I. KEDVES ATYAFIAK.

Este felé járt az idő. Kassay Lőrincz szolgabiró urambátyám kinn állt a háza ajtajában, mely épen az országútra feküdt s épen úgy szűkölködött kapu nélkül, mint más egyéb vendégszerető közbirtokos urambátyáim lakásai a kerek hazában. Igaz ugyan, hogy a nyitott udvaron ott heverészett vagy hét szelindek, olyan szép nagyok, mint egy medve, s ha valaki be akart jönni a házba, azt nagyobb bajba kerítették, mintha Pesten a házmesterrel kellene ajtót nyittatni: hanem ennek a dolognak is volt kilincse: okos ember nem jár bot nélkül az utczán; csak egyet kellett vele az ugatók valamelyikére húzni, a többi aztán megértette az intést és kotródott, a merre látott. Még akkor nem hordták ezeket a rövid mihaszna páczikókat, a mikre sem támaszkodni nem lehet, sem kutyákat ütni velök.

Tehát ott állt az ajtajában Kassay Lőrincz urambátyám pipázva, s átkiabált az átellenben levő esküdt portájára, ki szintén a háza ajtajában állott. Könnyebb lett volna ugyan a beszélgetés, ha valamelyik átment volna a másikhoz, mert az utcza széles, s nagy hangot kellett adni, hogy egymás szavát megértsék; hanem a két ház között akkora volt a sár, hogy szekérrel is bajos volt megusztatni, s ha át akart menni az ember, elébb le kellett kerülni a kertek alá, s úgy jönni vissza, mindenütt a kerítésekbe kapaszkodva. Tehát jobb volt csak úgy átkiabálni.

Hogy mért urambátyám nekem Kassay Lőrincz bácsi? azt én nem tudom; fogadd el te is atyafinak nyájas olvasó, mert ez egy talpig becsületes derék ember, s nem fog szégyenedre válni. Tartsuk meg már azt a régi jó szokást, hogy a magyar ember egymást egy családból valónak nézi, s a vénebb az ifjat öcsémnek, hugámnak czímezgeti, emez pedig azt bátyámnak, nénémnek.

Lőrincz bácsi ahoz a derék középosztályhoz tartozott, melynek hivatása volt törvényt és jogot kezelni, a nemzeti közérzületet fentartani, a vagyonosságot fajtánk javára növelni, fáradni zaj és dicsőség nélkül; kikről nem beszél sem a história, sem a költő, mert hisz a derék becsületes emberek nálunk nem olyan ritkaságok, hogy jegyezni kelljen neveiket, s a költő meg mit csináljon ilyen becsületes emberekkel, a kikben még csak annyi regényesség sincsen, hogy a más feleségét elszeressék, vagy valakit párbajban egy görbe nézésért főbe lőjenek? Az ilyen ember születik annak rendje módja szerint, csillagzat és horoscopium nélkül, – felnő a nélkül, hogy zongora-virtuoz lenne, – kitanulja iskoláit tisztességesen, s mikor már mindent tud, akkor haza jön a szülőihez, s lakik velök, mint engedelmes fiu; azok kiházasítják – mikor arra való lett, poétázás nélkül, s ha meghalnak, ráhagyják a gazdaságot adósságok nélkül, mert ezen osztályánál hazánkfiainak az adósságot a bűnök egy nemének tartják, elvök lévén, hogy tisztességes ember ne költsön többet, mint a mennyit bevesz, speculálni pedig nem magyar ember dolga; – ez az elv annyira gyökeret is vert Kassay bátyánk szivében, hogy diák korában, ha csizmája elszakadt, képes volt addig, míg hazulról pénze érkezik, betegnek tettetni magát, mintsem hogy a vargánál kontót csináljon. A collegiumból eminentiával tért meg; patvariára a viceispánhoz ment, ott megtanult vármegyei nyelven irni, toasztokat inni és szép hölgyekkel conversálni. Pesten præclarummal censurázott, viselt frakkot, füstölt szivart és kaczérkodott átellenben lakó szép zsidólányokkal, azután hazament a falujába, s úgy elfelejtett frakkot, szivart és szép zsidólányt, mintha soha se lettek volna.

Szülei aztán kinéztek számára egy szép, tisztességes, derék hajadont, azt Lőrincz bátyánk el is vette hitestársul; nem irtak ugyan egymáshoz verseket, hanem igen jó életet éltek. – Házasságuk egy kis leánykával lőn megáldva.

Később egyenesen felszólítva, elvállalá a szolgabirói hivatalt, a mit magyar ember tett ex nobili officio, – nemes kötelességből, – s nem azért, mintha rá lett volna szorulva, mert abból ugyan haszon nem volt: fizetés és sportula kevés volt a megillető traktákra; hanem a magyar ember szivesen áldozott a magáéból is azért a hozzá illő foglalatosságért és azon megvásárolhatlan öntudatért, hogy ő egy egész járásnak földi gondviselése, ki harmad magával, egy esküdttel és egy hajduval rendet tart és igazságot oszt húsz-harminczezer ember közt.

E perczben is épen valami fontos kiküldetési ügy felől értekezik a két érdemes úr az utczán keresztül, a midőn valami kegyetlen nagy hajszolás hangjai vonják félre figyelmöket s az utcza végére tekintve, hol az út a szérük mellett bekanyarodik, előtünik egy csinos fogat, melyet már csak azért is le kell irnunk, mert ki tudja, látunk-e még valaha olyat, ha mindenfelé vasutak lesznek a hazában?

Hintó volt ez, még pedig úri. Hogy a tetején a bőr kicsinyt pettyegetett, annak fő okait a baromfitenyésztésben kell keresni. Hogy mikor készülhetett e jármű? azt bizonyosan meghatározni nem lehet, miután historiai dátum, hogy I. Lajos király idejében már voltak függő hintók. Alakja gyönyörűen hasonlít egy fél görögdinnyéhez, melyet a bizonytalan fenekű úton úgy lötyfölt alá s fel négy magas rugó, hogy a benne ülők nyelvöket harapták, ha beszéltek; még ki is dobta az embert, ha jól meg nem fogódzott a kapaszkodókba. A kocsiajtókat először nem lehetett kinyitni, azután meg nem lehetett becsukni; minélfogva azok egyszersmindenkorra be voltak jól lajfánttal1) kötözve, a két hátulsó rugó közé pedig a bakra egy jó nagy petrencze széna vala felkötve, mely minden zökkenésnél a benn ülők nyaka közé szándékozott esni. E tisztes ősi emlék elé két szelid paripa volt befogva, a harmadik lógóba; egy kesely, egy fakó és egy szürke, mind a három fülig sáros s mind a három összevetett lapoczkával támogatva egymást s gubanczokba kötött farkával el-elkapva a kocsis kezéből a gyeplőszíjat, míg ez ostorával előre-hátra vagdal, többször püfölve a benn ülők kalapját, mint lovai bőrét, melyeken úgy meglátszanak a húzások, mintha lithographirozva volnának.

A jó szándék nem hiányzott a nemes állatoknál, hanem inkább a megfelelő képesség. Fuvarba fogadott jobbágylovak voltak a jámborok, nem arra hivatva és neveltetve, hogy vastengelyű hintót mozdítsanak elé, s érezve e gyarlóságot magukban, minden tizedik lépésnél nyugórát tartottak, egymásra nézve szomorú szemekkel.

Ilyenkor, midőn a lovak megálltak, s nem akartak tovább menni, a benn ülő négy egyéniség közül egy rendesen kiüté a fejét a sok limlom közül s rá kiáltott a kocsisra: «megállj! megállj! hadd szólítok meg valakit!»

A kiáltó szó egy, a gyöngédebb nemhez tartozó egyéniségtől jött, kit azonban most nem irhatunk le, mert a keresztül-kasul kötött nagy kendők alig engednek becses orczájából egyebet kivehetnünk az orránál; kívüle pedig még hárman ülnek a hintóban: hátul, a tisztelt asszonyság mellett, egy bundába és prémes úti sipkába keveredett uraság látszik a szegletbe huzódva, kiből ismét csak a nagy bajusz s a hosszú szárú pipa látszik, melynek csutoráját a dohányzók különös gondviselése őrzi, hogy minden zökkenésnél a torkába nem ütődik. A mamával szemközt ül egy reményteljes fiatal sarjadék, kinek báránybőr süvege úgy a fejébe van nyomva, hogy két piros fülecskéje kétfelé konyúl miatta, s ki a legvizsgább feszengéssel néz untalan előre, hátra; mellette végre egy hórihorgas pofók siheder foglal helyet, nagy, bámész szemekkel nézve a sáros világba, s hosszú lábaival a fentisztelt – hihetőleg atyai – tekintélynek jutván átellenben, azokat az elképzelhető legkellemetlenebb helyzetbe kénytelen összehúzni, úgy hogy a két térdét csaknem a nyaka közé szedte.

Tehát valahányszor a lovak megálltak a pocsolya közepén, az érintett asszonyság nagy munkával előkapálta magát a számtalan köpönyeg, sliffer és nagy kendő közül, kikiáltva a kocsiból: «állj meg Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit!» s azzal kidugva fejét az ernyő alatt, lekiabált egyik másik ácsorgóra, ki a kerítésen kinézett, s míg azzal megbirta értetni kérdezősködését: tudniillik hogy hol lakik itt a faluban tekintetes Kassay Lőrincz úr? s arra kiélégitő választ kapott, azalatt kifujták magukat a griffek, s a tisztelt asszonyság ismét visszafészkelte magát a slifferek közé, elszánt hangon parancsolva a kocsisnak: «hajts Marczi! sem ostor, sem ló nem a tied!» Marczi ezzel belevágott az egyik lóba, mire az újra neki rugaszkodott, a félre lódult rúd pofonüté a másik lovat, erre ez is megmozdult, s a hátra maradt lógós szépen ráült a kocsis térdére, míg az mind a két lábát neki feszítve odább nem tolta magától.

Mikor már harmadszor állottak meg a falu közepén s az asszonyság újra kikapaszkodott valakit megszólítani, a benn ülő úr nem állhatá tovább.

– Ugyan Zsuzsi szivem, mit kiabálsz annyit a kocsisra, hogy álljon meg? ’sz inkább az a baj, hogy minden lépten megáll.

– Ejnye! nem hallgatsz te szamár? förmedt vissza fogai közül suttogva a dáma, ’sz épen azért kiáltok rá, hogy álljon meg, hogy az emberek észre ne vegyék, hogy nem tudunk odább menni.

Most legutoljára azonban épen a szolgabiró úr hajduját találták megszólítani, «no majd mindjárt elvezetem én, csak jőjjenek utánam», viszonzá az emberséges ember, s megindult a hintó előtt.

Könnyű volt neki sietni, mert gyalog ment, de lett volna csak ott azon a hintón.

Kassay Lőrincz bátyánk, észrevéve, hogy vendégei jőnek, bement az ajtóból, s fellépve a három lépcső magasságú folyosóra, onnan várta őket, mint illendő elfogadási helyről, kifújva a pipája fenekén maradó tüzet, mint valami kis vezuviust, s tekintélyes bajuszát kétfelé sodorintva.

Végre nagy hűhó mellett bevergődött az udvarra a viszontagságos bárka, s a megállapodás pillanatában elkezdének mindenféle mozgó tagok szabadulni ki a zsúfolt tömkelegből. A belső öreg úr legelsőbb is a nagy kászolódás közben sarkantyús csizmájával rátalált a felesége tyúkszemére taposni, mire az hirtelen olyat döfött rajta könyökkel, hogy az öreg úr ijedtében felkapva fejét, a forró pipát pogányul oda süté az előtte ülő hórihorgas siheder orczájához, melynek természetes következése az lett, hogy e spártai gyöngédséggel illetett ifju nagyot ordítva kapott a képéhez, e mozdulattal a hosszú pipát úgy üté az öreg úr fogai közé, hogy az agyveleje is meglódult bele. – «Melyitek tette ezt?» kiálta erre dühösen az öreg úr, kikapva szájából a pipaszárt, s vészterhes mozdulattal emelve a két suhancz feje fölé, mielőtt azonban kioszthatná a büntető igazság csapásait rájuk, a bakon ülő kocsis leveté magáról a nehéz csatakos szűrt, még pedig oly ügyesen, hogy ez hátra esve, mind a két úrfit végkép eltakarta, a többieknek pedig tele szórta szemét, száját sárral kivánatig, s míg e véletlen roham tartott, addig a legifjabb sarjadék jónak látta nyakra-főre lemenekülni a kocsiból, tönkre téve a szekérkenővel csíkos bugyogóját.

E nagy veszedelem alatt végre oda érkezének a szolgabiró úr hajdúja és egyéb ácsorgói, s miután elébb nagy hasztalan törekedtek a bekötözött kocsiajtókat kinyitni, végre nyalábban hordták ki a benn ülőket, mely segítséget azonban a fentérintett szálas ifju ember határozottan visszautasított, bebizonyítva, hogy a természet a végre rendelte a hosszú lábakat, hogy az ember egy lépéssel kiléphessen a kocsiból.

A kocsizörejre a háziasszonyság is előjött a folyosóra, egy csinos kis gömbölyű képű fiatal menyecske, egyszerű, de divatos szabású házi öltözetben, kis fodros köténykével, s meg nem kötött kék szalagos csinos főkötővel; egy kis négy éves szöszke, eperszájú lányka fogta a kezét, félig elbújva anyja öltönyének redői mögé, mint egy leskelődő kis amorette.

Az utasok végre szerencsésen mindnyájan partra szálltak, s kitappogva lábaikból a zsibbadtságot, mind egyszerre oda tódultak a háziúr és asszonyság elé, a midőn is az érkezett vendég asszonyság, mint a család szája, legelébb fölvevén a szót, kellemteljes bizalommal fordult Lőrincz úrhoz.

– Kedves édes uram öcsém. Van szerencsém kedves édes uram öcsémnek magamban Sajtóry Zsuzsánnát, édes anyai ágról való unokatestvérét bemutatni. Erre levén az utunk, nem akartuk azt a gorombaságot elkövetni, hogy kedves uram öcsém házát kikerüljük.

– Hozta Isten! hozta Isten! szólt kihúzva pipáját szájából Lőrincz úr, hogy a tisztelt asszonyság üdvözletét egy pár hangos fültövön csókolással fogadhassa.

– Ha tehát ki nem ver bennünket kedves uram öcsém…

– Az Istenért! örülök a szerencsének, tessék bejönni. A cselédek majd mindent behordanak.

– Ez pedig itt a férjem… akará folytatni az asszonyság, bundástul ott álló urára mutatva.

– Csitt, meg ne mondd, hogy hínak? szólt hamiskodva az öreg. Hadd lássuk, rám ismer-e kedves sógor uram? s ezzel nagy mosolyogva megfogá Lőrincz két kezét s várta, hogy az rá ismerjen.

Az is nagyon mulatságos helyzet, mikor az embertől valaki azt kivánja, hogy ráismerjen, s nem akarja megmondani, hogy kinek híják?

A házi gazda bele nézett az emberbe, de nem jutott eszébe, hogy ki az?

– Hiszen nem ismerhet rád attól a nagy ménkü sipkától! kiálta rá hitves társa, lekapva férje fejéről az iszonyú ellenzős kétfülű sipkát, melylyel megfogyatkozva, egy furcsa, semmit nem mondó ábrázat tünt Lőrincz elé, nagy, kopasz, völgyes homlokkal, melyre hátulról előre volt simítva a haj, a milyen arczot ezeret lát az ember életében, hogy nem tudhatja, melyik az egyik, melyik a másik?

– No, most sem ismer még? kérdé nevetve a kedves sógor.

Lőrincz fülig pirult, s szerette volna, ha erre a kérdésre feleletet kapott volna valahonnan.

– De bizony. Jól ismerem, szólt homlokát megdörzsölve ujjai hegyével, csak a neve nem akar eszembe jutni.

– Hehe! hát nem emlékszik, mikor 1830-ban a győri restórátión együtt voltunk?

– Úgy? de bizony. A nyelvemen a neve.

Hiszen a győri restórátión tiz év előtt négyezer emberrel találkozott, ha az most mind előjönne, ha nem ismeri-e?

– Hát? Én vagyok az a Gyulássi Menyhért.

– Igaz biz az! Az Isten hozta szerencsésen, szólt Lőrincz, megkönnyebbülve, hogy egyszer kiszabadult ebből a szellemi kalodából s nyakba és fejbe ölelgette annak rende szerint érdemes vendégét.

Az volt a legszebb, hogy miután a nevét megmondta, sem emlékezett rá.

– Ezek pedig az én fiaim, állítá ezen átesve az érdemes asszonyság. Ez a kisebbik a Péter, a nagyobbik a Sándor. Csókoljatok kezet asszonynénéteknek szépen.

A két fiu engedelmességhez szokottan rohant e szókra a házi asszonyság kezeinek, a kisebbiknek sikerült is egyik kezét elkaphatni s orrával szájával olyan csókot nyomni rá, hogy alig birta letörölni nyomdokait, hanem a nagyobbik elől eldugá háta mögé kezeit, gömbölyű piros orczáit tartva elé.

– Nem hagyom a kezeimet, édes öcsém: nagy már maga kezet csókolni; inkább az orczámat.

A bunfordi fiu olyan zavarba jött e szavakra, hogy a mint meg kellett neki csókolni kedves asszonynénjét, azt hitte, hogy ég és föld kifordul vele, s maga sem tudta, hogy esett át e feladaton? S e fölött oly trémába jött az öcsém Sándor, hogy apjának, anyjának és öcscsének egyenkint sorba letaposta a lábait.

Hogy az elfogadás annál patriárchálisabb legyen, a házi nagy komondorok is oda furakodtak a társaság közé, az érkezett vendégeknek lógatni talált kezeit megnyalva. S ebben is van valami, a mi figyelmet érdemel. A házi ebek magaviselete erős tanúbizonysága a házigazda vendégszeretetének: a hol még a komondor is megnyalja a vendég kezét s barátságosan ugrál a nyaka közé, ott szívesen fognak látni; de a hol a kuvasz az ajtóban fekszik, s rád mordul, ha közelítesz, ott készen légy arra a kérdésre, hogy «mikor tetszik odább utazni?»

Beérvén a szobába, itt újra kezdődött a hálálkodás. «Hozta Isten» – Alázatos szolgája – szerencsés jó estét kivánok, – kivántuk tiszteletünket tenni, – örülök, hogy van szerencsénk, – de biz a mienk a szerencse, stb. stb. Az «öcsém Sándor» itt is szert tett rá valahogy, hogy egy senkinek nem vétett cziczuska ártatlan farkára rágázoljon, s véghetetlenül látszott óhajtani, hogy bárcsak valahogy egy szegletet találna, a hol nem bánthatna senkit, s nem kellene senkivel gondolnia.

Itt a bundák, köpönyegek lassankint lekerültek a nyakból, téli czipők és botosok elhagyták a lábakat, nagy kendők, kis kendők leoldattak s apránkint megkezde látszani minden emberen a maga valódi formája. Az érdemes vendégcsalád feje egy negyven és ötven év közt levő egyéniség lehetett, csupán akkor látszva öregebbnek, ha megszólalt, pipától fekete fogai miatt. Rajta térdig érő zöld Zrinyi-dolmány volt, széles zsinórokkal s diónyi gombokkal; mihelyt bundájától megszabadult, mindjárt összetette a két kezét hátul s két sarkantyús lábát szétvetve, egyremásra mosolygó képet csinált, hogy két orczája csak úgy hegyesedett bele, pirosság dolgában csak orrának engedve, mely pirosság azonban koránsem a conservált fiatalság tavaszának volt a színe, mint inkább az ősznek, a mikor tudniilik a bor terem.

Érdemes hitvestársa alacsony, szikár termetű asszonyságnak látszott, kinek különben is elég érdekes arczán a legnevezetesebb volt az orr. Ezt az orrt jobbra, balra, le és fel lehete mozgatni, a szerint, a mint a tisztelt asszonyság valami fölötti tetszését, avagy nem tetszését akarta kifejezni s a családtagok e sajátszerű mimikai kifejezésekre annyira figyelmesek voltak már, hogy idegen emberek előtt szüntelen ez orron függött pillantásuk, annak mozgásától tudva meg, hogy okosat mondtak-e, avagy megfordítva? úgy, hogy Menyhért úr nem egyszer a szó közepén elakadt, ha felesége valamely fintorlattal észrevéteté, hogy nem jól beszél.

Az «öcsém Sándor» egy nagy szál horihorgas legény volt, szőrtelen pofók orczával, s meglehetős tülök orral, kezekkel jól megáldotta a természet, s azt ő maga is jól látszott tudni, mert mindig olyan mozdulatokat tett velök, mintha szeretné azokat valahol magától elhagyni. E véleményben lábai iránt is osztozott, csodálatos hivatást érezve mindenben elbotlani, vagy mindent eltaposni, a mihez csak közelít. E pillanatban az egész arcz és alak igen élethíven fejezi ki azon gondolatot, hogy mint szeretne oda haza lenni.

A legkisebb szurkulus végre soha sem tágít anyja mellől, szüntelen annak viganójába fogózva, a miben rá nézve az a jó is van, hogy az orrát beletörülheti.

A társaság még alig állta ki lábaiból a zsibbadást, a házi menyecske kitekintve a konyhába, hirtelen utasítást adott cselédjeinek a készítendő vacsora felől, mely parancs teljesültét a rögtöni csirkesírás tanusítá, a midőn a «fiam Péter» megpillanta egy kihúzó szekrény tetején egy pár szép sárga czitromot, melyek ott álltak aranyszélű csészékbe rakva, s rögtön elkezde nyafogni.

– Mámi! én ehetném.

– Nem hallgatsz! szólt fejére kommantva az édes.

De a fiu úgy volt már szoktatva, hogy egy-két ütést, kivált a fejére, fel sem vett, hanem annál erőszakosabban nyafogott a czitromra mutatva.

– Nekem adjanak abból az almából. Én nekem az kő (kell)…

– Nem enni való az, csitítá az anyja, de a gyerek most meg bőgni kezdett.

Lőrincz bátyánk sokkal viálisabb ember volt, mint hogy az ilyen gyermek-jelenetek boszantották volna, oda ment, az egyik czitromot kivette a csészéből s odaadta neki.

– Nesze kis fiam, de meg ne edd, hanem tedd a zsebedbe.

A fiu elvette és rábámult.

– Ejnye te rossz fiu, förmedt rá az anyja, hát mit kell mondani? no? nem tudod? Mondjad szépen, hogy: köszönöm alássan. No! mondod mindjárt?

A gyerek elébb elvárta, hogy hátba üssék, azután kinyögte nagy durczásan.

– K-sz-n-m. S azzal úgy tett, mintha eltenné a czitromot, de csak azt várta, hogy egyszer senki se nézzen rá, s azzal hirtelen nagyot harapott bele.

Hát erre elkezde rögtön ordítani, a mint csak a száján kifért, úgy ordított, hogy a szemei egészen elvesztek a fejében.

Minden ember összeszaladt. Mi lelt? Mi baj? Ki bántott? kérdezék mindenfelől.

A kölyök végre nagy zokogva és fuldokolva oda mutat az eldobott czitromra.

– Megharapott az alma!

Nagy nehezen birta a házi asszonyság megengesztelni a kedves fiucskát, egy darab piskótát adva kezébe, s kiküldve a kis Klárikával játszani a gyerekszobába.

A társaság erre kétfelé oszlott. Az asszonyságok ott maradtak a látogatási szobában; mi pedig, monda Lőrincz bácsi, menjünk át egy pipa dohányra én hozzám, s azzal átvezeté saját szobájába a férfiakat, minden ajtónál nagy birkózásba eredvén Sándor öcsémmel, a ki semmi áron nem akarta megengedni, hogy előtte lépjen be.

A pipázó szobában igen jól volt elrendezve, hogy nyár elején bár, de hűvös locspocs időben, a kandallóban vidám tűz pattogott, mellette egyfelől a nagy fáskosár, előtte kényelmes bőrkarszékek, – s kéz alatt a pipaállvány, körülrakva ezüst kupakos tajtékpipákkal.

– Tessék leülni! szólt Lőrincz, vendégeit a kandallóhoz vive, s beleültetve a nagy karszékekbe, a mi azonban öcsém Sándornál épen nem sikerült neki, sehogy sem akarván az elfogadni azt a megtiszteltetést, hogy leüljön.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja, nem igen szokott leülni.

– No hát cselekedjék, a mint tetszik, felelt rá Lőrincz úr, s hagyta állani a frátert, ki ahoz volt szokva, hogy le nem ült addig, míg le nem húzták a székre, hanem állt az ember előtt, mint egy eget támogató rúd.

– Legalább hát gyújtson rá; biztatá Lőrincz, oda nyújtva neki a dohányos döbözt.

Az ifju nem fogadta el.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja; nem szokott dohányozni.

(Pedig szokott; hanem a jól nevelt fiuknak nem illik idegenek előtt mutatni, hogy ismerik az élet apró kényelmeit.)

A két úr ezután beszélgetésbe eredett, mely alkalommal kitünt, hogy Menyhért úrnak is meg vannak a maga saját eszméi s azokat el is meri mondani, mikor a felesége nincs jelen. Sok ember van ilyen, ha a felesége hallja, minden szavába belesül.

Teszem föl: – Először is azt állította, hogy gőzhajók helyett sokkal okosabb volna, ha gőzlovakat csinálnának, hogy azok húznák a hajót; így nem kellene félni, hogy a hajó elsűlyed, ha az üst elpattan.

Azután: – hogy azt az országgyűlésen meg kellene hagyni, hogy krumplit senki ne termeszszen, mert ha ez a növény annyira elhatalmasodik, a búzát senki sem fogja venni és termeszteni.

Azután: – kárhoztatólag nyilatkozott az újabbkori pusztai gazdálkodás ellen, miszerint a nagy ménesek helyett az uradalmakon mind birkákat tenyésztenek; úgy, hogy ha egyszer egy nagy háború kiüt, ülhet a nemesség lovak helyett juhokra.

Továbbá: – kifejté bőségesen, mennyire meg kellene tiltani az iskolába járó fiatalságnak vagy a köpönyegviselést, vagy a hegedülni tanulást, mert minden rossz erkölcs abból származik, hogy az ifjuság köpönyege alá takarva a hegedűt, elmehet mulatni a bálokba és korcsmákba, a nélkül, hogy az esküdt diák észrevehetné…

– Ühühühehehe! hangzott fel egyszerre a szegletből Sándor öcsém kitörő röhögése, ki mindekkorig a kandallónak vetett háttal maga elé bámult a falra, mintha valami nagy dolgon törné a fejét.

Egyszerre mind a két úr kérdőleg fordítá felé szemeit, hogy vajjon mi lelte?

– Olyan furcsa édes apámnak az árnyéka a falon, a mint beszél, szólt a kópé, összeszorított markába vakkantva a ki-kitörő nevetést, melyet mentül jobban el akart fojtani, annál jobban rájött.

– Hanem tán fázol öcsém, hogy úgy a kályhának vetetted a hátad? szólt közbe Lőrincz úr, attól tartva, hogy Menyhért bácsi most mindjárt megczibálja a nagyreményű ifju üstökét. Ne légy olyan fagyos öcsém; mert ha megtudják a leányok, hogy a kályhát búvod, soha sem kapsz feleséget.

– Már az pedig furcsa volna, monda Menyhért úr, oda intve szemével Sándor öcsémre, hogy okosan viselje magát. Miután most épen leánynézőbe megyünk az ő kelme számára.

– Mi a gutát! kiált fel Lőrincz, érdekelten fordulva a siheder felé; tehát quasi vőlegény? De már így közelebb jőjj hozzánk, hadd lássunk jobban a szemedbe.

Deiszen harapófogó lett volna az, a mivel Sándor öcsémet onnan a kuczkóból ki lehetett volna húzni.

– S merre szól a szarka a háztüznézésre? kérdé Menyhért bácsit a házi úr. Ki hordja az öcsém oldalbordáját?

Menyhért úr elébb felfújta a pofáját, mert nagy dolgot akart mondani, s azzal egyik lábát a másikra vetve, felnézett a padlásra és monda:

– Az bizony, tekintetes Berkessy Gábor, Csongrád vármegyei protonotarius uramöcsém kisasszonya, Linka, kit még 1830-ban a győri restóratiókor a nagyobbik fiamnak igért az édes atyja, a kivel kutyú pajtások voltunk.

– No az bizony mondhatom, hogy derék leány, erősíti Lőrincz úr, magam is ismerem: igen derék család, apja, anyja; egyetlenegy leány; az ugyan nem megvetendő szerencse lesz, ha odaadják.

– Ha odaadják-e? S vajjon miért ne adnák oda? kérdé Menyhért úr, nem minden sérelem nélkül.

– No csak azért gondoltam, mentegetőzék Lőrincz, hogy az öcsém még olyan fiatal.

– Mit? van annak azért esze. Oda merem én azt azért a főispán eleibe is állítani, s akármiféle társaságba, a collegiumból mindenből eminens calculust hozott. Mi a menkü olyan büdös itt? Valami ég. Te! talán kiégetted a kaputodat? Mondtam szamár, hogy ne támaszkodj úgy annak a forró kemenczének. Ahol van ni. Lyukat égettél a bonzsurodon.

Úgy volt biz az; a piros zsinóros bonzsurnak megkapta az egyik szárnyát a forró kandalló.

– Ülj le ökör!

Sándor öcsém nagy szégyenpirulással és ijedelemmel vevé észre a bonzsurban esett kárt, s azt se nézte hová ül le? csak letette magát, folyvást a kiégett lyukat szemlélve, mintha azon törné fejét, mint lehetne azt abból kimosni?

Lőrincz úr látva, hogy a conversatio nagyon inparlamentalis modort kezd venni, iparkodott más hangot adni a beszédnek, visszavivén azt az eredeti thémára.

– Talán már censurázott is az öcsém? kérdé az apától.

– Még pedig laudabiléval, felelt az, elfeledve e fölött a kiégett bonzsurt.

– Ah, az nagyon szép.

– Még pedig az a szigorú Nyáry volt a censora, a ki úgy megszokta a fiatal embereket forgatni. Mond el csak, mit kérdezett tőled? Nagyon derék.

Sándor úrfi kész volt az egészet elmondani.

– Hát azt kérdezte, hogy: «quomodo»…

Zsuppsz. Abban a pillanatban elnyelte a Sándor öcsémet a fáskosár, a melyre ráült, s mely nem arra levén rendeltetve, hogy a tetejére üljenek, beszakadt alatta, s ő bele esett, hogy csak a két keze és a két lába állt ki belőle.

Lőrincz úr e látványra nem türtőzhette magát tovább, hanem elkezdett kaczagni, hogy hanyatt dűlt a székben. Menyhért úr ellenkezőleg az ijedtségtől volt megmerevülve; első pillanatban meg nem tudva fogni, hogy mi történt a fiával? Szerencsére, hogy a kapálózás közben a kosár feldült vele, s kimászhatott, különben még ott vész.

Menyhért úr először azt nézte, hogy nem tört-e el az öcsémnek valami csontja? azután meg azt, hogy hol van egy bot, a mit ő törjön el rajta?

Még nem tudom, hogy hova fejlődött volna e jelenet? ha véget nem vet neki a belépő hajdú, jelentve, hogy a vacsora az asztalon van, tessék az ebédlőbe sétálni.

Asszonynéném, Zsuzsánna asszonyság, az idő alatt szintén megismerteté a házi asszonyságot utazásuk czéljaival és körülményeivel, holmi apró módosításokkal és eltérésekkel az előadásban; például, hogy az öcsém Sándor præclarummal censurázott, hogy a leányok bolondulnak utána odahaza, de ő rájuk se néz, kötelességének tartván abba lenni szerelmesnek, a kit szüléi akarnak – s több efféle.

Az érdekes beszélgetés alatt hirtelen nagy sírás hangjai törnek elő a gyermekszobából, s előjő a kis Klárika s nagy piszegve és zokogva előadja, hogy a Péter előbb kitörte a babájának a nyakát, azután pedig őtet megütötte.

– Ejnye te gonosz fiu! förmedt fel az asszonynéném, hol van egy korbács, hogy rád szedjek vele? Így kell magad viselned asszonynénéd házánál? Adják ide csak azt a korbácsot! gyere ide mindjárt, te rossz kölyök!

A fiam Péter hallva ezt a szép szót, nem hogy kijött volna, hanem bebújt az ágy alá, s onnan nézett ki a mamájára. Sem kérés, sem fenyegetés nem volt képes őt onnan kihozni. Utána bújni pedig alkalmatlan lett volna.

– No megállj, rossz fiu, szólt a mama, látva tekintélyének sikertelen koczkáztatását, ha elő nem jösz, nem kapsz vacsorát. Csak hadd maradjon ott az ágy alatt. Majd mikor mi vacsorálunk, akkor is jó lesz neki ott az ágy alatt lenni.

Épen jelentették, hogy be van tálalva.

– Mi gyerünk innen, monda a mama; be kell ide csukni a rossz fiut, ez a büntetése.

Az itélet a megérkezett családfővel is közöltetett és helybenhagyatott s a társaság helyet foglalt az asztal körül, a mi azonban szintén nem történt meg munka nélkül, tíz perczig minden ember azon czivakodván egymással, hogy elébbre ne üljön, s formális erőszak kellett hozzá, hogy a háziasszony a vendégnőt az asztalfőhöz ülésre birhassa, a legvégső helyért pedig tökéletes birkózásig ment Sándor öcsém szerénysége a házi gazdával. Szerencsére az erősebb volt s most az egyszer lebirta ültetni maga elé.

– Tanuld meg azt öcsém, monda Lőrincz úr, a mit a bihari főispán mondott nekem, mikor patvarista koromban a principalisommal együtt asztalához voltam hivatalos, s én is váltig azt kerestem, hol üljek leghátul? «Csak ülj le te öcsém akárhova, monda a derék úr, bizonyos lehetsz felőle, hogy a hova te ülsz, ott az utolsó hely.»

A czifra, dinnye alakura rakott asztalkendők levétettek a tányérokról s a hajdú körül kezdé hordani a finom jó gulyáshúst, melynek még a papirosra leirt nevén is érzik a faintos jó illat, a mit Isten tudja, mivel tudnak neki megadni a magyar gazdasszonyok?

A fogás körüljárt. Szerencsére, hogy a hajdú hordozta, különben sorsot kellett volna húzni, hogy ki vegyen elébb?

Mikor a Sándor öcsémre került a sor, ő közmeglepetésre azt nyilvánítá: hogy ő «köszöni alássan: nem eszik».

– Nem eszel? kérdé nagy szemeket meresztve Lőrincz úr.

– Köszöni alássan, szólt közbe Menyhért úr, nagyon keveset szokott enni.

Üm. Tán finnyás a gyerek, gondolá Lőrincz úr, no majd lesz más, abból ehetik.

Azután hoztak egy tál jó turós galuskát; a ropogós kemény koczkák csak úgy mosolyogtak a tejfeles turó közepett, meg levén koszorúzva áldott tepertővel, mely oly friss volt, hogy még most is sistergett a tálban.

– De ebből csak eszel? szólt Lőrincz úr szomszédjához, rákerülvén a sor.

– Köszönöm alássan, nem igen vagyok éhes, aztán a fejem is fáj.

Pedig oly éhes volt az öcsém, mint akárki más, s egy cseppet sem fájt a feje, hanem már ahoz volt szokva, hogy addig nem evett, míg tízszer meg nem kinálták, s utoljára erővel a tányérjára nem szedtek.

No hanem most az egyszer ezzel a szokásával nagyon röviden járt, mert Lőrincz úr eltalálta hinni, mit ő vesztére kigondolt, s odább adta a jó párolgó turós csuszát, mely az igaz, hogy a fejfájás ellen nem igen nagy orvosság.

Már most az öcsémnek ezt az öngyilkosul kigondolt szerepet végig kellett játszani, s egész a vacsora végeig minden körülforgó ételre azt mondani, hogy nem ehetik, mert a feje fáj; pedig majd kiugrottak a szemei az éhség miatt.

Hiába hordták körül a jó tejfeles paprikás csirkét, a drágalátos almás rétest és a fehér keblű pulykapecsenyét, az öcsém Sándor rendületlen maradt, s egy kenyérmorzsát be nem vett az egész vacsora alatt.

– Legalább hát igyál, ha nem eszel, ettől kiáll a fejedből a fájás; szólt Lőrincz úr felemelve az egrivel töltött palaczkot.

Sándor öcsém soha sem bocsáthatta volna meg magának, ha abban a perczben félre nem kaphatta volna a poharát, úgy, hogy Lőrincz úr az önteni szándékozott bort az abroszra locscsantotta.

– Köszöni alássan, szólt helyette az apja, soha sem szokott bort inni.

– Ejnye teringettét, hisz ez ritka gyerek; se nem eszik, se nem iszik, se nem dohányozik; ebből millonér lesz. De sajnálom, hogy már más leányt néztek ki neki, azt mondanám, hogy várja meg, míg az enyim megnő.

Volt azonban valaki, a ki egészen más életnézetet követett, mint Sándor öcsém, s ez a kisebbik rajkó volt, a Péterke.

A mint kicsukták az ajtón, eleinte csak meghuzódott a szobában duzzogva, mintha arra várna, hogy érte menjenek, kérleljék, kinálják, engeszteljék; később azonban hüledezve kezdé észrevenni, hogy el vannak nála nélkül, s ugyancsak csörögnek kések, villák és kanalak a másik szobában, ő érte meg nem jön senki. Ezt nagyon szívére vette, oda ment az ajtóhoz s a kulcslyukra téve a száját, elkezde sírni, először szép lassan, azután mindig erősebben, végre még az ajtót is rugdalta.

– Maha-ma! – Mahaha-maha! – Mahahaha-mahahahaaa!

– Ne hallgassanak rá, csak hadd ordítson. Biztatá a társaságot az édes mama, igen érdekesnek találva ezt a jelenetet. A kis Klárika azonban, midőn senki sem látta egy pulykaczombot s két darab rétest, miket saját tányérjába szedett, hirtelen eldugva a kötényébe, a hátulsó ajtón a gyermekszobába került, s a félretett étkekkel nemes boszúállással vigasztalá meg a megsajnált kis koboldot, mire ez el is hallgatott szépen.

Ez intermezzót azonban az öcsém Sándor arra használta fel, hogy észrevétlenül zsebébe csúsztatott egy darab kenyeret, melyből egy harapást nem mert enni az asztalnál.

Vacsora végével kölcsönös hálálkodások közt keltek fel az asztaltól, s Zsuzsi néni ekkor egész ünnepélyességgel nyitá fel az ajtót, kibocsátva a kis deliquenst, ki köröskörül bezsírozott pofácskával vigyorogva ugrott elő, daczosan fitogtatva a meghagyott pulykacsontot.

– Azért is ettem.

– Juj te rossz fiu, szólt a mama, odarántva őt magához, s megtörülve orczácskáját, eredj oda mindjárt asszonynénédhez kezet csókolni, a miért oly goromba voltál.

Péterke oda sandalgott, szemét-száját féloldalra húzva, mintha azzal a gyanuperrel élne, hogy hátha az a kéz, melyet neki meg kell csókolni, csak arra van szánva, hogy mikor közel jut hozzá, pofon üsse, s csak miután az ellenkezőről meggyőződött, tért régi bizalma a világhoz vissza, s mert még egy darab rétest kérni, mely ki is szolgáltatott neki, s melyért ő viszont szíves volt megmutatni a társaságnak, mint lehet egy darab rétest egy falatra bele tömni az embernek két pofájába?

Ezután a társaság ismét külön vált, az asszonyságok helyben maradtak, a gyermekeket lefektették, a férfiak még átmentek egy pipa dohányra a kanczelláriába.

Ki volt nagyobb kínban, mint az öcsém Sándor? Éhes volt, mint a farkas; a zsebében egy darab puha fehér kenyér, – de hol egye meg? Akárhová megy vele, meglátják, s vége van.

Csak várta, hogy majd lefekszenek, s az ágyban sötétben majd megeszi a kenyeret, de a két úr oly discursusba eredt, hogy éjfél előtt ki nem jöhettek belőle, pedig még csak kilencz óra volt.

– Kimegyek én egy kicsint a kertbe sétálni, kérem alássan, monda végre, ezt találva a legalkalmasabbnak.

– A kertbe? szólt Lőrincz úr. Sötét van ott most és nagy a sár.

– Majd leülök valami padra.

– No az aztán szép séta lesz.

– Talán elmúlik a fejfájásom.

Elereszték. Hadd forduljon egyet.

A kanczellária hátulsó ablaka épen a kertre nyilt, az ablak előtt állt egy téli körtefa, Lőrincz úr épen szemben ült ezzel az ablakkal.

Egyszer a nagy beszélgetés közben úgy tetszik neki, mintha valaki húzgálná a körtefa ágait, oda ment az ablakhoz és kitekintett: hát az öcsém Sándor szedte az éretlen téli körtéket, s oly szívesen tömte két pofára, mintha befőtt birsalmákat nyelne.

No de nem ártott meg neki, mert nem ette kenyér nélkül, volt a zsebében egy jó darab.

Lőrincz úr kiverte a pipáját; Menyhért úr felkerekedett és jojczakát kívánva, elvezetteté magát a hajdú által a neki rendelt szobába.

A vendégek még a lefekvés előtt elbúcsúztak szíves házi gazdáiktól, azt állítva, hogy hajnalban igen korán odább akarnak menni, mikor még ők aludni fognak, s azzal beletemetkeztek a magasra vetett párnák és vánkosok szalagos fehér czihákba szorított pehelytengerébe, kiki átengedve magát a maga álmainak.

A kocsisnak meghagyatott, hogy négy órára befogjon és senkit föl ne lármázzon, mire azonban az óvatos vendégek felkeltek, már akkorra talpon volt az egész háznép, készen várt az utasokra kávé, kalács, szilvorium és hideg pecsenye. Lőrincz úr nem is hagyott most békét a szerény ifjunak, hanem nyakon fogta, bele töltögetett egyetmást, a mi enni, inni való volt, mert látta, hogy ez ahoz van szokva. Azzal ismét bepakolva vendégeit bundáikba, köpenyeikbe, oda dugott egyfelől ő egy jó cylinder szilvoriumot Menyhért bácsinak, másfelől a felesége egy frissen sült kalácsot Zsuzsi néninek, Klárika is ellátta az ifju sphinxet hideg rétesekkel, s erősen rájuk kötve, hogy visszajövet ismét betérjenek, így bocsáták őket útnak. Lőrincz úr messze elkisérte őket lóháton, hogy megmutassa nekik a jobb útat a kertek alatt, a nyomáson keresztül.

* * *

Most húzzuk fel azokat a három mérföldes csizmákat s lépjünk át a szomszéd vármegyébe.

Ott is van sár, mert az eső, hála Istennek, hat hét óta esik, mint Kelet-Indiában; ott is vannak faluk az országút mellett, nyitott kapujú házakkal s ott is megrekednek a falu végén az utasok.

Hanem most az egyszer olyan házról lesz szó, a melynek van kapuja s be is van csukva, s olyan utasokról, a kiknek a hintaja nem akad el a sárban.

Négy almásszürke van a fedett üveges batárd elé fogva; olyanok, mint a tüzes sárkány; a bakon a sallangos pántlikás kocsis mellett ül az úrfi s maga hajtja a fogatot, benn a hintóban kik ülnek, nem tudni, mert be van az csinálva nagyon.

Az úrfi kis kerek pörge kalapot visel, a nyakkendője csak úgy könnyedén megkötve, zekéjét levetette magáról, s könnyű nyári dolmányban ül kocsisa mellett, de orczái pirosak a szabad légtől, s a hajtástól.

Biztos ügyességgel kanyarog a görbe utczán végig, olyanokat cserdítve ostorával, mint egy pisztolylövés; a négy paripa, azt hinné az ember, hogy elragadta a hintót, ha nem látná, hogy a hol dobogó hid, vagy zökkenő következik, egyszerre meglassítja valamennyi a lépést. Végre egy helyen félretérve a falu közepén elvonuló országútról, neki vágtatott egy oldalt eső háznak, ott azonban kénytelen volt megállani, mert a kapu be volt téve.

– Héj! hó! kiálta a kocsis, felállva a bakon, hogy az udvarra belásson. Azt a kaput!

– Soha se rontsd a tüdődet Matyi, szól az úrfi, hanem eredj be a kis ajtón s nyisd ki magad a kaput. Hanem vidd magaddal az ostort, mert a kutyák lehúznak.

Matyi úgy tett s a mint belépett az ajtón, mindjárt nagy hadakozás támadt közte és a szelindekek között, folyvást kénytelen levén az ostorral közibök püfölni, a míg a kaput kinyitja.

A nagy zaj, lárma és ugatásra előjött végre a konyhából egy élte virágában levő asszonyszemély: valamivel több, mint szakácsné és valamivel kevesebb, mint háziasszony, s megállva a tornáczon, éles rikácsoló hangon kiálta le onnan.

– Micsoda istentelen nagy lárma az már no? A török jön-e, vagy a franczia?

E szók alatt kinyitá Matyi a kaput s az úrfi egyet csettentve a lovaknak, behajtott az udvarra, s ott a tornácz elé érve, leugrott a bakról s odavetve a kocsisnak a gyeplőt, maga oda járult a zúgolódó némberhez, a ki a lehetőségig görbén iparkodott ránézni aszaltszilva képével, azon törekedve, hogy mint tudná azt még rútabbá tenni? s szemei, mint két vasvilla szegződtek a jövőkre.

– Ejnye, lelkem adta Boriska! szólt az úrfi dévaj hangon. De megszépült, a mióta nem láttuk egymást. Azt gondoltam, hogy a farsangon férjhez vitték. Korán volna még, ugy-e bár?

– No iszen maga meg ugyan csak megcsúfult Károly úrfi, a mióta nem láttam; milyen szép kis gyerek volt akkor, s milyen nagy férfi lett belőle.

– Itthon van-e az urambátyám?

– Hát ugyan hol volna?

– No mert ide szálltunk az anyámmal meg a testvéremmel.

– Hát azok is itt vannak? No én nem tudom, hogy érnek rá más emberek elmenni a háztól, s hetekig odarőfölni.

