NÉPVILÁG

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

Mások a költészetet az égben keresik, mi keressük azt a földön. Máskor a költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt nép!… Jőjjetek elém ti rétek, mezők, délibábos rónák, csendes fehér házak, pusztai karámok; – álljatok ki vidám piros lánykák házaitok ajtajába, gyujtsátok meg a mécset a fonóházban, hadd álljanak a legények leskelődni ablakaitok alá; kelepeljetek szorgalmas vízi malmok a holdvilágban rezgő folyam tükrén, mikor a fehér ruhás molnár az ablakon kihajolva, csendesen hallgatja a távozó hajósok tülkölését; – hintsétek be az utczákat frissen kaszált fűvel, rakjátok ki illatos jegenyeágakkal, midőn az úrnapi zászlókat ünnepélyes menettel körülhordják; hagyjátok szólani a zenét, rikoltozni a tánczolókat, sírni a menyasszonyt, örülni a vőlegényt a menyegzőben; – lássalak benneteket, ti a szabad égnek fogadott fiai, jó kedvű pásztornép, gulyások, csikósok szellő paripákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Tünjetek fel előttem ti széles városok, boldog házaitokkal, tornyos szentegyházak, miknek ablakain át a hívek harsogó éneke zeng elé, míg a küszöbben eklézsiát követő hajadon síratja letépett koszorúit…!

Hadd gondoljak vissza mind azon víg és kedélyes, szomorú és elgondolkodtató regékre, adomákra, eseményekre, miknek homályos emléke a régi jó időkből lelkemben fenmaradt; események, minőkkel naponként találkozunk az életben: oly egyszerűek, oly igazak s mégis oly érdekesek; szájról szájra adott regék, minőket kedélyes rokkapörgés mellett beszélnek el egymásnak félénk leányzók, oly aggasztó tartalmúak, hogy mese végeztével szinte körülnéz a hallgató, hogy nem áll-e háta mögött az ijedelmes regealak? – vagy minőket víg poharazás közt szoktak felhordani jókedvű férfiak, mikor a bor megoldá a nyelveket, s egyik tréfás csintalan monda a másikat idézi elő: – bohó mesék, miket leleményes vándor diákok hoztak haza kedélyes csavargásaikból; – kalandregék népszerű királyokról, tündérmondák bűbájos elődök felől, hajdankori hősök emlékei, töredék adataiban a hagyománynak, az apró történetek, miket minden elmesélő így ád elő: «ez itt és itt én velem történt», anekdoták, az országhirű különczökre fogottakon kezdve, azon stereotyp alakokig, kiket minden ember személy szerint ismerni vél, ellesve a zöld asztalok tréfái közül úgy, mint a vándor szinpadok papiros falai mögül, s összefogva mindazt, a mi e két szinpad közé esik, együgyű földmívesek, kaczkiás menyecskék, hirhedett kalandorok, szomorú őrjöngők, könnyelmű diákok, s méltóságteljes táblabirák, országos kortesek, s vitézlő insurgensek, tudós professorok, s kalandos népköltők, tréfás jurátusok s furfangos patvaristák, bámulatos huszárok s próbált torkú kántorok tarka esetei, egész mesekörök egy-egy ismert néposztályról; – ez a nép élete, ez a nép világa.

Az alapszínezet mindenütt ugyanaz; a nép maga magát rajzolja le, egy vonás sem hamis. A mi való benne, az az élet költészete. Mindenütt keresztül tör a hervadatlan jó szív, a nemes könnyelműség, a fulánktalan humor, az erőtetlen bánat, a leleményes furfang, a délczeg legénykedés és a nyugodt nemzeti önhit, mely együtt a magyar népéletet annyira jellemzi, s melynek összesége – a közélet históriája.

Ez életet, e világot rajzolni kivántam én, s a tárgy mérhetlen gazdagsága az, mely visszadöbbent; ki győzné a mezők minden virágait leszedni? Csupán azt tehetém, hogy kiválogattam azokat, melyek vándor bolyongásaim közt legkedvesebbeknek tetszettek; mennyi maradt még észrevétlenül!

A ki a vadon nőtt virágokban gyönyörködik, fogadja tőlem e füzért szívesen.