VII. EMBEREK ÉS KÉTLÁBÚ ÁLLATOK.

Orbis pictus.

Mióta a nagy Plato kimondá, hogy az ember nem egyéb, mint kétlábú tollatlan állat, világos dolog, hogy tollas és tollatlan kétlábú állatok között nagy a különbség.

Amazok közé tartoznak a strucczok, gólyák és pelikánok, melyek szárnyaikban hordják a tollat; hasonlóképen nemes cortes atyánkfiai, kik ugyanezt kékre, zöldre festve kalapjuk mellett viselik; nem különben az irók minden nemei és fajai, melyek a tollat füleik mellé dugva mutogatják; a tudósok, kiknek tulajdonképen csak a kaputjok tollas, s az úgynevezett jó férjek, kik téli estéken kedélyes rokkahang mellett a tollfosztás nemes gyönyöreit segítik élvezni; míg az ellenlábasok osztályában minden rendű és rangú tánczmesterek és kötélverők, hajóslegények, pálinkafőzők, népszónokok, szuroköntők és általában mind azon nemes természetek, melyeknek nem jut alkalom magukat betollazhatni, foglalnak kisebb, nagyobb helyet.

Jelen sorok irójának van szerencséje ezen osztályok egyikébe sem tartozhatni, miután egy csetepaténál a spanyol örökösödési háborúkban egyik lábát elhordta a szakálas golyóbis; az egylábú állatokról pedig sem Plato, sem a Duzsárd nagynevű irója egy szóval sem emlékszik.

Ilyeténképen ki levén felejtve az emberiség catalogusából, lógva a semmiben, mint Mahomed koporsója, mit tehessen szegény sánta lélek egyebet, mint hogy azokra, kiket lábaiknál fogva embereknek hínak, irigykedjék s őket rágalmakkal kisebbítse.

Őszinte vagyok, de ez már nekem nyavalyám, mint Hugo Károlynak a dicsekedés és egyikünk sem tehet róla.

Én ugyan csupán a magam számára szoktam az embereket rágalmazni, privát szenvedélyből, melyet nem birok magamról levetkőzni s annyira még nem qualificáltam az orrfintorgatást, hogy azt emberijesztésre használjam, s ha csak e fiatal szerkesztő mágneses álmomban meg nem igérteti velem, hogy olvasói előtt nyilvánosan kötélen fogok tánczolni – egy lábon: eszem ágában sem lett volna, hogy valaha a Népvilág tisztelt olvasóit ijesztgessem. Azonban szavamon fogtak, e fiatal úr addig fenyegetett, míg igéretem be nem váltottam, már most ő lássa, ha olvasói kétségbe fognak esni.

Ezennel tehát kezdődik az emberszólás:

ELSŐ RÁGALOM.

Egy férj, ki mindig párbajt ví.

Soha olyan vérszopó hyénát, mint az én Bankó Lajos öcsém, mióta megházasodott. (A néven ne tessék megütközni, szép név volt az, míg börzeárfolyam meg nem rongálta s a zsidók hittek benne.)

Én nem tudok rá ismerni, úgy elváltozott. Nőtelen korában a galamb is griffmadár volt hozzá képest, ki a légynek sem ártott s képes volt a legboszantóbb vexát elszivelni (mire bizonyság az, hogy két egész hónapig lakott a F–ts-házban). A nagy világban ő volt a társaság bűnbakja, a kinek a contójára pulykapirossá nevette magát ebéd-vacsorakor a bort ivott sereg, – az volt istenesebb, ki legtöbb élczet mondhatott rá, s hogy ilyenkor leggyöngédebb érzelmei (pedig azok voltak nagy rakással) sem maradtak kimélve, valószinű dolog. De mind ezeket ő épen fel sem vevé, sőt ily alkalommal oly jó kedvvel tudott saját rovására a többivel együtt röhögni, mikép az ember azt hihette volna, hogy őt mind az rendkívül mulattatja, a mitől más lélek embert ennék és tüzet okádnék.

Voltak, kik néha gonosz akaratból rá akarták beszélni, hogy ne hagyja magát! de Bankó öcsém ilyenkor annyi dictiót tudott könyvnélkül a párbajok czélszerűtlensége felől s annyira csordultig volt keresztyén felebaráti bocsánatkészséggel, hogy könnyebb lett volna valakit egy itcze vízzel lerészegíteni, mint őt megbántója ellen feltüzelni.

Ő volt az, ki soha szinházban nem pisszegett, kinek soha más véleménye nem volt, mint a szomszédjának; ki minden szerkesztő előtt le szokta venni a kalapját; – egy szóval: rettentő félénk és jámbor ember volt.

Azonban minden rútul megváltozott, mióta a fiu feleséges ember.

Garázda, házsártos, ákáczius lett egyszerre (persze oda haza), finnyás, mint egy parvenu; kötekedő, mint egy előfizetőtlen lap referense; impertinens, mint egy mazur-előtánczos; és dörmögő, a milyen csak egy férj lehet – otthon.

Legalább ilyféléket beszéltek róla a szállongó hírek.

Annyi azonban historiai igazság, hogy tekintetes Bankóné asszonyság szakácsnéja egyszer és másszor különös dolgokat hallott a kulcslyukon keresztül, melyeket, minthogy titokban akartak maradni, nagyon sokan tudnak.

Bankóné asszonyság egyike volt hajdankori choleraelőtti ismeretségeimnek, kin legelőször tanultam a szépet tenni, mikor külhoni utazásomból visszatérve, a præfectust lerázhattam nyakamról.

Díván Euphemiának hítták az áldott lelket, míg meg nem tekintetes asszonyosult; hajdanában nagyságos uramatyám uriházánál nevelkedett – nem tudni, minő qualitásban –, később jól megnövén, a méltóságos mama kisasszonyainak társalkodónéjává neveztetett ki, mely hivatalban kisasszonyhugaim szeretetreméltó capriceait tűrve, élt hosszú esztendőket, melyeknek folytában egy quiétált major, ki gazdag volt és a mellett éktelenül ragyás, miután legkisebbik kisasszony hugomtól, kit előttem két esztendővel keresztelt maga az esperes Georginának, solemniter kosarat kapott, úgy megharagudott, hogy boszujában Euphemiát megkérte és elvette. Persze, hogy nem élt esztendeig.

Rövid idő mulva Bankó öcsém megismerkedett Euphemia financialis állapotával s nyomára jött, hogy tizezer forintja van készpénzben, készülőben levő pénzben talán több is, s mind ennek az lett a vége, hogy Bankó öcsém megházasodott. Ez volt rá nézve a tropicus capri corni.

Egy napon (sőt még tán reggel volt; ez az ostoba paraszttermészetű nap sehogy sem tudja magát alkalmazni a bon ton szabályaihoz; felkel, mikor a nobel világ még javában aluszik; délt mutat, mikor a haute crême még a reggelihez készül, s feküdni megy, mikor a fashionabel ember ebédhez ül) tehát egy reggel, midőn kandallóm vidám melegénél fauteuillemben ülve, csokoládémat szörpölgetém (a kandalló füstölt, a csokoládé pedig keserű volt), egyetlen megmaradt lábamat az asztalnak vetve, helyzetem comfortját azzal rongáltam, hogy a divatlapból humoristicus dolgokat olvastattam fel magamnak (biztosíthatom szerkesztő urat, hogy e felolvasásban sokszor keresek mulatságot, mert tudvalevő dolog, hogy morva komornyikom egy drága kukkot sem tud magyarul, s ezt hallani aztán, ha fennhangon el kezdi olvasni a gyilkoségető novellát, melyből egy szót sem ért, s mellé látni a savanyú morva pantomimicát, melylyel azt a legfonákabbul illustrálni törekszik: e declamatorius czigánykerékhányásnál magának a halálos spleennek is füléig repedne a szája nevettében), tehát öltem az időt, midőn minden bejelentés nélkül, mire hajdani ismeretség bizalma jogosítá, rámront Bankóné asszonyság iszonyú derangirt állapotban, a shawlja visszájárul felkötve és plane keztyű nélkül. (Meglehetősen megbarnultak a kezei, mióta férjnél volt.)

– Ah, édes Ó úr! végem van, oda vagyok!

(Közbenvetőleg mondva, ne méltóztassék azon hiszemben lenni, mintha ez az Ó, mely iratom végén ragyog, valami szeszélyes álnév hieroglyphja lenne; ez valóságos tisztességes vezetéknevem, melyhez oly úton-módon jutottam, hogy idvezült nagyapámat, ki becsületes serfőző volt, mielőtt magyar nemessé aranyoztatta magát, Altnak hitták, s innét fordíttatta nevét magyarra, Ó-nak, mely annyit tesz, mint régi. Kétségtelenül legrövidebb név a világon, melynek mását John Bull hazája sem állítja elő.)

Tehát az asszony, úgy láttam, hogy szeretné, ha el tudna ájulni. Inték a morvának, hogy tegyen neki széket.

– Ah, édes Ó úr! nézze csak, olvassa e levelet, sipánkodék a jó hölgy nagy prosopopæával s egy meggyűrt levelet tett le elém az asztalra, zsebkendőjével hol a szemeit, hol az orrát törülve. (Ah, milyen prózai dolog az a sírás, milyen vörös lesz az embernek az orra tőle!)

Alig várta, hogy végig olvassam a levelet. – Hát látott ön ily iszonyú tigrist? kérdezé kezeit kulcsolva.

– Megvallom, hogy nem láttam. – Bankó öcsém azt irta a feleségének, hogy ma reggeli nyolcz órakor a budai hegyek között élethalálra víni fog N. N. urammal (itt egy vad pávián nevét irta oda, melyet sem annakelőtte, sem annakutána nem hallottam).

– Mit csináljak, én uram Istenem? jajveszékelt a hölgy, mikor látta, hogy meglepetésemben a kezemben levő csipővasat nem nyeltem el.

– Menjen haza madame és olvassa Lamartinet.

– Könnyű önnek tréfálni, de Lajit megölik, megcsúfítják, agyonszúrják s mi lesz én belőlem?

– Ugyan Euphemia, ne akarjon hát elbolondítani, tisztelje ősz fürteimet; hitessen el ilyesmit fiatal szerkesztősegédekkel, vagy orvosnövendékekkel, de ne én velem. Ön férje csupán érdekessé akarja magát tenni, hisz a tranchirkésen kívül egyéb fegyver sem volt a kezében soha.

– Dejszen. Laji igen hevesvérű ember, neki igen sok párbaja volt már, tudom: maga kivallotta, sebeket is kapott.

– Ha csak a borbély meg nem metszette borotválás közben.

– Istenem! hisz én önhöz vigasztalásért jöttem, nem hogy kicsufoljon.

– No, Euphemia, hisz azért ne haragudjék; tudhatja, hogy én nőktől soha sem tagadtam meg a vigasztalást, hogy ezuttal épen a gúnyt találom kegyed keservei leghatályosabb ellenszerének (volt idő, mikor mást találtam, hanem azt hagyjuk abba, az nagyon régen volt). Legyen megnyugodva a felől, hogy ha Laji valakivel csakugyan verekedik, úgy azon valaki nem lehet félelmesebb vadállat egy himszunyognál s választott fegyvere hihetőleg légycsapó lesz, vagy vizipuska.

De hiába! az asszonynyal nem lehetett elhitetni Laji jámborságát s mindaddig meg nem szabadultam tőle, míg kezem irását nem adtam, hogy a mekkora sebet fog kapni Laji a hátára, vagy akárhova máshova, én akkorát hagyok az orromon hasítani. Ez megnyugtatta végre és elment. Szegény asszony! úgy szerette azt a himpellért. A nők soha sem szünnek meg szeretni. – Nem reményleném, hogy valaki e «sohasem» szóban czélzást vélne észrevenni Euphemia 49 éveire, hisz én magam is épen annyi idős vagyok, legfiatalabb kisasszony hugom pedig, kit maga az esperes keresztelt Georginának, pláne két évvel több.

Mint jó előre megjövendölém: Bankó öcsém késő este vetődött haza; egy csontja sem hiányzott, hanem tetőtül talpig részeg volt. Euphemia a fölötti örömében, hogy Lajikája nem fej nélkül jött haza, nem sokat törődött annak rendkívüli bóbitájával s félrebeszéléseinek okát hajlandó volt a lelkiismeret mardosásaiban keresni, erős hiszemében azon szerelmetes hazugságnak, hogy Laji ma reggel fentisztelt ellenfelét úgy lekaszabolta, hogy abból többet – ha csak az angyalok nem – embert ugyan senki sem csinál. Egy hétig azután azon imádkozott a szegény asszony, hogy bárcsak azon boldogtalan ellenfél, kit Laji úgy feltranchirozott, meg ne haljon férje lelkére; a mi csakugyan nem is történt meg; gondja levén a sorsnak arra az egyre, hogy a ki nem született, meg se halhasson.

Ilyen ludat csinált Bankó öcsém az ő áldott feleségéből, valahányszor excedálni akart. Minden héten volt valami párbaja. Euphemia reggelenként egyremásra ilyen tartalmu czédulákat talált asztalán: «ha holnap reggelig vissza nem térek, sirass meg; mert többé nem látod – Lajidat»; – ismét másik: «midőn e sorokat olvasod, már én akkor talán a halál hideg küszöbén állok, s ott is reád emlékezem»; – majd megint: «imádkozzál érettem, könyörögj az égnek, hogy fegyverem szerencsés legyen». «Iszonyú bűnt megtorolni megyek: ha meghalok, tudd meg: hogy az te érted történik és a szent becsületért.» – A szegény asszony ilyenkor majd a várost vette fel siralmaival, Bankó öcsém pedig késő estig tivornyázott korhely pajtások és szegődi tánczosnők társaságában; tudva, hogy ha épkézláb hazatér, honn nemcsak hogy szidást nem kap, sőt ölelő tárt karok fogadják. Egyszer azonban ily alkalommal egy falhoz vágott boros palaczk forgácsai oly szerencsétlenül találtak Bankó öcsém képének röpülni, hogy rögtön egész arczát, nyakkendőjét és mellényét elborítá a vér, s másnap arcza úgy nézett ki, mintha chaldeai betűket irtak volna rá. Ez idő óta Euphemia tökéletesen hitt a duellumban; csak azt nem birta megmagyarázni: vajjon gereblyével, vagy tojáshab-verővel duellálnak-e ott, hol az ember ily czifra sebeket kap?

Ez így tartott hat hónapig.

Végtére is én voltam az első, ki meguntam a dolgot, nem is annyira a kénytelen vigasztalás miatt, mint azon boszúságból, hogy ez az ember félév óta mindig egy élczen nyargalózik. Nem, – Bankó öcsém! találj ki már mást, ez elég sokáig tartott. Egyszer tehát, midőn Euphemia ismét szívszakadva iramodott hozzám a rendes baj panaszával s épen azt akarta tőlem megtudni, hogy mi vérengzőbb állat az oroszlánnál, hogy Lajit ahoz hasonlíthassa? megkérdém tőle, hogy nem volna-e kedve velem együtt a viadal helyén megjelenni s ez által a veszedelemnek elejét venni?

A madame kapott az ajánlaton. Rögtön bérkocsit hozattam, fogtam a mankómat, felültünk és legelőször is hajtattunk az akáczfa-utczába; itt lakott Ludmilla kisasszony, tánczosnő a német szinháztól, ki Don Sebastianban szokta a fátyoltánczot másod magával járni, hogy akármely smirnai bajader se különben. Bankó öcsém ennek szokott incognito koszorúkat hajigálni a karzatról, s gyakran lehete a deli bajader táncza végeztével egyetlen egy szál tapsot hallani a gallerián. Az Bankó öcsém volt. Ludmilla kisasszony pedig oly bókot vágott vissza érte az egész közönségnek, mintha minden mécs egy-egy claqueur-chef lett volna, mely az ő pas de merveillejeit halhatatlanítni született.

A tisztelt mamsell nem volt otthon; szobaleánya, ki az ajtót kinyitá, mindaddig nem tudta, hogy hova ment, míg egy tízpengőst tenyerecskéjébe nem szoríték; attól nagynehezen eszébe jutott, hogy a halhatatlan művésznő most alkalmasint a Városligetben lesz.

Mentünk tehát a Városligetbe. A sétány alatt egy üres bérkocsi állt, itt mi is kiszálltunk s én Euphemiával lesántikáltam egész a tópartig, hol magányosan elhagyatva, egy fűzfa alatti padon valami fehér alak ült.

Messziről ráismerék a szinpadok és choreák királynéjára s egyenesen neki tarték.

A Tündér Ilona úgy látszott, mintha nem akart volna bennünket bevárni, hanem rá kiálték:

– Ah, bon jour, mademoiselle! De ne szaladjon hát, az Isten áldja meg, hisz látja, hogy kettőnknek van három lába.

Megállt. – Ah, kegyed az Herr von Ó? sipegé nyájas coulissa-mosolylyal; hol jár itt ily korán?

– Hála Istennek, hogy még korán járok; egy fiatal barátom e helyen párbajt akar víni, azt kell megakadályoznom.

– Párbajt? viszhangzá Ludmilla kisasszony, s el nem tudta találni, hogy milyen képet csináljon e szavaimra; párbajt! és kicsoda?

– Ennek a fiatal hölgynek a férje, a ki itt a karomba csibenkedik: az a bohókás Bankó Lajos, hogy a tatár vigye el.

Az én tánczosném kicsinyben mult, hogy nem skizzirozta magát e szóra; de megfogtam a kezét.

– Lássa kegyed, mondám, ez a vérszopó vadállat oly kényes a point d’honneur dolgában, hogy mihelyt valaki görbén néz rá, mindjárt provocálja. Csupa tréfadolgokért több embervért kiontott már, mint Báthori Erzsébet.

Euphemia bizonyítá, hogy úgy van. Ludmilla pedig olyat csípett kezemen, hogy elsikoltám magam.

– Emberdobogást hallok, ha nem csalódom. Oh maradjon itt, kérem, szép kisasszony, kegyed is segítsen nekünk ezt a jaguárt lebeszélni véres szándokáról, szép hölgyek szavai mindig hatályosabbak szoktak lenni ilyen alkalommal, mint férfiak hideg észlelései.

A kisasszony kénytelen volt engedni a szép szónak, hacsak egyik kezét a tenyeremben nem akarta hagyni, a mivel megjártam volna.

Mind hárman leültünk egy közel bosquet alá. Euphemia engem fogott, én pedig Ludmillát fogtam.

Kis idő mulva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos czifra csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik czeglédi kisbéres se szebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb borjutenorban «Oh égi üdv te vagy csupán»…

– Ez már hideg vér, mondám, halálos párbaj előtt így megütni a magas E-t. Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a a másik. Mindenik tudta: miért?

Végre előtünt az én párbajt vívó pacsirtám s mintha bizonyos volna dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve.

Itt megállt, balkezét szivére tette s nyakát félreszegve, felmeredt szemekkel épen oda ért már, a hol «lelkem az égbe száll», midőn Euphemia nem tarthatva tovább magát, kirugaszkodik a bokorból s Bankó öcsémet úgy nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálványnyá változott.

Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy látni fogok.

Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe, felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven mumia.

– Megijedtél tőlem, ugy-e rossz ember? feddé szelid szemrehányással Euphemia, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig busítani? te, te rossz ember!

Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember kénégeny-álomból ébred föl s azt hiszi, hogy igen okosat mond.

– Én – imádott Phémi – talán – nem – haragszom, – akarom mondani – ne haragudj; – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel volt) – a tenger, – akarom mondani, a piacz – gyalog, – az óra – felment a toronyba, – kitörte a lábát; (Bankó öcsém ijedtében arról akart beszélni, a mit útközben hallott, hogy a piaczon az órásmester leesett a toronyból.)

Féltem tőle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre zöldre sápadt Ludmillát vezetve, eléje biczegtem én is.

A mint a fiu minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult mint Tigris Robertben a királyleány.

Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant komoly dictiót tarték a fiunak a párbajok czélszerűtlensége s az embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.

Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar víni, azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el; hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok szinpadául kevésbbé nyilvános helyeket választ. Ő azonban menyre-földre esküdött, hogy soha sem bánt többet senkit.

– Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? kérdé Euphemia, miután férje szakállát könyeivel és csókjaival illően benyirkosítá.

– Majd mi ketten elbánunk vele, mondám, karomat nyujtva a szabadabban lélekző Ludmillának, melyet ő azonban – dicséretére legyen mondva – el nem fogadott.

És ezen idő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig – Isten tudja miért?

Bankó öcsémmel, ha találkozom az utczán, úgy köszön, hogy rám se néz, morogva magában: te sánta ördög; – Ludmilla még a szinpadról is oly szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját anyját öltem volna meg; szinte látom, hogy másféllábú jambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már messziről szemrehányó ujjakkal fenyeget; mondva: ön, ön Istentagadó!»