– Híjja csak elő az urambátyámat Boriska lelkem és segítsen egyetmást leszedni.

A házi szépség még egy mérges tekintettel keresztbe hosszába mérve a hintót, bement ismét a konyhába, ott a sötét kályhalyukból valami világosság látszott derengeni; Boriska bekiáltott a kályhalyukba:

– No jőjjön ki hamar, vendégek jöttek.

A kályhalyukból ezen lakonicus válasz érkezett vissza:

– Várjanak!

Ezalatt Károly kinyitá a hintó ajtaját, s miután a tornáczig térdig lehete járni a sarat, ölébe véve hordá ki a két bennülő hölgyet, kik közül az egyik édes anyja volt, egy tisztességes, jó, szelid képű negyvenes delnő, a másik leánytestvére, egy gonosz, fürge, eleven, tizenkét éves kis pajkos tündér, csillogó parázs szemekkel, s szüntelen mosolygó, fecsegésre álló szájjal.

– Hozta Isten, nem is vártuk; szólt Károly nevetve, a mint partra szállítá őket, s megnyitá előttük az ajtót, melyet Boriska maga után becsukott.

Összefüggés tekintetéből meg kell tudnunk, miszerint az érkező asszonyság Hamvasi Erzsébet, testvérhuga a házi úrnak, Hamvasi Ábrahámnak; a ház, melyben megszálltak, szüleik által osztatlanul volt nekik hagyva, hanem az asszonyság az egésznek a használatát oda engedte a bátyjának, csupán azt kivánva, hogy mikor azon talál utazni, oda szállhasson.

A kettős konyhaajtó e közben kinyilt, s a felső részén kidugta magát a már megnevezett házi úr, egy megtudhatatlan időkorú férfiu, kinek nem volt elég, hogy a ragya megverte az ábrázatját, hanem még ő maga is csúffá tette azzal, hogy a bajuszát az orra alatt leborotválta, s csak két szájavégiben hagyta meg; minél fogva úgy nézett ki, mint egy vidra.

Egy rossz, télen hideg, nyáron meleg kaput volt rajta, annak az ujjai könyökig föltűrve, s mind a két keze tele csapófölddel, a mint épen a kályhából kibújt, melyet saját maga tapasztott ki.

Arczvonásai épén nem törekedtek nyájasak lenni, a mint rokonait meglátta, s bár az asszonyság nyájasan üdvözlé, még az ajtó alsó felét sem igen látszott kinyitni. Végre mégis csak bebocsátá vendégeit, a könyökével nyitva ki az ajtó kilincsét.

– Hát hol jártok ennyien?

Az asszonyság megcsóválá szelid fejét s testvére kormos, szurtos állapotjára mutatva, megfeddé őt nyájas szavakkal:

– Ugyan, ugyan édes bátyám, hát magának kell az ilyen munkát végezni?

– A munka nem szégyen; a mit magad megtehetsz, azt ne bizd másra.

– Kezet csókolnék bátyám, ha lehúzná a keztyűjét; szólt közbe kötekedve Károly úrfi.

– Könnyű ilyen nagy uraknak beszélni, mint ti vagytok. Kiki teszi, a mi szegénységétől telik. Te Boris, hozz egy tál vizet, hadd mossam meg a kezem, mert ezek az urak szégyenlenek velem szóba állni.

– Majd tálat piszkolok azzal! kiálta vissza a házi doromb, ott a dézsa.

Ábris úr kiment és megmosdott a dézsában, megtörülközött pedig az ágylepedőben, felhajtva az ágyterítőt.

Vendégei az alatt beléptek a szobába. Valami kellemetlen, kiállhatatlan illat állta el annak egész levegőjét. Minden háznak megvan a maga sajátságos illata, némely szobába belépve, oly meghivó, oly kedves szag üti meg az ember érzékeit, melyről nem tudni miben van, honnét jön? míg másutt oly aggasztó, oly szorongatást gerjesztő bűz fogadja a látogatót, hogy háttal megy vissza. Ez utóbbiak közé tartozott Ábris úr szobája; a falakon még ott feketéllett, a mit tavalyi és harmadévi legyek fölirtak rájok, a padló beszélni látszott a mult téli disznóölés viszontagságairól, az ágyak alatt szalma és pehely, s a butorokon ujjnyi vastagságu por, az ablakon pedig épen nem lehete kilátni, hanem pókháló volt elég minden szegletben.

A belépő asszonyság nagyot sóhajtott, a szobában széttekintve; meglátszott arczán, hogy boldogult édes anyjára gondol e perczben, míg az élt, ezek a szobák nem voltak ilyen piszkosak, rendetlenek, nem verte ki az ember szemét a légy, nem lepte be a bútorokat a por.

Ábris bácsi az alatt megmosdott, megtörülközött, oly ábrázattal, melyen látni lehetett, hogy rá nézve a mosdás egy neme a penitencziának, azután bejött, nagy hidegen megcsókolt minden embert, mosolygani is kezdett egy kicsinyt, hanem az nem sikerült neki, hát abba hagyta.

A vendégek örömest lerakták volna felöltönyeiket, de hová? Tisztességes ruhával bajos volt valamihez hozzá érni.

– De szeretnék én valahová leülni Ábris bácsi, szólalt meg legelébb Lizike ártatlan kérezkedéssel tekintve szét.

– Hát leánykám, itt a sok szék, meg a pamlag, kinálá Ábris úr.

– Hát szabad ezekről ezt a sok szép port leverni? kérdé Lizike hamis együgyűséggel, én azt gondoltam, hogy szárítani van ide terítve.

– Hallgatsz te gonosz! csitítá az édes anyja, míg Ábris úr megzavarhatlan kegyes orczával monda:

– Porból lettünk, porrá lészünk, azért a port ne utáljuk. S hogy arany mondatát cselekedettel is erősítse, fogá a kaputja szárnyát s három széket a három vendég számára letörölt vele, a negyedikre leült maga.

Az asszonyság leült tehát az egyik székre, Ábrahám úr a másik székre, az egyik nem szólt, a másik hallgatott, s ez így tartott mintegy fél óráig; ez a legkönnyebb neme a mulatságnak. Csak néha sóhajtott hol az egyik, hol a másik egy nagyot.

– Hja – ja…

Mire a másik egy óranegyed mulva visszafelelt:

– Haj – haj…

Károly ezalatt kiment a lovakat megnézni, s ismét bejött, Erzsike pedig az ablaknak állva, rálehelt és betűket irt rá az ujjával.

Hogy az elébb Lizikének neveztük a kis furfangos egyéniséget, az mit sem tesz. Egy névtől származik mind a kettő, s alig van a magyar nyelvben elnevezés, melynek variatióiban a legnagyobb gyöngédségtől a legnagyobb gorombaságig annyi volna benfoglalva, mint ebben, ugyanazon névből származván a behizelgő Liza, a vidám Erzsike, a kokett Betti, a tenyerestalpas Erzsu és a kormos Böske, hát még? «Én magyar leány vagyok, a nevem Babett».

Hogy Ábraham úr valakitől azt kérdezte volna: kell-e valami? azt ugyan nem cselekedte; csak ült és sóhajtozott.

Hanem nemsokára benyit a kocsis, Matyi, egy hamis alföldi csikósból verbuvált ficzkó, vakmerő, szájas, furfangos.

– Nagy uram, hol árulnak itten szénát? szól beköszöntve, a háziúrhoz.

– Szénát, szénát? hát kinek az a széna?

– Nem nekem, hanem a lovamnak. Nem is az én lovamnak, hanem annak a négy lónak, a min jöttünk.

– Hát – hiszen, majd adok én; szólt egyenkint szűrve a szót Ábris úr, s fogta a pajta kulcsát s kiment.

Az ajtón kívül lehete jól hallani Boris dörmögését.

– A tatár látta! négy lóval járni, csak azért, hogy több széna fogyjon, mintha nem elbirná őket kettő.

Ábrahám úr adott szénát Matyinak, lelkére kötve, hogy el ne hullassa, mert drága. Azzal visszajött, leült és hallgatott tovább.

Matyi újra benyit.

– Nagy uram, hol van itt egy kocsma?

– Kocsma? Minek az a kocsma?

– Szeretnék egy pohár bort venni, nem a lovamnak, hanem magamnak.

– No – várj – majd mindjárt adok én.

S fogta a pinczekulcsot és ment. Matyinak meg kellett állani a pinczegádorban.

Boriska dúlt fúlt; csapkodott, csörtetett, veszekedett odakinn egymagában.

Alig jött vissza az öreg úr s alig kezdett a hallgatáshoz, Matyi újra megint belép.

– Nagy uram, a Boriska azt kérdezteti, hogy mit főzzön vacsorára?

– Szoktatok ti vacsorálni? kérdé Ábris úr vendégeihez fordulva.

– Szoktunk bizony, sietett felelni Károly, mielőtt szerény anyja ellenkezőt mondhatna.

Ábris úr nagyot sóhajtott, felkelt és kiment a konyhába, s ott elkezde szép halkan beszélgetni Boriskával, ki ellenben iparkodott oly fenhangon beszélni, hogy odabenn is meghallhassák.

«– Mit? azt a szép kappant? – Nem ezért a világért! – Én? most tüzet rakni? Hasogatott fám sincs. – Hát van sajt. – Én bizony most nem gyúrok tésztát, mert a kezem fáj. – De azt a fazék lekvárt bizony meg nem kezdem. – Én hozzá sem nyúlok. – Én nem vagyok szakácsnéja. Mért nem tart szakácsot, ha vendégfogadós akar lenni.»

Ezt odabenn mind szépen lehetett hallani.

Ábris úr azonban most az egyszer mégis igazságos haragra gerjedt, s kimenvén az udvarra, lesodrófázott egy czimeres kakast, vérit vette maga, tüzet rakott, s elkezdte a szárnyas állatot koppasztani, míg Boriska látva, hogy ennek csakugyan meg kell lenni, ki nem kapta a kezéből s be nem kergette a konyhából.

Két óra mulva készen volt a nagy vacsora. A derék becsületes kakas olyan kozmás volt, a milyen csak lehetett, s a húsánál csak a csontja volt keményebb. A czupákos kenyér a késhez ragadt, ha vágták, s a szájpadláshoz, ha rágták, s minden étel meg volt sózva, paprikázva úgy, hogy szikrát hányt a szeme, a ki belekóstólt.

A vendéghölgy étlen ült az asztalnál, s még nagyobbakat sóhajtott, látva a nagy penészrozsdákat boldogult édes anyja abroszaiban, az ismerős késeket, villákat szarvascsont nyeleikből kiszedve, s az ősi tálakat, tányérokat csorbán, repedezve. Mire jut a férfi, ha feleség nincs a háznál!

Átesve a vacsorán, végre is meg mert szólalni Ábris úr, megkérdezvén hugától, hogy hova utaznak?

Az megvallá, kegyesen felfohászkodva, hogy **-re, Berkessy Gábor úr látogatására.

– Mit! ahoz a rossz emberhez? kiálta fel Ábris úr, nem egészen menten a megivott kerti bor befolyásától.

– Hát miért légyen ő rossz ember? kérdé Károly féltréfásan, félérzékenyen.

– Mert mikor én debreczeni diák voltam, ő meg jurátus diák, feladott, a miért kocsmába látott menni. Huszonnégy órai carcerre büntettek érte. Soha sem felejtem el neki.

Annak pedig már lehetett jó harmincz esztendeje.

– S hát mért mentek oda? kérdé Ábris úr.

Az asszonyság nem felelt semmit, melyen kapva Lizike, felvevé a szót s nagy emberi méltósággal elmondá:

– Leánynézőbe megyünk, Berkessy úrnak van egy leánykája, a ki épen a bátyámhoz illik.

– Üm. Szólt az öreg úr, kedvetlenül tekintve félvállról Károlyra. Gyerek vagy te még megházasodni.

– Épen azért házasítjuk meg, folytatá komolyan a beszédet Lizike, ő jó fiu, hanem egy kicsinyt szeleburdi; majd ha felesége lesz, megjön az esze. Aztán sokkal jobb fiatal korában megházasodni neki, mint hogy megvénüljön, s akkor valami rossz satrafa keze közé kerüljön.

A kis leány oly sajátságos komolysággal mondá el e szavakat, hogy Károly csak alig birta nevetését visszatartani, édes anyja fejcsóválva tekinte rá, Ábris úr pedig csak tátogott, mintha fogát köszörülné a kis sárkány ellen.

– Hm. Beszélni tudsz, azt látom, szólt félretéve haragját. Hát kenyeret sütni tudsz-e?

– Azt csak tudnék, hanem még szalonnát nem tudok mellé sütni.

(Szalonnának nevezik azt a ragacsos részit a rosszul sült kenyérnek, a mi az alsó héja körül van. Ilyen szalonna bőven látható volt az asztalra rakott kenyéren.)

Ábris úr látta, hogy csatát veszt, s székét megmozdítva, jelt adott a társaságnak a felkelésre, mely a szükséges asztal utáni üdvözletek mellett megtörténve, az utasok hálószobáik után tudakozódtak, hova őket Ábris úr maga vezette el, egy darabka gyertyát adva velök, mely eltarthatott addig, a míg lefeküsznek.

Szoba volt a házban elég, de szomorú volt azokat látni. Bab, kukoricza, hagymafüzérek minden szegletben; az ágyak azon módon, a hogy a legközelebbi látogatás alkalmával voltak felvetve, egyik szobában az úrfi, másikban anyja és testvére számára.

Ábris úr nem sokat czeremoniázott velök, félvén, hogy elég a gyertya, hanem ott hagyta őket és jójczakát kivánt nekik.

Károly mindjárt le is feküdt a belső szobában, a hölgyek a külsőben maradtak.

– Huh! be hideg ez az ágy, szólt Erzsike megtapintva a jéghideg párnákat, itt megfagyunk, édes anyám.

Azzal bezörgetett Károlyhoz.

– Alszol már?

– Mi kell Lizike?

– Mi félünk ebben a szobában.

– Hát nyisd ki az ajtót, Erzsike.

– Az ablakon nincs függöny, belátnak, nem fekhetünk le.

– Hát oltsd el a gyertyát.

– Ejnye de házsártos vagy. Az ajtót nem lehet jól bezárnunk.

– No várj Böske, majd hát én fölkelek, s én alszom ott, ti jőjjetek anyámmal ide.

Azzal fölkelt, felöltözött, kijött, a hölgyeket beereszté a másik szobába, újra levetkőzött s lefeküdt a másik ágyba, mely hideg volt, hogy a fogai is vaczogtak bele.

– Valld meg Erzsu, szólt dideregve, miért fektettél ebbe a hideg ágyba, s miért csaltál ki amonnan?

– Mert már ezt megmelegítetted.

Boldog tréfái a gyermeteg testvéri enyelgésnek! Még a szelid hallgatag asszonyság is jót nevetett rajta.

Még a párnák alatt is hideg volt azonban. Az ilyen szobákban télen beveszi magát a hideg, s nyáron át is benn marad, az ember a mint kidugja egy ujját a dunna alól, felébred a nagy hidegségtől, s alig pitymallik az idő, elkezd egy indiscrét kakas épen az ablak alatt kukurikolni.

– Hallod, Károly, hogy szól annak a kakasnak lelke, a kit tegnap megettünk, kérdi a felébredő Erzsike.

Szó sincs róla, hogy tovább aludni lehessen. Minden ember iparkodott mentül elébb magára szedni öltönyeit, hogy meg ne fagyjon, s úgy érzi minden tagját, mintha meg volna verve.

