IV. A NÉPDALOK HŐSE.

Ki ülteti a mezők virágait?… Ki tanítja a pacsirtát énekelni?… Ki teremti a népdalt?

Honnan jőnek e zengzetes, sajátos énekek? miknek verse és dallama egyszerre látszik születve lenni; senki sem tudja, hogy kitől?

Ki az, ki titokban költészetet és dalt teremt, melynek minden képe, minden hangja oly igaz, oly nemzethű, s kinek nyomára nem akadni, mint a holt madár csontjaira?

Minden évben új meg új dal keletkezik a nép ajkán, vidékről-vidékre terjed, arató leányok a mezőn, halászlegények a folyamon eltanulják egymástól; nem tudni meg soha, ki volt az első, a ki azt énekelte?

Hol lakik ez a kimeríthetlen költészet? Ez a pazarlás mindennel, a mi szép, a mi ragyogó, a mi kedves.

Melynek öröme hajnalhasadás, bánata permetező felhő, szerelme tavaszi napsugár, elválása tengervégtelenség, ábrándja csillagos ég, gyásza feketére festett éjszaka.

Izenetet küld a fecskétől, szeretni tanul a gerliczétől, liliom harmatában mosdik. Patakok partjára megy sírni, virágos réteken sétál, tenger fenekéről hoz gyöngyöt, melybe szerelme nevét foglalja. Illatos levélen alszik, lovát czédrusfához köti, rózsabokor alatt csókol, virágos kertbe temetkezik, rózsát ültet a sírdombra s azt hű szeretőknek hagyja.

Szerelmében hű és gyöngéd, keservében andalgó, jó kedvében elmeszikrázó, mámorában genialis, – és mindenütt magyar, minden izében, szavában, dala hangzatában, tárgyai képében – magyar eltagadhatlanul.

Hol van az, ki mindezeket teremti? Ki van hivatva arra, hogy lelke túlömlő érzelmeinek szavat, hangot adjon, ki van hivatva arra, hogy beszéljen a nemzet ős szokásairól, a vigadó bánatról, a fehér házról a távolban, a pusztai délibábról és a kedvencz paripáról, s minden szavát ihletként kisérje a nemes, a vérben edzett szabadság, minden dallamát az oly ismeretes, az oly lelkesítő keserv? Hová lettek, ki ismert egyet közülök valaha? Ki ismer most, midőn évről-évre új dal, új zene kel ki a nép ismeretlen rejtekéből, s köröskörül megteszi útját a hazában, s rövid idő mulva ismét másiknak ad helyet.

Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van az égen s még sem látta senki, hol és hogyan támad?

* * *

A Szinyva partján állt valaha egy patakmalom, mely a *falviak birtokához tartozott. A molnárja jókedvű ősz legény volt, a kiről azt dalolta a környék népe, hogy «mikor másnak reggelt harangoznak, akkor neki reggelt hegedülnek».

A czigány soha sem szakadt ki házából s ha néha kedve kerekedett, egyik falu végétől a másikig muzsikáltatta magát.

Egy fekete ragyás czigánylegény, körülbelül olyan vén, mint ő maga, volt mindennapos kedvencze. Olykor reggelig elüldögéltek együtt a malomban, a vén molnár dalolt összevissza, a vén czigány hegedült előre-hátra, maga sem tudta mit, a köny mindkettő szeméből kicsordult, maguk sem tudták miért?

S míg az öregek így búsultak pohár bor és hegedűszó mellett, a tornyos nyoszolyában egy kis álmatlan leány ült guggolva, a molnár unokája, Piroska, nagy sötét szemeit le nem vette nagyapjáról s ha elnyomta az álom, álmából ismét felzokogta magát s ha aztán reggelenként a mezőkön elindult tévelyegni, a mult éj mámoros emlékei megújultak lelkében, valami vágyó ösztön, mely a virágot nyilni, a csalogányt énekelni parancsolja, ajkaira hozta a futó accordokat, elkezde magában dudorászni, valamit érzett, a mit mindenki sejt, míg lelke fiatal, valamit, a mi nem öröm és nem fájdalom, mégis édes és keserű egyszerre, nem szerelem, mégis epeszt, nem vágy, mégis túlömlengő, – ez a költőiség! Ki lehet tépni a szívből e virágot, el is hervad az magától, de egyszer legalább kihajt mindenki lelkében.

A néma dalnak szavak kellettek, a letépett virág, az erdők susogása, gerliczék csókolódása, felhők repülése megadta az első képeket, a szív hozzá gondolta a többit s mikor az arató leányok közeljártak az erdei malomhoz, valami édes, busongó dalt hallottak a rekettyés közül előtünedezni, mely még eddig ismeretlen volt előttük. Figyelve megálltak, aztán tovább mentek, otthon eszükbe jutott a dal, elénekelték a kalákában, a legények eltanulták, odább vitték, így terjedt faluról-falura, mindenütt talált rokonérzelmű hangot, mely hozzá adva az első accordot, versekkel szaporítá, egy év alatt az egész hon ismeré, senki sem tudta, hogy honnan került?

A vén molnár egyre őszült, a kis leány egyre szépült, piros arcza, sötét, de szelid szemei, sugár szemöldöke, mosolygó ajkai, virágszál termete rég búcsújáró helylyé tették a vén molnár malmát, rajzott körülte a közel falvak legénysége, mind ide járt buzáját őrletni, pedig malmot kapott közelebb is.

És nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:

* * *

Forró nyári délután volt, az aranynyá érlelt mezőn víg legények, víg leányok rakták a kepét, messziről hallatszott a légben elmosódott daluk:

A légben a pacsirta ábrándozott, mindig közelebb emelkedve az éghez, a dülő útakon hat ökrös szekér halad nagy csöndesen, egész szántóföld terméke volt rá fölrakva, tetejében ült a pórleány, piros kendője messzire virított, mellette ballagott a béres, hosszú ostorával kongatva néha.

A patak mentében zöldellett a pázsit, bársonyszalagot vonva a sárga vetések között, a fehér tehénnyáj elszéledezett rajta, le-lejárva a hűs forrásvízhez; a pásztor aludt egy boglya árnyékában.

A malom kerekei közül csak egy járt kelepelve, a többi öt zsilipjén harsogva zúdult keresztül a szolgálni kényszerített hullám, fehér habbá törve leestében; egy lépéssel odább már ezüstlő halacskák uszkáltak benne, fel-felszökve a döngő aranylegyek után.

Egyike volt azon méla, csöndes nyári óráknak, a mikor minden hang meghallik, a távoli harangszó, a tévedező ének, a mezei madárdal, a pásztorfurulya, a patakzúgás, s a napsugárban úszó aranylégy döngése.

A malom elején kis virágoskert tarkállott, mely fölött zöld árnyékot tartott a felfutó folyondár, az ablak előtt egy nagy rózsatő virított, minden ága külön szinű és fajuvá oltva, virágos lombjai az alacsony ház tetejére hajlottak alá.

Az illatos árny alatt barna kis leány élesztgeté virágait, mik lankadtan hajták le bimbós fejecskéiket a forró nap hevében. A napsugár, mely a zöld levelek közül meglopta olykor a védő árnyat, rózsapirt csalt elő arczán, a nélkül, hogy annak friss zománczát elperzselné; tán a mi égető volt bennök, azt mind szemei szívták föl?

Messze a sárgult mezőkön egy lovag járt kalandozva, majd ide, majd oda tévedt, néha nekiereszté fekete paripáját s nyargalt, porfelleget verve, majd ismét nekilassult, hagyta magát lovától vitetni, a merre annak tetszett, le-leszállt egy virágot leszakasztani, azt kalapja mellé tüzte s ismét barangolt tovább, az aratókhoz ért, valamit látszott tőlük kérni, vagy kérdeni. Egy eleven menyecske előkeresett egy zöld korsót a fűből, felnyujtá neki, a lovag jót ivott belőle, megköszönte s barangolt újra tovább.

A kényére hagyott paripa a patak felé tartott, a lovag csak akkor vette észre, mikor már benne állt. Megveregette lova nyakát, utána ereszté a kantárt, s míg lova tüszkölve szítta a habot, gazdája az ezüst halacskákat nézte, mik egy lépéssel odább farkcsóválva szökelltek a napsugáros vízfenéken.

Szép délczeg legény volt a lovag. Életerős arczán valami ábrándos magánkívüliség volt feltünő, mely meglátszik azoknak arczain, kiket sorsuk nem azon körben szült, melyre hajlamaikat teremté; az életszínű arcz minden vonásai úgy illettek egymáshoz, a merész vágású orr, a nagy árnyékos szemek, az egyenes sűrű szemöld a redőtlen homlok határán, a pörge bajusz, a természetes göndörségű fürtök, s rajtok a kis kerek kalap, melyről hosszan lengett a buzavirággal vegyes árvalányhaj. Csak a búskomolyság volt ez arczon idegen. Nem ily arczokhoz van kötve a méla barangolás eszméje, víg pohárcsengés közt, szenvedélyes hölgykarokban, vagy csaták viharaiban kell ily alakot keresni.

