X. A RÉZPATAKI LELKÉSZ.

Micsoda pálya az, melyen legkevesebb rózsa terem és a legtöbb tövis?

Micsoda pálya az, melyen legerősebb a munka, leggyöngébb a jutalom?

Micsoda pálya az, melynek követői legszegényebbek, s mégis legboldogabbak?

Micsoda pálya az, mely legközelebb visz az égi boldogsághoz s legtávolabb a földi örömöktől?

Egy ilyen pályát meghaladt férfi történetét fogom én tinektek elmondani.

* * *

Rézpatak egy szerény kis helység a Réz aljában, mely néven, mint tudjuk, egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon.

Körül nagyobbrészt orosz és ruthen ajkú népek falvai fekszenek, mik közt soknak még most is magyar neve van; de a lakosok már nem tudják azt egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi tősgyökeres magyar hangzású van még.

Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint elődeik.

A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, úgy fekszik közöttük, utolsó őrpontja a magyarságnak.

Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, az országút fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta, gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörű.

A felső vidékről jött magyar fuvaros, ha szombat napon érkezett, örömest megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint. Tíz mérföldnyi kerületben úgy sem talál azután megint semmi házat, a hol nyelvét megértik.

Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója volt a jámbor népnek e lelki élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig bírt járni a lábán s csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hívek nem sokat értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanulták volna a sokszor elmondott igéket.

A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedűlt; nem volt, a ki javítást szorgalmazzon.

A hívek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyűléshez, hogy küldjenek jó öreg tiszteletesük mellé fiatal segédet, ki a nép lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig; de sohasem akadt, a ki óhajtásukat meghallgatta volna.

Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül olyan, a kinek kedve lett volna Rézpatakon segédnek lenni.

Még a főtanoda termeiben megismerteték egymást ünnepjártas legátusok a rézpataki állapotokkal, s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom tárgya, a kinek Rézpatak maradt.

Mert ez a provinczia rendesen utolsónak maradt.

Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény ekklésiácskában, hol a legátusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem fedezte az elkoptatott csizma árát: ilyen helyről nem igen kedves emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé.

Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbb rendű cselédé, még pedig leánycselédé, mert férfi nem szegődnék oly díjra; hát még olyan szegény helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imígy-amúgy fizetett jövedelméből s csupán mérsékelt földesúri kegydíj teszi képessé a megélhetésre.

Ezért nem kaptak a jámbor rézpatakiak segédlelkészt sok ideig.

Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az egyháztanácsi gyűlésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel és a mellett igen jámbor és kegyes magaviselettel.

Nem sokára valami Tokajig sót szállító szekérrel visszatértében elszállíttatták e tiszteletes urat, kinek minden bútorzata nem igen nagy terhére volt a furmányosnak, valamint ő saját maga sem, mert minden kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről s kereket kötni, szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis embernek, hogy az állatot nem kell kínozni, lovat, igás marhát ütni, verni, mert ez mind Isten teremtése s az embernek azért adatott fölötte hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; olyan szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes.

Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engedni. Azonfelül reggel, délben, este terített asztallal várni alkalmatlan vendégét, a ki általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá; s tartani lehetett tőle, hogy mint aféle újabb korbeli ifjoncz, majd nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a rektor, az egyházfi, mind előre féltek tőle s titkon leszólták magukban: «Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne csavarogjon a vallás szégyenére; valami szörnyű simplex frater, a kinek nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy bűnt elkövetett ifju, ki meglakolni küldetik most ide.»

Kinek jutott volna olyasmi eszébe, hogy mívelt, becsületes és eszes ifju önként választhassa magának e keserű nélkülözésekkel teljes állást, legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán azon magasztos eszme által indítva, hogy az emberi míveltség, a bevallott hit és nemzeti érzület számára egy elvesztett végpontot fentartson?

Ki tenne fel ily határtalan lelkesülést egy szegény lelkészről, ki nem számíthat arra, hogy a historia fel fogja jegyezni tetteit s átadja nevét a hálás utókornak? Mi indíthatná e magasztos eszmére ezen osztály egy képviselőjét, ki nélkülöz, a míg él, nélkülöztetik, ha meghal.

Pedig ez mégis úgy volt.

Tiszteletes Bálna Bertalan uram még debreczeni diák korában sokszor hallott a rézpataki egyház sajátszerű állásáról, mit az egy mulandóságnak indult ponton elfoglal s még akkor keletkezett lelkében azon eszme, hogy ezt az őrállomást megtartani oly szép feladat volna egy férfinak.

Nyomoruság, nélkülözés, tűrés, megaláztatás, mind nem jutott eszébe; ő maga kivánta, a mint a legelső papi vizsgálatot letette, e helyre küldetését a segédlelkész egyszerű és alázatos minőségében.

A jó öreg Kotorján Péter, a régi tiszteletes úr, maga sem volt arról híres, mintha valami kellemetes ember volna, az öregeknek sok gyarlóságuk van, kivált a kik család nélkül vénülnek meg; ő is szeretett az ifjabbakba gáncsoskodni, lehetőleg fösvény volt, s minden előadható alkalommal kész volt kimutatni minden titkolózás nélkül legnagyobb önzését, de a ki még e kellemetlen virtusokat nálánál is legnagyobb fokra vitte, az testvérnénje volt, általánosan e néven ismeretes: «Czenczi néni».

Hajh bizony az régen volt, a mikor ezt a szépen hangzó nevet a kik kimondák, gyöngéden sóhajtottak mellé: az epedések, sóhajtások ideje elmult, helyette bekövetkezett a pörölések és patvarkodások zivataros korszaka; Czenczi nénit úgy ismerte minden jó lélek, mint a kivel egy födél alatt lakni többet ér egy hat esztendeig tartó violentialis processusnál.

Mikor Bertalan szerényke szekeréről leszállt a lelkészlak előtt, a tisztelendő úr ott várta őt a folyosó alatt, hosszú, szinehagyott, valaha fekete kaputjában, hosszú szárú csizmáival és egy hosszú kalappal a fején.

Bertalan szép férfias alak volt. Bajusza, szakálla csak alig sarjadzott még; termete kifejlett; csak kissé előrehajlott feje adott annak némi megalázkodó alakot, melyről gazdag gesztenye szín hajfürtök váltak kétfelé, természetes csigákban fogva körül szép halvány arczát.

Az udvarra lépve, szerényen üdvözlé a lelkészt, ki egy lépcsővel magasabban állt előtte s egy szóval sem mondá neki, hogy lépjen be, vagy tegye fel a kalapját, hanem átvevé pathetice a nyujtott hivatalos levelet, azt feltöré nagy teketoriával, elolvasta végtül végig, egy párt köhintett rá s aztán fontoskodó orrhangon kérdezé tőle:

– Hogy is híják kegyelmedet, uramöcsém?

– Bálna Bertalan, szolgálatjára.

A főnök utána nézett a levélben, ha igazat mondott-e?

– Tehát kegyelmed ide rendeltetett segéd-lelkész gyanánt?

– Saját kérelmemre történt e megbizatásom.

– Hol végezte iskoláit?

Bertalan megnevezte a tanodát.

Péter úr nagyon csóválgatta rá a fejét.

– Ej, ej, onnan nagyon korhely tanulók szoktak kikerülni! Vannak kegyelmednek iskolai bizonyítványai?

Bertalan előmutatá azokat.

Az öreg úr megint sokáig nézegetett, olvasgatott s azt jegyezte meg rájuk, hogy az ő idejében nem osztogatták ám olyan könnyen az eminentiákat.

Most hozzá fogott valami sajátságos vallatáshoz.

– Szokott-e öcsém uram bort inni?

– Soha sem.

– No, mert azt én meg nem engedem ám. Szokott-e öcsém uram pipázni?

– Nem.

– No, mert azt én egyátalában nem tűrhetem. Tud-e öcsém uram tánczolni?

– Nem volt rá alkalmam, hogy megtanuljam.

– No ne is legyen; mert én olyan káplánt magam mellett meg nem szívelek. A mint látom, öcsém uram nem borotválkozik.

– Nem volt rá eddig okom.

– Az pedig elmúlhatatlan. Hát azok a nagy lecsüngő hajfürtök mire valók? Fodrász-e kegyelmed, vagy pedig muzsikamester, hogy bodrozott hajat viseljen? Tanácsolom, hogy lenyirassa tisztességesen. Még egyet is meg kell jegyeznem. Semmi sem oly káros dolog egy segédlelkészre nézve, mintha kihajtott inggallért visel. Abból származik a hivalkodás, a vallás megvetése, a negédesség, a feslett erkölcsű élet és a kárhozatos újítási vágy, azért azt meg ne lássam többet. Most pedig lépjen be kegyelmed és mutassa be magát Vinczenczia testvéremnek és kezet csókoljon neki, mert az nekem valóságos édes testvérem és annyiba, vagy még többe vegye, a mit ő mond, mintha én magam mondanám.

Bertalant nem zavará meg e különös fogadtatás; a jó öreg úr furcsa utasításai inkább jó kedvre hangolák. Szépen szót fogadott neki, maga előtt bocsátva, bekiséré a szobába, a hol Czenczi néni rettenetesen dúlt-fúlt, egy söprüvel a kezében ágyak, almáriomok alatt kotorászott és sehogy sem akarta vendégét észrevenni, hanem a helyett azon lamentált, hogy egy gombolyag czérnája most volt itt az asztalon s már elveszett, a sok jövő-menő csőcselék bizonyosan ellopta, nem is lehet más egyébként.

Bertalan első tekintetre megtalálta a gombolyagot a kályha vállán s átnyujtá azt a haragos házi szellemnek. Ez ketté metszé egy perczre haragját s kénytelen volt elfogadni az ifju köszönését.

– Hiszen jól van káplán uram, ha már itt van, hanem mondhatom ám, hogy itt nagyon szegény szállása lesz.

Bertalan biztosítá, hogy ő nagyon kevés helyen meg tud férni.

– Azt is előre mondhatom, hogy nálunk igen sovány kosztja fog lenni.

Az öreg úr erre azt jegyzé meg, hogy hiszen majd itt lesznek a disznótorok, azokba ő helyette majd eljárhat.

Czenczi néni ez ellen hatalmasan protestált: ő korán szokott feküdni és nem tűrheti, hogy a káplán éjjelről éjjelre oda csavarogjon, ő nem nyitogatja neki az ajtót, sem azt meg nem engedi, hogy a kapun ugráljon be.

Bertalan komoly férfias hangon szólt bele a vitába, hogy ő nem kivánkozik semmi mulatságba, kevéssel be fogja érni, de kiván lelki nyugodalmat és azoknak becsülését, a kikkel egy födél alatt lakik.

E határozott, szilárd hangon ejtett szavakra egyszerre elnémultak a háziak s nem tudták hogyan folytatni a kezdett thémát. Csak egymásra néztek meglepetve és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, a mit egy határozott férfi-jellem minden körülményben gyakorol másokon.

Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e percztől fogva az ifju lelkésznek s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem csak úgy, a hogy más ember szokott, az egész szájából.

Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak tekinteni; nem hizelgett, de nem finnyáskodott. Vette a dolgokat úgy, mintha azokat régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott s a hol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát.

Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni: ő rögtön talált hasznavehetetlen deszkadarabokat, azokból készíte neki polczot; a konyha füstölt: Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból csinált benne takaréktűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a kulcsok nem fordultak, Bertalan egy percz alatt helyre hozott mindent; a tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtár vízzel, meg egy szalmacsutakkal kigyógyítá; éjszaka minden zörrenésre talpon volt, körül nézte a házat s biztosítá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy omladozó fal, abból ő szobát épített, befedte, ki is festette és azt senki sem tudta, hogyan, mivel épít és fest, de az olyan szép volt, mint egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne.

A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte szépen, útakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár falakat minden féle gyümölcsös indákkal futtatta be.

Egy hónap múlva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni az új káplánt, a kinél derekabb, becsületesebb, életrevelóbb embert képzelni sem lehet, a mi Czenczi néni szájából nagy szó.

Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem láthatta.

Az öreg tiszteletes úr Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal teljesíté a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket újra, néha alig birt felvánszorogni testi gyöngeség miatt a szószékre, alig birt fuldokolva hangot adni, mégis elment és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette valamit. Ő még elég erőben van; lám, megtud még állani, el tudja olvasni a betűket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna.

Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyujtotta neki, mikor a szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős.

Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik notabilitása meghalt.

A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi; az öregek tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret s bort szolgáltatni. E derék férfiunak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A rokonok kivánták, hogy tisztességesen legyen eltakarítva. A közelebbi gimnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt kivánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes úr mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán úr pedig valami szép búcsúztatót.

Az öreg úr a megelőző este ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal.

– Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját; mert az én kathedrámban nem lehet ám mindenféle újmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, a míg élek, meg nem engedhetem.

Bertalan kész szívvel nyujtá át az öreg úrnak búcsúztatóját, s itéletére bizta magát.

Másnap reggel visszaadá azt neki a tiszteletes:

– Öcsém uram. Tanácslanám, hogy csak maradjon egy egyszerű ima elmondása mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása.

