← Table of contents
Német maszlag, török áfium

MÁSODIK RÉSZ.

Reading edition

I.

A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg tartott előadást a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról; igazi hívek s hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan tárgyalták, hogy a mult év elején, mikor az új bán Prágában járt a királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán – kit Isten sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában gabonát vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül Bakarba, onnan Velencébe szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy diszes láda készittetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak minden csoportot, hogy inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus! protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem rég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal ember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt, hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai, nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban, asszonyban!

– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt arcu úr. – Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a jelmondata!

A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik szavának végét. Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos, dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes butorzatát; a petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi kapitány a befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei viceszolgabiró az ország adójából csipett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden út egy kátyu-tenger; Kőrösön a bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a fal egy részét romba mosta az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a javitásra!…

Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és paraszt ácsorgott ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek, kucsmák csöndesen hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve s kis opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra, hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó patyolat-inget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, gránátalmás himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó ruhái között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.

Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette végig a havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és megbolygult a tömeg.

Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira a várostól a báni menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrinyi lépett ki először nyusztprémes, fehér bársony mentében; aranyos, drágaköves sarkantyúja elsüppedt a mély hóban. Utánna Petretich püspök nagy bajsza, vastag, nagy orra tünt fel a kocsi ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől, farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát karabélyosok tarka változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata haladt; csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze, méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között, tigris-takarós moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös főkapitánya, ő császári és királyi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst, arany pénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak lovai rúgták a havat.

Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden ideg.

Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt, megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és visszatekintett a tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek szines, ragyogó torlaszán. A népem!… Hatalmam! – gondolta magában. – Az első grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az élet!

A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a sok száj, búg a levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a kardok. Petretich beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a báni hivatalban… mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!… és Miklós, az új bán… török… svédek… a hit s a király… hűség, szolgálat… elismerés! A püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban s egy hódoló mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától s a mély hang latin szavának tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló vivát. Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról s megszólal:

– Ha e dicső…

Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját; aztán beáll a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja.

– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán latin szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátoritana, nem tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan, hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)… különösen e nyomorúságos időkben, mikor sem biztos béke, sem nyilt háboru nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy magának vagy másoknak romlást kohol…

S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.

– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek… Nem is mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta szivében egy gúnyos hang.)

De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrinyi nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát igyekezett megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé fordulva, hajolva, még mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is hallatszott; várt. Ajaka újra megmozdult s erre, mintha csak vele ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, aztán újra föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a vihar itt-ott meglankadt, de nem szünt.

Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich valahol hátul unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s »Silentium!« szólt néha savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből s elkezdtek jóindulatu csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. – Silentium! Silentium! – hangzott mind több és több oldalról.

Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész gyülés.

– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda tartalom! Igazi horvát nemes önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári szentséghez! Ez fog aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr! Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! – hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek.

A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a harangok. A simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló hajduk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a zajongó ünnepeltetés.

A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés, kard-csörgés, ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kiséretet, mig mindenki el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének megszünt. Zrinyi fölállt s jobb kezében a csipőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az oltárhoz lépett az infulás fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé esküt tenni:

– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum viventem…

Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.

II.

Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényü szem s ólomfedélként borult rá a hosszu álmatlanság után végre is elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta nagy óvatosan a kis lángocska életét és prémes háló subájába burkolózva hátra dült a beteg ágya mellé állitott nagy setzelszéken s lassu állhatatossággal indult meg benne a tépelődés:

– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen, de ha a török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit Zrinyi főkapitány. Mért vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel ketté vágtuk az ősi birtokot! Birja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége, Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is! Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: – Mérthogy nem irád horvátul eldődöd históriáját? – Ejh! mindegy! Zrinyinek emelkednie kell, hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót, sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat Croatiába, Sclavoniába!

Eusébia felnyöszörgött.

Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen sipolt ujra.

– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol, garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört… De előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…

Eusébia fuldokolva riadt fel.

– Biácska! – szólította halkan Zrinyi.

– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat mellyemben.

Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult.

– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig Bécsben járt a hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett… Hát megbetegedett! Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben… milyen együgyü az a nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet könyveimnek?… megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak nem vigyázott magára… Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ. Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az… Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel ujra békét kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyuban feneklik. Hm! A bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé?

– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő dörmögve a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben:

– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte commendantoknak engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát, légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé jobbágyinkat!… Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt hangosan, a levegőbe suhintva öklével.

Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette tenyerét s úgy gondolkozott tovább:

– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska föld… S a jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A király szabadon akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön is szembe nézhessen a jó urakkal… Csígesd csak el túlon túl való virtusodat, Miklós és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy megadassék Zrinyinek, ami Zrinyié!… A császár… Zrinyi…

Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.

Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és zavaros tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi.

– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.

A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.

– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!

Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart Eusébiának a felkelésben.

Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt kacérsággal tiltakozott:

– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be csak az frájt!

A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.

– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! – jelentette szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás miatt.

– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán.

A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt és elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy gömbölyödik a háta, mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában. Elmosolyodott, behúzta az ajtót és elkocogott.

– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig törökül, félig magyarul.

– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s kézfogásra nyújtva kezét.

A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel mellen csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva:

– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének, Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének, kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok váltságoknak talléri jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája fényes légyen.

– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat elbocsássuk!

– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!

Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával:

– De kévánom!

– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.

Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a foglyok kicserélésébe beleegyezni.

– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát félhangon. – Hát, uram, lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát!

A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség idejéről, módozatairól beszélni:

– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint Eflátun.

III.

– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta értelmetlen mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.

– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?

– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok, biszmillah, Isten nevibe!

Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg török egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe, aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dudolta:

– Hun az pincse, szip menecske? Szip menecske, hun az pincse?

Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű, magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden részéről a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujju, fehér, barna, tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas, karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku fehér nemez-sapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját. Lovon, gyalog jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas jancsársüveges török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a toll-bokréta; méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü végződése; büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul. Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve.

Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves olasz inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök általában inkább csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal tulsó végétől pár lépésre emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat s nagyokat nevet az alakos művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre nyílt, mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán komolyan eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára hajol.

– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja harsányan egy kanizsai török, – minekutánna golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján.

– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő magyar.

– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat, sörényeket!

– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjuféle lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán. Akkor láték elsőben is tevét, Dül tél-tul, lassan jár, talám tovább is ér.

Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:

– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó: tevékeny.

A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem értették volna.

– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed; forró hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni!

– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen, mindenkoron csak pálcázással és purgatioval kergetem ki.

– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy cselekeszik!

– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá eresztém!

– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! is nolcs-száz oszmánli mingyárt futik, futik.

A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü fecsegését. Egyikük meg is jegyezte halkan az asztal végén:

– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy szóval »tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.

A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül fejtegette a bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet:

– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar. Jobbára gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villaalakban fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu orru cipő, magas sarok s a télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam, hidd el, nem a hizelkedés mézét akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint a török; a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket. Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam, vendégszeretők vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy szóval tisztán evő lovas nép vagytok!

– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi.

– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port s mindenki visszakapja az eszét.

Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda jelentőségét.

Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:

– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide, Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor kérdezték őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv is a perzsából származik.

Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta; az étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült:

– Egy régi dologrul szép krónikát mondok, Kinek talám mássát ti nem hallottátok; Egy ifju vitézrül, kin csudálkozhattok, Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok. Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában, Királ után kit bir hiv szolgálatjában, Ki lakozik vala nagy kazdagságában, Sok jámbor vitézi vannak vigasságban.

A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret.

Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan zajongó török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez.

– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias kiáltás a szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé.

– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy sokára egy magyar a folyó felé legyintve kinyujtott karjával.

A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s a vár kapuit becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró láncokat s a fény lassanként mindenütt kialudt.

IV.

Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja! Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát, a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék? Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se! Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal, hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak türelem.

Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le, palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi országos ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus! Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…?

Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások, kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a gondolat.

Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült bőr alig takarta a kék ereket.

Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az asszonyra. Köhög, megint köhög!

Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a szomszédjával.

Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat, kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások; kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás; csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás: úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!

– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy úr egy másiknak a hosszu folyosón.

– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos, panaszolkodással teljes ember között.

– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta utolsó görbe sustákját is?

– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.

Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel befejezni a társalgást.

V.

Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett Eusébia, hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül nyakig magára húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre, a kínos éjjeli verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert patika-láda.

Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:

– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb beütések… igen, röviden!

Újra megállt.

– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra! – biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt léptek hangja csattogott vissza a falakról.

Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor előtt:

– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész!

Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a toll a papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! »… ennek következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak.« Azért azt bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem, hogy ez előtt tiz nappal, még Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török…«

Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.

– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette zavartan, sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.

Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és szótlanul megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek. A vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva állt az ajtó mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes tenyerével megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult s a megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével akarta volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé. Eusébia fuldokolva köhögött.

A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az ajtót, eltünik.

Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint. Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon, csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve esik össze a hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma. Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes iszonyatot, szájára tapasztja kezét s görnyedten rohan ki a nyitott ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó csöndje. Falat érve, neki zuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből a sírás. De fölveti fejét; visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül vonitó zokogást.

– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor is.

Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja, aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az ágyhoz lép, paplanostul fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s leül vele a nagy karszékbe, míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Óvatosan fekteti vissza a friss párnákra, a lélekzetét is visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá, hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét, belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és tovább siet.

Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:

– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!

– Légrádo…

– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi fizikusért!

Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás jött imbolyogva s eső fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután ujra csönd és sötétség. A felvonóhid láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyügözve lobogó fáklya-láng jött vissza lassan.

A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng remegő füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az elefántcsont-arc s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj.

– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve átment a másik szobába átöltözni.

Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép kályhában.

– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi visszatérve.

A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit és ment, közben megkaparta a tüzet és az ajtóból visszasusogott:

– Nagyságos uram, az tűz…

Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte s gondolata a havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé.

Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni, azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán ujra vért hányt. Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal, tanáccsal, komolyan és Zrinyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk forgolódását.

Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrinyi az ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott aludt az ágy lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással figyelte a halál markában vergődő életét. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni akarta minden megfigyelését, minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését. Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról, Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről s újra Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vice-bánja, Orehóczy, törődött is ő vele.

Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről; s ha szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patika-szerek készítésére, Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra alkalmazott kémia nagymesterére.

Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta Eusébiát, összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért egy kis türelmet Zrinyitől s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult a szomszéd szobába.

Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrinyié komor nyugalommal a becsukódott ajtón.

Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet tréfával törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt folyékonyan mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcu Zrinyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék, feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás, szapora szóval alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért. Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen szobában.

– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta oda a másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az tisztátalan béavik mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává.

Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott az ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a beteget s a kamoraszékre ültették.

– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta döbbent hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.

– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte rémülten az öreg fizikus.

– Közelben vagyon az vég!

– … hát monddsza csak kegyelmed…!

S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két orvos reggelig.

De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel fogadta: hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna? elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.

– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál.

Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és szines bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük, bólogatott és egy szót sem szólt.

– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel kalauzkodó Zrinyi.

Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort s csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:

– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt, csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet.

Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s hideget árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába Mors imperator.

VI.

Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk beszélgetés, hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja, hallja az ablakon keresztül, de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az ablakot s az előtte álló ládára zökkenve, két karját két oldalt leeresztve maga elé sír felemelt arccal s könnye sápadt, sovány arcán lefutva hosszu fekete dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s felzokog hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély bolthajtás echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már s a végin is zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz. Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt. Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám, mint harmat az égbűl… – sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a zizzenve gyűrődő papiros-halmazra.

Ebédelni hívni már nem is merik.

Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a homályos folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s lehajtott fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék selyem palásttal borított kis márvány szobrára, leereszkedik a térdeplőre s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög, míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt édességét érzi széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő áhitattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik indulatának egyenletessé halkult hullámzása:

– Oh, te nagy Jehova, kegyelem forrása, Kegyelmes Eloim, nagy Istennek fia, Seregek Istene, Sidóknak királya, Alfa és Omega és jók bizodalma! Mi hasznod féreggel néked törvénykezned, Hatalmat mutatnod és ránk fegyverkezned? Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz, Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz. Uram, nem mi értünk, sem mi érdemünkért, Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért, Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért Körösztfán, mi értünk, s az mi váltságunkért!

Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde elfoszlott és kín a csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az ónas üveg-karikák előtt, kurjantás búg a messzeségben. A bán fölneszel. Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s visszaborul a tigrisbőrre.

Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros, lustos alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.

Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a melléhez tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes alakjával.

A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos kézzel aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat. A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu vigyázással oson el, hogy fel ne verje a nagy urat.

– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő mulva meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.

Zrinyi föltekint.

– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni bele amaz.

– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi.

– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul, hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban és hogy az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az Mura-torokhoz baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének, lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket; ott veszének mind egy lábig, temetek mast is az mezőben… Uram! Uram!

De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar eltünt a szomszéd szobában.

A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette olvasója szemeit, aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból.

– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt, – nem beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed.

Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a kerekedő sorokba:

– Euridice eszemben ha iün szép száiod, Két fekete szemed, aranios szép haiod, Két domboru mellied és szép máruáni álod. Feiér sima hasod, két szép gyönge lábod…

– mikor Vitnyédy belépett hozzá.

– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos uramnak!

– Jó napot!

– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jusa van. De az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie.

– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez várban; az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala; s ihon, az lánya utolsó akaratját megcsufolva, ember és Isten ellen vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem adom, nem adom az négy ezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste k… – s eltorzult arca bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, – folytatta csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…

Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.

Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében senyvedő gondolatai:

– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü horvát bán, a nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már… kobzatörött Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szivet… Koppant a kalapács s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt és a kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte… és gyönge volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!

Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lomb-koronákra:… akkor is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát keresvén járt Dráva erdején; dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen… Feje újra lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán felmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda borult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny öntözte dolmánya ujját…

… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya… a tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő harmóniája leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak, magasztos példák harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában… kint egymásnak felel Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a levegőben…

Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény villódzását látja a kék palást selymén.

– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt, megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!… Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomoru édessége, ti gyógyítsatok meg engem!

Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen:

– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh, útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!

Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyü nyári por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták vizének csillogását suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán behunyta szemét: szédült. A fegyveres kiséret ügetése ütemesen dobogott utánna.

Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély vendégei legyenek, a hintó hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten rántotta fel a kocsi ajtaját:

– Ahimè, il signore!

A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan.

VII.

Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr, szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma, bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc, pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse! – gondolta a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett. Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.

Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve vágodik el amott a más.

Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:

– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!

A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár legény.

– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra; zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a völgy felé. A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben dühöngve ébred új erőre.

– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan, kardot ránt s úgy rohan tovább.

Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben fénylő tetővel békés udvarház felé.

Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.

– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az árnyékba s ott szótlanul összerogy.

Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok, oldal-szalonnák láttán; ezek a pincében dalolnak bortól, drága, szerelmes sljivovicától.

A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a sáska-hadat.

Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók, egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül, a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve, sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.

Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk! Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz! török, német istenuccse!

De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj! Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely szerint renddel felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a részletek a helyzettől függnek!

– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török.

Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott, csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak. Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny.

Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat, megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók, de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út lihegteti a legelől haladó grófot.

– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s visszatérő kém.

Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat függ. Hát odabenn nem lenne senki!?

– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn Draskovich.

– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.

A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból nem felel senki, semmi.

– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a hangja reszket.

Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban. Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu, zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is buzgó legényeit.

– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.

Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?… Csönd!

Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.

– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga kénozza az öreget, az okon rí!

A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál zsibongva kopog befelé a sötét áradat.

Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol, ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos népe vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő ágyában:

– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos, dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é, te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted, mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved. Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény forintom… Bizony!…

VIII.

A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye szerint ott volt. A hóstátot fölgyujtották, a belső várból kirobbanó törököt visszanyomták és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához értek, Allah-kiáltás hurrogott föl mögöttük újra. Elől a tajtékossá duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja villanva mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:

– Katonák, előre!

Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a hídon.

A kard másodszor suhan:

– Kürassziere!

Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté válik s elnyeli a cserje.

Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka szakadtából közéjük üvölt:

– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus!

A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a következő pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett paripáju turbános vitéz felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rugtat, népe vele. Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátra hajlik a görbe acél:

– Biszm-illah!

A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón tolongók közé. A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a híd kiürül.

Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból, baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve; aztán Kis-Komárom felmentésére lovagol, Segesd alá száll, de hamar megcsappan s szinte örül, mikor a békén aggódó hadi tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi discursusokat, aphorismákat írni.

Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak dúló, fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek csapásitól búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön… Fátumuk ez!… A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü írásban sír asztalán… Sírjon!… A stiriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból… a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli gyönyörű magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.

A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának könyökölve nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke címet:

– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta Béchben a’ Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége Könyvnyomtatója. ANNO M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset, – fejezte be hamiskás oldalpillantással.

Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás ellen.

– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban; valamit itthun tészen nagyságod ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti, azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország fattya!

Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. – De ne baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire gondolsz!

– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok bötüvel?

Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött:

– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! – Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert mast volna üdő hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és visszanyernénk, az kit elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa tulsó részrül rázni kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért, pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és gyönyörködünk ebben az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni.

– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben!

– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az Bécsben utazást?

Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös arccal várta a választ.

– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak!

Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett a kanonok léptei alatt:

Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De kinek? Nincs fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett föl lelkében… Nagyon is forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály!

– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum, szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay diplomáciája Zrinyi szemébe utolsó tromful.

Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő maga is a horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A hirtelen csöndben valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre s míg emlékezetük a küzdelmes multban tallózott, szemük villanása egy várt jobb jövőbe sziporkázta fényét.

– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez egyszer!

– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.

Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon két hosszu puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz puskás hajdu. Varju csapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér buckákon és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje után; majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő farkas-horda nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva növő távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra s felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges, büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra. Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezü asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára s fél éjjel is elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázas csuprok előtt. Zrinyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget nem érő kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is annyi-e – a franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e, hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon? igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen? kell-e majd mezőbe szállni tavasz nyiltával?

Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgés-forgással élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme belefulladt a kupába s kikelt belőle a panasz szelleme:

– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát, merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az üdő s palatinus uram ű kegyelmessége!

Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását igérte. Vitnyédy nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolc éves Palkójával az asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak szigorúan meghagyta, hogy kellő fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.

Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt meg Ráttkay:

– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk, az török-é vagy az evangelicus?

Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó, mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátra suhanó havas útra.

– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia, nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! – tette a pontot elmélkedése végére a keserűség.

– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay.

Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a szót:

– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult esse aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat sententiam, ideo regnum male regitur; voluntas est consiliarius, ideo regnum male disponitur; deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum!

– Verum est!

Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos falgyűrü mögül már szemükbe tünt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó torony-csúcsok ritkás erdeje és barnával tarkázott fehérségében a legmagasabbra emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya.

Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrinyinek mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu lapok el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással, sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak s a Neubau állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket és sokszor oly késő est fordította be uccájukba fáradt paripáikat, hogy mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy látszik, nem fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok karcsu kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang. Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új feleségének felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és széltén beszéltek valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy arany-szív lesz a cégére.

A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza felé tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a kantárszárat és süvegét magasra emelte:

– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!

Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyü kerek téli süveg s egy mellig érő keményített, ritkás mintáju dús csipkegallér keretezte; rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a szinte földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm. Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával lassan kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két sor magas ablakra: úri ház!

– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! – magyarázta buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve.

Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul visszatekintett.

IX.

Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont, papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.

– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul. Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is!

– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék szeme s két sor apró egérfoga.

Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán, Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! – folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel kinálókhoz szegődött:

– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!

Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó gondolatokat s leült.

Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról, Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott; sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.

Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!

– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.

– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, – gondolta magában.

A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen.

Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrinyit; csak az uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:

– S az neve?

– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!

Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.

– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne? Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú: és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele? Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen magyar…

Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.

– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem, nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s háromszor is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.

A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.

– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre. Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.

Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva, összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:

– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk talám!

– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.

Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta.

– Surge, amice, surge! – nevette a bán.

Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:

– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója!

Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával hallgatta.

– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával kezében Mária a folyosón.

Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot. Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve, köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.

– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy cserép virághoz lépett, föléje hajolt.

Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr. Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők emlékére.

Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette, hogy egyedül hagyták őket:

– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:

– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi nevetése is.

– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! – örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek sejtett eseményen.

