MÁSODIK RÉSZ. (continued 4)

– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.

– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s pattog, az köz javáért megnémul…

– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter.

De a bán rá sem hallgatott:

– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok, nyegünk az ösztön alatt…

Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.

– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.

– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben.

Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas közömbösséggel szólt:

– Grécet is megjárám…

– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak udvarlottál?

– Inkább űk nékem!

– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy fájuk! – gúnyolódott Miklós.

– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához ragaszkodva.

A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.

– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi állapatban vagyunk…

– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf öcsém…

– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed!

– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.

– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét vesztve, – hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar insurrectionalis hadaknak…

A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.

– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s választodat várom!

De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas, karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:

– Olvasd hanggal, öcsém!

Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató bólogatásnak:

– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet parancsolni. Sok példa vagyon az római…

Kint vész-mozsár durrant.

A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv, sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.

A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét ráncigálva ordított tornyában az őr:

– Ujvár! Ujvár!

Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül…

Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszinkék vért: nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.

XXXIII.

Avagy most, avagy sohasem!

A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára; rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra, folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…

A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve, pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó romlás»-t, «ősi virtus»-t:

– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül.

Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás, sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, kocka-rázásba pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott. Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.

Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori, Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés, száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként, ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.

Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt, extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre, onnan együtt Ujvárt fölmenteni!

Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, a fegyvertárt, kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje, zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia Cselebi, az ezánt és gülbenket:

– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!

A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe, mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi sátrába rontott:

– Ujvár az töröké!

Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:

– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.

Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés, este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete tolongása: így ment már szinte két hét óta.

– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török elvonására Ujvár elestével megszünt.

De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectioja riadtan széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi szinen.

Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok, egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd, szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé.

A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot…

A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje csillant…

A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább takarodó kóbor kutya…

– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé vágtató magyarság.

A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló, zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török; tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac, ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal, turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.

Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.

– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a csörgő üldözés zaja elhalóban.

Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza, oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török lovasság.

Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló, lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé.

A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:

– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek husával eteted, hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó Zerin-oglu?

De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve egyre csak vonult följebb, följebb.

XXXIV.

A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt, tolongott Montecuccoli leib-kompániája.

A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban, méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.

Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva, fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a mozgékony magyarok.

A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba, csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak.

Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő kis szakállkája huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás, vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.

Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült. Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe ereszkedett:

– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.

– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!

– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly.

– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?

– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.

Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil… bona… ors… S.

– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…

A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.

– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is…

S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel Montecuccoli szava:

– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.

Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.

– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az Isten!

– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a szenvtelen szavakat.

Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén:

– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én kegyelmességedet…

Montecuccoli fölált.

– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, – mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám intézett rendeletét.

Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette.

– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre rekedt kiáltásba a bán mormogása.

– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.

Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában. Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.

– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.

– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi főkapitány.

– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.

Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája szárnyai:

– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck!

XXXV.

Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.

Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip, tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi szótól árva, nyomasztó zörgését.

– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.

Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon, sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem, madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy, csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában.

Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság, elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők csalódott visszavonulását.

A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén, izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.

Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok; tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák, rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt mocska… s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső veszett, kóbor kuvasz…

Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!

… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája, nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas, éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden keresztbe lelankázó dombok erdejében.

A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép.

A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve mérte az időt.

A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb, közelebb.

– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.

Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat.

A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe, négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől morajlott.

Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna szabadulásért.

De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:

– Ne bántsd az magyart!

Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, szitkot eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.

A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a fáklya-oltogató zuhogó esőben.

Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után, vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru vezértől.

A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete. Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő, világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott köztük.

Kis hajnalban újra úton voltak.

Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket, völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé, emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.

A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma csöndben.

Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal, alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest. Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város; lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye, amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton, uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást váltó irányu kettős vonalban föl-le.

A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen csaholt a kutya.

– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve:

– Sifáát já! Gül-baba!

Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel…

A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett, melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott!

XXXVI.

Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt, pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra, szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.

Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence. Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis, békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé; az éhes dulókat földre boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.

Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet fölemelő uj hadi helyzetet!

Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után, már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi minden, Zrinyi táborát hizlalta.

Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában, míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval rakott két bokor-sor között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony már… a torony… igen… Sziget!

A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:

– Urak! Az török császár ellen!

S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és beljebb…

A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel, derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt, itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!!

Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás, buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult…

De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a dombnak s a beszakadt kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.

A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve, szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.

Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen lélektől zengő márvány ölelését.

Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett körül s:

– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé szava.

Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.

A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:

– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján…

– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos pöffetegekből összerakott arcot.

– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a vizet…

– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.

– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! – fordította törökre a fenyegetést a tolmács.

– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze…

Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot sietve vonszolta kifelé a tolmács.

Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő, keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a lassan világosodó szürkeségben.

Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban, füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre döglő hajduk, németek alatt.

De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá, hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott délnek…

… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire, jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben összehajlóvá csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki part távoláig.

A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a levegő:

– Mely szép az élet! Mely szép!

A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen, kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési pontja alá feküdni.

A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen, mocsáron keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta s nőttek, vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem derült. A bibor izzás szikra-záporokat lövellve, árbóc-magasságu lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a füstöt, homályt s az óriási hid lassanként hullámos lángtengerré nyujtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu, tanya, magános fa, kerek domb, jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy kerületben szerte az éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen himbálódzó láng-hid felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos tincsekbe lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete pernye, meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon vigadó táborra s maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dült, az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult. Füstje vörös bélésü zászlók ezreként lebegett némán fölötte.

Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen keserü-sötét füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek uri, lassu kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban kerengő fekete üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult iromba csónakok után vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy órjás láng-darab s össze-vissza fekete uszássá csitult aztán a viz szinén. Az őrtornyok merészen rakott, bolond vonalu ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat a nádrobbantgató égés fölé, amely lassankint uj erőre kapva, régi szinét visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.

Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül s ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló vibrálását:

– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád Kanisa megvételének kévántam napja…?

Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek, elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon; fogyott a fény, hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér gőz-gémek kezdték nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pirban meredeztek az innenső tüz erős világától, de falai már fáradtan buktak egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába kapaszkodva ugrott a hüs vizü sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy szót sem szóltak s a magyar tábor aludni tért.

Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást.

XXXVII.

Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp szürke-fényes csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos sátrain, friss hányásu körsáncán, de bíbor zománc közepébe tűzött boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok összevissza szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár ágyu reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok; legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők hegyeinek egymásba folyó vonala.

Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát! Hiába fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid repedtek vagy nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme pénzzel, paripával, hizelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expeditiód csak cavalcadé vala!… Minek, jó francia Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója, babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.

Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló borzas szemöldökei között.

Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami, éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.

Lent mintha a tábor megmozdult volna.

A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?

Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott kifelé: a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu ostorok durrogása utazást jelentett. Mi az?

A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből s hátára forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrini-Ujvárnak tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott fék alatt megállásra bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett el jobbra a kordék, kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában, akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke bajszu, hosszu, csontos hadnagy ült lusta, görbe háttal, csipőre tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé:

– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány vakkantásra köszöntő zörgéssel közeledett a század.

– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés.

– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt kardját emelve s a csapat megállt.

– Wieso?

– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung gäntzlich auffzuheben.

Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra billent. A lomha paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott s előre meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt.

Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények hevertek, szolga-derekak hajuldoztak szerteszét s a vezér egyébként rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint kerevetéről sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak.

– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába rontó Zrinyi döbbent tekintete.

– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki már csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.

– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy velünk élni, halni fog?

Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:

– Balkezemet adtam csak rája… ugyan!

– S Kanizsa?

– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi.

– Hírünk, nevünk!

– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német vezér.

– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi.

Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva húzta ki magát:

– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe und Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss 60.000 Mann auff dass Lager loss gienge, und…

Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.

– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.

– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal berontó Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant!

– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga körül, hogy hova köpjön ki utálatában.

Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu követelés, esküje komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés, burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer arcu, egy mivoltu maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét dörgölte mutató ujja kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra pislogott néha-néha.

– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre Zrinyi hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa alól? A várban egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra s a nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém, szökevény, fogoly egyként vallja.

– Forgatsch úr is török rabra hallgatott…

– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, – marad-e hát nagyságod velünk?

– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az elvvé kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.

Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró éktelen zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás asztalt, fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrinyi szállása felé tartott s fél óra mulva lovaslegények nyargalták a kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban vitatkozó, titkon már sátorkarókat huzkodó katonák gyanus buzgalmától forrongó körsáncot keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a nyugati táborba Hohenlohéért.

A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől vörösen izzó bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.

Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és makacs elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint szólásra emelkedett:

– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai, próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban mint Isten színe előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket, elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyülést, fáradalmat, virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést igérő utolsó órájában vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért eddig ezer csatában, ágyudörgésben, falmászásban, rohamban edzett szivünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben megháromszorozott, de valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjjázására?

– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban vagy másutt éljünk hitünkért jobb időkkel újuló harcra?

Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s zokkanó szóban búgott ki ujra:

– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein!

– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első szavazat.

– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt, suttogott, nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó tiltakozása s egypár magyar el-elfúló igenlése.

A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.

Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német urak, tovább mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos szavazatmegokolással utánna kerekedtek.

Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach Serinschantz!», rég elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó pata-dobogást ottkinn, mikor Zrinyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró, nagy lassan fölállt. Szeme szögletén sűrü szarkalábháló remegése ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak, könyökhajlása reszketve kampózott arca elé s szégyentelen zokogása megtörte a csendet.

Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob ujjongott kevélyen.

XXXVIII.

A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előre nyomva, két karját összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra s ásítása hosszan uázott a néma nyugalomba; előbuggyant könnyeit szétmázoló ökle alól álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra: az erdő-fejeken már ott csillogott a hajnal aranyos diadémja, aztán érdeklődő pillogással dülleszkedett neki a keleti ablak-félnek: a harmatos gyöngyökkel teleszórt sík alján szokatlan fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan a nap óriás tányérja; a sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb a sárguló korong lassu menekülése után s szabályos időközökben dördülő ágyurobaj bummogott egyhanguan alatta.

A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző tulsó végén porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó kis lovascsapattá.

Zrinyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett fölötte, reggel van! Lassan fölkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva hallgatta jó ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott vissza hanyatt és szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra, hogy a véres függönye mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő tétlenségre szaporodó német, halogató paróka-lengés, rőzsével-földdel tömődő árok, robbant bástya-omladékon fölkúszó jancsár-ezer, éjjeli lobogásban égő cölöpös sánc hangot, mozdulatot kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét elűzze magáról.

A beteg ajtaján kint halk kopogás kapirgált föl hirtelen.

– Ki az? – búgott rá ernyedten a közönyös kérdés.

– Csak én! – jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány arca. – Esterhás uram jüve…

– Mennyen ugyan vissza!

– De, édes egyem!…

– Mi végre?

– Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne idegenítse az barátot! – s szeme kérő pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott áll amaz a háta mögött.

– Pál! – szólt hangosan Zrinyi.

– Itten vagyok, uram! – remegett torkot köszörülve a folyosóról.

– Jüjj hát!

Az ajtó egészen kinyílt s gyöngéden kattant csukódásra zárja a visszavonuló Mária kezében.

A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja visszahullott s a magas prémü süveg kerecsen szárnya bús ünnepélyességgel szállt alá:

– Jüttem nagyságodhoz, hogy visszahíjjam!

A bán szelíd tagadással ingatta meg fejét.

– Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod elmentét. Mind az generál urak és maga Montecuculi kérésekre történt ide csak postán sietésem s ihon az Excellenz handbriefje, – vont ki dolmánya alól egy elegáns hajtásu levelet.

A kék eres, ráncos kéz renyhe nyugalommal esett a barna selyem paplanra a meg se nézett bontatlan levéllel együtt:

– Nem, öcsém uram, nem megyek vissza!

– Nagyságodnak törökkel szemben létele egész ezered-érő!

– Azzal is több, ki undok tétlenségben nézze váram veszését.

– Még áll, uram!

– Elméjekben, kévánságokban mán kőromlás bizony!

– Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is egész köröszténység, hanem csak egy szegeletecske. Ha sokan szép királyságokat veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy bestia ellenében, nagyságod magános úr létére nem röstellheti veszését.

– Hát ugyé veszni fog?

– Nem aztot mondám!

– Megyek Leopoldushoz, térdéhez futok egyszer s utoljára…

– Vitézségibül vesse nagyságod inkább igazságát!

– Nem megyek vissza!

– Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében kérem nagyságodat, hogy azért rosz helyért ne szerencséltesse életét, mert sem Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és faját, mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg nagyságodat formálta az pogány holt eb fogyatására s az magyar név ótalmaztatására!

– Nem megyek, fiam! Visszatérésem tahát szüvek keménységét megszaggatja, gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek!

– Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun egyedül nagyságoddal légyen az had heános?

– Mi végre mennyek! Hiszem vég szakadott az én hatalmomban! Kanisa alatt német kezek mesterséggel csinálta csorbáját vitézségemnek Montecuccoli úr maga jüve megigyenesíteni!… Majd Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű… Az gyalázatos ritirata után mondám naponta: nyargaljuk meg az török táborát, vonnyunk szablyát reájok, de nem, folyó mögé szaladtak s szigetem partjárul riogatják vissza az vizre kelő törököt, mint uszni kapatott ebét az vadász!

– S ha ottan vet hatot vagy vakot hadi szerencsénk utolsó harcban?

– Ű dolgok!

– Szerelmes apám uram, – kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre két kezét Esterházy, – képezze hát elméjében maga elé nagyságod hűvséges szolgáit, jó magyarokat, kiknek karjait bénnává csapkodá nagyságod eljütte!

– No, no!

– Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak mast ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz veszedelmétül, ezüst marha értékét mentse legalább!

– Ejh, öcsém uram!

– Mondjam hát, hogy visszajün nagyságod?

– Mondjad hát… de csak Bécsbül megtérvén! – törölte le a bán inge ujjával homloka forró harmatát.

Esterházy fölállt:

– Nagyságos uram… Isten… Isten velünk! – azzal hosszu haját két felől lesimította, mint aki mátkájához indul s lángoló arccal sietett ki a szobából.

Vér-csíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén fütyülve vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő füzes-sövény mind közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé száguldó útja irányához… Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté kerekedő hurkában magyar sátrak, hallgató ágyu villant a fák alól, előre, reduton, folyón túl szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke s füstbe boruló tetői, tornya mögött a lombos hullámzás zöldjét szaggató muzulmán tábor. Le, délkeletnek a távoli erdő óriás mocsár-szegélye előtt lapályuló Mura-völgyön kopja sűrübe vékonyodó függélyes vonalakból összerótt csillogó kockák lüktettek zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt óvatos batteriák nagyfogu fésüje meredt sárgán a víz felé; lejjebb, egészen délnek szeszélyes sáncok cikcakja, golyótúrt mező mögött, Drávának egyenesedő, sok hidu kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl a főhadiszállás fehér vászon-városa nyüzsgött a letaposott vetés arany alapján; s szembe, a balparton majdnem útja irányát folytatta a török ágyu-sor sárgán csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején sövénykedve végig.

De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan a bástyák alatt…

Mögötte súlyos német ezred vágtat s a várba vezető híd redutjának kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint, félrevág s a németek után száguld a lövöldözés iránt.

A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget, makulátlan keztyüjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst tábornokokkal.

– Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerüen feje tetejére húzta a bán a nagyvezért, hogy nyomja agyon…

– Nézze excellentiád, – nyúlt ki Holst karja a romladékon szinte gurulva fölfelézúduló jancsárság szines tömegére.

– Helyesen is tette nagyságod, – szólt komolyan Sparr, – hogy ezuttal nem nézte dicső hirének kockára tevését s eljött rendet csinálni.

Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a föld és rőzsefal; a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a turbánok, kucsmák ezerformáju, de egyként allahozó folyamának s döngő szakaszokban dűlt be itt-ott a cölöpös palánk.

Montecuccoli érdeklődve fordult a döngés felé:

– Nézze csak azt a fickót, ott, ott, brávo, hitetlen!… igaz, nem jött még vissza Esterházy?

– Nem, kegyelmes uram!

– Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért ott hagyni életét, kegyetlen ötlet…

Egy fáradt golyócska koppant lába előtt a földre.

Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó alláhos tenger hullámai veszedelmesen dagadtak mind följebb, összébb a váratlan rajtaütés negyedórák kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában.

– Tasso commendant urat kéretem! – tekintett hátra idegesen, de visszafordulva ujra elmosolyodott. – Lovamat! – harsogott megint hátra. – Mi az? – csettintett ujjával a mögötte feltünő Hohenlohe vörösre izzadt arcát megpillantva.

– E lövöldözés, Herr Graf Generalissime! – lihegte a rajnaiak vezére.

– Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza s méltóztassék a gondjaira bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni.

Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját s ugratott el jövetele útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált várlejtőn.

Montecuccoli kengyelébe lépett:

– Wo ist denn dieser Tasso?… Ach, le voici!… Faműveket felgyujtatni, aknák alá kanócot… csapatokat kivonni…

A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen s nyerítő zabla égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása adta irányban.

– … und nach General-Quartier! – süvített vissza Tasso felé a bizalmas vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó parancsa.

– Buona notte, Serin-schantz! – kacagott föl az ingó hajóhidon még egyszer visszafordulva.

A várra azonban fényes jancsár-hullám csapott fel, prófétája nevét üvöltve s véres habba keveredve ömlött vissza ujra. A közelítő árkok barázdálta fensíkon maga a nagyvezér imádkozott hangosan égre tartott kardos és ökölbe szorított karu élő szoborként, igéret-aranya csengett a harcra buzdító pasák szájában, fenyegetésük ostora csattogott előttük s a jancsárok új gomolyaggal gazdagulva loccsantották a romlott falakra elszánt támadásukat, de ujra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszünt, magasra emelkedett a korbács s a hátráló testvére puskája csövébe szaladt… előre hát!

– Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! – s a hullám rongyolt taréja fölcsapott a várba…

XXXIX.

Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu előtt makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró hoch-ozása.

A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár lépcső széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s lemutatott a terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló karosszékekre, azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik végén nyiló kis ajtón eltünt.

Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül. A mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü s ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a négy világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai egyenesedtek fönt vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését követve. A lépcső feje alatt nyitott földszint ajtón át a kis tálalóból idecsillogtak a pohárszék ragyogó készletének üvegje, ezüstje. Az asztalon, amely fölött sok szögletes üvegnyelvü, zsufolt csillár függött, uti vászonburkából félig kifejtett rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig. Zrinyi a várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után, de riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos emléksorára.

– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam zászlaja! Hun van az kut, kire tüztem? Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta magától, nagy keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.

A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles félfák karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három hatalmas ajtó között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze ökölbe szorult a szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már nekirontott volna a belső szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa megvárakoztatóját s leszámoljon személyében egész Béccsel egy lázadó szitok, de két tenyere arcára tapadt s görcsös mozdulatokkal dörzsölte volna kusza vonalaira a hidegvért, mit idejötte előtt megfogadott. Léptei keményen dönögtek végig a padozaton óriás, szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél végre megállt, homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs hatszögecskéknek s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán visszahuzódott s gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra karcolt nevek, föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:

– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale Tag ein Ravsch geben bis Auff den 26. detto…

Mögötte ajtó nyilt csöndes-csikorogva.

– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig főhajtással a belépő Portia felé.

A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán helyet jelölt Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr karosszéken s maga is leült:

– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást, tanácskozást hoz magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol nagyságod?

– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy hónapja, hogy itt várom oldalamon e szablyával ő felsége rendelkezését a haza és a kereszténység javára.

Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre terités ezüstjeinek csörgése.

– Válaszát várom kegyelmességednek!

– Mit mondjak, Herr Graf?

– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e nagyságtok kárpótolni?

Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.

– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem lehet. E hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt állván, nem egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő hadtest? Hát, kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e röpködés hasznát, amely csak a már minden kidudorodást óvatosan aplanáló diplomatia munkáját zavarná az ellenfél békülékeny kedvének haszontalan ingerlésével!

– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek kiszolgáltatott, német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer fegyveres jobbágyom elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással rakott szigetembe? – villogott fel a bán szemében a belső láz s ingerült emlékezete vadul forgatta udvaronchoz inkább, mint vitézhez illő kilincselgetése bécsi idejének mindennapi olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra jogositó Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla harmincegyedik pontját.

Portia szinlelt restelkedéssel mosolyogta:

– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a napot, éjet emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem, ha a kívánt úton nem is, de arról biztosíthatom, hogy teljes satisfactiót fog kapni nagyságod!

Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről, sarkantyuit összeütve:

– Tehát jó napot, Exzellenz!

Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá vidult s készséggel kisérte az ebédlő felé.

A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török zászló egy saroknak gubbaszkodva mélázott.

– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte Sankt Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé.

A bán visszafordult:

– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen! Legcsekélyebb szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is beillő rideg bucsu.

Portia hökkenve állt meg s dühösen sarkon fordult.

Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön üldögélő suhanc ordítva ugrott elébe:

– Hoch der Graf von Serin! Hoch!

– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő ácsorgók ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük tolakodó szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után. Mint tömött spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető, némán bámuló és kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk a némikép megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán elsietését.

A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre ragadva kezdett hoch-ozásba s a nagy kalapok tollukat lógásnak hullajtva táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny be nem csukódott mögötte.

A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre kent bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün füstölgött; udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött pohárszék, a griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal boritott asztal körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény, pohárnok, apródok jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó rendelkezéssel, néma engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában siposok, hegedűsök tutulálták, cincogták összehangzóvá szerszámaikat.

Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel varrott, narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó gombot, hintó zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a nyitott ablakon: csak a magyar illem megkövetelte második meghivás ceremóniás mondókájával házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De az ucca végén kényesen táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel szegett, hátul zöld és rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen görbe fekete kalapkarima tünt fel.

A bán a folyosóra sietett s a lépcső fején megállt.

– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe a kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a grádics-taposástól lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban nem lenne éppen idegenség… Mit akarsz?

– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga alkalmatosságával!

Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház felé s a lépcsők alján már feltünt a fehér prém.

– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, emelkedett kettős ívben a széles mozdulatu köszöntést kanyaritó kalap.

– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda kézfogása.

Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját rézsut csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos cafrangján, megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt kard-markolatát s a latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a fogadó-terembe.

Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna harisnyákban a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó nadrágokat emelgető lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton, térdhajlásban, félcipő csattján, kalap-karima fölhajló szélén, hosszan lógó fekete, fehér, szőke parókák fürtjeit összefogásban szines szalagbokrok csapzottak, zilálódtak kényesen. A zöld, kék, barna, lila bársony kabátok szélein, mellén, az aljukra csúszott óriás zsebek szája körül, kihajtóin, karimákon arany, ezüst galon rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s a duskálódó divat bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt eresztett.

– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? – Pardonnez-moi! – Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! – Cent pistoles comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu, quelle foule! – lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s rikácsolt katonásan a gyülekezés.

A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel, mozgékonysággal vették körül a bánt s mintha csak hulladékát hagyták volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a furia francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer kérdésük, étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos élénkségben az asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos bucsujárásban vonult a rakott tálak, kupák folyton ürülő sora.

– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj illedelmesen fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin egészségére s a magyar nemzetre üritem!

A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze bor-loccsantó kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig helyezkedtek el ujra, már állt La Feuillade maréchal:

– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus belles actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de cinquante lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du grand Vizir et de l’armée Ottomane… et véritablement nous le pouvons nommer à juste titre le fléau de l’Empire Ottoman puis que les Turcs ne le redoutent pas moins qu’ ils ont fait autrefois Scandeberg…

Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak föl egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a mellőzött hős érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos szeretetet pazarló szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek volna.

– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a párbeszédekké zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen volt mit, sokan elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi főolasz azt mondta, hogy mindent beszüntet, éjjel sáncot von a török elé s majd onnan védekezik másnap, hogy nagyobb baj ne legyen. A tanácsban mindenki meg volt bolondulva. Mümmögtek, petyegtek, de egyszer csak fölugrott Hohenlohe: «Ha most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen török tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van elégedve feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de ha nem teszi is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte döntögetni a helyzetet… Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át lehetett volna kelni a folyón.

– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen Coligny a beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében husz törököt szurt le s négy zászlót szedett.

– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár, hogy nem volt ott, illüstrissimö!

Zrinyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt.

– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az alkalmon, hogy meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: – Emmène-moi ce Türc! – aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy látom, a mieink, a Rába s az ön neve tettek legtöbbet. Uraim! – emelte föl hangját körültekintve, – e rab el fogja önöknek mesélni a nagy ütközet történetét, törökül ugyan, de… – s rejtelmes mosolylyal hallgatott el.

Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles fonatu fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel meghányt, földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s Coligny intésére a bánhoz közeledett.

– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e rabot nagyságodnak fölajánljam!

Zrinyi szórakozottan mormogott köszönetet s a törökhöz fordult:

– Kim szin, babam?

– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli lejtéssel a fogoly ezredes.

– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias sürgetése.

– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori nagy ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán.

A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi tudományán, dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az összekulcsolt kéz lassan szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő mellről:

– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e keikavuszi teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard a felövezőé: tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az átkozott Zerin-oglutól elégetett…

– Ah! voilà le nom du comte! – kiáltott La Feuillade.

– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában ujra felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár nyomában az anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi és damaskusi csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok vágyódásainak tárgya, megvettünk és levegőbe porrá, füstté, pernyévé robbantottuk a piszkos Zerin-oglu…

– De nouveau! – figyelmeztetett most Coligny.

– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil, ki agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett kerengve lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő németekkel. A szerdár fényes arcát a próféta zászlajához érintette és «siessetek az imádságra a kimulás előtt, siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta csatára a kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket arany kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló énekkel szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu der Gebet aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán «Pazsorezs! Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi diadalmas kiáltásokkal nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő halálmegvetéssel. A németek megfutottak, de a piros ruhás, zöld bársonyos, fehér parókás gáliaiak hevesen támadtak. Rettenthetetlen janicsárjaink, kik ágyu nélkül bocsátkoztak harcba, egyszerre csak hátrébb való sáncokba rendeltettek, erre a szipáhik érthetetlen módon megzavarodva hátráltak, azt hivén Allah büntetéséből, hogy a janicsárok futásnak adták vitéz fejüket. Visszavonultak tehát a folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is meghátráltak. Sokan fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem nyujtotta át a folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg, mivel a hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette…

– C’est pour la troisième fois! – nevette valaki.

– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz ágyut. Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien» kiáltozott, társaim a vértanu halál borával részegültek s én boldogtalan fejü fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu története, hogy tárikhdsi efendi sem írhatná jobban.

– Ki mondta néked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér?

– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag táncolásához hasonló küzdelmét a mezőn! – azzal nyugodtan összefonva karjait mellén, elhallgatott.

A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant helyéről, a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó mozdulatokkal magyarázta, hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly sima megadással engedett s az asztal felé indult, ahonnan La Feuillade teli kupát emelt elébe:

– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes jókedvvel nevettek, örültek.

Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a szék támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive hajszolva kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját égő torka felé, de La Feuillade szava kedélyesen fordult iránta:

– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous! Mais qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»?

XL.

A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással ünnepelt a nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha, széles testét az arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü foszladozása alatt ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak északnak, délnek a távol opálos ködei alá enyésző lombtalan fák fekete, éles, halott szövevénye sirta az égre november szomoruságát.

A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az összefont karu bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét négyszögében.

Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek a keleti kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük lovas vadászszolgák feszítettek zöld dolmányaikban, mögöttük pórázra fogott, lusta járásu, testes szelindekek huzták a visszafeszülő pecéreket. Legutól hálótekercsek, karó-csomók vonultak előre a levegőben s a vadászmester nagy szájjal kiabált eléjük a kapu-bolt alól.

Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését:

– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! Bethlen öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi nagyságod választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül való tracta felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén császárnak így vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!

Zrinyi csöndes méltósággal fordult meg:

– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem, ha veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom, melyben nem voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival!

– De mégis, nagyságos uram…

– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt egykoron talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s bestekurafiául alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga tekélletességének tetejére jutottam, álmábul serkegetém az magyart, s mi üdőm maradt, törökkel megvonyakodásban mulattam hazámért, s ihon, váram nincs, szigetem minden jóbul kigyökereztetett, értékem megvékonyult s Portia ur az nékem tett károkért ezer aranyat küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen mondom… Német nem akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai Rába vizének nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik Velencében öcsém uramné asszonyom új hadakozás inditásához foglalt kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok, kibül leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem lankad, hajul előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket kegyelmed s néz, miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó vagyok, ez idétt szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral azomban de facto is az lészek, nem személlyemért bolondjában, de ezerekért ősi constitutiónk jussával s kegyelmed is ottan lészen oldalamnál, örömben sivitván szabad hazám nevét az égben, méért jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön csak vissza sellyéjében kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem volt szüvem verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum német vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!

Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között simogatta ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés kábulatát.

Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron.

– No, gyölekeznek mán! Menjünk!

A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga csizmái recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott mögöttük. A külső udvarra siető a lépések zaja felé tekintett, megállt, süvegét levette s tulbuzgó illemtudással fordította rájuk fekete, örményes vonásu, mozdulatlan arcát.

– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél vagyon, s az kucsma fejbe való!

Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett.

– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt Vitnyédy, mig a bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé előrement, s úgy mormogta aztán bajusza alól: – Megmásolhatatlan ű nagysága kedve…

– Kell is maga beszéljen Gremon…

– Pszt!

– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé Zrinyiné.

– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet kicsinyég lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy.

Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó ostora s tágas hintó állt a kapuköz keretébe.

– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. – Öcsém uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre mutatva.

A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut Máriának, aki felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap lenditett alázatos köszöntést a hintó után rugtató három lovas fejéről. Szikra csillant az utolsó élben lekattanó pata nyomán s Mária köntösét emelve fordult visszamenésre.

A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok csigái s az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának.

Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott kis fehér arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott kertekben a fénylő párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok acélos vizében tükröző sötét várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé utjuk mellett. Fölöttük fáradt déli ragyogásban ferdült az ég öreg gavallérja s őszi bánat hűvös rothadását ásította eléjük az erdő.

Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a közéjük szivárkodott halvány arany ködöt szaggatva csikossá, maradozva álltak meg egy pillanatra és sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé. Aztán lassan tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők mellől.

Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba rajzu szürke keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra el a tisztás tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost. A vadászok a lábuk közé kapott puskákba döngölték a töltést; a fiatal Migliani a két Gusich-csal nevetgélt távolabb.

Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor visszanyelt politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét vizsgáló Bethlen felé:

– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem lehetnénk.

– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a hintóból a bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. – Mondok erre egy mesét kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová mégy kenyeres? – Nem megyek, hanem visznek. – Kik s hová? Felelék az ördögök: – Pokolba. Mond emez: – Jaj, szegény, ugyan roszul vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: – Roszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez álmélkodva: – Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél roszabb. Felele: – Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha pokolba, de az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak azon pokolba mennék, hiszem roszabbul volnék ugy ennél is, – azzal szorosra rántotta a hosszu csizmaszár füleibe huzott nadrágszijat derekán s lelépett a gyöpre.

Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal.

Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s tágközü raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó sürünek. Mikor a hón alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az itt-ott még zöldellő lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester karja a zöld mente fehér báránybélését kilebbentve szállt a magasba s mögötte felbúgott a kürt.

Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s csaholással keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben keritve a borzas figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan szitált alá a néma égről a délutáni szürkeség.

Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött paripák kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület hegyezve, idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük még le sem csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre rá röfögő csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge felé.

– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon ugy látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt rugtatott lovával.

Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan taszitásán s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva villámlott a mesterük után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A szőrekopott redves toka hörgő hullámzásban meredt az égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette s fekete vért eresztve vágódott el lapossá.

A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az orditozás s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva sereglettek a tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató szelindekek után. Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek csaholó ugrálása fölött, összefogott kis patáival két legény vállán fekvő rudba kapaszkodva himbált előre a bán zsákmánya.

– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! – panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját oldozó Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán izgatott horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete arcban.

– Mit mond Paka, nagyságos uram? – kérdezte Vitnyédy.

– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk, elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák felé indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt hátra a szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:

– Öcsém uraim, kegyelmetek csak maraggyon itt!

Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már kengyelbe igazgatta egy inas.

A bán lóra kapott:

– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette le jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta vissza a Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez bolond!

Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három belső inas dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása csakhamar sürü falat dobott mögéjük.

Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s hajuldozva bujt a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok hárman a lovakat kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok alá.

Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül sikló horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a bokor sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon keresztül arcra bukott.

Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy fának ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán villogó röfögés fekete vagdalkozására alá.

A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors lövés tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel menekült.

A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán nyilt s arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára bugyborékolva szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel ömlött keze reszketve nyult kebelébe:

– Ihol egy fa… állitsátok az sebnek vérit véle… az arra igen jó!

Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt az omló vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre.

Zrinyi megtántorodott.

Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a vériszapos avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől sikos fadarabot.

– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az összeroskadó derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs.

A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve elrohant.

Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló sirásuk zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.