MÁSODIK RÉSZ.

I.

– A főtisztelendő úr?

– Első emelet, jobbra.

Az öreg plébános nem volt jókedvében. Az egyházpolitikai viták komorrá tették. Aztán, a Religió olvasásának örve alatt, szeretett volna szunditani egyet. Azért a halk, szerény kopogtatásra boszankodva dörmögte, hogy: »szabad.« Hanem, a mint fölnézett, s a küszöbön megjelentek az alkalmatlan vendégek, elmosolyodott.

Ezekről ugyan mindjárt ki lehetett találni, hogy miért jöttek!

Bella világos ruhájában olyan volt, mint a megtestesült tavasz; és Biró Jenő úr is kicsipte magát örömében.

– Tessék helyet foglalni.

Elvette az irásaikat, feljegyezte magának az adatokat, egyet-egyet lapozott a könyveiben, aztán, lopva, egy-egy pillantást vetett rájok, a mint komolyan és illedelmesen ott ültek egymás mellett a szalma-kereveten.

És folyvást mosolygott.

Egy szemtelen kis napsugár szabadult be utánuk a szobába, s mintha megbolondult volna, olyan esze veszettül kezdett tánczolni a pallón, hogy igazán meg kellett volna fékezni.

De az öreg plébános már nem volt haragos kedvében. Elnézte a neveletlen kis napsugár illetlenkedéseit, s békén végezte a dolgát, folyvást azzal az elégedett mosolylyal az ajkán.

Minden mosolygott a szobában, csak ők ketten maradtak komolyan. Mosolygott a szigoru könyvszekrény, és összesugott az illetlen kis napsugárral, mosolyogtak a tekintélyes, sötét bútorok, meg a rideg külsejü, roppant fóliánsok; még a szentképek is mosolyogtak, mintha tudták volna, hogy itt valami Istennek tetsző dolog készül.

Az öreg pap még két-három kérdést intézett hozzájok, aztán elmagyarázta nekik a formaságokat, melyek együtt járnak a házasság szentségével. S mialatt tájékoztatta őket ezekről a kötelességekről, hol az egyikre, hol a másikra nézett.

Mig Bellára nézett, nevetett a szája szeglete, nevetett a szeme, még a szemöldöke is nevetett; mikor pedig Biróra tekintett, minden mosolya a szemébe gyült össze, s ekkor még egy kis komolyság is volt a tekintetében.

Ez a tekintet elég világosan beszélt, ha lett volna, a ki megértse. De azok, a kik megérthették volna, sokkal jobban el voltak foglalva a dolog komoly oldalaival, semhogy elmélyedtek volna a mosolygó pillantás magyarázatába.

Ez a tekintet azt mondotta, hogy:

– Istenem, be szép is egy szép fiatal pár!… És milyen ritka!… Harmincz év óta, mióta itt irogatom a könyveimet, egyet se láttam olyat, mint ezek… Milyen szépek, milyen vidámak, milyen egészségesek, milyen fiatalok!… Ó, be illenek egymáshoz!… Bizonyára, ha van frigy, mely kedves az istennek, úgy ezé a két ragyogó, pompás kölyöké az lesz, az lesz…

És talán megvillantak a fejében az Énekek Énekének rejtelmei is.

Amazok ajánlották magukat; s az öreg pap azzal búcsúzott el tőlük, hogy:

– A viszontlátásra.

És ehhez is mosolygott.

Még akkor is mosolygott, mikor már egyedül volt.

Félretette a Religiót s előkereste a pipáját.

– No, ezek jó kliensek lesznek – beszélgetett magában. – Már szinte látom…

És tekintete rátévedt a keresztelő-könyvek egyre szaporodó, roppant köteteire.

*

– Látta – szólt Bella megbotránkozva, mikor kiléptek a folyosóra – látta, hogyan nevetett rajtunk ez az öreg pap?

– Hogyne láttam volna – felelt Biró – nagyon is láttam! Hisz folyton magát nézte és folyton mosolygott. Ugy látszik, maga nagyon megtetszett neki. Bizony már féltékenykedni kezdtem.

– Ó, persze! – tiltakozott Bella. – Nem én rám nevetgélt az, hanem magát nevette, hogy rózsát tesz a gomblyukába, mikor a plébániára megy.

És vitatkozni kezdtek rajta, hogy mért nevetett folyvást az öreg pap?

Természetesen, csak azért czivódtak, hogy kibékülhessenek. Ezt a nagy czélt aztán közös jóakarattal hamar el is érték.

És abban állapodtak meg, hogy:

– Miért ne nevetett volna az öreg pap, mikor mi magunk is nevetünk?!…

II.

Úgy határozták, hogy az esküvőt még májusban megtartják. Nem volt mért várakozniok.

Csak éppen a három kihirdetést várják meg s aztán összekelnek. Lakzit nem tartanak, vendégeket nem hívnak, legelőször, mert ez igen költséges is volna, Bella pedig már előre hozzáfogott a takarékossághoz.

Biró ráhagyott mindent.

És Bella elvégezte, hogy reggel tiz órakor elmennek a templomba, két tanúval, a két tanú előtt aztán megesküsznek, úgy a hogy vannak, úti ruhában.

Úti ruhában pedig nem azért, mintha azután nászútra indulnának – erről Bella hallani se akart – hanem, a miért az egyszerüséget minden tekintetben szem előtt tartják, »okosságból.«

Az úti ruha eszméje nagy vitákra adott alkalmat. Ennek az egynek már Biró határozottan ellentmondott.

– Ám legyen – igyekezett meggyőzni Bellát és Gabriellát – belenyugszom abba, hogy nem harangzúgás mellett esküszöm, hogy a mikor magát az oltárhoz viszem, ünnepi diszbe öltözött püspökök nem fognak czelebrálni, hogy a lakodalmam ünnepén a vőfélyek és a nyoszolyólányok nem járják el a fáklya-tánczot, ámbár, megvallom, ehhez is nagy kedvem volna. De hogy úgy esküdjem, mint a kik elbujnak a világtól, mint a kik szinte félnek az esküvő hagyományos öltözetétől, nem, ez több, mint a mennyit az alázatosságom rám kényszerit. Hadd lássák az emberek, mikor mi esküszünk! Miért ne látnák?! És hadd irigyeljen meg minden férfi, a kinek helyén van az esze és szive!

Bella és szövetségese azt vetették ellene, hogy a lakodalmas ruhának násznép és lakodalmi ünnep nélkül nincs értelme. Ez úgy helyes, a hogy ők mondják.

– Hát hivjunk vendégeket és tartsunk lakodalmat! Csak nem képzeli, édes kis Bella, hogy egy lakodalmi ebéd mindjárt koldusokká tenne bennünket?

– Ó! ó! Mi is Árkádiában születtünk, ugy-e?!… Lássa, én azt hiszem, jobb lesz, ha későbbre hagyjuk az uraskodást. S aztán, azon kezdem, hogy hát kiket hívnánk meg?

Ez a kérdés csakugyan zavarba hozta Birót. Neki nem volt senkije. Csak elidegenedett barátai és elhagyott kedvesei voltak. Ezeket már igazán nem lehet lakodalomba hívni.

– Nekünk sincsen senkink – szólt Gabriella. – A mint láthatta. Mikor én esküdtem, a házunk tele volt jóbaráttal. De azóta ezek a jóbarátok meghaltak vagy elköltöztek, a kik megmaradtak volna, féltek, hogy terhükre találok lenni; megtettem nekik azt a szivességet, hogy elfelejtettem az ismeretséget. Nem volna hát kit hívnunk. Terkát nagyon szeretem, de azt hiszem, ő e nélkül is velünk ebédelhet…

Szóval az asszonyok győztek. A mint hogy ilyen esetekben mindig is az asszonyok győznek.

Birónak – egész életében – most először jutott eszébe, hogy mennyire egyedül áll a világon. Még a két tanú megválasztása is fejtörést okozott neki.

Az egy-két ember közül, a kiről szó lehetett, Marosyt választotta a maga tanújául. Bella tartott rá, hogy apjának egy jóbarátja ott legyen az esküvőjén, s Nagy Viktort jelölte. Nagy Viktor kegyesen meg is igérte, hogy elmegy; s a lányai odáig mentek a nyájasságban, hogy szerencsét kivánó leveleket irtak Bellának.

Aztán a lakásuk megválasztása foglalkoztatta őket. Arról, hogy a házból kimenjenek, szó se lehetett. Bella nem akarta Gabriellát magában hagyni, másrészt meg Gabriella kijelentette, hogy semmi szin alatt nem megy hozzájok lakni. Gabriellának elvei voltak. Más megoldás tehát nem kinálkozott, csak az, hogy a házban keressenek alkalmas lakást.

De volt még egy másik okuk is, mely a mellett szólt, hogy a házban maradjanak. Megszerették egy kissé ezt a nagy, kaszárnya-alakú épületet. Az bizonyos, hogy kastélyhoz egy cseppet se hasonlitott, de nekik kedves volt egy rövid idő óta. Az ornamentika tudománya nagyon szép tudomány; de nem képes olyanra, a mit az emlékek varázsló ereje pótolni ne tudjon.

Elvégezték tehát, hogy nem mozdulnak ki a házból; ámbár a lakás-választás nem volt kis feladat. Annak az eszményi fészeknek nagyon sok kivánságot kellett kielégitenie. Jó is legyen, olcsó is legyen; és semmi se hiányozzék belőle, a mit egy úri lakástól megkivánhat az ember.

Végig nézték az összes üres lakásokat, s mindegyik véget nem érő megbeszélésekre adott alkalmat. De mindegyiknek volt egy-egy Akhilles-sarka is. Végre találtak két kis szobát, a melyekhez már nem fért semmi kifogás. Bella kijelentette, hogy ha kétezer forintot adhatnának is a lakásukért, akkor se találhatnának jobbat, kedvesebbet.

Majd a többi apró tervekre került a sor. Azok az aprólékos gondoskodások, melyekben a nők annyira jeleskednek, egészen elfoglalták Bellát. Majd ezt, majd amazt kellett elrendezni; majd erről, majd arról kellett gondoskodni. Reggeltől estig nem volt pihenése, és zongorája elárvultan búslakodott szobájában.

Birónak ezek a nagy előkészületek sok gyönyörüséget okoztak. És úgy találta, hogy ezeknél a kicsinységeknél fontosabb dolgok nincsenek a világon. Boldog volt, ha részt vehetett a Bella munkájában, s roppant buzgalommal végezte a rá bizott tisztet. Néha, mikor meglepte magát az aggodalmas rendezgetésben, nem is állhatta meg, hogy ilyenforma észrevételt ne tegyen magában:

– Tessék. Már vagy harmincz esztendeje tünődöm rajta, hogy voltaképpen mire is van nekem hivatásom. So’se tudtam rájönni. És ime, most kiderül, hogy határozott tehetségem van a bútorok elrendezéséhez. Úgy látszik, Vezekényiéknek igazuk van: eddig csak elvesztegettem az időmet. Egész életemben nem kellett volna egyebet csinálnom, mint intézkednem, hogy: ez a szekrény jön ide, az a másik meg amoda…

De akárminő magánbeszédekkel fűszerezte is a munkáját, annyi bizonyos, hogy soha se volt kedvesebb munkája. És noha egész lélekkel járult hozzá az aprólékos tervezgetésekhez is, még jobban szerette, ha csak engedelmeskednie kellett Bellának. Mindig ilyen mester után vágyakozott, világ-életében.

S az a nagy lelkiismeret, melylyel Bella hozzá látott a jó gazdasszony tennivalóihoz, felébresztette lassankint az ő alvó lelkiismeretét is. Eszébe jutott, hogy nem szabad teljesen átadnia magát a boldogságának, hogy az élettel nagy kötelességek is járnak, s az övével különösen nehéz kötelességek. Eszébe jutott, hogy neki is hozzá kell látnia a jövő előkészitéséhez, mert máris körmére égett kissé a dolog.

Bizony nagy munkája lesz, hogy csak a mindennapit, az okvetetlenül szükségest meg tudja szerezni.

Nem félt a jövőtől. Soha se bízott ennyire magában, soha se érezte magát ennyire erősnek, fiatalnak és munkabirónak.

De belátta, hogy biztosabb alapon kell megvetnie a lábát, mint eddig, mert a keresete jó részét bizonytalan foglalkozásoknak köszönhette. A rajztanárság maga nem elégséges arra, hogy az ember családot tartson el belőle; ha a rajztanár ilyen fényűzésre vágyik, végezze el a kötelességén kívül még egy vagy két ember munkáját, és akkor hagyján.

Eddig is megtette. Most csak arról volt szó, hogy ezeket a lenge jövedelmeket biztositsa.

Azért legelőször ahhoz az épitési vállalkozóhoz fordult, a ki eddig is ellátta munkával. Elmondta neki, hogy meg akar házasodni, s arra kérte, hogy legalább egy esztendeig, a mig mást találhat, biztositsa neki azt a munkát, a mit eddig végzett. Megszállotta az a babonás tisztelet, melylyel az alázatos emberek a »kis biztos« iránt viseltetnek.

A vállalkozó teljesitette is a kivánságát, egy föltétel alatt.

– Ön nagyon jól tudja – igy hangzott a felelete – hogy a munka szünetel, s az üzlet nem megy olyan jól, mint eddig. Mindamellett szivesen segitek önön. Szeretem a családos embereket; a családos emberek megbizhatóbbak, mint a többiek. De beláthatja, hogy akármilyen kitünő is az ön munkája, minthogy kevésbbé értékesithetem, nem is fizethetem úgy, mint eddig. Ha azonban ön megelégszik az eddigi fizetés két harmadával, én kész vagyok teljesiteni a kivánságát. A saját érdekem ellen cselekszem ugyan, de én bolondos, lágy ember vagyok, s szeretem a családos embereket. Engedje meg, hogy szerencsét kivánjak önnek.

És szorongatta a kezét.

Biró vállalta az alkut. Nem esett ugyan nagy álmélkodásba ennek az arany szivnek a láttára, de megértette emberét, s nem keveselte ezt a sikert se.

Aztán Weinberger urat kereste fel. Beadta a derekát, s kész volt csendéleteket festeni, ha kell, tuczat számra.

– He, he, he, – nevetett Weinberger ur – no látja, hogy nekem volt igazam! A fődolog a közönség, s csak azután jön a műbirálat. Közönség pedig csak egy van, a melyik vásárol. Örülök rajta, nagyon örülök, hogy elfogadta a tanácsomat.

Aztán megkérdezte tőle, hogy minek tulajdonithatja ezt a szerencsés átalakulást?

Ha Biró nem tanulta volna meg az előbbi esetből, hogy házasságának a hire lenyomja értékének az árfolyamát, talán kitérőleg felel Weinberger urnak. Végre is, mit tartozik rá a dolog? De igy, nem tisztelte meg vele, hogy elhallgassa előtte a dolgot.

– Annak, hogy megházasodom, s hogy ezentúl több pénzre lesz szükségem, mint eddig.

– De hát megbolondult ön?! – kiáltott fel Weinberger ur bizalmasan.

Birónak az első gondolata az volt, hogy galléron csípi Weinberger urat s kiteszi a tulajdon lakásából az utcza közepére. De aztán eszébe jutott, hogy neki most már nem szabad heveskednie, mert nemcsak magának tartozik vele, hogy mindig higgadt maradjon. A ki családot akar eltartani, az ne legénykedjék; hanem legyen okos és legyen alázatos.

Okos maradt és alázatos.

Csak annyit felelt, hogy:

– Nem, nem bolondultam meg. Különben ez nem tartozik ide.

– Dehogy nem tartozik ide! Egy művész, a ki megházasodik! Higyje el, képtelenség. A feleség a művésznek csak arra való, hogy legyen, a ki a tehetségét megbénitsa. Egészen más, ha a feleség nem gondot hoz a házba, hanem gondoskodik a férj kényelméről… Higyje el, nekem van igazam; nekem mindig igazam van. Tapasztalt ember vagyok, s elképzelheti, hogy önzetlenül beszélek…

– Nem beszélnénk talán inkább a képekről?…

– A hogy tetszik. Én csak jó tanácscsal akartam szolgálni. De látom, hogy ön már el van veszve, el van veszve.

Hanem azt meg kellett adnia Weinberger urnak, hogy nem igyekezett a csendéletek árából lealkudni semmit. Igaz, hogy azokból már bajos lett volna valamit lealkudni.

Ezek a komoly czélú és vékony eredményű séták egy cseppet se csüggesztették el Birót. Ugy érezte, hogy szinte duzzad benne a fiatal erő, melyet az akadályok csak edzenek. Sub pondere crescit palma. Aztán meg oly boldog volt, hogy ezek az aprócseprő kellemetlenségek számba se jöhettek a mellett az édes jólét mellett, melyet csak most ismert meg, de a melybe oly könnyű volt beleszoknia.

És mikor egy-egy ilyen fél-sikerű kirándulás után haza felé indult, az úton többnyire csak az az egy gondolat foglalkoztatta: mikép vehetné rá Bellát, hogy nászútra menjenek?

