KESELYEŐ PÉTER.

Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Ha én minap a b***i búcsún nem lettem volna, nem hallottam volna Keselyeő Péter uramnak az ő viselt dolgait, ha nem hallottam volna Keselyeő Péter viselt dolgait: most azokat nem irhatnám le s ha le nem irnám, jövő héten nem vernék be érte a fejemet.

Így azonban nagyon biztat a reménység, hogy e kedélyes megtiszteltetést aligha ki fogom kerülni.

Megteszek egyébiránt mindent, mit saját drága bőröm épségben tartására elkövethetek s ráfogom, hogy avult irományok között találtam egy penészes krónikát, melynek sem czíme, sem táblája; ebből irtam ki az egész épületes történetet, a kinek azután haragja talál támadni, üsse a krónikát – azt nem bánom.

Kezdődjenek tehát a krónika szavai, mely Keselyeő Pétert megénekelte, mondván:

– Azon időkben pedig híres név vala Keselyeő Péter neve a maga falujában, melynek hallatára szétszaladt a gulya, mint mikor a csordás kalapzsírt dohányzik. A legjobb sütő-főző gazdasszony kovásza keletlenül maradt, ha e név jutott eszébe, mikor bedagasztott. A gólya megsántult a levegőben, ha e nevet kiálták utána. A bika neki ment az embernek, ki ezt szemébe mondta; inkább vörös posztóval kinálta volna. Ki Keselyeő Péternek jó napot talált kivánni, szent igaz, hogy kihullott a kerékszege, vagy a pinczetokja fordult fejtetőre. Ki pedig jó napot nem kivánt neki, okvetlenül összeveszett odahaza a feleségével, vagy a szomszéd kutyája harapta meg az ajtóban. Egyenlő baj neki köszönni, vagy nem köszönni.

De vágtatott is ám előle minden jótétlélek, a mennyire csak beláthatta szemeivel s ha valaki véletlenül utczaszegleti bekanyarodásoknál találkozott vele, bizony még azt is elfelejté, hogy kinek híjják? ijedtében.

Lakása vala neki a falu közepén, az is meglehetős rongyos. Azon utczafélen, a melyen ő lakott, gyönyörűen virágzott a paréj s a czigányzab; mert az ő ablaka alatt még a szénás szekér sem mert járni, saját szomszédai is a kertek alól szökdöstek tulajdon házaikba.

Mi volt légyen tulajdonképeni oka e félelmes respectusnak, mindenki tudni fogja, mihelyt megmondom. Megmondom tehát, ha addig élek is: Keselyeő Péter – – poéta vala. Ő volt a falu poétája.

Azon faluban mind e mai napig háromszor fordul elő egy évben a nagypéntek s a miatyánk egy sorral hosszabb, mint másutt, t. i. «és szabadíts meg minket a poétától!»

Mert Keselyeő Péter olyan ember vala, a kivel nem találkozhatott az a boldog teremtés, a kire ő stante pede verset ne mondott volna. Már ez mindenkinek kijárt, mint az egy bizonyos halál, ettől semmi imádság meg nem szabadítá az embert, ezt ki kellett állani, mint az olvasatlan huszonötöt, mit a vármegye dictál. Ez egy eleven népijesztő, egy kétlábú pasquillus, egy cadentiaokádó sárkány, egy cornu copiæ, tele verssel, mely mindenkit megöklel, egy fergeteg, melyből hexameter esik; szóval egy poéta volt, amolyan a javából, a kinek kedvéért a jégeső elveri a határt.

Ha találkozék ködmenes emberrel, kinek ködmene nagyon meg volt ólompitykékkel áldva, hiába került az a tulsó utczafélre, ki nem kerülé, hogy ilyforma verset ne halljon:

Ezzel aztán elmehetett.

Vagy ha találkozott csinos menyecskével, kinek talán czifrább kendő volt a fejére kötve, mint minőt otthon viselnek, rögtön lenyelvelte:

Ha vasas szekeret látott maga felé döczögni, azt is megszólta:

Ha hintó robogott felé, azt is megszólta:

Ha falusi gentleman szállinkózott felé, tollas pörge kalapban, sarkantyuzott lábbal: hiába hányta-vetette magát, sententiáját el nem kerülheté:

Nagyon csalatkozott volna, ki ilyenkor úgy akart volna rajta satisfactiót venni, hogy őt végig döngesse, mert minden ütésre új verset mondott volna s utoljára is ő győzte volna tovább verssel, mint amaz ütleggel.

