ELEGYES ÉNEKEK.

TOTOK CSUFOLÁSA. – 1600. – Ad notam: „Oh mely nehéz az szerelem…“ Tótok birják az darab országot, Mert őnékik vagyon jó hajtmányok; Semmiben ők szükséget nem látnak, Mindenkoron jól vagyon ő dolgok. Elsőben igy kezdetik ő dolgok: Hogy az hanya (?) köztök igen forog, Hasok penig éhség miatt korog, Morva vize ő finom jó borok. Tót okosabb sokkal az magyarnál: Mert mindenben ő új szokást talál; Az kását főzi vöröshajmával, Meri marokkal kanál nélkül az torkában. Az komló is jobb neki szőlőnél, Az gyürű-mag kedvesebb az medgynél, Jobbnak tartja köként az fügénél, Ő néki jobb csipke az egresnél. Szabad urat ők nem válogatnak, Czeremóniával nem gondolnak, Csak leülnek ha asztalra hoznak, Mézes lére nem igen szaggatnak. Tót nem finnyás, mindenben belékap, Szőrös máléban nagyokat harap, Hajdinára hogyha ő akadhat: Addig eszik míg egyet nem rúghat. Pogácsában ők nem válogatnak, Kenyérbül is magyarra szorulnak, Az savóért igen vonakoznak, Két dióért kertet ugrándoznak. Kiterjesztéd híredet nevedet: Mert megverték sokszor az fejedet, Üstökben is kaptál az szerdékért, Sokszor verték orrodat téjfölért. Az nyúlhúsra nem igen szaggatnak, Igen örülnek az pohánkának Melylyel azok hogyha jól lakhatnak: Ollyan hasok – mint az ebihalnak. Szép kövér húst az tót nem szereti, Mert fél, hogy ha gatyáját megfösti, Melyet hogyha az orra megérzi, Napestig is elunja bűzölni. Innendtova majd lesz uraságban: Mert bőven van az vöröshajmában, Válogathat mastan az kaszában Mely után kap az kőtés-czipóban. Néki mindenkor helyén van dolga: Ha szert tehet egy rosz pár kecskére; Ha búzája terem egy kepécske: Félen úgy áll az hajlott süvege. Ha van néki egy rosz koszos lova: Ő nemesnek mindjárt magát tartja; Bátor turós légyen annak háta – De azt tudja: nincsen annak mása! Ez tótoknak minden gazdagságok Ha van nekik két riskó marhájok, Hajdinának ha egy holdot szánnak: Ugy örülnek mint egy hold buzának. Az tót rátart az nagy uraságra Ha van néki egy rosz kabillája; Noha rosz légyen az ő gatyája – Mégis szert tesz karmazsin-csizmára. Még akkor is úri ember az tót: Ha vagyon az nadrágján nyolczszáz fót, Azon sem szokott hordozni zsinórt; Ott is megtetszik, hogy csak egy rosz tót. Vége légyen már az uraságnak! Magunkat adjuk az kaszállásnak, Ha nem tetszik vagy az aratásnak; Ha bor tetszik: kapjunk kapállásnak. Az ezerhatszázban ezt szerzettem; Az tótok közt én igen éheztem, Zabkenyérre keservesen néztem, Az savót is jó üzűven ettem.

CSÚFOS GAJD A TÓTRÓL. – Hegedős-ének a XVII. századból. – Magyar vitézek, hogyha tetszenék: Egy énekecskét néktek mondanék; Én elhiszem, énekemnek ha örülnétek, Nevetnétek, – örülnétek, sőt eldülnétek. Valjon nincsen-é tót közöttetek? Hogyha penig van: megjelentsétek! Mert ha volna: nem tarthatnám azt jövevénnek, Félre dülnék, – sőt elülnék, inkább hallgatnék. – Mikor szent Péter e földön jára Egy fáradt lósz..t előtalála, Ugy felrugá, hogy előtte hármat fordula: Aha csunya – büdös pára, czo fel, légy tóttá! Hamar felugra, talpára álla, A haját portul meg sem is rázza; Éhen-szomjan szent Péternek szalad utána Azt kiáltja: Daj mi gleba! Daj pano Petra! Itt a szegény tót nem tud mit tenni, Sir keservesen, nem tud mit enni; Jobb volt – ugymond – lóoldalban és csontmalomban, Zab-szuszékban, setét boltban mint Liptovában. Egy kenyéren van tót a lovával: Mert zabot eszik tyúk, lúd, disznával; Tótnak vadalma: figéje, és a gégéje Istrághoz termett, született, kit meg is illet. Meghallottátok mi légyen a tót? És most micsoda, tégy két T-ét, egy Ó-t: Már áll a tót, két nagy T-bül egy nagy akasztót, Tedd közé az Ó-t: immár a tót, – nincs oda jobb fót.

HÁZADBAN BELÉPNÉK… – A XVII. századból. – Házadban belépnék, ha engem megszánnál, Egy szót szólnék szerelmem, hallgatnál – Valami szót szememre nem hánnál! ‚Mint az minap, talán azt akarnád: Hogy magadat énvelem mulatnád, Mások előtt is azt kimondanád. Nem telik most bizony abban kedved: Mert előttem az minapi vétked – Mellybül megtetszik hozzám hűséged!‘ Nehéz higyjed az szerelem-iga: Valaki azt igazán nem vonsza – Van annak ez világon nagy kinja. ‚Jőjj bé immár szintén megszántalak, Mert tégedet tovább nem kinozlak – Ezután is szivemnek tartalak!‘

JAJ ÉN REMÉNTELEN… – A XVII-dik századból. – Jaj én reméntelen Igen szerencsétlen, Szegény árva életem; Hol van régi kedvem? Elmult már én tőlem, Hűl és kesereg szivem. Mi hasznom e világban élnem? Ha csak a bú emészt éngem. Nincsen panaszimat Keserves sok búmat Kinek kelljen számlálnom; Mert szük1) az igaz sziv Ki csak egyedül hiv – Mi haszna mondanom? Azért szegény fejem, Csak magamban tartom Keserves panaszom. Elűzéd szolgádat, Bujdosó árvádat Szabad szállást keresni, Az ő menetelét, Az ő szerencséjét Szabad neki próbálni. Avvagy büntől mert félek Hogyha mind így élek: Itélje meg bár ki-ki. Az igaz szeretet Nem tekint uri vért – Hanem kivel megnyugszik Azt akarja légyen, – Noha szegény légyen: Azzal megelégeszik. Ezen szeretetet Semminémü dolgok Tőle el nem veszik. Csak egy gerliczécske Ártatlan férgecske Társától ha megvál – Jaj mit nem cselekszik?! Mód nélkül bánkódik Zöld ágra nem is száll, Vizet felzavarja – Úgy marad szomjúva – Gyakran követi halál. Soha nagy titkodat Titkos tanácsodat Ki ne jelentsd senkinek; Mihelyt kijelented Azonnal megölöd Szabadságát éltednek. Lészesz annak rabja Ki titkodat tudja, Kell kedvének szolgálnod. –

FRISS ÉKES TERMETŰ… – A XVII-ik századból. – Friss ékes termetű kedves virágszálom, Vénus kertében nőtt aranyalma-ágom, Kiért mult sok álmom – nem enyhődik kinom, Csak öregbül fájdalmom. Az te szépségedért ki sok bút szenvedtem Noha kinaimat meg nem jelentettem, Szivemben viseltem – mikor reád néztem Sebessen égni kezdtem. Fogadásod tartja, hogy igazán szeretsz, Senki szépségéért kedvedbül ki nem vetsz, Miért hát nem ölelgetsz – csókjaiddal nem értetsz, Szerelmeddel nem illetsz? Feltetszett napocskám homályban borula, Szelid galambocskám tűlem elvadula, Kin szivem jajdula – ugyan elájula, Hogy Vénus elárula. Pártot ütött látom az Vénus ellenem: Nem hagyja virágnak gyümölcsét megszednem; Hozzája kell mennem – kedvét kell keresnem; Csak hagyja hasznát vennem! Szállj kezemre immár édes galambocskám, Fogadj bé kedvedben gyengén nőtt rózsácskám; Szánj meg madaracskám – gyönyörű sólymocskám, Éltető friss szajkócskám. Láthassam általad szerencsém jobb kedvét, Hogy vezérljen engem, tegye rám jobb kezét; Mert szivem alig van már, – gondban, sok búban jár: Láthassam személyedet!

„ÉNEK BŰN BOCSÁNATJÁÉRT.“ – 1616. – Ifjuságom vétke gyakran jut eszemben, Mely bánatot indít, s siralmat szivemben, Hogy tőlem álnokul megbántatott Isten – Várom büntetését fejemre véletlen. Nincsen bátorsága nyomorult fejemnek, Rettegése pedig nagy vagyon szivemnek; Mint az tenger habja ellene révésznek: Ugy én vétkeim is keserves lelkemnek. Napról napra árad s nevelkedik kinom, Bűnnek terhe alatt nincs semmi oszlopom, Lelkem esméreti újítja fájdalmom – Halálra méltónak itél gondolatom. Nem hiszem, tengerben hogy számosabb légyen Fenekére szállott föveny bővebb légyen, Avvagy több madarat a kék ég viseljen: Mint én bűneimnek soksága éltemben. Mindezekben engem táplál csak reménség, Noha félelmet szór lelkemre a kétség; Jól tudom, Atyámnál vagyon kegyelmesség Ki engem megőriz – ne ártson az vétség. Azért szómat hozzád fölemelem mennyben Óh irgalmasságnak kútfeje: jó Isten! Hallgasd meg kérésem, ne bocsáss üressen, Fohászkodó szolgád utadra hadd térjen! Bocsánatot kérek tőled mindenekrül Mellyekkel sértettem neved hitetlenül; Emlékezzél Uram régi kegyelmedrül Mely által kivitted szentid sérelmekbül. Mert ha Uram velem mint szolgáddal pörlesz, Igazságod szerént esetimről itélsz: Nem állhat meg fejem mint az erős vitéz – Nálánál erőssebb hadban ha reá néz. Nem volt e világban senki vétek nélkül Ki az természetnek lött rendelésébül, Ki nem vétett volna erőtlenségébül – De gyógyulást is vött csak tőled, Istentül, Amaz álnok kígyó megcsalá Ádámot, Fényes palotából lehozá Dávidot, Bünre ösztönözé bölcs, eszes Salamont – Te engedelmedből mindennek árthatott. De kik Szent Fiadnak halálát jó kedvvel Magokhoz kapcsolták érdemét örömmel: Szabadulások lett kegyes tekintettel – Mert őket értetted jó gyógyító irrel. Áldd meg Uram kérlek, Fiad által lelkem, Vigasztald Igéddel kétséges életem, Szomorú felhőkben ne maradjon fényem, Indítsad örömre keseredett szívem! Például adj engem minden nyomorultnak Kik bűnnek jutalmát érzik nagy-súlyosnak, Penitentiára hogy utat magoknak Keressenek, voltát látván irgalmadnak! – Illy könyörgésemmel untattam Atyámot Bűnömnek soksága mikoron bánatot S keserves fájdalmot én szivemre hozott – Légyen áldott neve, mert már meggyógyitott! Mint halász rút viztül megszáradván – szépül, Nyereségét látván vígan beszél, s örül: Így szivem vígsága bűnt hagyván öregbül, Lelkem esméreti minden nap könnyebbül. Ezer felett hatszáz tizenhatod idő Minden részeiben szépen kedveskedő Ezeket hogy irám feltetszett esztendő Volt nékem örömmel bánatot is szerző.

„INTŐ ÉS OKTATÓ ÉNEK AZ ASSZONYOKNAK TISZTEKRÜL.“ – 1622. – Asszonynépek vegyétek eszetekben Az kik éltek szent házasság rendiben, Uratoknak mint legyetek kedvekben – És mindenek előtt szép dicséretben. Az jó asszony diszi az ő urának: Mint az szép hold az égen járó napnak; De az kik az hámfán kivül tapodnak Azok tűlem ím igyen taníttatnak: Asszony-ember forogjon ez előtted – Hogy jámbor uradat nem pénzen vetted, Szállott várban, sem ustromon nem nyerted, Summa ez: hogy űtet te nem kerested! Légyen azért urad az elöljáró, Te olyan légy mint kézhez-kötött ráró; Légy minden dolgodban uradtul váró, Kérlek ne légy visszavonyó, s akaró.2) Az mit urad akar: minden az legyen, Urad ellen szád morogni ne merjen; Oly kötélben szabados nyelved légyen:3) Hogy uradon soha szégyent ne tégyen. Oly rút az hol Simon biró jár elöl –4) Az mint mast is hallom némelyek felöl, Hogy az nyerget rakták hátokon följül – Szegény barátimnak házok ég belöl. Takargassad uradnak keresményét Kiért sokszor föltörte az tenyerét, Bort nem ivott, vizzel öntözte inyét – Titkon azzal te se vásárolj dinnyét. Nem mindenkor sokalj az gyümölcs-szerben Ámbár bőven egyél az cseresnyében; Csak két pénzt is beszoríts az erszényben – Másszor azon bort vehetsz az eczetben. Tiszta légy te fejér-öltözetedben: Ne gyászoljad uradat még éltében; Homlokodat ne ránczoljad gerezdben, Ne légy komor, mint farkas az veremben. Ha pénzecskét ad urad az kezedben, Megőrizzed, ne rakd örök szökrényben, Ne helyheztesd feneketlen edényben – Mikor kéri, add elő szükségében. Jámbor vendég ha mégyen házatokhoz – Mert néha az Isten kedves embert hoz – Tisztességet mutass édes uradhoz: Jó étket főzz, gyakorta nyúlj az csaphoz. Tiszta légyen minden tálod, tányérod, Ne heverjen az hamuban kalánod; Magyar-módra fejér légyen abroszod, Menten leülj hogy az étket föladod. Szemérmes légy, keveset szólj asztalnál – Mikor néked szólnak: bár ne hallgatnál; Soha ne légy eszesb jámbor uradnál: Jó magadviselés jobb az aranynál. Ha mit költesz reád urad pénzében:5) Annak száma légyen türhető rendben, Sokat ne tékozolj helytelen, helyben: Urad veritékje ne menjen füstben! Itt jól meglásd szemedet kire vessed,6) Vigyázásban légyen te tekénteted, Leggyakrabban uradra légyen szemed – Hogy meg ne itéljen eszes vendéged. Ha mit urad költ7) az jámbor vendéggel: Ne morogj érette, ne sirasd reggel, Szegény urad ne emészsze méreggel: Ő kereste, hadd költse békességgel! Mikor urad lészen elindulásban – Minthogy az férfiú nem ül csak házban – Környüle légy, forgolódjál akkorban: Töltött tyúkot sütve tégy az iszákban. Kikésérjed, ne ragadj az tüzhelyhez, Mert esküszöm az én egy Istenemhez: Kapanyéllel köll ütni az illyenhez – Ki urához ugy lát mint egy semmihez. Utczát ne rójj az ő távullétében: Házi dolgaidat végezd elsőben, Ha tudsz hozzá: vedd az varrót kezedben – Hogy az szomszéd ne vádoljon semmiben. Ifju legényekkel kártyát ne játszál, Borral és rátottal8) ne kufárkodjál: Mert az gonosz hirnév ha nyakadra száll Nem rázhatd le az mig ez világ fönnáll. Az gazdagság hirtelen elmúlandó, Egészséged betegségre hajlandó, Szép természet hamar elváltozandó: Az rosz hirnév veled megmaradandó! Jámbor urad ha haza jön fáradva: Küszöb előtt légy te is talpon állva, Hozzá siess, az kupa légyen nyujtva, Édes szókkal ajakad légyen rakva. Kerüld el hát mind egész életedben, Tisztán élj uradnak távullétiben, Igyenesen menj együgyü9) erkölcsben, Hátra ne mászsz, mint az rák az fövenyben. Gyermekidet ékes erkölcsre tanítsd, Tűztül őrizd, az patakra ne taszítsd, Szeresd őket, ruhájokat megtisztítsd, Kérlek, az fejeket meg ne koszosítsd. Meg ne szidjad: pogány, kurva fiának! Ne mondd: ebtül szakadt ördög magvának! Szénát adnék enni az oly asszonynak Ki így beszél szerelmes magzatinak. Fiaidat jártasd az oskolába – Ne félj, azzal nem törik ki az lába! Leányidat küld el az varróházba: Nem tészen kárt az tű gyönge újjában! Mert ha fölnő gyermeked tudatlanul, Semmi mivet, semmi munkát nem tanul: Az mit hová nem tett, elvészi mástul – Soha meg nem óhatd akasztófátul! Ne éhezzél, ne költs igen bőven is: Jó az kenyér néha csak az sajttal is; Nem törik el az palaczk üressen is, Meg nem halsz – igyál belőle vizet is! Tudni köll ezt emberséges embernek: Vessző helye bűnéért az gyermeknek, Haragodban ne igérd az ördögnek – Mert félő, hogy téged előbb elvisznek. – Asszonyember, uradat ha szereted; Ez verseket szivedbe helyhezteted, Mert ha hivatalodat10) elfelejted, Tudom hogy az hátodat megvereted! Ezt tinektek barátságtokért adtam, Ezer hatszáz huszonkettőben irtam; Minden asszony tiszta légyen azt hagytam – Hogy az hátát meg ne üssék miattam.

AZ TENGER FÖVÉNYE… – 1636. – Az tenger fövénye ki sok: Bokros búk igaz ollyanok; Fölyhőben ragyogó napok – Ollyak mint habok. Az mit mutogat az világ: Ollyan mint magyaró-virág; Mellyet fejsze hamar levág Megszárad az ág. Ez nagy földre az mi letér Egy szép liliomot nem ér Mellyet megcsap az őszi dér – Mindjárt veszni tér. Fáradtságra születtettünk, Sok búban forog életünk, Gyakran ágy fenekén nyögünk Sirba míg megyünk. Sok bánat mi fejünkre száll Sokszor búban fejünk is áll, Sokszor sok szidalom talál – Végre az halál. Dicsőssége világnak oly: Hol nincs maradandó zsámoly Gyakran köllő napunk elfoly Mint az gyönge moly. (?!) Nincs bölcs, nincs uraság sohult, Nézd: mindent az halál ledült11) Mint őszszel liliom borult, Minden rend lehullt. Apró gyermekek és ifjak Ország oszlopi, vén urak, Tisztes nemzetes urfiak Sirban hullanak. Te is mikor József valál Mint rózsa csak ifju valál, Sok gyászt nemzetiden hagyál… Jaj meghervadál! Ezer és hatszáz elfuta Harmincz és hatodik juta: Minden téged akkor szána, Könnyet hullata. Atyád holta után esél Ágyadban, betegeskedél, Harminczöt heteket töltél Kiben csak nyögél. Gyorsan tölt rövid életed, Óh béhunva te két szemed, Jajgat te kegyes özvegyed – Nem szólhat veled. Macskássy nemes Ilonád Óhajt, hogy hamar elhagyád, Talpig gyászban szegént hagyád – Nem szólhat te szád. Özvegységre hamar juta, Búval lölke megárada, Jajszóval szive fárada, Árván marada. Ím nemzetedet elhagyád, Ennek gyámola volt atyád; Immár az vala csak reád – Árvául hagyád. Elmultak te kevés napid, Meghültek nemes tagaid; Úgy gyültek ide nemzetid, – Sirnak hugaid. Szánják ím rövid életed Ifjui . . . . .

ÚJ HIRT MONDOK… – Lakodalmi gajd 1636-ból. – Új hirt mondok, minden reá hallgasson, Illik beszédemnek hogy hitelt adjon, Az italnak bátor mast békét hagyjon – Azután meglehet bár itton-igyon. Hozok elő mastan egy históriát Hogyha meglölhetném annak nótáját, És ha megtudhatnám rövid summáját: Azért kiki hagyja mast boritalát! Egy szegény emberrül lészen beszédem – Ha szóm jól szolgálna mastan énnékem, De száraz az torkom, azért nincs kedvem, Köszönd reám az bort, ne tilts(d) meg tűlem! Egy vén ember ilyen panaszt indíta: Három felesége nékie vala, Az szerencse neki így szolgált vala, Örömöt éltében mindennek hagya. Az első ilyen jó és szelid vala: Csakhogy dirrel durral mindennek szóla, Háza – míg élhete – csinosan álla: Hat hónapban egyszer kisöpri vala. Az kenyeret szépen megtudta sütni: De sót elfelejtett beléje tenni, Sületlen találta mindenkor hagyni – Igy szokott volt szegény engem tartani! Ily természeti volt néki szegénynek: Az dolog nem köllött soha kedvének, Az szemétben lába megbotlott ennek, Savát nem érzettem soha étkének. Mikor szóltam néki: engedelmes volt: Csakhogy mindenekben ellenem szólott, El is tékozlotta az mi javam volt, – Az jólakás után ollyan volt mint holt. Meghala azonban szegény nyavalyás: Kiért reám szálla minden busulás, Bánat, keserűség, és nagy óhajtás,12) Sok jajgatás után méltó kárvallás. De azonban ismét megjöve kedvem: Mert lőn harmadnapra más feleségem, Az megvidámítá bánatos szivem – Kinek az jóvoltát nem felejthetem. Ez mindenre jó volt az mire köllött: Csak az szövés, fonás néki nem köllött; Az hol czégért látott oda sietött: Akárki itta meg – de ő fizetött. Sőt mikor szegénynek pénze elfogyott: Az kontyát béitta – mégis jóllakott, Néha négykézláb is el-haza mászott, Nagylustán ágyamban énmellém csúszott. Nagykegyesen akkor csókkal imádott, Sok nyálat orczámon gyakorta hagyott, Néha nyakamon is által okádott – Kebelem is akkor teli rakodott. Ugyan az korcsomán szegény meghala, Nékem nagy bánatot és sok bút hagya, Könnyem nem hullhata soha utána – Hogy eszemben juta ő állapotja. Harmadikat elvém én feleségül Kinek az én szivem fölötte örül, Örömömben hajam csak meg nem őszül, – Gyakorta rám teként rajtam könyörül. Vala az nagy kegyes magaviselő Minden dolgaiban jó dologtevő: Csakhogy télben nyárban vala henyélő, Őszszel és tavaszszal veszteg-heverő. Gyors volt mindenekben, fölkölt jó reggel: Mikor tik13) szeméten vakarcsál széjjel – Még akkor sem látott jól szemeivel, Csipáját törlötte alsó üngivel. Nem elég volt néki délig aludni: Hanem mindenkoron szokott szunnyadni; Mikor fölébredett: tudott koslatni, Az egyik szomszédtul másikhoz futni. – Engedjünk már nótát az hegedűsnek Hadd vonjon szép nótát az nász népének; Bánom hogy ennyi tál étket elvisznek – Énnekem nem adnak benne14) szegénynek. Azért ránts(d) keresztül rosz hegedűdet Hüvelyedben tegyed rozsdás késedet, Ne áztasd jó borral hitvány tüdődet – Hogy ne vedd hiában fizetésedet! Hogyha jámbor volna az jó vőlegény, – Nékem innom adna, ne lenne fösvény; Ha nem ád: szálljon rá az száraz köszvény!… Ne légy hát barátom énhozzám kemény! Agg-eb volna a ki ezt megmásolná: Hogy az énekesnek ő pénzt nem adna; Mert lám ő is szegény sokat kiálta: Az szegény deák15) is csak pénzt kivánna. Az ezerhatszázban és harminczhatban Karácson havában, aratás tájban Egy jámbor ő társát minden dolgában Ekképen dicséré az malomházban.

A HÁZASSÁGRÓL. (De matrimonio.) – 1640. – Istenemtül mit én szivem szerént Kértem sokszor hivatalom szerént: Hogy szerzése szerént Nékem kedvem szerént Való társat adjon világ szerént; Szent szerzését rajtam bizonyítja Könyörgésem nékem meghallgatja, Mert im megmutatta Előmben állotta Házastársul téged nékem ada. Tartson azért – kérjük ő Fölségét – Édes társom, minket egészségben, Kivánt csöndességben Egymás szerelmében – Fegyhetetlen tiszta szent életben. Uram Jézus segélj minket erre, Szivünk szerint mint mast esedezve Kérünk könyörögve, Térdünkre leesve: Hogy élhessünk mi üdvösségünkre! Áldd meg Uram mi házasságinkat, Szaporítsad két kézi munkánkat, Adj jó magzatokat Néked szolgálókat – Velünk együtt szent neved áldókat. Ne engedjed Uram az sátánnak Ki rontója volt első atyánknak: Nekem és társamnak Gyönge juhocskámnak – Hogy árthasson mi házasságinknak! De sőt Uram, légy erős oltalmunk, Édes Jézus légy kegyes hadnagyunk, Mindenben gyámolunk, Őriző pásztorunk, Ördög ellen hatalmas bajvivónk. Életünknek minden idejében, Hogy élhessünk szép egyenességben, Kivánt csöndességben, Tiszta szent életben, És egymáshoz való szeretetben. Áldott Jézus erősíts(d) szivünket, Szent Lölköddel gyámolíts(d) hitünket, És egymással minket, Elégits(d) kedvünket – Hogy senkire ne vessük szemünket! Kit engedjen nekünk Szent Háromság Földön mennyen lakozó méltóság, Erős hatalmasság, Tündöklő uraság, Mennyországra életút, igazság. – Ezerhatszáz negyven esztendőben Augustusnak szintén közepében, Ímigyen versekben Egy helyben létemben Szerzé kinek neve versfejekben.

TUDOD RÉGEN ÓHAJTÁLAK… – Zsolnán, 1659. – Tudod, régen ohajtálak, Szivem szerént kívántalak, Mindenkoron kedveltelek És kedvesen kedveltelek. Végre együtt mulatoztunk Kedves csókokat váltottunk, Nem volt nékünk olly bánatunk Kit egymásért el nem hagytunk. Kedves voltál kedvesednek, Kedves voltam kedvesemnek, Örültél mint kegyesednek – Én is néked kegyesemnek. Jaj melly árvául maradtam Az órában hogy elváltam, Szép szeretőmtül bucsuztam – Duna felé vándorlottam. Téged hagyálak bánatban Magam is estem nagy búban, Mindenfelől busulásban, Gyakran forgok nagy kinokban. Gyakran hűségünknek lángja Gyönyörűségünknek sarja (?) Szivemet méltán hervasztja, Szivemet méltán hervasztja. Óh vajha még hűségünket Újíthatnánk szerelmünket, Szerelmesen életünket Tölthetnénk kedves időnket. Nem gyötrene annyi bánat Bú s keserüség, gondolat. Éjjel is szörnyü kínokat Nem látnék csuda álmokat. De jaj csak magam maradtam, Kedvesemtül már elváltam, Vág vize mellé bujdostam – Nincs ki szánakozzon rajtam. Nosza ti sötétes völgyek, Erdők, mezők, magas hegyek Szánjatok meg folyóvizek – Azokban kik kedven élnek. Ezeket félben szakasztám Tehozzád Isten folyamám,16) Csak te légy én bátoritóm Bánatimban vigasztalóm! Ez verseket busultomban, Győri Gyurkó, bánatomban Mondám Zsolna városában Mulatván földim házában. Az ezerhatszáz ötvenben És azonfeljül kilenczben, Kűszög17) felől beszédközben – Jutván szeretőm eszemben.

ELNYERTEM AZ PÁLYÁT… – A XVII-ik századból. – Elnyertem az pályát, vigan örvendek, Soha én ezután bút nem szenvedek, Ékes énekemmel előtted zöngök, Ékes énekemmel előtted zöngök. Ezt várta s kivánta régi bús szivem, Már eljött, rám röpült régi jó kedvem – Már el sem veheti senki éntőlem, Már el sem veheti senki éntőlem. Ugy élek mint Páris szép mátkájával Kedvessen nevezett Helénájával, Phillis sem hagyta meg gyenge csókjával, Phillis sem hagyta meg gyenge csókjával. Hajda! most megfogtam szivem sólymomat! Addig igazgattam vetett hálómat: Megékesítettem friss kalitkámat, Megékesitettem friss kalitkámat. Ezután nem hagyom magam busulni Mert látom sólymomat már megszelödni,18) Hiszem hogy ő fog én ölembe ülni, Hiszem hogy ő fog én ölembe ülni. . . . . . . . . . . . . . . . Csak járok, tánczolok friss palotámban Sólymomat keresem vetett hálómban – Titius csak kaczagjon az nagy lángban, Titius csak kaczagjon az nagy lángban!

„CANTIO DE AMORE.“ – Szebenben, 1660. – Égő lángban forog szivem, higyjed éretted Mert mikor eszembe jutnak beszélgetésid, Kedvesen vélem eltölt szép mulatságid, Nagy-gyakorta orczámra hányt szép gyönge csókid. Természetek az darvaknak: őszszel elmennek, De tavaszszal az jó időn ismét megjőnek, Az mezzőben ő társokkal szépen örvendnek: Akkor sem lész’ vigassága szegény fejemnek! Mint társátul elhagyatott sólyom – olly vagyok, Az nagy kinban – siralomban lám, csak óhajtok, Szabadságra – vigasságra jó szót sem adok: Mig kedvesem vélem nem lesz – meg nem újulok! Vajha valaha mégegyszer olly időt érnék Mellyben te szép személyeddel szemben lehetnék! Iszonyu fekete gyászom megfejérednék – Tűlöm elmult vigasságom még megadatnék! Te szép gyönge csöcsöcskédet tapogathatnám, Két szép fehér mellyecskédet kikapcsolhatnám, Rózsaszinü szép orczádat ápolgathatnám, Kláris-szinü ajakidat csókolgathatnám. Mennyi csillag van az égen széjjel étczakán: Annyi jókkal áldjon Isten, szép piros rózsám! Mennyi fövény vagyon széjjel tengernek partján: Annyi jókkal áldjon Isten, gyönyörű rózsám! Piros rózsám elhagylak már nékem megbocsáss Hogyha ez néhány versekben van fogyatkozás; De lám ez néhány versekben rólad nem irás – Hozzádvaló szeretetem vett erre, nem más!19) Nem maradhat sok irigytül én árva fejem: Bujdosásra énmagamat hanem ha vetem; Sok helyeket bébujdosván vadul köll élnem – Mert elválék már én tűlöm az én édesem. Vajha az én kegyesemnek ő szép személyét Láthatnám, avvagy hallhatnám ékes beszédét, Foghatnám kezeimben két szép fejér csöcsét, Csókolhatnám ajakimmal angyali képét. Sebes lángja égő lángnak mikor megszünik: Szivemtül is az sok bánat akkor eloszlik; Nagy szélvésztül tenger habja ha csendesedik: Bús szivem is talám akkor megvidámodik. Hogy igy járjak – erre jussak meg sem gondoltam, Szerencsének változását mert még nem tudtam, Jaj de im magam kárára mint megpróbáltam – Állhatatlan, csalárd voltát megtapasztaltam. Gonosz szerencse mit örülsz veszedelmemnek? Hogy nem szánod könyhullását két szép szememnek! Valjon így kell-é elmulni az én éltemnek? Óh Ur Isten – ha lesz vége én gyötrölmemnek!… Hangos szavu filemile kedves szólását, Szép kertemben, cyprusfámon hangicsálását Nem kivánom – csak óhajtom nyelved szólását, Láthatnám szép ajakidnak rám mosolygását! Sok étczakák álom nélkül mulnak el tűlem, Ha történnék aluvásom, akkor is nékem Ugy tetszik, hogy téged látlak csókollak szivem… Ha felserkenek – hát senki nincsen mellettem! – Authorát ez verseknek mostan meg nem mondom, De kirül van: versfejekben el nem hallgatom, Sőtinkábblan szép rendessen előszámlálom: Ezerhatszáz és hatvanban az kinek irom. Szintén Kisasszony havának ideje tájban Személyedtül elválásom keserü búban Irám ez nehány verseket Szeben-várában, Személyedet óhajtottam iszonyú lángban.

FÁRSÁNGI DAL A RÉSZEGES ASSZONYRUL. – 1666. – Az minap egy asszony az többi között Ki lakozik vala két utcza között Ily csudát indíta borital között – Eb egyék benne20) hacsak bélt főzött! Asszonybarátim, jer ugymond, igyunk! Az urunk vesztéért mast vigan lakjunk, Két három rosz pénzzel ne is gondoljunk – Holnap égett-borra meg’ ide hajtsunk. Jobb kezét azonban szájában ölti: Az mit előbb ivott – az előltölti, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az bornak ő szagát hogy elfujthassa: Foghajmát – vagy tormát igen hapsolja, Noha torkát, gyomrát az igen rágja – De jó, hogy az urát elámíthatja! Mint az tátosok, ugy megvivának, Nem régen urával vonyakodának, Efféle dolgáért harczolódának, – Mind az egész éjjel harczot tartának. Urának szakállát marokkal tépi, Beste-lélek fiának őtet nevezi, Nem vala oly szitok kivel nem jegyzi: Megöllek az éjjel! – Azzal ijeszti. Noha mindezek megkezdtek lenni Akará urával elfelejtetni, Torkon vervén, mindezt el kölle nyelni: Vert farkasnak köllött rókát hordozni. Ura otthonn létekor az ágyot őrzi, Bugyogós korsóját párnában röjti Ha ura nem látja akkor hörpenti, Bortul lobbant torkát azzal enyhíti. Ha ura néki szól: erőssen morog, Ha torka böfög is! hasa korog… Ugy tetszik nékie: az ház is forog, Szivében vetve van álnok horog. Ura mások előtt igen esküszik Hogy az bor nékie semmit sem tetszik – Maga21) ha tekénted: torkáig iszik, Megköszönd az vizben ha meg is mosdik! Óh bezzeg utálá az bornak szagát, Ugyan utálá meginnia az borát; Mint koldús szégyenli az más garassát: Mégis fölhajtá ivós korsóját. Mely igen beteges mig nem ihatik! Hidegen, melegen csak az mit iszik, Rágatlan az bor is tűle nyeletik – Jaj mint szánom szegént hogy igy kinlódik! Isten oltalmazzon illyen vendégtül! Minden jó férfiat illy feleségtül! De hogy megóhassuk magunkat ettül: Kérjük az Ur Istent teljes szivünkbül! Hej hogyha látnád ezeknek dolgát – Ötöd magával nagy-víg lakását „Tartozál jó Örzsék…“22) dudolván mondják, Bugyogós korsóját tánczban taszíták. Az kibül hajdina darab szalonna Tudja az korcsomát az pósta szolga; Kakas bévakarja, jércze kirugja: Ura keresményét gyakorta szórja. Jaj szegény asszonnak megszáradt torka Mint perecz-sütőnek ........ tája; Ha meg nem könnyebbszik mint lészen dolga: Tudom Tantalusnak bővül meg kádja. Az ezerhatszázban és hatvanhatban Az kedves fársángnak közepi tájban Az keserves asszon iszik buvában. . . . . . . . . . . . . . . .

KESERŐSÉG MIATT… – A kriváni kastélyban, 1666, decz. 10-kén. – Keserőség miatt majd megemésztetem: Mert távul van tűlem az ki szeret engem; Gyakran lángol bennem megemésztő tüzem, Álmamban is tűled gyakran rettegtetem. Óh minden egy ....23) már ugy tart ez világ, Csak próbál, visel, s nem kell semmi vigasság, Azért én életem csak méreg, boszuság, – Cupidó Vénussal fiát elárulták. Mint társátul megvált szép gerlicze-madár Szomorkodván szegény bolyog, alá s föl jár: Igy szegény fejem is csak szomoruvan jár – Mert szeretőjétül eltávozott immár. Legordulván24) hullnak szemembül könnyeim Keserőség miatt nyögnek én ajakim, Szivembül újulnak gyakor óhajtásim, És édesem helyett énnekem könnyeim. Óh gyönyörüséges édes szép asszonykám – Nyelved szép zöngését vajha hallgathatnám! Rózsaszin orczádat én csókolgathatnám, Kézben derekadat hozzám kapcsolhatnám! Siralmas gyászomat rólam mind elhánynám: Te szép személyeddel ha szemben juthatnám, Minden búbánattul én megfosztattatnám – Szomoruságimban megvigasztaltatnám. Édes szivem higyjed, rövidnap megtérek, Hozzád szeretőmhez azonnal sietek, Virágos kertedben rózsát szedegetek: Piros két orczádon gyenge csókot tészek. Ezerhatszáz fölött és az hatvanhatban Karácsonhavának tizedik napjában Szerzém ez verseket kriványi kastélyban Nevemet feljegyzém az versek számában.

KEDVEMET ÚJÍTÓ. – A XVII-ik századból. – Kedvemet újító Öröm, bátorító Nympháknak szép asszonya, Im elődbe mégyen Ajándékot viszen Vénus szegény szolgája; Fogadod jó szivvel, Szűbéli örömmel – Kedves hived ezt várja. Alázatossággal Noha bátorsággal Ez követséget mondja; Vénus izenetit Kedves szép verseit Most elődben számlálja. Meglássad s meghányjad Szivedben megszánjad – Jó válaszszal bocsássad! Te szép termetedet, Gyönyörű képedet Én mihelten megláttam: Régi személyedet Hozzám hűségedet Én magamnak ajánlám. Most légy egészséggel Neved rövid szóval Versfejében béfogtam. Az kinek nevére Gyöngyvirág levélre Ez nehány verset irám: Régi szerelméért, Hozzám hűségéért Azt ő neki ajánlám; Hogyha megolvasod: Ottan megtalálod, Ki légyen – megtudhatod.

NINCSEN AZ ÉG ALATT… – 1672. – Nincsen az ég alatt kedvesb az gyémántnál, Hozzá meg hasonló az finom aranynál: Istenasszonyok közt nincsen szebb Vénusnál, Földi asszonyok közt nincsen szebb – Jutkámnál! Édes személyedet noha ritkán látom: Kedves ábrázatod gyakorta óhajtom! Szerelmes beszédim szivemben titkolom… Jaj, ki nagy bánatom! hogy szivem hervasztom. Kegyetlen, havasban-lakó fenevadak, Noha hajlott testem már régen prédának: Számtalan bánatim naponkint fárasztnak Édes Júliámért aggasztnak, s fonnyasztnak. Életem újulást gyenge szerelmeddel Őzd25) el bánatimat ennyi kérésemmel, Biztassad szivemet szerelmed tüzével – Hogy veled élhessek szép örvendezéssel. Didónak példája jusson jól eszedben Az ki Aeneásért szenvedvén szivében: Megölé ő magát keserőségében – Hogy szép szeretője lőn elmenetelben. Ez szomorú hirrel szép Lacedonia Az ki szeretőjét elmenésben látta – Gyenge szép két szeme sirásba fordula, Királyi ruháját gyászra fordította. Didalus magának szárnyat csináltata: Szép szeretőjével hogy szembe juthatna, Azonba a szárnya ottan elolvada Csuda nagy veszélylyel az tengerbe hala. Ezképpen történnék nekem is halálom: Csakhogy egyszer lenne veled mulatásom! Bátor26) vadak között lenne én lakásom: Csakhogy kitölthetném kedves kivánságom! Szárnyat csináltatnék, ha azzal használnék: Csakhogy szerelmedben én részesülhetnék! Didalus módjára halált is nem szánnék – Csakhogy édesemmel gyakran beszélhetnék! Jutnának eszedben régi ajánlásid, Mások előtt is tött édes igéretid, Gyászszomorusága szivemnek csak addig: Mig csókot nem vesznek orczámrul ajakid. Ujabb egészségben tartson meg az Isten, Igaz szerelmedért lásson kegyelmesen; Engem is éltessen veled egyetemben – Élhessünk kedvünkre jövendőben szépen! Tudom irígyimnek fenekedéseket Noha ritkán tartjuk, titkon szerelmünket:27) Mindazáltal mégis igen berzenkednek – Ne féljünk semmit is, higyjünk Istenünket! Kedves szerelmedért ez verseket irám; Kérlek édes szivem, gyakran tekints reám, Igéreted szerint fordulj szemben hozzám – Tégy részt szerelmedben édes szép cyprusfám! Áldjon meg az Isten minden jó kedvébül Az ki ránk nézdegél az magas mennyekbül, Tartson már magának minket mindenestül – Hogy véle élhessünk örökké – vég nélkül! Mosolygó virágos Pünkösd innepében Az ezerhatszázban és hetvenkettőben Édessemrül irám ez verseket épen: Keresd föl az nevét verseknek fejében.

NEM RÉGENTEN VALA… – 1676. – Nem régenten vala nekem vigasságom, Vigadván gyakorta való mulatságom, Mulatságom után kevés busulásom: Busulok mast immár, mert van sok aggságom! Aggódván elmúlik tűlem ifjuságom – Ifjuság idejét folynia mert látom; Látván ellenségim én ártatlanságom: Ártalmasnak mégis kiáltják világom. Világomat élém, világon világom: Virágoznék midőn kedves ifjuságom; Ifjuságom utát gátolja fogságom, Fogságomat mikor uri, szabadságom. Életem panaszban; éltem is semmiben Igazságtalanúl hiremben-nevemben Mocskolván, hogy ők is magokhoz hasonlíthassanak: Hasonlitásokkal rágalmazhassanak.28) Ilyen mindez világ-fia átaljában, Az ki torkig merül az nagy álnokságban; Másra keni vétkét, gyors az vádolásban: Csak lehessen mentség az maga dolgában. Óh fölséges Isten! óhajtásom értsed, Értvén, bús szivemet sokkal ne késértsed – Késérteted inkább fejemrül térítsed: Hogy irgalmas voltod hozzám megjelentsed. Mellemet szaggatja, erőmet fogyasztja, Fogyatván: busulás velőmet szárasztja, Szárasztván: szivemet éppen elhervasztja, Hervasztván: testemet sirban bészállítja. Óh fonnyadt virágszál – ki minap virágzál, Virágos kertemben kedvem szerént játszál, Játszadozván: de mast száraz ágra szállál – Mi lehet az oka hogy így nyavalyodál? Nem egyéb: irígyem rám fordult méreggel, Szivemben béhatott mérges kézivével, Reám hazug nyelvvel költött beszédével – De megveri Isten fogván üstökénél! No többet nem szólok, elhagyván sok panaszt, Panaszom mert látom senkit nem hervaszthat, Meghervadott szemem inkább könnyet áraszt – Vegyenek irígyim Istentül bőv választ! – Ezerhatszáz hetven és hat esztendőben Mikor már gabona sárgudnék mezőben Szent-Jakab havának elsődik hetiben Ezeket ugy irám bús szivvel versekben.

MEGUNT ENGEM AZ ÉN URAM… – Debreczenben, 1688. – Megunt engem az én uram czafrangos voltomért; Nem adnék én egy deákot hatvan katonáért, Az deákot derekáért – teste állásáért Ugy szeretem az lölkömet frissen járásáért. Nem ér vele egy dologbul hatvan parasztember, Az udvari levesek (?) is mint megázott kender, Csak olyanok mint ó boron megrészegült hengér,29) Avvagy az rab, az ki mellett szüntelen az csincsér.30) Szomorúan nézi mert ő fogságban tartatik, Az udvari leveseknek csak forgója fémlik: De az deák alkalmatos, őmaga is hízik Mikor Vénus csatáján jár – igen vitézkedik. Az szép asszony ugyan vigad ha deákot láthat – Annálinkább ha ő véle kedvére mulathat, Mert gyönyörü szép csókokat orczája ott kaphat, És patyolathoz hasonló testet tapogathat. De ellenben az deák is jó szivvel mulathat: Rózsaszinü szép orczákat mert szája csókolhat, Két szép gyönge aranyalmát gyakran tapogathat – Mézzel folyó édes szókat szép Vénustul hallhat. Azért gyönyörű szép karok őtet ölelgetik, És ő néki minden csontja örömmel bételik, Fejér hattyu-lábaival lába nyomattatik, Szerelemnek csókjaival szive terhesedik. Mindenféle ajándékot ő tűle megnyerhetsz, Akar oldalt, akar hasmánt mind megcselekedhetsz; Vitézmódra szép Vénussal szegény megütközhetsz Szép árvája szerelmivel hitelében lehetsz. Elég légyen az én versem, mert mind az két részrül Talám többet irnék másszor asszony szerelmérül Az ki azért meggyőzetett deák szerelmétül – Ilyen szókra fakadhat ki szerelem tüzétül: Bár éntűlem mind az étel, mind az ita messze Eltávoznék, csak egy deák szeretőm lehetne, Minden testem és tetemem vigan örvendezne – Szép Vénussal az én testem innepet szentölne. Azt akarnám: minden füszál egy deákot szülne, Minden uton és utfélen egy-egy deák ülne, Az hol tűle az én szivem örömmel bételne – Minervának táborára tudom hogy készülne. Áldott bizony az a magzat ki deákra talál: Mert szerelem az deáknál ugyan parázson áll; Ha szép nyelvet kiván: aztat csak deáknál talál – Az hol bátor sziv kölletik: ott mindenkor megáll. Bezzeg én is komámasszony megfogtam volt egyet, Ha világon szerelmes volt: az volt az, elhigyjed; Bárcsak mastan két fejünkre találhatnék egyet – Megújulna31) sok bánatunk – bizonynyal elhigyjed! Nem beszélem én már tovább deákok szerelmét, Ki nem bolond, ihon megvan! nézze meg személyét Hogyha látja – megkivánja ékes tekéntetét – Még éjjel is nem felejti az ő szép termetét. Nem kérdem én már senkitül deákok szerelmét: Mert jól tudom, próbáltam is ő szerelmességét; Járd el bátor32) ez világnak hosszát szélességét: Nem hiszem hogy találhatnál te nagyobb szerelmet! Scholában tanult elmémet gyötreni nem szánom, Elmémbéli fáradságom semmire sem bánom, Gyönge elmémtül mint lehet hiven tatarozom: Az deáknak pennájokat meg is koronázom! Nem ér véle az képiró ő borostyájával:33) Mert az deák följül mulja pennacsinálással; Nem ér véle barbélylegény ő sétálásával: Mert ebben is megelőzi deák bölcs szavával. Szabólegény az kovácscsal jobb hogy csak hallgason, Mert ha varr is, kovácsol is: igen késő haszon; Vargalegény az tobakkal34) bocskában35) gázoljon, Az udvarban nőtt nyalka is jobb csak tálat mosson Hogy nyitod föl csipás szemed hitvány molnárlegény, Ki olyan vagy mint az tüznél elszáradott héring; Azt tudod csipás szemeddel, hogy már az nap is téj – Jobb hogy csak veszteg fekügyél, alugyál az tüznél! Csizmazia, csiszlér36), pintér37) csak megcsöndesedjél: Az deáknak egy szavára engedelmeskedjél; Szép asszonynyal semmimódon ne szerelmeskedjél, Mert ti nagyon zörögnétek, bár jól mesterkedjél. Jaj az szegény korongrúgó gerencsér-legényke – Jóllehet hogy fazokaddal vagy te igen hötyke: De az vitéz deák előtt vagy olyan mint pille, Ha akarná egy bennetek tizet is elvinne! Hát te szurkos és mogorva, goromba lakatos – Jóllehet az te munkád is olykor igen hasznos: De gyakorta menyecskéknek igen-igen káros, – Az deáki sereg előtt vagy te igen csúfos. Látd-é édes komámasszony mely drága az deák! Olyan ritka mint az mezőn basilicum-virág, Olyan kedves mindeneknél mint az zöld pálma ág – Szintén olyan kellemetes mint az olajfa-ág. Az könyvtartód gyémántkűbül légyen kifaragva Minden része spichinárral, rúzsával megrakva; Pennatartód majoránna, ékes mint viola – Szaporodjék minden kincsed mint az borostyánfa! Mendikásod szófogadó légyen mint Párisé, Ne lehessen olyan ravasz, mint az Argyílusé, Hanem légyen oly hivséges mint Alexsándoré: Igy lészen ő köllemetes elhigyjed, mindennél! Kérem Istent tiszta szivbül, hogy minden dolgodat Áldja, szaporítsa neked két kézi munkádat; Az hol jársz-kelsz, bujdosol is – minden szándékodat Áldja meg Isten mindenkor jó kivánságodat! – Ezerhatszáz nyolczvannyolczban mikoron irnának, Haiszler gyenerál38) tábora városra jutának Debreczenben hogy kvártélyra mind elosztatának: Akkor mondta egy szép asszony czifra katonának.

MEGMONDÁM TŰZÉGETTE… – 1692. – Megmondám, tüzégette, Hogy meg ne házasodjál: Mert egy szem buzád sincsen – A mellett pénzed sincsen. – Hadd járjon édes néném! Eltart az én Istenem! Vadkörtvélyt is aszaljunk: Ugyan mégse koplaljunk. Noha nincsen Rácz bátyám: De vagyon kukoriczám Eltartom magam azzal Szépen, másodmagammal. Ha elmegy az aratás: Télben érik az csipke Kimenjünk az mezőre, Szedjünk mi szükségünkre. Vadalmát, körtvélyt szedjünk, – Sárga-tököt szerezzünk, Pénzen ilyet ne vegyünk: Ugyancsak is megegyünk. Gelegonyát is bőven, Kökény s magyaró lészen, Kukoriczát is pénzen Még más is tűlünk vészen. Ha az télben belépünk Másoknak gyapjat tépünk, Hejában ne deleljünk – Ugyancsak kiteleljünk. Hej dudoljunk, dudoljunk! Vadkörtvélyt is aszaljunk; Abbul fonalat fonjunk, – Nyakunkba ruhát vonjunk. Ha megzöldül az haraszt: Ümögben jár az paraszt, Mikor mivel kapálást – Akkor nem köll az palást. Aztán Szen-György nap táján Jutunk fogyatkozásban: Kimenjünk az sóskára – Meghizunk nem sokára. Ha eljön az aratás: Én is dolgozom mint más, Itthon marad az padlás – Bizonyság lész az Balázs. De ki nyárban nem keres: Télben az hasa üres, Még az kenyér is kedves Noha nincs gyakran leves. Nám Bencze bátyádnak is Nem volt még csak rozsa is: Megházasodott mégis – Nem szégyen hát nékem is! – Ugyde Bencze bátyádnak Frissebb társa volt annak; Nem mordul az orsónak – Télben is pénzt találnak. Ne nézz Bencze bátyádra, Ne légyen gondod arra; Talála ő társára – Mint az tót az kására. Mikor ő hasa jól lakik: Akkor az tied nem telik, Üresen morgolódik – Étekrül gondolkodik. – Ne pirongass jó néném! Más volnál: nem szenvedném; De méltán megbüntetném, Házambul is kiverném. Majd kinyilik az idő Én sem lészek heverő, De méltán dologtevő – Mindenre gondviselő. Ez verseket hogy irám Kilenczven kettőrül szólván, Költenek Nyitra táján Egy plebánus konyháján.

HALLOD-E IFJU… – A XVII-ik századból. – Hallod-e ifju, jőjj te egy szómra Nem mondok gonoszt, sőt intlek jóra, Nem sokat tészen egy fertály óra – Nem sokat tészen egy fertály óra. Tudod-e mastan elődben jöttem? Avvagy nem veszed azt is eszedben Hogy ma napestig fáradtam ebben – Hogy ma napestig fáradtam ebben. Nagy siralmasan téged kereslek, Minden utakon téged lestelek, Igen akarom hogy föllöltelek – Igen akarom hogy föllöltelek! Mondjátok mastan nagy hamissággal Bétöltöm minden fogadásimat, Megadom minden adósságimat – Megadom minden adósságimat. Szép nyoszolyámat is megvetettem, Selyem paplanynyal béteritettem, Szép szőnyegekkel béfödöztettem – Szép szőnyegekkel béfödöztettem. Mast jőjj el vélem, arra fekügyünk, Ketten, kedvesen szerelmeskedjünk Szép játékokkal megelégedjünk – Szép játékokkal megelégedjünk. Nincs uram itthonn, elment nagymessze, Tudom mikor lesz hazajövése, Csak tegnap ment el, nem köll félnie, Csak tegnap ment el, nem köll félnie. Utraváló pénzt is eleget vitt, Aranynyal tölté meg az erszényit; – Mast legyünk vígan, elvitte az kint, Mast legyünk vígan, elvitte az kint. Kezedben vagyok, szabad légy velem, Te se kémélljed magad éntűlem, Járulj közelebb, ölelj meg szivem – Járulj közelebb, ölelj meg szivem! Ifjuságodat ne tölts(d) hejában, Mert mast vagy virág szép illatjában, Fáj az te szived kivánságában – Fáj az te szived kivánságában. Hiszem nem lehet ördög az ember, Kinek ura van oly asszonyember: Hogy meg ne unja ha itthonn hever – Hogy meg ne unja ha itthonn hever! Sem testemnek sem lölkömnek nem köll, Csak téged lölköm óhajtlak szivvel – Soha tetűled nem is állok el – Soha tetűled nem is állok el. Kérlek, te engem hogy meg ne útálj, Mig uram megjön: addig nálom hálj, Együtt légy vélem, tűlem el ne válj – Együtt légy vélem, tűlem el ne válj. De csak veszne el az kurafia Másszor lennék én akkor világra –39) Óh hogy meg nem tud rólam halnia – Óh hogy meg nem tud rólam halnia! Majd reám vészem kamuka-szoknyám, Lábomban vonszom karmazsin-csizmám, Ékesen járok, nézz bár én reám – Ékesen járok, nézz bár én reám. Pentölöm gyolcsa két forint árra, Az fölhajtása kilencz pénz árra, Minden munkája hat arany árra – Minden munkája hat arany árra. De csak jönne el az sokadalom Az vásárfiát néked megadom, Csak vegyed tűlem jóakaratom – Csak vegyed tűlem jóakaratom. Csak te kedvedért ékesen járok – Nem ugy, mint egyéb tunya asszonyok; De derekamban csak meg sem hajlok – De derekamban csak meg sem hajlok. Hogyha kivánod, majd hegedűlök, Avvagy cziterát vervén örűlök, Lantot pöndítek, öledben űlök – Gyönge orczádra szép csókot tészek.

FENÉKKEL FÖLFORDULT… – Mendikás-ének a XVII-ik századból. – Fenékkel fölfordult már ez széles világ, Megholt Mátyás király elkölt az igazság; Ki azelőtt rosz volt: azé az uraság – T....s mendikás is mast asztalfére hág. Az ki igazat szól betörik az feje, De ki hazudni tud: ül az asztalfére Nagy kevélyen kandál az ezüst-sellégre40) Könyekig jár keze az fekete lébe. Ha Vitambergában oly oskolát tudnék. Melyben hazugságot egy tökkel kaphatnék, Csak sánta lovon is – mégis oda mennék: Tudom, ha megjőnék asztalfére állnék. Miulta nem kezdék hazugságot szólni: Az szám is nem kezde tormás csukát enni; Csak kezdék azután kemenczét füttetni, Rongyollott nadrághoz zifát mendikálni. . . . . . . . . . . . . . . . Én vagyok a hires „date victum“ várban… Hogyha mastan volna nálam darab túró Vagy tokaji borral teli mázos korsó: Úgy jutna az számra amaz constructio. Abban az országban az melyben én voltam Egy tudatlan gyermek ökörré vált, láttam; Hogy ott ökör nem volt azelőtt nem tudtam, Hogy bolhán szántottak akkor én ott voltam. Láttam oly szunyogot melynek lába, szárnya: Dunát által érte annak hosszusága; Hidnak tették azt ott Duna két partjára Az sok kereskedő emberek számára. Láttam oly halat is az melynek gyomrában Egy kegyetlen erdő vala, tágasságban Hogy háromszáz ember paripán jártában Eleget nyulászott benne hamarjában. Láttam oly ökröt is melynek ő döreka Az hegyeket érte annak hosszusága; Hogy tizenkét hegyrül az füvet lerágta – Mellyen csudálkozik az ki azt nem látta. Láttam oly tikot is melynek ő tojása Rettenetes nagy volt annak hosszusága, Hogy huszonkét falut elmosott az árja – Ugy felhánta magát mint az tenger habja. . . . . . . . . . . . . . . . Most ollyat hazudok, kit magam sem hiszek Talám az urak is egy polturát vetnek, Vagy az asztalfére engemet ültetnek – Avvagy az ajtón is ebrudon kivetnek. Láttam az Dunát is hogy egyszer megégett,41) Másutt ismét láttam ollyan embereket Kik szélnél egyebet sohasem ettenek, Egymásra köszönték az levegő-eget! – De uramnak látom – régen ide hátra Lencsét csépöl igen szeme karimája, Arrul gondolkodik: mint van háza tája, Balaton felé van minden gondolatja. – Az ki ez éneket többé nem hallotta Avvagy az éneklőt üresen bocsátja, Ki volna ne jutna illyen állapotra Az leányok közé kalefaktorságra.

KÖNNYEM CSORDUL… Könnyem csordul Kedvem mordul, Mint hegyestőr Szivemre tör; Gondolatimban ha beszállok Képzelődésemben ha megállok: Végemet érem Jaj mert foly vérem… Setétek nékem az egek!

BOKROS BÚ HABJAI… – A XVII-ik századból. – Bokros bú habjai reám tódulának, Minden örömemtül engem megfosztának; Irigyek nyelvei reám szállottanak: Ezek főokai én bujdosásomnak. El kell menni, noha nehéz szivemnek, Nincs is maradása árva fejemnek; Mindenek ok nélkül én reám törnek És végit akarják vetni éltemnek. Ezen nyavalyámon igen busulok, Nincs itt maradásom, talpamon állok; Sokáig egy helyben nem maradhatok – Keseredett szivvel utra indulok. Hol lesz maradásom: csak Isten tudja! Keseredett szívem meg nem mondhatja, Mely sziget lészen, vagy föld határa Istentül rendelt én lakásomra. Orczámon gyakorta folynak le könyjeim, Meg nem is szünnek sirástul szemeim, Keserves jajszókat zengnek ajakaim, Jaj megemésztenek én számos vétkeim! Gyötrő bánatomnak sűrü zokogása Ott már szaporodik én gondolatomra; Hogyan járhatnék én végső órámra: Én szegény lelkemnek kimulására?! Tudom is jobb volna holtom mint éltem, Hogy koporsóba tennék én holttestem; Ottan megnyugodnék minden tetemem, Bánat sem tusakodnék úgy én ellenem. Azért valamerre lépnek lábaim, Soha meg nem szünnek sirástul szemeim; Bánattal teljesek minden óráim – Jaj megemésztenek titkos vétkeim.42) Árváknak tútora édes Istenem Elégöld meg kérlek esedezésem, Elég immár bujdosni énnékem, Nyugoszd meg mennyégben én szegény lölköm.

BOKROS BÚ HABJAI… – A XVII-ik századból. – Bokros bú habjai rám tódultanak, Minden örömemtől már megfosztanak; Hegyes mérges nyelvek én reám szólnak: Ezek főokai bujdosásomnak. El kell menni, noha nehéz szivemnek, Nincsen nyugodalma árva fejemnek, Bús orczámon csorog könyje szememnek, Mély bánatba merült kedve elmémnek. Érzem nyavalyámat, igen busulok, Sokáig ez helyben nem maradhatok; Kengyelben a lábom, úgy abrakolok – Keseredett szivvel utnak indulok. Könnyeznek füvek fák bujdosásomon, Sirnak az vadak is sok sirásomon, Kősziklák repednek jajgatásomon, – Irígyim örülnek bujdosásomon.

IFFIUSÁG MINT SÓLYOMMADÁR… – A XVII-ik századból. – Iffiuság mint sólyommadár Akkor víg ha szabadon jár; De jaj nekem szegénynek már, Vigasztalást szivem nem vár. Mert elkölt már szabadságom, Elrejtözött örömnapom, Fölvirradását nem várom, Míg föl nem jön kivánt napom. Mint ősszel kis fülemüle Kinek énekelő nyelve, Ki be van szegény rekesztve, Lehajtván bánkódik feje. Hol mások járnak kettesen Mint egy Apolló kedvesen Fejem lehajtván könnyesen – Nézek csak nagy keservesen. Mennék én is ha mehetnék, Szárnyamra ha fölkelhetnék; Így magánosan nem élnék, Mint madár társat keresnék. De meg vagyok határozva, Szabad fejem bé van zárva, Olyan vagyok mint az árva Nagy bánatban elfáradva. Óh én keseredett fogoly Kinek szabadsága nem foly, Vagyok mint félig megholt, oly, Majd megemészt a bú mint moly. Meghervadott bennem a szű Mint az gyenge lekaszált fű, Reménségem is majd meghül, Mert kivánt napom fel nem jün. Mely boldogok lám az vadak Kiknek a zöld erdő házok, Mert ők senkitűl nem várnak, Ott sétálnak, hol akarnak. Környül vett már az sok kétség, Isten egyedül reménség, Kitül van minden erősség, – Tűlem is ő tiszteltessék. Óh én kegyelmes Istenem Így kell-é szegénynek élnem? Hogy nem folyhat az reményem Felviradván napom, fényem. Fogság után hadd örüljek, Mint madár szabadon éljek, Hogy ő meg ne keserednék, És sirván reád ne nézzek. Mert elváltam kedvesemtül Mint gerlicze ő társátul; Igen távul vagyok attul Reméntelen szívem busul. Adja Isten, hogy lehessek, Valaha veled élhessek; Ezt ohajtja ez a lélek A kié ez a kis ének.

ISTEN ÁLDJON MEG… – A XVII-ik századból. – Isten áldjon meg édes barátom, Jó hitvöstársom szivbül kivánom Az házasságra van gondod látom Azért ez rendet tarts(d) meg javallom: Lába nyomáért vadat ne kergess, Kecskét gyapjáért soha ne fizess, Üres tarisznyával lovat ne kergess: Nyősző legénynek ez az rend helyes. Arany ezüstért, czifra ruháért, Leányt el ne végy koszorujáért, Előtted való szép járásáért – Inkább szeressed jámborságáért. Hasonlót keress tennen-magadhoz Ki hasonló lesz állapotodhoz: Egyenlő légyen szegény korodhoz: Ne hányja semmit nem hoz házadhoz! Jóllehet hogy ezt én nem próbáltam: De jó barátom házánál láttam; Az asszony dolgát ott megtanúltam, Urához ilyen szavát hallottam. Mond az urának: egyél ha hoztál! Hogy megkészítsem: mondd meg, mit adtál? Üres konyhára mért házasodtál?! Egyél kenyeret – nincs egyéb annál. Az szegény férfi nem tud mit tenni. Szégyenletében az vizet veszi Száraz kenyerét azzal öntözi, Az asszony szavát sirván könnyezi. Koporsójáig jász43) dolga annak Kinek szemére effélét hánynak; Csak rozs-kása is kit szivbül adnak Mézes mácsiknál jobbízü annak. Régi beszédben igaz közmondás: Tanulj másokrúl, hogy sok bút ne láss; Az igazmondás nem emberszólás: De az rosz asszony holtig való jász. Azért barátom adom tudtodra, Köllő tanácsom ne vessed hátra: Körmötlen lévén ne hágj nagy fára – Hogy vissza ne dülj fejed lágyára. Mely nehéz dolog az erőtlennek Nagy fát levágni az csonka kéznek, Gazdag lányt kérni szegénylegénynek: Csufolják őtet szemtelen légynek. – Isten engedjen néked is egyet Kivel holtig élj, egy tiszta szűzet, Mint szelid bárányt egyűgyü44) jegyest – Istenért kérlek: ne végy kevélyet! Ruháson azért soha ne kapjál Ki után aztán ne pásztorkodjál; Nagy kincsért pályát soha ne fussál: Végre Dunáról szomjan ne jussál.

BOLONDSÁG VOLT… – A XVII-dik századból. – Bolondság volt nádhoz bizni Ki szépen föl szokott nőni: De mihelt az szél kezd fújni – Mindenfelé kezd hajlani. Én is biztam egy nádszálhoz, Ki elhagyott, hajlott máshoz; Kiért immár végórámhoz Közel vagyok halálomhoz. Nagy örömöm siralomra Régi kedvem óhajtásra, Fordult bennem jajgatásra – Kit nem felejt szivem soha. Én te reád nem haragszom Én édes szép virágszálom, Noha tűled meg köll válnom – Ennek oka más, jól tudom. Fekete jászban jár szivem, Mert nincs immár semmi kedvem, Hogy elhagyott szép szerelmem Akkor érte búban estem. Ily kedves jóakarómat, Kézhez kötött madarkámat Ki kivánta nagy sok jómat – Elszalasztám szép sólymomat. Immár bárcsak néha-néha Lépnél az én szállásomra, Hogy láthatnálak valaha Az irígyek boszujára. Az mit szivem nem reméllett Mast szerencse abban ejtett, Kiben szivem dicsekedett: Rólam szive feledkezett. Nincs oly öröm ki végtére Ne fordulna keserűre; Ne örüljön senki szíve: Míg madara nincs kezébe. Oly nehéz madarat fogni: Mint sebes szél után futni; Vagy szerencsét hátul kapni Az kit meg nem foghat senki.45) De már bárcsak valahára Repülnél az ablakomra: Tudod sokszor galamb-módra Csókot adtam ajakidra. Siratnálak hogyha szánnál. Megfognálak, ha megvárnál; Eddig szivem enyém voltál: Nyugszik szived immár másnál. – Nem óhajtok46) csak hallgatok Mert azzal sem használhatok; Másoknak én példa vagyok – Kérlek rólam tanuljatok!

SZOMORÚ MÁR NÉKEM… – A XVII-ik századból. – Szomorú már nékem járásom, kelésem, Talán ez világban nem lészen örömem: Mert az én édesem eltávozott tőlem, Kiért elbágyadott, s szomorodott szívem. Látom a tavasznak mindenek örülnek, Gyenge violákból koszorúkat kötnek: De az én bánatim mind csak öregbülnek – Mert nehéz gyötrelmek szivemen nem szünnek. Zengedez az erdő sok szép énekszókkal Tündöklik a mező sok szép virágokkal, De én szegény fejem csak búval bánattal, Világbul kimúlok iszonyú kinokkal. Látd mely csudálatos a szerelem dolga! Nincsen ez világon őnekie mássa; Nincs oly erős bástya ki őtet megtartsa – Mert a kővárat is meg meri hágnia. Áldjon meg az Isten téged édes rózsám – Ha már nem lehet is veled mulatásom; Kérlek édes szívem vegyed ez irásom Jó szivvel-lélekkel, kedves tulipánom. Akarnám megtudni szivednek szándékát, Én szivemhez való szived ajánlását, Kiért az Istennek várjad ő áldását: Mert megszegted szivem szavad fogadását! Ne csalogass kérlek, mondd meg akaratod, Hogy mint bizzam hozzád, mutasd meg szándékod, Ha igaz légyen-e a te ajánlásod, Hogy a mit mondottál azt meg nem másítod. Kérlek édes szivem, kérlek hogy tudósíts, Hogy az én szivem már több búba ne merítsd; Eleget kinzottad elbágyadott szivem – A kit meg nem mondhat te előtted nyelvem. Talán azt gondolod: hazudok előtted; De biz édes szivem – majd meghalok érted; Ugyannyira lettem elbusúlt szivemben: Az jártoni erő sincsen már testemben. Olyan vagyok, higyjed, mint szélvészben madár Kit a záporeső ugy ellankasztott már – Szárnyai nem birják, nem is járhat immár, Mindenfelől szegény fejére vesztet vár. Olyan vagyok én már, mint útfélen az ág Kit valaki levág – mindenik reá hág, Minden utonjáró reá tapod és hág, Minden utonjáró reá tapod és hág. Azért immár nékem a koporsó készen – Kiben már énnekem temetésem lészen; Az fejem fölött is egynehány vers légyen Mely emlékezetet énrólam is tégyen: Itt fekszik egy árva, itt eltemettetett, Kinek már éltében a bú véget vetett; Nyúgodjon ő szegény, birja az egeket: Mert éltében egyért ő sokat szenvedett.

SZEGÉNYLEGÉNY DALA. – A XVII. századból. – Szegénylegény dolga És keserves gondja, Sok búbánat, keserűség Mindenfelől éri inség Az szegénylegényt. Bujdosik ő sokszor – Törődik olyankor Búdosásban, fáradságban Sokat busul járásában Az szegénylegény. Életét rendölni Mely felé hajtani Nem tudhatja mért fogyasztja Eszét, kedvét csak forgatja Az szegénylegény. Oskolát elhagyván Társaitul válván Már nem tudja: mellyik utra Magát adja nagy bujába Az szegénylegény. Bujdosásra menne Nagy-idegen földre: De szerencse ha nem szolgál – Bánatjában csaknem meghal Az szegénylegény. Házasodni nem mér Mert sok költséget kér, Hogy személyét kötelezze Magát adja bánatjában Az szegénylegény. Az katonakenyér Kit szegény karddal nyér: Nem szokhatná, mert koplalna Soha penig jól sem lakna Az szegénylegény. Mesterséghez fogni? Nehéz már tanulni, Mert az munkát, pirongatást Nem tűrheti inaskodást Az szegénylegény. Hogyha kanczellista, Avvagy patvarista Ő akarna lenni: módja Nincsen hozzá, csak nyavalya Szegénylegénynek. Urak prevendájok Nehéz szolgálatjok, Éjjel-nappal nem nyughatik Az uraktul csak szidatik Az szegénylegény. Hogy szemesnek való Az játék, ajánló; Ott az czifrák és az nyalkák Pirongatják és hurítják Az szegénylegényt. Tányért sem akarna Udvarban nyalnia: Mert ily nótát, ily regulát Régen hallott ilyen sróphát Az szegénylegény. Hogyha volna kedve Az barátéletre: Sanyarúság most élete Ott is lenne szenvedése Szegénylegénynek. Csép, kasza: nyavalya, Sulyos annak gondja – Mert föltöri az tenyerét, Elfogyasztja kis erejét Szegénylegénynek. Sima tenta, penna; Még azt is megunja; Az kapának az ő éle Vastag látszik az ő nyele Szegénylegénynek. Béres, szolga ha lész Szokatlan ahhoz lész, Ugyan kirí az kezébül Ekeszarva mindenestül Szegénylegénynek. Jobbágyságot üzni Föl-faluban lakni: Űzik, hajtják ur dolgára, Sok pénzt kérnek portióra Szegénylegénytül. Házrul házra járást Szégyenli koldulást, Mert mindenütt pirongatják És jó szivvel nem is látják Az szegénylegényt. Azt vetik szemire: Vagyon még ereje, Dolgozással elélhetne Henyélést ha elkerülne Az szegénylegény. Nem gondolnak véle Hogy üres az béle; Nem tudhatják tudományát Csak ugy tartják mint ostobát Az szegénylegényt. Ha rókamál nincsen Az mentéje szélin: Bár Salamon tudományát Fölülmulja okosságát Az szegénylegény: De nincs böcsületi – Mert azt nem nyerheti Pénz, fajlendis47) köntös nélkül, Az asztalhoz elő sem ül Az szegénylegény. Azért szegénylegény, Mindenütt jövevény, Bizza dolgát Istenére Az ki vigyáz életére Szegénylegénynek. Ez fölvészi baját Minden sulyos gondját, Fölemeli még valaha Csak őt el ne hagyja soha Az szegénylegény! – Ki ezt szerzette volt: Az sokat próbált volt, Sok inségben, bujdosásban Életében az országban Ez szegénylegény.

MENYEKZŐBEN. – A XVII-ik századból. – Hallod-é pendíts(d) az lantot! Hadd oszszam szépen az tánczot; Leány fogd az aranylánczot – Ne tégyen az köztünk gáncsot. Szépítesd gazda az házat, Hordass ki tányért és tálat, Vitesd ki az hosszu asztalt, Rendelj helyt, tánczot és tágast. Az ki nem akar mulatni Vagy pohár bort elköszönni Idején mondjuk: menjen ki Rendeljük más szállást neki. Erre gazda jól is vigyázz Ifjakat mikor tánczba látsz Ollyankor vigan azt kiálts(d): Hegedős! három most a táncz! Tánczközben töltsed az bort is Ne légyen panasz abból is, Vigyázz az asszonyokat is Ne hagyjad szomjan őket is. Állj félre az ki bánkódol, Itt bizony nem morgolódol! Vagy igyál, vagy penig tánczolj – Egyébkint köztünk nem lakol. Vőlegény, megkéméljd magad Az borral gyomrod ne bántsad Tánczban lábod meg ne fáraszd, Virradtig hogy meg ne unjad. Lesz neked még más dolgod is Munka köll higyjed ahhoz is; Bement már a menyasszony is – Menj utánna sirva te is. És az elmédben forogjon: Most rövid éjszaka vagyon; Az álom rajtad ne fogjon: Az párta kontytyá változzon!

A BOR, MAJD A VIZ DICSÉRETI. – Töredék a XVII-ik század második feléből. – Bachus. „. . . . . nagy az én értékem, . . . . . szőllőhegyek jószágim énnékem; Nohát hiveimnek serege jőjj elő! Az kiknek gégéje boromat lenyelő. Miles. (Szegszárdy, hadnagy). Én az mint látjátok vitéz ember vagyok: Az hires kopányi lobonczok hadnagyjok; Az bor dicséreti énnálom is nagyok – Az kik ezt gyalázzák: meggorombult agyok. Az hideg félsz miatt néha majd megfagyok, Az röttögés miatt földre majd lerogyok, Lölkömben, testemben majd csak el nem fogyok: De csak igyam jól bort – félelmet elhagyok. Első tekintettel ugy félek mint a nyúl Hallván hogy ellenség hozzánk közel dul-fúl; Már sok jó legény is halálbul majd kimúl – Az pihegés miatt immár csak meg nem fúl. Sok az g.....ában csaknem hányat rezet: Mikor fülünkben csöng a török nevezet, Mikor generális minket harczra vezet, És majd ellenséggel szükség fognom kezet. De ha kettőt-hármat borban jót köppentünk,48) Ámbár egyelsőben igen megdöbbentünk: De Bachus zsirjával hogyha gégét kentünk – Ellenség köziben bátorsággal mentünk. Egy két ital bortul az sziv leszen bátor, Nem fél ha felvonva van sok török sátor, Tudom cserben nem hagy majd engem a bátor – Kinek lakodalom köll és nem hitván tor. Musttul bátorodnak az félelmes szivek, Hogy vetik sok nyilat bár ránk ott kézivek: Sok törököt vágunk, kikkel laknak nyivek – Az boritalt azért keressék az hivek! Mi lehet szebb virtus, mint az szép bátorság? Melylyel együtt járhat az szeléd jámborság; De meg azt nem mondom, hogy jó az latorság, Félelem peniglen merő azon kórság. Méltó hát dicsérni illy nagy jónak okát; Ki bort bőven iszik: ereszt kövér tokát, Noha az ki iszsza az fölötte sokát: Néha homlokukon ütik csákán fokát. Kántor. Az mint vitéz hadnagy Szegszárdy uram mond – Egészen rá hagyom… Csak alig dudolok hogyha borom nincsen Mellyet én nem adnék semmi drága kincsen. Az fazék üresen telesnél jobban kong: Kántor ha jó borral megtelik jobban dong. Fazekas ha herpent: jól forog az korong – Ha így nincs, bár érje hátomat nagy dorong. Poéta. Igaz; kántor torka az bortul megzendül – Úgy, hogy az hiveknek fülök is megcsendül; Kántorral poéta szint’ egy huron pendül: Tapsolnak mindketten mikor szőlő zsendül! Bor nélkül elmének lassan futhat lova, Olly tompa s ostoba, kemény mint a kova; Hányjaveti magát széjjel ide s tova: De mégsem csinálhat futó verset soha. Minap egy patronus szegény voltom szánta: Borral megitata – elmém azt nem bánta, Mert a sok szép verset csak úgy szórta hánta: Akkor én poémám ugrott, s nem volt sánta. Ha penig hasamban töltök csak hóvizet: Akkor a poézis nékem karcsún fizet, Alig irok verset kilenczet vagy tizet – Az is penig nem ad semmi kedves izet. De ha borkát iszom: verset irni merek. Mert bennem buzognak az versszerző erek.

Mikor Christus rendelt új testámentomot Szerzett végvacsorát, szent sákramentomot; Ez dologban látunk illy fundamentomot: Bor dicséretinek nagy argumentomot. Ez borral, nem vizzel őket szolgáltatta Bornak nemzetségét49) ezzel tudnunk adta; Illy nagy méltóságra az bort méltóztatta: Az szent vacsorában szent eszköznek hagyta.

Be okossan szóllál tudós bölcs próféta – Nem hijában fejér szakállad mint kréta, stb. Első pap. Szintugy megérdemled az papi süveget És az fejér lovat, s az boros üveget: Mert most szád vanitást bizony nem csevegett! Asszony. Édes komámuram, míg én leány voltam: Az bor szagátul is majd csak meg nem holtam; De minekutánna aztán férjhez mentem: Ez nagy irtózástul csak könnyen megmentem. Addig kóstolgattam a bort lassan-lassan: Megtanultam végre inni hatalmassan. A boros üveget szintugy ápolgatom – Mintegy kis gyermeket ölben hordozgatom. Nemes ur. (Nobilis). Megvalljuk jó asszony, jól szóltál nem rosszúl, – Noha mint az hajad: elméd nem oly hosszú. Én is szóllok egyet kedves jó feleim, Nemes ember vagyok, mert grófok eleim, Vagynak tömlöczeim, lánczaim, s kötelim, Jus gladii-t hagytak rám nemes szüleim. Uri voltom szerint uri asztalt tartok, Oda eljöhettek… De ha jól nem isztok: a nagy magas partok Megütnek… Bizony semmi volna a gazdag vacsora: Hogyha az gazdának nem volna jó bora. Vidám muzsikák is úgy nem pendülnének Hegedű s czimbalom meg nem zöndülnének, Fülek víg hang miatt meg nem csendülnének, Tálak a táncz miatt meg nem rendülnének. Hegedűs vonóját ha gyantával feni: Semmi – ha csak borral torkát meg nem keni, Jól iszik s a helyét ugyan megnyökkeni – Nótáját jó kedvvel meg lehet érteni. Nohát muzsikásim most is muzsikátok, Pendüljön, mert már ma borral jól lakátok! Vinczellér. Mások háta megett sunyorgó zsellérnek Talám szabad szólni szegény vinczellérnek! Igy én is ha lehet majd a latban vetek, Szóllok egyet-kettőt, valamit tehetek, Bor dicséretében a meddig mehetek – Mellynek gyalázója biz én sem lehetek.

Mindazt valamire nagy munkával jutunk Méltó megböcsülni, mire néz ez utunk – Nohát a pinczében légyen forráskutunk! Neptunus. Én vagyok Neptunus, vizeknek királya, A nagy tengereket hatalmam megszállja: Talám Bachus bennem mássát feltalálja! Istenek egymással noha nem pörlődnek, Egymásra fenéül nem köszörülődnek, Mint az szilaj kosok ők nem türkölődnek, Patvarbeszédekkel sem nem zörgölődnek… Mindazáltal én is ha méltóságomat Szépen declarálom hatalmasságomat: Azzal megjelentem bölcs okosságomat.

RÉGI FELKÖSZÖNTÉS. – A XVII-ik századból. – „A régi magyaroknak bortköszöntő szólások ily szavakkal végződött:“ Vivat sincera sincerorum sinceritas! Kurv’ az anyja rosz embernek, egy szó ugy mint száz! A ki minket hátunk megett, nem szemben gyaláz. Ollybá tartom rosz embernek reámszólását: Mint szeméten gubás ebnek az ugatását. Hadd koptassák a nyelveket haszontalanúl: Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl! Ökör iszik kelve, ember barátságért. Jó bor e’ gazda Jó szőlő hozta, Az Ur Isten áldja meg A ki ezt kapálta, A ki ezt hozatta, A ki ezt megiszsza. Iszsza már! Iszsza már! Kend isz-szamár! Ez a pohár bujdosik – Illyen a barátság! Kézrül kézre adatik – Illyen a barátság! Nossza pajtás tölts innom – Illyen a barátság! Feljebb töltsed poharom – Illyen a barátság! Illyen, illyen, illyen az, illyen az barátság! Egyet tojik a fürjecske – rirom, rárom, rárom! Retye-rutya, szénám renden, rendem, rendem, rárom! Sárga rigó – tarka turó – rezes kalapácsot, Bükkfa-nadrág, tüdős hurka, mámoros kovácsot. Komámasszony félre csapta paszamántos kontyát Czigányasszony ölbe hordja visító porontyát. Förödjünk meg komámasszony elég nagy a kádja, Hagyma, répa, répa retek légyen kamarába! Jaj be bolond ének, pajtás, se füle se farka! Száz esztendős kanverébnek – száz esztendős kanverébnek Hátul van a farka, hátul van a farka. Veszszen el a világ, maradjon a szőlő: Mely kapálás nélkül légyen mindíg termő; Torkainkat nedvesítse Az elménket ékesítse, Hajts! hajts! hajts! egy itallal fel is hajts! Nossza pajtás: te is hajts! – Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, Buda mellett egy víz, melynek neve Duna, A Dunában egy hal, melynek neve harcsa: Egymás-szeretőket az Ur Isten tartsa! Éljenek azok A kik igazok! A kik nem igazok: Légyenek gazok! Adjon Isten minden jót! Tele légyen mind a pincze, mind a bót; Ne légyen a ruhánkon semminémü fót, Szolgáljon a magyarnak oláh és a tót! Adjon Isten minden jót! Bort, pecsenyét, olcsó sót, A lengyelnek sok borsót – A németnek koporsót! Adjon Isten egészséget, Magyarok közt egyességet Bort, pecsenyét, békességet – Szép, jó feleséget!

FURCSA UTRAVALÓ. – A XVII-ik századból. – „A ki kapufátul vett bucsút, annak ezt kivánták régi eleink: Záporesső vezesse A forgószél kergesse; Minden lova rúgjon fel, A rúd szege hulljon el, Repedjen a gyeplő-szí – Pinczetokja folyjon ki!“

SOKAN SZÓLNAK… – A XVII-ik századból. – Sokan szólnak mast én reám nagy-ártatlanúl! – Hadd koptassák ő nyelveket haszontalanúl, Rám támadtak az irígyek, gyaláznak rutúl… Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl! Nem jó magát az embernek hamar elhinni, Jó-szerencsés állapotban fölfuvalkodni; Sokan szoktak efféléért szégyent vallani – Az Isten is illyeneket megszok alázni. Kurv’ az anyja rosz embernek, egy szó ugy mint száz, Az ki engem hátom mögül, nem szemben gyaláz; Az rosz ember eb módjára ugatással rág – Kedve ellen őt kövesse szomorodott gyász. Noha mastan kis hajócskám szélvész közt haboz, Irigy nyelvek habjaitul gyakran akadoz, Evezőm is én kezemben romlik s hasadoz: Hiszem Istent, nem sokára az partra kihoz! Nem gondolok rosz embernek rám szólásával – Mint egy hitvány gubás ebnek ugatásával, Nem illik már többet szólnom, megéri azzal – Nem illik már többet szólnom, megéri azzal. Nem árt nékem az irigynek reám szólása: Mert van nékem vigasztalóm, szándékom tudja, Hiszem Istent, előtt veszem, nem űz el soha – Hiszem Istent, előtt veszem, nem űz el soha. Félti magát én rám szóló gonosz irigyem, Rosz emberré nem akarná ő magát tenni: De mast immár csak ruháját annak viseli – De mast immár csak ruháját annak viseli. Zörgölődő s morgolódó gonosz irigyim Mit használtok ti mast azzal gonosz emberim? Irigy nyelvek ne öljétek azzal örömim! Irigy nyelvek ne öljétek azzal örömim! Mint vargának cseres kádban ő tipródása: Igy tinéktek én rám való gerjedt haragja, Gubás ebnek borzas szőri, rám tátva szája – Gubás ebnek borzas szőri, rám tátva szája. Kigyómódra küvet fújnak gyakran ellenem. Ritkán esik ezek miatt jóizü étkem; Hálót hánytak: de mégeddig mind elkerültem: Boszújokra továbbra is megtart Istenem! Jaj mely könnyü az ártatlant nyelvvel megölni – Mint az sasnak az galambot könnyü leütni: De jövendőben ezekrül számot köll adni, De jövendőben ezekrül számot köll adni. Elhagyattam mindenektül, vagyok mint árva, Az kitül jót várhatnék is – hozzám mustoha, Noha mastan szegény fejem mindennek szitka: De bizonynyal nagy sokaknak lészek én példa! Volna bizony mit szólanom, de hadd járjon már, Türelemmel szegény fejem többet remél s vár; Noha mast van irígy miatt kertemben sok kár: De megzöldül még én fám is tavaszszal immár! Elég nektek immár eddig mindez például – Ha vészitek intésemet példaadásul, Ezek után adom magam tinéktek társul, Ezek után adom magam tinéktek társul. Még errül is majd beszélek, ha nem értétek, Akaratom és szándékom észben vegyétek; De utóbban beszédembül jobban értitek – De utóbban beszédembül jobban értitek. Sok kiáltás – ebugatás égbe nem hallik: Mint az nyulnak ő futása messzi nem hallik: Rosz embernek hire neve nem nevelkedik – Rosz embernek hire neve nem nevelkedik. Ám lássátok ti dolgotok ha viselitek: Rosz embernek hirét nevét rátok veszitek, Holtig abban mindvégiglen már ti éljetek – Holtig abban mindvégiglen már ti éljetek. Csak az légyen jóakaróm az kit kivánok, Holtig való szolgálatom néki ajánlom – Istenemnek nagy jóvoltát sokképen látom: Rosz embernek hogy kedvezzek meg sem gondolom. Már el is jün az az idő, elhozza Isten: Kiben nékem jó szerencsém meglátja minden, Ellenségem megszégyenül, kárt vall sokképen – Engem penig boszújokra nyertessé tészen!

SOKAN SZÓLNAK… – A XVII-ik s XVIII-ik századból. – Sokan szólnak most énreám nagy ártatlanúl: Hadd koptassák ő nyelveket haszontalanúl! Kurv’ az anyja rosz embernek! egy szó úgy mint száz A ki engem hátam megett, nem szemben gyaláz! Nehéz ugyan ártatlanul rágalmaztatni, Kivált egy giz-gaz embertől megpiszkoltatni; De a finom jó aranyat rozsda nem fogja – Jámborságom irígyimnek száját bedugja. A skorpió a kit megmar maga gyógyítja: Rosz ember is még szándékját jóra fordítja; Mint pók mérget – a méh mézet szed egy virágról: Úgy rosz roszról, de jó jóról itél igazról. Példát vészen a’ magáról a ki mást megszól: Mert a gizgaz másokat is csak gaznak gondol. Általuszta már a Dunát el nem merűle – Rágalmazás habjai közt partra kiére. Igaz ugyan ki szeretőt akar tartani Kell annak is rágalmazást sokat szenvedni; De mit hajtok egy rosz ember csaholására? Épen annyit mint rosz ebnek ugatására! Hadd szapuljanak, szóljanak, – szájokban nyelvek! Mint gizgazok még valaha ők is bételnek. Hadd szóljanak, szapuljanak haszontalanúl: Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!

MEGJELENTEM PANASZOMAT… – A XVII-ik századból. – Megjelentem panaszomat Előszámlálom boszumat, Értsed méltó haragomat – Igy kezdem el szavaimat: Nem hittem volt ezt felőlled Hogy álnokság légyen benned, Szivemet igy keserítsed Hűségemért ezt miveljed. Mikor ismeretlen voltam, Veled még sokat nem szóltam, Éretted nem óhajtoztam: Éjjel nappal megnyughattam… Akkor köll vala így tenned, Velem soha nem beszélned, Szép szavadat kéméllened, Szemeddel reám sem nézned. Csalárdsággal megkötözél Szerelmed rabjává tevél, Mutatád mintha szeretnél Engem inkább mindeneknél. Békességben lehetsz tőlem! Szerezhetsz mást én felőlem! Noha ugyan fáj az szivem, Hogy igy járjak mert nem hittem. Fogadásodnak nem állál Tűlem hamar elpártolál Igen könnyen máshoz hajlál – Engem penig megutálál. Tűled ezt érdemlettem-e? Igy elvetni nem szánál-e? Avvagy az szived nem fáj-e? Könynyel szemed nem fordúl-e? No hadd járjék, nincs mit tegyek, Megvettetett bár én legyek, Mint az árva keseregjek: Vége lesz valaha ennek! Megbocsáss eddig-valórul: Nem busítlak már ezentul, Nem szeretlek: ne félj attul – Megnyughatsz már tagaimtul! Légy egészségben viola Kit szájam gyakran csókola; Nem átkozlak szivem, soha: Csak óhajtlak50) mintegy árva. Jóvoltodért jót kivánok: De boszúért boszut állok, Ha abban módot találok – Érdemed szerént szolgálok. Istenhozzád! Bucsut vészek Többet véled nem beszélek; Talám könnyebb lesz szivemnek Ha szemeid rám nem néznek! Te lész oka penig ennek, Ne tulajdonítsd senkinek; Ne tarts engemet vétkesnek – Immár ajánllak Istennek.

KI-KI AZ MIT SZERET… – A XVII-ik századból. – Ki-ki az mit szeret, kedves az annál – Kedvesb ő mégannyi-nyomó aranynál, Mert minden öröme, kedve abban áll: Víg mikor vele van: mord mikor elvál. Böcsülettel való egymásszeretés, Senkit meg nem sértő tréfa, nevetés, Barátságban álló hivság-követés… Ki mondhat rám átkot, szememre-vetést?! Ki az bün nélkül van: vessen rám követ; Éva almájábul valaki evett Apró vétek nélkül senkisem lehet – De nem érdemli meg az dühös nevet. Talál az irigység – nem kétlem – okot: Még az napfényben is keres ő mocskot; Az sok hamis nyelvre ki vet lakatot? Ugatni tartják az komondorokot! Többire51) mind olyan: szemben jó veled Azt tudnád, majd söpri leülő helyed, Mihelyt megemészti darab kenyered: Azonnal mocskolja ártatlan fejed. Fölhörpenti nálad gyakran az levet: Akkor hizelkedik, fújja az követ, Mást gyaláz, azt mondja, hogy nem hágy téged – Hazud, mert irigyli jó szerencsédet! Éljenek mind azok az kik igazok, Piruljanak az sok irigy hazugok; El ne felejtsenek minket amazok, Kiket mi szeretünk: minket is azok.

ÓH HITETŐ ÁLNOKSZIVÜ… – A XVII-ik századból. – Óh hitető álnokszivü Diánna! Édesdeden beszélgető Heléna! Vidám szivet szomorító szép nympha, Vidám szivet szomorító szép nympha! Nám ollyanok vagytok mint az tengerben Syrenesek, mikoron az örvényben Zöngedezvén énekölnek édesden, Zöngedezvén énekölnek édesden. Az tengeren evezőket szavokkal Ó magokhoz hitegetik azonnal, – Fizetni köll szegényeknek halállal, Fizetni köll szegényeknek halállal. Szökdécselő madarakat az tőrben Az madarász el-békerít csak könnyen: Énekölvén, zöngedezvén édesden, Énekölvén, zöngedezvén édesden. Énekölnek, zöngedeznek gyakorta Az szép szüzek az ifjaknak károkra, Igyekeznek szegényeknek bújokra, Igyekeznek szegényeknek bújokra. Te vagy, te vagy, ne titkoljad nevedet Ki faggatod, búval ölöd szivemet, – Meg nem szánod én keserves igyemet, Meg nem szánod én keserves igyemet Valjon kérlek mit vétettem ellened Hogy éntűlem ily hirtelen szerelmed Megtagadtad, és megvontad víg kedved, Megtagadtad, és megvontad víg kedved?! Tudod szivem, hogy tégedet egyedül Szerettelek mindenkoron szivembül: De nem tudom mint esém ki kedvedbül, De nem tudom mint esém ki kedvedbül! Ám légyen úgy, ha megvetél engemet: De mégis csak szeretlek én tégedet, Bús szivembül ki nem törlöm nevedet, Bús szivembül ki nem törlöm nevedet. Tudod azt is, hogy éretted fejemet Gyakran vetém nagy próbára éltemet: Ime mégis árvául hagysz engemet, Ime mégis árvául hagysz engemet! Hogyha látnád szivem, az én szivemet: Mely iszonyún szeret s óhajt tégedet – Nem engednéd kesergeni így őtet, Nem engednéd kesergeni így őtet. Hogyha szintén messzi földre bujdosom: Szép nevedet mégis velem hozdozom, – Rózsaszinü szép orczádat sajnálom, Rózsaszinü szép orczádat sajnálom. Már elmegyek, többet veled nem szólok, Sirván járok, mikor rólad gondolok, – Szerelmedért higyjed, én meghervadok, Szerelmedért higyjed, én meghervadok! Istenhozzád! már megbocsáss édesem Teellened ha valaha vétettem! Szerelmednek vagy kedvére nem jártam, Szerelmednek vagy kedvére nem jártam! Nem láthatom immár többé szinedet: Azért köllött megkövetnem tégedet – Kérlek szivem, emlegess meg engemet, Kérlek szivem, emlegess meg engemet! Szerelmemtül hogy keserven bucsuzám: Szomorodott és bús szivvel ezt irám, Nagy bánatnak árva fejem bocsátám, Nagy bánatnak árva fejem bocsátám.

ÓH MELY ÁLLHATATLAN… („Cantio de amore.“) – A XVII-ik századból. – Óh melly állhatatlan világnak öröme! Változás alatt van röjtve szöröncséje; Rajtam is fordula szerencse kereke, Mely szokott simának lenni ő tengölye. Kérlek azért téged csillagomnak fénye: Szomorú szivemnek ne légy ő gyötrője, De szivem árjának légy csöndesítője – Mert bánatimnak már megvidult tengere. Reménségem-kivül ugyan megutálál, Melylyel én szivemnek szomorú hirt adál: De ugy látom, megént kedvedbe fogadál – Adja Isten, velem együtt hogy lakhassál! Bárcsak két szememmel mastan láthatnálak, Nyelvemmel tégedet megszólíthatnálak, Két kezemmel gyakran tapogathatnálak: Kedves beszédemre nymphák hajlanának! Sok ideje immár hogy utánad járatsz, Mi lehet az oka, hogy választot52) nem adsz? Talám csak szivemnek biztatást mutogatsz – Keserüségr’ okot lölkömnek kivel adsz. Sokszor jutnak nékem eszemben csókjaid: Mikoron függöttek vállamon karjaid, Orczámon, vállamon voltanak ajakid – Gyakran hunyorgattak kökén két szemeid. Kláris: gyönge ajkad, néked gyöngy az állad, Rúzsához hasonló az te szép járásod, Hattyuhoz illendő az te ruházatod, Gyöngygyel vetekedik az te ábrázatod. Bár csak éjjel hagynál már nekem nyugodnom; Ha nappal éretted nyughatatlankodom: Éjjel azonképpen veled álmadozom, És nyughatatlanul én ágyomban nyugszom. Vénusnak kertjében nyőtt fejér rúzsácskám: Ne vess el előled én szerelmes rúzsám! Piros hajnalkorban szóló galambocskám Szánd meg már kinomat édes virágocskám! Orczád mint szép rúzsa szivemet sajnálá, Tekéntetes53) sólyom ki engemet vonsza, Szivemet szivedhez öszve is kapcsolja – Fekete két szemü gyönyörü szép rúzsa! Rám fordítsad az te hű kegyességedet, Világosíts(d) rajtam ragyogó szemedet, És megoltsad bennem égő szerelmemet – Csókkal pöcsétöljed szivedhez szivemet! Soha gyöngeséged téged el ne hagyjon, Az Isten tégedet minden jókkal lásson, Engemet is az te kedvedben megtartson – Szomorú hir téged soha ne aggaszszon.

VARGAVENDÉGSÉG. – Hegedős-gajd a XVII-ik századból. – Sok ideje miulta hallgatok, – Az ki miatt ugyan beteg vagyok; Az mit irnak csak azon háborgok, De ugy tetszik mind reá találok. Egykor esett egy jeles vendégség Mellyet szerzett az vargamesterség, Mindenben volt ő köztök az bőség: De távul volt tűlök az emberség. Mert két jámbort hivattak szolgálni: Az mészárost pecsenye-forgatni, Választották az szücsöt tartani – Az konyhára vágott fát hordani. Hogy megkészült az vargák ebédjek: Vargaság nekiek azt izenték Egyék-igyék ha pénzzel fizetnek, De lám mast is keveset fizetnek. Tizennyolczan voltanak az vargák: Húsz kenyeret megettek az rusnyák; Az tyukokat tollastul faldozták – Az szakácsnak az ganéját hagyták. Hát te takács miért várakozol? Mért mivelünk egy kortyot sem iszol? Semmit velünk itt nem mulatozol – Jobb hogy innét haza vakaródol! Az mészárost úgy elfárasztották, Az pecsenyét véle forgattatták: De hogy megsült – haza-pirongatták, Mindenfelé őtet hajtogatták. Az mészáros ballagott házához, Folyamodék maga konyhájához: Mert meglátszék az paraszt vargákhoz Csak hejában bizik ő azokhoz. Az mészáros áldást kiván nékik: Hogy életek olyan hosszu légyen Mint az nyúlnak az farka egészlen – Az mészáros áldása csak illyen! Az takács is áldást kiván szépen: Hogy varga-vendégség akkor légyen – Mikor az disznók szép seregessen Szárnyon járnak az levegő égben. Ollyan bő volt az fűszár-pecsenye:54) Hogy az ebet hagyigálták véle; Torkig jártak az fekete lében: De őnekik nem adtak ezekben. Rakva vagytok embertelenséggel: Mint ó ködmeny szőri az tetűvel, Avvagy öreg leány szerelemmel – Kár tinektek vargák az szép étel!

TERMÉSZETEMNEK… – A XVII-ik századból. – Természetemnek Ez gyarló testben Romlását, Én életemnek Sok vétkeimnek Rútságát Mikoron nézem: Ottan ismérem Iszonyú voltát, Isten haragját, Mert az pokolnak Nyitva már látom Ajtaját. Irtózik lölköm Édes Istenem Ezektül, Mert az pokolnak Félek halálnak Mérgétül, Kiért napomnak – Vidámságomnak Szép világa is Majd megsötétül; Tűled kegyelem Adassék nekem Egyedül! Reám bünösben Ez rút köntösben Ne tekints: Sőt szent érdemét Szép piros vérét Te említs(d) Az én Uramnak Jézus Christusnak. Mast az bűnömért Egybengyűjtött kincs: Azért hivednek Harmatját kérlek Reám hints(d)! Nem hányomvetem Édes Istenem Érdemem: Mert minden épség Tökéletesség Énbennem: Szent Lölköd által Kegyelem által Ha valami jót Valaha töttem; – Csak mast Uramért Adassék nékem Kegyelem! Az sok próbáknak Rajtam valóknak Mély árja Hogy elboritson, Reám bút hozzon Nagy habja, Hogy életemben Ejtsen kétségben: Mindenek ura Ne hagyj Jehova, Sőt kegyelmednek Röpüljön hozzám Galambja! Vidámságszerző Szép fényesítő Napodat Sok homály után Hozzad fel reám, Utadat Hogy látván aztán Én is az után Értsem dolgodat, Akaratodat: Ez élet után Hogy lássam aztán Orczádat! Az Írás errül Lám kegyelmedrül Azt mondja: Hogy sok szenteknek, – Bűnben élőknek Példája Nyilván kiáltja: Hogy megtérőknek Kegyelmes atyja Vagy te Jehova – Nyújts(d) hát kegyelmed Ím régen kérem Óhajtva! Ímé megvallom, El nem tagadom Előtted Sok büneimért Kivel testemmel Személyed Én megmocskoltam Undokítottam Kiért tanácsot Tűlem elkedved, (?) Óh árvák atyja Adjad Jehova Kegyelmed! Ez az kegyelem Minden bűnösnek Énvélem Az Christus által Hogy megadassék – Mast kérem. Oh árvák atyja Áldott Jehova Engedd meg nékem Ezt hogy őrizzem, És kegyelmedbül Áldjad kedvedbül Életem! Amen.

JÓ NAPOT SZIVEM VIRÁGOM… („Cantio de amore.“) – A XVII-ik századból. – Jó napot szivem virágom! Mindenben jódat kivánom; Éltessen Isten nem bánom – Sőt tartson meg, azt kivánom. Sok jó szerencsés napokra Virraszszon Isten akkorra Az mikoron az én szómra Hajul szived szándékomra! Mondjad meg szivem titkodat: Ha szeretsz-e csak magamat? És távoztasd el kinomat Ki érted régulta fonnyat. Mert bizony sok ideje már Hogy ráró sebes szárnyon jár – Én szivem is csak téged vár Belső röjtökébe bézár. Lágyítsad meg hát szivedet, Ne őszítsed meg fejemet, Ne örüljed elvesztemet Éretted veszedelmemet. Mert szeretlek csak egyedül: Mint gillicze, ki fészken ül Hogy ő társátul el nem vál – Miglen nem választja halál. Várok sok hetet, hónapot: Löljek alkalmatosságot Veled beszélésben módot Találjak olly titkon-valót… De mégeddig szép madarkám Titkomat meg nem mondhatám, Hogy szivedet vigasztalnám, És én magamhoz hajtanám. De immár ugyan fölpozsdult Az szerelem is fölbuzdult, Bennem az jóság megmozdult, Szép nyájasságra fölindult. Ne tiltsad meg hát magadat, Szivem éntülem karodat, Nyakamat általkapcsoljad, És orczámat megcsókoljad. Mert étczaka én ágyomban Veled vigadok álmomban; Ha fölsörkenek azonban – Senki sincs mellettem ágyban. Nincsen lölköm csak egy óra Melyben szivem néked jódra, Nem vágyakoznék ágyodra – Hogy fekhetnék vánkosodra. Nincs oly nap is, szép violám, Melyben téged édes N...ám Elfelejtenélek rúzsám Gyöngén termett szép asszonkám. Soha bizony én tentámmal Föl nem irhatnám pennámmal, Vagy ember gondolatjával Ki nem mondhatja szájával Hozzád én nagy hűségemet És buzgó szeretetemet; Csak néked mondom titkomat, És megjelentem kinomat. Szivem immár megértheted Akaratomat tudhatod, És kinomat megszánhatod – Szivedet hozzám hajthatod! Utánnad immár ne járasd Szivemet tovább ne fáraszd: Hanem titkodat megmondjad – Magadat nékem ajánljad. Frissen szól neked az nyelved, Nincs semmi hiba tebenned; Köszönetemet elvegyed És titkomat megőrizzed. Áldjon meg az Isten rúzsám Tégedet édes violám, Tartson meg jó egészségben Téged egész életedben! – Az ki ez verseket szerzé És mast versekbe rendölé: Nincs kétsége szerelmében – De nem szól neki féltében.

MINT AZ UTONJÁRÓ… („Cantio pulcherrima.“) – A XVII-ik századból. – Mint az utonjáró ki két utra talál Nem tudván az járást gondolkodik, s megáll, Törődik magában, elméjére gond száll: Jobbra eredjen-e, vagy mely balfelé vál? Fél ha rosz ösvényre talál tekeredni Oly fortélyos helyen fog ott téveledni; Az hol nem fél: gonosz kezd reá eredni – Az melybül jó utra nehéz keveredni. Így az én elmém is nem tudja mit kezdjen, Két ut van előtte: melyikre eredjen? Az járatlan uton fél: el ne tévedjen, Hogy az jó utrul is gonoszra ne térjen. Azaz: ha tovább is nőtelenül éljek? Vagy megházasulván feleséget végyek? Kétséges az elmém ezek közt mit tegyek – Két ut van előttem: mellyikre eredjek?55) Meguntam, meguntam az árva életet: Minthogy az gyermeki sorbul már kiköltem; Mit kezdjek? elmémet ezen sokat hánytam – De tanácsot adni magamnak nem tudtam. Meg köllene azért feleségesülnöm, Páros gerliczeként már fészkemben ülnöm, Társam melegétül ott kedvesen fülnöm, – Ily árvaságban is tovább nem őszülnöm. De az már az kérdés: kit kölljön elvennem? Az jó feleségre mert nehéz szert tennem, Hogysem penig rosznak, megveszettnek türnöm: Jobb nőtelenségben örökké maradnom! Ha udvarit veszek: nem szokott munkához – Nem köll bizni annak gazdasszonyságához, Az sült galamb penig nem röpül szájához: Ha maga sörényen nem lát dolgaihoz. Ha városit veszek: azok czifra gőgök, Selyem-pártát, övet szerezni nem győzök; Minden elég légyen, azt kivánja szivek – Másként schola fele hunyorít az szemek.56) Áhitatosságok megvagyon ezeknek, Mindjárt félbenszakad munkájok kezeknek Mihánt57) az templomban hallják hogy csöngetnek, Az melynek szenével másutt is égetnek.58) Ha falusit veszek: otthon nyög s tudatlan, Az szép nyájassághoz, s jó kedvhez szokatlan; Akarmi tréfaszót nem hágy mordulatlan, Nem kap az szép csínon, lustán jár s mosdatlan. Mondanám, jobb volna ha özvegyet vennék: Mert két-három vetett-ágyas ember lennék, Egy rakásban sok szép eszközt készen lölnék – Teknyőt, bölcsőt, nyerget ottan én megnyernék. Ez is egyelsőben szól alázatosan, Pityergésen kezdi beszédét módosan, Azután kérkedvén mond: itt készen vagyon Szekér, ló, fölrántó-szíjjam is csatosan. Mig magát ajánlja: pénzem elég vagyon! Köntöse magának, urának az rudon, Magát mosogatván jó kedven is vagyon Nyájas ember nála ki hozzá járhasson. De az jó idején nagybátran azt mondja: Ki őtet elveszi az csak ugy gondolja – Ha dolgozik ő bár légyen kurv’ az anyja! Hanem ha elvette: őtet el is tartsa! Elégedjék véle: ha gyakran véle hál, És valamint kiván mindent készen talál; Azontul porontyát föltartsa59) ha csinál! – Ha arra néz ember: annál mást is talál. Ez is mindennapon fölindul haragra, Bár rosz volt is: másik urát magasztalja; Hanemha gonoszul történik halála – Másképpen ő száját senki bé nem dugja. Sőt néha kevésen ugyan megharagszik, Ha bucsút nem adhat: melléd igyekezik; Hogyha meg nem verhet, azon igyekezik – Meghal majd – ugy tetszik – halála érkezik. Nehéz eltartanom, hogyha szegént vészek, Mast is szegény vagyok: annál szegénb lészek, Egy koldusbul kettőt, nyomorultat tészek – Lesz igy házasságom gonddal rakott fészek. Ha gazdagot veszek: lesz súlyos keresztem – Azt hányja szememre, hogy csak készre jöttem, Övé mind az jószág mert nem én kerestem, Azt is panaszolja az mit eszem-iszom. Ha rút lesz: az rútat hogy-hogy szerethessem? Imelyögés60) nélkül meg sem ölelhetem; Minden örömömet rúttal eltemetem, Veszettség, kárhozat lesz véle életem. Ha szép lesz: ugyis lesz elég fejem gőzi: Mert őtet strázsálni mindenkor ki győzi?! Elhódítják penig ha ember nem őrzi – Az én fazekamban mas is konczát főzi. Más sok okokbul is nehéz az házasság: Kivántatik ahhoz sok alkalmatosság, Fazék, kalán és tál, mindenféle jószág – Búbánat, kárvallás, és nagy nyomorúság. De Uram Istenem, kit nékem rendöltél, Avvagy jóvoltodbul énnékem igértél Anyámnak méhében mikoron teremtél – Az időtül fogva rám gondot viseltél: Oltalmazz meg mast is az csalárd ördögtül! Egy jó feleséget adj nékem kedvedbül, Kit bizonynyal kérek csak Istenségedtül – Tudom, meg is adod nékem jóvoltodbul! Szaladott61) halacska mint az folyóviznek: Úgyan örvendezzék az jó hirnek névnek! Légyen kivánója minden jó erkölcsnek, És vidámítója bánatos szivemnek. Az mi marháinkat62) soha ne fogyassa: De az miben lehet inkább szaporítsa, Hogy azt felőle ne kezdjék mondania: Az mit ura keres – mind meg tudja innia!63) – Ez éneket szerzém minap mulattomban Bakony s Vértes között nem régen laktomban. Az Ur Istent kérem, hogy jó házasságban Részt tégyen énnékem minden ő javában!

JÁSZSÁG KUNSÁG… – A XVII. századból. – Jászság Kunság mentiben szarkák kodácsolnak, Az berényi malomban verebet patkolnak, Szeged mellett Borosztyán baglyok furulyáznak, Érken, Mérán a gyikok bojnyik-tánczot járnak. Jákóhalmán a vargák ködmönt köszörülnek, A szomszédban Jász-Dózsán csak el nem rémülnek; Puszta-Szikszón Győr mellett mentét fürészölnek, Esztergomnál, s Kiséren csontokat őrölnek. Az ó testamentomban volt egy öreg bába A kinek a szúféreg esett a fogába Hatvanhat szarándok járt ..... az orrába – A ki ezt el nem hiszi, bujjon .....ába. Amaz öreg vénasszony fut, ugrik mint a nyul, És a jó vetett ágyrul majd hogy le nem fordul; Hogyha jó reggel fölkel, hurottul majd megful – A sárkányok dobjábul sok titty-totty kicsordul. . . . . . . . . . . . . . . . A ki ezen jó dallást hallja füleivel, Pénzt, póturát, petákot nem ad kezeivel: Holta után ne nézzen bandzsal szemeivel, A szerecsen-országban hollók temessék el!

VÉN LEÁNY PANASZA. – A XVII-ik századból. – Bánatja nincs ez világon annak: Az ki nevét tudja ő férjének, Sőt vigsága nagy vagyon szivének – Holtig nem lesz vége örömének. Szent Istenem, lám te irgalmas vagy, Bús sziveknek vígasztalója vagy, Énnékem is kérlek örömöt adj: Az pártában megagganom ne hagyj! Mert ím, látom az én szemeimmel: Sok leánybarátimat viszik el, De lám engem senki nem viszen el, Sok gondolatimban epedek el. Magnakvaló volnék, minden látja, Szépségemet senki nem kivánja, Mert az vénség virágomat rontja – Mint az füvet ugyan elszárasztja. De ha engem valaki megkérne – Annak bátor csak félszeme lenne, Az lába is bátor bankós64) lenne: Csakhogy az én szükségemrül tenne! Készen volnék bizony ha köllenék, Csak kérnének mindjárt el is mennék, Szegénylegént én mast nem utálnék – Üngöt, gatyát szépeket csinálnék. Az fársáng is imhol jön nagy lassan Szintén mast volnék virágkoromban, De férfival nem fekszem egy ágyban – Megepedek sok gondolatimban. Nem mondhatok jót az én anyámnak Mert engemet szida vén kurvának, Lapiczkának és az vaskalánnak Rajtam kétje (?) az ő haragjának. Ha szabados volna: megkéretnék Egy deákot bizony választanék, Akár vargát – azzal sem gondolnék: Csak az fejér vénségre ne jutnék! Az tüz az oldalam megsütötte, Az orsó az újjamat föltörte, Az dagasztás könyököm kiette, Az tüzhely farom szélesítette. Reám fogták azt is nagy hamissan: Férjhez nem megyek! azt kiáltottam, De bár kalodában tegyék nyakam – Ha elmulik akarmikor rajtam! Ha tisztességemet nem félteném: Az pártámat mindjárt tűzben vetném, Az fejkötőt az fejembe kötném, Az kontyot is mindjárt föltekerném. Örök Isten, hát én hová légyek? Talám nem akarod, hogy örüljek, Ez világban hogy én vigan éljek? Vagy férfival én együtt fekügyek? Ámbár nékem arra engednének: Hogy fársángban legént kéretnének; Bizony hármat mindjárt megkéretnék – Negyediket szeretőül vennék. Elsőben én deákot kéretnék: Mert az deák nékem is tetszenék, De mivelhogy otthonn nem ülhetnék: Az menyecskék tűlem elszeretnék. Igy mindennap pártámat elvesztem, Azt kölletlen – délig elkeresem, Ha megtölöm óhajtván föltészem – De mégegyszer bizony megégetem! Elviseltem nyolczvanhárom pártát: De nem vettem soha bizony hasznát, Az g.....nak csömögős falatját Nem érzettem soha használatját. Ez éneket az ki versben rakta: Öreg leány árvaságát szánta Sirásokat fülével hallotta, Versek szerént ekképen formálta. Légyen elég ez néhány versecske! Néked irám te szép gerliczécske; Az tavaszszal mikor megjön föcske: Akkor lészen néked örömöcske!

SEREGEKNEK URA… – Karácsonyi ének a XVII-ik századból. – Seregeknek Ura, ki lakozol mennyben Vigyázz mindenekre kik vannak ez földön; Bünteted az bűnöst rettenetesképen: De az igazokat megtartod végiglen. Értünk szegénységben ez világra jöttél, És emberi testet érettünk fölvettél; Óh édes Jézusunk mely hamar szenvedtél Mert te testecskédnek helet nem lölhettél. Bötlehem városban bé nem bocsáttattál, Óh egeknek Ura – jaj mire jutottál! Romlott istállóban úgy bényomorodtál – Keserves sirással jászolban nyugodtál. Ki az mennyet földet teremté szavával: Csak egyedül vagyon keserves anyjával, Ki mindent megruház: egy darab posztóval Bétakartat és sir, zokog szent anyjával. Oh emberi állat! magad vedd eszedben: Hogy érted szenvedett az mennybéli Isten; Hagyd el bűneidet, élj jámbor életben – Hogy bébocsáttassál fölső Bötlehemben! Az szent angyaloknak ki vala királya: Ökör és az szamár az ő udvarlója; Az mennynek és földnek egyedül ő ura: Csak az ő szent anyja néki szolgálója. Tiszta szivbül azért menjünk eleiben, Kövessük meg őtet, kik vagyunk sok bűnben, Kik nem adtunk szállást néki mi lölkünkben: Hogy ne adjon minket ördögnek kezében! Amen.

ÁRVA FEJEM… – A XVII-ik századból. – Árva fejem – mi haszna éltem: Ha csak búban forog személyem? Nincs ki szánja S vigasztalja Szomorú fejem: Mert elváltam attól az ki szerette szívem. Rám mosolygó két szép szemével, Angyalábrázatú szinével, Vidámító Szivámító, Szép énekével, Nyavalyámból kigyógyitó hű szerelmével. Véletlenül bágyasztja szívem, Szörnyü kinom hervasztja színem, Sok busulás, Gondolkodás Foglalja testem: Míg nem látom – csak óhajtom: nem lesz víg kedvem! Azért kérlek, szánj meg; Istenem Utaimban légyen vezérem; Visszatérvén Egészségben Lásson két szemem, Ne kényszeritsd elválásra kérlek, bús szivem! Ez éneket, ki kivánja Jól megérthet ki volt authora? Versfejekben Feltalálja Egy szó, hogy „árva“ Ki szivében régtül fogva kesereg vala.

GYENGE ROZSA… – A XVII-ik századból. – Gyenge rózsa, szép hattyucska, viola: Édes lelkem, szép szerelmem, Vénuska! Valjon élsz-e, s emlétesz-e valaha?… Mert éretted csaknem meghalok búba. Nálad nélkül nem jutok végórára, Rád találok búm s gondom hajlékára; Szivem szakad mégis óhajt nagy sirva, Mondván: engem kinzó gyönyörű rózsa! Elválásom tűled mint lőn véletlen, Az szerencse mellőled hamar elvőn, Kis hattyucska, tégedet özvegygyé tőn Az Vénusnak haragja mindkettőnkön. Jaj mit tegyek, s hova legyek egyedül? Vigasztalást nem várhatok senkitül, Szivem kinja naprul napra öregbül – Bárcsak egy szót hallhatnék édesemrül! Nyughatatlan szivem keserves kinja, Megkereslek édes lelkem, kis rózsa, Mert nincs sohol nálad nélkül orvossa – Vajha szárnyom volna, röpülnék oda! Jaj énnékem, jaj árva idegennek Mert mind-éltig65) csak nagy búmban kesergek, Jó lovamot nyugodni sem engedek Valameddig véled szemben nem leszek!

ÁLL ELŐTTEM… – A XVII-ik századból. – Áll előttem egy virágszál, Örvendetes liliomszál, Kis kertemben ékesen áll Ki életem, – egy virágszál. Áll előttem szép violám Rózsaszinü szép Ilonám, Kegyes tekintető rózsám – Gyönyörüséges violám. Kis kertemben szép virágok – Jó illatu szép virágok Tündöklő szép piros rózsák Gyönyörüséges violák. Óh szép virág szerelmemben Mikor volnék szép kertemben Rózsa-, violaszedésben Az te nagy és szép kedvedben! Akkor lészen vigasságom: – Rózsa-arczodat ha látom, És ékesen csókolgatom – Akkor lészen újulásom. Néked egészség adassék, Szép termeted böcsültessék, Jó hired néked hallassék. És éntülem szerettessék. Füleidben immár vegyed Fordíts(d) reám személyedet: Halld meg keserűségemet – Tarts(d) meg az én életemet! Legyen bocsánat énnékem Tűled óh én szép szerelmem; Noha mostan távul vagyok tüled Ne felejts el azért engem Eszter. (?)

AZ KI NEM RÉGENTEN… – A XVII-ik századból. – Ad notam: „Nosza sóhajts egyet, gondolj valahova…“ Az ki nem régenten válék el éntülem Illy keserves szókkal lőn bucsúvételem, Csak kevés ideig lőn beszéde vélem, Mint árva madár él, marada el tűlem. Engem csak egyedűl szomoru bánatra Elhagyott mint árva, nem szabadulásra; De nem reménlettem hogy ő érte végre Jusson szegény fejem oly keserves igyre. De méltó e mellett ezeket szenvednem: Mert ő is sokat tűrt, szenvedett érettem, Az irigyek miatt szive busult értem – Azért ő helyette senki nem kell nékem. Mert az ő szemei csak engem vigyáznak, Melyek szerelmére engemet onszolnak; Kérem azon őtet: ne hagyjon prédának: Holtig tartson engem ő saját rabjának. No nem illik nékem errül többet szólnom – Mert nem hagyja szivem többé halasztanom, Ideje már nékem az utnak indulnom, Csak engedje Isten szép személyét látnom! Ezminap mutatá személyét énnekem: De nem beszélhetett akkor véle szivem, Mivel az irigyek lesték életemet Az kik meggátolták igyekezetemet. Mert az ő termete ékes mint az cyprus, Az Lybánus hegyén felnőtt magas czédrus, Mellynek szerelmére az kegyetlen Vénus Engemet hiteget – kiért szivem csak bus. No ne féljünk már semmit az irigyektül – Mert már ők elvesztek minden gyökerestül, Valóban veretnek étczaki66) szelektül, Isten haragjának kegyetlen tüzétül. – Egy keserves ifju igy végezé versét, Vérével megfesté keserves énekét, Kérvén azon ő szép régi szerelmesét: Hogy kötné immár le ő megbusúlt szivét!

TITKOSAN SZERETEK… – A XVII-ik századból. – Titkosan szeretek Csak egyet kedvelek, Ki legyen? s hol legyen? Én jól tudom. Akárki mit mondjon, Ámbátor megszóljon Nem félek, – igy élek, Ezt megtartom. Sokan beszélnek, És megitélnek Engem kevélynek Elhiszem, vélnek – De a ki híven él Nem csapdos mint a szél: Mint kőszál Bátran áll Az nyelveknek! Az tudja, s én tudom Másnak nem is mondom Mi közi – bár füzi – Másnak ehhez?! Megelégszem véle: Mert kedves személye, Elég az – hogy igaz Ő hivéhez. Ezt dobra ütni Vagy megtudatni, Mással közleni, Vagy kibeszélni – Mert illyes dolgokban Hamisság gyakran van, Szolgálnak, És ártnak: Ell köll hinni! Lehetne találni, Nem egyet számlálni Hivségben, szivekben Kik kárt tettek; Jól meg nem vizsgálták És meg nem fontolták Hogy bátran és nyilván Csak szerettek. Mert ebben sok árt: Szem s nyelv tehet kárt, Igy immár sok járt Egymástul elvált, Végtére megbánták De későre hagyták, Nem hitték, Szenvedték Az illyen kárt. Igaz, most is vannak Kik engem vizsgálnak: Akarnák, hogy tudnák Kit szeretek? Némely már kérdezte – Ezt mondtam: quid ad te? Pirultak – némultak Az illyenek. Így más is járhat, Ebbül tanúlhat: Az csak hallgathat Ki nem szóllalhat; Nem jó vizsgálódni, Más titkát nyomozni – Okos az Boldog az Ki – hallgathat!