Bertalan fejet hajtott s nem tett semmi ellenvetést.

A készülőt jelentő harangszóra felölté ő is selyem tógáját, oly szép alak volt e fekete köntösben, karcsú derekát a széles öv szorítá át: a kik látták, ugyancsak megnézték.

A templom tömve volt már; messze földről eljöttek az ismerősök, gyászos, figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia és egy szép hajadon leánya, egy gyönyörű szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva borult testvére vállára; a ki csak szép könnyező kék szemébe nézett, lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele. Az éneklők a karzaton elkezdék egyikét azon bús melódiáknak, a miket annyiszor hallottunk gyermekkorunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, a miknek dallamain úgy el lehet gondolkozni; a miknek szavai úgy megmaradnak a lélekben késő vénségig és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a szomorú dalok a halálról és a mik a halálon túl vannak: az örök nyugalomról és az új életről, és azoknak a könyeiről, a kik itt maradnak.

A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész és a mennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép, vigasztalásteljes beszédet mondott a gyülekezetnek.

A beszéd valóban szép volt; – ugyanazon búcsúztató volt az, melyet Bertalan irt, szóról-szóra.

És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már lelkesülni, nem lehetett tőle rossz néven venni, ha nyelvére idegen ajk szavait vevé fel. Hogy pedig miért tevé ezt épen Bertalan búcsúztatójával, annak ismét magyarázata az, hogy ez által az ifju embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen bűnétől, mely azt erős kisértetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő szónoklati tűzzel elmondva, a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt, hogy ugyanazon beszédet másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy roskatag öreg ember részéről egy életerős ifju ellenében s nem kell őt érte megitélni.

Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok meglepték, a többiekre azután nem figyelt.

A ravatal mellett, a koporsót fedezve könyező arczával, zokogott a szőke kis leányka, és az igaz fájdalom volt.

Az ifju lelkész őt nézte, az ő sírását hallgatá; és e látás, ezen hangok új eszméket adtak lelkének: nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél.

Szíve megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe új szent ihlet szállt alá és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt helyre felbocsátá: az ihletett ifju elkezde egy beszédet mondani, melyet azon pillanatban súgott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit, hogy a hívek áhitat és édes malaszt örömével tekintének fel reá és lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben és zokogtak az örömtől és mosolyogtak könyeiken keresztül és közelebb álltak Istenhez az ő szavai által.

Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan szív legtitkosabb rejtekében valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihlett szónok minden szava egy szilárd kő volt, melyből olyan vár épült abban, a mit semmi idő le nem fog rombolni többé.

A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisírt kék szemeit és érzé titkon magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb közelebb az ég felé, ott a hol az üdvösség van, a hol a boldogok laknak s elfeledé a földet és a mik azon vannak köröskörül.

A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a tisztességtevő nép a halottas házhoz: a falu előkelői, jómódú gazdái mind megjelentek a halotti torra, a mint az régi idők szerint rájuk maradt.

A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyászszal volt behúzva, szomorú mulatsághoz szomorú feldíszítése a lármás tánczteremnek.

Még most minden ember iparkodott áhitatos képet csinálni: hiszen halottas háznál vannak, a honnan csak most vitték ki a koporsót; s a mellékszobából áthallatszik az árva leány sírása. Felfér az ünnepélyesség minden arczra.

Hanem hiszen majd elfelejtjük azt, ha egyszer körül fordult a kancsó; ha egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán úr adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben igen derék, tisztességes úri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne tisztelte volna édes atyját, a kit épen most temetett el.

A mint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal káplánt nem tartották az előljárók érdemetlennek arra, hogy gyönyörű búcsúztatójáért, melylyel mindnyájokat úgy megríkatta, szemtül-szembe ne dicsérjék. Úgy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban fekszik.

Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a biró, a ki élemedett férfi volt már.

Bertalan megszorítá a jó öreg kezét s látva az általános elérzékenyülést, így szólt az egybegyűltekhez:

– Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólít az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk ő hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól haza megyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ bölcseségének könyvei volnának előttünk. De teszszük-e mi azt valaha? Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük sziveinkből hiú gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sírásnak, ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, a mikor lelkünkbe szállni kellene és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene tiszta szívvel. Mennyivel magasztosabb dolog volna, ha eljönnénk az árvák szomorú házához s azt mondanók nekik: vigasztaljon meg az Isten, adja vissza örömeiteket; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben atyát és testvért fogtok találni. Az pedig, a mit ily visszás lakomákban testi örömökre elpazarolnánk, fordítanók istenes czélokra, mikkel magunknak egy-egy bizonyságot szereznénk ama szigorú biró előtt. Ime elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen meghasadt. Nem többet érne-e a poharak csengésénél, ha ez a harang csengne ismét oly tisztán, a hogy azt e helység őslakói hallák, midőn az élőket az Isten elé hívja, vagy a halottakat az Isten elé kiséri? Mi kellene arra? csak egy gyásztor elpazarolt lakomájának díja. Ime mondjunk le arról ez órában, kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házi gazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az Isten oltárára s ha az tán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az új harang.

A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifju pásztor buzdító szavait: ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyüjtést; a tányér pár percz alatt megtelt s a megholt fia könyező szemekkel igéré, hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül az új harang árában.

És azzal érzékenyen szoríták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén és úgy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett tiszta szívet vitt mindenki haza.

Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszem-iszom ember oda hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár garasukba került s a honnan száraz torokkal mentek haza.

Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is, csak híni kell őket!

Kalapos Jánosnak hítták a meghalt fogadóst; felnőtt legény fia szintén apja nevét viselte és pedig apja «becsületes» nevét. Sok rossz tréfát el lehet mondani a maga helyén a korcsmárosokra: hogy a bort vizezik, hogy dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy rossz szót sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt meg nálok, megemlegette a szép leány főztét, az igazi jó bort és a hallatlanul olcsó számadást.

Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedni, hogy de már ilyen olcsón csak még sem adnak semmit a világon, mint itt s erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, a mit váltóban mondtak neki.

Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a korcsmárosságból; de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő, sem családja szorultságot.

Fia, az ifju Kalapos János, épen oly derék ember volt, mint az apja, megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott: «ennyiért vettem magam, ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek» és ő sem árulta a vizet pénzért soha.

Testvére, a szép Kalapos Juliska, messze földön ismeretes volt már szépségéről, de a milyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát, olyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, a mit szép leányra, kivált korcsmáros leányára, olyan könnyű kitalálni.

Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig oly illedelmesen, szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval is megbántsa.

Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egy némely falusi gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben megszállhasson: hej sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is irkáltak fel gyémántos gyűrűkkel a vendégszobák ablakaira, gondolva, hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat szemébe is merték volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is.

Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a helység földesurának fia, az ifju Endreffy Lajos, kinek atyja fenn lakott Pesten.

Ott volt ugyan számára a földesúri kastély, de azt mondá, hogy nem akar oda szállni, mert dohosak a szobák, s nem eheti a kulcsárné főztét; a míg tehát dolgai tartanak, a vendéglőben fog tanyázni.

Úgy látszott azonban, hogy az úrfinak minden dolga abból állt, hogy a szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a leány szívének nyitját. No ha ezt tartá dolognak, ennek ugyan soká nem lett volna vége.

Egyszer azonban az úrfi megunta, hogy olyan lassan halad előre «dolgában» s azt engedte meg magának, hogy a mint a leányka észre nem vette, átkarolta a derekát.

Juliska eltaszítá őt magától s bezárta az orra előtt a szoba ajtaját.

Még az nap az ifju korcsmáros felkereste az ifju urat szobájában, ki ott az ágyon heverészve kopóit tanítgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az úrfinak a kastélyba átvándorolni.

A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment, s csak egy hét mulva jött megint vissza. Nagy megütközéssel vevé észre, hogy még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és valahányszor megérkezett, mindig azt találta, hogy minden szobát meszelnek, surolnak, a mi el nincsen foglalva.

Utoljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a kocsmárost.

– Micsoda az? Hát kentek mindig meszelni fognak, a mikor én megérkezem?

János alázatosan levette a sipkáját és azt mondá:

– Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a tisztaságot és az én házamon nem tűrök soha semmi szennyet.

Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt is, s hajtott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjánál, tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt.

Az öreg Endreffy rögtön irt Jánosnak, hogy menjen fel hozzá Pestre.

Az öreg úr nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte, helyébe kellett menni mindenkinek.

– János öcsém, szólt a nála megjelenő vendéglőshöz, hallom, hogy kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, a mi tőlem bérelt; és ez igen dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, a ki a fehér szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az útlevelet; azért, ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel újabb tizenkét esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért a szorgalmas tisztogatásért.

János könyezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a vendégfogadóban.

Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az abrakot s ki sem fogják a lovakat; még csak egy ital bort sem kérnek; úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehete őket marasztani éjszakára.

János több izben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy rosszul kezd menni a keresete; ő nem tudja miért? az utazók a szomszéd falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is oly becsületesen bánik mindennel, mint édes apja bánt.

Bertalant is meglepé ez a váratlan változás; míg végre megtudta annak a titkos okát.

Kitől tudhatta volna azt meg jobban, mint Czenczi nénitől? a ki egész nap a falut járta.

Tehát ebből állt a baj:

«Hogy az utazók, a vendégek nem mernek a vendéglőbe szállni, vagy épen éjszakára ott maradni, mert az öreg Kalapos János lelke kisért a szobákban.

Többen, a kik ott megháltak, hallották őt nyögni, fohászkodni, jajgatni.

Éjszaka csörgeti a lánczait. Ezt minden szobában, az istállóban és a kocsiállás alatt is egyformán hallották.

Két átutazó hajtsár mennyre földre esküszik, hogy ő nekik meg is jelent a kisértő lélek, hosszú lánczot czepelve a kezén; de ők nem merték megszólítani, hanem féltükben elbujtak az ágy alá.

Hanem az ispán legtöbbet tud.

Ő egyszer készakarva úgy tett, mintha ittas volna s felfeküdt a padlásra. Éjfélkor megjelent előtte a lélek s miután a nagy nyögésekkel össze-vissza ijesztgette, azt rebegte neki, hogy ő kénytelen feljárni a másvilágból, mert ez előtt több esztendővel egy gazdag utazót maszlagos borral elkábítva, meggyilkolt s azt a kamarában a mángorló alá elásta.

Az ispán mennyre földre esküszik, hogy ő ezt a titkot soha sem adta tovább; de azért mégis tudja az egész helység, valamennyi keresztül utazó s estefelé a világ minden gyönyörűségeért nem merne senki a hirhedett vendéglő felé közelíteni.»

Bertalan megértve ezeket a szép dolgokat, kiment az erdőre, kikeresett egy szép hüvelykujjnyi vastagságú somfát, nagy bunkóval a végén, azt megfaragta botnak s este levén, visszasétált megint a faluba; bement a vendégfogadóba, a botot megtámasztotta az ajtó mellé s benyitva Kalaposékhoz, jó estét kivánt nekik, s azt mondta, hogy ő most itt marad náluk vacsorára.

Azok örömmel fogadták; a szép Juliska asztalt terített, felhozta aszalt gyümölcseit, mézét és a méznél is édesebb mosolygását adta mellé; a tiszteletes úr vidám regéket beszélt nekik, ők pedig hallgatták; még János is jó kedvű kezdett lenni utoljára, pedig eleinte nagyon hallgatag volt.

A nyájas beszélgetés közben nem is ügyeltek rá, mennyire elmult az idő, csak azt vették egyszer észre, hogy a nagy kakukkos óra üti már a tizenegyet.

Erre az óraütésre észrevehetőleg megdöbbent a két testvér; mindjárt itt lesz az éjfél, s a kisértet őket is megrémíté.

Bertalan úgy tett, mintha semmiről sem tudna semmit.

– Elbeszélgettük az időt. Az én öregeim már alusznak, nem rontom el az álmukat, itt maradok nálatok az éjszakára, ha van egy üres szobátok.

Hajh, egy egész sor szoba volt üresen, de a két testvér azért mégis oly nehéz szívvel nézett egymás szeme közé, mintha rettegnének azon gondolattól, hogy a kedves ifju is megismerkedjék az ő szomorú házuk rémeivel.

Ő azonban oly szivesen kinálkozott, hogy nem lehetett ellene kifogást tenni. Juliska maga sietett neki ágyat vetni a legtágasabb szobában, megveregette saját kezecskéivel a szép puha vánkosokat s reszkető sóhajtással kivánt neki jó éjszakát.

A fiatal ember, Isten tudja miért? olyan boldog volt, hogy abban az ágyban feküdhetett. Mennyi édes gondolatja támadt ottan? hova nem vitték el lelke ábrándjai? Talán édesdeden el is aludt volna, ha egyszerre valami idegen nesz meg nem zavarta volna ábrándozásai közepett.

A mellékszobában egyszerre megcsördült valami s egy nehéz sóhajtás hangzott végig az egész házon.

Bertalan eloltá a gyertyát; a holdvilág bevilágított az ablakon, annak kétes világa deríté fel a szoba sötétségét.

