← Table of contents
Német maszlag, török áfium

ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

Reading edition

Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje!

Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon fővel fogadta Drugeth.

– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.

Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.

Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a vendég.

– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött ágaskodva a legfiatalabb.

– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj övezte, fekete szemű, fehér arc.

– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának Draskovich Gáspár.

– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.

– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a szenvedő arcú fiatal Drugethné.

– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre Draskovich.

– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.

Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult. Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása. – Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud így örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket, evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora meg a Gyurkó, csaknem koldusok.

– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza az ajtóból a két férfinek Drugeth.

Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.

– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma.

– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette, mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.

– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom, királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom. Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló grandseigneuri mosollyal.

Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, barna-piros arcon, a nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni, királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.

Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában rendelkezett, s visszajött Draskovichért.

– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment ki az ajtón.

Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a nőkhöz.

– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám? – fordult kedvesen Drugethnéhoz.

Az asszonynak könny szökött szemébe:

– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.

Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s mosolyogva folytatta:

– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban vagyon.

– Vitéz lészen, valamint atyja ura.

– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal az asszony.

– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. – Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind hazájának.

– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.

Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös tekintete végre is az ablakon állapodott meg.

– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik lány aranyos hajának fényét kereste.

– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála kedveskedve.

– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett Zrinyi.

– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram, mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek.

– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.

– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig lehet.

Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje fordult:

– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom asszony hütös felesége, hogysem másnak.

– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! – válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.

– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.

– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.

Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett öltögetni.

Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele kacagott, de azután úgy kezdte érezni, hogy neki nincs semmi oka a jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő dolgot.

Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett.

Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. – Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek.

Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.

Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni. Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré. Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte őket, majd fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a rátartós kisasszonyt.

– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.

– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte Draskovich.

– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most határozza el magát a dologra.

– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár gróf.

– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy valahogyan utat adhat háborgó dühének.

– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.

– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével Draskovich.

– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót, ördög találmányát.

– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek.

– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad várasok s szegény polgárok kárán végezték el; az kik nem az jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat szabadabbul űzhessék!

– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az kóborló vitézek, – állította Erdődy.

– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok, valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich.

– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem kémélli, ki magyar.

– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.

Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn pihent meg szerelmesen.

Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt:

– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit, borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és egyéb javait felprédálták. Sírokat felásván, holt testeket megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget, tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.

Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni, szeretni: élni, ó élni!

– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, – az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak.

– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő!

– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította Drugeth.

– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak, Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, hogy megintlen úgy, az bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort, hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.

– Injuria! – kiáltott Drugeth.

– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.

– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! – gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő Zrinyi!

Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.

A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar; az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá gömbölyödve folytassa az alvást.

– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.

– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.

A férfiak elnevették magukat.

– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát tréfásan Draskovich.

Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét.

Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.

– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit Draskovich.

– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, – megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.

Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.

– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.

Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva panaszosan zokogott.

XVI.

– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!

– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf haragszik.

– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé, – zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrinyi.

Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy látszott, szeretett volna még valamit mondani.

– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a társalgás folytatásába való beleegyezését.

– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű, alattomos personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczy valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt az erdélyiek táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva bocsájták vissza.

Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.

A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem mert ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szó áradatot s dohogva köszönt el.

Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár, vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola! kegyetlen Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában. Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint gyönge szél tölgyfának, mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának, melyet meg nem ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől vitték el a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe; Julia Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.

Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt melléje, ha olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért; ez fogta a tányérját magános ebédein; ez komolykodott ki a tükörből, ha fésülködött; ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából.

Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért a fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte; mit az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a légrádi kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári ezredesség, ha hada a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő, idegpattantó küzdelem, ha egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfujta, mint az őszi vihar a friss avart; ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem; ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán ajándékozta pénz? Mit ért az ősök multja, mikor az ivadék jövője borult el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív?

Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a hosszú éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő, civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy sötét barlangszáj; a gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés szárnyaszegett vergődése.

Mi lesz ennek a vége?

Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének, nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére könyökölve hallgatta magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását.

És Klenovnik?

Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat napmelege után, mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után, mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett, csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava s ő mehetett politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy hallgathatta Borbála kinálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.

Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt s aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára.

A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele!

A király? Távoli kegyes idegen…

A harc? Patkány-marakodás!

A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!

Az élet? Rongy, rongy, rongy!

Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.

Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a párapólyás csecsemő tavasz.

Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:

– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő, mint fára az komló?

Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő futott utánuk. Most nem! Vár.

XVII.

Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.

Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok mulva hallotta meg.

Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal:

– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!

Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó nem csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy Patachich Péternek adja át.

Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon keresztül behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi zsongása.

– Laudetur! – morogták az érkezők.

– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte körmével, ahol elhagyta az olvasást és a csöndben álldogálók felé fordította székét.

– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó arccal Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul; Szendrő felé nyomakodik vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal; tollaskodó nímöt vitézin megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczy hajdui; az mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet, ne félj tüle; ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül, ki Puchaim füle környül zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait componálni az úrfiéival.

Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos megelégedéssel szólt:

– Baj biz a!

– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de nincsen bennek körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul.

Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi. Gúnyosan ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és Szlavonországok urai.

– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? – kérdezte hangosan.

Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő hallgathat.

Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és megszólalt:

– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! – ezer lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia, quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek s lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani. Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is.

Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat tolják mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja helyükön.

– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, – hát osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?

– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az figyelmezés, főkapitány uram.

– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott Migliani örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének egyéb történetek is az varasdi gyűlésen!

Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el; no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom, udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak.

– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, – Mikulich Tamás, Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda, Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta.

Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:

– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az mással ellenünk! És az croatiai statusok?

– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa.

– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit Zrinyi.

A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét levelű bibliához s a mázos korsókhoz.

Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha kell, utolsó sustákját is ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar világon valamit kezdeni? Kinevette magát a «megváltás» eszméjéért, ami nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét… Minek a mozdulat? Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek, nagyon igaza: jobb ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is jobb a holtan terülés!

– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt hangosan; azzal robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt Biondi könyvének.

Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király… Mikulich itt, a svédek ott, – dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó sétáinak élt.

Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári táborba. Gúnyosan nevetett föl:

– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere. Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne tombolva az elkeseredett ellenkezés.

Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajó-teknőt, hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár; öntudatának égve maradt kis mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében pillanatonként megújuló távoli ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkány-szombatjának belülről kihangzó tompa zaját.

Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja összegubancolódva fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé fordulva szembe találta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi dominium utolsó ezer holdját.

– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!

Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait s emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a várból.

XVIII.

– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. – S az urak? – kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól.

A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és vártak.

– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos uram!

– Hát ki vagyon itthun?

– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene atyja urához, de megjün az héten.

Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon, szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra nyíló teljesen, sarkig tárva: kint lángoló nap, közbül hűvös sötét.

– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő nemes inas ajánlkozását.

– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonnyára, – bátorkodott még megjegyezni a várnagy.

Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház felé.

A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a vendég szolga ellátásáról gondoskodni.

A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a lépcsőkön.

– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a társát.

– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent… – mondta a másik.

– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle, – fejezte be a harmadik.

A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán hüittyegetett hozzá.

Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott még sokáig a röhögés.

Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított falon a sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a nagy pohárszék ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc néz vele szembe a fali tükörből!

Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal törülte kétfelé a bajuszát és benyitott.

– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom asszony!

A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel fogadták a különös vendég különös érkezését.

– Eljüttem kegyelmetekhez!

– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné.

Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal, s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával.

– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? – kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.

A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb pergéssel indult meg rögtön.

– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné.

– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve elméjében szavakba.

– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök megölni, osztán kitudódott valamely módon…

– Igen? Az tiszttartót?

– Aztat.

A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő perzsa-szőnyeg rojtjait birizgálta a csizmája orrával.

– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs másmilyen módját kévánná ez dolog végben vitelének; köntörfalazni nem tudok; várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini Miklós Draskovith Eusébiához.

A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni s valaminek szorgos keresését mímelni.

– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában félénken.

A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét szemében ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott.

Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz:

– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely versek, az kiket írtam…

A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan:

– Fuss tülem, verseid mert nékem éles tőr, Dér virágnak, Kű buzának, Horog halnak, Lép madárnak, Háló vadnak, Métely juhnak, Nyil szűvemnek, Bús kedvemnek, Mirigy életemnek.

– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából. Ime, a lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is.

Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet.

– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben láttam kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem. Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai. Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet… Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem, merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel.

A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.

– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem, feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem szeretni?

– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a lány.

– Erdődyt szereti kegyelmed?

– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz.

Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket.

A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor megszólalt:

– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha előbb, ki tudja?… Mast késő!

Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.

– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva a férfinek.

Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, puha kezet, aztán tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az ebédlő palotába vezető ajtón.

– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt volna honn!

Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka megrokkant ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló gyönyörű alakkal szemben.

– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.

Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult.

– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné halálra ijedve.

XIX.

Mégis! Mégis!

Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését.

Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.

Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf! Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel Draskovich magához ölelte:

– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó vitéz. Lóháton megyen az körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi!

Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod? Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül? Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad, mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött.

Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók hevét.

Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!! Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó, meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen, igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni, azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös, gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is, lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér a maga rokonaival, azok bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt… Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh! megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az aratás!

Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s röpült, röpült haza Csáktornyára.

Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt: zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak, intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni, ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:

– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat, hogy az kanizsai vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal, mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül? Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az ezerötven Londinumban is…

Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.

XX.

Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra.

Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton. Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.

Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri menet.

A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának, aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb hintó nyomult előre.

Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra; barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás mozgatta színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák, csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan; hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát, szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre, borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok, frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott.

Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették, símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta a hopmestert, mikor jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán.

A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.

– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl a ráncba vont homlokra.

Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan bólogatta:

– Igyen van ez!

Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra; majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak a jövőre, élőkre és holtakra.

– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt, míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások… úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról… Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit neki egy asszony állat becsülése!

Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe. Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen szerelemből-szerelembe játék.

– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon János bán, amint a lánya elhaladt előtte.

– Fáj? – kérdezte Borbála.

Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.

Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve.

– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.

– Esmérem, mi az megvettetés, én is.

– No!

– De igen, elhiggye kegyelmed!

– Osztán hogyan?

– Valamint kegyelmed.

– Igen?

– Igen!

Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.

– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel Borbála.

– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.

– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását.

– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett kiváncsisággal nézve a lány szemébe.

Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.

– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a kezét.

Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont felé.

Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy nevetés.

XXI.

Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett Pozsony födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és sarkantyúját oldalába vágva, arra irányítja, amerre fölemelkedésének útja egyenesedik beláthatatlan magasságokba.

De fordult az idő, fordult a szerencse.

A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél zörög és Zrinyi töprengve ül sátrában.

Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát egy tüzes öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó négyezer marcona vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok duzzadó izom! Mely vitézi csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az ámuló Ferdinánd király előtt!… Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd halott, más kétszáz a rabszíjjára fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték, szinte dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre mintha roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében: mint a hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson serege a császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott veszett… Rákóczy egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután Brünn alatt…! Megrémült a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe is azt üvöltötte: béke! béke!… Hogy örül a szerencse az ember esésének! Csaknem az égbe tette! Ült magasan Zrinyi s hízott, de lám! lehanyatlott s most úgy gyönyörködik esésében a kegyetlen Fátum, mint juhász kősziklán kőnek görgésében… És Eusébia beteg, beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem is hiszi, nem lehet! Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a vágy? De ki után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel lehetett az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt kénytelen megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez a mocskos, visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez igazi önzetlen, nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be Trakostyánra és Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára! Övé lesz a két vár, ámbár a Draskovich javak jog szerint nem szállhatnak lányágra. Ez legalább az övé! De az marad-e?

Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a Vág rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.

Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, – mire se jutott s itt a tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem következik, mert ölében hozza a békét. A király és Rákóczy biztosai már Tokajban versengenek a béke-pontozatok valóra váltásának mikéntje felől… és ő alig tett valamit, de semmit sem kapott. Mért is tért el a török-űzéstől, mért kapaszkodott a király palástjába? Milyen nevetséges is ő, mint a szappannal kent szálfa palackdíjáért fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig arasznyi távolságból csusszan le hirtelen vissza a földre!… Lovas ember vágtat mezőn, halmokon; tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir. Kezedbe veszed, egy falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben mégis összeomlott valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a nádorságba!… Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert fölötted van s nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az emberek a világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a Vuk! Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban zubogott előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve rakta a lábát s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott a sarokban. Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit bánja ő! Sima ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a nagyratörést, amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.

Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas, asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.

Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja, mi lesz a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett katonáival, meg kellett elégednie a várnagy egykedvű nemtudom válaszaival.

– Hun az úr? – kérdezte Patachich.

– Elment.

– Hová?

– Nem mondta.

– Mi lészen mast az vitézekkel?

– Ű tudja.

– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli szállásra csapjuk?

– Nem én.

– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed!

– Várakozzék kegyelmed!

– Mire?

– Az úr visszajüttire.

– Mikorig?

– Az míg haza nem jün.

– Részeg kegyelmed!

– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja ű, mit cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy jó kártyás mozdulattal suhintva a levegőbe.

Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni.

A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna gora télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott lomb-gyűrűben halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az őszi fájdalom… Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a tél a sárga csizma nyomát… Elalszik a természet és elalszik a virtus. Ki sem tudja, mire ébrednek!

– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, – urunk aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban. Hozzája vezetem nagyságodat.

Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy, fekete szeme, amint a belépő Zrinyire veti. Arca összerándul s csöndesen ereszti ölébe az olvasott könyvet.

– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még a halkan betett ajtó kilincsén.

– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia.

Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a szájához vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is Eusébia húzza el az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.

Zrinyi megijed:

– Beteg vagy?

– Mán nem.

Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után.

– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány.

– Mi bajod, Eusébia?

– Nem tudom.

– Szeretsz?

A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső sírás húzza össze.

– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő arccal, a szék karjába kapaszkodva.

– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt ajkán.

– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva.

A lány csöndes sírdogálással roskad magába.

– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi segítségért.

Csönd.

– Eusébia! – most már üvölti.

A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik sírással darabolt szava:

– Menj, Miklós, menj!

Kint lassú léptek finom nesze.

Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar!

– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten megálló Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.

Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi magával. Fönt a bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán megszólal:

– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza öcsém… és folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte, Eusébia azt mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy mast haza, de jól vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül… Majd osztán alkalmatos üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony állat, értelme változandó, miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd küldök utánnad!

– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret?

– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad.

Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő hangon kiáltotta:

– Draskovith Gáspár!

Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig Zrinyit, aztán melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan hátra szegülőt s nyugodtan szólt:

– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam néked, hogy majd küldök utánnad.

Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme belemeredt az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba.

XXII.

Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.

Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő pitykét… A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!! Egy szó fogja elhagyni ajkát s ez a buborék is szétpattan, mint a másik. Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is… Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha nyolcvan éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy címerrel vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent Ilona kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem! Valami rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…

– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban; kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.

Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással Zrinyi lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll… Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a méregbe, emésztődésbe?… De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy lehetsz éppen te palatinus, mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…

Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges, erélyes, nagy vonalú betűk fölött szinte rángott keze a papiroson. Mikor elkészült, magához vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Miglianit karon markolva tuszkolta be maga előtt.

Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva, délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon át; Migliani kövér ajka susogva mozgott s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik után.

A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrinyi nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus baráttal.

Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár alakja szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta.

– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint zarándok; bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!

A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt, hogy lutheránusok szórják ki sírjából hamvait rövid élet után, pokol tüzére szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval, írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott, beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi Miklós ügyében és érdekében.

Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel, lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta csizmája sarkával a szoba földjét.

Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a komoly, meleg szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét, a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü Nádasdyt, a panaszzsák Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves jobbágyait, azt az ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a törököt; irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha, bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma folyosóin csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a ganéjdombot… ó nagy Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit siránkozik itt nyavalyás szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrinyihez, ha hátra könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó, bolondságokat csergető cifra szarkák? S a familia?… De mért? Ez nem akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat… Az a Zrinyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt. Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében.

Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki könyökölt az olvasásnak…

– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az bűnökben sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás… Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó emberséges ember!

Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni, ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő, olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle Historia Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai, Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az esemény, mint eddig soha… Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember Zrinyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy török császár halt meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy dolog történt… talán… a legnagyobb!!

Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként paizs-koccanásnak hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló fal robaját, érezte a savanyú puskapor-szagot, fülében csengett a bán finoman fordulatos latin szónoklata s ha megállt egy-egy helyen, gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papiron félbe maradt harcot. Aztán a könyvbe nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…

Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd tolult, ritkult. A mély sárba vágódott keréknyomok fagyottan meredeztek alatta; mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot.

– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz éves multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten vagyon az fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti ravaszé; szinte hogy mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág végiben varrott kapca, bőre éppen…

– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi.

Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt.

– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát szava.

– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal hozzá hajlótól.

– Minden földi út egy és azon!

– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr.

– Semmi! – volt a szenvtelen válasz.

– S az respublika?

– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de az ezer katonával nincsen mit kezdjen.

Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg barátnak, nem gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:

– A Zrini-huszárok…

– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben lételem korán.

Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve hasadt szét kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A vaskos Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.

– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi.

A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrinyi kézlegyintése megállította:

– Ejh! Nem megyek!

A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan.

– Menj és várakozzál!

A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja; kezet csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:

– Laudetur!

Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal, ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a barát lépéseinek nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki:

– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek én?

Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha messze lüktetéssel zümmögött volna fülébe a szó: epigon… epigon…

Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas boltú barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyügeszakított csikók hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét igérő mosoly kunkorítja barátságosan Rákóczy felé; a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában nyisziteli a kardját; és azok a vizi patkány velencések… De ő mégis Zrinyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy csámpult sarku csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!

Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva kavarta szárnyával a jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy multban…

A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő árkus-papiron.

– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak… én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással, ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam ez világon; véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában örvendező nagy eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten; panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom Sziget históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel, böcsülettel, valamig világ lész!!

Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek a finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki itt-ott:

– Én, az ki az előt iffiu elméuel Jácottam szerelemnek édes uerséuel Kűszkettem Viola kegyetlenségéuel Mastan immár Mársnak hangassab uerséuel Fegyuert s Uitészt éneklek, Török hatalmát…

A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is, egy-egy versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a lobogósra nyúlt lángú gyertya hamvát.

… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt, az ő szent nevének nincsen tiszteleti,

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás, Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás, Fertelmes fajtalanság és rágalmazás, Lopás, emberölés és örök tobzódás…

Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár szárnyait az égnek, hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért, aki a nagy Szelim formájában férkezik Szulimán házában… A nagy szultán dühös haragra gyulladt s már futnak a csauzok fejér patyolatban, hirdetik a hadat. Széles halmon lovas főtörökök, köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah nekik szánta magyar birodalmát. Arszlán budai vezér levele is győzödelmet igér, mert

Az magyarok leghenyélőbb népek, Egyik az másikát gyűlölik, mint ebek, Nincs köztük hadtudó, ha volna is, ezek Az tisztviselőnek soha nem engednek.

Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen, Demirhám, akinek ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju Delimán, az ő multakból kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob tombolva robban, ellepi a had a földet, mint széles mezőben a sok kalangya, nyíl és szablya villámik mindenütt.

… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota alatt a magyarok éjjeli kicsapása mián. Maga másnap a szép piros hajnal eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a bástya alatt a vár kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan gyorsan fölszedett sátraival az ura kegyelmét oktalanul kereső részeges nagyszájú… Megindul a had Konstantinápolybul. Száraz fejű, göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony lábú ló, magasan költ nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina, valamint szarvasé, és rajta

Ül vala mereven nagy császár nyeregben, Fejér vékony patyolat vagyon fejében, Két csoport kócsag toll alá áll széltében, Szakálla merő ősz, halvány személyében.

Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly, elefánt, szerszám, szerszám, golyóbis és por… Jön a had!

Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a türelmetlen kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő hömpölygeti tovább és tovább a búgássá nőtt zengést.

A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező szigeti bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a habozó szultán már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű Halul s az ijesztő Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a leszálló sötétben Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt, mint két erdei kegyetlen fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthatának, – mikor égve ütött ki újra szerelme sebén a fájdalom Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű felhők közzé szélnek annyi sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a sebes Drávát árasztotta s nevelte haragos árját, mind érette s mind hiába! Hiába énekel ő Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét felejtse… Utoljára ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus hitetlenségét, hallja meg Ariannának siralmas versét, s nagyobbnak vélje háládatlan életét.

Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat eszik, nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon; annál jobban megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán kinézve palotás inast látott az istállók felé szaladni, akinek nyomában szolga lépett ki a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál vonva maga után a felnyergelt paripát. A legény fölnézett az égre, szemébe húzta bárány-bőr süvegét, karjára fűzte a kantár-szíjjat és úgy várt a hosszú palota előtt. A komornyik újra megjelent az udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak, akinek mosolyba vigyorul sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja az orra alá bütykös hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar fölrántja az ablakot és lekiált:

– Hé, Estván, vagy ki vagy!

A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát.

– Hová mensz, te? – kiált le hangosan a távolodó után.

A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól:

– Trakostyán!

Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s nyomban elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet fog most rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a várnagyhoz egy kis kártyára.

XXIII.

A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte föl a karját: kettős horvát síp hangja sikongott be az udvarbiró házának nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.

– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva elégedetten.

– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az udvarbíró.

– Az! – szólt a vadászmester.

– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz, kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán, merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony, varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is.

A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is nevetve adta be kártyáját az ütésbe.

– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a várnagy.

– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a lovászmester.

– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban amaz.

Koccintottak; ittak.

– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a tárnokmester.

– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester, új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva támogatták az állítást, mert ők is ott voltak Prainiken, többet tudnak bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne repüljön.

– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott, hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult, valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester.

– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.

– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme.

– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk…

– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.

– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a tárnok.

– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus…

– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra elől.

Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:

– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az lángok.

A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva nyújtózkodott.

Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így, ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem aludt-e el, felel-e.

– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, – világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.

– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a várnagy.

– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…

A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban.

Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza, hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy gondolkozott hanyatt:

– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony fogású barna bőre…

A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a saját szíve dobbanó verését hallotta.

– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron szerelemben roppan mellyemhez az dereka…

Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és elcsendesedett.

– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája…

Meglebbentette a kárpitot.

– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium… úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem… Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…

Nem ásó, nem kapa az mi győzödelmünk, Hanem rettenetes acélyos fegyverünk…

Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal Szigetre!

Hogyha nem árthatunk aval mi Szigetnek, Akkor leszen keleti vitéz kezednek…

Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és elaludt.

A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma, hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen méreg, a nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából, mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.

Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet, úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz agyában.

Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló, puha sörényét. Jöhet a borbély!

– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta hozzá magában.

Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt a feje, mikor fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:

PARS OCTAVA.

1.

Ihon iűn szárnyos louon szép piros haynal, Masodik zabláia feiér taitékyáual, Az ló fekete uolt, de szőb Pegasusnál, Orra likiábul tűz, szemébűl iűn halál.

Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó Eusébián nyugodott meg végül tekintete.

– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos vagy leánynegyedi pört is.

– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi Péter.

– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől.

Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze, most meg errül a…

Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba ugrott a nagy méltatlankodásban:

– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona, Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor, értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani. Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet?

– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi.

– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.

– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.

A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.

… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak… Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának legcsendesebben nyugodalmat vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török harap a fű…

Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel. Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz.

– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt, piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra! Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:

– Muránál az török!

Az ablakok egyszerre kiürülnek.

Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog, szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra riadtakat.

Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató lovasok tömör dübörgése…

… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha egy saeculum forgott volna el azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat papirra vetette:

… Márs haragos dobia, s trombita felzörget, Ihon, hoz házamhoz füstölgő üszököt Kanisai Török, oltanom kel esztet.

Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében…

Nem rőitöm Istentűl uet telentumomat Kézzelis, ha lehet, köuetem Atiámat.

Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek környül!

Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az asztalon gyűlt az írott ív:

Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik… világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos… török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik közikbe…

Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív után…

És minden Angyal uisz magáual egy lölket, Isten eleiben igy uiszik ezeket, Egész Angyali kar szép Musikát kezdet, És nékem meghagyák: szómnak tegyek uéget.

Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze magától a pennát.

XXIV.

Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé.

A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő, tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás.

Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők, ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme! más-é az religio causája, mint az hazáé?!

Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen intett feléje kezével, hogy hallgasson.

Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul kiszakada az «et»…

Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt, szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már csillapulva, döbbenve hallgat és vár.

Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak egyedül a magyar haza!! De…

Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:

– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek.

A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor. Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje emelkedett ki csöndes nyugalommal.

Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett.

– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét.

Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj, töprengj, békében savanyodott fő istrázsamester, – intette magát hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te hivságokon kapkodó nagy gyerek!

A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék támlájának.

– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy a délután folyamán.

Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát?

– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd szóval a hosszan hallgatótól.

– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.

– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben…

A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz, csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a sok szájas katholikus a király palástjába.

– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban gubernáló plánéták operatiója!

Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás.

– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.

Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére; egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak.

Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király németül finomkodó környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot! Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj, asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki! Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra, hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára esküszik… Szent és nagy dolog!

A legszentebb, a legnagyobb!

– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, – vastagodott erővel ragadj az munkához, várják az tábormestert az militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben! Haza, csak haza!

Ó, magyarok szentelt hazája!

XXV.

Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyuk piros posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és sürü pára ült a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.

Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve, mereven, egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban, magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei. Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas, hátukra csüngő végü fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejü, vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős, karcsu oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen külömböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi verseinek szépségein vitatkozva művelt emberhez illő ékes perzsa nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló, lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra; vizes-tömlőjük jött, ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos faházakból tüzön süstörgő vaj tömött, finom illata szállt ki az uccára; a földszinten dobogva zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég. A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni hüssölő helye, lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával tüzdelt sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos, ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes dohányzással enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát okozta nagy jóllakottságot.

Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémü süveget s intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák.

– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása.

A kiséret, szolganép elvonult. Leültek.

– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott föl a vendég.

– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! – udvariaskodott Ali.

– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e paradicsomkertben?

– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak legkisebbike méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem-tetszik-et mondjon magasröptü elméd kitüntető kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja Budán vagy a császári kengyel előtt.

Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas hangján:

– Miért panaszkodjam, szerencse, ellened? – – – – – – – – – – – – – – Kikeletkor áldasz a szép zöld erdővel, Szerelmes fülemile éneklésével, Égi madaraknak sok külömbségével, Viz lassu zugással, szél lengedezéssel. – – – – – – – – – – – – – – Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet, Szép ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket, Gyöge tűvel varrott szép sátorernyőket, Szomjúság megoltó jó szagos vizeket.

Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel pislogva neszelt a körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok alakja s utána egy büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé valami rongyos, öreg magyart.

– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyü szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, – alázkodott meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok, míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves markolatu kardját.

– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte kissé türelmetlenül Ali.

Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura nézett.

– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan Ali.

– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az illemről, a várnagy.

– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja bocsátani, – fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb, legneveletlenebb szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.

– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod előtt?

Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve, durva szóval fordult vissza a várnagy felé:

– Oktalan barom, no, mi az?

A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét s a vitézre mutatva, hátra lepett.

– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy elfogyott a lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérüskertbe; éppen az övében voltunk. Rimánkodik, hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom neki: De még a fejed is a nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot tudok. Mondom neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem. Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!

Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az róla mesélni!?

– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal az öregre.

– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel hátra a paraszt.

– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a két török távolabb vonult.

A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a magas várfalról:

– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon ottan az hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel.

Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.

– Kik? No, elsőben is Zrini!?

– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az fejem is jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás helyett a paraszt.

– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha vakot vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?

– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok egyéb urak is vagynak ottan.

– Batthyány kapitán?

– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye szerént honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles atyámfiátul értém.

– Nagy had?

– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom, hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.

Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az dizdárnak. Egy szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került s az maradt őrzője, aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire látta s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias mosolyt egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.

– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek.

Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott szénája, napi munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért pénzből. A nehéz számadás sokáig elgyötörte.

– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő, vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a legjobb társaságban voltál.

– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő, meedsudsi falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát.

– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való gondviselésem, ha nincs ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk.

Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott, csörgött a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi vendég ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s ott, tengeren túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott lakott, mint becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld, szép Mázenderán! Megszólalt:

– Örök rózsa pompáz virágkert ölén, Vadon kél a jácint hegy menedekén, Liget lenge bokrán a bülbül hizelg, Halmos rónaságon vidám őzi lejt… Aranyszín föveggel kegyes, bölcs papok, Aranyszín övekkel kevély lovagok!

Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:

– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte föl a verset a kanizsai váli.

– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt szomorú meggyőződéssel a bihácsi úr.

– A padisáh kegyelmes…

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings