ELSŐ RÉSZ.

I.

Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és gyámjaik igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálissa és Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa. Trautmansdorff arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát.

– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán a kis fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc városábul.

– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei.

– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány – egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras tanácsában és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek neveztettek vala.

– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában egész kis colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste poroszló ebekből.

– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon, – folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver echót az örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az tulsó hídfőrül, az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül!

A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra csúszott fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthányi Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok tornyú város csillogó keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak. Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó.

Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes anyjára gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült elmerülő lelkében.

A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat.

– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki. Isten hozott benneteket!

Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, aki megmutatta nekik helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben, ágyaikat a dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján.

Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal, agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel díszes folyosói, szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora, a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.

Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját. A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott.

– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen a teremben háló atya szava.

Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még sokáig.

II.

Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe; Péter is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden gyermeken győzedelmeskedett.

A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei komolyan recsegtek, susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek repedeztek; súrlódott a papiros, percegett a penna. A felügyelő páter fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza, encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban.

Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén: mindennel elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, lejjebb: It ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla dies sine linea! – Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a szépen kikalligrafiázott ívet.

A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.

– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, – szívem örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd szívedbe, a többit szórd ki belőle.

Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a fiókját s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt, amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol Amstelodamumban nyomtak.

Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter oda-ódalgott bátyjához.

– Niki, mi dógod vót azzal csókával?

– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!

– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.

– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós.

Péter ránézett és elnevette magát:

– Jüvel, no, nyilazni egyet!

– Azt mán igen.

S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé.

III.

Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff serényen lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására; a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás, szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a szinpad készült, a nagy négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties mozdulataival, síri nyugalommal.

Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kisértek, ahol az universitás hallgatói vették át őket s kisértek egyenesen az aulába. A lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel, szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített nagyteremben aztán kiki rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület, kristály-palackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég, akit az összegyült közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel királyfi láthatóan meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany kereszt vastag láncát zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs kezével, amelyen ragyogón csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök leült.

Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal teleragasztott függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán megjelenik az ókori Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.

Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik drága prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós. Térdet hajt a püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:

Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva jött a szó ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé és kihátrált a szinfalak mögé.

A püspök úr kegyesen intett utána:

– Bene, puer!

A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s hosszú negyedórákon át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vitőr-vívás közben nem szünt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés, páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete, vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra, aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen hasonlított a kiváló katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok s tombol a terem.

De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, de vidáman fog lelke kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.

S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben, tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel, aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját.

Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől ajándékba s nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:

– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé nem álla, akár egy eb aggnéé!

IV.

Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba símult szét, kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzseibe. Előre repesett a szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos bőrű gyümölcsöket fognak teremni.

A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki nemrég fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen fölügyelete alatt s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis vidám Senkviczy Mátyás, esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf mentorául szemelt ki az olaszföldi útra.

– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! – kiáltott az érkező elé Pázmány.

– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy.

Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsímogatta egy ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult:

– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.

Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és elment.

Pázmány a fiú vállára tette kezét:

– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisdedkorunkban, oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet, mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk. Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom.

Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú szemébe, majd hirtelen megszólalt:

– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez: Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély. Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája: «Te, magyari nemzet, megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!» Ez szavakat hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek.

Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy növelje nagyra!

Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:

– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. – De vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.

Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt, hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos útakon.

– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal nevel az jó kertész nagy diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.

Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben élénken, kedvesen magyarázott:

– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki bévül répa… Ihon Senkviczy uram!

– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. – Úgy arányzom, nincsen párja Magyarországban.

– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd határozottsággal Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban.

Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a hosszu, göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros, az ifjú fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek.

Megindultak.

Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy egy könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott:

– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek.

V.

Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a mentor személye, a kiséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme kisérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem fogyott ki a magyarázatból.

– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrinyihez – nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az ott az ducale palatium! Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen, hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek. Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje nagyságod magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz körösztény megtekénthet; az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű szigetbéli üvegcsűrt bizton.

Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér; úgy érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni s nézni a körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van!

– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem magánosságomat?

Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú, villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött vele szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába s hogy fog a holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű leány. Két meztelen barna kar…

– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.

A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.

– Mit mível nagyságod?

Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől – őszintén elmondta, hogy megkísértette a gonosz.

A kanonok úr elnézően mosolygott:

– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.

Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kópjás gyaloghad, mint a tüskés borz… a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái… a főpapi nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete… a szerelem szigetének bódító szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés… vér és láng… Isten és ördög…

A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos oltóval le nem fojtotta világát.

A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla, elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.

– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi prédikációkat se szerette, de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja, kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a furcsa kis emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel magyarázni.

VI.

A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő jelenre.

Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból. Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi Venetia tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére. Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum! – túl az országút egy helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította a menetet, visszaszaladt, előrefutott s az arca mindig derültebb és derültebb lett, aztán hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt:

– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén küvein kattog. Ez úton jüve ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot.

A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet és megilletődve nézett le az öregre.

Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert mindent akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt, úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása… a vértből, tunicá-ból előcsillanó férfias meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi…

És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo Vaccino-n, ahol egy fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott egy mozdulat, rom, arc, kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte, ahol legkevésbbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló ellentéteit. A Pantheon árnyában, melynek tégláiról omlott a márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek, fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a tenger… S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott, Impavidum ferient ruinae, – halt el Zrinyi ajkán a verssor s lent búgó kíséretből sikongva vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján.

Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai után reális ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi, Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst, régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét; apja vére, ősei példája, vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez; hagyjuk békén, – gondolta magában.

Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára: diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva, – mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és sötét talárral, fényes fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll, felhangzott már a hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre, feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt. Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi Senkviczy halk utasítására fölemelkedett hódoló leborulásából s a legfenségesebb földi kéz kitüntető csókolására járult.

Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta, kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:

Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni, izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt, a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava tán úgy hangozzék, mint ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése.

Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne távozzanak anélkül, hogy nem beszélt vele a magyarországi állapotokról. Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd zümmögése kíséri Zrinyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától. Egyedül maradnak.

– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges atya ajándékát!

Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett:

– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!

– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, – ne végye rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá Ű szentsége, sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul hívságos palota építése.

Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút és fülébe suttogta:

– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós vállát.

Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy Zrinyinek.

VII.

Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült; haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte. El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után.

A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert, mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.

– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…

A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék, adózzék meg! A védelemért, amit mi nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja. Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll, semmi más.

Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a sötétbe.

Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság, óvatosság: török hódoltsági területen járnak.

A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt; vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött, ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar jobbágy szenved, török úr bánja!

Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.

De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült: a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.

A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr kára!

Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s szeméten rohad a sebesült.

A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér, hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz sem érkezik meg Bécsből.

A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd kormányát.

Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet, megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát és Bakarba vonult, a tenger-szélre.

VIII.

Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett. Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy fúródik bele ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke és dicsérte agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.

– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg Forstall.

– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt eszében, hogy csak portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni. Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrinyi-huszárok után… Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre…? De ne lássák most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon… – Micsodás eredménnyel nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, leveles-ládáim porát? – fordult nevetve a baráthoz.

Forstall szerényen mosolygott:

– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével előbeszéllem.

Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő nagyszemű olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene számolnia a santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a teresztenyakóci, gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi, ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok felügyelőinek jelentéseit.

– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az históriai tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké…

– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen.

– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki, felesége fiat szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is familiájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű ragyogvánnyal vonyá környül magát.

Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a ködös, távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja, – róluk már tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Ádriai tengerig.

– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi penég lássunk hozzá.

– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.

Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér között.

– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé, ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját; Grobnikon az tárház amaz felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég Péter uramé vala; Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az szél s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek, irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat, falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket, malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket, vámokat, tizedeket és halastavakat.

– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de érezte, hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek. Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani, vezetni!

– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át Cosimo egy csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától és elment egy pohárka bort inni a várnagyhoz.

Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás, tisztogatás, rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása, hajhózása ide hozzá is elhatott.

Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje, amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tünt föl s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis Forstallt.

– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo, – röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!… pfüh…

– Mi! – riadt föl Zrinyi.

– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, – ajtóstul dül bé reánk Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru szógáló, hogy ihon barát jüve Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög bujjék az lábad köz…

– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen Forstall.

A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:

– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok, hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!

– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli svécusok kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia té-tova szaladó, földönfutó lén miattak!

– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? – kérdi némi kétkedéssel Zrinyi.

– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában, – bizonygatja hévvel Cosimo.

– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg bölcselkedve a várnagy.

– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, – csöndeskedi hozzá Forstall.

– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen, hangosan Zrinyi s a lépcsők felé indul.

A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall felé:

– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!

– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja Cosimo.

– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel Forstall.

Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.

Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást, jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német századot fogadhasson, ezer emberével aztán ura, királya segítségére siet a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár puzdrákkal, kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem fog késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal ömlöttek ajkáról a szavak, amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek, kalligrafikus betűkkel vetett papirra. Hajnalban már lovas szolga vágtatott a levéllel Bécs felé.

Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt, amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és jobbjában görbe kardot emel halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban meggémberedett ujjait nyomogatva s beküldte Patachichot főkapitányához; maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.

– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől Zrinyi.

– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha geleszta marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó bor fejeket melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük.

– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk, ugy löhet.

– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a szeme.

Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves történetírójának Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük; egy helyen szemébe ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba és erős vonásokkal írt:

Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál, mivel fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi egyiknek sem állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az embereken is, az kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe szerkezik: boldog az és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.

A pontot odavágva eldobta a tollat s meg volt elégedve magával.

IX.

A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki elmaradozott, úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni ügyvéd, a gróf jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a nagy-hefflányi templom vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas tornya.

– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana confessioban, – folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi.

– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel Vitnyédy, – mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben együgyü tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el nem szakadok tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs hüt előtt böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem szeretem, de embert az okért el nem ítilek, hogy catholica vallásban keresi idvességét. Meg nem szűnünk mastani saeculumban egy az más hütinek mocskolásában, gyalázásában, ki nagy hiba, mert bizony jobb lenne, ha az lutheranus törökök ellen vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén, közös erővel fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom nagyságodnak, kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony várasának hütös nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt rontja az magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem; magyar rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.

Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe jutott a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben adott intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is gondolatban. De nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha százszor magyarok is, mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a királytól várja. Méltó-e hozzá azonban ez az önző gondolkodás? Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi Miklósnak, akinek nevéhez a magyar história egyik legszebb önfeláldozása fűződik! Sokáig nézett szembe ezzel a gondolattal s nem talált kiutat semerre se.

Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az útra kegyes pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért, hogy… eh! legyintett a kezével, ő dolga.

Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy Miklós hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt ült karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért siessen fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt lesznek. Ott van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is. Vitnyédy elvonult a neki kijelölt szobába, mert sürgős levelet kellett írnia valahová Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után tudakozódott.

A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett volna fel karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva göndörödő üstöke is megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott, hullámos szakállát sűrűn tarkázta az ősz szál.

– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy tisztelettel csókolta meg az eléje nyújtott kezet.

– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád irattam, úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért jüttél talám, hogy számot vessünk egymással?

– Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi vezérlék.

– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el üket! Mán én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet…

Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes gyötrődését.

– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása feltépte a múlt sebeit.

Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal nézett a rá révedező szemekbe.

– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult vala. Királnak fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nímötöt hozzá… Mért romoljék karom ereje, szablyám éle tételen heverésben? Szükség vagyon oly fiakra, mint György bán maradéka, kiknek is nagyra kelése ország szabadulásának böcsös záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll lépnem s ezt erősen akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar hazám javának Zrinihöz illő keresése.

– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud. Engemet is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben vete… Oda adjuk mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa alatt virul, öregbül az catholica religio. Mind ez világon, mind más világon idvezítő religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt landsknechteket bevivém az véghelyekben, Ujvárban fejem is majd hogy ott nem marada velek… Elfelejtközék errül és sok másrul az királ, de eszében marada s mérgével csípé, mint az méhe fulánkja, hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az magyar nemzet szavára fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené kévánságokat, ha szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös… Elfelejtközék arrul is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint kűszikla, Bethlen Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást tennem sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de elméjekben maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent religiónk egyetlen fundámentoma az felséges ausztriai ház hatalmának, kire meg nékünk vagyon szükségünk az magyarok eggyé tevésében. Egy az pásztor, légyen az akol is egy! Akkor osztán öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk s ha magyar megérti az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép hazánk birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága.

– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel megkönnyebbülve, örömmel Zrinyi.

– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól? Sehogysem! Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet királ urunkért, ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled minden tudománodat, osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd tolonganak nímöt ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz, ha jutsz is, mit érsz véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet és királ között, de nincs egyiknek is bizodalma bennem; miként remegő délibáb, az auctoritásom. De fáradok érettek, böcsüllöm üket, szeretem, mint hűtelen társát az szerelemben eszefordult férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az magyar fátum.

Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme vonult el, de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:

– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat; az enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.

– Úgy, úgy, – bólintott a nádor, de már nem figyelt oda.

Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül hagyva a magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt csikorogva ropogott a kert útjainak kavicsa; örült, hogy elhatározását nem kisebb ember helyeselte, mint Esterházy Miklós, aki a félreértések, neheztelések miatt elkedvetlenedve hiába mondott le a nádorságról, lemondását nem fogadták el, mert nem nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg főur személye képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el hozzá. Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a lenyugvó nap sugarai már csak a fák koronáját verték, lent csöndesen remegett a bokor.

A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt hangos játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor zajt kerülő fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül összerakható képes kockajáték darabjai hevertek.

– Jó napot, Palkó! – hajolt le hozzá kedvesen Zrinyi.

A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból előkerült valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse szépen, ha nem is ismeri, bátyja urát.

– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! – azzal újra a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét vonogatta, hogy jó kedvre bírja az öcsköst.

A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját:

– Az Károl kocsis is tudi ám ezt!

Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé, amelyről a fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a földön.

– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? – nyűgösködött Palkó.

– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike erdő! – próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent felvilágosítani néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó dajkája.

Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve megtanította Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a cifraságos török bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott örömében, a dajka csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat koppantak a széteső kockákon.

Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az út hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett kék atlasz szoknyában.

– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva, hogy udvariasan a leány elé menjen.

– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! – kiáltott utána Palkó.

– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr! Isten hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. – Sétálnánk, ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, – ajánlotta elfogódva, mint valami betanult leckét.

– Miki bátya! – hangzott még utánuk Palkó szava.

Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson, mindjárt visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra felejtkezve szemével.

– Hugom asszony! – szólt a siető után.

Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a két nagy beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s zavarában rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy egyenesre símuljon az ezüst öv alatt:

– Hun vagynak azok az virágok mán, no!?

Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el szeméből egy hajszálat.

– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta, hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva köztük.

Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe szorult kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé s magához ölelné, hogy a dereka roppanjon?

– Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot!

– Liliom? Hun? – kérdezte komoly csodálkozással a lány.

Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül ránézőre:

– Ihon e!

– Urfi! – szólt rá most már hideg rendreutasítással a lány Zrinyire.

– Kisasszony! – viszonozta sápadtan az udvariasságot a legény.

– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia megenyhülve, szeliden.

– Juliska! – mondta nagy gyöngéden Miklós.

Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel, dobogó szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák árnyéka halkan csúszott előre a gyepen.

X.

Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a nagy-hefflányi kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól, úgy érezte, hogy az Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova koldus-szegényen érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva lovagolt utána.

– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában nem valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem történt meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént pünköst-havában. Bezzög mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes vármegyék, tik is, lutherana confessiót vallók mind öszve, adjatok hamarsággal katonát, hajdut, lovakot, prófuntot! Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul szebb, jobb kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki törődik velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben, koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria provinciák, Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az magyar véghelyeknek, ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi okért nem? Mivel nincs. Elvette minden jószágokat az királ, hogy az lutheránus svécus ellen hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé el. Valami marada még ez után is, fölzabállották ű fölsége nímöt vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki megugrott, ki tolvaj, lopó lén. Ne légyen az törökkel való béke megújítása elmult böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös nagy bécsi tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök ellen való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-, tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.

Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár az előbb még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István uramra. Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most pályáját királya oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze le magának a felséges urat valami feltűnő módon éppen ezekben az időkben, mikor mindenki úgy beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy, mikor a nádor maga lázadástól, polgárháborútól fél, mikor birtokukból kivert nemesek mint szabad hadnagyok kóborolnak szerteszét az országban s lopnak, szegény embert nyomorgatnak, mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva engedelmeskednek a királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés, szegénység, nyomor gőze homályosítja el a magyar fejeket, – csak most, az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi egyedül is. Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó gondolattól. Lehetetlen! De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor veje! Esterházy csillaga hanyatlóban, de van még annyi ereje sugarának, hogy erős, messzeható fényt vessen arra, aki Julia ura lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és szelíd. A maga képességei, óriási birtoka az Esterházy befolyásával és birtokaival mi mindent nem tehetnének, nagy Isten!

– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! – gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy.

– Torstenson? – mormogta maga elé elgondolkozva Zrinyi.

– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is nyakát szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.

Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása Sopronig, amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf illendőség megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton való töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy ne utazzék egyedül:

– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!

– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve ballagó után Zrinyi.

Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva, türelmetlenebbül ajánlta föl szolgálatait a bécsi hadi tanácsnak: ötszáz embert fogad, de a maga erszényére s hűsége, önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges úrtól, hogy ruházza rá az összes horvát-magyar csapatok generalatusságát. Ha ezzel a méltósággal felruházva fog megjelenni Esterházy udvarában kérőnek, a nádor látni fogja, hogy nem valami birtokain peshedő nagy úrhoz adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal hadvezérhez, aki előtt fényes pálya áll szabadon.

Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a Dráva lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt. Sokszor megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem tudta, mit olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött fatörzsekig is eljutott, ami széltében, hosszában három napi járó földre nyúlt a mögötte fekvő mély árokkal együtt török beütés ellen, s nem tudta, hogy került oda. Büszke, jövendő nagyságát titkosan rejtő nyugalommal élt mocsár-szigetén, vára falai közt. Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül hallgatta Migliani páter terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes megvetéssel a részeges várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan mosolygott magában: majd ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a történet! Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét fölemésztette teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt. Hiába jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy terveibe való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a hideg külső alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette süketté olyan csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának állapota. Dönögve, kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból, szőlővel tetézve jöttek meg; szomorúan búgott vagy tréfásan rikkantott a taposó legények nótája; ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl, Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a nagy-hefflányi kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a jobbágy, fáradott a barom, nyögött a szekér, káromkodott a tiszttartó, telt a tárház a télre készülő birtokon, – Zrinyi nem látott, nem hallott. Gondolkozott és várt. Mi az, hogy Julia nem ír és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett volna belerúgni körülötte kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a borbűzös állatot, aki parancsait várja.

– Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! – rendelkezett ridegen.

A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől.

Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor a pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés, csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A lebocsátott hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva, kavarogva iramodott a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér komolyan igyekezett az ebek után.

– Mi lesz az lóval? – mordult föl Zrinyi.

Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra sápadt arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló paripát egy lovász.

– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött bátortalanul a lovász.

– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! – parancsolta rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba kapott paripa magasra ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán szügybe vágott fejjel iramodott ki a kapun.

A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton óvatosan ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton loholt, ki az ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva, süllyedezve, tócsába cuppanva, sarat verve. A pecérek harsány hangja vissza-visszaszólította az elkalandozókat.

A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis fertály órát, megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az első róka. A szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a somfordálva rohanó, vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban Zrinyi félkézzel fogva a kantárszárat, a másikat csipején nyugtatva; mögötte a három pecér.

Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon hullámzott keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott elő és újra síkra ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik el a róka. A kutyák a támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva zúdulnak be a szőlőbe. A lovak prüszkölve tapossák a karókat, tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a föld utánuk. Tovább! Répát ver ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis falucska kertjeiben. Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító kölyök bujik kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a jobbágy az udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő asszony fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul a róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a dögöt; hol a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok összebujó, nyelvlógató fej között. Zrinyi remegő lábbal álló, tajtékos paripájáról nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét jobbágyi csókkal tiszteli meg a ház födetlen fejű gazdája.

Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű. Szótalanul ül a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy haragjában; két étel között hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait az asztal alatt. Jobbról-balról csöndes sorban Migliani, Forstall, a várnagy, gyóntatója s két nemes ifjú csörömpölnek halkan az óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban áll a tehénhús kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.

– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a vacsoránál.

A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett s szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura ezüstpohara fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a várnagy ravaszkás mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig láthatóan, de rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose ivott!

Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a körülötte ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari vodicától, de összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy sietett fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is beillő poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban ittak. A harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye. Rakott mívű, ében nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez nem szokott hangon gyújtott rá egy nótára:

A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az úr italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá valami kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen virágéneket uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az asztal alatt böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének közben aztán elfogta a csuklás az urat. Cosimo páter vezette hálóházába. Míg inasa szomorú, megbotránkozott arccal vetkőztette, Zrinyi gőgösen szegte hátra le-lehajló fejét: még a mámorral is birkózott. Végre eldűlt az ágyon; lábát már az inas segítette a paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el párnáin s kis vártatva odaszólt az öregnek:

– Küldd föl az Milát!