A paripa prüszkölve emelé ki fejét a patakból, a lovag sarkantyúba kapta s egy szökéssel átugratott a patakon s tova nyargalt. Hajló termete negédesen ingott jobbra-balra a paripán, fehér ingujjainak patyolatja habbá dagadozva repült utána s a betyárosan kötött fátyolnyakkendő rojtjai körülrepkedték vállait.

Mikor a malom mellett elhaladt, önkéntelen meglassítá lépteit s csüggesztett fővel tekinte oldalt az oly hivó külsejű lakra, melynek elejét virágbokrok lepék el, azok közül szállt fel a kémény kékes füstje.

A molnár leánya élesztgetett virágaival volt elfoglalva s nem vette észre a közelítő lovagot, kinek szemei a virágos bokrokon függtek, a nélkül, hogy a mögöttük levő leányt láthatnák s már elhaladott a malom előtt, midőn váratlanul édesen csengő dal üté meg füleit:

A legény visszafordítá lovát s egészen közel nyargalt a malomhoz. A lódobogásra előlépett a dalos leányka.

A lovag félszemére csapta kalapját, arczáról eltünt amaz idegen kifejezés s úgy illett neki az a kaczér, negédes kacsintás, mely azt fölváltotta. Ugratta, tánczoltatta paripáját előre-hátra, mintha nem birna vele, pedig csak azért tevé, hogy tovább függhessen szemeivel a szép gyermek arczán.

– Isten jó nap, édes hugám! szólt kalapját megemelve s közelebb toporzékolva.

– Fogadj’ Isten, édes bátyám! Kend rosszkor jött, az apám nincs idehaza, s addig csak egy kőre őrölünk.

– Nem keresem én sem apádat, sem a malmát, engem a rózsaillat csalt ide, egy rózsát jöttem szakítani.

A leány felnézett a legényre s elpirult.

– Majd szakítok én kendnek egyet, monda s oda szökött a rózsabokorhoz, lehuzta egyik ágát, leszakította róla a legszebb félig kinyílt bimbót, a tövis megszúrta ujját, nem törődött vele, odanyujtá a virágot a lovagnak.

A legény a nyujtott rózsa helyett a leány kezét fogta meg s mélyen nézett szemeibe.

A leány lesütötte azokat s zavart hőséggel hebegé:

– Szebbet maga sem lelne kend.

A legény közelebb vonta őt magához.

– Te magad vagy a legszebbik rózsa, terólad szakasztok egyet; s azzal hirtelen alá hajolva lováról, magához karolta a leányt s egy égő csókot nyomott arczára s azzal nyargalva odább ment.

A leány reszketve maradt el virágai között, arcza égett, keble hevült, szemeit nem merte felvetni. A leszakasztott rózsa kezében maradt, sokáig mélázva nézett rá, aztán megszánta a szegény letört virágot, elültette ablakában egy cserépbe, megöntözte s azt hivé, hogy még megéled, s alig vette észre, hogy keze vérzik annak tövisétől.

A lovag alakja elveszett a távolban; messziről hangzott az arató leányok dala:

* * *

A *falvi család egy volt a legtekintélyesebbek közül B* megyében. Férfitagjai mind a megye legelőkelőbb hivatalait viselék, sőt voltak közöttük aranykulcsosok is; egy időben a magyar ember boldogsága nem volt tökéletes hivatal nélkül.

A legutóbbi családfő, *falvi János, mint alispán halt meg, s e czím még sírkövére is rákerült.

Két fia maradt, Endre és Albert.

A nagyobbikra jókor keresztet vetett minden bölcs szemlélő; az akkori nevelésnek főczélja volt az embert tudóssá nevelni, s Endrén e törekvés nem fogott. Nyers, egyszerű maradt, mindig szántott-vetett, vadászott, lovagolt, s nem háborgatá a betűk holt lelkeit.

Albert azonban tanult szorgalmasan, a holdvilág átsüthetett rajta, úgy elvékonyodott a betűnézésben; minden mozdulatán meglátszott a legfinomabb nevelésre mutató készség, irt verset is, rosszat ugyan, de sokat, s tudott diákul beszélni és hallott francziául. El is vette jutalmát érte, mert már patvarista korában a főispán asztalánál ebédelt.

Bátyja ellenben késő korára is nyers falusi suhancz maradt, nem értett egyébhez, mint a gazdasághoz, s mit ért az, hogy termete erős volt, mint három emberé együtt s arcza deli és férfias s lelke őszinte és érzelemteli, ha hiába járt iskolába.

Míg az ifjabbik testvér az anyai háznak naphosszant czímertartója volt, vendégeket fogadott el, azokat mulattatá, patronusai előtt hizelgett, cliensei előtt tekintélyt tartott, hölgyekkel kaczérkodott, táblabirákkal vitázott, azalatt Endrét reggeltől estig nem lehete otthon látni, korán hajnalban, mikor még mindenki aludt, paripájára veté magát s késő éjszaka, mikor ismét mindenki aludt, vetődött haza. Tudja Isten, hol járt azalatt!