Mert még az ágyvetésnek is mestersége van. Némely ágy olyan, hogy a mint lefeküdt benne az ember, mindjárt elalszik. A napra kirakott vánkosokon még érzik az a verőfényes melegség, a mit magukba vettek, a vánkosok közt oly jól meg lehet fészkelni, derekaljak, párnák oly ügyesen vannak alárendelve, az ember minden tagját otthon érzi, s a hová fordul, ott ébred fel; míg más ágyban ismét nem győz forogni, sehol sem találja helyét, majd fázik, majd izzad, ha el akar aludni felijed és felrugja magát, a szú rág, fúr, őröl a deszkák között, a nyoszolya ripeg, ropog, nyiszorog, ha az ember elalszik, örökké zsiványokkal álmodik, s mikor felébredt, nem birja megfordítani a nyakát. És erről a nevezetes tudományról még nem irtak könyvet!

Még egy bajon kellett általesni, ez a reggelizés volt. A vendégek ugyan szerették volna, ha elmarad tőlük e keserű pohár (illetőleg keserű csésze), de Ábris úr komolyan állítá, hogy már ő megtette a költségeket, kávét pörköltetett, tejet forraltatott, annak nem szabad kárba veszni.

A kávé egy kicsit kozmás volt, a tej egy kicsit összefutott, a zsemle egy kicsit hetes volt, hanem azért jó volt minden. Kiki palástul veté neki a gyomrát, s elkészülvén vele, előjáratták a hintót, melynek bakján Matyi ült éhomra.

A vendégeket felsegíté ülni Ábrahám úr; most már igazán tudott mosolyogni. Mennek már! gondolá magában, semmi sem kell nekik több.

Cselédek is jöttek immár elő: Boriska, új kendővel a fején, egy hamúpepejke buglyos fejjel, kormos szájjal; mindenik hozott valami köpenyeget a vendégek után, iparkodtak mosolyogni, kaptak egy-egy huszast az ifju úrtól; Ábris úr megcsókolgatott mindenkit, levette a sipkáját, szerencsés jó útat kivánt, s a mint Károly felugrott a bakra, s kivevé a kocsis kezéből a gyeplőt, már azt hivé, hogy átesett minden veszélyen, – midőn Matyi lekiált:

– Nini, nagy uram! Elfelejtettem meginni azt a pohár pálinkát, a mit nagy uram akart adni ma reggel.

Ábris úr még egyszer elsavanyodott s bemenvén a szobába, visszatért egy gyűszűnyi nagyságú pohárral, melybe valami volt töltve.

– Mind az enyim ez? kérdé Matyi, attól tartok, hogy leiszom magam, s feldöntöm a hintót. Isten megáldja nagy uram, Isten megáldja Boriska, magát is Pannika. Egy hét mulva megint visszajövünk, akkor itt maradunk egy hétig. – Gyi te Ráró!

Jó is volt, hogy már a lovak közé vágott, mert az egész társaságnál oly kitörőben állt a nevetés, hogy azt csak a támadó kocsizörgés birta elnémítani; a négy tüzes paripa neki rugaszkodott, utána a négy szelindek, dühös csaholással kisérve a távozó hintót az utczán végig, Ábris úr a két cseléddel kidugta a fejét az utczaajtón, s csak akkor mertek visszatérni, midőn látták, hogy a hintó valósággal eltünt már szem elől.

Boris egész nap nem szünt meg aztán dúlni fúlni a konyhában.

– Azért vannak az embernek az atyjafiai, hogy mindenéből kipusztítsák. – Az ember magától megkuporgatja s másoknak a torkába tömi. – Olyanok, mint a sáskák. – Mi nem megyünk soha senki nyakára. – Három hétig nem esznek annyit a teheneink, mint a mennyit ez az ördög kocsis egy éjjel megetet a lovaival. Hát ez a kis fityfirity leány? Milyen finnyás a lelkem, még golyóbisokat csinál a kenyérből s azzal hajigál. – Majd megenné még. – Az a nagy menykő hintó hogy felvágta az udvart a kerekeivel. – Három napig győzöm takarítani a szobákat. De iszen elszököm én innen, ha még egyszer ide jönnek.

II.

Az eddigiekből annyit már tudunk, hogy van egy bizonyos tekintetes Berkessy Gábor úr, annak ismét van egy férjhez adó leánya, a kit megkérni az ország két különböző oldaláról, két házasulandó ifju ember siet, illető családjaik kiséretében, a mint illik.

Még egy kevéssé engedelmet kérünk tisztelt olvasóinktól egy harmadik helyre is betekinteni, azután mindjárt mi is oda megyünk.

**megye székvárosában lakott egy fiatal özvegy asszonyság, Csalváry Julia, kit a szószapuló közvélemény világleányának nevezett el. Az ilyen elnevezéshez nem kellenek nagy érdemek. Julia ifjasszony korában élemedett férje által igen szigorúan tartatott, az öreg úr egyenlő mértékben levén fösvény, szerelemféltő és ostoba; halála után annál gyorsabban törtek gátot az elfojtott szenvedélyek A szép és meglehetős birtokú özvegy imádóktól lőn környezve, azokat nem is igen nagy gonddal iparkodott magától elutasítani; estélyeket adott, szabadon társalgott, bálokban feltünő öltözetet viselt, lovagolt; a mi mind elég arra, hogy a kis városban beszéljenek róla. Egy öreg úr, valami nagybátyjaféle, hajdan fizetéses assessor, lakott állandóul nála, mint gyámja, titkárja, vagy mije? Ez az egész városba hordta szüntelen a pletykát, akármi történt, még a mi nem történt is a háznál, azt abban az órában tudták a nemesi és polgári casinóban? még azt is, hogy Julia egyszernél többször fel nem húzza ugyanazon selyem harisnyát és hogy minden esztendőben egyszer beoltatja magát tehénhimlővel, attól tartva, hogy meghimlőzik. Holmi apróbb eseményeket, imádók cserélését, szerelmi perpatvart, összezördüléseket és házi jeleneteket mindennap friss sütésben lehete kapni a jó öreg Nánásy bácsinál (így hívta az assessor urat az egész város), a kinek e miatt szüntelen majd egygyel, majd mással gyűlt meg a baja: egyszer hírbekevert imádók akarták párbajra hívni, másszor elutasított gavallérok fenyegették ütlegekkel, gyakran nem mert kimenni az utczára, mert attól félt, hogy rálesnek, otthon pedig Julia érezteté vele mindennemű szeszélyeit; hanem mind ez a jó öreg úron nem változtatott, azért ő pletykázott, a kire lehetett, eltagadott, a mit lehetett és viselt minden következményt türelmesen.

Juliát minduntalan sürgették rokonai, hogy menjen férjhez és hagyjon fel ezzel az élettel, válaszszon valakit imádói közül s a többit kergesse magától; de mikor Julia oly szeszélyes volt, hogy ha igazán szeretett is valakit, mihelyt rokonai férjül ajánlani találták, képes volt kiszeretni belőle s soha se látni többé. Ilyen formán a férjhezmenés esztendőről esztendőre haladt, új meg új változatokon ment keresztül, híre örökké volt, de soha sem történt meg, majd az elhiresztelt jegyes hagyta el a menyasszonyt, majd ez őtet, néha egy hajszálon mult el az egész, legtöbbször pedig maga az érdekelt fél nem tudott róla semmit.

Történetünk időfolyamában egy reggelen Nánásy bácsi bejárván a konyhát s megtudva, hogy mit főznek? értekezve a társalkodónéval, megtudva, hogy Julia milyen kedvében van? belépe öltöző szobájába, elmondandó, hogy mit beszélnek a kávéházakban?

Julia épen toilettjét csinálta, a szobaleány akkor gyűrűzé fodrozó vasára hosszú szőke hajfürteit; a delnő hanyagul eldűlve ült bársony karszékében, nagy pálmalevelű cashmir pongyolája hosszú selyembojtjából szélmalmot csinálva unalmában.

– Jó reggelt, jó reggelt, kedves szép hugocskám; selypíté kedvesen Nánásy bácsi s galopp lépésben oda sasirozva Juliához, megfogá kezét s a csuklón kezdve a körme hegyéig végig csókolva, minden pontnál felkiáltott: oh mi kedves kezecske, oh mily élvezet lehet ezektől pofocskákat kapni. Jaj be szép ma az én Zsulim! Ezekkel a hosszú hajfürtökkel, bizonyosan ismét el akarja valakinek forgatni a fejét, ezekkel az à l’anglais fürtökkel. Oh maga kegyetlen Penelope! Ma reggel ismét egy párbaj esett miatta. A szép Lujzi, az a csinos barna egyet kapott a homlokára. Boldognak érezheti magát, he, he, he! Ezt a szalagot, kérem, nekem kell ide tűznöm a hajtekercsre, így ni. Hát nem legjobban értek-e hozzá? Nem lett volna-e jó szobaleány belőlem? He, he, he.

Julia csak nem akart nevetni mind e bohóságokon s komolyan fordult nőcselédjéhez:

– Betty! hozza el a czipőmet.

– Nem, meg nem engedem, hogy más hozza el, mint én! kiálta Nánásy bácsi, visszatartva Bettit s törte magát a czipőkért s rájuk találva, összecsókolá azokat, még a talpaikat is, úgy tevé le Julia előtt, ki himzett papucskáit lerugva, könnyeden voná fel a finom fekete atlasz czipőcskéket, oly kevéssé törődve Nánásy bácsi jelenlétével, mintha csak valami nőcselédje volna ott. Azzal felállt, a tükör előtt körülnézte magát, mintha mondaná: hát nem vagyok-e szép?

– Oh felséges, oh mennyei! kiálta megdicsőült arczczal Nánásy bácsi s gyönyörködésében majd elejté az állát s könnyebb volt a lelkének, hogy azon helyre leülhetett, melyről Julia felkelt.

– Nánásy bácsi; szólt Julia, magát háttal nézve meg a tükörben; én magát egy igen komoly dologgal akarom megbízni, melyet addig nem lesz szabad elpletykáznia, a míg véghez nem ment.

– Hát nem vagyok-e én a legtitoktartóbb titkár a világon?

Julia haragos akart lenni.

– Én nem tréfálok bácsi. Hanem azt mondom, hogy ha elébb kihireszteli a dolgot, míg megtörtént, hát megtépem.

– Nánásy bácsi örülni fog e kegynek; motyogá az öreg úr, tréfásan levéve parókáját s oda tartva huga elé fejét, mely oly sima volt, mint egy görögdinnye.

A szobalány kegyetlenül elröhögte magát e tréfára, melyre Julia összevont szemölddel inte neki, hogy menjen ki a szobából.

Nánásy bácsi minden módot elkövetett, hogy hugocskáját megnevettesse, ferdére tolta a parókáját, csikorogva nyitá ki burnótszelenczéjét, pukkerlikat vágott a renaissance korából: – semmi sem sikerült; Julia ma nem akart nevetni.

A mint magukra maradtak, becsukta az ajtaját, leültette az öreg urat a balzacra s maga eléje állt.

– Hallja Nánásy bácsi. Én férjhez fogok menni.

A megszólított csupa meglepetés és kiváncsiság lőn.

– Magának el kell menni még ma **re, az alispánt felkeresni s dispensatiót kérni számomra. Onnan vissza se jőjjön, hanem egyenesen menjen fel Pestre s mindent, a mi a menyegzőhöz szükséges, – maga jobban tudja, mint én, – rendeljen meg, legfölebb mához egy hétre; mert akkorra túl akarok rajta esni.

– Számíthat rám, angyalom. Három nap alatt vagy minden itt lesz, vagy azt hallja, hogy Nánásy bácsi meghalt.

– Iparkodjék számomra Pesten a lehető legrövidebb idő alatt menyasszonyruhát is készíttetni.

– Csak bízza reám, angyalom. Magam felkeresem a leghíresebb tűművészeket, a kik a legelőkelőbb dámáknak és szinésznőknek dolgoznak: Keresztesyt, vagy Sóvárit s ha egy hét alatt el nem hozom a legpompásabb menyasszonyöltözetet, currentáltasson az ujságban, mint egy elveszett ölebecskét, a kiért öt forintot kap a becsületes kézhezszolgáltató.

– Egyúttal irjon levelet rokonaimnak s hívja meg őket mához egy hétre tartandó menyegzőmre, hanem erre majd Pesten is ráér. Csak most rögtön üljön kocsira és menjen.

– Igen, galambom, hugocskám. De hát mit irjak rokonainknak, mit?

– Hát miről beszélünk? Azt, hogy férjhez megyek.

– Igen, de kihez?

– Hát azt is szükség tudni?

– Hahhahha! Hisz az a fácit a dologban!

– Furcsa; – hát irja meg, hogy Sós Kálmánhoz.

– Sós Kálmán? Sós Kálmán? Hallottam már egyszer a nevét. Hogyan irják? két ó-val, vagy két ss-el?

– Irja, a hánynyal akarja.

– Kicsoda, micsoda e derék ifju ember?

Julia komoly áhitattal felelt rá: «költő».

– Hát még?

Julia fél haraggal, fél bámulattal tekinte az öregre, mintha mondaná, milyen együgyűek a vén emberek s azzal daczos vállvonással monda:

– Úgy hiszem, hogy a sors eléggé bőkezű volt akkor, midőn valakinek gazdag szellemet adott, a helyett, hogy gazdag hivatalt adott volna.

Nánásy ezt nem értette, tehát megnyugodott benne, magában ilyenformán töltve ki ezt a rubrikát: valami éhenkórász, tánczmester, vagy komédiás, vagy más efféle lehet a gyönyörű madár, a kit Julia férjeül választ azért, hogy annál könnyebben uralkodhassék fölötte.

Julia hagyta elmélkedni az öreg urat s elkészíté saját kezével az útravaló szükségleteket, elrakva mindent a kocsiládába; külön chatoulleba a borotválkozó eszközt; felirta egy tárczába a miket nem volt szabad elfeledni, beletett egy csomó meg nem számlált bankjegyet s átadva azt Nánásy bácsinak, maga ráadott öreg kaputot és bundát, fejébe húzta az utazó süveget s lélekzeni sem hagyta addig, a míg fel nem ülteté az előjáratott hintóba, nehogy ideje legyen elbeszélni valakinek a friss titkot.

Nánásy bácsi azonban, a míg a városon végig ment, két-három úri ismerősével találkozott s nehogy kifúrja oldalát a titok, a kocsiból kihajolva elmondá nekik röptében, hogy hugocskája házasodik, elvesz valami fiatal ismeretlen embert, most küldi őt a dispenzáczióért az alispánhoz és Pestre ruhákat és tortákat rendelni. – Ilyenformán aztán egy óra múlva az egész városban mindenki a titkos menyegzőről beszélt s találgatták, hogy ki lesz a szerencsés vőlegény? mert annak a nevét Nánásy bácsi elhallgatta – takarékosságból, hogy mikor visszajön, akkorra is maradjon kiharangozni valója.

Julia azon nyugodt tudattal, miszerint ügyeit jól rendezé, tért vissza termeibe, parancsot adva cselédeinek, hogy Kálmánon kívül senkit be ne ereszszenek hozzá.

Nemsokára léptek hangzottak a folyosón; Julia a legérdekesebb kedélyt iparkodott arczán visszatükröztetni, megismerve a lépések hangját, mert szerelmes emberek még a csizmasark kopogásai közül is megismerik a választottjukéit.

E tekintetben a szerelmes emberekénél csak a lapszerkesztők ösztöne finomabb, a kik a kapu alatt kopogó lépésekből megtudják itélni: vajjon a posta jön-e előfizetőkkel, vagy pedig valami poéta versekkel?

Juliánál megfordítva állt a magnetismus. Ő a költőre várt, nem a postára, és nem csalódott. Sós Kálmán úr nyitá be az ajtót.

Érdekes halavány ifju volt. Nem az volt rajta az érdekes, hogy halavány volt, hanem az, hogy oly arczczal lépett be az ajtón, mint Hamlet a koponyával s patheticus léptekkel Julia elé járulva, ajkaihoz emelé a delnő kezét s ott tartá hosszan, még tán most is ott tartaná, ha Julia bele nem szólt volna, karjaiba fogózva.

– Önnek valami baja van Kálmán, hogy oly szomorú.

– Szomorú vagyok ugy-e bár? mond a költő; mint Leviathán, ki vigadó angyal társai között járt s már homlokára volt irva, hogy le fog az égből vettetni.

– Az Istenért! szólt megijedve Julia, mi baj fenyegeti önt?

– Semmi, semmi; szólt nyugalommal Kálmán; de oly arczkifejezéssel, melyből iszonyúakat lehete gyanítani s nagy szinpadi elernyedéssel egy karszékbe bocsátkozék.

– De igen, igen, önnek valami baja van! kiálta a delnő komolyan megrettenve; én kivánom, én követelem, hogy azt nekem megmondja.

A költő ismét a-tempo fölemelkedék s megfogva Julia kezét, mélyen tekinte annak szemeibe.

– Hisz-e ön a sejtelmekben? kérdé kisértetes hangon.

– Minek az?

– Nem ismeretes-e ön előtt azon érzés, mely valami az álomból az ébrenlétben? midőn legvígabbak vagyunk, egyszerre, mintha valami hideg kéz simulna végig arczunk felett, hogy ajkainkon a megkezdett kaczaj elfagy s mintha egyszerre egy bűvtükröt látnánk magunk előtt, melyből tulajdon arczunk néz reánk, halaványan, sötéten, mintha mondaná: ne örülj!

– Ugyan hagyja el; szakítá félbe Julia, kire izgatóan hatott a poezisnak ez a neme; nem jó ilyenekről beszélni. Szóljunk inkább menyegzőnkről. Kapott ön már levelet rokonaitól?

Sós Kálmán lord Byron képet csinált s szemeit felforgatva monda:

– Ön boldog, oh Julia, oh ön még gyermek és tud mindennek örülni.

– Ugyan hallgasson! hisz idősebb vagyok magánál jó öt esztendővel, ha nem többel.

– Ah Julia, az időt nem az évek teszik. Ön gyermek huszonnyolcz évvel, én megaggott férfi huszonnégygyel. Nem az a legvénebb, a ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, a ki legközelebb van a sírhoz, nem a napok száma hozza meg az arczok redőit, hanem a napok terhe. Én szenvedtem annyit, a mennyi egy ötven éves életre elég.

– Szegény Kálmán! sóhajta Julia, a költő vállára simulva s elég gyöngéd volt meg nem kérdezni tőle, hogy mi az ördögöt szenvedett már annyit? Egyébiránt erre azt felelte volna Kálmán, hogy azt nem jó meghallani emberi füleknek.

– Lássa ön. Folytatá Kálmán, e pillanatban, midőn önnek mennyei arczát látom, midőn szívemnek lángolni kellene azon gondolatra, hogy önt birni, önt örökre enyimnek nevezhetni fogom, valami jéghideg sóhajtás azt látszik súgni lelkembe: ne örülj, minden bizonytalan a nap alatt.

– De már ez bizonyos, mert már a dispensatióért is elküldtem s egy hét múlva rokonaink itt lesznek s menyegzőnket megtartjuk.

– Hah! egy hét múlva? Tudja-e ön, hogy akkor augusztus tizenharmadika van?

– Biz én nem néztem a kalendáriomot.

– Ah Julia. Az én sorsomra iszonyú befolyást gyakorol a tizenhármas szám. Minden baleset a hónapok tizenharmadikán történt velem.

– No hát megtartjuk előtte való nap.

– Ön oly biztosan beszél, mintha a sors kezét kezében tartaná.

– Hát ha én akarom és ön is akarja, akkor csak úgy gondolom, hogy mint bizonyosról beszélhetünk.

Kálmán e szóra felemelé tekintetét s mutatóujját feltartá, a magasba intve, úgy hogy Julia azt kezdé hinni, hogy valami pókhálót fedezett fel, mely a plafondrul csügg le s azt mutatja neki.

– Felettünk él a sors és a sors szeszélyes. Összetört szivek, széttépett remények a legédesebb áldozatok, mikben gyönyörködik. Oh Julia, ön boldog, ha nem jutott szívébe azon delejes érzelemből, mely a holnap sejtelmével tölti el a gondolatot; ha keble világában nincsenek meg azon bűvös húrok, miken a jövendőkbe látás szilaj keze játszik; különben önnek az arcza is eltanulná arczomtól a haloványságot.

Julia már únni kezdé ezt a sok visiót, magnetismust s más efféle aranyeres sejtelmeket, s hogy más irányt adjon a mulatságnak, leült zongorájához s elkezdett rajta egy csinos fantaisiet játszani.

Kálmán oda könyökölt a szék karjára, melyen Julia ült, sötét arczczal a jövendőkbe látszott nézni, haját felborzolta, szemei villogtak, majd ismét karjait összefonta s fejét a tenyerébe bocsátá, végre nem birta tovább érzelmei súlyát, öklével homlokára csapott s a legnagyobb exaltatióval kiálta fel:

– Ah, egy ily pillanat! e dalt hallani, – tégedet ölelni – s kéz kézben, szív szívben meghalni együtt, – egymásba lehelni lelkeinket! Óhajtasz-e együtt meghalni velem oh Julia?

– Majd, ha jó öregek leszünk, biz az szép lesz; de még egy kicsinyt hagyj bennünket élni.

Kálmán szánalmas arczczal tekinte Juliára, fájdalommal érezve, mily mélyen kell a nő lelkének az övén alúl állani, midőn azt sem birja felfogni, mi irtóztató gyönyör van abban: meghalni együtt? mikor semmi bajunk sincsen. – Ritka ember képes ezt felfogni.

Ezentúl Kálmán egy szót sem szólt többet, végig járt nehányszor a teremben, mint egy vándorló lélek, a kinek egyéb passiója nincs, mint az élő embereket ijesztgetni, azzal felkapta a kalapját s egy öngyilkos elhatározottságával odalépve Julia elé, szívrázó hangon mondá:

– Isten veled! Adja az ég, hogy sejtelmeim ne valósuljanak.

Azzal kiszakítá magát jegyese karjaiból, az ajtót is majd kiszakította sarkából s dúlt arczczal eltávozott.

Szegény Julia egészen kétségbe volt esve, minden rossztól kezdett félni, utána küldé az inasát, hogy nézze meg, nem tett-e valami kárt magában? s addig meg nem nyugodott, míg az inas hírül nem hozá, hogy a tens úr a casinóban rostélyost eszik zöld foghagymával, a miből inas észszel azt lehete következtetni, hogy ma aligha akar hölgyekkel szóba állani.

Ebben félig-meddig megnyugodva, délután tömérdek látogatással volt elfoglalva Julia s megütközéssel tapasztalá, hogy a kik két-három esztendő óta nem lépték át a küszöbét, mindenféle emberek jönnek hozzá s czélzásokkal, tanácsokkal iparkodnak kutatni, fürkészni azt a titkot, a mit ő már öt mérföldnyi távolságra hitt a várostól s egyik csudálkozásból a másikba esett, tapasztalva, hogy már az egész város tudja, miszerint ő egy hét múlva menyegzőjét üli.

Végre kénytelennek érzé magát hermetice elzárkózni mindenféle látogatás elől s iróasztalához ülve, elkezde egy szép, érzelemteljes levelet irni jegyeséhez. Meggondolá, hogy mennyire széthangolhaták prózai észrevételei a költő fellengős ábrándozásait, s mily keserű utóhangokat hagyhattak azok annak nem földi csizmákban járó szellemében s hogy azt jóvá tegye, belegondolkozta magát azokba a képtelenségekbe, a miket Kálmán elmondott, ráerőszakolta képzeletére azokat a furcsa érzelmeket, a mik sejtelmeknek nevezhetők, a miket érez az ember, ha a gyomrát meghűtötte, vagy náthája következik, vagy midőn táncz közben észreveszi, hogy valami kapocs szakadni, vagy fejéke lebomlani készül; ezekhez hasonló sejtelmek között irt össze egy csomó holdas historiát, a midőn belép a szobaleány s hoz egy levelet, melyet épen most adott át neki a posta.

Julia boszúsan kapá el a levelet, kizavartatván sejtelmei ködéből, de a mint rápillantott s a kézirást megismeré, akkor aztán igazán sejtelmek szállották meg, Kálmán irását ismerve meg a borítékon.

Szívdobogva tartá kezében a zárt levelet. Vajjon mit ir? Irgalmas ég? Hátha az van a levélben, hogy a midőn e sorokat olvasom, akkor már annak irója…

Nem engedé magának bevégezni a rémeszmét, hirtelen inte szobaleányának, hogy távozzék s egyedül maradva, reszkető kézzel bontá fel a levelet. Négy sűrűn irott oldal állott előtte.

«Imádott, örökké feledhetlen angyal!»

«Láttál-e már valaha két csillagot az égen, melyek oly közel állanak egymáshoz, hogy puszta szemmel egynek tartaná őket az ember s melyek világteremtés óta egymás körül forogva, csodálatos tüneményt képeznek a csillagrendszerben s ime egy véletlen szavára a mindent kormányzó sorsnak, egyszerre egy közülök elválik s megindulva az égen, üstökös csillag lesz belőle, melynek végzete a világon kívül bujdokolni s ijeszteni vészt jósló lángjaival a remegő csillagokat.»

Juliának nem volt türelme ezt az egész astronomiát végig olvasni, hanem egyszerre a végére futott s olvasá, a mi ott állt.

… «miután atyám kivánsága életemre nézve vasbilincs, mely engem, mint Prometheuszt, a sziklához lánczol, ő pedig azt kivánja tőlem, hogy tekintetes Berkessy Gábor protonotárius úr kisasszonyát vegyem nőül, nem marad hátra más, mint meghalnom, vagy engedelmeskednem. Ha csak enmagamat tekinteném, boldogság volna reám nézve a halált választani, de te rád gondolok, kinek lelkét ily eset örökre megzavarná, azért élni fogok és engedelmeskedem, csupán te érted, csupán a te nyugalmadért. Könyekkel szememben, szívemben a halál tőreivel irom e sorokat hozzád: felejts el örökre engem, ki emlékeddel halok meg. Sós Kálmán.»

Julia a holdból esett le…

Hát ez volt az a halálos sejtelem, az a magnetismus, azok a titkos visiók, hogy egy másikat akar nőül venni.

A következő pillanatban hidegvérrel fogá össze a levelet a magáéval a delnő s a nélkül, hogy arra is méltatná, hogy kétfelé repeszsze, bevetette a kandallóba.

Csengetett.

A szobaleány belépett. Julia nehány szót irt s azt lepecsételte.

– Az inas rendeljen rögtön lovas futárt, a ki Nánásy úr után menjen s ha még az alispánnál kapja, adja át neki e levelet, ha ott nem találja többé, menjen utána Pestre, az Arany sasba szokott szállani, ott keresse fel. A fizetést nem kell kimélni.

A város tele volt már a hírrel, hogy Julia férjhez megy; az volt csak még a szerencse, hogy senki sem tudja, kihez?

Ilyenformán Berkessy Gábor úr kisasszonyát már harmadik oldalról is fenyegeti a szerencse; – hogy ez érdekes szerelmi csőd hová fog fejlődni? azt időjártával, annak rende és módja szerint szintén meg fogjuk tudni.

Berkessy Gábor urambátyám egy hatvan év körül járó fiatal ember volt, kinek haja és bajusza galambfehér volt már, de lelke oly ifjan maradt, mintha most is harmincz éves volna. Mulatságokban ő volt a társaság lelke, mindig tréfás, a nélkül, hogy valaha sértene, anekdotái hiresek voltak a környékben s ha ebéd vége felé egyet-kettőt előhozott, megrázkodtatta az egész társaságot, hogy az emberek a székekről forogtak le a kaczagás miatt, a mi megbecsülhetlen dolog hosszas lakmározás után s ha azután ő is hozzá kezdett a nevetéshez, azt a város végin is meghallották, mert azt a menydörgő kaczagást csak akkor lehetne valamihez hasonlítani, ha az oroszlánoknak is szokásuk volna a nevetés; úgy hogy mikor Makón, vagy Szegeden szinészek voltak s ő betalált vetődni valami nevettető darabba, nem egyszer megtörtént, hogy félbe kellett szakítani miatta az előadást. Eleinte csak lassankint buffogatott: ha! – haha! – haha! csak tartogatta a kendőjét a szájára, iparkodott komoly képet csinálni, úgy tett, mintha köhögne, míg végre, mintha egy bomba pattanna szét benne, kitört irtóztató hangon: hahhahhahhaha! a könyek végig patakzottak orczáján, ütötte az öklével az előtte álló padot, rugdalta a földet, magával ragadta a nézőket, a nézők a játszókat, úgy hogy mikor valamelyik szinész már meghallotta az első «ha!» felkiáltást, ugyancsak sietett elmondani, a mi szájában volt, mert aztán szó sem volt róla, hogy szóhoz juthasson.

Hogy én ilyen sokat beszélek Berkessy Gábor urambátyám nevetési virtuozitásáról, ez azért van, mert szerintem ahhoz, hogy valaki jól tudjon nevetni, nemcsak jó tüdő, hanem jó szív is kell, s erről is ismeretes volt a derék úr az egész környékben. Egész arczulata a leghívebb tolmácsa volt lelkének: az a jó gömbölyű kép, azok a mosolygó szemek, ezüst szempilláikkal, az a mindenfelé mozgatható bozontos fehér szemöldök, az épfogú piros száj s a fehér bajusz a piros orczán, mintha hó esett volna rózsalevelekre és a félreismerhetlen szívjóság kinyomata minden vonásaiban oly bizalomgerjesztő tekintetet adtak neki, hogy közelében lehetetlen volt jól nem érezni az embernek magát s ha vele szemközt ült, még a karácsonyi legatus is vérszemet kapott.

Harmincz éves volt a jó úr, midőn megházasodott, jó, szelid felesége volt, kivel tizenkét évig élt példás békességben, a nélkül, hogy gyermekük született volna. Ekkor végre, midőn nem is vártak többé reá, köszöntött be az elkésett áldás, egy kis leányka képében.

A boldog pár még egyszer oly boldoggá lett; a kis Linácska lett öröme, szemefénye, reménysége, dicsősége mind kettőnek. Azt szeretettel, gyöngédséggel, hizelgéssel halmozák, mindenben kedvét keresék, kényeztették, cziczomázták, a gondolatját is siettek eltalálni, és – különös játéka a természetnek, – az egyetlen gyermek, nem hogy elromlott volna annyi gyöngéd kényeztetés által, sőt mindez csak szelidebbé, kedvesebbé tette őt, anyja szemeinek egy intésével igazgathatta őt, s nagyobb örömöt nem ismert, mint szüleinek kedvökben járhatni; a reá pazarlott gyöngédség, szeretet, háladatos földre talált lelkében, ép oly gazdagon fizetve mind azt vissza, ellenkezőleg a legtöbb elkényeztetett természettel, mely olyan szokott lenni, mint az eczet, mentül több czukrot raknak bele, annál erősebb eczet lesz belőle.

Alig tíz éves korában elveszté anyját a leányka, a mi ifju lányra nézve a legnagyobb csapás, az apai gond soha sem pótolja az anya figyelmét, sokat nem vesz észre, sokat elmellőz az apa, a mi az anya figyelő lelkét nem kerülte volna ki. Ámde Linán e csapás sem változtatott, csupán komolyabb lett azóta. A házi asszony gondjai lassanként az ő vállára nehezültek s ifju nőknek legbiztosabb őre a házi gond. Ez munkás életet ád, komolyságra vezet, megtanítja önmagát becsülni, kiirtja a szenvelgést, álérzelmeket és az életbe vezet.

A kis lánykából serdült hajadon lett, jóságáról, szelidségéről messze földön beszéltek, atyjának meglehetős karban álló vagyona volt, ezt is jól lehete tudni, mint ezt igazolni látszik azon körülmény, miszerint eddigelé tudtunkra egyszerre három kérő indult háztűznézésre Berkessy Gábor urambátyámhoz.

Elvégre azonban ki kell mondanom, miszerint e jó, kedves, szelid leányka külsejére nem volt az, a mit költői nyelven szépnek szokás nevezni.

Valóban nagy gorombaság, a mit ezek a költő urak elkövetnek a világgal; már szerintök annak, a ki nem tökéletes szépség, joga sincsen igényt tartani a boldogsághoz, mind azok a nők, kiknek arczát rózsákhoz és liliomokhoz nem lehet hasonlítani, nem is egyébért születtek, mint hogy megcsalassanak, ráadásul adassanak pénzeikért, pénz nélkül pedig épen elő sem fordulnak regényben.

Pedig az élet ezt meghazudtolja: a családi boldogságot oly házaknál is virulni látjuk, hol a nőt nem festették le almanachok számára s a szerelem, a gyöngéd költői lélek felkeresi a szerény, igénytelen alakokat, kedvességet, gyönyört, vonzó értelmet árasztva el azon vonásokon, miket a természet nem alkotott festői mintának, miket ha le kellene irni, alig tudnók elmondani, mi rajtok oly kedves? ha mozdulatlanul lerajzolva előttünk állnának, hideg közönbösséggel fordulnánk el tőlük, de a mint beszédessé lesznek, a mint egy mosoly, egy ábránd, egy szelid részvevő indulat végig vonul rajtok, édes vonzalom lep meg bennünket, az arcz, melyet a természet halaványon hagyott, az ajkak, a szemek valami új ismerős bájt nyernek, a lélek bebizonyítja hatalmát az alak felett, leküzdve annak hiányait s széppé varázsolva, a mi nem az: – hanem persze ahoz is lélek kell, hogy azt valaki meglássa.

Linka is azon női alakok közé tartozott, kiket a természet nem tett ragyogókká. Szerencsére azon öntudatra nem enged a természet senkit sem jönni, hogy magáról elhigye, miszerint nem szép. Az nagy szerencsétlenség lenne, s képes volna igen roszszá tenni az embert. Aligha volna az jó lelkű ember, ki a tükörbe nézve, valamit fel ne tudna fedezni magán, mi arczát kedvezővé teszi és a mit valóban más is észrevehet rajta hosszasb figyelem után. Ezek az eszmék ugyan nagyon ártanak a classicus fogalmaknak, s a szépműtan vissza fog borzadni annak hallatára, hogy a nem szép is lehet költészet tárgya, de ki tehet róla, hogy annyira elszaporodott az ember a földön, hogy egészen benőtte tarka népeivel az olympi egyformaságot, s a néger és a lappón szépnek találja a maga párját s még olyan vakmerő is akad, a ki azt állítja, hogy a szellem is lehet szép.

Mind e beszédeket pedig nem szabad unnod, nyájas olvasóm; mert azt jól tudod, hogy ide háztűznézni jöttünk, tehát türelmesen meg kell hallgatnod és látnod mindent, hogy hiába ne fáradtál légyen ide.

Épen hajnalodik, a harangszó ébredőt cseng a faluban. A felkelő nap legelső sugarai a ház ablakára sütnek s a zöld ablakredőnyök egyenkint felnyilnak, csupán kettő marad zárva, ott még az öreg úr alszik. A hajnali friss lég keresztül járja a szobákat, mik már akkorra ki vannak tisztogatva, a megbecsült ősi bútorok letörölgetve, az ablakkal szemben az üveges pohárszék nagy fénymázos czifra szárnyakkal, miknek oszlopait aranyozott angyalok tartják, benne csészék és metszett poharak, mik között még az is látható, melyből Gábor bátyánk nagyanyja menyasszony korától kezdve 82 éves koráig ivott. Gyönyörű rendtartás, a hol egy pohár 82 esztendeig eltart, még a füle sincs letörve. Oldalvást egy magas kihúzó szekrény látható, harminczkét fiókkal cseresnyefából, melyet remekbe csinált egy szittya asztalos, minden fiókon bronz oroszlánfejek, melyek karikát tartanak fogaik között. Két oldalt áll két superlátos ágy, melynek függönyeire igen szépen van kinyomtatva egy szarvasvadászat, a magasra fölvetett párnák közt nem hál senki, de azért minden napfényes délután kiterítik azokat a folyosóra, s úgy vetik újra; a két ablak között áll egy ősi tükör, melynek rámája is czifrára köszörült tükörből van, alatta egy lekapcsolható fekete bőrpamlag, mely fölé a falon immortelle virágból fűzött koszorú van akasztva, mely legalább is lehet félszázados. Az egyik szögletben áll egy nagy falióra, földigérő házban, melynek ketyegése bár ritkán altat el, verése ritkán ébreszt fel valakit, még sem múlik el nap, hogy pontosan fel ne volna húzva; a másik szegletben végre áll a magas kecskerokka, melyen ős időkben a nagymama szokott fonni, s melyet kegyeletből azóta senki sem mekegtet.

Ez az egyik szoba.

Meg kell még azt is tudnod, kegyes háztűznéző, miszerint a pohárszék aljában negyvennyolcz személyre való ezüst hever, a mely nem jár elő, s a szekrény fiókjai szinültig vannak hófehér abroszokkal és sávolyos kendőkkel, el lehetne velök látni egy restaurácziót.

Most jerünk a másik szobába.

Ez már a legújabb divat szerint van bútorozva. Gábor úr egy nevenapján azzal lepte meg leányát, hogy tudta nélkül egy egész szobát divatos bútorral szereltetett fel; kényelmes karszékek, ruganyos pamlagok, melyek később zongorával is szaporodtak, a háttérben egy üveges chiffon, mely tele van név- és egyéb ünnepekre kapott kedves csecsebecsékkel; a himzett szőnyegek mind a házi kisasszony saját művei, ki a mellett, hogy a háztartást példás renddel viszi, azon finomabb női munkákra is talál időt, úgy osztva fel óráit, hogy egyik dolog a másikat ne mulaszsza.

A kis himző asztalkáról nem hiányzanak az irodalom újabb termékei is, s szépen szám számra rakva, ott látható az Athenæum is és a Regélő, az ő Honművészével együtt, ekkoriban a magyar szépirodalom időszaki képviselői.

E teremből nyílik Linka hálószobája, oltártiszta kis menedék, szellős ablakkal, mely a kertre nyílik, a nagy mályvarózsák betekintgetnek rajta; a falon rézkalitkában kanári madárka berzenkedik, tollát borzolgatva, s ha úrnője szavát hallja, olyan éneket kezd, hogy majd megszakad picziny szíve bele. Meglepő csín és rend mindenütt, egy félrecsúszott redő nincs a függönyökön, egy elhajított tárgy nem hever sehol, sem egy gondtalanul levetett öltönydarabot nem látni, – szék, asztal nem áll útban, a varróasztalból nem csüggnek czérnák, galandok, a zsurolt padlat oly fehér, mint a lisztláng, olajfolt, sáros láb nyoma keresve sem található rajta, csupán a kis kanári szemtelenkedik néha, elszórva a kendermagot, melyet úrnője azután, valahányszor bejön szobájába, szemenkint szedeget fel utána.

A terem tulsó ajtaja egy előszobába vezet, innen nyílik az öreg úr hálószobája: ne zörögjünk, mert még alszik. Az épület tulsó szárnyán vannak a vendégszobák, konyha, éléstár és cselédszoba, körül négyszegű oszlopokon nyugvó fedett folyosó vonul, ellátva padokkal, itt szokott pipázni az ismerősök, szomszédok, komák és atyafiak egyessége, jó árnyékban, ha a nap süt, jó szárazon, ha az eső esik.

Még csak most kezd a nap a fákon keresztül sütni, az udvaron nagy a sürgés-forgás, az aratónépek készülnek indulni a tarlóra, vidám barna leánykák tréfálóznak nyalka legényekkel, az öreg béres, kifent bajuszával, kihajtja czímeres szarvú ökreit a kútra itatni, s míg ő a kankalikos kútgémet nyikorgatja, a kis béres a szekér-oldalon olyan hegyesen fütyörész, mintha az övé volna ez a világ kétszer. A pitvar alatt a hajdú nagy tusakodásban látszik egy pár ezüst sarkantyús csizmával, melyet olyan fényesre törekszik kefélni, hogy akár megborotválkozzék belőle, a ki felhúzza; a nyitogatott konyhaajtón keresztül csapódik a jó friss rántásszag. Végre kilép a folyosóra a házi kisasszony. Arcza, mert a tűznél volt, szokottnál pirosabb, s fehér kendőcskével van bekötve, mely árnyékot tart fölötte. Kijön és kenyeret, pálinkát oszt az aratóknak, ezt sem azért teszi, mintha gazdálkodnék, sőt ellenkezőleg, hogy mindenkinek elege legyen. Lám, az ifju leányzók számára, kik még az égett bor áldásait nem ismerik, külön rántott levest főzött, hogy éhen ne menjenek a dologra, s addig meg nem nyugszik, míg meg nem győződött felőle, hogy adományaiból mindenki részesült. Az aratók útra indulnak jó kedvvel, az ökrök kolompja, az öreg béres ostorkongatása s a kis béres füttye elhangzik; az apró marhácskák serege előjön, felugrálnak a nagy malomkő asztalra a diófa alatt, hol a munkások reggeliztek, felszemelni az elhullott morzsát, s törik magokat, midőn a kis gazdasszony szakajtó kosárral kezében újolag megjelen, s mindeniket a maga szokott nemzeti dialectusán hívja magához.

Most ismét a konyhai gondok jönnek a sorba, a kávépörkölés ismét a házi kisasszony dolga, mert ha másra bízza, vagy egyenetlenül pörkölődik, vagy megég, a mi kellemetlen ízt ád; takaréktűzhelynek még ez időben híre sincs, mindent lángnál és parázson kell főzni, s nagy gondot ád a szakácsnénak a felügyelés, hogy lábasaiba ne csapjon a láng, be ne hordja a pernye, s sokkal több bajjal jár a konyhát oly tisztán tartani, miként ez.

A hajdú ezalatt asztalt terít az előszobában, a kanál és findzsazörgésre felébred az öreg úr, s megtudja, hogy kávét ütött az óra, s nem sokára kinyitja ajtaját és teljes ornatusban kilép, lábán a sarkantyús csizma, mentéje panyókán vetve nyakába, sűrű rövidre nyirt őszhaja födetlen, a pipa megtömve szájában. A hajdú szerencsés jó reggelt kiván, három ásitozó agár előnyujtózkodik az asztal alól s barátságos indulattal ugrál az öreg úr nyaka közé, ki csendes lélekkel kimegy a konyhába pipáját meggyujtani, jól tudva, hogy leányát ott fogja találni. Linkának épen mind a két keze tele van lábassal, serpenyővel, miket nem tehet le, ennélfogva a mint meglátja apját, a legkedvesebben csengő hangon szól: «jó reggelt, kedves édes apám, ugyan kérem szépen kedves édes apám, tartsa ide a kezét.»

– Minek? kérdé az öreg úr, de csak oda tartotta a leány elé.

Hát csak azért, hogy oda hajolhasson és megcsókolhassa; mert kezei nem voltak szabadok.

Az öreg úr megczirógatá leánykája arczát, s azzal kikeresve egy darab menyecske szemű parazsat a tűzből, azt elébb két ujjával felkapta, azután a tenyerében megrázogatta, úgy ereszté a debrői tetejébe, hüvelyk ujjának körmével belenyomogatva.

A reggelizésnél Linka szedi a czukrot az öreg úr findzsájába, ki nagyon édesen iszsza a kávét, ő tudja már milyen erősen, milyen feketén kell azt csinálni? úgy, hogy Gábor urat annyira elkényezteté, miszerint ő idegen asztalnál meg nem tudja inni a kávét.

Most még csak egy helyzetben kell bemutatnunk a kis gazdasszonyt; láttuk szobáit, konyháját, most csak azt kell még látnunk, mikor pöröl. Mert a jó gazdasszonynak okvetlenül pörölni is kell, nagy háztartás sok bajjal jár, s a hibát elnézni legnagyobb hiba. Hanem épen az a mesterség, pörölni tudni kellemmel, méltósággal, hogy az embert se meg ne utálják, se ki ne nevessék érte. Hogy Linuska így tudjon már pörölni, azt ne kivánjuk tőle; ő rendesen jó kedvet szokott aratni, mikor valakit megszid. Épen kávéját hörpölgeti, egy akkora findzsából, mint egy jókora dióhéj, a mint egyszerre nagy kutyaordítás hallik a konyhából, mintha valaki riogatná az agarat.

Hah! egyszerre leteszi csészéjét, s rohan ki az előszobába.

– Ki bántja azt az állatot? kérdi galambharagtól reszkető hangon.

A cselédek mind kaczagnak, a hajdú befogja a száját, s úgy iparkodik megfelelni.

– A Fecske felugrott a tűzhelyre.

– Hát azért mindjárt ütni kell, kinozni a szegény állatot? Annak az épen úgy fáj, mint magának; jól esnék magának, ha mindjárt megütnék, mihelyt a tűzhelyhez közeledik?

– De hiszen nem bántotta senki, hanem bele dugta a fejét a tejes köcsögbe, s most nem tudja kihúzni, azért ordít.

– Igen, mert maguk a rendetlenek, – gyere ide Fecske kutyám; – mert nem kellene a köcsögöt a tűzhelyen hagyni, – gyere innen szegény kis kutyám. – Bántottak ezek a rossz emberek. (Kénytelen volt eltörni a fazekat, hogy a kutya fejét kiszabadítsa.)

– Hiszen tudni való, hogy a köcsög a hibás, nem a kutya. Kötekedék a hajdú.

– Igen, csak nem hagyhatom megfulladni egy köcsög miatt.

Azzal visszatért atyjához, ragyogó arczczal jelentve:

– Ugyancsak jól összeszidtam őket.

Épen a reggeli végeztével érkezik a városba küldött hetes, hozza a hóna alatt a postáról kapott mindenféle ujságokat. Az öreg úr megtartja magának a Jelenkort, Linkának jut a Regélő.

Míg az öreg úr nagy figyelemmel követé Esparterot és Zummalacarreguyt, azalatt Lina egy futó pillantással át akará tekinteni a Regélő szende hasábjait, mert arra csak este ért rá, hogy egészen figyelmesen átolvassa, s ime a mint a legelső lapra nyit, egy sonett tünik szemébe ezen felirással: «B**ssy Linához». Hirtelen összecsapta a lapot, mintha valami lélekidéző könyvbe tekintett volna, s azt oly zajjal tevé, hogy az öreg úr, ki épen akkor egy kezdendő tengeri ütközet ágyúi előtt állt, felriadt rá:

– Mi lelt?

– Semmi sem, szólt a leány, majd elhalaványulva, majd elpirulva, csak a lap akart kiesni a kezemből.

Nem hazudott, mert csakugyan ki akart esni a kezéből.

Gábor megcsóválta a fejét, s sietett tovább olvasni, nehogy híre nélkül összelőjenek azalatt egynehány flottát.

Lina pedig összehajtá négy-öt rétbe a lapot, s kis köténye zsebébe dugva, nesztelenül kisompolyodott a szobából, fogta kis öntöző kannáját, kiment vele a kertbe, s elkezdé virágait öntözgetni. Szentül föltette magában, hogy azt a lapot nemcsak hogy maga nem fogja olvasni, sőt úgy eldugja, hogy senki soha rá ne akadjon. Ez erős szándékkal megöntözgeté szegfűit, ibolyáit, szüntelen azt fürkészve, hogy hová dughatná el a lapot alkalmas helyre? mert hogy elégesse, ahoz ismét nagyon kegyetlen szív kellett volna; míg végre az üvegház előtt eszébe jutott, hogy vannak abban nagy cactuscserepek, melyeket soha sem szokás helyökből kimozdítani, azoknak egyike alá majd elrejti, s e szándékkal belépett az üvegházba.

Ott széttekintve, látta, hogy egyedül van. Az egyedüllét kedves keresztanyja minden gyöngeségnek; a mint kivevé zsebéből a lapot, nem állhatá meg, hogy még egyszer bele ne tekintsen, hisz itt nem látja senki, ha el fog is pirulni, s mintha valami nagy szégyenlendő dolgot követne el, remegő kézzel kibontá a lapot, s olvasá szívdobogva a hozzá irt költeményt.

Azon faja volt ez a verseleteknek, mik húsz év előtt alkoták az ifju irodalmat (mert nálunk mindig volt ifju irodalom, mely soha sem érte meg az öreg kort), szorongatott lelkesedés, egetmászó poézis, étvágytalan kivánságok, szárnyas betűk, hangzó szavak; mik akkor oly kedvesek voltak, s mikben volt legalább annyi jó, hogy ha nem volt is bennök érzés, legalább nem is csábítottak érzeni.

Lina pirulva futá végig a sonett sorait. Megtudá belőlök, hogy ő az Isten legszebb angyala, s hogy van egy rózsavirány, melynek bájzengedelmein elandalogva merengeni és hollófürteinek éjsátorában lelni boldog halotti szemfödélt, – nem különben feltámadni sötét szemeinek fekete napsugárai által egy gyönyör koránydús új üdvderületre nagy hajlandósága volna az alólirottnak, állván ott S-s Kálmán, Sz-ről.

Lina ismerte már ez ifjut; többször találkozék vele Sz*en megyegyűlések alatt.

Átolvasva a sonettet, még sem találta azt olyan borzasztónak; kivéve természetesen annak költői oldalát.

E perczben hirtelen nevét hallá kiáltani a kertajtóból:

«Lina kisasszony!»

Ijedten rejté el a lapot ismét köténye zsebébe, s halvány arczczal, mint kit valami rossz tetten kaptak, lépett ki az üvegházból.

– Vendégek érkeztek, siessen! kiáltozott eléje az érte küldött szolgáló.

Már akkorra bementek a szobába, csak az ősi bárka állt az udvar közepén, a három szomorú paripával, melyekről Marczi akkor szedte le a hámot.

E szerint tudjuk, hogy kik jöttek?

Lina sietett a szobába, levette fejéről a kendőt, melyet a napsütés ellen kötött, lesimította a haját kezével, s hallva, hogy egy szobában nagy örvendetes hangon egyszerre négy ember beszél, oda benyitott.

Csakugyan ők voltak.

A kedélyes falusi úr, a regnáló asszonyság, a hórihorgas siheder és a szeretetre méltó kis fiu.

A szomszéd faluban állomást tartottak az éjjel, s csak korán reggel indultak el, a mi azon sok oldalú czélból történt, hogy a lovak kipihenhessék magokat, s nyargalvást hajtsanak be az udvarra és hogy mindenki gálába tehesse magát, a mi meg is látszott. A derék asszonyság fel volt ékesítve nagy sárgazöld szivárványos szalagú főkötővel, melynek keményített bodra úgy fogta körül a fejét, mint a hogy a napot festik a kalendáriumban, volt rajta egy világoszöld selyem viganó, melynek a nyolczszáz huszonkettediki divat szerint oly rövidnek kellett lenni, hogy az alsó szoknya tenyérnyi himzete alóla kilássék, öve is volt nagy bronzcsattal, csaknem a hóna alatt átkötve s ezüst színű piros virágos selyemkendő volt felülvetve díszesen.

Menyhárt úr meg volt borotválkozva, s a haja felborzolva nyalkán, inggallérja szeretett volna felállni, de nem lévén kikeményítve, csak a jó szándéknál maradt; mellénye fehér pikét volt, már egy kissé halaványsárga is, fél felére kifityegett a bodros tászli, oldalzsebében egy irtóztató nagy óra árulta el magát részint terjedelme, részint oly hangos ketyegése által, hogy szinte bele beszélni látszott a discursusba, az egy szép fekete zsinórra volt kötve, melyet nyakbavetve kellett viselni, mint valami kardkötőt. A tegnapi zöld dolmány helyett feszes tobákszín kaput volt rajta, hosszú és keskeny szárnyakkal, mik csaknem földig értek, s a magyar nadrágot pantalon váltá fel, sárga ánginétből, felül nagyon bő, alól nagyon szűk. Kiegészíté mindezt egy magas hengerkalap, mely most közbámulatra az asztalra volt téve.

Sándor öcsémen a juratusi atillája volt, meggyszín bársony mellénynyel, s különösen meglátszott rajta, mennyire más embernek érzi magát az atilla-dolmányban, mint mikor a bonzsur van rajta, a bonzsur egészen leverte, alázatossá, szégyenlőssé tette; az atilla önbizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most nem bújt a kályha mögé, nem csókolt kezet a hajdúnak, sőt iparkodott magát kéz alatt tartani, s komázva bánt mindenkivel. Ez is egy vonás a siheder évekből; – ha vásott kaput van rajta, kikerül előtted, hogy ne legyen kénytelen köszönni, ha új kaputot öltött, keresztül bukik rajtad, s azt várja, hogy te köszönj neki.

Még a kis kadét is változásokon ment keresztül, meg volt mosdatva és megfésülve simára és megpofozva szelidre; az utolsó állomáson előre megverték jól, hogy majd a háznál rosszul ne viselje magát, az egész úton végig sírt, szerencsére elfáradt bele és most pihen.

A mint Lina belépett, Zsuzsi néni azonnal felugrott és eléje szaladt, átölelte, összecsókolta, a fejkötőjét egészen félrenyomta s diadaltól sugárzó arczczal vezeté a szemérmesen elpiruló leánykát családja többi tagjai közé.

– No te lurkó! szólt Sándor öcsémhez fordulva, gyöngéd anyai gorombasággal, hát nem derék leányt választottunk mi a számodra he? Te pokolszülötte nem vagy érdemes rá, hogy ilyen derék leányka rád nézzen.

Sándor öcsém fanyalgó mosolygással tekinte Linára, mintha azt gondolná, hogy sokkal szebbnek képzelte mégis, mielőtt látta. Hanem az is meglehet, hogy a csizmái igen szűkek voltak, s elég rosszul esett neki, hogy a székről fel kellett állania.

Linkát először meglepte ez a cordialis bevezetés, később szelid szégyenpirulással menekült atyja mellé, mintha védelemre szólítaná fel ennyi váratlan megtámadás ellen, mit az öreg úr észrevéve, a zsoltári versként «ő paizsát ragadá elé» s lándzsát tört az ostromlókkal.

– De már a leányomat nem rabolják el tőlem oly könnyen, hugom asszony!

– De biz elviszszük azt, vagy itt hagyjuk a fiunkat is urambátyámnak.

– Jól van, azt már nem bánom, akár mind a kettőt. Az én fiaim lesznek. Elfogadom.

Utczu a fiam Péter megijedt erre a szóra, oda veté magát az apja térdei közé, s átfogva két kezével annak két lábszárát, elkezde ordítani: – Én nem leszek ennek a bácsinak a fia, engem vigyenek haza. Én a tátinál maradok!

Bevégezte e tréfás jelenetet Gábor úr iszonytató kaczagása, mint mikor operák végén egyszerre beleszabadul az öreg dob és trombita az énekbe s nem hágy egyebet hallani.

Menyhért bácsi valahogy lefeszegette a lábairól a kis kullancsot, s oda lódítá az anyjához; kapaszkodjék abba. Lélekadta fia!

– Soh’ se bántsátok, monda Zsuzsi néni, majd mikor őtet házasodni viszszük, ő sem fakad sírva, ha ott hagyják, a hol szép leány van a háznál. Hiszen lenne csak urambátyámnak még egy leánya, a ki neki való volna.

Menyhért úr beleszólt. Szükségét érezte valami okosat mondani:

– Ne szólj asszony. Lásd meg, hogy ki előtt beszélsz? Itt fiatal ártatlan leányzó van jelen, a ki elpirul, mikor te házasságról beszélsz. A házasság olyan dolog, a miről addig beszélni sem szabad a leányzók előtt, a míg meg nem történt rajtok; nekik azt sem szabad tudni, hogy az micsoda? Sőt én nagyon helyeslem, hogy a törököknél addig nem is látja a menyasszony a vőlegényét, a míg…

Ebben a perczben rálalált tekinteni Menyhért úr a felesége orrára. Hát milyen mozgásokat vitt az véghez! volt neki valami különös mestersége az orrát hol felfelé, hol lefelé igazgatni, s ha mindez nem volt eléggé sikeres, elkezdett némán tüszkölni, de sűrűn.

Menyhért úr abban a pillanatban úgy belesült a beszédbe, hogy azt sem tudta, hol jár.

– Gyerünk, nézzük meg a lovaimat, szólt közbe Gábor úr, s ha szívéhez gonoszkodás férhetne, hajlandók volnánk azt hinni, miszerint az elkezdett beszédnek megillető auditoriumot akar szerezni.

Menyhért úr egyszeriben készen volt a lovakat megtekinteni. (A legszebb négyes fogatot bizonyosan a leányának fogja hozományba adni, gondolá magában.)

– Mi pedig kimegyünk a kertbe Péterkével, monda Zsuzsi néni.

– Aztán leszaggatunk sok virágot, örvendezék Péter.

– Azt nem szabad, te kis bolond, feddé őt az édes mama. Hanem lepkéket, bogarakat fogdosni azt szabad.

Más emberek előtt az ilyen szavakért baraczkot kapott volna a fejére a szeretetre méltó fiucska, hanem itt édesen kellett magát viselni mindenkinek, hogy azt higyjék, miszerint ez az egész család csupa tejből-vajból készült.

Sándor öcsém e közben csak nézett, hogy vajjon a lovakhoz menjen-e, vagy ő is bogarakat fogdosni vállalkozzék? míg Linka szerényen várta, hogy atyja mit fog vele parancsolni.

– A fiatalok csak hadd maradjanak együtt, vágott hirtelen közbe a mindenen keresztül látó Zsuzsi néni. Hadd beszélgessenek, hadd mulassanak egymással; az ilyen ártatlan kedvteléseket soha sem kell megakadályozni. Gyerünk apjok.

Ez azt tette, hogy nem szükség ellentmondani. Az atyafiságos társaság egyedül hagyta a fiatalokat a maguk ártatlan kedvteléseire.

A helyben maradt felek átlátták, hogy már ezen az ártatlan kedvtelésen át kell esni, s nyugodt lélekkel megadták bele magukat.

Linka leült az egyik ablakhoz, legkevésbbé sem lévén ezen jelenet által meghatva. Azon szelíd kedélyű lények közé tartozék ő, kik megszokták már, hogy semmi beleszólásuk se legyen tulajdon sorsukba, kik tudják magukról, hogy a természet őket nem jogosította fel magukat csodaszépeknek, vagy elméseknek tartani, s ennélfogva valami kitünő állásra soha sem tarthattak igényt a világban, kik ha rajzolnak is lelkeikben ideált, örökké temetve marad az, s kit mélyebb belátás, vagy gyámkodó kegyelet oldalukhoz vezet, ahoz nem visznek ugyan lángoló szerelmet, de tiszta, törhetlen hűséget igen, s egy sóhaj, egy köny el nem árulja egész életükön keresztül, hogy a szív üresen maradt.

Ő tehát leült nyugodtan himző asztala mellé, míg a tulsó ablakban Sándor úrfi húzta meg magát, egy nagy olajfestményre bámulva, mely egy szép piros pásztorleánykát ábrázolt. Bizonyosan arra gondolt, hogy milyen sokba kerülhetett annak a képnek a rámája.

Linka észrevette a bámészkodást, s hogy megkezdhesse a beszédet, megszólítá Sándort.

– Azt a képet nézi, ugy-e mennyire nem hasonlít hozzám?

– Magához? kérdé elnevetve magát Sándor. Ohoho! Dehogy hasonlít.

– Sokkal pirosabb, mint én vagyok.

– Az ám.

– És kövérebb, mint én.

– Persze, sokkal.

Linka azt kezdé hinni, hogy szerencséjére olyan emberrel akadt össze, a ki szereti megmondani az igazat.

– Én nem is tudom, hogy miért akart engemet az a festő szebbnek festeni, mint a milyen vagyok.

Sándor most vette észre, hogy milyen balga feleleteket adott és sietett magát kivágni.

– Az az hogy nem szebb ez a kép, mint a kisasszony, sőt inkább csúnyább, mert ennek görbe is a feje, az egyik része az arczának szélesebb, mint a másik.

Linka átlátta, hogy egy becsületes emberrel van dolga, a ki annyit sem ért a képekhez, mint a bivaly. Más thémát kellett kezdeni.

– Kegyed Pesten lakott, megismerkedett ugy-e bár az ott lakó költőkkel?

– Oh igen bizony, – voltak nagy költők közöttünk, a kik igen sokat elköltöttek, de én nem sokat költöttem, hat forintom járt minden hónapra a princzipálisomtól, meg ebéd, vacsora.

Linka nagyot nevetett, azt gondolta, hogy Sándor élczeskedni akar; pedig nem volt szándéka.

– Menjen kegyed. Nem olyan költőket értettem, hanem versirókat.

– Úgy? szólt Sándor szétnézve a világban, bizony olyat nem láttam Pesten.

– De műveiket szokta olvasni? például Vörösmartyt?

– Oh azt igen. Ugy-e az az, a mit Kisfaludy irt?

– Dehogy! Hiszen Vörösmarty maga a költő.

– Ahán! Tudom már! Ő irta Kisfaludyt.

– Ejnye, kegyed én velem tréfál. Csak nem akarja tán elhitetni, hogy épen nem ismeri a magyar költészetet?

– Üm. Furcsa. Hát azért ha egyet nem ismerek, ismerhetek olyat, a kit meg más nem ismer. Szeretem én a verseket nagyon, tudok annyit könyvnélkül, hogy.

– Szépek? Irjon le nekem a dalgyüjteményembe egy párt. Kiktől vannak?

– Hát a legszebbek Vad Jánoséi.

Linka rábámult.

– Kicsoda az a Vad János?

– No látja, azt meg maga nem ismeri, pedig Kőrösön poéták præceptora volt.