A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő ura!

– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot elnyújtva Zrinyi.

Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni.

XI.

Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most sincs rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának látja tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet sosem iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól van téve. Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni. Öltözködés közben dacosan szidja magát:

– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá? Hazudott Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess, indulj! Ki ura Zrini akarattyának? Hohó!

Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy vörös tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról. Elől lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze mögötte maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy landkocsi recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton. Vásárosok ekhós kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek, vágtató lovas szolga, sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő marha-csorda, ki háttal, ki szembe, cikázott el mellettük hol az egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi semmit se nézett; vágtatott lova nyakára hajolva az északi szél ellen. Kőszeg táján eső érte őket utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az üvegablakon keresztül nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt. Lelkére is kezdődő szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte, hogy enyhe lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és kövérebbé válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e szomorúság? Eső veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az oka s mi lesz a következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató lovas ember viszi a hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája biztosan epedve gondol reá. És mégis szomorú! Mocskos kutyák rugaszkodnak, bámész parasztok néznek az úr falujokon keresztül gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal fröccsenti szét rájuk a sarat.

Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be Hefflányba. A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss kerék-, patanyom s az udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok jönnek-mennek, álldogálnak vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr gomboló harisnyás, kajla bajszú, fülük előtt göndörödő hajtincses lengyelekkel.

– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad ruhája színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott apám uram?

Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az ebédlő palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy széles, magas homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú, kerek rövid állú legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza ritkásan feketéllett keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük Julia két sor gyönggyel prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű szoknyában; jobbján egy fiatal férfi bíbor talárban, széles karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán átfűzött, füle mellett két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott bíbor zsinór s a kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira leomló szárnya vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.

– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg kedvességgel Esterházy.

– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos nyájassággal Nádasdy.

Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi herceg szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány kinézésű magyart.

A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély felé. Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél helyette Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta aggodalmasan fejét Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte se a lengyel udvari élet, se Nádasdy fontoskodó, halk szava. Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály elé torpanva, szomorúsága haraggá vált. Unta az étel előtti cerimóniákat: a kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő asztalnok lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!

A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú kiejtése szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő csacsogását; leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma alól, megházasodik és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz dolga a feleségének… A lány kedves mosolygással hallgatja, aztán Zrinyi felé fordul és ránevet.

De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De mi az, mit mondott Nádasdy uram?

– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. – Én itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani nagy szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.

– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék az nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi! Friss az fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng vagyon minden házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy Victoria istenné szálldosa császár urunk hada fölött.

– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.

– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét alatt jüve nékem az hír.

– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk hada, – kérdi kétkedően Zrinyi.

– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem hallá kegyelmed? Vót svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer; sok kára vagyon lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc ezeredesse…

Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó házbéli herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia körül, – gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha látná, hogyan omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két ragyogó palotája.

A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel csapta el a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s fölemelve a drágakővel rakott ezüst edényt, fölkiáltott:

– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s lassan, akadozva, de fenékig fölhajtotta.

A két férfi szintúgy. Zrinyi nézte őket.

– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit Nádasdy.

– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de megbocsásson kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná Isten kévánságomat vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt komoly, merev udvariassággal Zrinyi.

– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! – hitetlenkedett Nádasdy a hallatlan különcködésen.

Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart.

Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát, aki sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak, meg újra Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és Piccolominiért, a császári sereg vezéreiért, bécsi és magyar nagyurakért, a lengyel királyi ház tagjaiért…

– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan pokulázók mellől odább vonulva.

– Igen! – bólintott szelíden Julia.

– Leánynézők? – faggatta tovább a két férfi felől a lányt.

– Igen!

– Melyikhöz mégy? – kérdezte, mint egyaránt lehetetlent, Zrinyi.

– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia, mintha a világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.

– És én? – sziszegte a foga közül Zrinyi.

Szerelmesen csillogó szemmel nevetett Julia feleletet.

A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment, kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit.

– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta jüve Cracoviábul.

– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának, magának! Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, – intézkedett mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban kéken csillant meg a kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta beste szolgája, mit zavarog most itten? No, gyüjjön bé!

Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára.

Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett be a palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten szól valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét s úgy nyujtja át.

Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja föl a levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön, aztán szívére teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első sornál. Bólogató fejjel olvas és pislog. Látszik, hogy most már megerőlteti a figyelmét. Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán széles, elégedett mosoly fut át a sima arcon.

– Mondd, készüljenek, megyünk! – kiált lengyelül a szolgának.

A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és elsiet.

– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra köll kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy feleségül végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem. Bátyám uram, köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten áldása kegyelmeden és egész házanépén.

A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves hanyagsággal, Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.

Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág:

– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának egészségére, hosszú és dücsőséges kormányára köszöntöm.

Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal iszik. Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a gyertyás, fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó kattog, fáklyafény libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó árnyékok s a pillanatra meg-megviláguló arcok között.

– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem! – búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával lakosztálya felé távozó leánytól.

– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás köztem s emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában Nádasdy.

Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy fáklya lángjába.

XII.

Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei gyalogösvényen csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba vágódott mélyen. Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap sugarai elöntötték a kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból sárgába forduló lombozatát s aranyat vontak vén törzsek mohára. Anyját vesztett farkaskölyök vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott a nagy fák csapzott koronája, lent hallgatott a bokor. Feszülő melle kitágult s két karját hátrafeszítve belekiáltott a szürkülő estbe:

– Hahó!

A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából ébredőé.

Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e sorsom? – Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme remegett elébe a rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát, mint akkor a nagyszombati kertben… kard-csörrenés és lódobogás, hajrázás és Allah-kiáltás, összeomló bástya, bődülő ágyu, asszony-visítás, férfi-hörgés olvasott és látott emléke zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad fiúk farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére… hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát, Buda fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok hatalomban, aranyban fürdő pajtását…

Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt és feje lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony boldogabb a fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge. Semmi, semmi: a nap, az erdő, a lány, az ország, a familia…

Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat, lombot, úgy viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő himbáló, útgátló ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid deli sarúval cserélte föl, leesett a korán beálló tél első hava. A mező szűzi fehér leplét szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya, mocsárszem. Hiába próbált szóba ereszkedni vele a jószágigazgató páter, hiába «dicsértessék!»-ezett hangosan a háta mögött gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be könyvesházába. Sokáig elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha mellett, a hosszú ládára terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon, amely mögött egyre ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az éjszaka ujja a meleg szobába, gyertyát gyujtatott.

– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:

Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug volt a fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte őket a svédek kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje letört s a király aggodalmasan halasztotta el az országgyülést újra. A kancellária sietve értesítette Zrinyit, hogy a király megadja a kért felhatalmazást a toborzásra.

– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel, mikor a kancellária levelét elolvasta.

Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó bécsi urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem mozdult.

Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az összes horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban.

– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos nevetéssel dobta az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én, kit tesznek, vesznek kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte magától dohogva százszor is, de nagyravágyása nagy sebét mégis megenyhítette a kis flastrom s másnap már Légrádon rendelkezett. Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja Óvártól le Ivanicig mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra, Csáktornyára az iratos nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt, idegen név alatt bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű ábrándozó, bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek, toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés tapasztalt mesteremberei.

Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz szekereken érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis, tűzcséve; deli csizma került a friss fizetésből a bocskoros lábakra; karabin és kopja a gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe; Légrádon borgőzben hejje-hujázott a zsold talléraival dobálódzó vitézi mulatság, a környékben megadással sóhajtozott az élelemért megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új ezredes új serege!

De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok pénzre szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a természet megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy nincs szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a zöldelő zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s még mindig nem jött meg a hadi tanács behívója…

Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a lóra ülő hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a nemes vér buzgása nemes győzelmet szerez s kénytelen egér helyett fonál-gombolyagot kergetni, mint az asszonynépek ölbe szoktatott palotás macskája. Csáktornyán túl elcsendesült a csapat s mentül inkább közeledtek a hódoltság földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat erdőkben, dombok alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett a vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében fölemelkedve elkiáltotta magát:

– Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás, serénség!

Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében, magasra emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás, rikoltás a türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét arcú horvát suhanc szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb jeléül az oszlop tövébe guggolt. A környékén állók röhögve üdvözölték a kitünő ötletet. De a rendelő gorombán intette helyére a legényt:

– Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra!

Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz utat a közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral teletöltött lovasok. Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant falukon; unta a rablást, a marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz nélkül, messzire tolt előőrsök gyűrűjében megvonuló lovasai között utálattal gondolt a holnapi napra, a dúlás, lovaglás változatos vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár száz elhajtott marha, mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a szélben, mikor a szíve antul nehezebb?

Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a föveny-szegélyes gyöpös parton s nem igyekezett a Nagyberek mocsaras földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok legénykedve forgatták szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a nyilt vonulás itt, ahol vár várat, palánk palánkot ér s mindegyik rakva több-kevesebb őrködő katonával. A magyarok büszke nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset, ha éppen félrenézni méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel pislogtak nagy kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s fellélekzettek, mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi elszánt haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből, a halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható veszedelem tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat vissza az előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan rendelkezik s a csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy alacsony, teknő-szerű völgybe, egyenesen szembe a kitörő várőrséggel. A karabinok vízszint kerülnek, előre ferdül a pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje fölött széles görbe kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik föl soraikból:

– Jézus! Jézus!

– Allah! Allah! – zúg rá selymesen a folyton közeledő távolból.

A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le lováról; a szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A karabinok sűrű füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi mögött káromkodva bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A lovak a puffogástól, puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba. Itt egy pika torkon hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó szablya-suhintás nyomán hull ott a földre egy kardot tartó kéz. Puhán szisszen a patkó taposta hús, fröccsen a vér, velő. Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint egy forgókerék fényes küllői, kardja csapásai.

– Valláhi! Ez Zerin-oglu! – csattan föl egy török rémült kiáltása.

Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk.

Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések kellemetlen érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét a műveltségük, hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle kényeztetésében puhuló törökök előtt. A barbárság ismeretlen szellemi hatalmától lelkesített nagy testi erő vezető férfiben: örökre ijesztő misztikum a rengeteg pénzzel, rengeteg emberrel kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló s mégis ellenállásra találó nagy népek előtt.

A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár holttest között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a gőg mámorának köde száll föl fejébe:

– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas öreg hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két véres szablya függenek az ottomán hold fölött.

Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár fogollyal tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan, bújkálva, kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint sík mezőn páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.

Szőlő-érésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre!

XIII.

Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe, nagy távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó kisebb-nagyobb sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor piacaira és kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti városban, hangyamód nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga, asszonynép a sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A széles utakon egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajduk dacoskodnak rajtuk végig a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál lovagol keresztül kiséretével, ott jámbor kereskedő szekere döcög friss sörrel, jó borral a piac felé; az istrázsamester igyekszik vicéivel kifelé a táborból, kötés fával, csöbör vízzel sietnek térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák irányában, boros kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy sikátorban gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek kiáltozva; forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kinál mindenféle nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árúi között guggoló kalmár; mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül; gajdoló csoportok hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy rittmeister vagy obrister közeledtére. Csipejét riszálva ődöng a kifestett arcú lány az ivók, tereferélők, kártyázók körül. Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás, jajgatás, ének, fegyvercsörgés, káromkodás, szekér-nyikorgás, nyerítés, ostorpattogás, marhabőgés, pata-kattogás, föld-döngés egybefolyó, tömör zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után halkítja az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága tompa zümmögéssé a nagy erővel élő, lélekző tábor zavarát.

Zrinyi kedvetlenül ült sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért járó törökök lesből támadója; csengő aranyat jelentő foglyok halásza a végbeli állapotok zavaros vizében; a hadviselés magasabb elveihez nem is konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb bicskázás; aranytól csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagy szájú, rátartó magyar mágnások közül egy; kucsmás, dolmányos medve, aki a csipke s az áll közepén hegyeskedő piciny szakállocska nyugateurópai műveltségéhez még nem jutott el. Mindezt kiérezte Zrinyi a császár zsoldjában álló olasz, francia, német tisztek tekintetéből, modorából s finom, válogatott kifejezések selymén átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyilt megvetéséből… És Julia! Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét rajta…

– Nem jól vagyon ez így! – vagdosta bele sarkantyúját a sátor simára döngölt földjébe.

Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl Árvába! onnan a jablunkai passusson nyugatra csapva egyesülés a Siléziában operálö Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire átvergődött lovasaival a tót hegyeken, mire componálta hadát Götz generáliséval, havas esőt vert szemébe az éjszaki szél ezrede ellenség-bolondító vagy felderítő lovaglásain.

– Ezért bocsájtottam királ uram kezében személlyemet, ezeredemet? Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli Zrini Miklóst, amaz szigetvári maradékát minden csipkés örvű, páncéros hasú nímöt teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal, karabinnal hegyikben esni, ez az tudománom, nem penég fenekek környül szaglászni, hogy: «Vigyázz, főgenerál uram, ihon errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az ellenség!»

De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Igy még csak itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek egypár embert Torstenson seregéből. De beállt a tél s Zrinyi ezrede az Olmütz körüli falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a dühtől, csalódástól, keserűségtől – ki tudja, mitől? – ágynak dőlt s lázban gyötrődve olvasta a bécsi hadi tanács szigorú rendszabályait messze, le Ausztriába elkalandozó lovasai ellen, s gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel folyamodott a királyhoz, – azért nem használták nagyobb dolgok végrehajtására erejét, mert nem kért eleget! – hogy adjon horvát dandára mellé egy német ezredet s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el az elaggott Frangepánt s ruházza reá a tisztet.

Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra soványodott arcú vezér Csáktornyára.

XIV.

Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon torpadó császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején bágyadtan csüngtek le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a vásznuk s a körbe vert cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén, a nagy udvarú zárt négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott markotányosbódék körül csak egypár nyelvlógató kutya leselkedett. De a fővezéri szálláson s a körülvevő főtiszti sátorokban hangos volt az élet. A királyi felszólításra elkeseredett dühvel vagy húzódozó gyűlölettel lóra ülő főnemesek tárgyalták az idei új esztendő rettenetes meglepetését.

– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják szélnek! – kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus vagyok Rákóczy György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva szakadjon az beste kurafia eretneknek.

– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte részvéttel Barkóczy László.

Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére:

– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst marhájokat óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit az Isten!!

– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének avángardja az sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az bányavárasok, az tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj, Kassa! – kiabálta felháborodva Wesselényi Ferenc.

– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak; elvágdossák köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek szegül. Fejeket vészik az Isten tiszteletére csinált képeknek s az mennybéli Úr Isten bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett nemes méltósággal Csáky László.

– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos emberem hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve szalonnázott Kemény János uram néminemű hajdúja, s az oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun itt, hun ott tapodják meg az szentségeket s rút marcangolásokat követnek el barátokon, papokon.

Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött az országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját Nádasdy uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s talán epekedik is mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó szava akarata ellen is visszarántotta tépelődéséből.

– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt, familiám utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája, kanócot, – parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az fészek is!» Azt az keserves kínban fogantatott…

– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg Esterházy, – ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh, méltatlanságot cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az pogányoktul, mind egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk kévánjuk fogyatnunk magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az természet szerént való ellenségekkel együtt.

– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy magánosan! – kiáltott föl bizakodással Zrinyi.

– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet generálok, tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan szörnyű istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és nyomorúságokat cselekesznek, az merre járnak.

– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért viselnek harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy.

Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:

– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot magyarival szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart mind intimum consiliumokon, mind az harc mezejében?

– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel a nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki is indula Erdélybül az kikeleti szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond urfi Károlynak, Kemény János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok mulván, úgy lehet, az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.

Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett volna oka rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s a károlyvárosi generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi alkalommal, a generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai rendektől függ… Jó, a generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi… hanem most itt az alkalom, kérte is tavaszszal a megigért német ezredet s hozzá Károlyváros helyében a Capeletti-zászlóaljat… persze nem lehetett, mert a két német generálisnak kevés számu hada maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s így ő még mindig csak ezer horvát kapitánya…

A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett a maga baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva, gunnyasztva várták a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor vacsoráját, ami kint, messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos konyha-kalibában süstörgött, rotyogott nyárson, üstben.

– In vita invidia! – sóhajtott egyszer Esterházy.

Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi udvar drága kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha keleti szőnyegeken simán jött-ment a sok szolga.

Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő hangsúlyozással szólt:

– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az mellettünk hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De az vélünk szemben kerülő eretnekek ellenségink mind halálig!

Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett poharazva várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a nádor iránt érzett tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval, eltávozott, mihelyt az illendőség engedte és sátra párducbőrén végigvágva magát komoran szőtte tovább az imént nyert fonalat:

– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István királtul nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta közinkbe ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok feslett erkölcs, nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység, gyülölség, lopás, emberölés, és örök tobzódás!! Haragra is indula és igazságos büntetésre ellenünk az Seregeknek ura és ada töröknek olly hatalmat, hogy elrontja, veszti, csaknem utolsó nyomorúságban hozza szegény hazánkat… Ki lészen megváltója ez romlott magyar világnak? Talám nímöt generál uraimék?

Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke minden türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett soká.

A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei, akik az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei ellen fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a véghelyek elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor hatalmának megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg nádor a magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület, mesterségszerű buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló fellegei elől a halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált keletnek a fejedelem vezére.

… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a dombokká halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre, sietve csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd. Ez még a karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már embermagasságú ágasára fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez tollas sisakját, prémes kalpagját nyomja fejébe, az már kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe, keletre, Rákóczy népének a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig elnyúló táborából a sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De elejbük bődültek a nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek. Rákóczy pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag kezdett elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a folyton előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz pattantyusok ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar egybefolyó lyukakat a sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a sánchalmok tetejét seperve buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy ágyúgolyói többször vágódtak ártalmatlanul a földbe az ellenség sáncai előtt és mögött… Lovas csapat rugtat most a sáncvonal elé, élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel; kópjás gyalogság nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb tolt s hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros hullámai között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt zúgat a dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó szél. Lent a harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul szeszélyesen változó körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja fényes páncélján elfekvő csipkegallérjának ideges huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos selyem zászlónak eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják a Zrinyi-címert:

– Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? – kérdi körültekintve.

Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű ívben kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim körül álló urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga lesz az, aki ezrede élén vágtat s akinek még aztán is fel-felvillanó sisakja most tünik el a kavarodásban. Wesselényi fölényesen mosolyog:

– Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik.

– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat mondó hangsúllyal Nádasdy.

– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér így kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc ezerféle halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel s feszülő figyelemmel mered a síkra.

A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos rohamától s tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy szétgördülő hangyaboly, oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó foszlánya a tábor fele vág, másik a Sajó füzeseibe csap.

– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött a sereg francia mérnöke.

Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front szorongatásából. Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén nem döf a száguldó kopja, kétségbeesve fullad a Tisza vizébe; s aki átvergődik a tulsó partra, rémülettel néz vissza övéi romlására és eszeveszetten menekül torony iránt vagy ijedt állati ravaszsággal bújik meg valahol az éj beálltáig.

A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan lobog a Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki a mellbe taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve leszáll lováról, egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt jelentéseket átvevő Götz elé lép.

– Főgenerál uram, ihon egy zászló!

Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé fordul és kérdően néz rá.

– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan udvarias mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: – Gyönyörűen varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors pergéssel ered meg a szava.

Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót csatlósának s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát. Nem értik ezek mi az, ha magyar magyar ellen emeli kezét, ráhazudtolva a természet rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik kardja csapásai alatt elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe, ugyanazon nyelven fohászkodnak Istenhez, amelyen anyja tanította imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke… Fölkavarodva háborgott belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s a jövő fényes képei.

A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg északnak. A németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az útjukba eső élést, barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a felfeszített ládákban, almáriomokban; a nyomorult viskókban felszörpölték az utolsó köcsög aludt tejet, fölhajtották az utolsó pohár bort s röhögve gyalázták meg a sors súlyos szele alatt kalász módjára hajladozó lányokat, asszonyokat. Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték szemétre a porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra súlyos vasalású ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német katona strucc-tollas, széles karimájú, fekete kalapja megjelent, vérbe, sárba, gyalázatba fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő parasztot taposták kis vagyonkájáért, városon a halott főurat koporsóba vitt ékszereiért. Pár nap mulva már az elfoglalt Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak sírboltját a magyarok felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar vérben fürdő német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a németek tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a pogány török se!

A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért. Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami beleszorult s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, – ki is nevették érte a többiek, – s vitte emlékül haza.

Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott:

– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon tapodni!

Csáky László sötéten szólt:

– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag az szentségeket, kinél méltóságosb nincsen az universumban?

– De magyar hamvak!

– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld kerekén!

A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a mindent takaró ürügyet helyeselve.

– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő husát, kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.

Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes gyűlölettel.

Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb, mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió, vagy a magyarság? Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan, szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani bűneitől? Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol. Csukd be most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út! Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam s csak én tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!

XV.

Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet látogatni.

Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi, mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves. Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide? Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem, amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének.