← Table of contents
Szerelem bolondjai

EGY ÁLLAT, A KINEK LELKE VAN.

Reading edition

Világosiék olyan szépen el tudták magukat temetni, hogy senki még a fejfájukra sem akadt rá.

Felmentek Bécsbe lakni. Az elég nagy temető azoknak, a kiket senki sem ismer.

Ott is Ilonka tartotta az egész családot, most már nem leczkeadással, hanem kézi munkával.

A leczkeadás nem szép leánynak való váló. Senki sem hiszi el neki, hogy épen csak a nyelvtant tanítja. Szépsége rossz útlevél számára. Örökös gyanú alatt áll.

Anyja nem is bocsátotta volna el magától többé; azért Ilonkának valami olyan munkát kellett keresnie, a mit odahaza végezhet, talált is ily megbízást. Egyike volt az a legveszélyesebb kézimunkáknak, a mikbe fiatal leányok arczrózsái lehervadnak: az «entreprise universelle des pompes funèbres» (magyarul: temetkezési pompák vállalata) boltjából kapott megbízást gyászhímzésekre. Azért vállalkozott erre a munkára, mert azt legjobban fizetik, s az ő kedveseinek nem szabad szükséget szenvedni. Az igaz, hogy néhány év alatt belevakulnak, a kik szüntelen ezzel foglalkoznak; a folytonos feketére feketével himzés megrontja szemeik világát; hanem a ki vállalkozik rá, azt hiszi, hogy az ő szemei tartósabbak, mint a többieké, kik ezen az úton jutottak el a vakok intézetébe, vagy az utczaszegletekre.

Gyakran sietős munka is akadt, mikor valami nagy úrnak méltóztatott meghalni; olyankor Ilonka lámpánál is dolgozott egész mély éjszakákon keresztül, hogy a temetés napján a nagyságos asszony himzett uszálya készen legyen. Olyankor néha öt forintot is megkeresett.

De szükség is volt a pénzre. Drága volt az élelem és a házbér. Pedig oly szük volt az ebéd, s oly nyomorúlt a kis szállás, nedves, dohos, udvarszoba; aztán egyik beteg a másikat váltotta fel. Atyja folyvást egyforma testi-lelki dermenetben volt; kis öcscsének nagyon ártott a hirhedett gyermekölő bécsi lég; anyja is folyvást panaszkodott, hogy a melle oda van, fulladoz és szívszorongást érez. Okozta érte az ötödik emeletre járást, a mihez nem volt szokva.

Csak Ilonkán nem fogott a nyomor. Sem szép testén, sem szép lelkén. Rossz lég, silány tápszer, sanyargató munka mind nem hatott rá: aranyból volt egészen. Még szépült, még ragyogóvá lett ebben a dohos légkörben, ebben az inségben. Még őrangyala sem hallotta soha egy sóhajtását annyi nyomor miatt. És aztán adott neki a természet valami sajátszerű ajándékot, hogy a hol járt-kelt, akármi egyszerű öltöny volt rajta: az az eltanulhatlan fenség, a mi minden mozdulatát besugározta, hirdeté, hogy ez egy delnő!

Anyja félté, hogy a sok súlyos munkában megtörik. Ilonka vigasztalá őt; a kinek Isten terheket ad, annak erőt is ad azok elviseléséhez.

Neki valóban adott mind a kettőből eleget.

Egyszer aztán anyja is megbetegedett, nem birt fenmaradni többé. Három beteg feküdt abban a szobában, a melyben ő dolgozott. Az orvos, kit segélyűl hivatott, azt mondta, hogy legelső gyógyszer ebből a szállásból kiköltözni; mert ez olyan nedves, hogy a legépebb embernek is el kell benne pusztulni.

Ilonkának tehát más szállásról kelle gondoskodni. Nemcsak az a baj volt, hogy ilyent nagyon nehéz találni időközben, hanem még nagyobb az, hogy ahhoz pénz is kell, mert azt előre ki kell fizetni.

Ilonka nagyon érzé, mit jelent most ez a szó: «én magam!»

Három beteg panaszát vigyázni; reggeltől éjfélig a varróasztalnál dolgozva, egy jövő hónap terhét kettőzött szorgalommal leróni, s aztán olyankor, midőn maga elmegy a gyógyszerekért, útközben új szállást keresni.

Az is mind meglett. Az «én magam» sokat elbir.

Kapott kétannyi munkát, mint eddig; dolgozott éjről-éjre; talált jó szállást, szárazabbat, földszintit, csak felpénz kellett még rá. Az is meglesz. Szombaton elkészül a fogadott munkával s akkor kap pénzt, a mennyivel ki lehet fizetni a lakbért, átszállíttatni a betegeket.

Szombat estig nagy szorgalommal elvégzé a felvállalt munkát, kissé késő is volt már, mikor útra kelt vele. Mind a három beteg oly nyughatatlan volt miatta. Atyja tombolt, és izgatottan kiabált rá; anyjának láza volt épen, rémeket látott mindenütt, kik leányát elfogták az utczán; s a kis néma a nyakába csinpajkozott, úgy sírt, nem akarta elereszteni.

Ilonka nagy nehezen megnyugtatá mind a hármat. Megigérte, hogy sietni fog haza. Kerül, fordul és itthon lesz.

Sietett is a kész munkával a szokott dologadó üzletbe. Akárhány comfortablet megelőzött lépteivel.

Mikor az üzlet irodájába belépett, a hol rendesen át szokták venni a munkáját, ezúttal egy egészen ismeretlen úr fogadta, azzal a kérdéssel:

– Mit hozott, mamzell?

– A megrendelt himzéseket. Itt van róluk a számla. Kérem a térítvényemet, s a munkáért járó díjt. Sietek.

– Hm, hm! dünnyögött az ismeretlen úr, s elvevé tőle a himzéseket. Lelkem, a térítvényét én nem tudom előadni, mert itt most zavar van; hanem adok róla elismervényt, hogy átvettem.

– Az is jó lesz!

Az ismeretlen úr írt valami macskakaparást egy papirszeletre s odaadta neki.

– Azután kérem a számlámat kifizetni.

Az ismeretlen úr megnézte Ilonka számláját, s aztán visszanyújtá neki.

– Hja, kedves mamzell, az «entreprise universelle des pompes funèbres» ma reggel megszüntette a fizetéseit, s azóta csukva a cassa.

Ilonka nem értette azt.

– Hogyan lehet az?

– Hja, lelkem, ez nagy dolog. Maga még nem is tud róla semmit? Pedig tele van vele a város. Hallotta hírét a gazdag Arnstein és Eskelesnek? No hát az megbukott tegnap; ez magával rántotta A. Mayert, az magával rántotta B. Mayert, ez meg C. Mayert; tegnap a bankárok buktak sorba, ma a nagy boltok buknak utánuk, s holnap valószinüleg a Milchmeyerek fogják bejelenteni a cridát. A kinek most jóravaló firmája van, mind siet becsukni a boltot. Az entreprise universelle des pompes funèbres szintén bejelenté a cridát, s senkit sem fizet többé.

– De hogy lehet az, hogy a munkásait ne fizesse valaki?

– Lelkem mamzell, ez pedig így van. Tudja mit: jegyeztesse be magát a hitelezők közé követelésével; nyolcz-kilencz esztendő alatt a csődpernek vége lesz; akkor, ha még marad valami a csődtömegből, ön bizonyosan a második categoriában fogja magát találni azok között, a kik kiváncsiak lesznek megtudni, hogy minden forintjuk után hány krajczár jár vissza.

Ezzel az ismeretlen úr, mint a ki nagyon ügyes humoristikus ötletet hallatott, elégült mosolylyal fordult hátra egy másik ismeretlen úrhoz, a megzavarodott leányra bízva, hogy elmenjen-e, vagy további mulatságul szolgáljon részvétlen idegen embereknek.

Ilonka annyit mondott még:

– Uram! Nekem itt biztosítékom is volt letéve, mert otthon-dolgozóktól biztosítékot kérnek. Én negyven forintot tettem le a pénztárnoknál; azt mégis vissza kell adni.

– Minden bizonynyal, mamzell! A mondott nyolcz-kilencz év alatt az is visszakerül. Indítson ön e végett igénypert. Ajánlhatom önnek a saját ügyvédemet, doctor Stempelmayert, a ki nem fogja önnek azt a pert száz forintnál többe keríteni.

Ilonka eszméletlenül támolygott ki az utczára.

Az utolsó fillér is ki volt ütve kezéből.

Óh! mily gonoszok az emberek! még a koldust is meg tudják lopni!

Késő este volt már, haza kellett volna mennie. Betegei, kedvesei rég epedve várnak reá. Várják a vigaszt, várják a gyógyszert, várják mosolygó arczát. De hogy menjen hozzájuk haza? Nincs vigasz, sem gyógyszer, sem mosolygó arcz. Egy fillére sincs többé, és nincs kilátás munkára a jövő napokban, nincs miből élni egy napig sem többé!

A nép-áradat, mely az utczákon alá s fel hömpölyög, vitte őt magával, az öntudatlant. Maga sem tudta, merre megy, hová megy? mit keres?

A mit csak jövő-menő emberek fenhangon beszéltek körüle, az egyes szavak, a miket hallott, mind általános halomrabukásról, szökésekről, semmivé-lételről beszéltek. Másnak is volt kétségbeesése, nemcsak neki.

A néphullám elsodorta őt magával a csatorna partjára: ott bolyong czéltalan, gondolat nélkül, eszme nélkül. Egy helyütt nagy tolongás támadt; a nép összefutott. Az emberek kérdezték egymástól, mi történt? Aztán jöttek, a kik tudtak rá felelni. Egy öreg kereskedő most ugrott bele a csatornába: kifogták, de már halva. Minden vagyonát elveszté a tegnapi bukás napján.

Ilonka látta, a mint azt az embert négy munkás elvitte a legközelebbi hordszekérig. Hosszú, ősz haja volt, a víz csorgott végig az úton hátraszegett fejéről.

A bámész sokaság tódult az öngyilkos hullája után, megtudni: mi lesz hát belőle?

Ilonka magára maradt azon az elátkozott helyén a csatorna-partnak, a honnan épen most húztak ki egy öngyilkost.

És azután azt gondolta magában: nem volt-e annak az embernek igaza?

Kihajlott a mellvéden keresztül s alátekintett a csatorna vizébe.

A szél lobogtatta a lámpákat a parton, azoknak a világa tánczolt a víz fekete tükrén.

És a fekete tükörben látta a leány a kétségbeesés minden rémjelenetét. Mindazoknak a végső nyomorát, a kikért eddig emberi erőt megtörő küzdelmet viselt; a rút, csalfa, igazságtalan világot; a gyűlölt arczokat, kik üldözik azt, a mi szép; a mostoha évet, mely megfeledkezett a férgekről, miknek elődei életet adtak; s vágya jött megtudni, hát a fekete tükrön belül mi van?

Talán egy jobb világ? talán egy másik élet? talán örök nyugalom? talán a semmi?

Kétszer is elhagyta azt a helyet, kétszer is visszament oda; s megint belenézett a fekete víztükörbe, a miben a lámpák bolygó fénye tánczolt a vizek halottai fölött; és homloka égett attól a gondolattól, a mi lelkében támadt: levette kalapját s oda tette a mellvédre. Milyen jó volna nem élni többé.

Ekkor valaki megfogta a kezét, s egy ismeretlen hang nevén üdvözlé.

– Jó estét, Ilonka kisasszony!

Megrettenve tekinte hátra. Egy egészen idegen arczot látott maga előtt. Negyven éves férfiu volt az, simára borotvált képpel, melynek vonásain annyi komoly jószívűség volt rajzolva, hogy Ilonka önkénytelen kezében feledte kezét.

– Ön nem ismer rám, szólt az ismeretlen nyájasan. Pedig igen közelről látott; persze, hogy nem ezzel az emberi ábrázatommal. Én vagyok a Kaczenbuckel Hans.

– Ah! Ilonka most már vissza is szorította a kezét.

– Az a Kaczenbuckel Hans, a ki akkor meg akarta ölni porontyait, meg magát kétségbeesésében; s a kit kegyed, jó kisasszony, megszabadított a pokol torkából. Emlékezik-e még rá?

– Óh igen!

A férfi még mindig nem eresztette el Ilonka kezét. A leány érezte, hogy az őt fogja.

– Hát a kis lóra, a mit nekem adott? Az nekem sok szerencsét hozott. Rám nézve valódi kincs volt. Híres lettem vele; most ide vagyunk szerződtetve mind a ketten a cirkushoz, szép fizetéssel. Sokat tudakozódtam kegyetek után, mert le akartam tartozásomat róni, s megtudtam, hogy kegyed családját messze elüldözte a balsors, egész idáig üldözte. Kegyednek anyja beteg, ugy-e?

– Honnan tudja ön? kérdé Ilonka elámulva.

– Onnan, hogy kegyed magánosan jár itt este; bizonyosan betegen fekszik az anyja.

– Igaz!

– Kegyed varrás után él, nemde?

– Honnan gondolja?

– Érzem a mint a kezét fogom, hogy az ujjai fel vannak varrva. Kegyed most alkalmasint a munka-adójánál volt, s azt nem találta otthon. Sokan vannak most hasonló helyzetben; sok dolgozó-leány az utczákon ácsorog és várja az ajtó nyílását, melyet a munka-adó szombat este bezárt előle. Talán el is tévedt kegyed. Hol lakik?

Ilonka megmondta a szállását.

– Óh! oda magában vissza sem talál. Engedje, hogy anyjához visszakisérjem.

Ilonka nagyot sóhajtott. Valami szorító kíntól szabadult meg a szíve. Megindult a kisérőjével.

– Kisasszony! Én önnek sokkal tartozom! beszélt a bohócz; nem rajtam múlt, hogy azt eddig nem róhattam le; de nem tudtam önöket feltalálni. Ime, a szerencsés véletlen kezemre játszott. Épen a cirkusból jövök, a hol dolgomat végeztem. Most nem hínak Kaczenbuckel Jánosnak; franczia vagyok, Tresor a nevem. Mindennap előadást tartok a kegyed kis lovával. Tudja kegyed, hogy mit ér a kegyed kis paripája? Én megköszönöm, ha kegyed átengedi azt nekem ötszáz forintért.

Ilonka megremegett. Mennyi pénz!

– Én azt önnek ajándékba adtam! felelt rá.

Még most is büszke.

– De én nem fogadtam azt úgy; emlékezhetik rá, kisasszony, hogy akkor is megmondtam, hogy azért Kaczenbuckel János, mihelyt módjában lesz, fizetni fog. Most pedig módomban van. Úr vagyok, olyan fizetésem van, mint egy osztálytanácsosnak, s jobban szeretnek mellette. Kegyednek pedig családja van, melynek bizonyosan jól fog esni, ha egy régi adósa azzel a szóval kerül elő, hogy eljött fizetni. Nemde? No hát, ha áll az alku: a kis lónak ötszáz forint az ára.

– Nem, uram! az nem ért akkor százat, mikor én önnek adtam. Én értem azt.

– Ah! dehogy érti, kisasszony. Igen, a lónak a feje, meg a négy lába. De annak a lónak lelke van! s azt a lelket kegyed ébresztette benne. Tudja, kisasszony, minden állatnak van lelke, kisebb-nagyobb, épen, mint az embereknél; némelyik meg egészen barom marad, ez az embereknél is úgy van. Ha az állattal kicsi korától fogva úgy bánnak, mintha ember volna; okosan, szeretettel beszélnek hozzá, megmagyarázzák neki, mit miért kellett úgy tenni, ok nélkül meg nem ütik, igazságtalanul nem mellőzik: lélek támad benne. A mi mesterségünk az állatok lelkével foglalkozni. Óh! nagyon szép mesterség ez. Több, mint mesterség: művészet; több, mint művészet: tudomány! A hány állat, annyi jellem, annyiféle nevelési modor; de a ki ért hozzá, semmi sem vész kárba náluk. Egyikben humor van, másikban nemes páthosz; egyik naiv, másik filosof. A kegyed kis ponyja különb humorista, mint én magam; és a mi legjobban bizonyítja, hogy lelke van, az, hogy nagy financier! Óh! azt kegyednek meg kell nézni, mikor egyszer egy nagy lakoma után (én vagyok a pinczér, ő a vendég) eléje hozom a számlát, s ő egy fekete táblára írja a patkójába csiptetett krétával a mondott számokat, s utoljára összeadja az egészet, hogy kijön a helyes összeg, mintha akármi Buchhalter adta volna össze. Óh! az nagyon derék. A közönség tombol, mikor ezt látja. Óh ezt kegyednek is meg kell nézni. Holnap mindjárt. Tudom, mit akar mondani: hogy a kedves mamája beteg. Úgy értem, hogy ha jobban lesz. Nekem van egy kis leányom, tizenkét éves (már kötélen dolgozik), azt majd elküldöm kegyedért s előadás után magam hazakisérem szállására. Óh! igen jó helye lesz kegyednek, a proscenium előtt, a hol nem őgyeleg a profán publikum, s a honnan legközelebb láthatja kegyed az állatokat. Pompás állatjaink vannak. De valamennyi között legkedvesebb a kegyed kis ponyja. Okvetlenül szükséges, hogy kegyed azt meglássa, hogy maga megbecsülhesse, mit ér, mert így hiába mondom, kegyed valami rossz élcznek veheti, hogy ötszáz forintot igérek egy olyan kis tizennégy markos lovacskáért. Pedig bizony Isten, az kevés. Ebben a nyomban megadnám kegyednek, de persze Tresor nem hordja az egész tresorját magával. Kérem, azt mégis engedje meg kegyed, hogy foglalót adjak rá. Úgy hiszem, ötven forint van a tárczámban. Kérem kegyedet, az én érdekemben kérem, vegye el, mint foglalót a kis lóra, mert lássa, attól tartok, hogy más még többet talál igérni kegyednek, ha megtudja, hogy az a ló a kegyedé, én pedig el nem tagadom, s még elárverezik a kezemről. Vannak rivalis lovardások, a kik nehéz összegeket dobnának ki, hogy ezt a specifikumot elüssék a kezünkről. Azért fogadja el, jó kisasszony, tőlem ezt a felpénzt; bizony Isten, ha holnap meglátja a lovát, azt fogja mondani: ez a ló egy milliót ér, s akkor rajtam lesz a sor szépen könyörögni, engedjen le az árból kilenczszáz kilenczvenkilenczezer ötszáz forintot.

Azzal odaerőltette Ilonka kezébe a tárczájából kivett bankjegy-csomót.

– Jól van! szólt Ilonka; elfogadom, mert szükségem van rá. Még többet is megvallok önnek: e nélkül tán a kétségbeesés sugallatát követtem volna, mert honn három betegem fekszik, apám, anyám, testvérem nyomorban, s engem kézi-munkám díjától fosztott meg a csalárdság. Ön engem oly örvény széléről húzott vissza, a mire borzadva tekintek hátra. Hiszem Istenemet, hogy ez nem ok nélkül történt, s kezdem remélni, hogy egy forduló pont következik, a hol egy jobb élet veszi kezdetét. Óh! az eddigi rettenetes volt. Nem mondom senkinek soha, mert a kik hozzám legközelebb állnak, azoknak nem szabad azt megtudniok: de eddigi életem egy mindennapi meghalás volt, mindennapi ujraébredéssel. Engedje, hadd szorítom meg becsületes kezét. Idegen, ismeretlen komédiás! Egyedüli, önzetlen jó barátom! Legyen nekem az ezután is. Mindenki eltaszított a világban; egyedül ön nyújtá kezét, ki nem tartozott nekem semmivel, egyedül egy rég elhangzott jó szó emlékével.

A leány sírva fakadt. Nem illett az utczán, de tették azt azon az estén mások is Bécs város utczáin, s a járókelők tudták, hogy van ok rá elég.

– Most hagyjon ön el; innen már egyedül is haza találok; még a gyógyszertárba is kell mennem, s ott megvárakoztatnak. Felpénzt is kell adnom az új szállásra, hova az enyéimet holnap átköltöztetem. Itt a szállás czíme. Ha elküldi ön holnap hozzám a kis leányát, megengedi, hogy azt «kis testvérkém»-nek szólítsam?

– Oh! kisasszony!

– El fogok menni mindenüvé, a hova ön mondja, hogy menjek.

A bohócz büszke arczczal felelt:

– Azt teheti is, kisasszony! Mert a bukfenczhányó bohócz fejtetőn jár a publikum előtt; de emelt fővel jár a publikum között; pirosra festi az arczát este, de mikor lemosta róla a festéket, nincs oka pirulni senki előtt, én Istenre mondom önnek, hogy a bohócz leánya, mikor a kötélen tánczol, jobban meg van őrizve mindennemű lebukástól, mint az a herczegasszony, a ki őt páholyából nézi.

Ilonka édes anyja már aggódott leánya hosszas kimaradásán, midőn az hazaérkezett. A lány elmondott anyjának mindent. Világosinét egészen felélénkíté ez a történet. A mily nagy mértékben szidta azokat a gézenguzokat, a kik leányának egy heti munkabérével s még keserves utolsó biztosítékpénzecskéjével is kridát csináltak, ép oly túlcsapongó volt a bohócz magasztalásában, ki az elvesztettet visszapótolta. Óh! ennek a derék embernek a barátságát visszautasítani nem szabad. Még ő unszolta leányát legjobban, hogy elmenjen a holnap estéli előadást megnézni. Nem történik az alatt idehaza semmi baj.

A jó asszonyság annyira biztatta magát, hogy másnap elhitette Ilonkával, hogy már nem beteg: fölkelt jókor, maga segített a másik szállásra átköltözésnél.

Az egy jó kis kedves szállás volt. Egy jó nagy szoba, festett deszkafallal kétfelé választva, ugy hogy kettőnek lehetett használni; mindkét ablaka egy urasági kertre nyílt. A kertbe ugyan tiltva volt menni, de az akáczfáknak nem volt tiltva, hogy virágaik illatával a körüllakó zsellérek szobáit is betöltsék.

Kevés munka volt a berendezésével, délig bőven el lehetett rakosgatni mindent.

Az orvosnak igaza volt. A szállásváltoztatás, a jobblét reménye legjobb gyógyszere volt Ilonka betegeinek. Sok olyan betegség van a világon, a miben a kedély férgei marczangolják szét az idegeket, mintha a menekülni vágyó lélek tépné magáról a testet!

Világosit nem lehetett az ablaktól elvonni, úgy tetszett neki a kilátás azokra a tulipánokra, a mik a szomszéd kertben már ütögették fel a fejeiket a földből; Világosinénak a láza is elmaradt e napon, s azzal biztatta Ilonkát, hogy már egészen meggyógyult.

A délután igen boldogan folyt le. Ilonka maga is úgy érzé, mintha azzal, hogy most a délutáni nap besüthet ablakukon (volt szállásuk soha sem kapott napsugárt), már az egész élet világosabb volna. Talán már hajnalodik.

Anyja határozottan kivánta tőle, hogy estére elmenjen a cirkusba. Ez félig-meddig kötelesség volt. Üzlet forog fenn. Ha a lovardás meg akarja adni a lova árát tisztességesen, miért ne fogadnák azt el? Rá is vannak szorúlva, mert egy ideig alig lehet arra számítani, hogy Ilonka himző-munkát kapjon. Egyéb női munka pedig nem szerzi meg a kenyérhez való sót. Ha tehát Ilonka szereti a családját, áldozza fel az ő kedvükért ezt az estét. Hiszen anyjának nincsen már semmi baja. Kötelessége, hogy menjen mulatni.

Délután, jóval hét óra előtt, meglátogatta őtet a bohócz leánya, a kis tizenkét éves Hermin: egy vidám, kondor, szőke hajú gyermek, kit atyja azért küldött, hogy vigye magával a cirkusba Ilonkát.

Mademoiselle Hermin fiatalsága daczára már önálló művésznő volt, még pedig kötélen és vassodronyon, és féllábon is önálló, s tartott valamit művészi renomméjára. Mint jól nevelt kisasszony, nem járt egyedül; testvére kiséretében jött, az ifjú Francois Tresor lovagias oltalma alatt, ki ugyan tíz éves gentleman, de mint kitünő acrobata, kellő tekintélylyel bírt a világban elfoglalt állásának nyomatékot adni.

A miniatur-Lovelace megbizatásához illő applombbal mutatá be magát és testvérét az úri családnál, melynél már egyszer volt szerencséje, lábbal az ég felé, tisztelkedni. Az első bevezetés után gyorsan következett, hogy a kis szöszke leányt megszeressék a Világosi-család tagjai. Az eleven, beszédes leányka úgy emlékezett minden apró körülményre, mely amaz emlékezetes látogatásukat Világosiék udvarán jellemzé, a hogy csak romlatlan szívek szokták tartogatni elfogadott jó tettek emlékeit. Egyfolytában elbeszélte a «Csilla» egész folytatólagos élettörténetét, onnan kezdve, a hogy a tiszamelléki nyomorúság völgyéből kijutottak, egymás mellett hálva a puszta fenyéren s egymás kenyerét osztva a puszta vásárokon, egész odáig, a hol a bécsi híres lovarda-igazgató figyelmét felköltötték a bohóczok és kis paripájuk, s lett a Kaczenbuckelekből Tresor, a «Csillá»-ból «Filosof».

– «Filosof»-nak nevezte el a papa, mivel nagyon bölcs állat, mi csak röviden «Filli»-nek hívjuk. No majd meglássa kegyed, Ilonka kisasszony, milyen okos kis állat lett belőle. Még a kegyed nevére is emlékezik. Mi sokszor megtettük vele azt a tréfát odahaza, hogy elszámláltunk előtte egy csoport nevet a naptárból sorba: Linka, Minka, Amália, Pepita, mindegyikre csak a fejét rázta, de mikor azt a nevet mondtuk: «Ilonka», akkor elkezdett röhögni, nyeríteni, s a fejével bókolt. Oh! mi nem hagytuk magunknak elfelejteni ezt a nevet; megtanultuk azt az úton a parasztgyermekektől, a kik nem győzték dicsérni azt a jó Ilonkát, a ki nekik kenyeret és jó szót adott azokban a keserves időkben.

Az ifjú Hercules is erősíté, hogy az bizonyára úgy volt. Azért csak jőjjön el ma a kisasszony, őket megtekinteni. Ő ma a kisasszony tiszteletére a «fogoly cserebogár» malom repülését fogja produkálni. Ez csak nagy ünnepélyek alkalmára tartatik fenn, mert igen nehéz. Hogy pedig ez a másik ifjú gentleman, ki olyan nagyon hallgat, ne unja magát odahaza, hozott a számára egy képes könyvet, az is tele van tarka állatokkal, erőművészi alakokkal, majd elmulatja vele magát.

A kis néma nagyon megörült a képes könyvnek; egészen elfeledte tőle minden baját. Meg tudta köszönni szépen, csókot vetve érte kezével, s mutatta az ifju acrobatának, hogy ő azzal a könyvvel vele fog hálni. Az ifjú Tresor egész komoly arczczal helyeselte ebbeli szándékát.

Ily solid társaságban bizony nyugodtan eresztheté el leányát Világosiné, kivált miután arról is biztosítva volt, hogy előadás után ismét haza fogják kisérni.

Ilonka maga is könnyű szívvel távozott hazulról.

A cirkusban a művészek számára fentartott mellékajtón vezették be Ilonkát. Ott már teljes costumeben várt reá régi jó barátja, tudniillik, hogy zöld békának öltözve, zöldre festett ábrázattal és rózsaszinű üstökkel. Ilonka nem is ismert rá, csak mikor a gyermekek biztosíták róla, hogy ez a béka a papa.

Egy szolga azután a helyére vezette Ilonkát, egy számozott székre. A gyermekek benmaradtak az öltözőben, készülniök kellett az előadáshoz.

Ilonka számára igen jó hely volt választva az előszínben, mely a fövénykör és a szinpadi függöny között van: oda többnyire a művészekhez tartozó családtagok települnek le, s az biztos társaság. Ilonka sokat élvezett az előadás alatt. A cirkusi látványok gyönyörei nem olyan felületesek, mint azt mi magas paripáinkról szoktuk megitélni; van abban valami elmélkedésre méltó, minő tökélyre képes az emberi izom, s az állati halandó lélek?

Merész gondolat ez: a gyönge gyarló emberi testet aczéllá edzeni; megmutatni, hogy az ember, ha akarja, még az állatok királyát is megfoszthatja rangbeli elsőbbségétől, mert lehet erősebb, mint az oroszlán; s még merészebb gondolat: lelket nevelni egy állatban, lelket, melynek ismeretei vannak, nemes indulatai, van kedélye, van emberi nyugalma, van szeretete emberek iránt.

Ilonka különös élvezetét találta a jól idomított paripákban; a testgyakorlati mutatványoknak is tudott tapsolni: gyermekkorában neki is kedvencz mulatsága volt az, s aczélizmait, elpusztíthatlan egészségét annak köszönheté.

A «cserebogár szélmalma» csakugyan fortélyos mestermű volt. Egy keresztben álló vasrúdon forog kezénél fogva Tresor, a béka és fia, a leveli béka, sebesen, mint a szélmalom szárnyai, akkor a gyermek lecsúszik az apja termetén végig, s utoljára annak bokáiba kapaszkodik két kezével; az apa azalatt folyvást hajtja magát körben a magasan álló rúdon, míg fia oly sebesen repül lábait fogva a légben, mint a czérnára kötött cserebogár. Ez a látvány a gyöngébb idegzetű nézőket borzalommal tölti el.

Most következik a «Filosof».

A nézőtömegben már előre hangzik az a készülődő nyüzsgés: egyik ember mondja a másiknak, hogy no, most jön valami jó.

Ilonka mellett is ült egy sovány asszonyság, a ki nagy barátsággal magyarázta neki, hogy mi jön egymás után: no, most vigyázzon ide, mert ez valami nagyon jó lesz!

A csengetyű-jeladásra kilépdegélt a fövényre a «Filosof». Nagy gravitással jött, a fején volt egy irtóztató nagy czilinder-kalap, erősen gyűrődött állapotban, a hogy «Filosof» kalapjához illik; az pedig nem volt a fejéhez kötve, de szabadon állt rajta, magának kellett ráügyelni, hogy a két füle közül le ne billenjék.

A beszédes szomszédnő előre elmondá Ilonkának: milyen dicső dolog lesz majd ezzel a kalappal, mikor végül a «Filosof» a korcsmában nem tud fizetni a pinczérnek, s az el akarja érte venni a kalapját, az meg nem engedi, a kalapot elkapkodják egymástól, utoljára is a kalap a bohócz fejére kerül, ki abba nyakig esik bele; a «Filosof» pedig totál részegen borul a pinczér nyakába, s annak úgy kell azt két első lábainál fogva a hátán kiczipelni a korcsmából. Az ember holtra nevetheti magát azon.

Volt pedig a «Filosof» szájában egy roppant nagy pipa, úgy félszája szegletébe volt vágva, a hogy azt korhely bummlerek szokták fityegtetni. Lépésein a «Filosof»-ot megillető gravitáson kívül bizonyos bizonytalanság is volt észrevehető, mely azt a gyanút költi, mintha a «Filosof» az egyik korcsmától a másikig terjedő út távolát méregetné. A fövény közepére van letéve egy kerek asztal, a mellett áll egy harangláb, nagy rézcsengetyűvel. A «Filosof» odatalál, leül uri módon az asztal mellé, s elkezd hatalmasan csengetni.

Tresor, a pinczér jön lélekszakadva. Megismeri a maga emberét. – Ah! ismét itt tetszik lenni? Pompás vendég. Hat helyett eszik; hét helyett marad adós.

A «Filosof» felrakja a két első lábát az asztalra, s türelmetlenül dörömböz. «Mindjárt, mindjárt! Tessék addig egy kis ujság!» A bohócz eléje teszi a «Volkszeitung»-ot. «Filosof» boszúsan csapja azt le az asztalról: neki nem kell ultramontán lap. A közönség tapsol. A bohócz aztán kiteríti eléje a «Kikeriki»-t. Persze, fejjel visszafelé fordítva. «Filosof» segít magán. Megváltoztatja az ülését s úgy foglal helyet, hogy egyenesen álljon előtte a «Kikeriki». Azt azután, a szájában levő pipát az asztalra támasztva, olvassa neki borulva. A bohócz siet fidibuszt csinálni a «Volkszeitung»-ból s rágyujt vele a «Filosof» pipájára. Abból akkor tűzokádó tör ki: a bohócz hanyatt esik ijedtében, a «Filosof» pedig nyugodtan néz a lapba, s nem törődik az orra alatt sziporkázó tűzijátékkal. Jön aztán a bohócz az étlappal. Hosszú papirlepedő van a vállán keresztül göngyölgetve, melyről százféle czifra franczia ételnevet hadar elő vendégének. A «Filosof» int, hogy csak egymásután valamennyit. A pinczér kiszalad, visszajön, húsz tányért egyensúlyozva a két kezében, hat poharat a fogai között, hetediket a feje tetején. A vendég sorba fogyasztja az eléje rakottakat, s engedi magát itatni. Végre következik a fő tréfa. A pinczér előjön egy nagy fekete táblával, a mire ökölnyi számok vannak felírva. Azokat a «Filosof»-nak kell összeadni, mert a pinczér számítása hamis. A «Filosof» patkójába egy darab kréta van szorítva, azzal ő a főösszeget maga szokta felírni római számokkal, a közönség általános bámulata között. Hogy tud egy ló különbséget tenni X és V, meg az L és az I számértéke között?

Idáig haladt az előadás.

Hanem mikor már a számlára került a sor, a «Filosof» elkezdett nem figyelni oda, a szemei megakadtak egy tárgyon, s a pipa kiesett a szájából. Mikor aztán a bohócz eléje tartotta a táblát, hogy adja össze a számokat, hirtelen kapta magát, keresztül húzta a krétájával az egész számlát, felugrott, átszökött az asztalon, feltaszította vendéglősét táblástól együtt, a kalap lerepült fejéről, s ő maga megugrott.

A közönség azt hitte, ez valami víg improvisatió, s végtelenül jónak találta a tréfát; hanem a bámulat lepte el aztán, midőn egy percz mulva azt látta, hogy a «Filosof» egyenesen odarohan a proscenium zártszékeihez, ott egy fiatal leány előtt megáll, s aztán egyszerre két térdre bocsátkozik előtte, és elkezd vihogni, mint egy ember, ki örömét akarja kifejezni és nem talál rá szavakat; odanyujtja feléje fejét, orrlyukai forró párát fúnak, sörénye repked egyik oldalról a másikra, szemei szikráznak, azután pajkosan megugrik s elkezd ott egy helyben negédes tánczot járni, a hogy azt a délczeg iskola-paripák szokták, azokkal a nemes hajlásokkal, azokkal a bókoló térdelésekkel, azokkal a lejtő quadrill-lépésekkel, a miket ő tőle nem látott soha senki; s feláll két hátulsó lábára, mint azok az első művészi paripák, s ágaskodva körül fordul egész negéddel, mint azok a büszke mének; utoljára aztán levágja magát a porba, meghentergőzik, mint valami igazi paraszt-ló, s elnyujtva mind a négy lábát, odafekteti a fejét egykori kisasszonya lábaihoz, miként régen odakinn a tarlón, mintha mondaná neki most is: «Nem jösz-e ide megpihenni?»

A ki ezt a jelenetet meg nem értette volna, nagyon fogékonytalan idegzettel kellett volna birnia.

Maga a bohócz is mozdulatlanul állt ott, szerepéből egészen kiesve, zöldre festett arczán a meghatottság látszott: olyan volt vele, mint a bronz-szobrok, mik rézzöld szinük alatt komoly indulatok vonásait mutogatják.

Ilonka el volt érzékenyülve. A kedvencz állat hű ragaszkodása könyeket csalt szemeibe. Nem hallá a közönség bámulatának kifejezését, a felriadó tapsot, nem látta a feléje szegzett látcsöveket, csak régi kedves lovacskája hizelgésének változatait látta és hallá, s szive megtelt valamivel, a minek túl kellett ömleni.

Mikor végül a kedvencz állat oda fekteté fejét lábaihoz, a proscenium párkányzatára, Ilonka elfeledte az egész világot maga körül; lehajolt hozzá, egyet ütött a hű paripa nyakára tenyerével, és régi nevén szólítá: «Csilla!»

A lovacska mint egy villanyütésre szökött fel erre, s egy csodálatos félszeg ugrásban fejezve ki hódolata bókját, szép csendesen visszaügetett elhagyott asztalához, még a bohóczot is megfogta szájával, hogy kötelességére figyelmeztesse, s azután folytatta a félbehagyott szerepet, minden bravourját elővéve eddigi tanulmányainak.

A par excellence «kedélyes» főváros közönségét egészen megnyerte ez a jelenet: taps és tombolás kisérte a ponyt, ezernyi szemsugár fogta kereszttűzbe a leányt. Hiszen azon is volt mit nézni. Oly szende, oly valódi volt elpirulása ennyi bámuló nép közepette, s oly őszinte az öröm, az elérzékenyülés kifejezése arczán. «Ki lehet ő?» kérdezte ezer meg ezer ember egymástól.

Az előadás végeztével Tresor és gyermekei emberi alakjaikba travestálva fogadták Ilonkát.

– No, hát mit mondtam önnek? – kérdezé a bohócz ragyogó arczczal. – Nem egy milliót ér-e a kegyed kis paripája?

Ilonka meghatottan rebegé:

– Félek tőle, hogy még elcsábít. Mikor odajött hozzám, egy perczre az a gondolatom jött, hogy odavetem magamat a hátára s vágtatok rajta, mint a többiek, míg lélekzetem elhagy.

– No, az volna csak még ránk nézve a fogás! Most már tehát semmi különöset sem fog kegyed találni az ajánlatban, melyre foglalót adtam?

– Elfogadom azt!

– Az igazgatóság egyszerre fizetné ki az árt kegyednek, ha neki adná el, de én szeretném megvenni magamnak. Megteheti-e azt a szivességet nekem, hogy tőlem öt havi részletben fogadja el a fizetést?

– A hogy önnek tetszeni fog.

Tresor nem titkolta el örömét az alku fölött.

– Meglássa, mit fognak a lapok beszélni e mai intermezzoról. Az én zöldre festett pofámon is csorgott alá a köny. Egy fűzöld könyeket siró béka.

Tresor bérkocsit hozatott, s mind a hárman együtt kisérték haza Ilonkát.

Másnap délben az első havi részlet második felét is kézbesíték Ilonkának.

A család betegei ismét szemlátomást javultak.

Hanem harmadnap nagy szomorúan látogatott el hozzájuk Tresor.

– Jaj, kisasszony! – mondá kétségbeesett ábrázattal; – kegyed minket tönkre tett, bankrottok vagyunk, cridát mondunk s becsukjuk a boltot. Képzelje csak: a tegnapi előadáson a «Filosof» meg volt bolondulva. Nem hallgatott semmi szóra, nem produkált semmit, kétszer-háromszor körülnyargalta a szinkör fövényét, benézett minden páholyba, s azután, hogy nem találta, a kit keresett, vissza akart menni az istállóba; minden biztatásom haszontalan volt, ha megfogtuk: rúgott, ficzánkolt, harapott; úgy tett, mint egy tökéletes vad ló, a kit akkor fogtak ki a mokány ménesből, s utoljára is kitépte magát a kezeink közül, s a numerusának végkép el kellett maradni. Nem akar semmiről tudni, ha kegyedet nem látja.

Ilonka kedélyesen elnevette magát.

– Hát jól van! Majd oda ülök ismét, hogy lásson.

Tresor ugyan kapott ezen szón.

– De komolyan igéri ezt kegyed? Nem tréfál?

– Ha ezzel önöknek szolgálatot tehetek.

– Oh! ez igen nagy jóság lesz öntől, kisasszony! Hiszen erre gondoltunk mi is. Az igazgató felhatalmazott engem, hogy igérjek kegyednek minden estére, melyen szinkörünk egy páholyában végignézi az előadást, tiz forint tiszteletdíjat.

– Ah! minek azt? Nekem nem kerül az semmibe.

– Tanácslom önnek, kisasszony, hogy fogadja el. Tisztességes úton jött jövedelem, s aztán elfér az egy háztartásnál. Nekünk pedig bőven behozza az a kamatjait. Gondolja ön, ma minden ember arról beszél: a «Filosof» nem akar játszani, ha feltalált úrnőjét nem láthatja. Ha holnap kiteszszük a szinlapra: «Filosof, recognising his mistress» – micsoda tolakodás lesz a pénztárnál! És az kegyedet egy cseppet sem fogja zsenirozni. Kegyed mindennap más páholyban ülhet, azt a kis arczfátyolt lebocsáthatja az álláig, hogy a bámész tekintetek ne háborgassák.

– De uram, ha én elfogadom az önök művészete által szerzett kenyeret, akkor nem fogom az arczomat eltakarni, hogy szégyeneljem ezt a művészetet, melynek magam is kiegészítő részeül szegődtem. Elmegyek s hagyok az arczomra nézni három óra hosszat mindenkinek.

– No, az dicső lesz! Ezeren tudakozódnak már nálam, hogy kegyed kicsoda? Nem mondtam meg senkinek. Nyersen, kereken elutasítottam mindenkit. Egy distinguált hölgy, a kihez senkinek semmi köze, punktum! Azt fogom mondani, hogy kegyed angol nő; magyar honfitársai ne tudják meg.

Ilonka keserűen felkaczagott.

– Hagyja ön el, jó barátom! Az én magyar honfitársaim közt vannak oly hirhedett bukfenczhányók, oly országos komédiások, hogy ha azok miatt nem akarják magukat szégyenleni, nem szükség a pirulást azon kezdeniök, ha egy honleányuk a cirkus homokjából veszi fel az istenadta kenyeret!

Világosinénak nem volt semmi szava az alku ellen. Ilonka formaszerű szerződést kötött. Mindennap nyolcz órától fél tizig a cirkusnak egyik földszinti páholyában helyet foglalni: ez volt kötelessége.

Eleinte nehéz volt hozzászokni a nyomasztó érzéshez, hogy perczekig az összes ezernyi közönség tekintete az ő alakján tűz össze, mintha minden tekintet egy-egy lidércz-nyomás volna; hanem később megszokta ezt, mint a hogy megszokja az ember, hogy tizennyolcz ezer mázsányi levegő-oszlop nehezül alakjára, s jár-kel vele, a nélkül, hogy érezne a teherből valamit.

Az esték egyforma sikerrel végződtek. A «Filosof» addig nem kezdett az előadáshoz, míg régi úrnőjét valamelyik páholyban meg nem találta; a páholy mindig változott; akkor azután szokott üdvözletét megtéve előtte, egész kedvvel fogott groteszk produkczióihoz, s a szinlapon állandó tért foglalt ez a sor: «Filosof, recognising his mistress». («Filosof» ráismer úrnőjére).

Előadás után a Tresor családtagok kisérték haza rendesen Ilonkát; ha jó idő volt, gyalog; ha rosz idő volt, bérkocsiban; s Ilonka tapasztalhatá, hogy a bohócz leánya jól meg van védelmezve. Az öreg Tresor egészen úgy viselte magát irányában, mint második apja. Szeles tolakodókat erélyesen hessegetett el tőle messzire; egy pár ifju himpellérnek azt is megmutatta, hogy a cirkusi herkules öklei a tettleges kapaczitátióhoz is értenek, s a védenczéhez csempészendő szerelmes leveleket hozóikkal együtt röpítette ki az ajtón.

Mert szerelmes levelek jöttek özönnel.

A leány tüneményes szép alak volt. Titokszerű megjelenése még érdekesebbé tette. Megfejthetlen maradt a bűvhatás, melyet a cirkus egyik legügyesebb állatjára gyakorolt. Hogy a társulat személyzetéhez nem tartozik, azt tudták. Mi a neve? azt az igazgató most sem mondhatta meg: azt a Tresor-családon kívül senki sem ismerte, s azok nem voltak kivallathatók. Lakását nem lehetett felfedezni. Figyelmét nem lehetett megragadni. Szemei nem tévedeztek a közönségen soha. Egyedül ült páholyában, s az előadást nézte, vagy merően bámult fekete legyezőjére, mintha arról olvasna valamit.

Pedig sokat beszéltek felőle. A hol csak a cirkusok habituéi összejönnek, mindenütt emlegették a bűbájos straniérát, a megközelíthetlen tündért, a kit senki sem ismer.

Egy délután épen egy asztalnál beszéltek róla a «Café Daum»-ban, hol katonák és polgári uracsok ültek vegyest, s birálgatták a város szépségeit.

– Én már tudom, ki ő? – szólt az egyik. – Amerikai tábornok leánya, ki a déliek részén esett el; maga is apja mellett szokott ponyján lovagolni; ez az a pony. A háború megszünt, az apa meghalt, a leány elszegényült, a lovat elfogták. Itt találkoztak ismét.

A másik mást tudott.

– Nem is leány az, hanem férfi; vannak, a kik ismerték, mint Garibaldi-önkénytest. Azért nem válaszol, ha hozzá szólnak, mert hangja elárulná férfi-létét.

A harmadik legokosabb akart lenni.

– Komédiásnő, mint a többi. A társasághoz tartozik. Betanult szemfényvesztés az egész, a közönség elbolondítására. Alkalmasint valamely bohócznak a szeretője.

Ennél a szónál felkelt az asztaltól egy szőke szemöldökű katonatiszt, ki eddig hallgatag szürcsölte fekete kávéját, s így szólt:

– Én hát megmondom, uraim, önöknek, hogy ki ez a hölgy valóban és igazán.

Ez a fölszólaló volt Föhnwald.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings