KÉT KÖLTEMÉNY A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTTÓL.
Reading edition
– 1589. –
KÉT RÉGI KÖLTEMÉNY.
Az 1862-ik év nyarán a magyar akadémia kézirattárában kuruczvilági emlékek után kutatván, a Marton J.-féle gyüjteményben két ó magyar versezetre akadtam, melyek mindenesetre megérdemlik, hogy közöltessenek, miután régiségükhez még költői és műidomi becs is járul.
E költemények elseje igy hangzik:
Boldogtalan vagyok, Mert kínaim nagyok, Béborult ifjuságom. A szokatlan dolgot És a nehéz jármot Már megszokni nem tudom. Régi időm elmult, Most másképen fordult, – Szomorú az én sorsom. Őszi harmat után, Végre mikor aztán Fujdogál a hideg szél, Nem sok idő mulván Sárgul, hulldogálván Fáról a gyönge levél. Zöld erdő harmatját, Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél. Én szemeim sirván, Könnyeim csordulván, Néznek csak keservesen; Bús szivem zokogván, Csaknem meghasadván Bánkódik nagy erősen; Ki miatt naponkint Látok szomorú kint, Szenvedek én testemben. Istenem, mit tegyek? Immár hová legyek? Mire jutok végtére?! Ha mind búval élek – Ezentúl mit érek, Élek-e még kedvemre? Vagy mind holtig árván Járok csak bút látván, Mégyek keserűségre. Ennyi gyötrelemmel, Vagy ennél is többel Ifjuságom mint éljem? Jobb lesz a darvakkal Vagy más madarakkal Őszszel búcsumat vennem, S mennem oly országra, Hol irígyim soha Nem szólhatnak ellenem! Talám elmentemmel, Búcsuvételemmel Ha utamat követem: Gonosz irígyimnek Kik most reám törnek, Nyelvök elkerülhetem! Ha nem látnak, talám Nem szólhatnak reám, – Igy kedvök betölthetem. Azért szerelmedre, Világod kedvedre Éld ezentul, kivánom; De én fáradságom, Kedves virágszálom, Éretted nem sajnálom! Légy jó egészségben, Addig mig az Isten Éltet, szívből óhajtom! Szivem, istenhozzád! Megbocsáss, ha szolgád Vétett ő beszédében; Mert noha nehezen: De tőled elmegyen, Ki téged szán szívében, Lesz-é veled szemben? Láthatd-é e testben?… Maga tudja az Isten! Immár sólymocskádat, Kedves madarkádat, Kit karodon hordottál, Klárisokkal rakott, Skófiummal varrott Lábzsinóron tartottál – Bocsásd el békével Szegényt, hadd menjen el, Reá ne haragudjál!
E költemény, mint Debreczenből értesülök, megvan ugyanott a nagyérdemü Lugosy József gyüjteményében, egy 1790-iki ponyvairodalmi nyomtatvány versei között, „Második ének“ czim alatt; másolatát vettem, azonban azt látom belőle, hogy első és utolsó versszaka össze-vissza van kuszálva, mindazáltal a többi versszakok némely helyei az akadémia tárában lelt kéziraténál erőteljesebbek levén, közlésemnél e helyeket felhasználtam.
Azóta a nemzeti muzeum kézirattárában (hung. oct. 74.) a Lugosy uréhoz hasonló ponyvairodalmi példányokban is több izben láttam e verset, és pedig mindig betűről betűre a Lugosy ur példánya szerint közölve. Ugyanezen éneknek eleje megvan a XVII-ik század végén irott Szencseyféle daloskönyvben is, de csak nehány strópha, a többi kiszakadt; különben mint a csonka levelek megmaradt részeiből következtetni lehet, eredetileg sem volt meg benne végig.
Ugyan e költeményből Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében is (akadémiai kézirattár) olvasható a következő kissé eltérő töredék: „Zöld erdők harmatját Piros csizmám nyomát Hóval lepi be tél; A magas hegyeken Kietlen bérczeken Fujdogál a hideg szél.“ Horváth Ádám dallamát is följegyezé hangjegyekkel.
Mielőtt a másik költeményre átmennénk, vizsgáljuk az imént közlöttet kissé részletesebben.
Régiségét irályán és versidomán kivül, melyek a XVI. század végére vagy a XVII. elejére utalnak, legjobban bizonyítja végstróphája, melyben a költő magát vadászsólyomhoz hasonlitja, a melyek régi idők várurai s urnői által ritka kegyben, kedveltetésben részesültek. A „Klárisokkal rakott, Skófiummal varrott“ sorok is nyilván a régi korra, de egyszersmind a magasabb körök költőjére mutatnak.
Hogy e vers irója különben is nem volt a szó szoros értelmében vett nép-, de inkább műköltő: azt a stróphák műköltészeti szerkezete, továbbá az egészen elömlő – hogy ugy mondjam – reflectáló szellem is bizonyítja.
E költőt meg is merném nevezni, s meggyőződésemben több okból annyira meg vagyok szilárdulva, hogy akár alá merném irni a szerző nevét, ki véleményem szerint nem más, mint a XVI-ik század legkedveltebb magyar költője, kinek művei 1806-ig 22 – ha nem több – kiadást értek: t. i. a bujdosó Balassa Bálint.
De hadd lássak ez állitásom bebizonyításához.
Azon versalakot, melyben e költemény irva van, ily tökélylyel legelőször Balassa használá; irtak ugyan kivüle – őt utánozva – Rimay és Beniczky is ez alakban: de leginkább mégis Balassa használta. Nézzük például fennmaradott költeményei közől az „Ének a Végekről“ vagy „Krisztushoz könyörgés, hogy adjon vitézséget“ stb. cziműeket: versalakjuk, sőt irályuk is ugyanaz, egy kéz műveire ismerünk bennök.
S ha szemügyre veszszük azon borongó hangulatot, mely az egészen elömlik, s a természet kedvelését, mely főleg a második stróphában nyilatkozik: önkénytelenül Balassára kell ismét gondolnunk, mint a búbánatnak és természetnek akkori legihlettebb dalnokára.
Találunk ugyan borongást azon korban több költőnél, például Rimaynál is: de ez nem a Balassa homályos, rejtelmes, ábrándba ringató, méla borongása.
A jelen költeményt Balassa, mint látszik, bucsúdalul irta kedveséhez, s mély kedélyének főeleme, a borongó szelid bánat mégis annyira erőt vesz rajta, hogy a hat első stróphában kizárólag saját búját, szenvedéseit vázolja, s csak az utolsó három versszakban tér át oda, a hová ezuttal főczélja vala, t. i. elhagyandó kedveséhez. E körülmény is igen jellemző.
Hasonlitsuk azonban e dal hangulatát Balassa más, fennmaradott dalaiéhoz.
Az első versszakokban „boldogtalanságát, nagy kinjait, ifjúsága béborultát, szomoru sorsát, könnyei hullását, örökös buját“ emlegeti, a harmadik versszakban még testi szenvedéseit is felhozza.
Ugyan ő egyéb műveiben igy szól: „Reménytelenségben ne hagyj elsüllyednem“
(Lelkem mint Nóé galambja stb. czimü verse.)
Tovább: „Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek.“
(Bucsúének.)
„Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“
(Bujdosóknak való ének.)
„Éneklém ezeket megkeseredett szívvel.“
(Könyörgés.)
Ugyanott „Sürü könnyes szemeit“, „jajgatását“ is emlegeti, s a második versszakban igy szól: „Az én búsult lelkem nyavalyás testemben Tétova bujdosik, mint madár szélvészben, . . . . . . . . . . . . . . . . . Akar esni kétségben.“
Ime, mindenütt ugyanaz a bú, az az elkeseredés, az a fájdalom. S e mellett a testi szenvedésekről való panaszkodás is („nyavalyás testemben“) egyezik harmadik stróphánkkal. („Szenvedek én testemben.“)
Az ötödik és hatodik versszakokban gonosz irígyeit s gyalázó nyelvöket is emlegeti; ezzel egyezőleg olvassuk nála másutt: „Mert környül vett engem szörnyű veszedelem“ és „Ne gyalázzon engem kevély ellenségem.“
(Egy szép uj könyörgés.)
Továbbá: „… e világ útál, csufolván engemet, Veszett életemet.“
Nemde mindenütt összhangzás?! Ily idézetet akármennyit szedhetnék össze kiadva levő műveiből.
Legbiztosabb jele azonban e költemény Balassától eredetiségének az ötödik és hatodik versszakokban van, a midőn a költő t. i. történelmileg bebizonyult külföldi bujdosását vázolja és indokolja. Más költő azon időben rajta kivül tudtunkra nem bujdosott idegen hazákba, már pedig hogy ő itt nem belföldi bujdosást ért, eléggé világosan megmagyarázzák sorai: „S mennem oly országra, Hol irígyim soha Nem szólhatnak ellenem.“
A bujdosás indokai is ugyanazok e versében, mint a többiekben: szenvedései, búja, melyek irígyei-, s ellenségeinek fondorkodásaiból eredtek, s az ezek nyelvétől való szemérmes menekülési vágy: „Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“
Mindezek folytán erősen hiszem, hogy e költemény Balassáé, s annálinkább örvendek napfényre kerülésén, mivel ez valószinüleg egyike azoknak, melyek „Tűzben mind fejenként égtenek, vesztenek“ mivel nyomtatott művei között az akadémia s múzeum példányaiban mindhiában keresém. A krakkói kiadványt nem láttam, de abból is hiányoznia kell, mert abban vallási versek foglaltatnak.
Én Balassának egyéb kiadott verseit nem ismerek, miután a „Hazánk“-ban pár évvel ezelőtt a kékkői irattárból közrebocsátott nehány költemény nem a bujdosó, de a második Balassa Bálinté.
Véleményemhez képest a jelen verset Balassa midőn 1589-ben – ez volt kibujdosási éve – megirta, minden hihetőség szerint elküldé kedvesének is, a kitől benne elbucsuzék, és a szerető lélek megőrzé a szép költői kincset az utókor számára, hogy megmenekűljön az elhamvadás szomorú sorsától, a melyet a kegyetlen költő többi testvéreire mért vala.
Mily végtelen gyöngédség nyilatkozik e költemény három végszakában, s mily kedves, mily találó az utolsó strópha hasonlata, melyben a bujdosó költő a szerető karjairól, mint szeretett, hőn ápolgatott, gyöngyölt, s most elbocsátott sólyom, kél szárnyra.
S a szerető, gyöngéd szivű dalnok, midőn búja-bajának hosszu felsorolásával bujdosásának szükségességét már ugyis eléggé indokolá, s kedvesétől bocsánatot kért: még sem állhatja meg, hogy legvégül ismét azon kéréssel ne váljék el: „Reám ne haragudjál!“
Most már lássuk a második költeményt, melyet az előbbitől egészen különálló, szakadozott papirosú, régi névtelen csomagban találtam.
„Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél, Hóval lepi be a tél… Messzire bujdosom, Hazámat itt hagyom, Isten vezérli dolgom, Isten vezérli dolgom. Jobb hát a darvakkal, Vagy más madarakkal Elbujdosnom messzire, Elbujdosnom messzire. Szerelmes barátim, Régi jó pajtásim Tőlem elpártoltanak, Tőlem elpártoltanak. Keserű énnekem E világon élnem, Jól tudod én Istenem, Jól tudod én Istenem! Isten! én azt kérem: Utamban vezérem Légy, s ments meg mindenektől, Légy, s ments meg mindenektől. Vezérlj messze földre, Idegen nemzetre, Hol lakjam békességben, Hol lakjam békességben. Mert itten lakásom Nincsen maradásom A sok irígyeimtől, A sok irígyeimtől. Fejenként mindenek A kik esmértenek, Mostan megbocsássanak, Mostan megbocsássanak. Hosszu bujdosásom Lészen távozásom…“ . . . . . . . . . . .
Itt az ódon dalgyüjteményből a következő levél ki van szakadva, s a költemény többi része, – fájdalom, hiányzik.
Hogy e vers az előbbivel egy eredetü: nyelve, hasonszerü mértéke, hangulata, s tárgya eléggé bizonyitják, de bizonyitja azon körülmény is, hogy első versszaka tökéletesen azonos az elébbi költemény második versszakának utolsó három sorával, s hogy a harmadik versszak is majdnem szóról szóra ugyanaz az elébbinél az ötödik versszak negyedik és ötödik sorával.
Az a körülmény, hogy a költő piros csizmát emleget, ugy itt, mint az első versben: szintén a régi korra utal, mint a midőn őseink rendesen szines: sárga, vagy piros csizmákat viselének.
E költemény is eléggé mutatja, miszerint a költő külföldre bujdosott: „ Hazámat itt hagyom.“ „Vezérlj messze földre: Idegen nemzetre.“
Borongó kedélye, búja, irigyei elleni panaszkodása itt is az, mint az elébbi és egyéb költeményeiben. E sorokat pedig: „Isten vezérli dolgom“ és „Isten! én azt kérem Utamban vezérem Légy!“ csaknem szóról szóra megtalálhatni „Bujdosóknak való ének“ czimü költeményében: „Könyörgök: nékem is, hogy légy már vezérem: Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem, Én Istenem!“
Mindezek után kérdem: nem irhatjuk-e bátran alá e két költeménynek Balassa Bálint nevét?
Lehet, hogy a kékkői levéltár szigora átkutatása ráütné a teljes bizonyosság pecsétjét állitásomra.
Legyen azonban a dolog bármiként: e költemények mindenesetre régiek és becsesek; szivemből örvendek tehát, midőn őket a feledség homályából kiragadhatom.
T. K.