Elvégre annyira félelmetessé tette magát a jó úr minden eleven teremtés előtt, hogy még a kutya sem mert rá csaholni, mert azt is rútul visszaverselé:

Utoljára, mikor már futni kezdtek előle, a lelketlen tárgyakat kezdte infestálni. Verseket irt a házak falára, a kerítésekre, a korcsmaajtókra s mindenüvé, hova csak verseket lehet irni. Egy új házra felvöröskrétázta: «Congeries lapidum multis congesta rapinis»; – egy kert kerítésére: «a paréj s laboda itten övig érnek, tégedet kisasszony szörnyűkép dicsérnek»; – máshova: «ez az utcza térdig sáros, itt lakik a komisszáros»; – az urasági vadaskert kapujára: «vagyon a bakoknak itt nagy sokasága, őket lövöldözi a kert urasága»; – Szijj Gergely uram ablaka alá, ki a feleségét gyakorta meg szokta tépázni: «ezen házban lakik vitézlő Szijj Gergő, kinek felesége nem ritkán pityergő». – Tábor Jánosné asszony házára: «Tábor Jánosné is ide haza volna, ha a pálinkás bolt oly közel nem volna». A mester falára:

Azonban ily epigrammaticus venájában még csak istenes volt a drága poéta úr, ez apró nyilakat csak a köznép, a vulgus irányában szokta ő használni; de ha aztán elővette epicus haragja villámló pallosát, hogy a szomszéd tiszttartó kihágásait distichonos hőskölteménynyé aprítsa vele, vagy plane drámai buzogányának megsemmisítő kommancsát emelte föl, hogy az urodalmi fiscus fiát s az ispán öregebbik leányát figurázza ki, egy comico-allegorico-tragico-melodrámában: akkor iszonyúbb volt az iszonyúnál. Az ily kipoétázás képes volt bárkit is örök esztentendőkre scarttá tenni; miképen hogy egy compossessort, ki őt egyszer szemtől-szembe «vén hóbortosnak» nevezte, csakugyan tragice üldözött ki a vármegyéből. Theatrumot irt róla s három szál promoveált borbélylegénynyel, kiket az úton elfogott, az urasági pajtában el is játszatta azt, az egybegyűlt, krumplival fizető közönség nagy épülésére. A megczélzott táblabiró és illetőleg compossessor persze hogy felrontott a szinpadra, mihelyt tulajdon jó magát látta azon kiparódiáztatni s rezes csákányával szétverte az egész három legényből álló Thalia táborát; de a scandalum mégis örökre rajt száradt szegényen s utóbb is búvában világgá bujdosott s agyonitta magát…

… Ilyen veszedelmes hírű lélek volt Keselyeő Péter uram a maga falujában s méltán félt ő tőle minden jó keresztyén s nem vala cseléd, ki őt szent Györgytől szent Jakabig ki birta volna állani; egyébiránt ő philosophus volt s ekképen cseléd nélkül könnyen ellehetett. Otthon nem főzetvén, delenként el-elvetődött a földesurasági kastélyba, hol ebédre rendesen ott feledte magát s az uraság, kinek ő nagy tréfájára szokott lenni, mindenkor szivesen vette a megtiszteltetést; a rossz világ még azt a motivumot is hozzá ragasztja, hogy a fentisztelt uraság rettegett Péter úr processualis természetétől, kinek elődei egykor a fél falut birták s ki ennélfogva mihelyt valakire megharagudott, rögtön azzal fenyegette, hogy pört akaszt nyakába s kitudja minden világi javadalmaiból.

Akár inde, akár unde, Péter úr nem szokott odahaza főzetni. Tehát szakácsnéra nem volt szüksége.

Udvarán akkora kutyalaboda termett, hogy egy spanyol regement elbujhatott volna benne. Egyébiránt ez is Isten plántája; kár lett volna kiirtani. Tehát kertészre nem volt szüksége.

Szobájában semmi keresete sem volt a söprűnek, mert akárhová lépett az ember, papirosra és tudományra lépett. Tehát takarítóra sem volt szüksége.

Csupán egy emberre volt szüksége s az egy tizennégy esztendős, hájfejű, szotyák tót kamasz volt, ki négy esztendő alatt tett annyi előremenetelt a magyar nyelvben, hogy a koplalást meg tudta különböztetni a jóllakástól, egyébként a hátba-ütésen kívül semmi sem fogott rajta.

Hivatása, melyre őt a poéta használta, más vékonyabb fejű embert bizonyosan szárazkórságba ejtett volna, mely is abból állott, hogy mikor a vátest szörnyen utolérte a költői dühösség, fülön ragadta a herskót és szobájába czepelve, rázárta az ajtót, akkor maga elé ültette s elővett egy drámát, vagy költői epost s felolvasta neki. A herskónak pedig hallgatni kelle. Ebből állt a herskó hivatása.

Eleinte nehezen ment neki a hivatal. Mikor a poéta legelőször olvasott fel neki egy gyilkos égető vad tragœdiát, a fiu a harmadik felvonásnál egyszer csak elkezdett fütyörészni; azonban egy pár sokat igérő poflé hirtelen elszoktatá ez ominosus nyilatkozatoktól s nyugodtan hallgatta azontúl véges-végig az egész istentelenséget.

Mikor aztán Péter úr az utolsó szónál lecsapva a manuscriptumot, keresztülizzadt, de önelégültségtől ragyogó pofával tekinte az egy szál publicumra, meglátandó darabja hatását s meglátá azt ott ülni iszonyúan kifordított pofával, tátva maradt málé-szájjal és szemekkel, minők a sült pontyé:

– Hát te nem sírsz ilyenkor, érzéketlen békasófajta?! rivalla rá.

A fiu vigyorgott.

– Nem hatották meg ifjui kebledet e könypatakot árasztó érzelmek rohanó lavinái?!

A fiu még jobban vigyorgott.

– Hát még a torony tetejéről lerohanni készülő szerencsétlen szerelmes monologja sem birta felkölteni buta részvétedet?!

A fiu röhögni kezde, hogy a szája két vége a füleit fenyegette.

– Tyhüj! ordítá a vátes, hol az a bot? Te ilyen, te amolyan, érzéketlen, buta, szívtelen, baromi vadállat! S azzal fogta a ficzkót, végig lazsnakolta, minden epithetont egy-egy nyomatékos ütleggel nyomva be a hátába; a mikor aztán az eldöngetett fiu elkezde amúgy istenigazába acsarkodni, fogta a vátes a kérdéses drámát s muzsikaszó mellett még egyszer elolvasta a bőgni nem szünőnek azon három ívnyi monológot, melyet egy szerencsétlen szerelmes tart az alatt, míg a toronyból lefelé esik.

Második alkalommal Péter úr alkalmasint több comicai fölfogást sejtve publicumában, egy vígjátékot olvasott fel neki négy szakaszban, melynek czíme «a zord tél, a kellemes tavasz, a meleg nyár és a bús ősz». A zord tél alatt huszonhatszor ásított a lefülelt solopublicum, a kellemes tavasznál szépen elszenderedett, versenyt hortyogván a felolvasó elmés productiójával, a meleg nyárnál megcsipte egy légy az orrát, mire fölébredt s addig nem nyugodott, míg a legyet el nem fogta s szárnyait kitépve odább nem ereszté; a bús ősz vége felé pedig úgy elbúsulta magát, hogy mikor a vátes letette az irást s közönségére kezde sandítani, ez, gondolva, hogy most itt az idő, melyben sirnia kell, neki állt a két öklével szemeinek s megnyomva azokat, lehúzta a szája két végét s elkezdte bőgni, kísálkodni, mint a kit sással metélnek; majd fölvette a házat ordításával.

Hiába mondta neki a vátes, hogy itt most nevetni, röhögni, kaczaj miatt convulsiókba kell jönni, hogy itt becsületes érzésű embernek székestül kell hanyatt esni a nevetés miatt, a fiu egyre bömbölt, mint a nilusi behemoth s irgalmat, kegyelmet ordított.

Végre miután látta a költő, hogy itt sem szidás, sem szép szó nem segít, megkapta mérgesen a herskó egyik mezítlábát s elkezdte a talpát csiklandani, mely elmés violentia következtében végre azon kivánt örömben részesült, hogy a romlatlan szivű kebelnek ordítással kevert kaczagásában gyönyörködhetett minadaddig, míg a romlatlan szívű kebel a másik mezítlábával jól hasba nem rúgta…

Igy apródonként belevezette a vátes conventionatus közönségét a drámahallgatási műtételekbe elannyira, hogy az végre magától el tudta találni, hogy mikor kell kérlelhetetlenül jajveszékelni, vagy pedig bukfenczet hányni a röhögés miatt. Elsőbbi esetben tudniillik rendesen a vadászcsizmákat húzta fel a szavaló, utóbbi esetben pedig a papucsot. Ez volt emblematicus decoratiója a költői műtétnek.

Egykor eszébe jutott a poétának, hogy ő testamentomot tesz. Behívta hűséges hallgatóját legtitkosabb kamarájába, érzékenyen megszorítá annak kezét s odavezetve őt egy rozzant ferslaghoz, mely színig volt töltve irott papirossal, így szóla neki büszke önérzettel: «Herskó fiam! te becsületes, tiszta jellemű ifju vagy, teljes életedben hűséges voltál hozzám s én nem tehettem, hogy erényeidet jutalom nélkül hagyjam. Igen, én boldoggá foglak tenni; de csak halálom után, mert halálom okvetlenül megkivántatik arra, hogy boldogságod oklevele hitelesíttettessék; nézd ezen irományokat, halálom után ezeket mind tereád hagyom. Ötvennégy dráma, huszonhat epos, háromszázkilencz ballada és elegia, nyolczvan satyra és egy rímlexicon, mely maga országokat ér, vagynak itt elrejtve. Bámulsz ugy-e, hogy ennyi kincset reád bizok? de mint fogsz még bámulni, ha én szememet behunytam, s te minden levelét ez irományoknak ugyanannyit nyomó banknótával fogod becserélni. Kapkodni fogják tőled minden betűmet, vigyázz, hogy olcsón ne add. Ez a háládatlan nemzet, mely most engem üldöz, majd kiásna még engemet síromból s bizonyára pyramist fog számomra emelni, mikor már nem leszek. Országgyűlésen fogják elhatározni munkáim kiadását. A hirlapok tele lesznek dicséretemmel s arczképemet híres festők fogják dictálás után lemetszeni. Herskó fiam, a te szerencséd akkor meg van alapítva, ne cserélj te akkor a herczeggel sem; mert mi egy herczeg dicsősége, azon dicsőséghez képest, mely egy halhatatlan költő és drámairó homlokáról hűséges inasának homlokára ragyog?! S most jer, ölelj meg, te romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju!

A romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju megölelte a vátest s még azon éjjel megszökött tőle, annak ezüst sarkantyus csizmáját s ezüst kupakos tajtékpipáját nyájas emlékül magával vezetvén.

Ez napságtól fogva telivér misantrop leve Keselyeő Péter s elbúsultában oly világszidó epithalamicumot irt a pokol és a föld leendő egybekeléséről, melyhez képest H* «Utolsó itélete» csak kiskáté, s teljes elhagyatott magányosságában neki adá magát a csillagvizsgálatnak, s hinni kezdte a kisérteteket, a fatumot s nap- és éjhosszant eltársalgott a Musákkal és Dryasokkal s több efféle gonoszlelkekkel.

Azonban a sors nem hagyja veszni választottait. Bár késik is a jutalom, vagy büntetés, de el semmiképen sem marad. Valamiképen hogy Keselyeő Péter siralmas sorsának megvigasztalódása is bár késett, de el nem maradt.

Egy szép nyári reggelen történt, hogy a vátes feltápászkodván özvegy vaczkából, bal lábbal talált felkelni, mi a cabbalistica rejtett tudása szerint veszélyekkel és boszuságokkal garnirozott napnak volt auspiciuma. – Úgy lőn. Mert midőn délben a nyájas érzelmekre költő harangszó kiszólítá Vaucluse-e éhes magányiból s a drága úr szokatlanul sejtelmes zöld atillában s gondokkal terhelt kürtőstetejű fehér kalapban ballagna a többször tisztelt mecænas kastélya felé azon keresztyéni szándékkal, hogy mai nap világkeserveinek egész haragját éreztetni fogja a keze ügyébe esendő pástétomon, melynek kebelbuzdító illatát phantasiája orrlyukain keresztül már is érezni hitte s előre is két lyukat ereszte szíján a kőzelgő birkózáshoz: nagy megütközésére a kastély kapuját, mint egy szükséges, kötéllel fogott, szinpadi véletlenséget ily szokatlan időben orra előtt bezárva találta.

A fal melletti márványkőpadon ült egymásra vetett lábakkal az urasági tizedes, zsinóros dókáját a nyaka közé hányva s kurta makrájából a napvilágba pipázott. Péter úr nem akarta őt észrevenni, hisz a tizedeseket még a mythologia sem tartotta figyelemre méltóknak s elkezde zörgetni az oroszlánfejekkel ékesített ajtón.

Odabenn három tinónyi kuvasz felelgetett kopogtatásira, ide kinn pedig az öreg tizedes monda neki «jó napot», pipáját egy perczre kihúzva bajusza alól.

– Háladatlan cacodæmon! mormoga rá magában a poéta; a ki még ennél is szebb napot kivánsz, mint a milyen most van; kop kop kop!

– Nincsenek idehaza nemzetes nagy uram, felele az ősz hajdu, pipája hamvát tenyerébe verve, elmentek mind a bicskei búcsúra.

Kétfelé állt a füle a vátesnek rögtön ily dísztelen beszédek hallására, erre nem volt készen. Mit volt mit tenni? Megcsóválta fejét, lenyelte szomorúan az éhkortyot s négy lyukat szorítva megeresztett sziján, elfojtá a felbiztatott gyomor éhes lelkiismeretét s megnyult orral ismét hazafelé lógatta magát.

A mint így menne, mendegélne, s keresné a legnyájasabban füstölgő kéményt, s az ürügyet, melynél fogva azon kémény gazdájánál tiszteletét tegye, ime vele szemközt a tulsó utczavégről egy túlvilági lény közeledék felé, annyiban túlvilági t. i., hogy mind arcza, mind termete, mind ruházata a XVII-ik század kisértő lelkeitől látszott kölcsönözve lenni. Egy sovány asszonyság volt a fentisztelt egyéniség, kiről méltán kérdezhetné immár a törvénytudó: habet ne capillarem, quæ non habet capillos? – hanem annál nagyobb kalap volt a fején, még pedig szalmából, irtózatos csinált búzavirág-bokrétával rajta. Arcza e delnőnek a világ valamennyi madaraihoz hasonlított kisebb-nagyobb mértékben, hanem már egy kicsit nagyon meg volt viselve. Alkalmasint hírt tudna mondani a komáromi földindulásról. Selyemruhája hajdan sötét tulipánszín lehetett, most azonban csak ott látszanak meg rajta e színnek nyomai, hol a ránczok egymást eltakarták, másunnét mind kilopta a színt a telhetetlen napvilág. Egyik karján a tisztelt dámának colossalis, visitere járó, hímzett szatyor függött, tele egygyel-mással, mely azonban épen nem akadályozta őt abban, hogy a másik kezében egy akkora napernyőt viseljen, mint egy toronyfödél, s hogy e strucztollas kalap, óriási napernyő és körülfodros selyemviganó mellé a tisztelt hölgy igen viszontagságos állapotban levő czipőket viselt, az természetes dolog.

Péter úr azt hivé magában, hogy no most akad végtére veszendő teremtésre, kit boszúja éhszomjas voltának feláldozzon, ki haragos humora sardonicoatticus élczeinek martalékul essék s útját állta a túlvilági lénynek, ily versekkel kerekedvén neki:

Hej de jobb lett volna a vátesnek vakon születnie, mint a mai napra bal lábbal kelni fel! Jaj neked! jaj annak, a ki téged verset irni búdra megtanított!

Megállott a dáma, megveté a lábát, csipejére nyomta szatyorhordó kezét, míg a parasolt, mint lobogós kopját tartá feje fölé s megrázva vuklikkal és máslikkal ékes fejét, bátran, merészen tekinte megtámadójára, mintha mondta volna «felveszem a keztyűt» s rögtön versbe kezdett el beszélni, abban is hexameterben, még pedig olyanban, melyben egyik sor csupa e-, másik sor csupa ő-ből állott, úgymint:

Péter úr – azt is elfelejté, hogy délelőtt van-e, vagy délután? úgy megijedt. Soha ily poétai buzogánynyal még hátba nem ütötték, mint most. Kettőt tántorodott hátra s kicsinyben mult, hogy neki nem ment a fabakternek.

E túlvilági lény senki sem lehet más, mint a tudós lány, kivel a szomszéd vármegyét ijesztgetik! gondolá a vátes nagy szívrebegés közt, mert csak ezen egy teremtés volt az a kerek ég alatt, kitől dicsősége sugarait félté, ki még ezen szóra «galamb» is tudott cadentiát; de titokban tartá s himzett sapkát mert annak igérni, ki azt a két magyar hazában ki tudja találni. (Maig sem találta ki senki.)

Nagyon helyesen gondolkozott pedig magában a vátes, mert az előtte álló túlvilági lény csakugyan collegája volt Apolloban és senki más, mint Miskanczai Fulvia kisasszony, ki úgy beszélte a diákot, hogy akármelyik pan dobre zdrawj táblabiró se jobban s ki erősebben meg tudta examinálni a légátust, mint maga az esperes, s ha egyszer megindult a versmondásban, addig ugyan meg sem állt, míg meg nem éhezett. Egyébiránt jeles egyéniség vala a maga nemében, míg volt mit pusztítania a magáéból, addig volt drágavilág a pipereárusoknak; miután pedig saját aviticumának nagyhamar kiment a könyökén, gondolván, hogy a költészetnek levegője a kalandos élet, saját házát egy csendes éjjel felgyujtá s ez idő óta negyven esztendeig járta a világot annak örve alatt, hogy ő szegény kárvallott teremtés, kinek a háza elégett s szedte az indirect adót atyafitól és nem-atyafitól.

Különben az atyafilátogatásnál nincsen pompásabb élet, az ember semmiről sem aggódik, ma itt, holnap ott; mindenütt, hol megszáll, szivesen fogadják; anekdotáit ebédlő felett megkaczagják, az ember oly nélkülözhetetlen ebéd mellékménynyé válik, mint a fogpiszkáló; a házigazda sokkal kevélyebb, mint hogy bárkivel észre vétetné, hogy terhére van, s ha itt görbe képet mutatnak az emberre, Istenhozzád kapubálvány! a szomszéd is atyafi, vagy ha még nem az, idővel az lehet, őt illesse a megtiszteltetés. Az ember egyik háztól a másikhoz pletykákat hord, s kávét kap érte mindenütt. Kitanulja, hogy ki mikor szokta a nevenapját tartani? ha névnap nincs, van keresztelő, kézfogó, paszita, hausmudli, lakodalom, tyukverő, uriszéktor, batyubál, szüret, hajtóvadászat, káposztakaszálás, lekvárfőzés, s több efféle családi ünnep, mely patriarchális nyilt karokkal ölel minden bevetődő vendéget. Az ember élete folytonos lánczolata a különféle dőzsölésnek, s ha veszi észre, hogy ruháit lenőtte magáról, addig dicséri egyik-másik asszonynéném kalapját vagy viganóját, míg le nem dicsérte róla.

Ily vándorló csillagokkal egy életet élt Fulvia kisasszony is, kit noha az egész vidék háta mögött szüntelen szidott, rágalmazott, de azért mégis örömest látott mindenki. A miért Péter urat kerülte a világ, ugyanazért Fulvia kisasszonyt keresve kereste. Természetesen: női ajkakról sokkal szebben hangzik a dorgálás, mintha bajusz alól jő.

Míg mi azonban ekként iparkodunk az érdeklett szalmakalapos túlvilági lénynyel ismeretséget kötni, azalatt Péter úr nem tudott hova lenni bálmélkodásában, amaz ő-vel gazdag hexameter sehogy sem ment ki a fejéből. Ilyet ő sokszor akart, de soha sem tudott csinálni; mint irígylette a leányt, s mint búsult előtte.

Ily verssel kivánta végre hibáját helyre hozni nagy szomorúan; mire a gyöngyalak diadalérzettel ekképen felele:

Péter úr schachmatt érzé magát e szépséges versektől s egy enthusiasticus oh igen-en kívül, mely töredelmes megaláztatását teljesen kifejezé, semmit sem bírt rá mondani, hanem ott állt a földbe nőve, mint Cleopatra varrótűje a pusztában.

Ily complimentet monda végre a tudós leánynak s karját nyujtván neki, büszke alázattal vezette őt pókhálós residentiájába.

Ide érvén, ismét oly hosszú verset monda a Pythia, vagy mint mondok, Fulvia, melytől Péter úr totaliter pulverisálva és semmivé téve érzé magát, nem is annyira a vers hosszasága miatt, mint azért, mivel az egészből az sült ki, hogy a kecses dáma olyszerű szívfájdalmakkal küzködik, minőket szegény hétköznapi ember éhségnek szokott nevezni. S Péter úr nem főzetett otthon.

De Péter úr furfangos úr volt. Ismerte saját bibéjét s gyanakodva kérdé Fulviától: oh drága hölgy, míg az ebéd elkészül, nem szíveskednél dicső munkáid közől egyet-kettőt felolvasni, én pedig fognám hallgatni.

Ennek se kellett több; – szívesen, igen szívesen, de nehogy terhedre essen, tessen! szóla s széket rántott maga alá és szalmás szatyorának tartalmát kiönté az asztalra. Most sült még csak ki, mi minden volt a szatyorban. Kis könyv, nagy könyv, friseurfésü, fél piskóta, rőf szalag, czukorszív, álmoskönyv, lutrisconto, peniczilus, ezüst sarkantyú (?), kávéskanál, smizligomb, főkötőszorító, csináltvirág, gyermekbáb, szélpaszuly, aranyos csatt, harisnyastoppoló, tűtartó, fogpiszkáló, tarockkártya, magyar kártya, franczia kártya, lószőrgyűrű, pakfongyűszű, óravánkos, fél függő, egész karperecz stb. stb., mely után nagy zápora a mindenféle morzsáknak hulla ki az asztalra.

Péter úrnak volt oka örülni, látván, hogy a tisztelt hölgy kéziratai legterjedelmesebbikét rántja elő, gondolván magában, hogy ez eltart estig, s neki telepedett s hallgattaa szép szót.

Ha van pokoli kín a világon, az bizonyára csakugyan az lehet, melyet egyik poétának kell érezni, midőn a másik poéta előtte verseket olvas fel; ha szép, akkor az boszantja, hogy nem az övé; ha nem szép, akkor az, hogy a másé.

Péter úr kínosan kezde feszengeni székén, köhögött, karistyolt, torkát ráspolá, talpával kaparta a pallót, székét csikorgatá, orrát fútta, mintha trombita lett volna, ásított czifránál czifrábbakat; mind hasztalan! a felolvasó se látott se hallott – est deus in nobis! tele volt a tripuson költői lelkesedéssel s majd tombolt, majd nevetett saját előadásának, míg Péter úr szinte kinyújtózkodta maga alól a széket.

«Mennyivel szebben irtam volna én mind ezt, gondolá magában, mégis csak derék ember vagyok én. Már hiszen extemporisálás, rögtönzés dolgában elismerem az elsőséget, de ha toll van a kezemben, már akkor ugyan én maradok a gáton. Jól van, kiasszony, jól van (ezt már fenhangon mondta); de már most hallgasson én reám, nekem is szép munkáim vannak, hallgassa csak meg ezt az egyet, nézze csak; igen szép!» De beszélhetett annak, már ha egyszer neki megindult kereke, futott, mint a hegyről alá rohanó kő, megállíthatlanul.

Péter úr mindig nagyobb indignatióba kezdett jőni, utoljára nem állhatta tovább, előrántott az asztalfiókból egy csomó irott papirost, belekönyökölt s elkezdett ő is fenhangon declamálni s ekképen olvasának egymásnak kölcsönösen; egyik sem hallotta a másikét, de annál inkább a magáét. Péter úr később gyertyát is gyujtott s mire mindkettő lejárta a keserédes műtételt, ragyogó arczokkal tekintének egymás szeme közé, mintha mondták volna: ugy-e, ez már csak szép volt! Mindenik saját műve hatásának tulajdonítá a másik arczának boldog elégedettségét.

– Már most szentem barátom, jerünk ebédelni.

Ebédelni, lelkem adta? hiszen a bakter épen most kiáltja az éjfélt…

* * *

Három hét múlva Apolló választottai megértve a sors kölcsönös intését, mint férj és feleség tisztelhették egymást s azóta Péter úr nem ir többé verset, hanem feleségét naponként megdöngeti. Fulvia asszony pedig oly kozmás lencsekását főz minden héten háromszor, hogy a ki belé kóstol, megtanul tőle czigányul.

* * *

Eddig terjedtek a krónika szavai; én nem tettem hozzá semmit, én el nem vettem belőle semmit; én hozzám se tegyen már most senki semmit, belőlem se vegyen el senki semmit.