X.

Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat lovas hintó nem volt látható sehol.

– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik! Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is Varasdon cellengett!

Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich egészségére.

Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata csak éppen hogy átsiklott rajtuk.

– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm, brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok, csak megnevetem!

– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? – fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.

– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a kanonok.

– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott.

Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja fogadta őket.

– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel Ráttkay.

A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva felhangzó éneket:

– Most is örömemet Magaddal elvitted Kedvemmel egyetemben, Reád gyult szerelmem Titkon éget engem, Keseredik elmémben, Áldott szemeidet, Gyenge szép szinedet Juttatván én eszemben.

Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:

– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte puhatolódzásképen.

– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.

Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban megjelent Mária izgalomtól piros arca.

– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?

Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson. Zrinyi szótlanul adott kezet.

– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom. Ó, be szánom!

Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen hadonászva.

– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?

– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének fuvásban?

– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.

– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása.

– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.

– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését leplezze.

A lány egészen megijedt:

– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?

– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek?

Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:

– Van!

A bán keze szorosabbra csukódott:

– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?

A lány keze megvonaglott.

– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal. Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem kegyelmedet.

A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.

– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?

Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét.

– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart. Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen, ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh! lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és könyörülj rajtam!

Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:

– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?

Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.

XI.

Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott szakadozva bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.

A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra készülő vár érzékzsongító, érzelem-gerjesztő elcsöndesedését. Zrinyi tompa, szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczy Györgyről, a legkülömb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése… Rákóczy legyen csak erős, legyen diadalmas!… Vesse csak hangos zörrenéssel a magyar világ mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen! Legyen hát Rákóczy az, ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt táncoltató, buja hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,… milyen rég volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most újra itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol, nyilt lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük birtokáról… S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Két száz puskát küld védelmére a hadi tanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich haramiáinak fizetését zsebében felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak praesideálhat s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd szájaskodjék a puskás kezü praedaucius! legalább féken fogjuk nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket… A zágrábi gyűlésből békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt…

Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve tüzelő homlokot:

– Aber, Nicolaus…

Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a kis kezet:

– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én, Zrini!

S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.

Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas… A hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra tilt! Felhők futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul vajdát mind hadastul össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczy és Zrinyi neve együtt fog az ajkakon forogni!…

A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha aszonyt.

Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefirré enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzü szövétnek küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé csendességet, derüt. Milyen egyszerü az élet! s micsoda horizontok nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásuvá vakítják a lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi, zajos lakomákról s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a szó-malom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte volna? Uj asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös családi körben, ahol csak ón-tányér konog s bizalmas ember ül. Németes szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul! Mit vár? Változást, zöndülést vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró hidege elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény? Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán, mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni…? Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt amoda a minap; Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek föltett szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol van a régi dühös remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!…

Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség circumstantiáiról szóló aphorismusait:

– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul; igaz…

A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi letette a tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta először az érte jövőnek tipegő lépése…

A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s megvetéssel kenegette nadrágjához bicsakját:

– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle dült sarut útfélen! Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy neki buzdult üdőtlenül ez másad násznak urunk gyermekfábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága foga, mastan még ágyában is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. – Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a kapu-nyitást kérő hangra.

A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája közeledett.

– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott is.

Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére, onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették szét az olvadó havat:

– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!

– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni akaró ifju lányos hangja a vörös arcu embert.

– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!

Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.

– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy.

Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe.

Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától Zrinyi. – Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a nagy pecsétek alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczy napjával hajnalló reggelt! Milyen követ hajít a világ békém pagonyába? Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az európai constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött?

Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak felé.

Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a bán összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal, bennszoruló lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon szétterített papirlapra meredt mohón…

– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó.

Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma csendben emelkedett fel kiki.

Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult keresztvetésre:

– Az Atyának… szegény palatinus!

A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.

Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.

XII.

Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.

Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot megúnt jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés, irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin, bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!

Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:

– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni! Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni, ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók, kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek? Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető (hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik!

Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.

Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól.

A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de Migliani mosolyogva intett a kezével:

– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy ihon e, megkezdém az földi életet.

Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze, hogy persze!

Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát szégyenletében ura elől. Zrinyi ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a húzódozót:

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings