ELEGYES ÉNEKEK. (continued 2)

MENJ EL MADÁR, MENJ EL… – A XVII-dik századból. – Menj el madár, menj el, Mondd szolgálatomat Az én asszonyomnak, Kedves szép rózsámnak. Vidd el levelemet, Mondd meg hűségemet: Engem oda várjon És el ne aludjon! Szive ne busuljon, Azon ne óhajtson: Ha véle szólásom, Gyakran nem volt átkom. Ez jövendő éjjel Őtet nagy örömmel Higyjed megkeresem – Csak legyen örömben. Mondjad, hogy szeressen, Engem meg ne vessen Egy hitván nyalkáért, Egy rút förtelmesért. Mert ha egy nyalkáért Megvet csak egy roszért: Kész az koporsóban Vagyok leszállanom. Mint az gerliczének Nem szabad már nékem Zöld ágra szállanom, S tisztavizet innom. Tudod hogy szeretlek, Tégedet kedvellek Gyenge liliomom, – Gyenge majoránnám. Kertemben mint rózsám, Arany-vessző-szálom Ollyan vagy te nálom Mosolygó szép poskám. (?) Megnyugodtam rajta A mit minap mondál Midőn szép csókokkal Engem látogattál. Ha tetszem kedvednek Ékes termetednek Engedek mindenben – Csak legyek kedvedben! Hogy te víg kedvedet Nyerném szerelmedet; Soha mást kivűled Ne keressek szivet. Soha az mig élek El nem felejtkezlek: Mert szivem közepin Fel jegyzettelek. Légyen egészségben Az kit verseimben Most kit emlegetek Ez kis énekemben.

ÓH ÁTKOZOTT KIS CUPIDÓ… – A XVII-ik századból. – Óh átkozott kis Cupidó Piros vérem szomjuhozó, Szerelmemben lenge, csaló, Szép ifjaknak te vagy háló. Ne gyötörjed én szivemet Add meg nékem szeretőmet, Ne adj nékem innom mérget, Ujíts(d) elébbi kedvemet! Tündéres vagy, mert nem látlak: Ha látnálak, megfognálak, Vas béklyóban jártatnálak – Mint te engem kinoználak. Szabadságod ugy nem lenne Mert hatalmad mind elveszne, Szép szeretőm is kedvelne – Ha nyelvem nem hizelkedne. De nem látlak, azért kinzasz, Szerelemtől már megfosztasz, Mulatságban veled nem hagysz – Sőt halálomra mérget adsz. Elbágyadott szintén szivem Hogy nincs előttem szerelmem, Ujontan újul gyötrelmem, Szememből kicsordul könnyem. Nem láthatom szeretőmet, Fárasztom érte szivemet; Járok sok üres rút földet: Csak láthatnám szerelmemet! De kétséges őtet látnom Noha gyakran én óhajtom, Kinaimat ugy számlálom – Érted szivemet fárasztom. Az tavaszszal az szép szüzek Az mezőre kisétálnak, Csak egymásra mosolyognak – Azonközben csókolódnak. Más rózsát is szakaszthatnék Hogyha kedvemnek tetszenék, Kiben vigságot találnék: De ezzel csak bút szerzenék! Vénus szerelem asszonya Ifjak szivét busitója Kinek keziben kézijja, Idegében vetett nyila. Megtöri ő az ártatlant Nem szánja valakit kaphat, Gyönyörködik hogy vért onthat, Kedves nála illy áldozat. Minap hogy egyik leánya Engemet előtanála Meglőni engem akara – Megijedék, mondék arra: Óh Vénusnak szép leánya Mit haragszol te szolgádra? Tulajdon saját rabodra – Ha nem vétett néked soha! Tudatlanságombul68) néked Ha vétettem te ellened: Reám ne onts azért mérget – Engedelmes légy ezeknek! – Ezeket siralmas szókkal Irtam könyhullatásokkal Hogy sokáig én csókommal Nem láthattam vígassággal.69)

DRÁGA SZEMÉLYEDÉRT… – A XVII-ik századból. – Drága személyedért Hát én hová legyek? Mire hajtsam fejem?… Hát csak búban élek! Bizony nincs olly próba Kinn által nem megyek Én, csak elolthassam Égő szerelmemet. Valamig nem lészen Szerelmedben részem: Addig mind csak búban Foglalom életem. Bizony ha újonnan Adatnék születnem: Phoenix madár-módra Megégetnék testem. Eleven nem volna, Az ki nem kivánna, Veled mulatozni Ottan kész nem volna. Egy szóval valami Dicséretre méltó: Szép asszonyságodban Mind feltalálandó. Kegyesség, ékesség, Szépséges ékes szó: Az ifjak lábának Készittetett békó. Mondd szolgálatomat Öcsémasszonyodnak, Hogy szintén most élem Búban világomat. – Ez verseket szerzém Csak az te kedvedért, Az én hozzám való Kegyes szerelmedért.

HOL VAGYTOK… – A XVII. századból. – Hol vagytok Pegázus, Parnassus leányi, Szép éneklő múzsák Apolló hugái: Legyetek szivemnek ti vígasztalói, Elmult örömemnek visszatéritői! Nem kérem tőletek Tullius szép nyelvét, Sem az Herculesnek bátor, kemény szivét: Csak egyedül szivemnek régi örömét – Elmult jó kedvemnek visszatérítését! Nem is igyekezem Tróját oltalmazni, Achilles fegyverén Ajax-szal osztozni: Akarom szivemet bútul oltalmazni – Kit sokféle kinok szoktak is kinozni. Miként tüzön-vizen nyargaló Phaeton Fel s alá vonatik lovátul szabadon: Így az én szivem is igen gyakran vagyon – Fel s alá vonatik, mert búja nagy vagyon. Annyira elgyötrött már az szomorúság Hogy csak ollyan vagyok mint útfélen nőtt ág, Kit minekutána valaki ha levág: Minden utonnálló rajta tapod és hág.70) Miként az szélvészben eltévedett madár Kit az záporesső ugy elfárasztott már, Hogy fáradtság miatt csak alig s gyöngén jár, – Jaj, mert mindenfelől halálos fegyver vár! Vajha Mercúrius ez világban élne, Jelen volna régi hatalmas ereje, Jupiter kedvibül reám tekintene – Engemet mint Bellist folyóvizzé tenne! Bizony jobb is volna nékem eltávoznom, Kis virágok között csendesen nyugodnom, Avvagy zöld erdőkön, pázsiton bujdosnom: Mintsem koporsómig igy kell szomorkodnom! Könnyeim forrási áradnak naponként, Soha el nem fogynak Pontus vize szerént; Keseredett szivem valamellyre71) tekint: Talál ő magának mindenütt nagyobb kint. Azért az koporsó hamar légyen készen; Az hol pedig nékem temetésem lészen – Följül koporsómon ez nehány szó légyen Hogy énfelőlem is emlékezet légyen: Itt fekszik egy árva, itt eltemettetett A kinek éltében az bú véget vetett; Jaj ez is éltében eleget kesergett – Nyugodjék csendesen, bírja az egeket!

„AZ HÁZASSÁGRÓL.“ – A XVII-ik századból. – Az ki indul Hosszu utra Sokat búsul, De nem tudja: Ha járása Bujdosása Jóra lészen vagy fordul gonoszra? Sokszor romol Kárt gyakran vall, Kedve bomol, Pokol hirt hall: Míg vigsággal S jó haszonnal Vissza nem tér kivánt jutalommal. A sok káron Sir, bánkódik, A jó hasznon Örül, ugrik, S vigan lakik Kedven nyugszik – Eszik-iszik, semmit nem bánkódik. Igy van dolga A ki gondját Házasságra Adja magát, Az út súlyát Sok bú dúlját – Mig végre nem viheti szándékát. Nem tudhatja: Nyér vagy veszt-é? Ha haszonra Fordulhat-é? Jót talál-é? Roszat vesz-é? Kedve szerént ha úta fordul-é? Ki haszonnal, S ki jár kárral, Ki angyallal, S ki sátánnal, Bűn anyjával Szörnyü kárral Akad öszve lelkének kárával. A kedves társ Nyilván angyal, Ha jót találsz Élhetsz azzal Kevés búval Ritka jajjal Nem sóhajtasz lelked fájdalmával. Helyén vagyon Minden dolgod, Nem lesz máson Kivánságod Éted, itod, Vigasságod – Tökélletes vigság minden dolgod. Szomorkodjál Ámbár néha, Siránkozzál S akadj kárra, Juss bár búra Szörnyü jajra: De a jó társ lesz vidétásodra. Fénlő gyémánthoz, Rubinthoz, Finum aranyhoz, Ezüsthöz A jó asszon Gyakor haszon Hasonlatos a drága gyöngyökhöz. A tárháznak Minden szine Udvarának Ékessége, Szép tüköre S drága kincse A jó asszony urának öröme. A jó asszony Szép korona, Ékes bizony Mint pálmafa; A szép rózsa Sem viola Nem ér véle liliom illatja. A férfinak Szép czímere, Dolgainak Kivánt vége, Tisztessége S hire-neve A jó asszony segétsége, s élte. Ne mondd magad Nyavalyásnak, Ne kiáltsad Magad búsnak: Sőt boldognak S nagy gazdagnak Ha szerit tetted a jó asszonynak. Elég vagyon Mert mindene Kinek van jó Felesége, Tisztessége S hire-neve Nevelkedik ég alatt mindene. Házát belől Ha elnézi, Mindenfelől Elszemléli: Tisztán leli Mert van neki A ki házát mindennap szépíti. Óh boldogság! Óh nagy öröm! Óh nagy jószág S segedelem! Én Istenem Adjad érnem: Illy drága vendégben légyen részem! – De a rosz társ Merő sátán: Mint hegyes nyárs Mord az urán, Örül kárán Tapsol búván – Megemésztő tűz a férfi házán. Skorpióval Együtt lakni Viperával Megalkudni Könnyebb élni S hasznosb járni: Hogy nem ilylyel egy házban szorúlni. Basiliscus Látásával Megöl: de én Mégis azzal Éjjel-nappal Vigyázással Inkább laknám mint a gonosz társsal! Jaj hát annak, Jaj mind éltig! Megholt bizony Immár félig – Rosz asszonyra S tunya társra A ki talál, gyász dolga mindholtig. Nem verradhat Az örömre, Estvét nem érhet Kedvére, Vagyon része Könyves szembe A ki talál tunya feleségre. Étel-ital Annak méreg. Rosz asszonynyal Ki ventereg,72) Óh rút féreg S kinzó méreg Szegény férfi körül sértő vasszeg. Háznak minden Csunyasága, Tiszta ágynak Gyalázatja, Férfi gyásza S kénzó láncza A rosz asszony urának hóhéra. A rosz asszony Urát gyötri, Higyjed bizony Megemészti, Lelkét sérti Rontja s veszti, Idő előtt aggasztja s vénéti. Mint agyonvert – Ha uton jár, Vélnéd hogy rest, Mert mint a sár Szurkosan jár – Vigyázz rá bár: Felesége miatt megholt az már! Óh szörnyü bú! Jaj nagy eset! Óh szomorú Bajos élet! Jaj mi lehet Mondj csak egyet A mi szörnyebben tépné az embert! Óh nagy ostor Ki előttem Sirván sokszor Forgasz nékem; Én Istenem Ne adj érnem Illy rosz vendégben hogy légyen részem! – Ezt kedvéért Egy ifjúnak Irám azért Hogy jó társnak Mint aranynak Sőt gyémántnak Keresője légyen tiszta ágynak. Végyen példát Barátjáról Ki véle szólt Bár csak arról, Mert ki másról S nem magáról Tanul: az jár minden dolgában jól! –

MENJ EL KÉT KEZEMMEL IROTT… – A XVII-ik századból. – Menj el két kezemmel irott kis levelem Tudakozzad titkon: hol légyen szerelmem? Kérjed őtet igen: légyen szemben velem, Hadd vigasztalja meg keseredett szivem! Köszöntsed én szómmal mihelyen meglátod, Virágos kertiben aluva tanálod, Költs(d) fel őtet mindjárt, ha lesz benne módod, Tudom megmutatja ha73) lesz jó választod! Mondd szolgálatomat; engem oda várjon, Piros orczájárul szép csókokat adjon, Más szeretőt soha kívülem ne tartson – Sőt szép beszédével engem vigasztaljon. Azonnal belépém virágos kertében, Szép irott levelem látom kebelében, – Megfelele mindjárt ő nagy örömében: Istenhozott szivem, virágos kertemben! Mindjárt idenyújtá kötött bokrétáját Kire illatozván jószagu illatját Monda, hogy megtartsam kedves ajándékját Magát is rám bizza – ne keressem mássát! Jobb volna engemet ha nem próbálgatnál, Szép piros rózsámbul szakasztanom hagynál, Egynehány szép csókkal engemet táplálnál – Hogysem mint engemet árvaságra hagynál!

MUTATTA VÉNUS… – A XVII-ik századból. – Mutatta Vénus két almát, Elkapá tűlem az rózsát Látta szivemnek bánatját Adá Cupido jutalmát. Vigyáznék rád ha látnálak, S én magamhoz hozhatnálak, És én magammal hagynálak – Téged is lopogatnálak. Az hol te jársz: rózsa keljen! Az hova lépsz: gyöngy teremjen! Ez világon hirünk legyen, Szerelmünknek oka legyen. Az hol te jársz: az nap megáll Pávamódon nézvén csudál, Minden ember téged kiván, Soha téged nem bánt halál! De tégedet kiválasztlak Ha lehet magamnak tartlak, Máshová el nem bocsátlak – Kiki keressen magának! Ifju Páris Helenáe, Dido asszony Aeneásé Gismonda is Gisquardusé – Megengedte, legyen övé.

ISTENVELED ÉDES-KEDVES… – A XVII-ik századból. – Istenveled édes-kedves Minervám! Adjon Isten, lelkem, hogy lehess mátkám; Engedje meg Isten, szivem Erzsókám, Hogy szived lágyuljon, forduljon, hozzám. Engedje meg Isten, hogy lehetsz enyim, . . . . . . . mostan minden bánatim,74) Tűlem távozzanak sok gondolatim, Kit Isten engedje, hogy lehetsz enyim! Elhigyjed bizonynyal édes kis rózsám, Kláris ajku szép, kedves Erzsókám, Szép gyenge testedet hozzám szorítanám, . . . . . . . . . . . . . . . . .75) Óh kedvedre tartott édes kis Nymphám, Istenasszony módra született rózsám Vajha azt érhetnék, szivem Erzsókám: Akkor lennél bizony másszor világra! Bárcsak egyszer nékem édes Erzsókám Ugy szólnál énnékem az mint akarnám, Pünkösdben virágzó édes kis rózsám – Két orczáidat megcsókolhatnám! Édes szép Erzsókám, te személyedért Irtam ez éneket, szivem szivedért; Engedje meg Isten, kit kivánsz azért, Kérlek mondjad egy szót, ha lehet azért.

„CANTIO JOCOSA.“ – A XVII-ik századból. – Nosza s óhajts egyet, gondolj valahová, Hunyd bé az szemedet, ne is nézz sohová, Középtájon aránt, fel, amoda, alá… Mondjad hogy ott lakik – de ne mutass reá. Mély gondolkodásra bocsássad elmédet, Világ négy részire vessed szemeidet, Gondolj az világon mindenféle rendet – Ki hamissan kaszál, ki vág igaz rendet… Állhatatosságot szived itt nem lelhet, Reméntelenségben minden tested reszket, Rövid életed is naponként ad mérget: Jobb, jól se tartanál – hogy még megemésztess! Az ki mit nem szokott, nem tudja kivánni; Az ki mit szeretett – szokta óhajtani; Bizony jobb meghalni hogysem mint kívánni – Kiváltképpen hogyha azt el nem nyerhetni! Mikoron tanácsot kérdesz valakitül Ha nem fogadod is okos lehetsz ebbül: . . . . . . . . az mint szólnak errül – Ez deákul vagyon: kérdd meg más embertül! Meghidd, vagy meghalok, vagy tűled elfutok, Vagy érted elveszek – vagy enyimmé tészlek; Szánj meg édes szivem, ugyan kinszerítlek: Isten ugy segéljen: szivembül szeretlek! Éltemet éltedig, – nem kivánom tovább, Ne légyen halálom később sem hamarább; Az megbúsult ember elméjében díb-dáb – Ez derekas dolog nem valami líb-láb! Irám ez verseket tulajdon kedvedért, Énhozzám mutatott kedves személyedért; Már többet nem szólok felőled ezekért – Az Isten áldjon meg az te jóvoltodért!

MIT VÉTETTEM… – A XVII-ik századból. – Mit vétettem – édes szivem, hogy megutáltál?! Én helyettem – szép szerelmem mást választottál; Te vagy-é az az ki engem ekként elhagytál?… Óh álnok sziv, melly véletlen engem megcsaltál! Lám, méreg volt – az te szép szód, kit méznek véltem, Szép szerelmed máshoz hajlott, kivel én éltem;76) Mást választál én helyettem édes Dóricskám – A kit én soha tetűled nem reménlettem! Jutnak szivem – most eszemben az mit miveltél, Mostan esztendeje velem az mit végeztél, Én ölömben ülvén sokszor mit beszélgettél: Több ifjak közt csak egyedül engem szerettél! Jóllehet bánkódik szivem, hogy igy van dolgunk, – Sok szép virágokkal együtt elmult szerelmünk; Mert jól látom édes szivem, hogy vigasságunk Elfogyott, s nem leszen többé friss újulásunk. De hagyján! ha szintin nem lehetek is tied: Csak parancsolj – én mindenben lészek te hived, Ne mondhassák nagy örömmel az sok irigyek: Megutálták ezek egymást, elmult szerelmek!

MINDEN ÁLLAT ÖRÜL… – A XVII-ik századból. – Minden állat örül a tavasznak, Kedvvel várja nyilását az fának, Mint szép leány gyenge koszorónak – Fejét hajtja ékes madárszónak. Minden állat ő társával sétál Nincs olly fene ki szelidben nem vál,77) Míg egymástul elválasztja halál – Vagy irígy nyelv reájok nem talál. De te zengő szegény árva fejem Semmi hasznot nem találhatsz ebben; Az szép tavasz mi haszon énnékem – Ha az itt nincs az kit szeress híven! De ha szintén most nem láthatom is, Szép orczáját nem csókolhatom is: Megadhatja az Isten még azt is – Nem lesz késő, tudom, még akkor is! Ha egymástul szintén elválunk is: Ne utáljuk szivem meg egymást is, Csak izengető ékes szóddal is Ajánljad holtodig magadat is. Ám menj el szivem mostan békével Lásson Isten sokszor, ha beszélhetsz . . . . . . . . . éltig szerelmeddel, Könnyezz akkor értem szemeiddel.78) És mégegyszer szivem jövendőre Lépek akkor ajtód küszöbére, Én is akkor gyönge köszkenődre Könnyet öntök te szép személyedre. Ha lehetne koporsóban érted Szállanék, mint Diannáért . . . . . Teéretted ma vaddá változnék, Ha csak szép személyed tűlem láttatnék.79) Utáljon meg immár bár ez világ: Csak akkoron nyiljon majd az zöldág, Miénk lenne akkor az mennyország, Vénus asszony játéka, vigasság. Egy tekintet szerzi az szerelmet, Szerelemnek lángja egyességet, – Vénus asszony játéka ezeket Gyenge szinü sok szép nézéseket. – Authorát mostan meg nem mondom Négy verseit ez éneknek toldom; Jankó neve ha jól meggondolom, Vénus asszony játékát forgatom.

„CANTIO PETITORIA.“ – A XVII-ik századból. – Vagyon egy kis ráró – szárnya nélkül járó, Sugár szárnyon járó – rám röpülő ráró, Istenasszonyok közt sem volna utolsó: Csak ne volna ollyan rettenetes kinzó! Ifiu, de szelid mint gerlicze ki tűr, Fejér mellye olyan mint az megrakott csűr, Piros orczáskáján csaknem hasad az bőr, – Kövérke, édeske, mint az szép kövér fűr.80) Szelid, engedelmes, galambtermészetü, Csinos, kegyes, és nem kicsin tekintetü,81) Szerelemreméltó, Dianna-termetű Kit elkötölözett82) szivem, mert hozzá hű. Víg ráró szivemet régulta kinozza, Mind nappal, mind éjjel örömét fogyatja; Szerelme testemet ugy fölgyulasztotta – Hogy szörnyű kinomat nincs ki kimondhassa. Szánj meg azért illy nagy szörnyű kinaimat Mert csak meg nem ölöm éretted magamat; Enyhíts(d) kinok miatt lankadt tagaimat, Mutasd mint én hozzád, hozzám jóvoltodat! Szánj meg mégis végre, kérlek édes szivem – Hadd lássam, hogy nem vagy idegen én tőlem; Töltsd bé ez mostani szomorú kérésem – Elnyomod szerelmed… Istenem légy vélem!

VÁRJ MEG MADARAM… – A XVII-ik századból. – Várj meg madaram Szerelmes társam, Mit viszsz, hadd lássam – Üstöm, aranyam. Látd-é, fáradok, Utánnad járok, Sok jót hordozok Kit neked adok. Te is violám, Kedves Örzsókám, Szerelmes mátkám Jőjj ide hozzám! Nem kérek gonoszt Te se adj panaszt, Tudod az mórest, Ne hagyd szerelmest. Tégedet tartlak, Mátkámnak hílak, Én meg nem csallak – Adj helyt igaznak! Mert szánhatsz azért Engem az jóért Nem veszlek pénzedért: Csak szépségedért! Ne nézd atyádat, Hadd szóljon bátyád, Hallgasson anyád – Sok jómat kivánd! Mikor kéretlek Felelj ezeknek: Tetszik szivemnek, Hozzája megyek! Noha ő szegény, De lám nem kevély, Együgyü83) legény, Nem igen fösvény. Szeretem őtet, Ő is engemet, Ne bánts(d) szivünket – Adj öszve minket! Élek ő vele, Halok ő vele, Mert szivem tüze Görjed szivembe. Igy szólj atyádnak, Te rokonyodnak, Sok jókat kivánj Te asszonyádnak.84) Hozzám jőjj lölköm Vagyon két pinzem, Édes szerelmem Egyetlen egyem. Jámborul tartlak, Nem szidlak, verlek, Szépen jártatlak – Csak ne hagyj kérlek! Röpülj ölömben Mintegy szép kertben Verj fészket benne – Mint szép mezzőben. Haja, hop, hajda! Ki-ki mint rójja, Engem Örzsóka –85) Minden azt mondja!

VÉKONY CYPRUSFÁHOZ… – A XVII-ik századból. – Vékony cyprusfához hasonló víg szived, Angyali orczával vetekedik képed – Tehát én szivemet kérlek, miért sérted? Nem volt-é érdemem, hogy hűségedben végy, Vagy hogy szerelmemben kedves gyámolom légy, Hogy már szemlátomást más kebelébe mégy?! Ámbár használj véle, de lásd mit nyersz végre? Ha sólyom volnál is, ne szállj bár kezemre: Ha már szemlátomást jobb másnak személye! Csak ne esmértelek volna: könnyebb volna, Tudom kegyességed most így nem szaggatna, Ezzel sem gondolnék, csak már ne kinozna. Hasonló derekad sudárult cyprushoz, Járásod közelít szép Vénus asszonyhoz – Mind kétféle formád vonszon ő magához. Alcinous kerte nem termett olly almát: Mint mellyed közepén fojtogatsz két rózsát – Meghalad ő mindent, fel nem éri gyémánt. És domború volta mint kerék kis alma Kitetszik gallérbul tejfejér-szin volta: Mintha szököllenék – magát mutogatja. Hiszem csuda-dolog hogy nőhet magátul Talám eredetet vett az ur-gombátul Az ki öntözéssel sáros földbül burul. Nem árt kevés harmat ezt is ha érdekli – Mert ugy nevelkedik ő gyenge gyökeri, – Nem jó gorombául ez almához nyulni. Körmös kezet utál, gyenge kézre vágyol, Természeti kemény, ő soha nem lágyul – Az hol nevelkedik, onnét ki nem vadul. Te is ezzel raggatsz inkább szerelmedhez, Ha én bánkódnám is bevisz az képedhez – Kegyességgel ottan fordulok szivedhez. Ha ez megszünnék is, mikint szádnak sipja Szomoru szivemet melléje szólitja Asszonyom, lám asszony almáját mutatja. Erkölcsed szerelmes, nem vagy észszel szeles Mint mások elméje félhavas, sötétes, – Engemet hogy megszánsz: vagy érette kegyes. Nó megadád magad, fogjad jobb kezemet Hogy ugyan megvárod hozzád hűségemet – Ugy adjon az Isten szerencsét mindenben!

BÚM ELFELEJTÉSÉRE… – A XVII-ik századból. – Búm elfelejtésére Jóm közölgetésére, Virágos fák És violáknak nézésére, Virágok szedésére Kedvem betöltésére: Indulék egy völgyen, kinn Jövék sűrüre. Leülék egy árnyékban Hogy mulatnék, azonban Esék szivem, fáradozott Titkos dolgokban; Valék nagy vigyázásban, És nagy fohászkodásban, Kitül merültek szemeim Ottan álomban. Hogy én ott szép csendesen Aludnám nagy kedvesen: Azonban hát egy kis ráró Olly egyenesen Röpül szörnyen sebesen, Holott válék egyesen: Látám alá hajtá magát Engedelmesen. Mondék: honnét jutottál – Hogy így megfáradoztál? Talám éh vagy, préda után Sebesen juttál? Mondd, itt miért állottál? Hogy tovább nem szállottál Mondd okát: álmomban miért Háborítottál? Monda: egy holló kerget Ki régulta fenyeget Félek rajta, hogyha elér – Megis sérteget; Engem, szegény fejemet Már régulta fenyeget: Okát nékem nem is mondja Miért űzöget? Mondék: ne félj, veszteg légy, Utadra is nyugtot végy! Másszor is ha kivántatik Velem illy jót tégy! Imhol versecském, fogd, így, Kit éntűlem te elvégy, Olvasgassad, utaidban Valahova mégy! Mellyen igen örül ő Hozzám jó kedvet szinlő, Verseimet olvasgatván Rajta örülő: Azonban szép áldással És nagy fohászkodással Egynehány szép csókadással Tűlöm röpül ő.

EGÉSZSÉGGEL ÉN SZERELMEM… – A XVII-ik századból. – Egészséggel én szerelmem, lelkem, virágom! Kit régulta óhajtalak édes Zsuzsánkám. Én kedves rubintom, Változó klárisom, Rózsaszinü – ékes szavu Én édes sólymom! Kezet fogván – térdet hajtván, jer menjünk tánczban, Szerelmessen beszélgessünk nagy nyájasságban; Sőt nagy vigasságban És nagy bátorságban Titkonvaló szerelmünket Tartsuk magunkban! Ez világban míg én élek csak tiéd leszek, Más szeretőm tekivüled soha nem leszen. Én nagy szerelmemben Csaknem szakadt lelkem Száz darabra érted szivem, – Végyed kedvedben!

JAJ KI KESERVESEN… – A XVII-ik századból. – Jaj, ki keservesen esik ez énnékem Hogy gyönyörü szép szád nem beszélhet vélem, Rózsaszinü szép orczádat elfordítád tűlem – Kin megkeseredett én szomorú szivem. Idegen énhozzám miért vagy édesem? Noha bizony néked soha nem vétettem, De másoknak boszujokra ne vess most meg engem, Mert nincs semmi vétkem – jól tudod édesem! Lám, hűséges voltam parancsolatidban, Még csak egy órát is el nem hagytam abban; Valamikor póstád érkezett házamban: Sem nap, sem éj nem volt az elhalasztásban. Liliom-lágyító gyenge kezeiddel Szivemet újító ékes verseiddel Jövel s vigasztald meg elbágyadt szivemet… Mikor lágyítod meg hozzám te kedvedet?! Boldog az az óra, mellyben te születtél, Sokaknak javokra ez világra löttél, – Némelyeknek pedig csak boszuságokra, S nekem is szegénynek szörnyü halálomra. Nem hiszem soha, még hogy az angyalok is Szebben teremtettek légyenek azok is; Nem győznek meg szépséggel még az Diánnák is, Sem szép személyekben – sem szép termetekben. Messze távozással idegen országra Ritka vagy előttem mint hattyu-madárka; Vajha kezemre szállanál szép karoly86) módjára, Piros ajakidat vetnéd ajakimra87). Soha nem lesz immár szivemnek nyugalma: Valamíg az te szád számot nem csókolja, Gyenge szép két karod vállamat nem nyomja – Reád bizom aztán magamat nem másra. Vagy hogy teljességgel akarod: ne éljek? Vagy siralmas gyászszal ruhákat viseljek? Mindennek szemek előtt, s előled elmenjek?… Talám kedved telik másokban tenéked!? Essék meg már szived ennyi panaszimra! Mit haragszol szivem sokáig szolgádra? Tudom, nem vagy ollyan mint fene bestia Ki őmagát adja fiáért halálra. Légyen azért bár ugy, az mint te akarod – Miért hogy haragod most ellenem tartod; Lássad mit cselekszel, temagad megbánod, Rosszul cselekszel, – azt ha jól megvizsgálod. Ha mind igy tész vélem: én valedicálok, Az te küszöbödön soha bé nem hágok, Teutánnad bizony többé én nem járok – Mert látom, hogy néked heában órálok! Hozzák az paripát, hadd induljak utra, Elmegyek ez világ négy határaira, Nem jövök tehozzád többé ennyi búra, – Légy magadnak bátor88), érjen szived búra. – Ez néhány verseket mikoron rendelém: Párduczbőrös grófnak magamat itélém, Seregben tündöklő paripámra ülvén Igy szólván magamban, ez szókat illetém.

ÓH KEDVES FILEMILÉCSKE… – A XVII-ik századból. – Óh kedves filemilécske, Zengedező raj, méhecske, Szépecske, fejér menyecske: Szánd szivem – szintén ideje. Ajánlom szolgálatomat, Mindenben barátságomat, Ha vészed en jóvoltomat – Néked adom én magamat! Jőjj be, hadd lássam személyed Tenéked ékes termeted, Csókoljam gyenge szemedet – Mert meghalok majd éretted. Kit ha élek, megszolgálok Míg ez életben maradok Szivemben majd békapcsollak, Szivem, meg is csókolgatlak, Ujjodban kedves, győrőmet,89) Tekintsed én személyemet És ne felejts el engemet – Szivedben ird bé nevemet. Kertemben felnőtt szép rózsám, Mastan felnőtt virágszálom, Zöldelő szép majoránnám – Kerítsen Isten kezemhez! Az Isten áldjon meg rózsám, Éltedben édes asszonykám, Sok jókkal áldjon madarkám – Ékesen szóló szajkócskám. Birj már ugy mint sajátodat, Egyetlenegy virágodat, Felnevelkedett rózsádat És megfogott madarkádat. Szolgálatomat ajánlom, Mert én szeretlek virágom; Bár rövidüljön világom: Csak lenne veled vigságom! Az Isten azt adta volna – Reád sem találtam volna Meg se ismertelek volna: Most szivemnek könnyebb volna!

TENGEREKEN USZKÁLÓ… – A XVII-ik századból. – Tengereken uszkáló gályák Gályaságokkal kik az tengert szörnyen hasítják Hasítással gályájokat előbb-taszítják, Taszítva, csendes partjokat várják. Ezenközben szörnyü nyavalya Nyavalyáimnak mert soha nem lehet száma, Számasodik búbánatja, közel halála, Halálának végóráját várja. Nem reménli menekedését, Menekedésének mert nem láthatja jelét, Jeleivel mint biztassa kétséges életét – Életének mert jól látja végét. Gyakran nékem is igy vagyon dolgom, Dolgaimban ez világon úgy tusakodom, Tusakodván ez világot gyakran megunom: Unás halálnak jele – jól tudom. Ez igy lévén, kinaim nevelkednek, Nevelkedvén, tetemim is ugyan reszketnek, Reszketéssel halálomra szörnyen készülnek, Készülvén elhült bennem az lélek. Reménségem fonnyasztó bánat, Bánat miatt bús szivem is ugyan elfáradt, Fáradással siralmimon szintén elhervadt, Hervat90) miatt már csak alig szólhat. Életemnek öröme elmult, Örömemnek szép csillaga homályba fordult, Fordulással ez világtul vett szegény bucsut – Bucsuzván, halálnak utjára indult. Zokogással mégis barátját Barátjának mert ugy szánja szomoruságát Szomoruságával mert igy siratja magát Hogy nem hallhatja . . . . . . . .91) Vég nélkül való keserves kin, Kinok miatt tagaimban megszáradt az in, Kinaim megháboríták, elmém nincs helyin, – Jajgatok szintén halálnak völgyin. Igy mulik el minden vigasság, Vigassággal mert mindenkor harczol ez világ, Ez világban jól tudjuk azt, nincs állandóság – Állandóság, sem maradandóság. Légyen bátor kevéssé kedves, Kedvezésével de bizony sok búkat szerez, Szerzésével elhigyjed, az hogy halált is nemez – Nemzésének hálójában evez. Azért én is mégyek utamra Utaimat mert senki el nem halaszthatja, Halasztásával ki engem megmaraszthatna: Nincsen ez világon soha olly kedves rózsa. Gyenge nyelvem már számban nem peng, Pengésével citherája ékessen nem zeng – Zengésével megholt testem noha csak itt ....92) Mennyekben lelkem veled együtt zeng.

„A FÉRJFI ÉS AZ ASSZONY VERSENGENEK.“ – A XVII-ik század második feléből. – Férfi: ‚Óh gonosz szerencse, hogy megjátszodtattál! Friss állapotomtól rútul megfosztottál, Midőn illy vén kofát a nyakamba csaptál – Ifju örömömtől éppen elválasztál. E miatt pénzemet mind eltékozlottam, Drága ruháimat csapszékben béittam, Azért feleséget vészek ugy gondoltam – De szegény fejemet ezzel csak megcsaltam! Jaj én szerencsétlen, be roszra találék! Egy ágyuba-való durczos kofát vévék, De ha asszonyvásár valaholott esnék: E piszkos vén kofán mindjárt elébb adnék. Nem tudom mit tégyek; jó lesz salétromnak, Puskásoknak adnám, jó volna ágyunak, A czigányoknak is jó volna surgyénak, Egy pénzért eladnám – csak érte adnának!‘ Asszony: „Mit beszélsz rosz ember te most a pinczében? Jobb volna, hogy rokkám most vennéd kezedben, Avvagy a kontyomat tennéd a fejedben, A nyerget hátadra vennéd fel mindenben.“ F. ‚Tolnát, Baronyát én ugy tetszik béjártam, Horvát, rácz nyelveket Pécsen megtanultam, Dunántul, Tiszántul gyakran megfordultam: Illyen mord vén kofát soholsem találtam!‘ A. „Hazudsz beste-kura, eb-ellette fia! . . . . . . . . . . . . . . ette kura, Hórihorgas padláb, pohánkán nőtt nyalka – Lám, olly mosdott a szád mint a szarka farka!“ F. ‚Nem hiszem, született volna olly magyarfi: Urfi, Márfi, Nyálfi – akarmelly kurafi, Ugy nézzen szememben bár nékem a Györfi: Nem parancsol nékem sem Csáki, sem Pálfi!‘ A. „Czoki! szedtevette, eb hátán ülj szikra! Egy fáról essél le, akadj a másikra! Feketék tábora ragadjon Sarkadra – Én meg nem siratlak, mondom bizonyomra.“ F. ‚Pokol fenekérül származott bestia Megdühödt szeléndek, vérszopó Hárpia, Óh te kegyetlen vad, átkozott fúria Ki nem szánsz engemet igy megpiszkolnia.‘ A. „Eddig csak hallgattam rosz ember beszédét. Nem türhetem tovább fenyegetődését; Még ma kezeimmel megtépem fejedet, Mint disznópásztornak kimérem helyedet. Hallgass most gazember, hiszem egy vadalmát Minden mesterséged nem ér egy polturát; Nem érdemled te meg a zab-kenyér héját – Nem vehetem néki soha semmi hasznát. Ha szántani küldöm: árnyékon bordódzik; Kapálni ha mégyen: ott csak ásítozik, Estve ha hazajön: csak részegeskedik, Mintegy fűzfa-jankó mellettem úgy fekszik. Elrugom magamtól, az ágy alá vetem, Avvagy kotyló tyukok között megrekesztem, Szélvész-hozta fiát majd megkissebbítem – Süvegét fejérül még ma letétetem.“ F. ‚Édes feleségem ne pirongass engem, Csak emberek előtt add meg becsületem: Ne mondják, hogy kontyért cseréltem süvegem – Talám biróságom inkább elnyerhetem!‘ A. „Kutya rosz embere, hogy mérsz te beszélni? Nem tudod-é, hogy majd meg foglak nyergelni? Kontyom süvegedért el fogom cserélni: A mit én akarok, azt fogod mivelni.“ F. ‚Egy asszony nem nyergel soha meg engemet, Nem is adom kontyért könnyen süvegemet; Hidd el, a pofádra vetem tenyeremet – Azután nem tartasz kutyádnak engemet!‘ A. „Óh te enczen-benczen beste-kurafia! Te mernél megütni?… akarnám látnia!… A kopasz üstököd kezemben maradna – Majd meg is tanitlak eb harminczadjára!“ F. ‚Édes feleségem ne piszkolj igy engem; Bár soha ne légyen semmi becsületem: Ha többszer ellened vétek feleségem, Soha ne szenvedd el csillagom, énnékem! A fejedben tégyed bodros süvegemet, A te főkötőddel kötözzed fejemet, Nem bánom hátamra ha teszed nyergedet – Csak mostan az egyszer ne gyalázz engemet!‘ A. „Tedd le a süveget, nesze fogd a kontyom, Azt sem érdemled meg a miképpen mondom Hogy a kutya-fiktát uramnak nem hivom: Mert a mult éjtszaka volt arról mély álmom. Semmi haszon nincsen a sok hallgatásban; Ha ki akar élni a szép szabadságban: A rosz gazdán előbb-adjon93) hamarjában – Nyergelje meg urát, úgy élhet bátrabban. Az illyen katuskán csak előbb kell adni, Pad alá s ágy alá csak bé kell bujtatni, Hogy asszonyt megbecsül: meg kell fogadtatni – Látjátok, hogy immár nem is mér szóllani!“ F. ‚Átkozom az órát hogy megházasodtam! Átkozom az éjjelt hogy asszonynyal háltam! Óh hogy én azelőtt régen meg nem holtam!… Illyen tüzrevalót én eddig nem láttam. Urát megnyergeli egy részeges asszony?… De majd megtanítom, minden rá vigyázzon! Hiszem nagy gyalázat ez a férfiakon – Feladok én e vén, megaggott fatuskón! Farkas a bárányhúst miképpen szereti: Úgy a rút vén kancza az ifjat kedvelli; De ezt a vén kofát a lelkem gyülöli – – Mindjárt a malomban viszem megőrölni!‘ A. „Lám mennyi pogácsát tenéked sütöttem, Sok veres pénzemet te reád költöttem, Mennyi inget, gatyát én tenéked szűttem: Ne őrölj meg azért édes uram engem! Ne, fogd a süveged, add ide a kontyom – Csakhogy meg ne őrölj kedves szép galambom; Ha többször ellened vétek már csillagom: Megőrölni mindjárt vígy édes alakom!“ F. ‚De megőröllek én kur’asszony kofája – Légy több asszonyoknak világos példája; Minden a ki meglát, mondja meg a szája: Hogy nyerged hátamat már többé nem nyomja!‘ A. „Békéljél meg kérlek édes uram velem! Ne vigy a malomban szivem uram engem! Soha is gráczia ne légyen énnekem – Ha hátadra tenni akarom a nyergem. Már én mindenekben tenéked engedek, Mint édes uramat ezután becsüllek, Soha is terólad semmi szót nem tészek: Csak szegény fejemnek grácziát nyerhessek!“ F. ‚Ne szólj többet, mert csak boszúmat neveled!… A malomban mostan ha őrölnek? nézzed, A malomkő súlyát lássad mint emeled – Ma megpróbáltatom annak terhét veled!‘ A. „Már tenéked többé soha nem instálok; Az hajam megfogád: azért protestálok; Eb ura légy többé, már tőled elválok – Jerünk komámasszony, bosszút rajta állok!“ F. ‚Hidd el, még semmi ez, hátha majd elviszlek, Malomban tégedet apróra őröllek; Tudd meg, hogy tégedet a kő alá tészlek – Soha feleségül magamhoz nem vészlek!‘ A. „A kő alá tészesz? Látd-e görcsös botot?… Ha kapom, megverem majdon az hátadat Ha ugyan szánton szánt nem hagyom magamat – A mig emelhetem én gyenge karomat.“ F. ‚Kur’asszony kofája hogy mernél megütni, Ennyi ember előtt reám botot vetni, Illyen vén bocskornak hogy kell elszenvedni – Hanem mintegy dögöt földre le kell verni. Kedves jó uraim, kérlek halljátok meg A tüskérevaló miként mocskolja meg Minden dolgaimat; hadd magyarázzam meg Sok csalárdságival urának hogy vett meg! Mert nagy uri nemből való volt az atyám, A mint beszéllenek: Oláh Geczi bátyám; Sok csatán, sok harczon forgott öreg apám, Sok küszöbön ki s bé lépett a nagyanyám. Uri termetemet mutatja nagy fejem, Sok régi füst fogta nagy nemeslevelem, Pennára és kardra termett hosszú kezem, Bagolymód vigyázó két fekete szemem. Minap is Belgrádot a török megásta: Azt a jó commendáns mihelyt meghallotta, Úri termetemet magához hivatta – A sok ellenséget kezem alá adta, Jó vitézségemet én is megmutattam: A sok ellenséget kötözve hajtottam, Csakhamar testekről fejeket csapdoztam – Imé e kofát is mint a földbe vágtam!‘ A. „Tudom édes uram millyen vitéz voltál, Minap is féltedben . . . . . . . . . Éjjel a mezőben egy baglyot hogy láttál: Kecskemétről szinte Szegedig szaladtál.“ F. ‚Ne szólj többet, mert majd találsz olly kedvemben – Részed lészen még ma a botnak végében: Mit piszkolsz te engem nemes személyemben?… Jobb tenéked velem lenned békességben!‘ A. „Nohát édes uram békéljél meg velem, Ne vígy a malomban megőrölni engem; Engedd meg mit eddig ellened vétettem, Kedves társodnak tarts már ezután engem!“ F. ‚No, most megengedek, de többször ellenem Ne véts, mert testedet malomban töretem! A fejedben ne tedd soha is süvegem Hanem mint uradnak add meg becsületem!‘ – Asszonyok ez illet titeket, tudjátok, Uratoknak szavát hogy megfogadjátok, Süveget a kontynál nagyobbnak tartsátok – Mindenekben, a mint illik, uraljátok!

NEM SZÓLOK ÉN… (Cantlo ludicra.) – A XVII-ik századból. – Nem szólok én senkiről Csak az asszony-népekről, Magok viselésekről, Irok természetekről. Legelső lészen Anna – A nevét véle hozta Ha kérnél benne: adna, Bizonynyal meg sem csalna. Esmered-é Fruzinát? Megütette az inát Ne fogjad az hónalját Hanem inkább az máját. Margit asszony – deres ló – Ritkán válik abbul jó! Csecse, fara domború, Azt mondják, hogy rosz dolgú. Második lészen Ilona, Kinek szép fejér az ina; Fogják csecsét, nem bánja – Még a mást is megállja. Harmadik lészen Dorkó Urával szemben morgó, A kocsmát is gyakorló, Ifjakat nem utáló. Kata urát gyülöli, Tanácsát nem kedveli, A kontyát félre teszi – A farát nem kimélli. A Deákné vásznánál Zsófi is nem jobb másnál: Ha néki szépen szólnál – Ő véle megalkhatnál. Szég szavu Erzsók asszony Az ki a végét megnyom, Ne félj hogy eltaszítson – Hanem magához vonszon. Nymphák között Borbála Az tapogatást állja, Az legényt hozzá várja – Testét tűle nem szánja. Serényen forgó Magdó Csak legyen őt kivánó Nem lesz tűle tagadó – Mert ő igen mosolygó. Kemény beszédő Zsuska Urát titkon megcsalja, Szépen szólást megvárja, Szeretőjét táplálja. Judka sarkon forgódó Cseléddel átkozódó Mindenért morgolyódó – Szeretőjét csókolódó. Sárának szép a szava: Lator belül az gyomra, Mert urát hamissággal Elhiteti, azt mondja. Petrának hallám hirét: Kivánja más személyét Kiontani az vérét Nem szánná – az deákért. Rebekának az nyaka Merő, az mint van tudva; Velős konczot megvárja – Mert igen éh az gyomra. Az ifjakat gyakorta Klára híjja hozzája: Hogy néki akaratja Meglenne kívánsága. Mária alázatos, Téteti, hogy aranyos: De ő igen játékos – Meghigyjed hogy kántoros! Szépen lépő Piroska Az tánczát megczifrázza, Farát szépen mozgatja – Magát ő kivántatja. Ágota is azt mondja Magát szivbül ajánlja, Ha lészen benne módja: Nem lesz tűle tagadva. Dorottyát nem . . . . . . . Mert hortyogását hallják: Félnek, hogy véle kapják – Őt szegényt szüzen hagyják. – Ezeket mikor irám Éhezém, szomjúhozám, Asszonyokat, hogy láttam Vigan lakának nálam. Az ki ezeket irá: Barátit jól tartotta Szépen felruháztatta – Utra úgy bocsátotta.

JAJ MELY SZERENCSÉTLEN… Jaj mely szerencsétlen, időre jutottam, E csalárd világgal mindaddig játszottam: Édes nemzetemtől messzére jutottam, Irígyek nyelvére bezzeg rá akadtam. Születésem nékem erre a világra, Szerencsétlen vala már minden órája Melyen édes szülém e világra hoza, – Irigyektől virradt szegény fejem baja. Rútul meggyalázott a gonosz szerencse, Földre letapodott az irígyek nyelve: Kiért az Ur Isten őket szégyenítse, Úgy mint Antiókust e világ nevesse. Kinek tégyek panaszt, Istenem, nem tudom! Az irígyek között látom, nincs gyámolom; Mindeniknek szája reám tátva vagyon, Közöttük nyugtomat nem lelhetem sohun. Óh én szerencsétlen, keseredett árva Kit irígy mint darázs rútul megmardosa, Érettem a Krisztus sokat türt s fárada – Irígyektől megment szent vére hullása. Nem volna szivemnek keserves fájdalma: Nálamnál jobb volna fejem gyalázója, Szép hirem s nevemnek eltakarítója – Édes nemzetemnek gyászban borítója. Nem vétek senkinek: mégis bűnös vagyok, Az irígyek között látom csak csúf vagyok, Valamerre mégyek, kelek, vagy fáradok: Mindenütt fejemre gyalázatot hallok. Engedd meg Istenem ily álnok hamisnak Oly végek ne légyen mint Antiókusnak; Vagy pokol fenekén kinlódó Dromónak Ki soha nem látja fényét a szép napnak. De mind elszenvedem az én Krisztusomért – Ki keresztfán ontott érettem piros vért; Tőle várok én is jutalmat és nagy bért, Hiszem Krisztusomat: jutalmat ád ezért. Jól tudom Krisztusom, hogy értünk megholtál, A magas keresztfán értünk vért ontottál, Ellenségidnek is te megbocsátottál, Szeretetet ezzel mihozzánk mutattál. Én is bocsánatot mindenektől kérek, Bocsásson meg nékünk te szent Istenséged! Ne légyen hijában sok kinszenvedésed, Érettünk kiontott drága piros véred. Látod én Krisztusom, hogy megszomorodtam, Az irígyek között mint megnyomorodtam; Ha szent Istenséged nem könyörül rajtam: Szegény árva fejem meghal nagy bánatban. Hozd fel reám kérlek azt a drága időt Kiben vigasztalj meg az irígyek előtt; Hogy ne vegyen rajtam minden irígy erőt, – Hirem s nevem légyen gyöngy mindenek előtt!

SÖTÉTSÉG FOGÁ… – A XVII-ik századból. – Sötétség fogá napom világát Homály borítá fényes csillagát, Szerencse rántja ő adományát – Még öregbíti szivem fájdalmát. Az erős gályák mikint haboktul Széjjelhányatnak sebes szélvésztül: Igy elmém busul nyughatatlanul, Fárad, gyötrődik illy szertelenül. Ennyi sok kinom szivem ha látnád: Sok gyötrődésim tudom megszánnád, Előbbi kedvedet hozzám mutatnád, Árva szivemet megvigasztalnád. Reméntelen lesz higyjed, életem Tenálad nélkül édes szerelmem, Én hűségemért ha elhagysz engem – Jaj, az koporsó lészen én helyem! De kérlek lelkem, tekints szolgádra, Ne siess kérlek nagy halálomra, Forduljon kedved én siralmimra, Éretted sok könyhullatásimra. Néked szolgáltam, tudod édesem, Te is ajánlád magad akképpen: Megmaradsz hozzám végig hűségben – Mire hát gyötresz illy keservesen?! Ezüst, arany, gyöngy – minden marhánál94) Kedvesb vagy lelkem nálam azoknál, Nem kivánok már többet náladnál Valamig lelkem testemtül megvál. Szomoru szívvel földnek gyomrában Jaj mint bészállok az koporsóban, Nem lészen tovább éltem valóban: Ha szerelmednek gyötresz lángjában. Óh kedveskedő szép mulatások, Gyönyörüséges folyó szép csókok, Gyengéden való ölelgetések: Nem hittem búra hogy juttassatok! Reád szemeim vérrel fordulnak Minden vérerek bennem pozsognak95) Hol piros, fehér… gyakran változik, Szerelmed miatt mert nem nyughatik. Örvendeztető kedves virágom: Én kinlódásomban légy orvosom! Lám neked adtam én ábrázatom, Hittel fogadom – meg sem másolom. Tölts(d) be édesem ajánlásidat, Ne tarts(d) kötözve gyenge rabodat; Mit vétett szegény, hogy haragodat Rajta igy tartod, állod boszudat?! Valjon mit használsz friss termeteddel: Hogyha nem közlöd te szeretőddel?! Viszont elmúlik higyjed ezennel – Ha nem vigadsz is szép szeretőddel! – Illy sirást tőn egy ifju magában, Halálát várja végórájában; Csak szerelmének volna ölében: Bátor kimulnék lelke az helyben!

ÁM UGY LÉGYEN… – A XVII. századból. – Ám ugy légyen mint akarod! Te magad kevélyen tartod, Szivem kinját te nem szánod – Valjon meddig lészek rabod? Elmaradtam barátimtul, Minden jóakaróimtul, Szerelmes szép beszédektül, Távol estem mindezektül. Szép dolog volt az szabadság, – Higyjed bizony nagy uraság, Kit nem kötelez az rabság Ott uralkodik vigasság. Még anya szebbet náladnál Nem szült kedvemre magadnál, Bár csak nékem jó szót adnál – Megkeresnélek házadnál. Meggyőzött engem szerelmed Rabjává tött te szépséged, Sőt valamig tartja kedved: Békódat rajtam röngöthetd. Mondd meg szóval, vagy izend meg, Ne forrjon benned az méreg, Szép szerelmeddel enyhíts meg – Rajtam békódat tágíts(d) meg! Mosolygó szép ajakidat Rózsa szinű szép orczádat Fordíts(d) hozzám, hadd csókoljam Gyenge piros két orczádat. Mint az héja az csirkéket Körme közé szedi őket, Ugy tépi gyenge testeket És szaggatja ő szíveket: Így szép szerelmed énnékem Körme közé veszi testem, Ugy tépi szaggatja szivem – Azt mondja, hogy nem szán engem. Nincs ég alatt nagyobb jószág: Mint az igaz állandóság És tökélletes igazság – Ott uralkodik vigasság. Mennyi csillag az kék égen, Mennyi fövény az tengerben, Mennyi hajszál az fejeden: Annyi jókkal áldjon Isten! – Ezeket nem igen régen Szeretőm miatt versekben Kölleték irnom ez holdban96) Elgondolván szerelmemben.

HOVÁ KÉSZÜLSZ… – A XVII-ik századból. – Hová készülsz szivem tűlem elbujdosni? Az idegen földen ki fog téged szánni? Hogyha megbetegszel: ki fog hozzád látni? Most utramentedben méltó megkövetnem Egy ideig való bucsomat is vennem, – Miglen engem meglátsz: bús szivet viselnem. Mi lehet szebb dolog világi életben: Mint két szép, egymáshoz igaz szeretetben – Hogyha találtatnak egyenlő mértékben.97) Csorgodozó vizben járó kis halacska Halász álnokságát ki meg sem gondolja: Az mérget méz gyalánt98) elnyeli gyakorta. Az szabad madárnak mindaddig sipolnak, Álnok madarászok hamis nyelvvel szólnak – Hogyha megfoghatják: rekesztik fogolynak. Kijárni sem szabad, kalitkában tartják, Sugár szép szárnyait tőbül kiszaggatják, Kicsin szabadsága, – szoros helyen tartják. Megfogott madárhoz életem hasonló; Napnak fényét látom, homályban boruló: Szép gyönyörüségem naponkint elmuló. Mint megfáradott méh, ki mezőben leszáll Kedve szerént való virágra ha talál: Mézet szedvén, gyakran követi az halál. Sokszor mézes buzát hintnek az galambnak S az alá lépvesszőt csalárdsággal raknak – Végre mellyeszteni vizet is forralják. Sorsa s állapotja igy van már fejemnek Az ki szerelmében esém egy kegyesnek – Soha nem lesz vége érte gyötrölmimnek. Sirván én szivemnek nevekedik gyásza Mert nem vigasztalja Vénus szép leánya; Elhagyatott, nincsen ki megvigasztalja. Óh én szerencsétlen, elhagyatott, árva! Az ki szeretőmet nem láttam régulta – Kiért magam adom az szörnyű halálra.

SIRALMAS VOLT NEKEM… – A XVII-ik századból. – Siralmas volt nekem Világra születnem, Hogy ezeket kell szenvednem Melyeket nem reméllettem. Tigristéjjel talám Tartott volt föl anyám, Jaj ki volt az én mostohám: Bánatját ruházta reám! Élek-é? nem tudom – Ha késik halálom; Óránként nőttön nő kinom, Jaj hová legyek, nem tudom! Pusztaságban került Lölköm búban merült, Jó reménységemtül meghült… Óh anyám engem mire szült! Halállal bajt vivnom, Világbul kimulnom Jobb volna, hogysem kinlódnom, Szokatlan dolgot tanúlnom! Actéon mint jára Ebeit magára Nevelte volt halálára: Lőn ő neki nagy gondjára. Nékem is irígyim Titkos ellenségim Mérget adának barátim, Kétszinű jóakaróim. Ugyanis az jóért Éltemben sok bú ért; Holtomig szivemben jászért:99) Rosz világ reám mérget mért. Siratom magamat Elmúlt napjaimat, Bizván Istenre gondomat – Eligazítja bajomat. De csak a keserves Lelkemnek gyötrelmes, Hogy bujdosom mint Ulisses Ki sokat járt, és lett hires. Óh napok napjai, Tengernek habjai, Életemnek végórái, Keserű szivemnek jaji. Bánatim újulnak, Siralmim nem mulnak, Orczámrul könnyeim folynak – Engem az fák is siratnak. Álljon Isten bosszút Azon ki nagy sok bút Énnékem szerzett háborút… Ő igye100) is még erre jut! Jaj hát hogy születtem! Jaj lészen életem, Az kinek én nem vétettem: Jaj attul mit érdemlettem! Igy siratá magát Elhagyván világát Ki naponként mondja jaját, Húron pöngeti nótáját.

„Siralmas volt nekem Világra születnem, Hogy ezeket kell szenvednem Mellyeket nem reménylettem. Tigristejjel talám Tartott fel én anyám, Jaj ki volt az én mostohám Bánatját ruházta reám! Sirjak-e? nem tudom Ha késik halálom; Óránként nőttön nő kinom Jaj hová legyek, nem tudom. Igy kesergi magát Egy ifju, világát Elhagyván édes hazáját Ekképpen siratja magát. Siratom magamat, Elmult napjaimat, Bizom Istenre gondomat – Eligazítja bajomat!“

BÚBAN ÉN ÉLETEM… – A XVII-ik századból. – Búban én életem, siralomban habzik, Örömöm pálmája immár nem virágzik, Sokan én keserves életemet nézik – De ettől azoknak irigységek hízik. Induljatok tehát keserves panaszim, Áradjatok bőven én könyhullatásim; Most zengedezzetek kemény jajgatásim, Fájdalommal méltó sok fohászkodásim. Boldogtalan óra melyben e világra Születtettem ilyen nagy keserves búra; Nem fordul én sorsom a mint látom jóra – Sietnek irígyim mindenkor káromra. A midőn rózsára fordítom szememet: Gondolkodásimban nem érzem szívemet; Veszesztem kedvemet, fogyasztom színemet Ebben mint tűkörben látom életemet. Mert valamint rózsa nincsen tövis nélkül: Úgy az én szivem is nincsen bánat nélkül; Sok siralmim miatt piros orczám kékül, – Csak egyedül várok végórát Istentül.

IFJUSÁG VIRÁGÁT… Ifjuság virágát Legény szabadságát Bánom hogy elhagytam Szabad életemet, Elhagytam víg kedvemet – Hogy megházasodtam. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom. A míg legény voltam Becsületet ott kaptam Hol nem reménylettem, Főuri dámákkal Kegyes kisasszonyokkal Szerelmet cseréltem; Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom. Szabadon repültem, Fájdalmat nem érzettem Elbágyadt testemben, Ámbátor kerültem: De mégis beléestem Illyen mély veremben. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom. Kedves társaimat Jószivű barátimat Érte megvetettem, Néki úgy kedveztem, Kedvére cselekedtem – Ámbár nem szerettem. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom. Szomszédasszonyait Czimborás pajtásit Ellenem úgy bujtja Hogy lankadt testemből Pihegő mellemből Lelkemet kifojtsa… Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom, Hogy éltem siralom. Hogyha megbetegszem S nyavalyám szenvedem: Semmit sem sajnálja; Drágán vett kertemet Sokban került rétemet Mások kaszálgatják. Jaj, fáj! mondhatom Mivel nem tagadhatom Hogy éltem siralom. Nagy búmban mit tégyek? Jaj nekem, hova légyek? Mert van ily vendégem Basiliskus sárkány, Mint fakoptó harkány Ollyan feleségem. Sirban estem, Elevenen temettem Koporsóban éltem. Feleségesülni Ki akarsz házasodni – Vigyázz, meg ne bánjad; Hidd el, hogy én velem Éjjel nappal szüntelen Csak azt hangicsálod: Sirban estem, Elevenen temettetem, Koporsóban éltem.

ÁROKSZÁLLÁSÁNÁL… (Czigányokról.) Árokszállásánál volt a veszedelem – Ennek oka vala kopasz fejedelem Hajtott, hajtott, majd ráhajtott Mint oroszlán úgy ordított: Nem volt engedelem; Faraónak minden népe Mind a kanja, mind nőstényje – Mind szaladának. Futva rugaszkodik ama kormos fajta, Utánok egy szürkét f..gatott a vajda: Hord el fiam, hord a riszát! Ugord által Dunát, Tiszát! Rúgd a farmatringot, A veres nadrág fenekét, Meg ne fojtsd a f..got, A jó rozmaringot

„Árokszállásánál volt egy veszedelem Melynek oka vala kopasz fejedelem; Hajtott, hajtott, haj, ráhajtott, Mint a sárkány ugy ordított – Nem volt engedelem!“

MELY KESERVES… Mely keserves dolog azzal élni Szives óhajtással fohászkodni – Kinek szive titkát nem tudhatni, És meghódulását sem várhatni. Mint gerliczemadár az erdőben, Mint bús nyögő galamb az mezőben: Úgy vagyok e nyomorúlt életben – Óh egek szánjatok meg ügyemben! Boldogtalan sors az is legénynek, Gonosz állapotja van az ilynek, Szive sír, szine fogy, fohászkodik, Mind éjjel, mind nappal csak bánkódik. De megbányja még az is valóba: Hogy az én szivemhez ily mostoha; Hét tél, hét nyár után eszére jön – Mikor az ő esze éppen megjön.

HOMÁLYBAN BORULTAK… Homályban borúltak víg napjaim, Nincsen ki enyhítse fájdalmim, Véletlen elhagytak jó barátim, Egészlen lefolytak víg óráim; Melyekért is életemet megutálom – Szomorú voltomat hogyha elgondolom. Öltözik előre végső gyászban Ki oly kint, melyet én, von magában; Áradjon, merüljön mély bánatban Ne várjon vigasztalást magában: Mert a bús sziv igen ritkán enyhíttetik – Sőtinkább nagy fájdalmakkal terheltetik. E világ nem egyéb csalárdságnál, Hivságot mutató nyájasságnál, Hidd el, hogy próbáltam jobban másnál: Hogy világ változóbb a tavasznál. Jobb azért nékem mindenektől megválnom – Csendesen életem napjait számlálnom. Óh nagy bánatoknak mély tengere – Miért hozál ily bút fejemre?! Nem voltam érdemes mindezekre, Hogy ily nagy veszélyt hoznál fejemre. Ezt nem másnak csak magamnak köszönhetem, Ifju lévén világomat nem élhetem!

SIRALMAS HATTYU… – Simon-Tornya, 1700. – Siralmas hattyu Neander partján Egyedül szegény jajgat, sétálván, Vagy észak felé szemét fordítván – Honnét bús szíve örömöt várván. Titius kinját irják poéták: Pokolban szivét két sasok rágják Mindd éjjel-nappal tépik, szaggatják – Ha elfogy: ismét megnő, azt mondják. Jaj, nem csudálom: hasonló sorsom, Titius kinját fejemen látom; Noha megszünik néha én kinom – Megújul ismét fekete gyászom. Mert az én szivem az én rózsámtul, Mind éjjel-nappal kinzatik attul, Ki megmenthetne engem sok bútul: Mast az én szivem kinzatik attul. Fejér tollaim megfeketülnek, Szemeim sirástul meg nem szünhetnek, De sőt mindaddig vérben förtőznek: Valamig tűled szót nem vehetnek. Zokogásommal szemem áztatom: Mert szeretőmnek szavát nem hallom; Kin az szüzek is bánkódnak, látom – Mely miatt lészen szörnyü halálom. Adjon az Isten sok jót azoknak Kik nyavályamat szánják mint rabnak; Essék meg szive szép asszonykámnak – Szánjon meg engem, tartson magának. Mint kisded gyermek anyja tejétül Nehezen válik ő dajkájátul, Vagy penig atya ő magzatjátul, Oly nehéz válnom szép szeretőmtül. Simon-Tornyában egy bús léleknek Irám ezeket; mert szerelmesnek Vallja ő magát mert nem szünhetnek Szemei sirástul, csak könyveznek. Az ezer és hétszáz esztendőben Egy ifju ígyen síra szivében; Magát bánatnak adta lölkében – Néki örömöt adjon még Isten!

EREDJ, MENJ EL TŰLEM… – 1702. – Eredj, menj el tűlem kegyetlen Cupidó! Ne környékezz engem szivek szomoritó, Ki sok szép ifjaknak voltál csak bút hozó – Az én szivemben is tudom lennél forró. Nem iszom, elhigyjed, zavaros söprődet, Kivetem fejembül aranyos fékedet, Mert végre megitatnád velem mérgedet – Megölnél miként sok szegény legényeket. Szomorú mast nékem Vénusnak szerelme, Keserűre fordult szivemnek öröme, Noha ő szándékát nem vihette végre – Mégis nagy-sokaknak rám szól hamis nyelve. Zászlód alá az kik iratták magokat: Sok keserüséggel illetted azokat, Mert reájok mérted te büdös borodat Melylyel részegitvén elvesztéd azokat. Eleitül fogva voltál csak vérszopó, Te édes beszéded csak merő skorpió, Nem csalhat meg, higyjed óh te hamis biró, Nem hordozsz pórázon hitetlen poroszló! Nem hágy el az Isten, elhiszem, engemet, Az irígyek ellen fölfogja igyemet, Verd meg Uram, kérlek én ellenségimet Az kik rágalmaznak ok nélkül engemet. Csak tehozzád Uram, bizodalmam vagyon – Szent, erős jobb karod engem oltalmazzon, Ördög s világ ellen engem úgy megtartson: Se testi, se lölki irígyem ne ártson. Sok gondolkozásban annyira jutottam: Sok búbánat miatt ugyan elfáradtam; Ejjeli álmomban azon gondolkoztam: Mellyik ország lészen énnekem eltartóm? Ételem, italom merő méreg nékem, Könnyes szemmel eszem gyakorta ebédem; Keserü kenyerem, az az én életem – Édest keserüvel köll elegyíttenem. Idegen országra el köll már bujdosnom: Mert ez helyben tovább nincs megmaradásom – Az holott adatik az én nyugovásom – Az irígyek miatt ne légyen ártásom. Gondviselő atyám lesz nékem az Isten, Az hol járok-kelek uton és utfélen Megőriz engemet minden veszély ellen, Megnyugosztja lölköm tudom jövendőben! Járok jászruhában már az bujdosásban, Holott keserűség mint ellenség ollyan, Soha nem lész részem talám vigasságban Az irígyek miatt való busultomban. Örömömnek napja immár szomorúság, Vigasság elmulván reám száll sok aggság, Idegen országon éhség és szomjuság, Elindulok – arra viszen az boszuság. Röjtökben lappangok mint az bagolymadár: Mert lölkömet furdalja bánat mint az ár; Talám még béfogad az idegen határ, Megnyugszom valahol – mint Halcion-madár. Gyámoltalan fejem immár indulj utra, Soha ne térj többé vissza ez bánatra; Én mennyei Atyám viselj gondot arra: Irígyim jussanak ennél nagyobb búra! Illyen mind ez világ fia átaljában, Az ki torkig merül az nagy álnokságban, Másra keni vétkét, gyors az vádolásban: Csak lehessen mentség az maga dolgában! Isten, viselj gondot minden szegényekre – Énnékem is vigyázz az én életemre! Gyakran fohászkodom s tekéntek az égre, Onnand följül várok áldást mindenemre. Régtül fogva Uram, én már csak busulok, Múta101) irígyektül háboruban vagyok, Mert ha egy kevéssé csöndességben vagyok: Megint föltámadnak ellenem az habok. Tarts(d) meg én lölkömet, testemet épségben: Hogy sok inségemben ne essem kétségben; Bizhassam egyedül te Szent Fölségedben, Ne bizzam ez földi emberi erőkben. Azt engedje nékem az áldott Ur Christus, Az mi bűneinkért szenvedett szép Jézus. Kérlek óh én lölköm az gonoszságtul fuss – Hogy halálad után kárhozatra ne juss! Megcsöndesedett már szivem háborúja: Mert hiszem az Istent, az partra kihozza, Szivemet bánattul hogy megszabadítja, Szegény fejemet is végre megnyugosztja. – Egy ifju szerezvén ez verseket öszve: Az kinek Istenben vala reménsége, Mert reá szól vala sok hamissak nyelve, De Isten megmenti: jóra fordul igye! Nevemet fölirám ez versek fejében, Megtalálod, csak jól megnézzed rendében, Az egy ezer hétszáz és két esztendőben Nagy-Karácsony után harmadik innepben.

AZ ALFÖLDI CSIKÓS. Rákosnál a pesti vásárral Egy Tiszántul való csikós bundástul – Tiszántul, bundástul, vásárral. Egy pár itcze jó borra béfordul, S ott mulat egy dunaföldi magyar ur – Tiszántul, béfordul, bundástul. Kérdi ez a csikóstul tréfábul: Tudnak-e a Tiszántul magyarul? Tiszántul, magyarul? tréfábul. A csikós azt feleli a bundábul: Ezt talán az ur kérdi nyájasságbul? Tiszántul, bundábul, nyájasságbul. És ha az ur ezt kérdezi tréfábul: Megmondom én mit itéljek, hallj’ az ur! Tiszántul, tréfábul, hallja az ur! Némelyek azt mondják, hogy Tiszántul A ki nem tud magyarul, megtanul; – Tiszántul: magyarul megtanul. Mások pedig mondják, hogy Dunántul A ki nem tud magyarul: nem tanul; – Dunántul: magyarul nem tanul. Dunántul a magyar iszik klázlibul, Megeszi a roszprádlit czintálbul, Dunántul: klázlibul, czintálbul. Tiszántul a magyar iszik kancsóbul, Eszik fa-, cseréptálbul, vagy bográcsbul; Tiszántul: kancsóbul, bográcsbul. Láttam én egy koldúst Dunántul: Kenyeret sem tudott kérni magyarul, Dunántul: magyarul – mely roszul! Koldúlt ellenben egy kopasz Tiszántul:102) Tököli sem tudott jobban magyarul; Tiszántul: magyarul hatalmasul! A dorogi csaplárosné Dunántul Mikor beszél magyarul: majd megful; Dunántul: magyarul majd megful. Hajdu-Dorog városában Tiszántul: Prédikál az orosz pap is magyarul; Tiszántul: magyarul, nem oroszul. Tiszántul szép nemzetünknek szájábul Gyenge kegyes hangzásában a szó hull, – Tiszántul, szájábul, a szó hull. Oda fel pedig többnyire, Dunántul: Nyelvünkön sokaknak foga megritkul; Dunántul magyar szón megritkul. Többet mondanék az urnak tréfábul: De sietek hazafelé Tiszántul; Tréfábul igy tanul, – megindul. Bocsánat pedig uram a tréfárul: Éljen a sok dunaföldi magyar ur! Tiszántul, Dunántul – Éljen a sok drágavérü magyar ur!… Jó egészséget mostan az uraknak!

MEGÉGETT RÁCZORSZÁG… Megégett Ráczország, megmaradt három ház, Egyik a császáré, – másik a királyé, Harmadik pediglen kedves szeretőmé. Most jöttem Budárul – nem tudok magyarul: Csillagom Katiczám taníts meg magyarul! Csillagom Katiczám taníts meg magyarul. Bánatos szivemre nagy fájdalom szállott: Mert az én édesem tőlem eltávozott, Mert az én édesem tőlem eltávozott. Szerencse balkézzel poharát nyújtotta, Szomorító borát vélem megitatta – Keserves szivemet búval újította. Igyefogyott fejem vigasztalást nem vár, Nem újul énnekem több tavasz és több nyár, Keseredett szivem mindholtig búban jár. A mitől leginkább éltemben rettegtem: Szintén azon tőrben véletlenűl estem, Szintén azon tőrben véletlenűl estem. Homályba víg napom véletlen borúla, Kedvem hajnalára rút felhő tódula – Istenem teremtőm: ne hagyj igy vesződnöm!

FELNYITOM MÁR BÚS SZIVEMNEK… – A XVIII-dik századból. – Felnyitom már bús szivemnek régen bézárt ajtaját, Ezer tenger habjaiból partra hoznám hajóját: De ha szél kapja vitorlámat Azonnal rontja szándékomat – Távoztatja partomat Oh melly sokszor környülnézek: honnét jő segítségem? Egymást érik óhajtásim: honnan jő könnyebbségem?! Sok társ volt a szép vigasságban – De kevés a szomorúságban Ki barátját segélje. Látom immár: sokkal könnyebb a tengert elkerülni Hogysem kisded hajócskámmal abban el nem merülni, Vak voltam, hogy az parton állván A dolgot jól meg nem vizsgálván Vesztemre elindultam! Mi haszna már evedzőmmel habok ellen csapkodni? Késő záporesső után palástomhoz kapkodni!… Jaj, ha én aztat tudtam volna Hogy illyen a világnak sorsa: Lettem volna szerencsés!

SIRALOM A SZABADSÁGNAK ELVESZTÉSÉÉRT. – A XVIII. század első feléből. – Még nőtelenségben folytattam éltemet: Szabadságnak szele jól táplált engemet, Kócsagtoll strázsálta nyusztos süvegemet – Mindaddig búbánat nem érte fejemet. Mindenféle úri czifra fegyverekkel, Farkas-, medve-, párducz-prémes köntösökkel Teli volt fogasom füredi nyergekkel – Több s több illyen csöngő-pengő eszközökkel. Bővelkedett házam gyakran muzsikával: Szép egypár hegedű furcsa vonójával, Szegeimen függött flóta forulyával – Ugyan újult szobám ezeknek hangjával. A jó paripákból soha ki nem fogytam: Ezt lépésre, amazt futásra tartottam; Emezt nyergeltettem ha paradéroztam, – A mint szükségem volt rendre választottam. Fekete paripám volt Spanyolországból, Szürke jött Erdélyből, pej pedig Moldvából, Aranyszőrűt s fakót vettem egy basától – Többi volt a magyar lovaknak javából. Szerszámom ezüsttel s aranynyal kivarrva, Vagy ötvösmunkával boglároson rakva, Sok-szin zsinórokkal voltak kitarkázva, Vagy bagariával tisztán kiczifrázva. Ezer czifragombos szolgáim valának Kik éjjel és nappal hiven strázsálának, Pillantásomra is ébren vigyázának – Kikért pirulása nem is volt orczámnak. Kinek-kinek tarsoly s kard volt az oldalán, Bogláros pantallér lódinggal a vállán, Ezekre függesztett karabin a hátán, Félarasztnyi hosszu sarkantyú csizmáján, . . . . . . . . . . . . . . Mulatságnak napja hogyha rendeltetett: Táncznak, muzsikának vége nem lehetett, Péntek vasárnappal együvé tétetett – Ünnepnek tartottam néha egész hetet. Nem sok haszna vala plébános szavának – Ámbár napja volt is hamvazó szerdának: Vonjad reá javát alföldi nótának! Kiki azt kiáltá Lévai Miskának. Messzére távozott tőlem szomorúság: Másoktul hallottam, hogy van nyomorúság. . . . . . . . . . . . . . . Nem tudtam én akkor: mi légyen az éhség? Távul volt házamtul mindennémü szükség – Közel sem mert jőni hozzám a szegénység. . . . . . . . . . . . . . . – De bépraktikálta magát alattomba: Miulta feleség jár a kamarámba, Azulta terjed el szükség a házamba. Hegedűmet immár fogasról levette, A flótát, forulyát pad alá vetette: Sok díbdáb ruháját oda függesztette. . . . . . . . . . . . . . . Egyik sarkantyúját letörte csizmámnak, Az egész szerszámát kicsapta pipámnak – Mert nem szenvedheti füstjét a dohánynak. . . . . . . . . . . . . . . Bezzeg rá akadtam most az iskolára: Mint a muskatéros a harminczadjára! Vetett tőrbe esett kényes ifjuságom, Búbánatra fordult örömöm, vigságom, Elmult magyarságom – oda nyájasságom, Meghatároztatott103) régi szabadságom. Megritkult már száma karmazsín-csizmámnak, Lekopott czafrangja ünneplő ruhámnak, Rösten jár a lába kedves paripámnak: Még az is jelenti bánatját urának! Hervadt kócsagtollam lefügg süvegemrül, Nem fénylik fegyverem, pókhálóba merül… Jaj be bajos ügyem lett feleségemrül! . . . . . . . . . . . . . . Örök nyugodalmat neked szabadságom; Nyugodjál békével megholt vidámságom! Jó estét s éjczakát édes ifjuságom!

SIRALOMNAK, FÁJDALOMNAK… – 1744. – Ad notam: Vale mundi lusum satis etc. Siralomnak, – fájdalomnak völgyében kesergek, Egy erdőben – nagy mezőben mint árva tévelygek, Révedezve, sírva, futva Nem akadhatok egy utra, Melyet immár – árva madár jól elhagytam hátra. Zavarossan, – nem is tisztán, mint gerlicze madár, Mely bújában, – fájdalmában csak száraz ágra száll, Béveszem én italomat Igy enyhítem bús sorsomat, Mégsem szánják, – a kik hallják, kemény panaszimat. Óh! én árva – mely bézárva vagyok kalitkában, Eped szivem, – hervad szivem kemény rabságomban, Békóban vagynak lábaim, Rabságban minden tagjaim, Megszakadok, jaj meg halok, lankadnak inaim. Már elestem, – s tőrben-estem és megfogattattam, Véletlenül, – s kintelenül magamat megadtam, Nem lehet szabadulásom, Magam koporsómat ásom Mert elmult, s tőlem elfordult régi vidámságom. Óh! mely távúl, – tőlem járúl régi szabadságom, Már elhervadt, és megfonnyadt szép leányi ágom, Csörög én lábaimon láncz; Előttem van mélységes sáncz, Nem vidámít – és nem ámít ama szép úri táncz. Rabbá lettem, – elvétettem szabadságnak útját, Hogy nem láttam, – s ált nem hágtam rabságomnak kútját, Mert Vénus vala vezérem, Kinek fülébe jött hírem, Igy változott, – s erre hozott friss leányi vérem. Uri házban, – de nem gyászban, a midőn sétáltam Asszonyokat – nagy rabokat a midőn én láttam, Élteket csak kinevettem, Mert jól eszembe nem vettem, Bús sziveknek állapotját melybe én is estem. Gyenge pártám, – nem akartam fejemről letenni, Koszorúmat – virágomat illy hamar veszteni; De igen erőtlen lévén, Jövendőkre nem tekintvén, Szük poharát – szivem kárát bús árva, bevevém. Egy bús völgybe, – nagy erdőbe már lábam béhágott, Szivemen a bánat nyila nagy sebeket vágott, Mert koszorúm elevétetett, Viz közepére tétetett, Én fejemtől – életemtől messze elvitetett. Repüljön bár – a sasmadár sebes szárnyaival, Vagy az hajós – jó kormányos sajkás hajóival, Soha vissza nem hozhatják, Mert viznek habjai hajtják, Noha látni, – azt szemlélni szemeim óhajtják. Leányságom – szabadságom a midőn fontolom, Tantalusnak – árva rabnak almáját kóstolom, Mert lehetetlen megfognom, Leányi örömben hágnom, Csak rabságban, – illy bús gyászban kelletik maradnom. Isten tudja, – mert ő látja szomorú szivemet, Hogy igy estem – s elvesztettem leányi kedvemet. Szabadságról nagy rabságra, Zöld virágról száraz ágra, Mintegy árvácska jutottam sok keserves jajra. Csak Istenhez – mind ezekben szivből fohászkodom, Én szivemet, – bús kedvemet néki feláldozom, Mert a kik biznak Istenben, Vígasztaltatnak szivekben, Szomoríttatnak, – kik biznak csak gyarló emberben. Zárj bé engem – én Istenem szentséges szivedbe, Leányodat, – szolgálódat vedd bé szent kedvedbe, Mutassad szent malasztodat, Áraszd reám áldásodat, Oltalmazzad – vigasztaljad árva szolgálódat. Ezer hétszáz negyven négyben, gyászos életemben, Mint rabságban, nagy fogságban, és balesetemben: Ilyenképpen fohászkodtam, Leányságomat sajnáltam, Asszonyságom, – nagy fogságom immár megkóstoltam.

A SZERENCSE TÜNDÉR KEREKÉN… – A XVIII-ik század közepe tájáról. – A szerencse tündér kerekén Öröm után következik kín, Ha mi jót ád, akkor fénylik néked az napfény, Míg meg nem csal, s búban nem hajt… Példa vagyok én! Én is ollykor kedvemre éltem, Szerencsémet boldognak véltem: De látod-e – nem szánod-e szörnyü esetem? Iregemtől – s mindenektől számkivetettem. Kiki maga kedvét követi, Ha más szenved: meg sem emliti, Bár látja is – megszánja is: fordul, s felejti, Kinek nem fáj – annak nem jaj, könnyön tűrheti! Vidám orczát ollykor mutatni, És mosolygó szivet láttatni, Mit vélsz, néha mire czéloz bús szivet fedni? – Mert csak ollyan, mint más által mézet kóstolni. Fájdalmimat magamban tartom, Bús szivemet azzal fogyasztom; Ha igazán – senki nem szán: hát mit óhajtom?!… Sebeimet – a mint lehet magam orvoslom. De a bús sziv magával sem bír, Ha éri is örvendetes hír: Bár láttatik, hogy van kedve – titkon mégis sír: A szüntelen – bánat ellen nincs gyógyító ír!

SZABADSÁG MELLY NAGY JÓSÁG… – A XVIII-ik század közepe tájáról. – A szabadság melly nagy jóság, Ez világon boldogság. Az ki élhet szabadsággal: Ne cseréljen rabsággal, Mert meg szánja – és megbánja, Régi életét óhajtja. Néha vagyon vigaság Sokaknak egész jóság, Szabadságot ha elveszti Az kiért cselekeszi: Ha érdemes: semmit nem veszt – Azért könnyen türheti. De ritka az ki találja Hogy illendő szerencsére Akadjon is jó hirére – Akadjon is jó hivére, A kivel megegyezhetik, Holtig kedvére éljen. Hanem csak nagy gyötrelmit Titkolja sok fájdalmit Magában csak emésztődik,. Szabadságán gyötrődik: Mert ahhoz már reménsége Nem lehet az életben. – Az verseket a ki irta Magán ugyan próbálta: Mi légyen az illyen fogság Holtig való nagy rabság, Erre vitte – s vezérlette A véletlen szerencse.

NE FÉLJ SZIVEM… – A XVIII-ik század első feléből. – Ne félj szivem, bátorodjál, most akármi vagy, Azért bár ne szomorkodjál, hogy a bajod nagy. Jobbat adnak az egek Mintsem én remélhetek: A friss leány meleg nyárban soha meg nem fagy. Biró Márton borjut őrzött Bicske határán: Végre mégis püspökké lett Veszprémnek várán. Bartha csak molnár fia: Mégis ország birája – Azért kétségbe ne essék senki más kárán! Gömbölyü a szerencsének az ő kereke, Azt vélnéd, hogy örvényének nincsen feneke; Kit ma pokolra levet: Holnap nagyra emelhet, A mi alól – felfordítja, vagyon oly éke. Azért bár ma akármi légy: jobbat remélhetsz, Ha kedved nincs: pénzen is végy – holnap úr lehetsz; El sem is mulatná Úgy a férjhezmenést Áldaná azt ki béhozná ezt a rendelést.104)

NEM NYUGHATOM… Nem nyughatom, – csak bujdosom még éjtszaka is Azért nincsen nyugovásom, ha aluszom is. Homályosnak tetszik nekem a fényes nap is, Könnyeznek utazásimban talám a fák is. Mondjátok meg, mi az oka, hogy keserűség Éjjel-nappal szorongatja szivemet kétség? Mert kit szivem szivből szeret, hideg mint a jég… Mondjátok meg, kínaimban mikor leszen vég?! Nem nyughatom, csak bujdosom mint sebes szarvas: Mert kit szivem szivből szeret kemény mint a vas. Természete hideg hozzám, mint szintén havas, – Beszédiben olyan hozzám mint a kemény vas. Lybiában tigrismódra felnőtt oroszlán Avvagy fene párducz, a ki mindig vért kiván: Pusztán rablott prédájával soha igy nem bán – Kősziklánál keményebb sziv ki engem nem szán!

ÓH TE NAGY BABYLON… – A komáromi égésről. – Óh te nagy Babylon, Komárom városa: Hétszer böjtölt érted Debreczen városa. Bátorkeszynének háza meggyuladván: Nyargal a tüz széjjel egész kevi utczán. Zsidráknak, Mizsáknak, és Abednégónak Istene megtartá házát Virágónak. Isten megtartotta – ember elrontotta, – Szemre-főre nézve Telekynak adta.

AMOTT KEREKEDIK… Amott kerekedik egy fekete felhő: Abban tollászkodik egy fekete holló. Várj meg holló, várj meg, hadd izenjek tőled Apámnak, anyámnak – jegybéli mátkámnak. Könnyen megösmerhetd ennek háza táját: Piros rózsák lepik aranyalma fáját… Gyémánt az ablakja, – üveg az ajtaja: Magának kék szeme, aranyszinű haja!

VIDÁMSÁGÁT SZIVEMNEK… Nóta: Senki ne nevessen rajtam. Vidámságát szivemnek, Virágát szép éltemnek, Jaj mely igen nagyon féltem, Ebbül áll holtom és éltem; Ha szivem jóra talál Élek, máskép lesz halál. Ifjuságom mint virág, Hasonló mint szép zöld ág; Örvendezhet szivem addig, Míg zöld ágam virágozik, Éltem vakul vesztenem Kár volna köteleznem. Sinlődhetnek szivekben, Kik nem vigyáznak ebben, Holtig tartó búgyötrelmet, Szivepesztő veszedelmet Gondatlanul szereztek, Vigyázatlanul vesztek. Istenem, mint kell élni, Hamis szivtül kell félni; Lásd meg, mindig kell evezned, Szived kihez kötelezned. Mély tenger a szerelem, Véle jár nagy gyötrelem. Állandó légy szivedben, Ártatlan szerelmedben, De félhetsz a változástúl, Hamis, csalárd vádolástul, Noha szived kész légyen És mint tűz hiven égjen. Nincs sokaknál kegyesség, Szépség, jóság, édesség, Nem tud minden jót böcsülni, Kegyessel kegyessen élni; Ily goromba az világ Kár kezébe szép virág. Noha én sem csufolnám, Sőtt szivessen csókolnám Ki jót jóval jutalmazna, Sérelmekről oltalmazna. Istenem adj hív szivet, Hozzám hasonló hivet. Áldást nyerek fejemre, Ha Isten kérésemre, Ő szolgáját meghallgatja, Bajom kegyesen forgatja, Ha holtig jóval élek Büntül, bútul nem félek.

NEVESS BÁR MOST ÉLETEDNEK… Nóta: Gyászban járok míg élek… Nevess bár most életednek Vígan folyó napjain, Örülj s vigadj jó szelednek Játszadozó óráin, Kedved szerint való koczka, Ámbár légyen kezedben: De meglásd, még vakra fordul – S akkor vészed eszedben. Édesgető tavaszod van A mint látom télben is, Virágoznak szép rózsáid Noha keményen fagy is, De meglásd, még elhervadnak, Legkedvesebb ideikben Elszáradnak még előled – S akkor busulj szivedben. Mostan néked jó kedved van S nékem kesereg szivem, Mulatságod tréfákban van S nékem könyvezik szemem, De megvallod még magad is Hogy tőled elhagyattam Megvetettél, hiv szivedbül Kizárattattam. Eddig való hivségemet Noha most megvetetted, Ki szeretett hiven téged Elméd róla levetted, De hidd el, hogy nem sokára Lesz emlékezetedben, És még a hol senki nem lát Ott jut sirva eszedben. Szemeimnek könyveibül Folyó vizek áradnak, Szivemnek sok panaszibul Setét felhők támadnak, Keserves sok bánatimbul Hegyek fölemelkednek, Még vizek is jajaimtúl Vérrel egyelednek. Jó kedvedet mégis várom, Hogy lész segitségemre, Nem igyekszik azt is tudom Sirba lépésemre, Gyászos voltát életemnek Most ha megvigasztalod: Hogy éltemben mind halálig Szeretlek, tapasztalod. Áradt vizek ha fel folynak, S csillagok lehullanak, Nagy kősziklák leomlanak S hegyek is leolvadnak: Igaz szivvel én tégedet Még ekkor is kedvellek, S mint édesded szép virágot Hív szivemben rekesztlek. Napnak fénye ha elmúlik És homályba béborul, Csillagoknak ragyogása Ha világrul elfordul, Ha tengerek kiszáradnak És az halak repdesnek: Te jó kedved és hív szived Szivemben örvendeznek. Órájában halálomnak A mikor bévettetem, Koporsómnak rejtekében Gyászosan rekesztetem, Ha szemeim nem láthatnak És ajkaim nem szólhatnak: S mégis szivem s minden kedvem Csak tégedet óhajtnak. Sirban immár mikor lészek És el is temettettem, Föld gyomrában holtom után A midőn bétetettem: Koporsómnak fedelén is Által égjen én szivem, Ugy tudhatni ki itt fekszik Hogy megholt érted hiven!

IFJU LEGÉNY LÉVÉN… – 1765. – Nóta: Boldogtalan fejem mire jutott. stb. Ifju legény lévén Sokat gondolkodom, Magános sorsomon Mely igen bánkódom; Dolgomat már merre Fordítsam, nem tudom – Mert ideje volna Jó társra akadnom. Meg kellene tehát Feleségesülnöm, Páros gerliczeként Fészkemben repülnöm, De az van előttem, Hogy kit kelljen vennem? Sok út van előttem – Melyikre erednem? Egyik út a szépség A mely kivánatos, Másik pedig rútság A mely utállatos, Harmadik gazdagság A ki volna hasznos, Ki szert reá tehet Szerencse fér ahhoz. Negyedik út pedig Lészen a szegénység, Mely az emberek közt Utolsó nagy inség; A ki reá talál Éri keserűség. – Falusi, városi Közt van nagy különbség. Mert ha szépet veszek Elég fejem gőzi Lészen azt strázsálni, Ki mindenkor győzi?! Hamar elhóditják Ha ember nem őrzi, Igy is bánat árja Én fejemet éri. Ha rút lesz, a rútat Jaj, hogy szerethetem! Igaz jó kedvemből Meg nem ölelhetem; Vesződség s kárhozat Lészen vele éltem, Minden örömömet Véle eltemetem. Ha gazdagot veszek Lesz súlyos keresztem, Azt hányja szememre, Hogy csak készre jöttem, Az övé a jószág A kit nem kerestem, Azt is panaszolja A mit iszom s eszem. Hogyha szegényt veszek Jaj, miként élhetek?! Most is szegény vagyok, Még szegényebb leszek; Egy koldúsból kettőt Nyomorultat tészek, Igy lesz házasságom Gondból rakott fészek. Ha udvarit veszek Nem szokott munkához, Nem kell bizni sokat Gazdasszonyságához, A sült galamb pedig Nem repül szájához, Ha serényen nem lát Ő maga dolgához. Ha falusit veszek Otthon nőtt goromba, Nem tud becsületet És épen ostoba, Nem lészen életem Vele boldog soha; Látom a szerencse Nékem csak mostoha. Ennyi sok út között Ugy eltévelyedtem, Sok gondolkodásban Annyira merültem, Bánat tengerében Fejemet kevertem, Ily sok habok között Fel s alá vettettem. Egyedül csak ebben Táplál a reménység: Jobb lészen énnékem Az ifjulegénység, Ugy nem éri fejem Annyi bú és inség, Szivemet nem rontja Semmi keserűség. Ha eszem s vagy iszom Lészek békességben, Valahová megyek Nem veszik kérdésben; Étszakát álommal Töltem békességben, Nem háborgat senki Ez árnyék-életben. Csak tebenned Uram Vetem reménységem, Minden dolgaimban Reád bizom igyem, Hogy sem ennyi búval Terheljem én éltem: Jobb holtig viselnem Ifjulegénységem! Ezer hét száz felett Hatvan ötödikben, Karácson havának Harmadik hetiben Irám ez verseket Nőtelenségemben, Hányatván szélvésztől Megbúsúlt elmémben. Ki hasonló hozzám, Jól tekintsen ebben – Mint igaz szint adó Világos tükörben, Meglátja téendő Mi légyen éltében? Jobb néki maradni Ifju legénységben.

BOLDOGTALAN SORSA SIRALMAS ÉLTEMNEK… Boldogtalan sorsa siralmas éltemnek, Árad napról napra gyötrelme szivemnek, Nem virrad fel soha víg napja éltemnek – Igy lesz látom vége az én életemnek! Szerencsétlen voltom holtomig siratom, Mig gyászt, melyet visel szivem, ha fontolom, Egész életemet, hogyha meggondolom: Nem egyébb csak sírás, bánatos búhalom. Az én állopatom, félelem, reménység, Szerencsém állása reménytelen kétség, Sok súlyos próbákkal elegyes, nincs mentség, Jaj egész életem csak szerencsétlenség! Az én szerencsémet szélveszek találták, Titkos ellenségim utaimat állják. Az én életemet valljon nem sajnálják?!… Kiknek nem vétettem azok ostromolják.

„AMA HIRES TOKAJI BORNAK DICSÉRETE.“ – A XVIII-ik századból. – Bujjon el a német rhénusi borával, Hallgasson az olasz a Falernumával, Csak ígya meg a francz híres sámpánerét: Egy hordónk feléri boraik tengerét! A halhatatlanság mennyei nektárja E volt, vagy ez annak valóságos párja!

HA KERESSZ NÁLAM… Ha keressz nálam állandóságot: Megcsalod magadat igen nagyon; Szivem nem türhet semmi rabságot – Állhatatosságban ritkán vagyon. Szeretni tud ugyan, de szabadon, Vergődik szél után, hajt a nádon. Titkos szerelmet tudok folytatni: De hogy hív maradjon – igen nehéz; Vándorló szívem egynél mulatni Nem tud: mert ide is, oda is néz. Egy módon tiszteli mind ezt, mind azt: De állandóul egyet sem választ.

JAJ KINOMAT… Jaj, kinomat ki nem beszélhetem, Csak nagy nyögve fájdalmit szenvedem; Melyért bizony majd megemésztetem, Csak hallgatok – csak hallgatok, és ki nem jelentem. Óh csak tűrve kell világon élnem, Vigasztalást mivel kell keresnem? Sok bánatot örömmel szenvednem, Bár lehetne – bár lehetne egyszer menekednem! Szívem egyszer bárcsak vigadhatna, Csak egy óra, szempillantás volna Búbánatot mely nékem nem adna, Nyúgodalmat – nyúgodalmat magának találna! Elmém sem talál már módot ebben: Mert elmerült nagy keserűségben, Teljes-bizony, van nagy gyötrelemben, Emésztődik – emésztődik, mert vagyok inségben. Partról hajóm hát szélnek eresztem, Búval rakott kormányát vezetem, Vitorláját bánattal szépítem – Siralommal – siralommal fel is ékesítem! Hatalmas Isten, vezesd szolgádat, Látod, nyögve tűröm ostorodat; Kegyelmesen mutasd malasztodat, Kérlek, mutasd – kérlek, mutasd irgalmasságodat! E bánatnak hadd lehessen vége, Csillapodjék szivem sok insége, – Tőled immár legyek megsegítve, Utamnak is – versemnek is legyen immár vége.

VAJHA KIMONDHATNÁM… Vajha kimondhatnám kinját én szivemnek, Megmagyarázhatnám fájdalmit lelkemnek, Avvagy csak irásban ezeket tehetném – S az én kegyesemnek kezéhez küldhetném. De nem tudom kire dolgomat bizhassam, Kinek minden szómat bátran megmondhassam: Mert oly állhatatlan most a földi ember Mint szelekkel játszó nyughatatlan tenger. Mindjárt öszvefutnak én gonosz irígyim, Letésznek s felvésznek – nem tudok mit tégyek? Ha madárra bízom, a sem mindenik hív – Azok között is van sok tétovázó szív. Galamb a párjától messze útra nem megy, Galambi pölhéshez természetben csak egy; Hollóra nem bízom: holló dögöt talál, Mert megesnék, hogy ő levelemmel leszáll. Szajkóra nem bízom, mert csak fészkét őrzi, – Valamennyi titkom mindennek fütyülné; Bagoly csak éjjel jár, álmos, ágyban henyél – Az én kegyesemet felverni nem merné. Gólya csak kigyókkal rakja meg a száját: Irígység foglalja annak szíve táját; Kéményemben lakik egy füstös fecskécském – Csak a lészen nékem igaz követecském. A ki is a szélnél sebesebben repül, Repülve jól lakik legyekkel, le nem ül. Vidd el madár, vidd el, vidd el levelemet, Hagyd jó reménységben az én kegyesemet! Hajnalra oda jutsz, szállj bé ablakjába, Ama szép hajnali nótácskádat kezd el; Ha kérdi: ki küldött? Mondd meg: én küldtelek – Bizony szánni fogja bánatos szivemet!

MENJ EL ÉDES FECSKÉM… Menj el édes fecském, violám köszöntsed, Nagy alázatosan házban valót kérjed, Ezen fáradt szóval nékie jelentsed, Ne hirtelenkedjél, a mit szól megértsed. Erős kötelekkel kötözték Sámsomot: Mégis elszakasztá, mint erős mén hámot; Mágneskövet visel, a ki sok igámot Csak egy hajszálon ő hozzá húzhatná most. Aranynyal kellene nevedet felirni, Gyémántkő-táblára szépen lerajzolni, Rubintkőből formált ládában tartani – Innepet kellene nevednek szentelni! Nem dicsérem: de szép mint hajnali csillag, Angyalka módjára ki előttem ballag; Neveti ha kérdem: hol lakol szép alak? Két szép szemeivel integet – ugy ballag. Vagy meghalok érted, vagy enyimmé tészlek, Vagy elválok tőled, vagy hozzám kerítlek. Szánj meg édes rózsám, igen szépen kérlek, – Engem ugysegéljen: szivemből szeretlek!

HERVAD SZIVEM… Hervad szivem, s árad naponként bánatom, Siralmas, unalmas életem mint látom, Keserves könnyekkel szemeim áztatom, Búm s bánatim közt már nem vigasztaltatom. Siralommal töltöm bádgyadt napjaimat, Jajszóval mulatom minden óráimat, Halál mérge szállja szempillantásimat, Ah mellyek megoltják végre vígságimat. Óh szerencsétlenség, világ tündérsége! Mézzel kent elvesztő nagy keserűsége, Előttem halálnak forog szörnyüsége, Álmatlanság miatt lesz éltemnek vége. Mert szörnyű kinaim bokrosan követtek, Keserves szemeim már elkeseredtek, Átkozott hívságám kik erre vezettek, Hiremben s nevemben immár eltemettek. Mit késik sokáig nyomorult életem! Nincsen könnyebbségem, nagy az én esetem. Melyből uj életre magam nem vehetem, Sőtt mulandó sorsom szomorún nézhetem. Muzsikák zengése szomorún mutatja, Halálom óráját s fejem szomoritja, De tudom, Istenem lelkem boldogítja, Kinaim közt midőn magához szólítja. Maradj magadnak már világ rosz hivsága, Elmulandó jóknak állhatatlansága, Noha most testemnek van álmatlansága, De rövid nap lészen földben nyugovása.

ERDŐKÖN, MEZŐKÖN JÁRÓ… Erdőkön mezőkön járó Térj vissza ékesen szólló szép ráró! Csendesítsed szárnyaid, Álljanak meg már elfáradt lábaid! Szivem sebesíted, Víg kedvem epeszted, Éltem rövidíted: Mert bizony éretted Kész volnék letenni én életemet!

GYORS KERÉKEN FORGÓ… Gyors keréken forgó világ tündérsége, Sebes szárnyon járó csalfa szivessége, Szivemet sebhető szörnyü kevélysége – Jaj miként csalogat minden ékessége! Édes lépes mézzel jaj miként csalogat, Álnok szerelmére mely szépen hivogat, De keserő mérget jaj miként osztogat, A veszedelemre majd ajtót nyitogat. Ritka, óh! mely ritka az igaz szerelem, Mely után ne fusson örök veszedelem; Ezt az ifjuságban gyakorta fellelem, Ha nem próbáltam is, mégis ugy képzelem. Ennek álnokságát senki ne csudálja, Bátor sok szép szókkal ő magát kinálja, De a sok jajoknak utját megtalálja, Jaj! jaj lészen annak, a ki ezt próbálja. Látom, sürű könnyű áztatja orczáját, Mely meg is hervasztja annak szép rózsáját, Keserves jajoknak bővíti lármáját, Ha ki megcsókolta ennek gyenge száját. Tégedet mindaddig szeretlek mig élek, S mig az én testemben sátoroz az lélek Rajtad kivül soha senkit nem szemlélek, És hogy engem megvess már többé nem félek. Elébb a tengerek fenekig apadnak, Az égi csillagok a földre lehullnak, E földnek határi megalacsonyulnak, Míg szép dicséretid számból kiszorulnak. Könnyebb a kűsziklát lágy viaszszá tenni, A tenger sok vizét egy kalánba venni, Árva életemnek az halálra menni: Mintsem személyedről feledékeny lenni. Avvagy ha elhagysz is, ugy én mit csinállok? Barlang, havasokra, völgyekre sétállok; Virradván a magos kősziklára állok, S tenéked szép szivem sok jókat kivánok. Zendüljenek fel bár ellenem az egek, Bár borítsanak el a sürű fellegek, Jőjjenek záporral a rút fergetegek: Ezekben is veled soha nem rettegek. Ilyen virág terem a Vénus kertében, Enged ennek minden, mig buzog vérében, Valaki bélépvén álnok szerelmében.

RITKA DOLOG… Ritka dolog látom szerencsésnek lenni, Ennyi tövisek közt egy rózsát sem szedni; Búbánat, siralom Keserves fájdalom Szerelmet igy élni – szerelmet igy élni. Azt gondoltam: elébb a tenger kiszárad, A nap lovaival ellankad és fárad: Mintsem azt megérjem Személyeddel frígyem Szerencsétlen légyen – szerencsétlen légyen. Kinek lehet hinni, hanem az oly szivnek A ki magát hittel kötelezi hivnek; De már elfordula, Máshová hódula, – Szerelem igy múla – szerelem így múla… Óh miért nem mondád, hogyha nem kedveltél?! Miért nem szenvedtél – hogy így kisértettél? Miért meg nem öltél És el nem temettél Mintsem igy gyötröttél – mintsem igy gyötröttél! Tudja, s szólhat minden ezer bánatimról Sűrü siralmimnak terhes fájdalmiról, Élek avvagy halok, Ülök avvagy állok: Még azt sem tudhatom, – még azt sem tudhatom. Zengenek az erdők sok szép madárszókkal, Újulnak a mezők szagos virágokkal: De én elhagyattam, Egyedül maradtam, Mint árva gerlicze – mint árva gerlicze. Indulatom zajos tengeren hányatván, Elmémet a számos terhes gond árasztván, Mostoha szerencse Állhatatlan kincse Engemet fárasztván – engemet fárasztván. – Irám ez egynéhány panaszló verseket Nem szintén követvén a jó versszerzőket; A ki hallod őket: Élj aranyidőket Bánattól meddőket – bánattól meddőket!

MINT GERLICZE-MADÁR… Mint gerlicze-madár, Ki társátúl elvál Jaj! kesergi társát, Zöld ágra nem is száll, Csak óhajt és fárad, valaholott megáll, Mindaddig bujdosik, mig társára talál. Az én életemnek Is ugy vagyon sorsa, Mert bokros búbánat Azt igen futkossa, Szivemet a bánat, mint viz partját mossa, Hervadni kezdettem, mint őszszel a rózsa. A mellett keserves Jajszót kiált én szám, Mert többet ezután Nem látlak violám. Elmégyek-e hozzád, nem tudhatom nyilván, Láthatlak-e többet, avvagy sem ezután? Nálad nélkül lészen Már egyedül éltem, Az idegen földön Rettentő gyötrelmem, Én soha terólad el nem felejtkezem, Valamíg testemből ki nem kel a lelkem. Szivem fáj, hogy tőled Meg kelletik válnom, Szemeiddel látod Utra kell indulnom, De utánam kérlek, ne siess, mert tudom, Soha fel nem találsz, annyira bujdosom. Csak egy gerliczécske, Ártatlan madárka Ha társátul el vál, Jaj mint nem cselekszik, Mód nélkül bánkódik, zöld ágra nem is száll, Vizet felzavarja, ugy marad szomjazva. Jaj az én életem E világon immár, Bujdosom egyedül Mint gerlicze-madár, Mert szivem éretted fekete gyászban jár, Méltatlan szenvedi érted, jaj bizony kár. Óh bánatba merült Keserves életem, Nagy kinokkal teljes Gyengén tartott testem, Mert idegen földön ki lészen mellettem? Jaj ki temet földbe, ki sirat meg engem! El kell tehát mennem Tőled édes szivem, Ki voltál énnekem Sokszor víg örömem, Mellyért minden jókkal áldjon meg Istenem, Azért éjjel-nappal lészen könyörgésem. Tudom, hogy tovább is Kivánnál indulni, Érettem szüntelen Járni, fáradozni, Sőtt velem egy utra kivánnál indulni, De minthogy nem lehet, csak el kell maradni. Istenem, Istenem, Mint egy szegény árva Bujdosik egyedül Idegen országra; Elbujdosásában Te légy kalauzza, Az idegen földön Te légy édes atyja!

ÁLLJ ELŐMBE RÓZSÁM… (Igen régi.) Állj előmbe rózsám, hadd bucsuzzam tőled, Ha el nem bucsúzom: bujdossunk el ketten! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem! Fekete két szemed mire csalt meg engem? Gyenge szép termeted mire hozott engem! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem! Ne menj el galambom, ne repülj el tőlem! Jőjj vissza madaram, szállj bé ablakomban! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem! Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy! Igaz szereteted hamisra ne fordítsd! Vagy meghalok érted Vagy enyimmé tészlek Édes szivem!

PITYPALATTY-ÉNEK. Szörnyü nagy az munkám, Hosszú az éjszakám, Nem alhatom, Föl s alá futkosok, Nyugvást nem találok, Köll fáradnom. Alig várom tavaszt Majd nevel elég gazt, Elrejtem magamat, Nem rontom lábomat, Béfödöm azt. Pitypalatty az nevem, Esmerősök nekem Minden helyek, Sokat fölébresztek, Magam álmot vesztek, Sok megvallja, Senkinek nem vétek, Még is félve élek, Hogy káron ne kapjon, Tollamtól ne foszszon; Éhes lélek. Sok puskával lesik, Szárnyam czélra veszik, Hogy elejtsen, Sok hálóval keres, A kutya is rám les Hogy megleljen, Mindenik reám tör, Husomon vagyon pör; Mert tudják jó falat, Pitypalatty kis állat És nem csömör. Olyan madár vagyok Kit sokszor kaszások Ketté vágnak, Fölturják fészkemet, Elveszik éltemet, Nem sajnálnak. Apró fiaimat, Kisded magzatimat Hagyják árvaságra, Férgek prédájára, Mint rózsákat. De megnyől a búza, Zab, köles és árpa, Nem lát engem, Keressen bár vadász, Ki értem hason mász, – Kinevetem, Akkor csak hallgatok, Pitypalatty nem szóllok, Mellettem mehetnek, Más húst is ehetnek, Balgatagok. Ez ugyan nem mese, Hanem éppen vese; A ki érti, Keserü és édes, Flastrom, mégis mérges; Ki győzheti, Ront ugyan és épit, Kérdés, hogyan és mint? Megmondja az ének, Ifjunak és vénnek, Mi keserü. Mindenek zöldülnek, Örülnek essőnek, Itt az tavasz, Mégis tartok tőle, Mert az puska vége Hamis, ravasz, Ott is kárt tesz bennem A hol nem is vélem, A puska lobbot vet, Rajtam sebet ejthet – Már ismérem.

NEM VAGYOK ÉN PARASZTEMBER… Nem vagyok én parasztember, reám ugy nézzetek! Famíliám, nemzetemre bár figyelmezzetek. Bizonyos apám volt Kiről anyám is szólt: Hogy a fagyban aratáskor megholt. Eszem-iszom törzsökéből származtak eleim: Ezt mutatják a korcsmákon adósleveleim. Apám akárhol járt: A vizben nem tett kárt, Evett, ivott, sok kinálást nem várt. Ez törzsöknek hogy én vagyok egy igaz magzatja: Bizonyítja eztet torkom gyakor szomjúsága; Ihatnám mindenkor, Reggel és éjfélkor, – Csak kaphassam, mindenkor jó a bor. Első része czímeremnek a jó káposztás hús: Ha kolbászszal nincs foldozva – a szivem is már bús. Óh áldott káposzta! Paradicsom-hozta – Áldott a ki kolbászszal foldozta! Másik része czímeremnek ama jó bosporos, Ha a sülthús nem boros is: legalább csak borsos; Mert bors nélkül méreg – Egye meg a féreg, Annyit ér, mint ebnek a fakéreg. Harmadikát czímeremnek hivják kaszás-lévnek – Eztet tartják a magyarok legjobb ételeknek. Valaki ezt falja: Ajakát megnyalja – Kálvinista mennyországnak vallja. Nemeslevél-pecsétemnek a viaszszát tudni Ha kivánod: nem akarok én ebben hazudni; Ez fordított kása Kinek nincsen mása – Scythiából vagyon származása. Tokja pedig levelemnek két katonás-béles, Rétessel van kibélölve, jó vastag és széles. Óh áldott ármális – Böcsös uraknál is! Ezzel lehetsz könnyen generális! Addig valál virágodban híres Magyarország Míg az ilyen jó étkektől magad meg nem fosztád; Mihelyt a tortáta Országod meglátta: Elhervadtál – elfonnyadtál… jaj mikor állsz lábra?!

VAGYON HAZÁNKBAN… Vagyon hazánkban két gonosz ember A Portió Pál és Forspont Péter; Ez a portió mindent földhöz vér: Forspont pediglen ökröt, lovat kér. Ez az portió micsoda ember, Lovon jár, kiált: „Gib mein Pfert Haber!“ Házamban bészáll, ágyamba hever, Magamat pedig hidegre kiver. A portióért mindent eladtam, Örökségemet zálogban hánytam, Rongyos bocskorban alig maradtam, Öt, hat, hét rivó gyermek van rajtam. Két kaszakövem, egy cséphadaróm, Egy fatarisznyám, egy somfabotom, Semmim sincsen több, megis úntatom, A portióért exequáltatom. Két tulkom vala, azt is megölte, Bonta kecskémet taval megette; Legjobb disznómat szekérre tette, A tikjaimnak nyakokat szedte. Falunkba bészáll, kiáltja birát, Hozzák meg mindjárt mindnyájan taksát; Forspont pediglen üti a polgárt, Ha nem megy hamar, megadja dijját. Én is azelőtt szép czípót ettem, Más szántó földén kalászt nem szedtem, A portióért buzát fizettem, Zabból kalácsot bizon nem ettem. Fogjuk meg koma ezt a portiót, Vessük a sánczra az exekutiót, A ki minekünk nem hoz semmi jót, – Ne mondja hazánkban ezután berdót. Vedd el, Ur Isten rólunk e terhet, Vesd ki hazánkból e rosz két embert, A Portió Pált és Forspont Pétert Tehessünk mégegyszer ökörre s lóra szert.

LAKODALMI ÉNEK. – A XVIII-ik századból. – Látom hogy vigan vagytok, Engem nem kinálnátok, Tyúkczombbal hajgálnátok – Ne sopánkodnátok. Vőlegény uram, a lepény Előtted majd meghül! Menyasszonyom, a pohár bor Előtted majd feldül! Köszönd reám, torkom hevül – Ne igyad meg csak egyedül: Mert fejed elszédül. Hogy mondád vőlegény uram? Majd egy lepényt adok! De azzal én nem terhelem A czondorámot! Az üres tarisznyámot: Mert feltörné a vállamat – Azt igen bánnám én. Elmenék én a szőlőbe Szitát kötözgetni; Oda jöve Jankó bátyám Engem veregetni; Elszaladék a nádasba – Egy vaskót találék, Egy sipot faragék. Az én sipom csak azt mondja: Déb-dáb – daruláb, Tarka szoknya, szép menyecske – Fordulj az ölembe! Tiz a gyermek gazdasszony: Hány kenyered vagyon? Talán egy, talán kettő – Talán egy csepp sincsen! Hiszen tudod pogánylelkü Hogy a borra hordtad! – Nem szeretem az ipámat Azt a nagyszakállut, Mert eladta hat ökrömet – Vasas szekeremet. Óh én édes kis kutyám Te vagy az én bundám; Hátra vettem a tarisznyám Minden alamizsnám. Péter bátyám a szakállát Félvállára vetette, A mi kicsiny esze volt Zsacskóba kötötte: A zsacskó zsiros vala A kutya megette – Jaj szegény Péter bátyámnak Nincsen egy csepp esze. Servus Domine Tömösvár! Bika fecit magnum kár: Rétet határt összehányt. Amen, finis operis, Ma sem ettem egyszer is, Tegnap ettem hatszor is – Bort is ittam tizszer is.

RÉSZEGES ASSZONY DALA. Nékem egy szép gondolat jutott most eszembe, Fel is tettem én magamban: teljes életembe Holtig bort nyalni, A korcsmán meghalni… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Meg is hagyom én uramnak azt testamentomban: Hogy engemet holtom után temessen hordóban; Ez uri koporsó – Tele pintes korsó… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Nem vagyok én paraszt asszony, ugy nézzetek reám, Ezt mutatja – s bizonyitja nemes famíliám; Sógorom a Lurkó A nagy veres Gyurkó… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Újjaimat midőn fonok: feltöri az orsó: Azért én csak azt itélem – hasznosabb a korsó! Újulok, megvallom, Midőn hirét hallom… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Az én uram azt gondolja, hogy őtet szeretem: De mint eb a somfa-botot, őtet úgy kedvelem; Mert haragos, durva, Igen hebehurgya… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! A mit egyszer megszerettem: meg van az szeretve, – Ha bort látok, majd hogy el nem fakadok nevetve!… Óh te kedves vendég – Ugy szeretlek hogy még!… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Nossza bizony komámosszony menjünk a pinczébe, Megjöhetünk ha akarunk, onnan holnap délbe! Ha megverik vállom: Hasznáért elállom… Héj dinom-dánom, Töltsd tele, nem bánom! Tedd el asszony a csutorát, ihol jön a gazda! Ugy áll bajsza haragjában mint a füstös rosta; Mi pedig azomban Menjünk a malomban – S ott igyunk azomban. Héj dinom-dánom, Töltsd tele nem bánom!

CSEREBOGÁR… Cserebogár, cserebogár, Mondd meg nekem: mikor lesz nyár? – Mikor a tök virágozik, A vén asszony bogározik: Akkor lesz nyár!

IGACS RUZSIRÓL. Igacs Ruzsi ablakába Kinyilt a rózsa magába, Fölsütött a napsugára – És elhervadt ő magába. Igacs Ruzsi édes szivem: Hol van az én édes-szülém? Még pénteken jó éjfélkor Ment szőllőbe két órakor! Én is kimentem utánna, De nem találtam reája; Szombat este tiz órakor Jöttem az tanyáról akkor. Fekete Ferencz házátul S az ő kedves mátkájátul Jöttem haza vacsorára – Jól megborsolt disznólábra. Másnap reggel felköltömkor, Vasárnap, jó virradtakor Elmentem én az templomban, Onnét jártam az útamban. Ottand láttam Igacs Ruzsit, Anyját látja, nagyon sikít; Igacs Ruzsi bosszujába Öreg anyját hátba vágta. Igacs Ruzsi hires lány volt: Még szüzességében megvolt, Lantos István megszerette Feleségnek eljegyzette. Lantos István haragjában Üti Ruzsit derekában Mert ösmérte gyilk’ kezérül Ruzsit álnok rosz szivérül. Bot vala ura kezébe Vágja Ruzsinak szegyére: Hogy nem sajnálta az anyját Az ő kedves jó dajkáját. * * * Elment Igacs Ruzsi más országba, Irja levelében, hogy menjek utánna, Szőllőmet, házamat hogy vessem prédára, Nénémet, bátyámat hogy adjam árvára. Szerettelek téged István105) nagyon: De már annak ugyan vége vagyon – A teremtő Isten téged verjen agyon! Ütött volna meg a mennykő Akkora mintegy malomkő: Vén anyádnak haláláért Holtig vasra verettél. Ökörfarkkórónak a szára – Elhervadt a sárga virágja ..... Oda hát Ruzsinak a rózsája! Piros volt Ruzsi még lány volt Még rabokkal lakos nem volt. Áll ajtóján három strázsa: Hadd szenvedjen ..... Huszonötöt a farára – Bestelélek kurvanyjára!

BARNA PÉTERRŐL. I. (Sallal Pista nótája.) Sallai Pistának gyolcs inge, gatyája Vérrel virágozik a testi ruhája. Szegény Barna Péter a lovát itatja, Románné két lánya jó ebédre várja. Várja káposztára – mézes pálinkára: Igyál Barna Péter világ boszujára! Szegény Barna Péter be sok lovat lopott – Románné két lánya abból ruházkodott. Mikor Barna Péter a rokoját vette: Románné két lánya nagy-szívesen vette. A vármegye lovát abrakkal hizlalják: Barna Péter után gyakran megfuttatják. Bárcsak mikor futna – a földre lebukna, Szegény Barna Péter hogy útat haladna! Fúdd el jó szél, fúdd el hosszu utnak porát: Ne lelje vármegye fakó lovam nyomát! Nem fúttad el jó szél hosszu útnak porát – Meglelte vármegye fakó lovam nyomát. Szorítsd a kezedbe piros kantár szárát – Itt jön a vármegye, ne add meg magadat! Zöld erdő zúgása, vadgalamb szólása: Szegény Barna Péter szája mosolygása. Ártánd alatt vagyon egy kis sűrű berek – Szegény Barna Péter a mellett tekereg. Nem jó föld ez pajtás, nem jó itten lakni, Mert a szegénylegényt meg szokták itt fogni. Gyulára kék menni, – csikókat kék szedni, – Barna Péter pajtás, jó volna eladni. Áldja meg az Isten fakó lovam lábát, Gyakran megfutotta Göncz város határát. Jó ló volt a fakó, jó ló is ellette – Áldja meg az Isten a ki fölnevelte! A lovam lábáról lehullott a patkó, Csak egy maradt rajta, az is ingó-bingó. A pusztai csárda – most borult bé gyászba: Szegény Barna Péter most esett rabságba. Vármegye kapúja nem nyilik hijába: Szegény Barna Pétert viszik udvarába. Felszállott a páva – vármegye házára: Szegény Barna Péter szabadulására. Nyiljatok meg egek, rejtsetek el engem, Mert a fekete föld nem veszen bé engem! Szegény Barna Pétert Szent-János napjára Kisértik halálra – tarcsai határba’. Bitófához köték nagy erős lánczokka’ – Románné két lánya távulról siratja. Veszett volna retek fekete földjében: Románné két lánya az anyja méhében! Megmondtam Mariskám, ne szeress éngemet: Kettős az én szivem, megcsal az tégedet. Az acsádi pusztán van egy két-ágú fa: A Barna Péternek nyúgodalmas háza. Kár volna még nékem a fán megszáradni, Lobogós gyolcs-gatyám szélnek bocsátani, Szép sarkantyús csizmám szélnek öszveverni, Fekete két szemem hollónak kivájni. Nálunk az halottnak hármat harangoznak: De Barna Péternek egyet sem kondítnak. Beteg sem voltam én – mégis megholtam én, Az acsádi pusztán Pistával nyugszom én. Az én sirom mellett rózsa fog teremni, Leányok, asszonyok odajárnak szedni. Szedjed rózsám, szedjed – keszkenődbe szedjed, Város bosszujára – lányok siralmára. II. (Csuda Ferkó nótája.) Szegény Barna Péter, hej egy derék legény Volt a Barna Péter – de már nem él szegény. Zöld erdő zúgása – vadgalamb szólása: Szegény Barna Péter szája mosolygása. Fújd el jó szél, fújd el hosszu útnak porát: Hogy senki ne lássa fakó lovam nyomát! De mégis meglátták fakó lovam nyomát, Mégis megtalálták, megfogták gazdáját. Felszállott a páva – vármegye házára: De nem Barna Péter szabadulására. Szegény Barna Péter még csak beteg sem volt, Az acsádi pusztán mégis ímé megholt.