Egy este a családfő, az özvegy *falviné megparancsolá cselédeinek, hogy fia bármi későn fog haza térni, küldjék szobájába.

A fiu sokáig váratott magára. Éj volt, midőn az udvarra bevágtatott, a cselédek tudtára adták, hogy anyja vár rá s ő azonnal sietett tiszteletére.

A jó asszonyság nagyon rossz kedvre volt hangolva s midőn Endre rövid szíves üdvözlet után a nélkül, hogy kinálást várna, leült mellé a pamlagra s árvalányhajas kalapját maga mellé helyezte, elhuzódott tőle s szigorú szemölddel tekinte rá.

– Hol jársz annyi ideig? kérdé tőle végignézve pórias öltözetén.

– A mezőn, anyám. Láthatja ön ruhámról; takarítás után látok.

– Minek az? Elvégzi azt ispán és cseléd. Egészen elpóriasodol. Hozzád méltó viselet-e ez? Minden léptedet tudom. Te nem csak szilaj, hanem aljas is kezdesz lenni. Tán azt hiszed, titok előttem, miszerint nem egyszer gulyások, csikósok közé vetődöl s órákig eldőzsölsz, elmulatsz velök?

– Jó emberek azok, anyám.

*falviné, ki különben is idegszenvedő volt, a nyers, naiv fiu különös feleleteire mindannyiszor kaczajgörcsöt kapott, szobaleány s társalkodónője nagy gonddal tudták magához téríteni a fuldokló nevetésből, miközben az Istenhez kiálta, hogy szüntesse meg pokoli kínjait s engedje meghalni.

A mint magához tért, folytatta a beszédet:

– Te esztelen vagy. Lehet-e egy *falvinak hivatásáról annyira megfeledkezni, hogy így viselje magát? Azért szerzé-e annyi ősöd neved számára a tiszteletet, hogy benned egy kóbor országkerülőt lásson fölmagzani? Mi lehetnél, ha akarnál? Öcséd négy évvel fiatalabb nálad és már szolgabiró…

– Rossz biró, de jó szolga, veté közbe Endre.

*falviné ajkába harapott, arczán idegzetes rohama előjelei vonaglottak végig, de ez egyszer elnyomta a kitörést.

– Hagyjuk e tárgyat, anyám, szólt Endre, kérlelőleg fogva meg anyja kezét, önt jobban meghatja ez indulatosság, mint engemet. Kimélje egészségét.

– Nem fogom. El kell mondanom, a mi szívemen fekszik, ha bele halok is. Te minden reményemet semmivé tevéd, akarom tudni, hogy van-e még, a miért rád gondoljak? Lehetnél nemes tiszteletben, tekintélylyel elhalmozott, miért sülyedsz erővel a porba, a megvetésbe?

– Nekem jól esik ott lennem, anyám. Én nem irigylek senkit, nem vágyom semmi után. Én boldog vagyok, ha künn lehetek a mezőn, mely a kenyeret adja önként, a parasztok közt, a kik szeretnek, az állatok közt, a kiket szeretek. Nekem nyomasztó a lég ott, a hol e feszes, hajlongó embereket látom, én nem mosolygok arra, a kit nem szeretek, nem bókelok az előtt, a kit nem tisztelek s ez nekem jól esik. Szabad vagyok, mint a madár.

– Nem lehetsz az. Férfinak, ki oly állásban van, mint te, kötelességei vannak, mik e szabadságot korlátozzák. Kötelességei, mikkel hazájának, családja nevének és utódainak tartozik. A magyar nemes úgy sem azért viseli a hivatalt, hogy abból megéljen, hanem viseli becsületből, büszkeségből. Az áldozat tőle és nem haszon neki. Őseid mind hazájuk szolgálatában őszültek meg.

– Ha harcz volna, én is tudnám, mint kell szolgálni a hazának. Rosszkor születtem, békesség van; most az irástudók uralkodnak: haszontalan vagyok, mint a holdvilág nappal. Belőlem semmi sem lehet, fejemet lehajtva vallom meg, hogy semmi.

– Lehet még egy. És annak lenni kötelesség; és ez a kötelességek legédesebbike. Még lehetsz jó, becsületes férj.

Endre arczán e szóra idegenszerű, borongós kifejezés foglalt helyet, oly melancholikus ellentét az életvidám arcz külsejéhez. Elhallgatott. Anyja folytatá:

– Nem kényszerítek rád senkit. – Hagyok választani ismerőid közül. – Bármelyiket hozod házamhoz, anyja leszek, szeretni fogom, a kit te szeretsz.

Endre fölkelt helyéből, megcsókolta anyja kezét, kalapját vevé s menni készült, *falviné visszatartá.

– Feleletet várok.

– Egyiket sem, anyám. – Soha – senkit.

– Mit mondasz?

– Szabad vagyok, mint a madár.

*falviné összerogyott az idegrázkódás újabb rohama alatt, a kínos convulsio kaczagni kényszeríté, míg idegei pokolfájdalmat szenvedének. Midőn magához kezde térni, fiát még ott látta állani. Fölemelé rá száraz ujját.

– Te fogsz a sírba vinni, monda és közben nagyokat kaczagott. De lesz gondom rá, hogy halálomnak ne örülj.

Endre ismét lovára veté magát, késő éjjel kilovagolt az apai házból. Három napig nem látták otthon.

Anyja azalatt úgy kaczagott, úgy kaczagott; mindenki azt hitte, hogy meghal.

Három nap múlva a faluvégen énekelték a legények s a cserényen a gulyások:

* * *

Három napig öntözte a kis leány a rózsát patakvízzel, orczáját könyeivel. Elhervadt mind a kettő. Harmadnap este egy lovaslegény zörgetett a kis malom ajtaján.

Piroska futott azt felnyitni, s nem birta elnyomni ajkán a sikoltást, arczán a megtérő hajnalt, midőn azt látta maga előtt, kiről annyit gondolkodott, a nélkül, hogy nevét tudná.

Úgy álltak egymással szemben, mint kik régi, régi ismerősök; három nap, három éjjel gondoltak és álmodtak egymásról.

Piroska bevezette apjához a legényt.

Kancsó bor mellett ült az öreg, padka tetején a vén Csillás. Ott ríkatta hegedűjét az öreg czigány, behunyta szemét, hátát a kemenczének vetette, a nyirettyű alól kiszabaduló hangok lehettek tévedező lelke gondolatai, vigan, szomorúan, andalgóan, eszeveszetten, majd mély érzelemmel, majd nekivadulva. Behunyta szemét, nem bánta, hallja-e valaki, vagy sem? magának hegedült, néha a köny végig futott ragyás barna arczán, másszor ismét egy muló mosoly. Annyi érzés, annyi mélység, annyi kedély volt e tévedező, szabálytalan, alaktalan hangokban, az ember szinte képzelte látni a lakodalmas népet nekipirult arczával, rozmaringos kalapjával, a selyem-táncz között vígan ujjongatva, majd ismét a párjavesztett leányt, ki vőlegénye sírjára mezei virágból búsan dudorázva halottkoszorút köt, s a megvetett legényt, ki hűtlen szeretője ablaka alatt muzsikáltatja magát s nagyokat kurjant vigadva, hogy a szíve majd megszakad; majdan a pajkos, szökdécselő, ficzánkodó hangok előlebegtetik a fonókák, a kalákák fürge csoportozatait, a leánysereg vinczároz, a legény benéz az ablakon, észreveszik, felsikoltnak s a víg sikoltás hangjából megint alábágyad a zene a búcsúzó kedves siralmáig, ki elmegy a harczmezőre s előre érzi, hogy ott vesz.

A vén czigány zenéjébe olykor a borozó öreg is bele dúdolt, a hol ismerni képzelte a dalt, s öklével verte az asztalt, mikor a czigány egészen mást húzott, mint a mibe ő belekezdett.

A belépő idegen nem zavarta meg a mulatókat, az öreg fogadj’ Istennel vette, a czigány észre sem vevé. Piroska széket tett neki apjával átellenbe, megtörülte köténykéjével s leült félre guzsalya mellé, pillantását néha rálopva.

A jövevény megpödörinté pörge bajuszát, félkönyökkel az asztalra dőlt s egyenesen ott kezdte, a miért ide jött.

– Jámbor bátya, nekem tetszik a kend unokája; keveset szólok, sokat mondok: adja nekem feleségül!

Az öreg felhajtotta poharát s az üveg fenekén keresztül ravaszul kémlelt az ifju arczába.

– S ki és mi légyen kend aztán, öcsém uram?

– Gulyás vagyok az alföldön, magamnak van tanyám, gulyám, élek a magam emberségéből.

Az öreg fejébe nyomta kucsmáját s elkezde dalolni: «én vagyok a petri gulyás», a czigány utána czifrázta.

– Igyék kend egyet, öcsém uram, szólt és köpött s tele tölté az ifju poharát és nézte annak arczát, míg a poharat kiitta. Tehát kend gulyás az alföldön? Igen derék. Mióta ismeri kend Piroska lányomat?

Az ifju szívében az első pohár bor lángot vetett. Rátekintett szerelmesen a huzódó lányra és felele:

– Nem régen, de igen nagyon.

– Igen nagyon… utánzá az öreg s figyelmesen nézdegélt rá poharán keresztül.

– Örömest látom a kérőt házamnál, folytatá az öreg, hanem már azt úgy szoktuk mindenha, hogy mikor ily meggondolásra méltó ügyünk van, elébb egyet aluszunk rá, az álom jó tanácsot ád. Holnap reggelig légy nálam, akkorra majd megálmodjuk, hogy mit tegyünk?

Az öreg és az ifju még azután sokáig ittak és daloltak együtt. Piroska font, százszor változtatta színét, s ugyanannyiszor elejté az orsót. A czigány félig aludt és hegedült.

Éjfél felé fölkelt az öreg, mámorosnak látszott, az ifjunak kimutatta helyét a padláson, maga kiment a malomba, az öreg czigány a sutban elaludt, Piroska kis kamrájába távozott.

Az ifju, bortól és szerelemtől elázva, leveté magát az illatos szénába s nagy mámorosan elkezdé dudolni:

A padlat hasadékain halvány mécsvilág sugárzék fel hozzá aranyfonálként, s reszketeg, alig hallható dal, édes tündérhangon rezge fel: «álom, álom, édes álom».

Nem sokára minden nesz elcsöndesült, az álmak tündérei leszálltak a szerető lelkekre.

A malom udvarából egy szekér távozott el késő éjszakán, senki sem tudta, hogy azon az öreg molnár megy. A zörgés elveszett a malomzúgás között.

* * *

A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat. Az ifju a kis kertben találta Piroskát a rózsabokor alatt.

– Mit álmodtál, gyöngyvirágom? kérdé tőle.

– Kend az első elmondani, szólt az, rózsalevélkéket tépegetve.

– Én arany mezőt szántottam ezüst ekével, igazgyöngyöt vetettem bele, rózsát arattam róla, fészket csináltam belőle czédrusfa tetején, a fészekbe páros gerlicze ült, az egyik én voltam, a másik te voltál.

A lány lehinté a kötényébe tépett leveleket s elmondá álmát.

– Én azt álmodám, hogy meg voltam halva, eltemettek egy magas hegytetőre, sírom körül rozmarin virágzott, a lányok odajöttek tánczolni, letépték a rozmarint, megfonták menyasszonykoszorúnak és úgy sírtak valamennyien.

– Hát én rólam nem álmodtál?

A lány elhallgatott. Csak felét mondá el álmának.

A szeretők andalgását kocsizörej zavarta fel. A molnár érkezett haza.

– Bátya! kend tán nem is aludt, hogy olyan korán odajár? kérdé tőle az ifju legény.

– Aludtam is, álmodtam is, viszonzá neki az öreg. Ha senki sem akadályoz, három hét múlva eljöhetsz Piroskáért. Addig gondold meg magadat s maradj otthon.

Az ifju megigérte, hogy úgy tesz; elbúcsúzott Piroskától, megcsókolta az öreget, felugrott lovára s a míg láthatta a házat, vissza-visszanézett.

Piroska elmerengve nézte a hervadt virágot, melyet számára szakasztott s mely a cserépben elszáradt. A vén molnár, mintha észre sem venné, dudolta magában, a garatra búzát töltögetve:

* * *

Három napig nem látták *falvi Endrét az anyai háznál, negyed nap délre vetődött haza.

Hidegen fogadta mindenki.

A teremben, hol ősei arczképei függnek sorba, ott várt rá anyja és testvére.

Beléptekor öcscse, a szolgabiró, egy síma hajú ifjoncz, gúnyosan nézett rajt’ végig és sebző tréfásan kérdezé tőle, úgy téve, mintha mentéjéről porolna le valamit:

– Hol lisztezted el magadat?

Endre, lelkében találva, fordítá kigyulladt arczát a kérdezőre, ki hidegen mosolyogva, szánakozni látszott rajta. Szemei villámok voltak, de testvére arcza jég volt.

Oly közel álltak egymáshoz, hogy lehelleteik találkoztak.

Ekkor egy halvány, reszkető alak fúródott közéjük. Édes anyjuk. Kétfelé választá őket. Albertet elfedte testével s kezét kinyujtá Endrére.

– Roskadj össze… Mindent tudok… Azon ember, kinél az éjt töltéd, maga volt itt, téged elárulni.

Endre düh és szégyentől ordíta fel. Mit mondott, maga sem tudá, de az iszonyú szó lehetett. Anyja átokkal felelt rá.

– Átok reád, ha azt teszed, ha valaha még oda mégysz.

– Oda megyek ez órában és soha ide többé vissza! szólt az elátkozott fiu, s fölpattant paripájára és elrohant az avarba.

Utána hangzott a kaczaj. Édes anyja beteg kaczagása, a ki átkot mondott reá és kaczagott és meghalt bele.

* * *

Azon éjjel valaki felgyujtá a szinyvai malmot.

Mire a közel falvakból oda ért a segítség, az egész ház lángokban állt, a patak lángvörösen lövelt az égő üszkökön keresztül.

A távolban egy száguldó lovagot lehete látni, ki fekete paripáján egy fehér alakot visz magával s az éj-sötétben elvész, egyszer-egyszer előtünve, a mint a fellobbanó láng fénye az éj sötétében utána világít.

* * *

A lány reszketve simul ismert lovagja keblére. Az apai ház lángjai pirossá festik halvány arczát. Öltönye könnyű éji patyolat; a mint őt kedvese a lángok közül kimenté, fázva, félve simul annak keblére s öltönyébe takarózik. A lovag édes szóval, édes csókkal élesztgeti. Semmi hang, semmi zaj, csak a szél üvöltése s a paripa robogása.

Hajnalra egy dombhoz érnek. A domb felett kis kereszt van, ott leszállnak megpihenni.

A lány nem kérdi, hová? nem kérdi, meddig fognak menni? Otthon érzi magát szeretője keblén.

– Mi néven hívjalak angyalom? kérdi az ifjutól.

– Ha angyalnak neveztél, minek lennék egyéb?

– Másik nevedet mondd!

– Az a másik «Bandi».

… Egy év múlva egy híres kalandorról beszélt a félország, kinek neve Angyal Bandi.

A *falvi ház soha sem látta az eltünt fiut többé.

* * *

Elhervadt a letört rózsa. Elhervadt a letört leány.

Kedvese elment világgá, valami szerencsét keresni, olyan soká oda maradt!

Piroskát elhagyta egy ismeretlen földműves házánál, azt igérte: nem soká visszajön.

Nap jött nap után, de a várt kedves nem; a leány hervadt, enyészett.

Senkinek sem mondá, mi baja? belül emésztette valami, arcza halványult, szemei ki voltak sírva.

Egyszer a szegedi puszták felől egy lovas jő közelítve. Fekete lováról, göndör fürteiről megismerni benne Bandit. Csak arcza más, mint egyébkor, nem oly szomorú, mélázó; tekintete büszke és boldog. Egy kis félreeső tanyát bérelt ki Szeged környékében, oda fogja vinni kedvesét, ott fognak élni boldogul. Az alkony fénye piroslik örömtől derülő arczán.

Sehol sem tér be a csárdákba, hogy minélelébb ott lehessen váró kedvesénél. Köröskörül szól az estharang. A faluvégeken játszanak a lányok s éneklik:

A lovag vágtat tovább, az ének utána hangzik.

Már látja a falu tornyát, melyben kedvesét elhagyta; – majd a házat; – az ablakban valakit vél látni: – éneket is vél hallani. Az ének a temetőből jön. Ott játszadoznak a lányok egy új sír körül, virágokat raknak rá és éneklik az ákáczok méla susogásai közt:

A kis piros lány, a távol vidék csalogánya, rég a sírban alszik.

Bandi leborult sírjára, először sírt életében. Ez órától fogva lett Angyal Bandi haramia.

* * *

A csalogány elhallgatott, holló szólalt meg helyette.

Az édes szerelmi dalok, a bús temetői nóták helyett vad borénekek és sötét rabló-dalok szálltak szájról-szájra, vidékről vidékre.

Angyal Bandi híres lett a Hortobágyon.

Elvadult, elzüllött, semmiben sem volt öröme többé. Ivott bort, ölelt lányt, szórta a pénzt, átkozta a világot egy sem adott neki gyönyört.

Élete jobb fele, a kis piros lány, sírjába volt betemetve.

Körüle csoportosultak a vidék szegény legényei, más körülmények közt tán megannyi hős és lángész! Együtt ivott velök a csárdában, együtt tüzelt a pusztai éjben, együtt járt velök a ménesekre. Egy sem volt nálánál legényebb, ki úgy győzte volna a bort, kit a lány úgy szeretett s kitől úgy félt volna a környék. De hogyha olykor egyedül poroszkált végig a határtalan pusztán, észre sem véve az utast, ki előle félve menekült, búsan dúdolta magában:

Az árvalányhaj búsan csüggött le arczába.

* * *

Év mult év után. A hirhedett rabló ellen egész megyék tartottak hajtóvadászatot; – soha sem tudták elfogni.

A pusztán elárulá a porfelleg üldözői közeledtét; az erdő elfedé nyomát hulló levelekkel; a köznép elrejté, eltagadta; ha aludt, paripája fölnyeríté a veszély közeledtekor s ha lován ülhetett, három megye sem ért akkor nyomába.

A madarasi útfélen állt egy csárda, ott lakott egy szép menyecske; szép, de gonosz. Rablók, zsiványok látogatták, hozzá hordák rablott kincseiket, nála fogták el őket rendesen. Bandi megvette az asszonyt aranyon ezüstön, aranyért ezüstért eladta az asszony Bandit.

Egy éjjel fölveré a rablót álmából paripája nyerítése, mely künn a kapubálványhoz volt kötve. – Bandi föl akart ugrani, a menyecske visszatartá.

– Szomjas paripád, azért nyerít, majd megitatom, monda megcsókolva Bandit s kiment felnyitni az ajtót. A biztos és hat pandur jött be rajta.

– Add meg magad! kiálta a biztos, fegyverét a rablóra fogva. Ez felugrott fekhelyéről, sebesen mint a villám, odaugrott a biztoshoz, derekánál fogva nyalábra kapta s fejét a hóna alá fogva, annak két sarkantyús lábával elkezde a pandurok közé csapkodni.

E különös kétágú fegyverének nemcsak azt a hasznát vette, hogy minden ütéssel kettőt ütött vele, hanem egyúttal azt is, hogy a pandurok nem mertek rátüzelni, nehogy a biztost találják.

Pár percz múlva paripájáig sulykolt magának útat Bandi eleven buzogányával, ott ellökte a biztost magától, a kötőféket nem volt ideje leoldani, egy rántással elszakítá s azzal fölpattant lovára.

Mikor lőtávolságra volt, megállt, visszafordult, megvárta, míg a pandurok is felülnek lovaikra s azzal kalapjával intve, kiálta nekik legénykedve:

– Már most csak utánam, urak!

A mint azonban a síkra kiért, akkor vevé észre, hogy körül van fogva, kétfelül vasvillás népség állta el útját, hátul a lovas pandurok s előtte a széles Csőrsz árka, mely a hol legkeskenyebb is, három ölnyi széles!

– Ejh! ott ugorjunk, a hol árkot látunk, kiálta a rabló, fejébe nyomva kalapját s azzal neki szorítá lovát az ároknak. A népség borzadva nézett utána. Lehetetlen volt ott nem vesznie. Maguk az üldözői is visszatarták lovaikat, nehogy utána vesszenek.

Hah! Egy általános kiáltás hangzék az üldözők ajkán, a rabló e pillanatban a széles ároknak ugratott. Mint a madár, repült vele a paripa a mély földsánczon keresztül, sörénye lengett utána s azon percz másik felében a gát túlsó felén állt meg.

A csodálkozás önkéntelen kiáltása hangzék minden szájról. Azt hivé mindenki, hogy a rabló megmenekült, azon szökést nincs ki megtegye utána; Bandi megállt a gát felett, valamit kiáltott hátra, akkor elkezdett vele lova ágaskodni s a következő pillanatban hanyatt vágta magát vissza az átugrott árokba.

A nép odarohant. Bandi kificzamult lábbal feküdt az árok fenekén. Kérte, hogy fogják meg, úgy sem menekülhet tovább. Senki sem mert hozzá nyúlni, ismerték híres erejét s fegyvereitől tartottak.

– Ne féljetek tőlem többé, szólt s kilövöldözte fegyvereit a levegőbe. Akkor tették rá a vasat.

S nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:

* * *

Törvény elé állíták a rablót. Nem tagadott semmit. Senkit sem árult el. Magára vallott mindent.

A birák egyike, a *falvi család utolsó férfitagja, midőn meglátta a rablót, valami idegen borzadályt érze végigfutni lelkén.

– Nem laktál soha B* megyében? kérdé tőle.

– Soha életemben, felelé a rabló.

– Mi volt az igazi neved?

– Angyal Bandi voltam mindig.

– Rokonaid nincsenek?

– Sem e világon, sem a más világon.

Itélete kimondatott. Halál volt.

– Meg is érdemeltem, meg is köszönöm, szólt a rabló nyugodt arczczal. *falvi Albert odament hozzá; ez ember nem mert a zsivány halálára szavazni. Zavartan néze annak arczába. «Ki vagy te? ki vagy te?»

– Rabló vagyok, nevem Angyal Bandi.

Mondják, hogy *falvi Albert minden helyet összejárt, hogy a rablónak kegyelmet szerezzen. Hasztalan; meg kellett halnia. A büntető igazság engesztelő áldozatot kivánt.

Halála éjjelén ellopták a rabló társai holttestét a vesztőhelyről s napok múlva, hetek múlva szájról-szájra szállt a népdal: