot!

– Hát ne jőjjön hozzám olyan közel, ha bókjaimtól fél.

– Ki tehet arról, ha a szúnyog szeret a gyertyába repülni!

– No, hanem az igaz, következetes eljárás önnek a papájától, hogy miután a jövő farsangot elrontotta (tudja, el van átkozva a ki bálba megy e szomorú esztendőben) – – hát legalább a tánczosokat is kiküldi az országból.

– Jól van, ezt meg mondom neki.

– Bánom is én! Én még attól sem félek, a kitől önök mind félnek; nem hogy attól félnék, a kitől még ön sem fél.

Elemér urfi nem tehetett róla, de bizony nevetett ezen a szón.

– Mit hozzak önnek, ha haza jövök Angliából?

– Igazán akar nekem valamit hozni? Hát tudja mit? Hozzon nekem – valami tiltott könyvet.

– Tiltott könyvet? kérdé elbámulva Elemér.

– No igen, valami olyan könyvet, a mit nem szabad árulni, a miben olyan igazságokat mondogatnak a nagyoknak, a mit azok nem szeretnek meghallani.

– Vagy úgy?

– No igen, hiszen érti ön azt. Valami ilyen veszedelmes könyvet, vagy valami olyan képet vagy irást, a miért az embert, ha megkapják nála a vámnál, hát becsukják.

– Köszönöm a megbizást! Hozok.

– Nem nem! csak tréfáltam. Nem nekem való az. El sem olvasnám. De ha már csakugyan akar ön nekünk valamit hozni a külföldről, hozzon nekünk – egy kis jó hírt.

Ezen aztán megakadt a társalgás.

Egy kis jó hírt – a külföldről. Olyan keresett, olyan várva-várt dolog volt ez: egy kis jó hír!

No, most már ez is kiment a divatból. Nem kerestetik

– Szabad lesz nagysádtoknál búcsulátogatásomat tennem délután? kérdé Elemér, midőn a hölgyek lakásának ajtajáig értek.

– Nem, nem! sietett anyját megelőzni a kis leány. Semmi szükségem sincs ma délután önre. A ma esteli tánczhoz való ruhámat kell elkészítenem; magam vagyok a szobaleányom s nem szeretem, ha a szobaleányom látogatásokat fogad el, mikor a ruhámat kell vasalnia. Majd elmondhatja ön a tánczestélyen, a mit akar. Adieu!

Azzal beröppent az ajtóból, könyeden, mint egy zerge, a ki szökellve jár, mert lépni még nehezére esik.

Elemér úrfi pedig homlokára nyomta árvalányhajas süvegét, s előre lógó fejjel ment vissza azon az úton, a melyen idáig jött, és gondolt magában ilyenformát:

– Nem fogsz te kis leány arra az estélyre elmenni, a melyre készülsz: s nem foglak én téged látni talán soha az életben.

– Vizit van odabenn! súgá a cseléd a hazaérkezőknek, a mint a konyhába léptek. (Mert kisvárosi lakásoknál szabályszerüen a konyhán keresztül van a bejárás.)

– Kicsoda?

– Dánváryné.

– Jaj! monda az asszonyság.

A kisasszony pedig semmit sem szólott, hanem menekült a hátulsó szobába.

– Itt kínozza már a ténsurat egy óra óta, monda a cseléd; – az ezóta megőszült vele.

Dánváryné asszonyság, ki odabenn várt az érkezőkre, azzal a speczialis tulajdonnal birt, hogy mindent tudott, a mi a városban történik, és a mit nem tudott, annak addig járt utána, mig meg nem tudta.

Különben optikai feltünésére nézve nagy helyet foglalt el a világban mind termetével, mind krinolinjával, s a mi helyet el nem foglalhatott belőle, azt igyekezett kitelhető messzeségben pézsmaszaggal eltölteni; különben a legdebreczeniebb főkötő volt a fején.

– Csak hogy jösz már, édes kedves! sipákolt a tisztelt delnő, a mint Világosiné az ajtón belépett, s azzal a két asszonyság összecsókolódott, erősen ügyelve, hogy a mindenféle rezgő tűikkel egymás szemeit ki ne szúrják. – Már legalább egy órája ülök itten, rátok várva és lopva kedves férjednek a drága idejét; a mi ugyan nekem csak egy percznek tetszik oly kellemes társalgásban (megjegyzendő, hogy soha sem engedett mást szóhoz jutni), de neki, tudom, hogy oly drága minden pillanata, oly terhes hivatalban, kivált most, hogy az egész vármegye pere, irománya mind az ő vállán maradt, úgyszólván most ő maga egyedül az egész vármegye. A közgyülés azt határozta, hogy a levéltárnok helyén maradjon. Most minden hajdúval ön rendelkezik, úgy-e bár?

– Nem! A kormánybiztos! – felelt Világosi.

– Ah! a kormánybiztos? és szót fogadnak neki? Elismerik? Nem dobják oda a szeme közé, ha valamit parancsol? Jaj, ha én férfi volnék! No iszen, ha mi ránk asszonyokra volna bizva az ország sorsa, tudom Istenem, hogy meggyülne a baja velünk a kormánynak. – De hát a férfiak, azok nagyon is szelidek. Olyan nagy heczczem volt, de olyan nagy heczczem épen ma az én Gyurkámmal otthon: a miatt, hogy a ma esteli bálra való meghivásra mit válaszoljunk. Tudod, édesem, épen azért jöttem hozzátok, hogy hát ti mit szóltok hozzá? A kormánybiztos ma estére bált ad, ugyanabban a megye-teremben, a honnan a megyét épen most kikergette; a város és vármegye minden notabilitása kapott tőle meghivókat. Hallom, hogy igen sokan visszaküldték. Férjem is kapott, azaz hogy egész családunkra szól. No, én a fölött nagyon sokat veszekedtem Gyurival: «Mit gondolsz, Gyuri te! hogy én ma ott tánczoljak, a hol mult héten még a szózatot segítettem énekelni, hogy én a kormánybiztos feleségének pukkedlizzak?» de a Gyuri, a milyen tutyi-mutyi ember, csak azt vitatta, hogy nehéz az ilyen nagy embernek a meghivását visszautasítani, s aztán utoljára is azzal nem kötelezte le az ember neki testét-lelkét, ha egy csésze fagylaltját elfogyasztotta. De hát már most mit szóltok ti ehhez: megy, vagy nem megy az ember?

– Mondtam már, kedves komámasszony, szólt Világosi, hogy minden ember azt cselekszi, a mit legjobbnak lát.

– No csak ne szóljon, kedves koma! én a Jusztikámtól akarom megtudni, hogy mi az ő véleménye? Ebben nekünk asszonyoknak van a leghelyesebb tapintatunk.

– Én azt mondom neked, felelt Világosiné, hogy «ti» fogadjátok el a meghivást és menjetek el.

– Hiszen te nem is mondhatsz mást, igazad van. A komám még a vármegye házánál van, neki helyben kell maradni. Nektek lehetetlen a kormánybiztossal ujjat húzni. Aztán meg a kinek olyan szép serdülő lánykája van, mint az én kis keresztleányom, annak bizony minden alkalmat meg kell ragadni, hogy azt a világnak bemutathassa. De bizony van is vele mit dicsekedni. No, nem a termetéről szólok, mert azt az Isten adta neki, hanem azokról az ő szép tehetségeiről, a miket csakugyan maga szorgalmával tökéletesített. Hiszen galambom, ez egy csodagyerek! A vista elzongoráz egy egész opera-partiturát, a legnehezebbet; mikor tánczol, minden ember csak őtet nézi: mert ahhoz fogható bájt és kellemet már épen csak a tündéreknél lehet képzelni, de valósággal azoknál sincs már több. És még lelkemadta, mikor a gymnastikába járt, még ott is valamennyi férfi-gyerek elől elnyerte a jutalmat; azt hinné az ember, hogy mindjárt eltörik, mikor ránéz, s úgy tudta forgatni a legnehezebb ólombuzogányt, hogy egy férfi-suhancz sem jobban; még azt mondják, a rapérral is tud bánni! Hát még a sok nyelvismeret! Németül, francziául, angolul beszél. No az szép lesz, azt mondják, hogy egy angol is lesz a mai bálban, no az csak Ilonkával fog társaloghatni, az egész városban senki mással. Hanem titeket is magasztalás illet érte, hogy olyan jó nevelést adtok neki. Nem kiméltetek tőle semmi költséget; kedves komám éjt-napot egygyé tett, hogy megkereshesse a sok tanitómesterre való költséget: az bizony tinektek is nagy dicsőségetekre válik. Magatoktól megzsugorgattátok, elvonulva éltetek, de most már meg is van a ti örömötök benne. – De hol van az én kedves keresztleányom? Ah bizonyosan a ma esteli bálhoz való öltözékét készíti; mert tudja ám az egész város… mit mondok? az egész vármegye, hogy az én kis tündéri keresztleányom a milyen elegánsul lép ki a világ elé, azt az elegántiát mind maga saját kezével varrja és vasalja; nem vár szabótól, czifra mosónétól semmit. Így van jól! Úgy neveltétek, hogy ha szegény ember veszi el, kész gazdasszonyt kap benne, ha úr veszi el, elegáns úrnőt talál benne, a kivel ugyan felléphet a világban. Add át neki, kedvesem, ezt az egy pár csókot. Isten áldjon meg benneteket! Csókollak ezerszer! Pá, kedves! Jó étvágyat kivánok. Tehát kedves komám uram, azt tanácsolja, hogy fogadjuk el a meghivást a mai komisszáriusi bálba?

– Én nem tanácsoltam semmit! a feleségem mondta.

– No, alázatos szolgája, én már megyek; otthon el nem tudják gondolni, hova maradtam, de mikor ilyen kedves társaságban olyan hirtelen eltelik az embernek az ideje. Csókollak mindnyájatokat százezerszer, milliomszor!

Végre csakugyan elment.

A férj és feleség, mikor egyedül maradtak, egy ideig némán néztek egymás szeme közé, azután egymás karjába borultak, – és sírtak.

Miért?

Azt ők jól tudták.

Olyan becsületes, jó arcz volt mind a kettő. Nem szépség, de jó arcz. Az a szép gyermek csak arról tanuskodik, hogy szülői nagyon szerették egymást.

Mikor letörlék könyeiket, a férj azt kérdé nejétől:

– Tudod, miért volt ma itt ez az asszony?

– Azért, hogy megtudja előkészületeinkből, vajjon véglegesen lemondtál-e te megyehivatalodról?

– És a mint lemondtam róla, az ő férje fog sietni üresen hagyott székembe leülni.

– Azért mondtam neki, hogy ők csak fogadják el a kormánybiztos meghivását.

– Most már hallgasd meg kedvesem, mit végeztem én a kormánybiztosnál.

A nő leült a pamlagra, s férjét odaölelte maga mellé.

– A kormánybiztos igen nyájasan fogadott; elmondá, hogy miért hivatott: a mit én előre tudtam. Hogy mennyire szüksége lesz rám mind neki, mind a közönségnek, hogy e fontos állomáson megmaradjak, melynek tizenkét év óta minden részletét kiismertem. Mondtam neki, hogy tizenhat év óta vagyok ott. Engem még az alkotmányos, régi világ hivott oda, s a később jövők csak ott hagytak, mert szükségük volt rám; az újra átaludt rövid alkotmányos nyáréjálom ismét népszavazattal erősített meg benne, hanem most már elhagyom e helyet és nem maradok meg rajta. Kérdezte tőlem, miért nem akarok hivatalomban maradni most, midőn mégis magyar provisorium van, holott hivatalt viseltem a német provisorium alatt? Azt feleltem neki: akkor szolgáltam, mert nem kérték a nemzet beleegyezését az erőszak rendszerébe; most azonban a ki szolgálni fog, beleegyezik abba, a mit nemzete ellen tesz; s itt nincs aztán indifferens helyzet. Akkor csak a magam akarata rendelkezett velem, hogy ott legyek-e, vagy ne legyek? most a nemzet akarata az, hogy távozzam, s én a nemzetnek engedelmeskedem. Erre biztatni kezdett, hogy ne féljek semmi üldözéstől, ha az ultrák bántanának, ő védelmezni fog, a henczegést majd rendreutasítja. Ez a szó keserűvé tett. – Azt mondtam neki, hogy hiszek oly időt bekövetkezni, a midőn ő nem lesz azon a helyen, a hol most van, s akkor én ismét vissza fogok térni. – Azt hittem, e szóért ki fog űzni. – Ellenkezőleg. Mikor oly vakmerő gorombaságot mondtam neki, megfogta kezemet: kért, hogy ne nehezteljek, elhalmozott dicséretekkel; azt mondá, hogy minden ember, az összes ügyvédi kar mellettem szól és unszolja őt, hogy helyemen maradásra birjon, mert értelmes, szorgalmas, pontos embernek tartanak, mert nem zsarolom az ügyfeleket; azok érdekében maradjak, a kik szeretnek és becsülnek. – Szinte megingatott. Végül azonban nyomatékúl azt is előhozta, hogy a leköszönt főispán úr, Harter Nándor kiválóan ajánlott neki engemet. – Ez határozott. – «Most már semmi esetre sem fogok hivatalomban maradni, uram!» – Jól mondtam-e?

Válasz helyett a nő keblére ölelé férjét és égő arczát arczához szorítá. Miért égett az olyan nagyon?…

– Most tehát, édes feleségem, arról van szó, hogy újra kell kezdenünk az életet. Mondtam ugyan, de magam nem hittem, hogy egy jobb idő fog jönni, mely a mostani áldozatokért megfizet. Nem mondom, hogy megjutalmaz, csak azt, hogy visszahelyez abba, a mit elvett. Én nem várok arra. Én ha elmegyek, úgy elmegyek, hogy vissza nem jövök. Jól vagyok lakva a nagy és kicsiny urak kegyelmével. Keresek olyan pályát, a hol nem kell könyörögnöm senkitől, csak az egy Istentől: tőle sem mást, csak esőt és napfényt. Megyek földmivelőnek. Itt van a Tisza mellett egy bérbeadandó jószág, melyet a gazdasági felszereléssel együtt kivehetünk. A mi kis megtakarított pénzünk van, az az előleges bérletre s a szükséges beruházásokra elég. Te tudod, hogy becsülettel megszolgált fillérekből gyűlt az össze, lehetetlen, hogy Isten áldása ne kövesse. Mit szólsz ezekhez, édes feleségem? Még nem kötöttem meg semmit, még nem oldottam fel semmit. Holnapig gondolkozhatunk rajta.

A nő letörlé könyeit s igyekezett hangjának nyugalmat adni.

– Minden úgy van jól, a hogy te elintézted. Én nyugodtan megyek veled mindenüvé.

– Rólad meg voltam győződve. De hát szegény Ilonkám? Most tárult volna fel előtte a világ, s most egyszerre be kell azt zárnom előtte. Vége lesz mindennek, a miben oly gondtalanul neveltettük eddig. Következik az egyhangú pusztai élet. Rá nézve temető az, a hová velünk jön.

– Szegény gyermek! Ma a tánczpróbáról Harter fia kisérte haza, mert esett az eső; a mai tánczvigalom előkészületeiről beszéltek. Ha valamiért örülök, hogy az elmarad, úgy ez az, hogy ezzel a fiúval nem fog találkozni többé. Most báli öltözékét készíti szegény. Jer át hozzá velem, ha te mondod meg neki, talán nem esik majd olyan nehezére.

Az apa és és anya átmentek a konyhán túli benyilóba, mely a gyermekek szobája volt.

Még egy kis fiúk is volt, hat éves – és süketnéma.

A mint benyitotta Világosiné az ajtót, Ilonkát egy széken ülve találta, ölében kis öcscsét tartva.

A szegény kis néma gyermek bámész figyelemmel nézett fel nénje arczába, mig a lányka ujjbeszéddel betűket mutogatott neki.

– Te nem készülsz a mai bálba? kérdé tőle anyja.

– Oh! ma úgy szeretnék nem menni sehová. Nézd, megint rájött a szokott baja; megint mindenütt kisérteteket lát; megint fut, sír és reszket, fényes nappal is, hát még éjjel, mikor sötét lesz? Látod, nem nyugszik meg máskép, csak ha ölembe veszem, s aztán ujjbeszéddel elmondom előtte a miatyánkot: mikor oda érünk, hogy «ne vigy minket a kisértetbe!» akkor megnyugszik és mosolyogni kezd; hanem nem birja megtartani fejében az imádságot, s mikor el akarja mondani magában s aztán olyan helyre jut, a mit elfelejtett, kétségbe van esve.

És azzal Ilonka elkezdé ujjbetükkel, a mi a némák beszéde, folytatni a gyermek előtt az ima sorait; a gyermek utána csinálta kis kezeivel az ujjbetüket, gyorsan ment az kettőjüknek, mint a játék; s egyszer aztán a gyermek arczáról eltünt a félelmes kifejezés, kiderült sápadt tekintete, s hálától ragyogva simult oda testvére arczához, átölelve nyakát karjaival.

– Szegény Laczikám! Mit fogsz csinálni az éjjel, ha rosz nénédet nem találod magad mellett? Rosz nénéd tánczolni megy, s téged itt hagy sirni reggelig. A te rosz nénéd.

És azzal testvérkéjét odaölelte kebléhez, és megcsókolgatta. Csak úgy hullottak könyei a gyermek szőke fürteire. Pedig szép kis fiú volt, mint egy angyal, csak hogy nem tudott olyan szépen szólni, mint a hogy azok tudnak.

Az apa odalépett hozzájok. Az anya nem tudott szólni.

– Kedves leányom! Tehát nem bánod, ha ma nem megyünk a tánczvigalomba?

A tekintet, melylyel a leány atyjára nézett s annak kezét ajkaihoz vonta, megfelelt a kérdésre. Most az apa többet is mert mondani leányának.

– Hát ahhoz mit szolnál, kedves leánykám, ha azt mondanám, hogy végképen itt hagyjuk ezt a várost? Elmegyünk valamerre falura, vagy pusztára; és ezentul falusi gazdák leszünk.

Ilonka ennél a szónál felugrott helyéről, megragadta atyja kezét, összecsókolta azt, s aztán ismét feltekintett arczára, mintha azt kérdezné, hogy nem tréfál-e?

– Igazán falura megyünk? Valamenyien? És örökre ott maradunk? Oh! kedves atyám, milyen jó lesz ott nekünk.

A szegény kis néma szerette volna megtudni, hogy nénikéje minek örül olyan nagyon? Ilonka sietett is neki azt megmagyarázni, de most már nem a hosszadalmas ujjbeszéddel, nem azzal a saját gyorsirászatával a némáknak, a min azok olyan sebesen el tudnak egymás közt társalogni. Mutogatá neki, hogy elmennek mesze-mesze, kocsin ülve, ostorpattogással; azután oly helyre fognak menni, a hol nagyszarvú tehenek, birkák, tyukok lesznek; a hol etetni való kis galambok, házinyulak lesznek; a hol lesz kis kert, a mibe virágokat fognak ültetni, gyomlálni, öntözni, gyümölcsöt fáról leszedni; lesznek nagy szénaboglyák, a mikben kedvükre lehet henteregni, és nagy térségek, a miken szabadon lehet majd futkározni.

A kis néma mindezt megértette. Hogyan értette meg? Ez olyan titok, a mit csak azok értenek meg, a kik ezt tanulmányozzák; s a mint nénje a néma-beszédet folytatta, úgy derűlt fel utána lassankint, utoljára még kaczagott is, azzal a zűrzavaros nevetéssel, a mivel a némák szokták örömüket kifejezni. Kaczagott és nénjét is kényszerítette vele kaczagni.

A férj és nő egymás kezét szorítva állt e jelenet előtt. Az Isten mégis szeret minket.

Világosi mindjárt ebéd után megirta lemondását, s nem is vitte azt személyesen, hanem csak boritékban küldte el a kormánybiztosnak.

Ezzel betette háta mögött az ajtót.

Őt nem fogják többet a kegyelt személyek közt emlegetni.

Kicsiny ember volt; csekély esemény ez. Elmulása nem fog űrt hagyni sem a társadalomban, sem a közigazgatásban. Majd elfeledik könnyen.

Hanem egy család tragoediájában ez a kezdőjelenet, s ki tudja, mi lesz még ennek a vége?

A nagy emberek, ha nagyot buknak is, annál nagyobb lesz a hírük vele; az apró embereket ki veendi számba?

Azok jönnek és elmulnak. Erősen, vagy gyáván viselik magukat, mindegy az; s ha valaki jó- és balsorsukat följegyezte, ha erényeiket, ha szerencsétlenségeiket számbavette, azt mondják rá: «poéta volt, nem kell neki hinni!»

Másnap a lemondott levéltárnok családja már megkezdte a kiköltözést a bérlett pusztára. Eladta a zongorát, a czifra butort és selyemruhát, a hogy vette valaki.

Harmadnap annak a kövér asszonyságnak a férje már benn ült az elhagyott levéltárnoki hivatalban.

És negyednap a tisztelt közönség olyan barátságosan látogatta az új levéltárnokot a maga ügyes-bajos dolgában, mintha mindig ott lett volna.

A királyi biztosi bál is megtartatott a mondott estén. Úgy tudom reggelig tánczoltak benne. Másnap ugyan minden ember, a ki ott tánczolt, sietett kimagyarázni ismerőseinek a kényszerítő körülményeket, a mik miatt kénytelen volt ott tánczolni, hanem azért mégis csak tánczolt.