Nemsokára még közelebb hangzott a sóhaj s panaszos hangok töredeztek elé, nyöszörgő jajgatás, kínos fohászok; a mellékszoba ajtaját elkezdte valami kaparni; egyszerre felpattant a zár s egy magas, öles fehér alak állt meg a küszöb alatt.

Bertalan csendesen nyúlt az ágy mellé támasztott somfa-fütykös után.

A kisértő rém most lassú, csoszogó léptekkel betipegett a szobába: hosszú fehér szemfödél takarta be fejtől sarkig; valami csörömpölő lánczot húzott maga után s ijesztő hangon rebegte:

«Jaj nekem, jaj! Jaj nekem, jaj! Uram irgalmazz, kegyelmezz!»

Bertalan hirtelen felugrott az ágyból s rákiálta menydörgő hangon:

«Ki vagy? mit akarsz?»

«Jaj neked ember, ne közelíts hozzám»; rebegé kisértetes hangon a rém, s a mint Bertalan feléje lépett, a hosszú lánczczal nagyot ütött rá.

A tiszteletes úr sem vette tréfára a dolgot, hanem elkapta a láncz végét s a somfa suhogóval olyat húzott kettőt-hármat a kisértet úr nyaka közé, hogy az esze nélkül fordult vissza és futott be a másik szobába, a honnan előjött.

Bertalan egy ugrással utolérte; megragadta a nyakát vas marokkal s egy hatalmas rántással úgy vágta a földhöz, hogy ő kisértetessége négy-kézláb terült a pallón; akkor leszorítá térdével a földre, megrázta mellénél fogva hatalmasan s azt kérdé tőle: «no most beszélj, ki vagy?»

A megszorult kisértet dehogy merte azt mondani, hogy ő ilyen meg amolyan elkárhozott lélek a pokolból, sőt inkább attól félt, hogy most mindjárt lelket csinálnak belőle, s igazán a pokolra küldik.

Egy ideig azon törekedett, hogy kiszabadítsa magát az ifju vas kezei közül; annyi volt az, mintha valaki a gőzhajó gépeit akarná puszta kézzel feltartóztatni; Bertalan úgy megkötözé őt saját vaslánczával, mint egy gyermeket.

Akkor oda állítá egy szegletbe, meggyújtá a gyertyát s lehúzta a lepedőt a kisértet fejéről.

Az ember arcza be volt festve korommal és mészszel szép tarkára. Olyan volt rá nézve, mint a legeslegszebb ördög, a szeme körül fehér, az orra fekete és így tarkázva az egész pofa.

– Ki vagy? Mi neved? kérdé tőle most már csendesebb hangon a lelkész.

A rém sajátságosan elváltoztatott hangon válaszolt:

– Kérem szépen, én a Juliska leányasszony szeretője vagyok. Így szoktunk összejönni, hogy rajta ne kapjanak.

A kisértetet ezúttal csak az irgalmas Isten kegyelme őrizte attól a rettenetes pofoncsapástól, a mi a pap tenyerén már utalványozva volt számára ezért az undok hazugságért. Bertalan legyőzte magában azt az emberi haragot, a mi e szóra támadt szivében s még egyszer nyugodt hangon szólt az ismeretlenhez:

– Egy bűnt kettővel akarsz takargatni. Elébb rossz hírbe hozod a fogadót, aztán el akarod lopni a legártatlanabb hajadon tiszta becsületét. Ez hazugság. Azonban folytasd. Mondj még akárhányat, hogy ki fia vagy: én elhallgatom; de a míg azt mondom rá: ez hazugság volt, addig el nem bocsátalak. Ki vagy hát?

A megnyomorított gonosz lélek nagyot fohászkodott erre a vigasztalásra s más hangon kezdett beszélni.

– Megkhövetem, thiszteletes uram. Nem vagyok én senki egyéb, mint a zsidó khocsmáros a szomszéd faluból. Azért thettem ezt, hogy a vendégeket elijeszszem innen.

– Ez megint hazugság! szólt a lelkész. A szomszéd kocsmáros derék, becsületes ember, nem vetemedik ilyen dolgokra. Mondj mást. Ki fia vagy?

A kisértet most már mérgesen felelt.

– Én vagyok az ispán, a ki lelke van!

– Hm. Ez úgy látszik, hogy reggelig itt akar hazudni, monda a pap. No majd végit szakítom én ennek egyszerre. Mindjárt megtudom én, hogy ki vagy jámbor lélek?

Azzal megfogta az árva lelket, oda vitte a mosdó tálhoz, melyben reggelre el volt készítve a víz; a nyavalyás bekent pofáját minden kapálozás daczára beledugta a vízbe s egy darab szappannal lemosta róla a kormot és meszet szépen, meg is törölgette azután a kendővel.

Az utolsó szava igaz volt a kisértetnek. Csakugyan ő volt az ispán.

Olyanforma kicsapott ispán, a kit minden tisztességes helyről elkergettek, a kit sehová be nem fogadtak, a kivel semmi uradalmi tiszt nem akart együtt szolgálni, s a ki utoljára egyik úrtól a másikhoz tolakodott, s engedte magát mindenféle szolgálatra felhasználni, s föl sem vette, ha innen-onnan kikergették és viselte az ispán nevet valamennyi pályatársa méltó botránkozására.

A tiszteletes úr leöblíté a kezeit ezen csúnya foglalatosság után, s meg is törülgeté szépen.

– Bögöly uram, szólt azután, minthogy már megismertük egymást, jelentem, hogy én egy kézzel sem fogok kegyelmedhez többet nyúlni.

Ennek Bögöly uram csak örült.

Hanem a lelkész ezt mondván, a somfa-suhogót a hóna alá vette, a miből megint Bögöly uram azt a siralmas következtetést kezdte húzni, hogy kézzel nem akar hozzá nyúlni, hanem bottal.

– Azt mondom most kegyelmednek, hogy mondjon el énnekem mindent szép szerével: miért csinálta ez alakoskodást? ki kérte fel rá? és mit akart az által elérni? Ha szépen megvall mindent, szó nélkül eleresztem; ha pedig hazudni talál, látja ezt a somfa botot: először ezt a hátán összetöröm; másodszor a hívek előtt vasárnap meg fogom inteni; harmadszor a vármegyére feladom és becsukatom, és negyedszer a nagyságos úr is el fogja csapni.

Bögöly uram saját ábrázatjában lévén, nyájasan kezdett beszélni.

– Ereszszen el, tiszteletes uram. Úgy segéljen mindent elmondok az utolsó szóig, s forduljak fel, ha egyet hazudok. A nagyságos úrtól ugyan épen nem félek, a mint majd megtetszik érteni, a vármegye tömlöczétől sem; nem olyan rossz hely az, mint gondolják; hanem azt nem szeretném, hogy a tiszteletes úr kiprédikáljon; a somfabotjából pedig már elég volt, a mit kóstolóba kaptam. Hanem kérem, vegye le a kezemről ezt a lánczot, mert szorít.

Bertalan leoldá a lánczot foglya kezeiről, s azután szorgalmasan bezárta az ajtókat, s a kulcsokat zsebébe tette.

Bögöly uram látta, hogy nincs merre elszaladni, s rászánta magát, hogy elmondja a kis történetecskét.

– Hát biz engem, tiszteletes uram, erre a kis tréfára, a miért olyan szépen kifizetett: mondhatom, hatalmasat ütött a hátamra vagy hármat – az ember fel sem tenné az ilyen pap féléről – hát erre engem egyenesen az ifju nagyságos úr biztatott fel.

Bertalan láthatólag megdöbbent e szóra.

Bögöly uram észrevette e megdöbbenést s hajlandó volt azt a maga javára magyarázni s most már egész bizalmassággal kezde a lelkészhez beszélni, mintha csak valami vidám tréfás adomáról volna a szó.

– De most csak igazat mondtam. Az ifju nagyságos úr megharagudott a vendéglősre, mert az pimaszul bánt vele, azért, hogy az ifju úr Juliska leányasszonynyal tréfálni méltóztatott egyszer-másszor. Az úrfi azt akarta, hogy majd így megtöri a bolond kevély ember büszkeségét; nem ám egyebet. Azt a világért sem akarta, hogy koldussá tegye e tréfa által, hanem csak azt, hogy ha majd egyszer a vendégek egészen elszoknak a fogadótól: a kocsmáros maga menjen hozzá könyörögni és akkor az úrfi újra fel akarta őt segíteni.

Az ifju lelkész keble úgy elszorult e szavakra.

– Tovább, csak tovább.

– Bizony, tiszteletes uram, a nagyságos úrfi az ilyenekben nem kíméli a pénzt, bolondja a fehérnépnek. A minap is egy molnár leányávali ismeretsége tízezer forintjába került. Azt kidobni annyi neki, mint a semmi. Elhigyje, tiszteletes uram, ha esze volna a kocsmárosnak, az a kastély az övé lehetne. Hanem hát Kalapos uram bolond ember. Nagy bolond. Nem látja a hasznát.

– Hallgasson ön; ne beszéljen többet! szólt a lelkész undorodva, s sietett kinyitni az utczára nyiló ablakot. Távozzék. Itt ez ablakon kiugorhat. A lánczot és a lepedőt hagyja itt. Ha azt akarja, hogy én el ne mondjam a valót, siessen önmaga mindenkinek elbeszélni, hogy a kisértetet én kiugrattam e házból. Gondoljon ki valamit, az az ön dolga. Én tréfából sem hazudom. Ha ez a hir két nap alatt úgy el nem lesz terjedve a környékben, mint az a másik, a mit szintén ön költött, én kibeszélem a tényt és előmutatom a kisértettől elvett gúnyát, a min az urasági czímer is rajta van. Most elmehet ön.

Bögöly uram kapott az ajánlaton. Váltig azt hitte ugyan, hogy a pap még akar egy párt ütni a hátára, s majd csak akkor áll azzal elő, mikor ő félig kinn lesz az ablakon; hanem a mikor azután tapasztalá, hogy biz a tiszteletes úr békével engedi őt kimászni a nyiláson, megszállta az érzékenység, még egyszer visszadugta a fejét az ablakon s odasúgott:

– Tiszteletes uram. Én nem akarom Kalaposék veszedelmét. Mondja meg annak az embernek, hogy ne bolondozzon az úrfival. Az úrfi hóbortos ember; ha azt egyszer magára haragítja, az majd meglássa, még felgyujtatja a kocsmáját. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.

Nyugodalmas jó éjszakát! Oh ez gonosz éjszaka volt Bertalannak. Órahosszat járkált alá és fel a szobában, és ezer meg ezer gondolat űzte egymást lelkében; gyertyája fenékig leégett, az is sötétben hagyta, lefeküdt az ágyba: az álom ott is kerülte szemeit. Oh ez a harcz az égi őrszellem terhes küzdelme volt a hatalmas csábítóval egy veszendő lélekért.

Senki sem véd meg ilyen veszedelemben, egyedül az igaz Isten és az igaz Isten úgy véd meg, hogy ád törhetlen erényt és tiszta szivet annak, a kit kisérteni enged.

– Adj, uram Istenem, erős lelket a szegénynek.

A lelkész imára kulcsolt kezeit ajkához emelve fordult a fal felé, s így imádkozva lepte meg az álom.

Három fal választotta el attól, kiért oly buzgón imádkozott, az pedig épen úgy aludt az Úr kezeiben, miként ő; tán kezei épen úgy imára kulcsolva, ajkaihoz emelve, fejével ő felé fordulva, ajkaival felé sóhajtva, s bár három fal volt közöttük, lelkeik megtalálták egymást azokon keresztül is s úgy beszélgettek egymással, mintha arczaik egymás mellett feküdnének.

Mindkettő egymásról álmodott és reggel egyik sem merte azt a másiknak megvallani.

Bertalan reggel tudatá Kalapossal az éjszaka történt dolgokat. A kisértettől megszabadult a ház tája, de annál nagyobb lett a kisértet benn a házban.

Nem a vendéglő híre, hanem a család becsülete, a tiszta erény van most fenyegetve.

Jól őrizkedni kell.

Kalapos nem engedte többé hugát soha kijárni a helységbe; nem engedte a vendégekkel foglalkozni; inkább maga végzett mindent; ha kérdezősködtek felőle, azt mondta: nincs itthon.

Szegény leány olyan életet élt, mint egy elitélt rab és nem tudta, hogy miért?

Egyetlen öröme volt, mikor vasárnaponkint a templomba mehetett.

Ti nagyvárosok elkényeztetett szülöttei, nem is sejtitek azt, micsoda öröme van szegény falusi embernek a templomban?

Ti nektek van operaházatok, táncztermetek: titeket hirhedett énekesnők, zenehősök, szemfényvesztők mulattatnak; ti arról szoktatok előre beszélni, mikor kerül szinpadra ez meg amaz új dalmű, mikor lép fel egy világhódító tánczosné, mikor lesznek a várt hangversenyek, az előkészített dalidók? – Ott künn pedig az együgyű népnek csak egy öröme van: ki fog jövő vasárnap prédikálni? az öreg tisztelendő-e, vagy az ifju tiszteletes? megint olyan szép beszédet tart-e, mint ma egy hete? megint fognak-e annyit sírni a hallgatók, és olyan könnyebbült szívvel fognak-e ismét hazatérni utána? és azután este, midőn kiülnek a kapuk alá, úgy elmondogatják azt egymásnak: ki mire emlékezik belőle? semmi, egy szó el nem veszett abból, mind megtartották magukban.

