MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?

Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:

– Te… te… te!…

S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.

– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.

– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.

– Éhes vagyok!

Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:

– Mán is válosztgat!

– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.

Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó tetterő:

– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajjon nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid, hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?

Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot, de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.

– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk? Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy! Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy falnak ne állassanak!

Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását. A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát gyülés: a nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.

– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván, mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!

Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló, kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?

XIII.

Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon, hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló, ácsorgó tarka tömeg örült a csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények galyakból, tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az erkélyekre kikerült a virágcserép s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt egy mély kivágásban arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete, zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér, ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu nagy, sötét férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák, peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid derekuvá szabott jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett lovak húzta festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni kifutó boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll, csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…

Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán bekiváncsiskodó szines forgatagot:

– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem? Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol hrvatski, madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az fejedelem attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyülölség-hordozó németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű méltóságos nevét, hogy nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul, sacrilegium, mortale peccatum?!… Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának s mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!… Baj! baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!… Mastan bezzög Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki szüz leányt nem kaphatván, hires kurvákkal táncol!… Csendeszség, Miklós, csendeszség! fiaddal nehézkes feleséged reád gondol… Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis cselédem! Érted tészem, de magamért is!

S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló, Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.

Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás kezét fogva merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy sétáló alakjának csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja, távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatu hegyek téli sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb… Sürgés-forgás, ürülő almáriumok, szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág, félszárig rajta husz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru, ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös bársony mente… a fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi rezgéssel zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!

Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a virágok, a virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: «Ja sam Petar Zrinski!» S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt Velencéről az öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a kéz, amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be száját németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy a jelen derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két szem… Jól tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!

Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség lopakodott föl fáradt tagjaiból szivére:

– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?… Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…

De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü köd siklott le a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a gyalogjáró polgár s a toluló ködben inkább csak hintó düllöngött, lovas lüktetett; de a nagy minister palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrinyi nagyon egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt. Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás? Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent azonban maga a herceg udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját.

A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött testes, magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében tartott órát, intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége s göndör nagy haját libbentő könnyü fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást kináló, magasra emelt kézzel sietett Zrinyi felé:

– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!

– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives hozzám!

– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! – fordította német szóra a beszédet a herceg.

Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló ministerrel.

– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.

– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám kettősen szakadt gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles, nyugodt vonásu arca elborult.

– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi felség!

– Ritka lelki és testi erő, bán ur!

Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.

– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg.

Az az ingadozó ember! – gondolta a bán.

– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói hűséget jutalmazza! – folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére gondolva.

– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart mosolylyal Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában… ő felsége talán a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava… ha jónak látja s nem tartja helytelen vakmerőségnek részemről… hát… kimondom kereken, magyarán: kérem kegyes assistentiáját!

A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a ráncok:

– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt szóba hozni. Annyi, mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról!

Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta a kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek karimátlan bársony calotte.

– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó fölpattant s egy nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr jelent meg a herceget nevén szólítva s tanuul híva valamilyen állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent megpillantva, bocsánatot kért s dörmögve akart visszavonulni. De az ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt.

– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit karonfogta, s úgy vezette az ajtó felé, amelynek még mindig gondolkozva fogta kilincsét Souches gróf.

– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal keményen megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que nonobstant la paix… s keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet szabályainak tekintetbe vételével hajtott végre, de Montecuccoli a Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan dicsekedhettek a császári udvarban, szapora »bien« és »oui« közbeszurásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott, a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.

– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó csillagát!

Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte mindegyiküket külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? – kérdezte magában.

Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra görbült s felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:

– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai pasa?

– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten Zrinyi.

– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, bán úr! – mosolygott a keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik tudni, – folytatta tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzedelem a vakszerencse műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz.

– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott Souches. – Egypár vágás à la manière des François megtette a magáét. Cosî è quest’ affare!

– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! – jelentette ki szelid magasságokból Montecuccoli.

– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza néha az embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine.

– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf.

– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától Montecuccoli.

Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús tokája fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját mult teljes szakállát s nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig beszélgettek a bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról, gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…

Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól tudta, hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt… Majd ha palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör hosszu hajzat sokáig lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és »sacristi«-je.

Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát:

– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala, palatinus akar lenni.

– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak.

– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü Rottal.

– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában, – mondta Montecuccoli.

– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld.

– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!

– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről írott könyvekben!

Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:

– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De tudománya és gyakorlata között nagy szakadék tátong. Mert mit tud? Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején utóvégre is…

Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:

– Eleget tréfáltunk már, gróf úr!

Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint meghajtotta magát:

– Hát igen!

– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne esprit, találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!

– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt ist er ein Narr! – mondta a herceg.

– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli.

– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött, – mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen! Olvasás végett. Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz generálnak.

– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias megsemmisüléssel Montecuccoli.

– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte kifejezéstelen arcon valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat mondok el: Rákóczynak követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei Zrinyi palatinusságát emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrinyi mellett. Ezek után ide jön és assistentiámat kéri.

– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches.

Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat. De Rottal keményen háborgott:

– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos, akármilyen vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan, meztelen nyak a dolmányban, ah!

– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban egypár vitézi bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg tud tenni, oui, bien repus, j’en avois fait beaucoup; aztán törökökre vadászni, comme courre le lièvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki a keserü rágalom Souchesból.

Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta tovább a bécsi urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szivesek voltak hozzá, mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról beszélgettek vele s végül is biztosították legjobb akaratukról; csak a mélázó, nagy szemü, finom arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató tiszteletére. A két oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról, álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete nem hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke el-elgondolkozva, kettéválasztott ritkás hosszu haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt, míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardu multról beszélt, de amikor a nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen kicsiny száj:

– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai igazán nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá – Amugy is teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! – gondolta hozzá magában.

Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette emlékeit Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha nevetésre ferdült szájok, nem tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast jövendőd, az candidatio! Ha az jus, Rákóczy, az ország véled, vajh ki legénykedhetnék ellened?

A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra balra, sikon, füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a délután, mikor a dunai révhez ért.

– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! – merengett Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vizen. Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a szél.

XIV.

A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón, gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke, némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.

– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.

Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.

– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. – Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt Wesselényije vállát.

De a császár nem jött.

A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek. Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön!

Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra éjszakázott minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.

A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből. A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá, a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött, hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos, kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval. Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju, köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s messze a sikon…

– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.

– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.

S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult el előttük a hintó üvege mögött.

– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen bizonnyal, hehehe!

A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra mutogatva a hintóbeli urakat:

– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri, consiglieri!

A hintósor lassan vonult.

– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most, félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.

A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis álmos szem.

Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük fölött.

– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival castagnettázva.

A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult, vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint leszállni tétovázó szines madárcsapat. A raj s a búgás elült s idébb rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó, szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan, méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő.

Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a büszke habsburgi zászló.

XV.

Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zugó gomolyagát.

Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz ennek a busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat dagasztotta piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges ur kezéből a palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét görnyedve hátrál s hintója lent vár…

Mögötte élénk horvát szó csattogott.

Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a két hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok, Draskovichok, Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum! Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint száz, több, mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali Csáky István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg csak lengesd vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit ágyunkban huzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr, Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a vox populi!

Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét. A zúgás hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy «silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó mosoly, pillantás, kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizma-csikorgás, mente-suhogás, aztán megáll a mozdulat és a figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a szó.

Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.

A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz.

– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli…

Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.

– E… catholicis…

– Szt! C-sz! Silentium!

Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát.

– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini!

Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított:

– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.

Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén kereste Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba omlott alá csöndesen szivében minden, minden.

Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés, csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk! Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt körül hirtelen buzgalmas gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket, szava megtört a már is vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját.

– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig tömöttebben.

– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi széles legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini! – Intett hiveinek s ment szavazni.

A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan kongatott tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelynek hullámai hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult s ment vissza a helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a dobogás s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen. Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett a feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az első világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka mindjárt ketté törik… s hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar

– … sár!

– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám csak mennénk!

A terem ürült.

– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra Péter.

– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.

S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte bele a szemérmetlenül ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar, vivát…

– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini! Vivat! Vivat!

XVI.

A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött, amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos, hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva.

– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az ajtón.

– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha fölemelkedtek volna rajta a deszkák.

– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, – igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az agyonütöttek, ugy járnak, lator, áruló érsek dolga miatt.

– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.

A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre, amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.

– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.

– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. – Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?

S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak! Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz? Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott, mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te is majd magasra!

– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek Magyarországbul Erdélybe…

– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a fejedelem terveire.

– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett respublicábul!

A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a hintót.

A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is, a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között, előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!

– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…

A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen vitézek bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.

– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.

– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?

Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba hal a szó:

– Kurvanyátok!

Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu mögött eltünik a kis csapat.

Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak.

Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora; élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul. Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.

A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot Puchaim:

– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen, und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach Möglichkeit an den Hungarn zu rächen…

A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.

Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva.

– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.

… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, mondjon le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…

– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet, érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.

Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak fogják hivni.

– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező választ Klobusiczky.

Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.

– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!

A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni. A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük lassan.

Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj! Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!

A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az országgyülési «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött beléje.

– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.

A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani.

– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.

A német futásnak eredt.

A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a távolodót.

Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett. Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt. Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve. A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt fölhajló széles karimájához bökött ujjával:

– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való gondviseletlenséged?

– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?

– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.

– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak nyomomban!

– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?

Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.

– Mi az?

– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta az iratot Szunyoghnak.

– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet félhangosan.

– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, – szólt Zrinyi.

– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, – illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.

A legény földnek irányitott fáklyával elindult.

– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta nem látott barázdája.

A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva huzódott utánuk a köveken.

XVII.

A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó, tikkadt éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel s Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy darabjával.

Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára! Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek!

– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a szegényesnek talált pompás forgót.

Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja, mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek s Bécs nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot. Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék tréfa lenne!

– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent patájukon sem nyugodhatott meg.

Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli torkokba, elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a várbeli följáróra… S a nádor ott elől milyen nyájas máma, idáig hallszik a nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!… A menet készül, ne késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is…

– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a büszke, szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes uton.

S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását? Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörü kis opus, Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török harcosokul nevelik föl; dicsőséges szent királyaink, ha hallanának, elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket; ideje volna ügyünket és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös tartományok és Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok őrzéséért kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a korona uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk, nem tudnók fizetni? Kinek kell külföldi segítség? Erdély s Rákóczy! Haha! De te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S ellenségeink lesztek, környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám!

Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány Dietrichstein herceg… majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a taláros nuntius… öt festett mellü herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót… aztán a kivont kardu hopmester… a császári hintó, egyik ajtajánál a derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü, bozontos, göndör, dús haju Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik mellett szálas, hosszu, lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos, biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…

Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük, hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar hadi dicsőség?

A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő éljen tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az összesereglett külvárosi csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.

Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi… Itt lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán, mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kutjába dobnak s aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér!

A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek.

Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá szabad kéz, rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi… anyja méhébe rína vissza minden kontyos török…

A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő, vibráló két házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin, fekete, fehér és kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus, dús fürtü fejekkel hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak remegtette mellvért-fal fénylett; túl német karabélyok meredtek a derült égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya.

– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a kantárt Zrinyi.

Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! – szállt elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok, címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával!

A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának nyelére kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.

Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!… pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet, elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!

A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. A sekrestye ajtajában hátra tekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte mögötte Wesselényi aranyhimes biborpárnán a koronát.

Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh! bolondság! Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába? Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü magyar, a szabad választás csak cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt pedig választani fogjuk!

Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise. A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszu, nehéz aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a térdelő királyné jobbjába. Zrinyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona súlya, kormánypálcája remeg kezében; talár, dolmány csillogó színzagyvalék; az ország zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok, födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles ujjongása, panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel ujra…

Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? – vonaglik fel Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette selymes sáppadtságu gyöngysorra.

XVIII.

– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett lázas két szeme.

– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.

Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az ingerült szemrehányás.

– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások szerént mastan ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyülölsz. Tahát azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tahát az mi szüvünket s azért ha nem fizethetünk nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! – sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé fordult: – Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta, sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló, urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s a kapun őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre.

– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. A várbeliek kitódultak a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az érkező elé. A fogadására előre küldött lovas csapat fénypontokat csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le a hüssön az őrség üresen maradt padjára s csak egymást gyömöszölő ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet.

Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud előre lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges, szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat; a göndör haj nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán a kapualjban lassu léptü kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért uruk után.

– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é csizmáján minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? – Fogyottabb ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony, országunk gondja csak németet velősít! – Elnéztem csak, hogy kedvelli kis nimötjit drága urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az ur, hogysem gyermeke világra! – Ugy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az nimet kolopra az koronát! – Ne álldogáljunk emberek! Dologra, hé! – Örömömben serre szomjuhozék! – Éljen az nagyságos úr! – fecsegett, fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség.

– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott kedvesen urához simulgatva Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása?

– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu csók után elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!… Osztán tudsz-é még szeretni egy illyen csirában áporodott palatinust? – kérdezte keserü-édes mosolylyal.

– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra sirásba hajló apró nyögésekkel.

Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet.

– Fáj valahun?

– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten vagy!

– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan.

– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve beszédre Mária.

Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe szorulva lendült a levegőbe:

– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat!

– Miklós!

– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral, elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül! Minden órán csömörlet emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserüségem minden undokságival… Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám! Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevü köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat!

A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba kezdett.

– No, galambocskám!

– Mán semmi!

Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége, foglalatossága, a birtok állapotja felől…

Mária sírva fakadt:

– Miklós, úgy fáj!

– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis feleség!

– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, türhetetességet prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj! Miklós! Jaj!… Ereggy, ereggy, nem akarom látásodat! – s a szőnyeges, párnás padon ültében sírva szegte fejét a falnak.

Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos sugárhasábban szürke tejút kavargott. Mit tegyen?

– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!

Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem mozdult. Az asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett.

Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s vissza se tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a kiáltás:

– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a bennszorult izgatottságot.

A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.

Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy! Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz, meg-megállsz, mint a bolond óra!

– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán, erősség!

A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve szaladt utána. Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan.

Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő, beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte, fel van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot. Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig semmi; intett s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő udvaron, szép szőke haját neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő szélnek s megindult a ház felé.

Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul nyitott ingecske… A bán egyszerre megenyhült; a szivében balzsamos zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásuvá melegítette el szemét; keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére huzta a kis jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.

Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk csoszogás, más semmi!… Benyitott.

A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva, fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet s lelkiismeretfurdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis kéz megrándult s makacs szorításra kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett, egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy tiszteletteljesen mutatóujja bütykével vállon bökte.

– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen megforduló arcába.

– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának.

Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla kéksége.

A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a gyertyalidérc… Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!… Meglódította s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából átható elfojtott kiáltásra összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be szemét.

… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába… kötelességszerüen elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak! Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora… Szunyogh jól beszélt!… Utána ő!… szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle. Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta örökébe!

– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt!

Odaát mintha megállt volna az élet.

Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni… Ejh! mindig csak rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd szülte gyászos képekben, mint felcser a nyüvel rothadt sebben!

A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult lánggal lobogott.

… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek… köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a trombitákat; elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá a kisebbek sáncról, bástyáról.

– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába.

… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép.

Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem ugatnak, az őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német vitézek hát az elmult januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők… az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe fogható… igen… hogy is?… gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…

Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a haját s elaludt.

… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül, nem tudja kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját nevetős arcu urak markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső fokáról a nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan kérdezi: «Akarjátok-é, hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják háromszor – a Ráttkay hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az király!» Letérdel és haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát! Esztergami érsek ű kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el, evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók, utánam harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen. Szent István kardjával jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek az aranysarkantyus vitézek. A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A sáncokon mindenütt siposok, dobosok. Nem hallok semmit. Hogy is van? Az ott már a Duna! Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom lépcsőfok. Fölül a nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre, hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra. Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!

Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott? Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!

Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki sir?

– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen, vékony hang.

Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik.

– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!

– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van.

– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult, megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!

Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A fráj fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!

A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé:

– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga kezivel, jót jegyez!

– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán.

– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele a másik szoba felé. A meleg viz már vár.

– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária.

– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly figyelmeztetéssel az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska! – lapogatta meg görcsös ujjaival a kis feneket.

– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós.

– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz?

– Örülök! Hogyne!…

– Ha csak leány is?

– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott, csak ű szent fölsége éltesse!

A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü takaróját.

XIX.

A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató, seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent… Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej, országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés… sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom: játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!

Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat, amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités, egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó, nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért? Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!

Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a muszulmán kopja!

Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért Patachich kapitány.

Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság! Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király…

Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél!

A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két úr fogadására:

– Vártam mán kegyelmeteket!

A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva csoszogtak befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.

A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé.

Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis csak megszólalt:

– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!

– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás.

Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól: Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal mellett huzódó padszékre kuporodott.

– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros bajuszát.

– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.

– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas uramnak.

– Köszönöm! És?

– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.

Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.

Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt, mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért, az szerencse hogy pórázon járt…»

Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös, csuzos ujjaival:

– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a szőnyegre.

A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt s maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.

– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás közben.

– Tám csak nem?!

– De tám igen!

– Csinálja kegyelmed jabban!

– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!

Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:

– Be accurate túdja!

Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:

– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?

– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.

– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit bolondoskodunk?

– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.

– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az meglévők is elpártolkodnak!

A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.

Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok bánjában…

Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:

– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel expeditiot!

Zrinyi az ajkába harapott.

– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek, háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével!

Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.

Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan sértődésben álló Zrinyi felé:

– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!

A bán gúnyosan bólogatva helyesel.

A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza:

– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!

Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.

Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.

Ébeni ijedten állt meg a folyosón:

– Bécsapá az ajtót!

– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva.

XX.

A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem paplanra.

Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a bán.

Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi feléje fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét, amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt párnára.

Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassu méreg? A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli… S ha ez se volna…? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt, amely tetteid búgó ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu nagy terveid pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba ölöd erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy kijátszotok, Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit! Ez hát az élet? Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias tarajodat csak nősző elevenség remegteti?… Nyögj, csak nyögj, gondold, hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat…

A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől.

Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért sötétebb a világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?

– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan.

– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária s szava kéjes ásításba szenderült.

Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve elkezdte simogatni a kis, puha, kerek kezet.

Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem rebbent.

Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is olyan lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még szorulni, György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki, ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! Eh! Reggel van, munkára!

Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent. Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt. Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst kancsó csobogó tartalmát.

Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott, kinyitotta szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésüvel s ahol nem simult, tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte s mikor elkészült, az ágyhoz lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…

Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten takargatta hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lábaujja hegyét is befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel:

– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!

– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:

– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis, bolondos feleségem! – toldotta meg egy csókkal.

– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a paplan alól.

Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron kémlelte a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:

– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi fal felé tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony, zöldre festett deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok turták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott lassan kőpad, asztal; fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt lugas váza. Itt lapos faládikákban bággyadozó palánták vártak elültetésre; amott nyesett gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy csomóban. Az gondos trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak s kezük álmosan érintette mellüket, szájukat, homlokukat.

– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe rabhoz.

– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó voltam messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy dolgok tudósának tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet szoptak… és vágtató tevén menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam Allah – kinek neve legyen örökké áldott – Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt táncoltak… telt a hold és fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult combjaim ollója alatt… és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva, két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O! létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?

Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább lépett.

– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta mögött a drabant.

A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s könyvesháza felé tartott.

S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól van így; nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre bosszankodva gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja. Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok s itt mégis turbánja koszos, kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe világ!

– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi levél. – Hát azért se!

Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra, aztán lóra és neki a világnak!

Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok suttogtak titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezir van… a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nem hiába átkozta meg legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad… a Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyui, tűzgolyói hetven hadi gályát süllyesztettek a zöld vizek alá; volt, melyet diadallal vontattak Velence útján…

A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis szőnyeget… az sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom, mellszorító futás dobogó lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges hírkoszorujába a szegényes virágot…

A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szurája:

Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.

Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot s amint megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta magát szemben…

A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü, ösztövér venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld gyepágyak között reccsenő kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrinyi lehajtott fejjel, lassan lépegetett rajtuk.

– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani a kis ajtónál.

Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát:

– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rosz, ha fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehez állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi szóval: «Mast légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát: hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket bikára… Hát, atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket… no! Légyen békesség, ha Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulussa Leslie uram panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben, kik törököt illetnek. Amaz Abu helyében kérem az pasátul… hm! nincs török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet… Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte be mosolyogva.

Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva merült el gondolataiba.

XXI.

Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok fatábláin.

A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak a kicsi sír erősebben…

S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel, – a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk… az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra?

Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.

A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska. Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos ordításban.

Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett morogva:

– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!

*

Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán pendülő ásóját:

– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?

– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta mögül mély meggyőződéssel.

Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:

– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes halált kivánnánk inkább!

* * *

A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga zörög; fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.

Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.

Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze keletre elnyúló síkon.

– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy dombra.

Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra dagadt patak piszkos vize fölött palló.

– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe, az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.

– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.

Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön.

A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek szivet döngölő tompa dobogása…

* * *

A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.

– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? – folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt szóváltást.

– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.

– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány!

– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.

– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben, vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre mentem volna Csáktornyára…

– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.

– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek. Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más, vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre… De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát- és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra…

– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán.

– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen Péter.

– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.

– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán függő, valami régi, füstös király-kép felé.

– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti Lengyelországbul fujdogál erre alá!

– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter szemében.

– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.

Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd visszapattanva fölkiáltott:

– Mondd ki hát, hogy higgyek!

Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében olvasott:

– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!

– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal, egészen hozzá hajolva Péter.

Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel született meg a gondolat…

– De ország gubernátora, igen!

A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály a tengerről föllépett a sziklákra.

*

Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal, csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és magyar lovasság.

S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.

– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló tömött szakálla.

– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.

– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták, Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…!

Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél.

– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején meglebben a frissen borotvált koponya üstöke…

Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.

– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy hangja.

– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.

* * *

A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult, gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas ráncokba vont homloku Máriát:

– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: – Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő mester keze alá rendöltem?

– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.

– Az salétromcsináló ember?

– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…

– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak most vette észre, – Trézsi?

– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.

A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé siető bán mögött.

– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé.

A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:

– Väterchen! Väterchen!

– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.

– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be sopánkodva.

– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.

A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:

– Talám többet is tud németül, mint apja ura!

– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér vállvonogatással hátat fordító asszonyt.

Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe, amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.

A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden; sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!

A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.

– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak! Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh! mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével…

– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban!

– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!

Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére!

– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk! Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét.