«JÓ!»

A hernalsi kertek között van egy kis mulatólak; annak egyik titoktartó szobájában ül együtt bizalmasan egy boldog pár. Tihamérnak és Leonának szólítják egymást.

Előttük habozó poharak állnak, néhány palaczk a földön üresen hever már.

De a bornak ellentétes hatása van mindkettőre; míg a hölgy víg kedélyét a kicsapongó pajkosságig fokozza az, addig a férfit mélázóvá, búskomorrá teszi. Amaz játszani, enyelgni, kötekedni szeretne: emez bölcselkedni kezd, s egyre érzékenyebb lesz. S mikor ez féltékeny pillantásokat lövell rá s titkolt gondolatokért faggatja, amaz kaczagva dalolja neki: «Az asszony ingatag…

– Hallgass reám, Leona!

– «… Álnok, csalfa vér!»

– Akarsz-e egy komoly szót beszélni velem?

– «… Megbánja holnap, mit ma igér!»

– Ne csalfáskodjál, úgy is elég bűvésznő vagy!

A hölgy dévajúl karolja át nyakát.

– Te, bűnöm! Mit akarsz szememre vetni? Magadat?

– Magamat! Jól mondtad, hogy bűnöd vagyok, mert az vagyok. De hát mért nem lehetek erényed, dicsőséged, büszkeséged, mikor az akarok lenni? Mért nem tehetlek oda oltárképnek magam elé, a kit imádatommal környezzelek? a kiben felmutathassam életem végczélját, a kiért meg tudok halni? Mért nem vagy egészen az enyim; örökké az enyim; egyedűl az enyim?

A hölgy lenyomtatá rózsás mutatóujjával a beszélő ajkát.

– Csitt! A gyermekeknek nem kell minden kivánságukat megadni.

– Lásd: olyan rabod vagyok, mint egy hold a bújdosójának; a hova mégy, nap közelébe, nap távolába: veled megyek. Egész életemnek titka te vagy. Most eljöttem hazámból, s új pályát kerestem miattad, s ha innen is elmennél: ezt is félbeszakítanám; a te földönfutód lennék. Oh! légy az én paradicsomom tudásának fája, a honnan ne űzzön ki engem semmi lángkardu Cherubin többé.

– Ne hallgass a kigyóra, ha a paradicsomban lakol!

– Az én kigyóm a becsvágy. Nem tagadom. Mert kínoz a gondolat, hogy annyi silány cretin, annyi fél-ember áll fölöttem, s viseli a tőlem irígylett czímeket; pedig a férfi én vagyok! Az egyik azt hazudja, hogy ő a férj; a másik: hogy ő az állambölcs; pedig a szívet, mely boldogít, s a lelket, mely alkot, én viselem. S ők csak bábnak tekintenek engem, pedig a férfi én vagyok, s ők csak az álcza, melyet viselek.

– Elég, ha ketten tudják azt! sugá az asszony. Az egyik te magad, a másik én.

– Nem elég! kiálta nyersen a férfi. Én akarom már egyszer mutatni a világ előtt, mivel birok? A gyönyör titka nekem szomjat okoz, nem ittasít. Hallgass rám! Komolyan beszélek. Különös idők fognak következni, a mik az eddigi nagyságoknak nem lesznek kedvezők. Egy egészséges szél lerázza őket a fáról, mint a férges almát. Más kornak más emberei lesznek s én érzem magamban az erőt, a tehetséget, hogy az a kor engemet föl fog emelni. Magasabbra talán, mint a kik most a fejemen járnak. A nyomorúltak azt hitték, ők visznek engem, pedig én vittem őket; én emeltem őket, hogy mikor egyenkint lebuknak, egyenkint, mint a lépcsőn, menjek föl rajtuk oda, a honnan ők leszédűltek. Minek vágyom én oda? Mi kell nekem ott a magasban? Téged akarlak elérni. Akarom, hogy fény, tisztelet övezzen körül, a milyent még nem élveztél eddig. Azt akarom, hogy nőm légy.

Az asszony felkaczagott:

– Hahaha! Nem félsz-e tőlem?

– Igen! Azt akarom, hogy válj el férjedtől, ki nem törődik már veled. Légy igazán, egyedül, örökre az enyim. Ne nevess ki! Nem vagyok én bolond! Nem vagyok én ittas! Ne akarj elfutni tőlem! Hamarább kettétörik karcsú derekad két karom között, mint tőlem elfuthass. Hallgasd meg, a mit mondok! Én nem vagyok oly szegény, mint hiszed. Kinek észt adott a sors, s hozzá bolond gazdát, lehetetlen annak meg nem gazdagodni. Nekem vagyonom van: több, mint a mennyi elég, hogy úrnő légy vele; s van eszem újat szerezni, ha ezt elpazarlod. Válj el férjedtől, és légy nőm!

És e szónál oly szenvedélyesen szorítá őt magához, hogy a hölgy kérte, bocsássa el.

Azután gyöngéden odasimult hozzá ismét s hízelgő csábbal mondá neki:

– Szeretlek, imádlak, mikor keserű vagy; de jobban szeretlek, mikor édes vagy. A bor tégedet rendesen keserűvé szokott tenni; gyújtsd meg a theakatlan alatt a serpenyőt! Az megédesít.

És Tihamér meggyujtotta a thea alatt a borlélt.

– Égess nekem a csészémbe rhumos czukrot!

Tihamér szót fogadott; rhumot töltött czukorra s azt egy csészében meggyujtá.

– No, hát beszéljünk városi mendemondákról! szólt a hölgynek.

S azzal mind a ketten az asztalra hajoltak, és mind a ketten azt látták egymás arczáról, a mint az égő rhum lángja felvilágított rájuk, mintha az a másik arcz egy halott arcza volna.

– No, hát mi hír a városban?

– A kanczellár eladta a lovait.

– Ez politikai ujdonság. Ez nem a mi társaságunkba való.

– A szép Pepi ismét felpofozta a szinház igazgatóját.

– Ez meg már régi dolog, minden héten egyet.

– Kellenek borzasztó ujdonságok, fej nélkül talált kisasszonyról?

– Nem! Ne ilyenkor, este, mert vele álmodom.

– Hát valami jól eső, megnyugasztaló hír.

– Teszem föl.

– Hogy a cirkus kedvencze, a Tresor, a minapi esést már kiheverte. Az utczán is volt már.

– Ebcsont beforr! szólt cynikus egykedvűséggel a hölgy. Tégy még a theámba égetett rhumot, nem elég erős!

– Igazság! Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy kis pletyka, a mihez véletlenül jutottam. Egy fiatal magyar gentleman nőül veszi azt a bizonyos lovardai leányt, ki mindig páholyban ült, s ki előtt a «Filosof» bókokat szokott csinálni: «recognising his mistress.»

– Valóban? Ez már érdekes! Az a leány Pesten vívómesterné volt. Onnan elűzték.

– Meglehet. Nem ülsz közelebb hozzám?

– Várj! Elébb lefüggönyözöm az ablakot; künn sötét kezd lenni, s idebenn világos.

– Addig új theát csinálok neked.

– Kérlek! Nos, hogy hívják azt a magyar gentlemant? kérdé Leona visszatérve s közelebb húzva székét Tihamérhoz.

Tihamér átölelte a hölgy vállát s közönyös hangon mondá:

– Harter Elemérnek.

Minden újjahegye, mely a hölgy testéhez ért, érezte e perczben a villanyos ütést, a mit ez a név előidézett.

– Ah! Valóban? kérdé a hölgy, s visszanézett Tihamérra, hogy a felnyított szempillái alatt kilátszott a szeme fehére.

– Azt hiszem, hogy valóban.

– S megengedi azt az apja? kérdé a hölgy titkolhatlan hevülettel.

– Odadobta az apjának a nevét és vagyonát. Más nevet vett fel és üzér lett.

– És mindezt azért, hogy egy nyomorúlt lovarkomédiásnőt elvehessen?

– Én nem tudom, nyomorúlt-e az a leány? lovarkomédiásnő-e?… hanem azt tudom, hogy az az ifjú azt a leányt nagyon szereti.

– De hisz az botrány! Az lehetetlenség! pattogott a hölgy felélénkülten. Hisz azt mindenki tudja, hogy az a leány egy bohócznak volt a szeretője! Mindenki!

Tihamér úgy tett, mint a ki tréfás sarcasmusokra van hangolva.

– Mindenki nem tudhatja: mert példáúl én sem tudom, és valószinüleg Elemér sem tudja.

– Igen! igen! bizonyozott a delnő, egész önfeledtséggel belehevűlve az állításba. Én tudom bizonyosan, beszéli mindenki, hogy a bohócz kedvese volt neki. Minden este egyedül kisérte őt haza lakására; látták együtt kocsizni vele; nem is számítva azt a botrányt a cirkusban, a mikor úgy elárúlta magát, midőn a bohócz leesett a rúdról.

– Ezek még mind igen ártatlan dolgok.

– Ártatlan dolgok? szólt a nő s tekintete maenadi kifejezést öltött. Hát az ártatlan dolog-e, hogy a bohócz havonkint pénzt adott a leánynak? Ő tartotta azt ki. Ezt kibeszélte egy cseléd. Ha ezt tudatná valaki Harter Elemérrel!

Tihamér oda könyökölt az asztalra, úgy nézett a hölgy vonásaiba.

– De hát mi közünk nekünk mindehhez? Mi ketten nem fogjuk ezt Harter Elemérrel tudatni.

És csendesen a hölgy keze után nyúlt.

A hölgy keze izzadt és reszkedett.

– Oh! én ismerek egy asszonyt, a ki ezt meg fogja neki írni.

Most Tihamér mind a két kezével megfogta a hölgy kezét és szelidítő tekintettel nézve annak tűzbe, lángba borult szemeibe, tompa, áhítatos hangon mondá neki:

– Ha ismered azon asszonyt, ki ezt tudná és tudatni képes volna: mondd meg neki, hogy ha kedves előtte életének boldogsága, ha kedves előtte lelke üdvössége: ne tegye azt!

A hölgy kirántá kezét Tihaméréből s daczosan fölvetett ajakkal szólt:

– A hogy én ismerem azt az asszonyt, ha lelke üdvössége utána vész is, meg fogja tenni!

– Jó!…