Soha egy vasárnapot el nem mulasztott Juliska, melyen Bertalan beszédeit hallhatá; a míg csak szólt, szemeit le nem vette róla; minden szavát elfoglalta magának, és az volt rá nézve a legnagyobb gyönyörűség.

Bertalan valami oly földön túli lény volt szemei előtt, a kit szeretünk a közelítés reménye nélkül, a kit szivünk magáénak vall, a ki lelkünket igazgatja és a ki iránt egy földi gondolatunk nincsen.

Az ábrándozó leányka örömnapjai közé számítá a vasárnapokat, s úgy tetszék neki, mintha olyankor minden ember arcza egészen másforma volna, sokkal kedvesebb és igazabb, mint egyéb napon.

A kisértet-űzés utáni vasárnapon ismét Bertalanon volt a sor a szent beszédet tartani, s szokás szerint megtelt az egyház minden padja; még az az egy is, mely különben üresen szokott állani: az urasági szék.

Az öreg kegyes Endreffy készítteté azt magának, hogy midőn itt nyaral, ünnepnapokon onnan hallgassa a buzgóság szavait; a nép úgy szerette őt ott megpillantani, buzgó ősmagyar arczával és ihletten lépett nyomába, midőn a köznéppel egy sorban megindult elfogadni az Úr vacsorájának kelyhét.

Ezúttal nem az öreg úr ült ott, hanem az ifju; és még valami fővárosi piperkőcz.

Az ülőhelyek olyan formán voltak rendezve, hogy egyik oldalon a szószék mellett voltak a férfiak padjai, másikon a nőké, az urasági ülőhely e kettő között, épen a szószékkel és az Úr asztalával szemben.

Talán imádkozni, talán énekelni, talán az Úrnak áldozni jött ide a két ifju gavallér?

Igenis: azért jöttek, hogy itt egy csomóban megláthassák a vidék szépségeit; a rézpataki hölgyek mind híresek voltak kitünő szépségükről. Itt volt Juliska is; ott kellett ülnie az urasági szék mellett, csaknem szomszédságban az úrfival. Endreffy úr nem láthatta őt másutt, mint a templomban, mert a leány csak ide járt látogatóba; tehát felkereste őt a templomban és mosolygott mikor őt meglátta, hogy a leány mélyen elpirulva kényszerült szemeit lesütni előtte.

Az ének megzendült, a hívek ájtatos hangja egy harmoniába vegyülve szállt fel az ég felé: az úrfiak is jól tudták, hogy kell az embernek magát a templomban viselni; megtanulták otthon a balletben. Beszélgettek, nevetgéltek egymás között; Endreffy egészen áthajolt Juliskához s suttogott hozzá mindenféle édes szavakat, a miktől az ártatlan gyermek arcza égni látszott.

És a hívek mindezt látták és szíveikben romlás volt és botránkozás ezt látni, maga a vendéglős is kénytelen volt azt elnézni, hisz az Isten házában megszólalni nem szabad.

A helyzet valóban jól volt kiválasztva. Sem a leányka nem futhatott el a csábító szavak elől, sem goromba bátyja nem jöhetett segélyére. Erre való az Isten háza.

Az ének elhangzott; – az ifju lelkész csendes léptekkel fölment a szószékbe: ihlett, méltóságteljes arczczal megállt azon a helyen, a melyről elmondhatni: «rettenetes hely ez; e kisded ölnyi tér senkié: egyedül az úr Istené».

Az imádság alatt még volt az úrfinak valami suttogni valója: valami vidám enyelgő beszéd; csak az amenre hallgatott el kissé s akkor azt a boszantó félszemüveget szeme elé csiptetve, úgy kezdett a lelkészre nézni, mintha az valami híres komédiás volna.

A lelkész pedig felnyitá a szent bibliát és felolvasá az alapigéket, a hogy azok meg vannak irva Máté evangelioma XXI. részének 13-ik versében:

«Az én házam imádkozásnak háza; ti pedig tevétek azt latrok barlangjává!»

Az egész gyülekezeten egy hideg borzongás futott végig e szavak után, – mindenki előre érzé, hogy ez rettenetes tanítás lesz…

Endreffy is elsápadt e szókra és nem tudott többé mosolygani, bármennyire erőltette. Oly csendesség támadt, hogy a lélekzetvételt lehete hallani.

E földöntúli csendben, mint a pusztában harsogó Isten haragjának szava, zendült meg a lelkész lélekrázó hatalmas beszéde:

«Ez a ház imádkozásnak háza, hova a nagyok magukat Isten előtt megalázni, a kicsinyek Istenhez felemelkedni jönnek, hová a bűnösök vétkeikért bocsánatot kérni, ellenségek kibékülni, világi örömöktől megcsömörlött szivek égi malasztot keresni járulnak, hol a porba leborul mindenki, mert tudja, hogy por és hamu minden, a mi a porból támadott… Ki volna olyan merész, hogy elfelejtené, miszerint ez a ház minden palotánál felségesebb palota és ennek ura minden uraknál hatalmasabb Úr, a ki előtt a koldusok és a királyok egyenlők? Ki volna oly merész, hogy szive legbűnösebb gondolatjait e helyre behozza, s mutogassa Isten arcza előtt lelke fekélyeit? Ki volna oly merész, hogy e rettenetes házban, mely az Úr temploma, emberek megrontására, ártatlan szivek megejtésére, a kárhozat útjaira ne átallana gondolni; a ki ide jönne, adni és venni eladó portékát és alkudni azokra, a mik pénzért nem eladók…»

Az egész gyülekezet ámultan tekinte fel a csudálatos bátorságtól átihletett szónokra, és senki sem mert az úri székek felé pillantani. Rettegés volt arra gondolni, hogy a föld hatalmasai ime meg vagynak fogva saját csapdájukban, ime bejövének a templomba, hogy megszentségtelenítsék azt és ime támadt egy bátor szolgája Istennek, a ki megostorozza őket ott az egész nép előtt, és nem szabadulhatnak a keresett büntetés elől, mert a templom nem komédiaház, a honnan akkor mehet el valaki, a mikor nem tetszik neki az előadás.

Végig kellett nekik hallgatniok az egész történetet; minő bűnök terhe alatt romlott meg az ős Jeruzsálem, hogy vétkeztek a phariseusok, a nép előkelői, künn és benn az Úrnak templomában, hogy tolakodtak be a szent csarnokokba kalmárok és kufárok, áldozatra vitt bárányokat, galambokat árulva, és hogy jelent meg közöttük ama világrendítő szellem, a kinek neve Messiás, és korbácsot fonva kötélből, kiűzte őket az Úrnak templomából.

«El innen veletek, az én Uramnak tornáczaiból, ti szentségtörők, Istentkisértők, lélekbotránkoztatók, itt nem adnak és vesznek galambokat és bárányokat!»

Mi fog most történni?

Ezzel a kérdéssel tépelődve tért haza minden ember a templomból.

– Mit cselekedtél uram? szólt remegve a vendéglős a lelkésznek, midőn a templom udvarán találkozának.

– Igazságot szolgáltattam az Isten nevének, viszonzá ez szilárdul.

Az öreg tiszteletes úr azonban annál jobban megijedt, midőn a szörnyű hírt megvitték neki. Ott hagyta az ételt ebéd közepén, s futott fel a kastélyba az ifju földesúrhoz; és elkezdé magát menteni előtte, hogy ő nem oka az egész rettentő esetnek, sőt legkisebb tudomása sincsen róla; ellenben rajta leend, hogy ez iszonyú kihágás példásan és az elkövetett sérelemhez arányosan megbüntettessék.

Az ifju Endreffy hideg képet csinált a beszédhez.

Azt mondta, hogy nem tudja miről van szó? A káplán úr igen szép beszédet tartott ő előtte, s ő már küldött is neki két darab aranyat kegyúri elismeréseül.

Az öreg úrnak torkán akadt a szó ezek hallatára.

Hát még mikor megtudta, hogy Bertalan a két aranyat a szegények perselyébe vetette!

Ez veszedelmes ember, ez magasra emel a fejét, ez nyakára ül a hatalmasoknak, s pásztorbotjával nemcsak juhait tudja őrzeni, de az oroszlánt is megkergeti, miként egykor Dávid: ennek nem szabad itt maradni.

Alig várhatta a beközelgő egyházkerületi gyűlést, hogy ott az egybegyűlt vének és tekintélyesek előtt elmondhassa, minő «egyszarvú» kezd támadni Bethelnek kapuin belől; a ki ha le nem töretik ideje korán, megöklel sokakat, a kik eddig azt hitték, hogy az ő bőrük sérthetetlen!

Elő is adá e panaszát egész rettentő mivoltában. Jelen volt az öreg Endreffy is, a vallás hívei közt legtekintélyesebb férfi, az elmondott kihágásnak az ő szívét kellett legjobban elkeseríteni, mert a bántalom az ő fiát érte.

A mint az öreg tiszteletes leült, utána mindjárt föl is kelt Endreffy s azt mondá az előadottakra:

«Az ifju segédlelkész a midőn azt tevé, a mit tett, teljesíté az ő magasztos kötelességét, a mire Isten által elhivatott; mert azért adattak az Isten szolgáinak ajkaira az Úrnak vigasztaló és ostorozó igéi, hogy a szenvedőket megenyhítsék, a bántókat pedig megfenyítsék, és ne válogassanak a nagyokban és kicsinyekben; és ha én magam nem csak egy megyének volnék főispánja, hanem egy országnak volnék is a királya, és megbántanám azt, a mit Isten szentnek hagyott, és ezért engemet, vén embert, az Isten szolgáinak legcsekélyebbike, legfiatalabbika, megfeddne: meg fognám hajtani fejemet, és azt mondanám: uram, helyesen cselekedtél, folytasd tovább! Mert nemcsak az a kötelessége a jó papnak, hogy az embert megkeresztelje, midőn megszületik s eltemesse, midőn meghal, hanem hogy vezesse is az igaz úton, a míg él. Midőn pedig a pap kezében tartja az evangyéliomot, akkor tegye lába alá a földet és ne ismerjen azon nagyobb urat, mint az Úr Jézus Krisztust! A rézpataki káplán így cselekvék. Azért ő dicséretet érdemel.»

Az ősz patriarchalis főnemes így beszélt; és csak addig, míg az ilyen jellemek ki nem vesznek, maradhat meg szilárdul a hit!

Az öreg tiszteletes e nem várt kudarczot annyira lelkére vette, hogy még az nap este megütötte féltestét a szél és három nap mulva meghalt.

Még azon az ülésen új papot választának a rézpatakiak; a legelső szavazat, mely Bertalannak jutott, az ősz Endreffyé volt. Csaknem egyhangúlag választatott el rendes lelkészül.

A kik szerették az ifju lelkészt és jellemét becsülni tudták, azok örültek neki, hogy ama fontos álláson őt erősíthették meg; a kiket pedig aggódtatott az ifju tüzes elhatározottsága, azokra nézve megnyugtató volt őt olyan világvégi messzeségbe kitolva tudni, a honnan nem háboríthatja meg a dolgok régi háromszegletű állását.

Rézpatakán nagy volt az öröm e hírre, mert bár régi papjukat becsülték, s halálát megtisztelték, de az ifju iránt valódi elragadó szeretettel voltak.

Ah ez egészen más ember volt. Ez eljárt házrul házra, tudakozódott a hívek bajáról s tudott tanácsot adni a világon mindenre, lelki és testi bajokban. Tudott gyógyítani apró kis mákszemnyi labdacsokkal, azután meg hideg vízzel; minden fűben, fában ismert gyógyító erőket; még a szántásban, vetésben is tudott a gazdának jó tanácsot adni s az időjárást jobban eltalálta napokkal előre, mint a kalendárium; nem volt elég, hogy a templomban prédikált nekik, hanem esténként összegyűjté őket a falu házánál s beszélt előttük, vagy olvasott okos könyvekből tanulságos történeteket derék hazafiak tetteiről, az ipar és találmányok csodáiról; úgy hallgatták, a mit aranyos szájával beszélt, hogy minden csapszék üres maradt miatta. A mióta ő volt a faluban, nem volt viszálkodás házas társak között, nem mentek pörlekedő felek a biróhoz, nem került verekedésért senki a vármegye tömlöczébe; ő azt mind ki tudta egyenlíteni, békíteni szép szóval és néha erős szóval, hogy nem lehetett ellene cselekedni.

Már az is milyen szép volt tőle, a hogy a megholt tiszteletes nénjével bánt, a ki vénségére egészen elhagyatva maradt. Míg az öreg úr élt, Bertalan egyebet sem hallott, mint örökös felpanaszlását a megevett kenyérnek, a paplakon hiába elfoglalt szobának; nem volt napja, melyen Czenczi néni békével engedte volna elkölteni ebédjét s nyugodtan bevárni az álmot szegényes ágyában; pedig hiszen mindent megtett a kedvéért, még fát is vágott, ha nem volt. És most, midőn egyszerre ő lett úr a lelkészi háznál, Czenczi néninek pedig semmi joga sem volt ott lenni, akkor Bertalan úr azt mondá a mindenkitől elhagyatottnak, hogy csak maradjon ezentúl annál a háznál és pedig legyen ezentúl is övé abban a legjobb hely; és úgy viselte gondját, úgy tűrte annak gyöngeségeit, még fát is épen úgy vágott számára, mintha most is ő volna nála kegyelemkenyéren, és nem megfordítva. Sőt azt is kimondá a fiatal lelkész, hogy ha ő valaha meg találna házasodni, annak a nőnek, a kit ő e házhoz hozand, épen úgy kell tisztelni az öreget, mintha tulajdon édes anyja volna.

Hiszen ezt könnyű is volt neki megigérni.

Mikor ő arra gondolt, hogy e csendes falak között egykor kedvesebb hangok is fognak otthonosulni, s a szelíd magányt a boldogság képei elevenítik fel, olyankor csak egy arcz állt mindig előtte, annak az ártatlan leánykának arcza, a kinek szivében semmi sincs még, mint ártatlan vonzalom, és lemondani tudás azokért, kiket szeretünk.

Az ifju tiszteletes ez idő óta csaknem mindennapos volt Kalaposék házánál. Ő is szívesen ment oda, ott is szívesen látták; nevezték a jó indulatot barátságnak, hálának, szívességnek, pártfogásnak, pedig utoljára is szerelem volt az, és maguk sem vették észre, hogyan jött?

Nem mondogatták, nem beszéltek róla, hogy egymást szeretik, de tudták azért igen jól, mint ahogy szokta tudni minden ember, ahogy kiolvassa egymás szeméből és nem kérdezősködik felőle.

Hiszen nem is állt semmi ellent óhajtásaiknak. Egymáshoz illettek; a szép Juliskából igen jámbor tisztelendő asszony leendett s Bertalan is megérdemelte, hogy a környék legszebb lánya az ő párja legyen.

Nem is volt már egyébre gondja, mint a kisded paplakot kicsinosítani; tisztességes butorokról gondoskodott, mik majd a háztartáshoz szükségesek lesznek, s a kertben komlólugast nevelt s ha beszélt róla, azt is oda mondá, milyen szép lesz ott naplementekor dolgozgatni. A leányka mosolygott és sóhajtott rá, hisz azt a kis lugast ő is látta már és ő is gondolt arra, hogy két szék egy kis asztal mellett milyen szépen elfér abban; a férj ott irdogálhat, míg a nő kézi munkáját folytatja, s ha fölnéznek munkájokból, egymással találkoznak szemeik. Ő is gondolt ezekre a szép naplementi órákra a kis komlólugasban.

Egyszer egész este volt már, hogy Bertalan a fogadós lakát elhagyta; a holdvilág szépen világolt, a faluban minden aludt már, s ő szép csendesen ment végig a hallgatag utczán, tele édes gondolatokkal. Szokásuk a szerelmeseknek, hogy szeretnek hátratekintgetni: hogy csak legalább azt a házat megláthassák, a melyben kedvesüket hagyták. Más ember nem érti ezt, a szerelmesek sem értik, de azért mégis csak úgy van. Bertalan négyszer-ötször is visszatekintett arra a nagy, hegyes tetejű házra, azokkal a magas fehér kéményekkel, pedig ugyan nem volt semmi nézni való rajta.

A mint ismét visszapillant rá: úgy tetszék neki, mintha a ház tetején, a legszélső kémény mellett, egy emberalakot látna állani. A holdvilág egyenesen onnan sütött s tisztán kivehető volt az alak. Csak egy pillanatig állt azonban ott, azután ismét eltünt.

Bertalan megdöbbenve állt meg, s azután hirtelen sietett vissza a fogadóhoz.

Ott csendes volt minden; a kutyák aludtak a tornácz alatt, semmi nesz sem hallatszott. Körülkerülte a házat, bejárta a szérüskertet, betekintett az istállókba. A cselédek mind aludtak, egyet felköltött közülök s kérdezé tőle, hogy ki járkál ilyenkor a padláson? Az azt felelte, hogy nem járhat ott senki, mert az zárva van. Bizonyosan a páva repült fel.

Végre maga is azt kezdte hinni, hogy szemei kápráztak, s nem akarva zavarni a háziak nyugalmát, haza ment.

Otthon nem jött álom szemeire; eszébe jutott mindenféle aggasztó gondolat, azokon eltöprenkedett sokáig, le sem vetkőzött, csak úgy dűlt le egy padra, s nézte, mint megy le lassankint a holdvilág a hegyek mögé, hogy ereszkednek bele a távol ormok fenyőfái fényes tányérjába, mintha szakálla nőne neki; azután egy keskeny felhő áll keresztül eléje, mintha szemöldöke volna; utoljára semmi sem marad belőle és sötét lesz; ebben a sötétben elaludt.

Mélyen, igen mélyen aludt; talán nehéz álma is volt; de azért mégis meghallá azt a hangot, a mi az álmodókat oly irtózatosan szokta egyszerre felriasztani: a félrevert harangkongást.

«Tűz van!»

Egy percz alatt talpon volt.

Fényes világosság tölté el szobáját; nem a szelíd hold ábrándos világa többé, hanem az a borzasztó vérveres világosság, a mit az ég boltozata ver vissza a földről rásütő fény miatt.

«Tűz van!»

Bertalan hajadon fővel rohant ki a házból. Még akkor senki sem volt künn az utczán, csak az éji őr kiáltozott végig rohanva a falun: tűz! tűz! tűz!

A fogadó égett.

Égett valamennyi épülete egyszerre; az aklok, az istállók, a pajta. Mind egy lángba volt borulva az egész.

A lelkész legelső volt az égő ház udvarán. Ott rémületes volt a zavar; álmaikból felriadt cselédek szaladgáltak fel s alá; nem tudva, mihez kezdjenek? A félszerben volt a tűzi fecskendő, de az senkinek sem jutott eszébe, a helyett minden ember azzal a haszontalan munkával fáradozott, hogy az istállóba zárt állatokat szabadítsa meg, a mi rendesen sohasem szokott sikerülni. Az ökrök megbőszülnek ilyenkor s nem engedik magukhoz közel menni az embert, hogy kötőfékjeiket elvagdalja; a juhohat pedig a mint nagy erőfeszítéssel kiterelték az akolból, a tűz láttára újra megint befutottak az akolba, átugorva az esztrengán. Maga a fogadós kétségbe volt esve.

Bertalan, a mint megjelent, egyszerre szilárd hangon kiáltá az embereknek:

– Huzzátok ki a fecskendőt! Vödrökkel a kúthoz!

Azzal maga sietett betörni a félszer ajtaját, melynek a kulcsát most senki sem találta, kihuzatta a fecskendőt, maga felugrott a tetejére, s a szivattyuhoz parancsolva az embereket, neki irányzá a vízsugárt a legfenyegetőbb helynek.

– Ott kell oltani, a merre a tűz terjed!

Az érkező nép, a mint papját meglátta a veszély közepett, erős buzgalommal sietett segíteni.

Az oltás igen nehéz volt, mert a szél mind az udvarba verte le a füstöt és sziporkát, de azért a lelkész megállt a maga helyén, mint a ki a pokol tekintetétől sem retteg.

A fogadós egészen elveszté az eszét. Nem látott, nem hallott semmit, csak azt kiabálta: a «lovaim, a lovaim!»

Négy szép kocsilova volt, azokon volt minden gondolatja; a lovak az istállóban voltak s nem engedtek magukhoz embert közelíteni; a ki el akarta őket szabadítani, azt mind kegyetlenül összerugdalták. Utoljára a fogadós maga rohant értük és azt mondta, hogy benn ég velük, vagy kiszabadítja őket.

És úgy látszott, hogy nem is akar felhagyni szándékával, mert semmi hívásra, könyörgésre nem jön vissza.

Pedig, a míg ott küzködik a neki vadult lovakkal, az alatt az istálló tetejébe is belekapott a láng s bizonyosan benn fog égni.

– Fejszét ide! kiálta a lelkész, hirtelen leugorva a fecskendőről, mely csekély védelem volt e veszély ellen; egy ember álljon ide a fecskendőhöz!

Azzal felkapva egy fejszét, hirtelen felkapaszkodott az istálló tetejére s elkezdé arról sebesen verni le a zsindelyeket. E bátor példától felbúzdítva, több merész férfi rohant utána az istálló tetejére, s nehány percz alatt leverték azt onnan tisztára. A biró maga állt a fecskendőnél s a vízsugárral mindenütt a lelkészt környezte a lángok között, hogy azok meg ne illethessék az Úrnak felszentelt szolgáját.

A fogadós, látva, hogy paripái meg vannak mentve, kijött az akolból s azután térdre esett a lelkész előtt és kezeit csókolta neki. Ekkor villant egy borzasztó gondolat Bertalan lelkén keresztül.

– Hát Julcsa hol van?

A fogadós mereven bámult rá.

– Hol van testvéred?

Ki tud rá felelni? Ki látta őt ebben a zavarban? Hová lett? Van-e valaki, a ki hírt tud felőle mondani?

– Talán a házban maradt!

– Ne mondd ki ezt a szót! Abban a házban, mely már lángokba van borulva. Nem látta őt senki megmenekülni?

Senki; – senki.

A ház pedig köröskörül égett már, csak úgy hullott róla a zsarátnak, mint mikor napsütéskor olvad a háztetőn a hó; némely ablakon keresztül is tódultak ki már azok a csapkodó lángnyelvek; a pitvar lépcsői is égtek, s az ajtón keresztül szürődött kifelé az a lomha zsiros füst. Ki merne oda bemenni?

A fogadós képéből kikelve rohant végig a folyosón, be akart egyenesen törni. A lelkész megragadta őt kezénél fogva.

– Őrült vagy-e? Mit akarsz?

– Felkeresem őt! lihegé az.

– Azt megteszem én. Tartsátok vissza, hogy ne jőjjön utánam, szólt a mellette állóknak. Mártsatok egy pokróczot, vagy bundát vízbe; én jobban értem ezt. Ez ott veszne vele együtt. Ne eresszétek utánam.

A vízbemártott bundát hirtelen odahozták a lelkésznek. Nem iparkodott őt senki lebeszélni szándékáról. Hittek benne, hogy őt oltalmazni fogja valami magasabb kéz.

Egy pillanat még. A lelkész feltekinte az égre és sóhajta halkan: «én Istenem segíts!»

Azzal feje elé tartá a vizes bundát s berohant a szemközt süvöltő lángok közé.

«Isten legyen az ő oltalma!»

E perczben minden ember csak oda nézett; a fecskendő sugára az ajtó környezetére omlott folyvást, olykor besüvöltve a nyitott ajtón keresztül a halálos füst közé; gyönge öreg emberek levették süvegeiket összetett kezeik közé s imádkozni kezdtek: a lélekzet elállt minden ajkon… Vajjon vissza fog-e jönni?

Elmult egy, két, három percz;… a lelkész még sem jött vissza. Akkor egyszerre nagy ropogással összeomlott a ház eleje, a tüzes gerendák eltemették a küszöböt.

A nép ajkán az elszörnyedés végtelen szava hangzott, a mi egy pillanat múlva ismét a legnagyobb meglepetés örömkiáltásába ment által: a lelkész alakja fenn a legmagasabb tűzfalon látszott meg, és ölében az alélt leányka.

Isten járt vele ott a magasban! Az omladozó kövek megálltak, midőn rájuk lépett, az égő gerendák kikerülték őt esésükben, a láng ártalmatlanul csapott el fedetlen feje fölött; úgy lépdelt egyik kőről a másikra, félrehárítva izmos kézzel az izzó gerendákat; végre a ház kiálló ormához ért szerencsésen, ott hirtelen megragadta jobb kezével a falból kiálló kapocsvasat, baljával magához szorítá az alélt leánykát s egy bátor szökéssel leugrott a földre onnan a magasból. Valami jó angyal vigyázott reá, hogy lábait meg ne üsse.

A bámuló nép érzelemtől elragadtatva rohant oda hozzá s összetapogatá kezeit, homlokát, nem sértették-e meg a lángok? Semmi baja sem történt; az a hatalmas Úr, a ki Sidrachot és társait megtartá az égő kemenczében, betakarta őt szárnyaival s megengedé neki, hogy a kit oly nagyon szeretett, kimentse a tűzhalál kínjai közül.

Nagyobb tűzpróba volt az ő számukra fenntartva e földön!

A nép aztán új erővel fogott az oltáshoz, a tüzet elnyomták, nem lett belőle nagyobb veszedelem.

A fogadósnak ugyan mindene odaégett, de ő nem törődött most azon, csakhogy testvére megmenekült. Lovaival sem törődött többé, csak őt ápolta, leste, hogy mikor szólal meg, ölébe fogta, úgy várta felocsudását. Éghetett miatta ház és pajta.

A leányka magához tért; Bertalan meghagyá, hogy vigyék őt lakására, hová testvérét is elvezette kézen fogva, midőn a tűz elfojtatott.

Tehát megérte, hogy megoszthatá szállását vele. Megérte, hogy virraszthatott beteg ágya mellett! a leány sokáig szenvedett, beteg volt, csak a leggyöngédebb gondnak sikerült őt életben megtartani.

A fogadós tönkre jutott a tűzveszély által. Nem titkolá Bertalan előtt, marhái, takarmánya, borai, egész felszerelése oda égett, adóssága is volt; kilencz, tíz ezer forintnál kevesebb nem mentheté őt a bukástól s annyi pénzt nehéz az embernek kapni becsületes arczára.

Azt sem titkolá Bertalan előtt, hogy egy ízben találkozott az ispánnal s az azt mondta neki, hogy miért nem folyamodik az ifju nagyságos úrhoz? az bizonyosan megemberelné ennyi pénzig. – De Kalapos János azt felelte rá, hogy inkább elmegy szolgálni s napszámmal keresi kenyerét, mint hogy ezt tegye.

Bertalan elborzadt magában. – Eszébe jutott neki, a mit az ispán akkor mondott előtte, mikor őt kisértet jártában elfogta. «Vigyázzon magára a fogadós, mert a kit megharagít, az képes őt felgyujtani!» Ez a gondolat nagyon megkínozta lelkét, de nem mondta ki soha János előtt. Ismerte azt, milyen heves ember. Még több veszélyt hozna magára, ha ezt megtudná.

Egy napon félrehívta János a lelkészt, hogy valamit mond neki titokban. Látszott becsületes arczán, hogy valami nagy zavarban van; szemébe sem mert nézni, s alig tudta, hogy kezdje a dolgot?

– Julcsának kérője jött. Egy haszonbérlő a szomszéd helységből, Tollvárról; adj tanácsot, mit cselekedjem?

– Kérdezd testvéredtől; mit felel ő rá?

A fogadós nehéz verítéket törült le homlokáról.

– Ő hallgat és sír. És én nem tudom, hogy mit tegyek? Az ember csinos, derék, komoly ifjunak látszik. Nem lehet rossz gazda, mert nagy összegekről tud rendelkezni. Szeretnie is kell nagyon a leányt, mert jól tudja, hogy semmit sem kap vele, mint egy becsületes tiszta szívet, és ő maga tehetős. Azon órában, melyben Julcsa megesküszik vele, tízezer forintyi nászajándékot ád neki, és én újra kezdhetném azzal üzletemet s nehány év mulva hálával téríthetném testvéremnek vissza. Mit tegyek? szólj, mit cselekedjem?

Ha a lelkész csak egy szóval mondta volna neki: «küldd el az idegent házadtól, mert a mit ő kér, az nem a tied többé, hanem az enyim!» János azt mondta volna rá: «legyen a tied», és maga elment volna szolgálni, két kézzel keresni kenyerét; de a lelkésznek még egy arczvonása sem változott e beszéd alatt. Arcza nyugodt volt, szemei könytelenek.

Elgondolá, hogy az ő boldogsága ime egy hozzá annyira ragaszkodó becsületes ember romlásába kerülne; aztán minő sors vár egy szegény lelkész nejére? érdemes-e azért a jóllétről lemondani? A leány később megbánhatná, hogy a gazdag és a szegény között oly rosszul tudott választani s minden sóhajtása szemrehányás volna ő rá nézve; aztán elégszer megtörtént már az, hogy a kik egymást szerették, még sem lettek egymáséi soha s azért csak megvan a világ.

– Fogadd el a kérőt. Azt mondá Jánosnak szárazon.

János sokáig nézett kétkedve a lelkész arczára e szavak után. Ha annak csak egy vonása elárulta volna azt a kínt, a mibe e szó került neki, ha csak egy könycsepp jelent volna meg szemében, oda borult volna nyakába és azt mondta volna: bocsáss meg, hogy kisértettelek! De nem látszott azon semmi.

– Csak a leány ne sírna mindig, rebegé János.

– Eredj és mondd meg neki, hogy ne sírjon: én izentem neki, hogy ne sírjon.

Azzal elvált tőle a pap és engedte őt haza menni.

Másnap násznagyok jöttek Bertalanhoz, bejelenteni előtte, hogy a szép hajadon leányzót, Kalapos Juliát, nemzetes Korbás Lőrincz haszonbérlő úr eljegyzé hites társául; a felmentések is kezüknél vannak már, kivánják az esketést még ma megtartani.

Tehát Julcsa engedelmes, önfeláldozó testvér volt. Hogy bátyját megmentse, feláldozta magát.

A lelkész meghatározá a szertartás óráját s elbocsátá a násznagyokat.

Azután felvevé papi köntösét, imakönyvét kezébe vette s elment előre a templomba. Ott bezárkózék; az Úr asztala elé járult és kitárta ott szivét a minden örömnek és fájdalomnak adója előtt, hogy lássa meg azt a szenvedést, a mi abban dúlong és adjon neki erőt annak elviselésére.

Azután valami oly édes megkönnyebbülés szállt lelkére: a honnan kérte a malasztot, onnan szelid nyugalom szállt fejére alá, leporlott róla minden, a mi földi, vágyak, szenvedések, bánat és irigység; felül volt emelve azokon, mint kinek lábai nem járnak többé a földön.

Most felnyittatá a templomajtót, hogy bejöhessen rajta a nép.

A nép eljött bámulni a menyasszonyt és a vőlegényt. A leggazdagabb vőlegényt és a leghalaványabb menyasszonyt, a kit valaha ez oltár előtt összeeskettek.

A pap imádkozott az esküvés előtt; bizony, bizony lelke szerint imádkozott, hogy tegye őket boldoggá az ég; tegye alázatossá a nőt, kegyelmessé a férjet, hogy ők megszeressék egymást.

Azután odahivá őket az Úr oltára elé.

Julcsa nem sírt; de arczának nem volt színe és hangját alig lehetett hallani. Egyszer iszonyú fájdalommal nézett fel Bertalan arczára, a midőn ez azt kérdé tőle: «szereted-e azon férfit?»

Azt felelte rá: «szeretem» és nem szakadt meg bele a szive.

A pap rájuk adta áldását: szívéből tépte ki azt az áldást, a mit rájuk adott.

Azután felült a násznép szekerekre, künn vidám zene harsant meg, a lovak fején lobogtak a nász-keszkenők, a lakodalmas menet eltávozott a szomszéd helységbe.

Kalapos János megkapta sógorától a tízezer forintot s mint szemmel látható volt, ismét szép rendbe hozta vele gazdaságát, a menyecskének pedig bizonyosan igen jól mehetett dolga; selyemmel volt szobája butorozva s hintóban járt, a hogy ezt Czenczi néni nem késett elmondani Bertalannak.

János azonban ez óra óta folyvást kerülte a lelkészt, még a templomba sem járt, hogy szeme ne találkozzék az övével.

Egyszer mégis nehány hét múlva a lelkész egész váratlanul összetalálkozott az utczán Juliával. A nő szinte összeroskadt, a midőn őt meglátta; alig birt állva maradni. Igen rossz színben volt.

– Mi baja van? kérdé Bertalan.

– Igen sokat szenvedek, felelt a nő, s azzal elsietett tőle.

Ettől fogva még jobban kerülte őt János.

Ismét nehány hét mult el; a midőn egy reggel azzal a hírrel lepte meg Czenczi néni Bertalant, hogy a fiatal menyecske haza szökött a férjétől.

Éjnek éjszakáján, gyalog és mezitláb futott el lakásáról, úgy ért haza félholtan bátyja lakására.

Bertalan még az nap templomba mentekor találkozott Jánossal, s kérdezé, hogy mi baj történt a családban?

János el volt fogódva, megrázta a fejét és azt mondta:

– Nem szólhatok róla…

Még az nap este, a mint kis lugasában ült a lelkész, honnan az utczára lehete látni, egyszerre megdöbbenve veszi észre, hogy egy szekér kanyarodik be az útrol, melyen világosan megismeré Julcsa férjét.

Szemeivel kisérte a kocsit; – a mint az a fogadó előtt elhaladt, egyszerre, mint valami dühös vadállat, rohant ki annak udvaráról János s megragadta a lovakat, megállítá a kocsit, megkapta őrült dühvel a rajta ülőt s egy pillanat alatt legázolta azt lábai alá a sárba; csak az összefutó emberek birták meggátolni, hogy meg nem ölte.

A megtépett férfit onnan Endreffy kastélyába vitték; Kalapos pedig bezárta magát szobájába és azt hagyta meg, hogy estig semmi élő teremtéssel sem akar beszélni.

Másnap reggel két idegen úr kereste a fogadóst, azt mondták, hogy addig el nem fognak menni, a míg vele nem beszélnek.

János kijött eléjük. Az idegen urak gavalléros külsővel birtak; egyik közülök rögtön előhozta idejövetelük okát, őket a megtámadott haszonbérlő küldé ide.

Kalapos gyanusan néze rájok. Vajjon mit akarhatnak tőle? Ha perbe akarják fogni, miért kezdik így? vagy tán kibékítést, magyarázatokat akarnak megkisérteni.

– Ön nemes ember? szólt az egyik idegen Jánoshoz.

– És ha nem volnék az?

– Csak maradjunk annál, hogy ön nemes ember; mert a mit önnek ajánlani fogunk, az csak nemesek között szokásos; nem parasztoknak való. Ön Korbás urat durva módon megbántotta, ez elégtételt kiván és önnek meg kell vele verekedni.

Az urak azt várták, hogy ez a falusi ember majd elsápad ezen ajánlatra s mennyire elbámultak, a mint János e helyett összeszorítá ökleit s egy lépést közelebb lépett hozzájuk; úgy villogtak a szemei, mint egy rosszul sebzett vadállaté.

– Én velem akar ő megverekedni? Én velem? Szemközt akar velem állani és fegyvert akar adni a kezembe, a mivel őt megöljem? Uraim, önök engem boldoggá tettek. Egész éjjel nem aludtam, mindig azon járt az eszem, mint ölhetném meg azt az embert, s most önként jő elém és azt mondja: jerünk; verekedjünk! Megyek uraim. Akármely pillanatban, akárminő fegyverrel, akármi föltétel alatt; ha kivánják, hogy három lépésről lőjjünk egymásra, én ráállok, ha kardot adnak kezünkbe, elfogadom, és ha késsel kell vívnunk, arra is ráállok. Tegyék minél elébb.

Az idegen urak meg voltak lepetve a közrendű ember elszántsága által. Röviden tudatták vele, hogy egy óra múlva menjen ki az erdőbe a bükkös patak forrásához; ott megtudja a többit. Azzal visszamentek Korbáshoz a kastélyba.

Bertalan épen a reggeli isteni tiszteletből tért vissza, s elgondolkozva ment lakására haza; az ajtóban Czenczi néni várta, a kinek mindent látni, tudni kellett; az hevenyében tudósítá, hogy épen most látta Kalapos Jánost egyedül menni az erdőbe s utána nehány perczczel Korbás urat, meg két ismeretlent, ott aligha valami rossz nem történik.

Bertalan megdöbbent e szókra, de nem válaszolt rá semmit; hanem egyenesen az erdő felé vette útját. Czenczi néni utána nézett, a míg láthatta s azután, hogy az erdőben eltünt ő is, minden perczben kiszaladt az ajtóba, eléje nézni, ha nem jön-e még vissza?

A lelkész kettőztetett sietséggel iparkodott az erdőt elérni, merre Czenczi néni utasítá. Sejtette jól, hogy mi van készülőben s meg akarta azt akadályozni. Az urak köpenybe voltak burkolózva, monda az öreg néni. Bizonyosan fegyvert rejtettek alatta.

Az erdőbe érve, hallgatóznia kellett, hogy ha valami neszről megtudhatná, merre mehettek? Mintha valami jó angyal súgta volna szivébe, hogy a patak mentét kövesse. Egyszer azután a patak melletti homokban lábnyomok tüntek elé, a finom városi csizmák nyomairól bizonyosan tudhatá, hogy ezek azok, a kiket keres.

Most még jobban sietett. A lábnyomok végre félretértek a forrástól, s a mint itt megállt a lelkész, hogy körültekintsen, nem messze az erdő sűrűjében lassú dörmögést kezde hallani, mint mikor férfiak beszélnek halk hangon.

Szívdobogva közeledett arra. Egy szép kis pázsitos tér volt ott az erdőben, köröskörül vad rózsa és hólyagfa bokrokkal; óriási vén bükkfák terjeszték ki fölötte sötétzöld sátoraikat, az egyik vén fa derekát egészen behálózta az örökzöld repkény s a sűrű lomb között ott volt egy kis madárfészek; abban úgy etette apró kis fiait a hűséges anyamadárka, míg a hím egy vékony ágon himbálózva, dalolt neki mindenféle szépet.

E repkényes fa oldalánál, az éneklő madárkának fészke alatt, ott állt János, kezében felemelt pisztolylyal; tíz lépésnyi távolban előtte Korbás. Mind a ketten egymásra szegzék szemeiket, a felemelt pisztolyok csövein végig nézve. A segédek a fák mögött álltak, az egyik felemelé kezét, hogy csattanással jelt adjon a lövésre.

Nem ért rá; mert Bertalan egy pillanat alatt ott termett közöttük. Odaállt a küzdtérre a kettő közé, a két felemelt pisztoly közé, az ő teste választá el őket egymástól.

Mind a négyen boszúsan kiáltának fel: Mi hozza ezt ide?

– E rémületes tett nem fog megtörténhetni; lihegé Bertalan fáradságtól és belső izgalomtól eltikkadva. Önök nem tudják, mit cselekesznek? Menjenek haza! Én megtiltom önöknek a vívást és meg fogom azt gátolni!

János szeliden, de szilárdul válaszolt neki.

– Hagyd ezt mi ránk, uram. Hiába gátolod meg most, mert holnap véghez viszszük, ha ma nem lehet. S ha ő eltávozik, akkor én fogom őt felkeresni. De meg kell halni, vagy neki, vagy nekem.

– Egymás keze által! őrjöngő, ő testvéred férje. Sógorod.

– Nekem?! kiálta fel János, kimondhatlan dühvel. Nem tudott többet mondani.

Bertalan most a segédekhez fordult.

– Uraim, hogy engedhetnek meg önök párbajt ily közeli rokonok között?

– Ejh, ez nem házasság, tisztelendő uram; gúnyolódék az egyik e szóra.

János akkor megfogta a lelkész kezét s így szólt:

– Te azt mondád, hogy ez ember nekem rokonom. Én elmondom neked, hogy micsoda rokonom nekem ő? és ha azt meghallottad és akkor is azt mondod, hogy ne vívjak vele, nem vívok: hanem akkor egyenesen főbelövöm magamat, mert úgy én vagyok a bűnös, úgy én követtem el azt a bűnt, a miért egy embernek meg kell halni. Te tudod a körülményeket, a mik között szegény húgom kezét adta ezen embernek. Feláldozta magát érettem, hogy pénzt kölcsönözzen számomra. Oh, miért nem mondtad akkor csak egy szóval, hogy ez gyalázatos, alávaló tett tőlem, feláldozni testvéremet, az én szép, ártatlan leánykámat azért, hogy magamnak jó dolgom legyen; és én elmentem volna szolgálni, elmentem volna koldulni inkább, hogysem ezt elfogadjam. Im lásd, mi történt most. Ez ember itt nem azért vette el testvéremet, hogy szeresse, hanem azért, hogy eladja! Férfi ez itt? az én hugom férje? nem igaz; egy nyomorult iparlovag, egy kerítő, a ki a férj tisztességes nevét eladta nyomorult pénzért egy nagy úrnak, s nőül vett egy ártatlan gyermeket, hogy elvegye őt becsületes oltalmazóitól.

Bertalan összeborzadt, a mint lassankint érteni kezdé a dolgot.

János hevesen folytatá:

– Julia a legelső napokban már sírva panaszlá nekem, hogy Endreffy, ki házamnál nem férhetett hozzá, férje házánál mindennapos látogató. Ő elmondott férjének mindent és a férj mosolygott rajta. Endreffy tolakodó, erőszakos kezdett lenni, ő panaszt tett férjénél és az bohóságnak nevezte az egészet. Végre Julia kimondá neki, hogy ő meg tudja őrizni tiszta erényét, ha a férj nem törődik is azzal, s a csábító előtt bezárja az ajtót. Ekkor: oh uram, hallod-e ezt? ekkor kimondá neki a férj, hogy ők minden gazdagságukat a csábítónak köszönhetik, hogy ez csak azért adott neki birtokot, pénzt, hogy vegye nőül a leányt, s azontúl – ne legyen több gondja reá, s a nekem kölcsönözött pénz sem egyéb, mint az ő gyalázatának bűndíja! A nő éjnek éjszakáján futott el férje házától, midőn ezt megtudta, futott hozzám, egyetlen védelmezőjéhez, egyetlen megrontójához. Most mondd ki: vívjak-e hát ezzel az emberrel itt? vagy egyszerűen főbe lőjjem magam? mert egyik kettőnk közül felel a magas mennyekben azért az ártatlan lélekért, a ki a kárhozatnak van adva…

Bertalan arcza olyan lett e szavak alatt, mint a halál. Eleinte szó sem jött ajkára, a mint ezeket meghallá; csak nézett merően Julia férjére s azután lassan felemelé kezét az éghez és megrázta azt átokterhes mozdulattal.

– Az Isten hozzon te rád itéletet! Feküdjék rajtad a te bűnöd súlya, nehezebben, mint maga a sírdomb. Kihívtad az Úr Istent magad ellen, állj előtte még ebben az órában és adj számot arról, a mit itt cselekvél. Én megátkozlak téged az életben és a halálban és senki le nem veszi azt rólad soha. A mint elvetéd magadtól az Isten kegyelmét, úgy vessen Ő el tégedet magától! A mint eladtad hűséges társadat, úgy légy eladva mindenkitől ezen és a másvilágon, s ha egy elejtett fillér, ha egy kicseppent köny megválthatna téged, azt a fillért, azt a könyet el ne ejtse senki! Üldözzön a gyalázat a sírba, forduljon el fejfádtól utálattal a ki meglátja, s ne legyen senki, a ki meg sirasson; mert a mit te cselekedtél, azt nem tette férfi soha. Most elhagylak benneteket. Tegyétek, a mit Isten parancsol veletek. Emeld fel pisztolyodat és gondolj reá, midőn czélba nézesz, hogy az a reszketés, a mi karodat elállja, nem más, hanem az Úr Istennek rettentő lehellete rajtad. Tegyétek, a mit akartok.

A lelkész félrevonult. A megátkozott férfi sápadt volt és arcza elváltozott. Háromszor emelé fel fegyverét és keze úgy reszketett, hogy nem birt czélozni vele. Az irtózatos átok, a felfedett bűntudat ellen nem birta védeni magát; a felháborított Isten letörte lelkének daczoló erejét; harmadszor kiejté kezéből a pisztolyt s odarohant János lábaihoz és megragadta annak kezét, tördelmesen rebegve: «bocsáss meg, bocsáss meg!»

– Én bocsássak meg neked? kérdé az elcsodálkozva. Minek kellene akkor történni?

– Ezentúl hű férje leszek testvérednek, a milyen nem voltam. Visszaadom Endreffynek mind azt, a mit ez átkozott alkuban adott s élek veletek szegényül és elfeledve. Hiszen látod, hogy a világba úgy sem térhetnék többé vissza ilyen vallomás után. Ezen urak el fogják beszélni, hogyan viseltem itt magamat, hogy kértem bocsánatot tőled, s ez engem örökre száműz a régi világból.

A segédek valóban gúnyosan mosolyogtak.

János ingadozott keserűségében, míg Bertalan közbejárult s a két ellenfél kezeit egymásba szorítá; Korbás a mindenhatóra esküdött, hogy nejét ezentúl mindennél többre fogja becsülni s iparkodik, hogy megérdemelje szeretetét.

János lassankint odalágyult, hogy megölelte őt: kérte, hogy vegye el mindenét, csak becsületét hagyja meg, azt őrizze meg és ezen a szón úgy el tudott sírni mind a két férfi.

Bertalan pedig felemelt kezekkel adott hálát az égnek e végzetért: a holott nagyobb az öröm egy megtért bűnösön, mint kilenczven igaz felett, a kik sohasem vétkezének.

Korbás és János oda utasíták a két segédet, hogy mindent elmondhatnak Endreffy úrnak, a mit láttak: a kölcsönadott tízezer forintot vissza fogják neki adni és azután majd elmennek együtt valamerre, a hol nem fogja hírüket hallani többé.

Bertalanra még egy magasztos feladat várt ezután: kibékíteni a megkeserített nőt megtérő férjével. Szivet rázó szavai véghez vitték ezt a munkát is. Julia kibékült férjével, engesztelődve nyujtá neki kezét.

És a lelkész oly boldogan tért vissza kisded hajlokába; a hol pedig nem várt reá sem úri kényelem, sem hatalom, sem a boldog házi élet mosolygó édes arcza. Az ő kincsei, az ő boldogsága egy boldogabb élet számára voltak gyüjtögetve.

A béke áldott nemtőjével egyszerre kopogtatott be a szegénység Kalaposék ajtaján. Azt a pénzt, a mit Korbás nejének menyasszonyi ajándékul adott, ezt a kárhozat foglalóját, vissza kelle fizetni a kegyelmes úrnak.

Tízezer forint nagy összeg, sokáig túrja addig a földet szegény ember, a míg azt össze tudja szedni, sok jóízű falatot elvon addig szájától, sok avult foltot elvisel addig ruháján, a míg azt kerekszámmá teszi.

De mégis meg kelle lenni, a mi elmulhatatlan volt, Endreffy Korbástól követelte azt vissza, s még azt veté szemére, hogy őt megcsalta.

János nem panaszolta baját senkinek, apródonként eladogatta borait, házi felszerelését, azután került lovaira, marháira a sor; mindenét pénzzé tette, titokban, alattomban.

Az emberek azt suttogták és Czenczi néni is azt mondta, hogy a fogadós meg akar szökni, mert mindenét elprédálja titokban. Csak Bertalan tudta, hogy a fogadós mit cselekszik?

Egy este Bertalan egészen elmerülve dolgozott ünnepi szónoklatán, a midőn ajtaján koczogtattak. Maga ment azt felnyitni, s szíve nagyot dobbant, a mint Jánost látta maga előtt.

A fogadós útnak volt készülve. Legrosszabb köpönyege volt a vállán, oldalán szegényes tarisznya. Bajusza le volt nyirva s kalapja valami ócska darab volt, a mi régóta heverhetett már a kamrában.

– Búcsúzni jöttem hozzád, uram, szólt a lelkészhez; láthatod, hogy készen vagyok a szökésre. Minden ember rebesgeti, hogy szökni akarok innen. Igazuk van. Én elszököm. Ne ijedj meg; senki sem fog utánam tudakozódni. Nem hitelezőim elől futok. Minden adósságomat kifizettem; legutolsó cselédem bére is ki van adva új évig. Senki sem fog utánam átkozódni, hogy valamijét elvittem. Te tudod, hogy ez miért történt. Még a fiatal úr van hátra. Ez az adósság nyomja leginkább lelkemet. Ezzel is készen vagyok.

És azzal kivett táskájából egy veres bőrtárczát és átadá azt Bertalannak.

– Vedd át uram; ez itt a pénz. Tizezer forint. És annak a mai napig kiszámított kamata. Azonfelül van benne öt forint e következő czélra: tedd meg értem, hogy valamely hirlapba igtattasd be azon hirdetményt, miszerint, a kinek az eltávozott Kalapos Jánoson, vagy annak családján valami követelése van, az forduljon te hozzád. Ha majd azután ama kegyelmes úr eljön e tartozásért, fizesd ki őt helyettem. Nem akarom magam elvinni neki a pénzt, mert attól tartok, hogy ha találkoznám vele, valami más adósságomat is lefizetném neki és az nem volna jó. Azt bízom az Úr Istenre.

Bertalan eltevé a tárczát szekrényébe s kérdezé Jánostól, hogy hát testvére hol van?

– Előre küldtem őt férjével; a falu végén várnak a szélmalomnál. Nem akartam feltünővé tenni eltávozásunkat. Azért csak gyalog utazunk.

– Hová? kérdezé Bertalan, elszorult kebellel.

– Nagy a világ, sóhajta János; hanem azután meggondolta magát s nyugodtabb hangon felelt: Tokajba; ott vannak rokonaim, egy nagybátyám, ott megpróbáljuk, hogy lehetne újra kezdeni az életet?

Még egy fájdalmas kérdést intéze Bertalan hozzá:

– Van-e pénzetek odáig?

– Oh van elég. Maradt még elég.

– Mutasd. – Bertalan nem hitt neki.

– Testvéremnél hagytam; ő jobban gondját viseli, felelt János; de hazugság volt, a mit mondott, s két könycsepp rögtön előjött megbüntetni őt e hazugságért, mik lesütött szemeiből végig gördültek becsületes munkában megbarnult orczáján. Nem volt nekik semmi pénzük.

Bertalan úgy tett, mintha nem vette volna azt észre; azt mondá neki, hogy üljön le, a míg ő dolgozó szobájában meg fogja irni a kivánt hirdetményt.

E rövid időt arra használta Bertalan, hogy Czenczi nénit félrehíva, kezébe adott egy kis bőr erszényt, s megkérte, legyen olyan jó, vigye el azt a szélmalomhoz; ott fogja találni Kalapos Juliát férjestül. Hívja a nőt félre s adja át neki e kis erszényt és mondja, hogy azt testvére küldi; tegye el jól és ne szóljon senki előtt róla.

Ötven arany volt abban az erszénykében. A lelkész fáradságos keresménye. Akkor váltotta azokat, a midőn arra gondolt, hogy jegypénzre lesz szüksége. Ez volt Juliának szánva menyasszonyi ajándékul. Mennyi örömmel gondolt akkor arra a boldog pillanatra, a melyben azt szeretett leánykájának át fogja adni. – Oh abból nagyon boldogtalan pillanat lett.

Bertalan egész nyugodt arczczal tért vissza Jánoshoz s addig tartóztatá őt, a míg Czenczi néni visszatért. Akkor megszorítá kezét a férfinak.

– Isten legyen veled a te utaidon.

János még mondani akart valamit, tán egy búcsúszót, de torkát összeszorítá valami, hogy egy szónak sem tudott ura lenni. Mégis szégyenlette magát, hogy elérzékenyült.

A lelkész az ajtóig is kikisérte. János újra megállt, hogy elmondja a mit akar: de csak nem volt ereje hozzá.

– Isten veled, szólt a lelkész, s azzal röviden megszorítva kezét, besietett a szobába.

János előre ment nehány lépést, megint megállt az úton, az a szó, a mit ki nem mondott, úgy kínozta, úgy akart kitörni szivéből: «Hát Juliának nem izensz-e semmit?» Visszafordult, bátorságot vett magának, hogy ezt megkérdje tőle; az ablakhoz sompolygott; odabenn gyertyavilág égett, betekintett a szobába és ime a fiatal lelkész ott ült az asztal előtt és fejét két kezére hajtva, zokogott, – zokogott keservesen.

A bujdosó sietve távozott el onnan s nem ment vissza megkérdezni: «nem izensz-e Juliának semmit?»…

A mint a hirlapokban megjelent a hirdetmény, miszerint a kinek János adósa maradt, jelentse magát a lelkésznél, alig pár napra rá maga Endreffy úr tisztelé meg a lelkészi lakot becses látogatásával.

Nem jött egyedül, azt a másik két gavallért, kik a párbajnál is figuráltak, magával hozta. – Alkalmasint valami jó mulatságra számolt, a mit másokkal is meg akart osztani.

Az egyik gavallérral egy szép nagy angol agár is velejött, az mindjárt felfeküdt a pap ágyára, míg az úrfiak a székekre ültek nyeregbe.

– Önt nevezte ki az eltávozott család pénztárnokának, tisztelendő úr? kérdé Endreffy.

– Igen.

– Nem említék, hogy egy kis tartozásuk én irányomban is van?

– Említék.

Ez a szó megdöbbenté Endreffyt. Ő más választ várt.

– Nekem tízezer forinttal tartoznak.

– És annak a kamataival; tudom.

– Azt az összeget itt hagyták önnél?

A pap szekrényébe nyult s kivette a tárczát. Endreffy még jobban kezde csudálkozni.

– Az egész összeg ott van-e?

– Én nem néztem, mi van benne? szólt a lelkész, de meg vagyok győződve, hogy benne van.

– Ah, ez eredeti. Ön meg sem nézte, hogy van-e benne valami? s azt állítja, hogy tele van pénzzel, pedig meglehet, hogy kopott papirosokkal rakták tele. Ah, tisztelendő úr, ön mégis nagyon sokat hisz az ilyen embereknek.

Bertalan felnyitá a tárczát. Benne volt az egész összeg. Az utolsó forintig. Odaszámlálta azt az urak elé a hosszú asztalra.

Endreffyt ez nagyon boszantá. Ő nem pénzért jött, hanem azért, hogy jót kaczagjon, majd ha a pap zavarba jön elszökött barátja miatt.

– Nem mondaná ön meg, hová utaztak innen? kérdé a lelkésztől.

Bertalan e kérdésre olyat ütött öklével az asztalra, hogy úr és agár ijedten ugrott fel helyéről.

– Nem mondom meg! Tessék a pénz…

Az úrfiak vették észre, hogy itt nem jó lesz tréfálni.

Endreffy csak nem nyult a pénzhez, hanem a helyett egyik gavallér társához fordult s azt mondá neki:

– A minap ezer forintért kértem az agaradat, azt mondtad, nem adod. Ha kell érte tizezer forint, szedd fel a pénzt, ott van.

A gavallér kezet adott a friss alkura. – Endreffy úr füttyentett az agárnak s odább ment vele. Az eladó pedig összesepré a bankjegyeket s két zsebébe tömte.

Így használták a pénzt hajdanában – és még most is.

… A bujdosó család pedig sietett hegyen-völgyön át, gyalog, éhezve és fázva, záporeső elől magányos fák alá rejtőzve, csekély holmiait vállán czipelve; minden vagyonuk azon nehány arany volt, a mit Bertalan gyűjtögetett, hogy azt majd egykor menyasszonyi jegypénzül adja az ő szíve szerettének.

* * *

Sok idő elmult ezután. Bertalan várta, hogy majd tudosítni fogja őt János későbbi sorsa felől, várt egy hónapig, várt egy esztendeig, s hogy akkor sem kapott felőle semmi hírt, maga irt levelet tokaji lelkésztársának, hogy tudakozódjék e család után.

A lelkész azt válaszolta vissza, hogy Kalaposék nem mentek Tokajba és ottani rokonaik sem tudnak semmit felőlük.

János csak azért mondá Tokajt jövő czéljául a lelkésznek, hogy az meg ne tudja többet, hová rejték ők el magukat; így majd talán el fogja őket felejteni s boldog ember lesz belőle.

Bertalannak minden fáradozása mellett sem sikerült megtudni valamit a felől, hová lettek? mely föld nyelte el őket? Úgy el tudták magukat temetni ismeretlen világ tengerébe. Sok az ember, olyan könnyű két-három boldogtalannak elvegyülni közte!

Bertalan ez időtől fogva egész lelkét átadta magas hivatása kötelességeinek.

Nemcsak a szószéken volt a nép papja, hű és okos vezére volt annak a közéletben is. Az ő buzdítására új iskolaház emelkedett, a nép saját erejéből építé fel azt, s meg sem érezte a terhet; a lelkész segített az oktatóknak, kis könyvtárt szerzett a község számára s nem volt a faluban senki, a ki annak hasznát ne tudta volna venni. Parlag földeket gyümölcsfákkal ültetett be, megtanítá az ifjakat oltogatni, s a gyümölcsös hasznából gyarapodott iskola és könyvtár, abból kaptak jutalmakat évenkint hűséges cselédek, erényes hajadonok. Így vitte át az életbe a hitbölcseség tanait, így nevelte maga körül a népet s gyönyörűsége volt benne, ha látta, mint épül, szépül az egész helység, milyen boldogok az emberek mindenütt, mint vetkőznek ki rögzött hibáikból s áldás, békesség telepszik meg a házakban és a lelkekben. És a midőn arra gondolt, hogy ez a kis maroknyi nép, oly távol rokonfajától, kiszorítva idegen elemek közé, mint szilárdul meg nemzete iránti szeretetében, mint érez, eszmél, gondolkozik azon magas tárgyakról, a miket elfeledni egy földművesnek sem volna szabad, mert hiszen ő van legközelebb a földhöz és annak a földnek neve «édes haza», akkor… meg volt elégedve magával… Boldog, a ki ezt magáról elmondhatja!

A legközelebbi években történt az, hogy Isten újra elbocsátá szófogadatlan fiai ellen az ő öldöklő angyalait. A cholera végig söpörte csunya irtó seprüjével a földet. Sokan elhagyták ezt a szép világot, a kik még szerettek volna itt maradni, olyanok is elegen, a kik nem találták ezt a világot olyan szépnek. – A halál nagy democrata: nem hivogatja maga elé külön az urakat, külön a szegényeket.

Bertalan előre elkészíté híveit e közelgő veszélyre, mely rendes útat tesz, mint valamely ellenséges tábor s sorról-sorra járja a falukat, városokat. Tudatta velük, hogy a cholera ellen semmi sem olyan jó óvszer, mint a tisztaság; tisztaság testben és lélekben, a testnek a hideg víz, a léleknek a nyugodt öntudat legjobb védelme e járvány ellen.

Rézpatakon nem is jelent meg e rettenetes vendég. A csapás egészen kikerülte a helységet, pedig egyszerre négy szomszéd faluban ütötte fel rettentő itélő székét, százával szedve be a koporsók adóját.

A meglátogatott falvak lelkészei buzgón teljesíték szomorú kötelességüket, vigasztalták, ápolták a betegeket s temették a halottakat.

Egyszer megtudja Bertalan, hogy a szomszéd Tollvár lelkésze maga is megbetegült s most már nincs, a ki helységében az utolsó vigaszt nyujtsa a haldoklóknak, nincs a ki a sírok fölött imádkozzék.

Rögtön kocsira ült ő maga s minthogy saját egyháza ment volt a veszélytől, azon szándékkal ment át Tollvárra, hogy ott marad addig, míg a dögvész meg nem szünik.

Nyomorult, piszkos hely volt az egész Tollvár; a házak fából összetákolva s sárral kitapasztva, az egészségtelen szobákat télen-nyáron nem szellőztették soha, együtt lakott azokban ember és házi állat.

E miatt azután, ha egy házba beszállt a cholera, addig onnan ki sem pusztult, a míg az egész családot kicsinytől nagyig föld alá nem vitte.

Az észszerű rendszabályok helyett a babonás köznép otromba vajákolással védte magát e láthatlan ellenség ellen; megégette a csuma rongyalakját a falu végén, körülszántatta házait mezítelenre vetkőzött gyermekekkel, s itta a pálinkát vederszámra.

Bertalan nem átallotta sorba járni a piszkos gunyhókat, s a hol lehetett, jó tanácscsal, orvosszerekkel segített a szenvedőkön; a haldoklókat részesíté lelki malasztban, s a halottakat kikisérte a temetőbe. Oly nagy volt a nép iszonyata e napokban, hogy gyakran a lelkész kisérte egyedül a koporsós szekeret a temetőig. S midőn az imát elvégezte, fogta a kapát s ő is segített a sírt betemetni.

Egy este, midőn épen három halott temetéséről jött haza, künn a falu végén egy siránkozó gyermeket lát az árok mellett. Odamegy hozzá. Nyájas, szelid szóval kérdi tőle, hogy miért sír?

A gyermek elmondta neki, hogy az apja, meg a bácsi a mult héten elaludtak, és aztán nem lehetett őket többé felkölteni, szekéren kihozták őket a temetőbe s leereszték valami szűk verembe. Most az édesanyja is aludni készül, és ő úgy fél, azért jött ki, hogy haza hívja az apját, meg a bácsit, mert az anyja olyan nagyon sír; aztán senki sem akar neki felelni onnan a föld alól.

Mentül tovább nézte a lelkész az árva leányka arczát, szép kék nagy szemeit, annál nehezebb emlékek kezdtek szivében támadni. Mintha e szemek nem volnának ő előtte idegenek.

Mondá a gyermeknek, hogy vezesse el őt oda, hol édes anyja lakik. A leányka piszegve nyujtá kezét a lelkésznek s elvezetve őt a kertek alatt egy kis alacsony viskóig, belépett vele annak ajtaján.

Szegény kis hajlék volt az, minden bútor nélkül. Keskeny szalmaágyon a nyirkos fal mellett feküdt egy halavány nő, görcsösen összehúzódott kezekkel – halottan.

Ez is elaludt, úgy, hogy nem lehete fölébreszteni többet.

Bertalan egy ismerős arczot láta e halálfehérítette vonásokban, az volt az ő szivének első és egyetlen szerelme: Julia.

Hogy került ide családjával együtt, nem mentek-e tovább, vagy úgy tértek vissza? Készakarva telepedtek-e meg e faluban, gondolva, hogy Bertalan legkevésbbé fogja őket ily közel keresni? arra nem tudott felelni senki. A velük egy házban lakók csak annyit mondhattak, hogy a szegény nő, a ki itt lakott, nagyon sokat szenvedett s jól tett vele az úr Isten, hogy őt magához szólította.

Midőn koporsójába áttették, ott találták ágya fejénél a kis bőrerszényt, és benne az ötven aranyat. Soha semmi nyomorúság rá nem vehette a nőt, hogy abból egyet elköltsön, mert Czenczi megmondá neki a pénz igazi küldőjét.

Bertalannak még azt is meg kelle tehát érni, hogy Juliát eltemesse. Nem kellett neki szégyenlenie könyeit, midőn halotti imáját elmondá a koporsó fölött; mert hiszen nem volt rajta kívül más jelen, csak a gyermek és a sírásó.

Szegény Julia! Ő eskette őt össze, ő temette el; – milyen boldog lehetne még most is ott abban a kis lugasban.

A mint fel volt hantolva a sír, Bertalan ölébe vette a kis gyermeket; bágyadtan a sírástól és a nélkülözéstől hajtá az le fejecskéjét a lelkész vállára. A lelkész haza vitte őt kis lakába, Czenczi néni érzékenyen tekinte a kis árvára, midőn Bertalan ölébe tette és azt mondá:

– Ápolja e szegény kis árvát. Tekintse úgy, mintha az én gyermekem volna.

Legalább ezentúl van a szegény lelkésznek miért küzdeni a munkaterhes életen keresztül!