MÁSODIK RÉSZ. (continued 3)

Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről. A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt elgondolt hadával…

Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé:

– Nagyságos kegyelmes uram!

Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező tekintetét.

– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik, szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.

*

De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására, aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult. Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette, Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak rajzanak s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak? Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább, még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni, vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé, amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent, hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe kerül-e?… Mindegy! Csak előre!

Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, – ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták, – a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt… Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…

A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves, éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…

Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn. Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?…

A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a fejét.

A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt. A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott…

– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa apathiája.

– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu szakállával Kemény János.

– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, – de mi lészen holnap? – sóhajtotta.

– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva, Kemény.

XXII.

– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha esel, megtapodnak!… Mi az?

A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső szóval magától:

Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé, hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr, héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek; tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»

A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban:

– Miklós!?

– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.

– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!

– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.

– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra fordulva egyet.

Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török, a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás és fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva szabdalta darabokra.

A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül! Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának, lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt. Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény, szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára, csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült, mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.

– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!

Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte, senki se látja, mi emészti belül.

Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek, lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.

De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain pötyögősen lebegett a nadrág.

A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt, kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; Forstall minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de, ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott; Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte; az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak.

Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat, fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról; a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.

A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt, hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:

– Asszonyunk fiat szült, uram!

A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón, lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte:

– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…

A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.

A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja hangos, ideges örömben rezgett.

XXIII.

A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn.

A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos; ágaskodó, nyerítő mén a lelke…

– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze s nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…

S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol: puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen.

Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe: szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh! mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe.

Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó, puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette nyugalomra:

– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!

Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név felötlött, azt is az ő kezébe nyomta. Este aztán távoli pásztortűz lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:

– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?

S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult, bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített, prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő kövét.

De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda! Elmulik, nyoma sem marad!

Nyoma sem marad…

Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra egyenesre verte kaszáját a jobbágy… az a kis sárga virág, hogy néz, milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán, gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból nézed a messze útra indulókat…

Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt, hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon keresztbe.

Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett drabantok között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből.

A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s elvakkantotta magát:

– No!

Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.

Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken… szellő táncoltató tenger felé…

A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.

Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.

Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt föl ötven torokból mogorva-mélyen:

– Allahü! Allahüü!!

XXIV.

A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu, gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban.

Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a Szent Anya szobra előtt.

Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit szoborrá fagyasztott a bánat.

De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg akartad lopni!

– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.

Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.

A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos fogócskát játszik a törökkel…

– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a lármát.

– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve dühösen csattanó hangját.

Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.

Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra, aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen… Eh!… Ki mondja, hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan, örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért útba!

Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette, Csáktornyának fordította lova fejét.

– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére rántotta s egy vágtában nyargalt haza.

De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt:

– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából.

Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra…

Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő előtt északnak.

A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek, rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.

– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát, hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan, oktalan rohanáson gondolkozva.

A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve, prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.

– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!

S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet, drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát; barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.

De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe, fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum prorex-et.

XXV.

A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán, amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában, a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult vad.

– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve Zrinyi Péter.

– Osztán ez az egész! – felelt a bán.

– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet Péter, – meddig várunk?

– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!

– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!

– Nem én mondtam!

– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire szájjal tátogunk mán esztendők ulta?

A bán fölnevetett.

– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!

– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!

– Nem is vagyok Bécs komája!

– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.

– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!

Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos állatot.

A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.

A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes pirkadást.

A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással, nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava:

– Kanisa ég!… Fujjad!

Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a dobogó lovak előtt.

A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.

Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes hajnalát.

– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! – Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról csoportra.

A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók mögött:

– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő alul…

– Teve az! – fordult hátra valaki.

– De sas, két fejü penég!

A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló, fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek tekerné el orrát… hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk!

– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár kutjának kávája mellől.

A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és bóbiskoló iródeák.

Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.

A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.

A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja az órát.

Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török, hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most…

Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad, de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. Nem csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett.

Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó sötétség.

– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen szóval.

Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:

– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek látszott, azután úgy tüntenek el!

A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is mordult föl itt-ott.

Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte hitetlenül hallgatta a mesét.

– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.

– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis szobában.

Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az!

– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.

– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott tüz nem vala, alitom, sohun!

Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm! Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább, de…

– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen kürt-hang.

– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.

– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.

– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.

A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü tüzfejüket: csakugyan kis csapat.

A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut, amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!?

A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor Péter, akit a kürtszó kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta mögött:

– Što je novo?

– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.

– Ki?

– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó keresztvetésre emelkedett…

– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.

– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett kézzel.

Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal szerződésem… tenni kellene valamit…

– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! – viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.

– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.

Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:

– Barmok!

A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg elől, aki Zrinyi lábához rogyott:

– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát.

Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel emelte fel a parasztot a földről s ősz haját simogatva kérdezte az ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:

– Kanisa ég, mondod?

Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.

– Ég tahát?

– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…

A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.

– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra, te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez lészen üdőm!

A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén megbolydult a vár.

XXVI.

Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb béklyós lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.

Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.

Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.

– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a csobogó hallgatásban.

– No!

– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!

– Mi?

– Néminemü roszseb tudja micsuda!

– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!

– Csihulj, te!

– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, – szól bele a vitába a harmadik.

– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a hitetlen, – de mán én is látom, jün!

Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a sötétben.

– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü, – béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött!

Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis földhányás mögött hasalt a három legény.

A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen, de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant. Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.

A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi útját az a kicsoda.

A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó, meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy meleg, goromba hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:

– Jokarü, csodsuk!

Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.

A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a közeledők neszére elordította magát:

– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett.

– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők.

– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr.

A sáros, meztelen alak középre penderült.

– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.

– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! – vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.

– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:

A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.

Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak…

Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.

A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak, rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja … Amott Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu, dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom.

– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.

– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel Zrinyi.

– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.

– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. – Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!! Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria tenger szele!

Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá sátrában.

Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács, Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hivták s mikor a hódoltságra csapott lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére süket a felséges úr.

– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő ajtót, sátrából kilépve.

Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal.

Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok, gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.

Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk.

Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.

– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött Patachich.

– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.

– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte kiáltva.

Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze lova sörényébe ragad.

– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi kegyelemben maradtunk…

Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.

Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy, fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán, meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két világbiró császár ellen…

Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség:

– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza!

S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik.

XXVII.

A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét falat állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban, lebegő kárpitként öreg, mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a földnek tartott kis stuc csöve irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai.

Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem… ez az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyujtotta; seregek sáska-foltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti; vér csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön és puskája csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén… Utálat! Erdély szivét, szép Váradot, török handsár metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő Erdélyhez immár semmi köze…

Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő.

A bán leült.

Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke tölgy s törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja s kövedre német katona tát majd átutazó, bámész szemet… Hejh, Várad, váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt törésed…?

Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a bokrokon át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel; föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a törzsnek s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta szeme fölpislant; aztán jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a száraz lombkoronán.

Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…

De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől menekülő néma dühöngést.

A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott, buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt s halálba rugta a felkalimpáló erdei kant.

– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a vonagló dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh, verjed ki hát fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed, hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa alul el is fujt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…? Hejh, azért sem!… Őrállód lészek, vigyázód, nemzetem, ki megjelentsem veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől.

S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:

– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való tengeri-medve magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát… az bécsi laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé üvőltök: Ne bántsd az magyart!

Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru tolla azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapir téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a magyar, tul a török, maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs a roppant seregben s ott már csak korbács-ütésre huzakodik harcnak a jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török s vérharmat hull a pernyétől fekete sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a vezére: Zrinyi!

– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll szárnyra lebbent a születő sorok fölött:

«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt irja az historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni; Cresus királ fia, az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott vala…»

A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből; Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától; gazból lesz főember s a becsületesben lázadó üvölt!!

«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.»

Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó törökök helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat választotta új király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.

«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő természetet visel; valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz… De méért kelljen elvesznünk, mig karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»

Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten feküdt eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve űzte maga előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas robbant ki néha hidján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá; szekér siránkozott elfelé belőle… egy fordulás még s együtt hagyta a csönddel a halott mezőt.

A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál görnyedezett… Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!… Kicsinyes részletek s világ-históriát lendítő eszmék, lelkes faj-imádat s magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagyakarat s tehetetlen toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezésszegénység csodás szövevényü Tankréd-erdejében.

Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!

Mit ír?

Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.

«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs magunknak népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit hová tehetnénk.»

A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott és éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szeliden.

A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé s elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között:

«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum, benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»

XXVIII.

A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás, háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk drága sátor-terhét, öszvérek dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly.

– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!… Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése… Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!… Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut, koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?! Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!

Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra.

– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség, fáradtság Zrinyi fülében.

Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet, nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál, harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén, ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél. Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.

Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után. Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában lealvó nap.

– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.

– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.

– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott Patachich a vár elhagyására.

A bán hirtelen megállt:

– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun állunk?

– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után, aki szó nélkül a faképnél hagyta.

Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó ideig.

Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt!

A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád várává pattant a sik.

– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád helyett is… itten várat… várat… igen…

Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült, buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor.

A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott s idébb talicskába fordult az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.

Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre. Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-, zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete lófarkas üstökü aranyos félhold.

– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.

– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul köszöntést töröknek adjunk.

A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva fölnevetett:

– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!

De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól.

– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő fejét földnek nyomintva.

De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:

«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»

Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást inasa kezébe s a követekhez fordult:

– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek ez akolban.

– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.

– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a savanyodott udvariassággal bókolóktól.

Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással botorkáló követek után.

– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a belső öröm.

Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd, árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt. Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat; szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a faltömésbe; szerette volna…

Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:

– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes izzadt kábulásig.

XXIX.

Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá hízva mállott szét barna latyakban.

Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze fejüket a kis házak.

Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé; a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek! előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá tépve huzott északnak téli szállás iránt.

Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött, párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált; utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés, orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.

Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült élénkké, a nap egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát szétöntötte a réten.

A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros, kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már, mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre, oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon.

Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan, fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.

A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya csipejére támaszkodva reng.

– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! – harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim pasa.

Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce tündöklik.

Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi buzogány tolakszik.

Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.

A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben s mély hangja biztosan bugja:

– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck, Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.

A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt választ…

A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:

– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?

– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis csoport.

– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne légyünk terhekre…!

– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi urak.

A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn, csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája, csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt erdeit.

Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok, királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet, rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.

XXX.

Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: három megyének kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását, hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos hullámokat.

Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.

– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?

– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.

– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.

– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni óhajtó.

– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma ember orra alá bökdösve.

– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!

– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.

– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva, az újabb hasznot sejtő árus.

– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi horvát.

– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! – sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.

– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas várpiacon s a bilincses rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva, fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok.

A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát, székeket, irószereket cipelő szolga sietett.

Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e lhárítva, hadnagyához fordult:

– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra. Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét: a piac aránylag csakugyan kicsi!

– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! – morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult.

Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző merev lábu tánca.

– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé Holst ezredes. – Nagyságod tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, – illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind, akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra az asztalka felé:

– Keine bedeckten Wege.

– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi büszkén fogadott némaságából.

– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában… Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito!

A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető, vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal meredek! mellvéd magas és keskeny…

Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.

De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:

– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide szállítani…

A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült tekintetét.

– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, pattantyusokat? – piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.

– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl Zrinyi.

– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés…

– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra pökhet rá minden német furier?

Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:

– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram, oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi… onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó végbeli vitézkedéseket… gróf uram!…

– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.

– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja!

– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni akar!

– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr után bámulva.

– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.

– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény puska-acélának griffjén babrálva.

– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem!

XXXI.

A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő, suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallgató trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s a hajdani vidám kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint az országút szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekér-sor hernyója kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mező sátrai felé.

Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás ihletü csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katholikusok zajongva követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába erővel berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias köntösü gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt a megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.

– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! – kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és Szepessy Pál szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk diétára, nem!

Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha a végső szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó szava csak érthetetlen suttogás volt s a mozdulni nem akarókat megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól.

– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: – Causa confessionis privatum malum est!

A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is.

A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült, hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük szálláson, uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak Montecuccolira acsargott s a protestáns dologból savanyu fintorgás közt nem csinált volna kázust; ez németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére; amaz a császári vezér ocsmány dulongóiról hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet, de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez kucsmáját; a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások fiók-diétáját valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!» sürgette az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük, ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan megegyeztek.

Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a protestánsok riadt nyája csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrinyihez.

Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el ujra Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett. Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek s másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.

– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva dorombolt szava:

– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?

– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban volt, hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! – vágta rá rezgő hangon a nagyszombati prédikátor s a dacos fejek kucsmába süppedtek és elrecsegő sarkuk haragos örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.

– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő madár! – morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott már, csak összepislogott.

Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással emelkedett a szállása falai közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbizójának, Portia grófnak s ült be néhanap a törvény-őrlő malomba zakatolását hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel.

– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! – dünnyögte maga elé.

A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a kezében lobogtatott füzetecske cimét:

– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur, Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.

– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával Zrinyi félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat s az szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem mensz diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában hivának evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur táncát, de ugyan bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem üket? Merthogy catholicus hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat tojik előttem minden farkas?… avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő fontra vetni? Hm!… Posom mezején hatezer német… Ellenem-é vagy evangelicus fejekre kóknak?… Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl hirtelen, menésre készen.

– Articulum contra ducem!… Ad calumnias Montecuccolianas responsionem dare!… Articulum! – süvöltözött mindenfelől a tehetetlen összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől káprázó szemét dörgölő palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott.

Az ajtóból még egyszer visszatekintett.

Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve furta bele hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló zajba:

– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice negat!

– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta Zrinyi s nagy csöndben kilépett.

Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo, dolmánya alól irást huzogatva.

Zrinyi nyergébe zörrent:

– No!

– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo.

A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s gombóccá gyürődve tünt el dolmánya zsebében:

– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! – s a szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel szökött a kapu felé.

A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér theológiai munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi könyvek, kunkorodó térképek mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betüi, apró sorai, geometriás ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos ablak-szemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt cafrangu zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt falak.

A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket s a méltóságosan fölálló szertartásos tisztesség-tudással illesztette a tar koponyára a nagy parókát:

– Salve, Domine!

Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt.

Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára előhalászott terv körül aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába kapó széles vállain ide-oda.

– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath praesidensének legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom… egypár pontra vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda közben-közben Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre merevítve szemét.

A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató, tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm közvetlenséggel válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást kivonással ellenőrző számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rud, lánc, lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait s előre bemondta a latolgató éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt.

– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett Zrinyi türelmetlensége előtt levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra kezdődött.

Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a bán felé:

– Javíthatatlan… védhetetlen…!

– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a bán.

– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása következményét levonni Montecuccoli.

– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz.

A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns kopogó oldalán:

– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje miatt!

Zrinyi kiegyenesedett ültében:

– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót két legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai marsirozó, óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar guerilla-harc megférhetetlen elve.

– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? – ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiu, nagy embert, de erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább itt van és számot adhat!

– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés, – illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának tartozik a horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt puszta parlaggá sétáló, Keményt holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expeditiójáról véleményt formálni.

Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:

– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!

– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az is, tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával magyar ellen fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal fejem… emlékszik nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak, ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye körül nyalakodó magyar zászlósur levelét!?

Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába:

– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de végbeli bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte hadban.

– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e «soha meg ne harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz: miként kell csatát még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni, ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyüjtögetni! De adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét, bőséget és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia… tettekkel beszéljünk!

Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret:

– Fogunk, öcsém uram!

– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… akadémiás… generál bolond! – döngették a távozó Zrinyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba.

A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán fáradt paripák feje lógott földnek s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből kiforduló felé:

– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri, meglankad, hanem mindvégig az ki jól végezi pályafutását…

– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos, prémes tolongás közepette szónokló Vitnyédy.

– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a szeretet, lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:

– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja, éljen! – Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!

De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes szavait apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hült a láva izzása.

– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje, bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt nyerendünk s nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta, catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat, generalis hadi állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra vetnünk szuttyongatnak. Keménységben feketült az catholicusoknak lölkök, Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak elmulatásával, hogy nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival nagy hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen látogassa meg nagyságodat bév áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! – s a kemény ember hosszu fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró gyöngyszemet szétfolyó könnyé.

– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben.

– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, – de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette hozzá: – Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000 kálvin-hütü vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!… Isten velek!

Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás, magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az el-kitóduló szomoru csapat.

Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu órákon át.

A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe nyomán, zabla csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője ölelése elé fütyülő legény.

XXXII.

Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán rabnői tánca.

– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a látogató.

– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott füge után nyulva.

– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –: Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz.

– Egyél fügét és csendben szóljunk!

– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, bolond szivem sebe újra sajog.

Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.

– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük, hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.

Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát csiptetett két ujja közé:

– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért, biszm-illah!

A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé:

– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl, Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült: egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah, segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért… Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!

A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta le szemét s meghiggadva szólt:

– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.

A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva hallgatott.

– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én azt akarom, amit tudsz!

– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után. Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját… Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol, pásztora messze jár!

Ali megmozdult.

– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos álma alatt dögölnek…

Ali fölnevetett:

– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk! S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város szolgája elé boruló kérésem.

A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.

Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.

– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket; katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…

– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem márványba vésés!

A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az ajtó felé.

– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató utjában, a mogorva házak néma mentén. Hárem-rács mögött meztelen női test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.

Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima:

– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!

A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit lassan-lassan összecsukogatta.

Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló külső hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből, csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős dombok felé.

A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé; balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után. Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.

– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő! – Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos kedve.

Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.

Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s ordítva esik össze tövében.

A kocka megáll.

– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.

A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár.

De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató láva folyja be s allahos zúgással közeledik…

A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két testvér.

– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből fizetődjék soldjuk!

– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is… vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait, egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban ingyért még csak Istent is nem imád!