Gabriellát ugyan bajos volt sokáig magára hagyni; de ez nem lehetett komoly akadály. Terka bizonyosan megteszi nekik azt a szivességet, hogy arra az időre átmegy Gabriellához.

Hogy mért vette a fejébe ezt a nászútat, Génovát, az olajerdőket és Bordigherát, arra vagy száz kitünő okot tudott felsorolni magamagának.

Biró konzervativ lelkű ember volt; és igen sok művészi mandarinizmus lakott benne. Elég jó szeme volt rá, hogy azokban az uj eszmékben, melyek mindannyian az Életet kivánják magyarázni, s melyek egy-egy rövid időszak előtt megdönthetetlen igazságoknak látszanak, fölismerje a rejtett elcsépeltséget, s azért nagyon megvetette az uj elméleteket, a modernizmus csodáit.

– Ha csak útszéli dolgok és útszéli dolgok közt lehet választanunk, akkor válaszszuk azokat, a melyek nyiltan, becsületesen útszéli dolgoknak vallják magukat.

S ez az idegenkedés, melyet az ál-eredetiség és a hamisitott kiválóság iránt érzett, odáig élesedett benne, hogy belelovagolva magát mindama hajlandóságokba, melyektől a divatos izlés fázik, valóságos kultuszát kezdte üzni annak, a mi hagyományos, a mi ősi, a mi megszokott.

Az, a miért a nászút gondolata másokat visszariaszt, őt vonzotta. A nászút hagyományos és megszokott; tehát előre megvolt benne rá a hajlandóság.

De valósággal érezte azt a vágyat is, mely ennek a hagyománynak életet adott. Vágyódott rá, hogy, legalább egy rövid időre, egyedül legyen vele ismeretlen emberek között; vágyott rá, hogy szerelmesével elbujhassék azok elől, a kik ismerik. Szerette volna, ha nem kell profanálnia a boldogságát, ha nem kell ott maradnia a hétköznapi környezetében, ha nem kell rágondolnia, hogy vannak hétköznapok is.

Aztán meg elérte már azt a kort, mikor az ember megtudja, hogy legnagyobb gazdagságunk az emlékeinkből áll. S tudta, hogy az emberi elme egy gyöngeségénél, vagy ha úgy tetszik: anyagiasságánál fogva, emlékeink annál maradandóbbak, annál elevenebbek, minél több helyhez vannak kötve. És előre gondoskodni akart a közös emlékeikről, mint mindenről, a mi közös lesz köztük.

Viszont mindezzel szemben csak egy tekintet állott: az, hogy az út talán fáraszthatná Bellát.

Erre is volt felelete. Hiszen okosan is lehet utazni, nem szükség, hogy az ember végig száguldja fél Európát s nap-estig rójja a múzeumokat. Sőt, ha nagy pihenőket tartva, elmennek Bordigherába vagy Nervibe a nélkül, hogy bárhol látnivalókra vadásznának, ez éppen elégséges lesz az üdvösségre, s voltaképpen ez az, a mit tenniök kell.

Ilyenféle gondolatok jártak a fejében, mikor kifáradva a munkakeresésben, s egy-egy új megbizástól elkapatva, hazafelé sietett, s útközben egyik tervet a másik után szőtte.

Mindezek a tekintetek, melyek arra biztatták, hogy igyekezzék Bellát a maga véleményére tériteni, bizonyára kitünőek voltak.

De volt ezeken kívül Birónak még egy titkos oka is, mely a nászút mellett szólt, s ez volt a legfontosabb valamennyi közül.

Ezt a titkos gondolatát magának is alig merte megvallani. Mert hisz ez a gondolat úgy hangzott volna, mintha kételkednék magamagában. Pedig ő most bízni akart; bízni a jövőben, bízni Istenben s bízni a maga erejében.

Hanem azért ez a gondolat, egy-egy titkolt, elnyomott, de a magánosságban el nem fojtható sóhajtás alakjában, mégis csak ki-kitört belőle.

S éjjel, mikor a jövő bűvös képei nem hagyták aludni, ki is szalasztotta az ajkán:

– Nem. Nem akarom, hogy az életünket mindjárt nélkülözéssel kezdjük…

Egy leány, a ki igazán szeret, mindig bátran tekint az Élet szemébe. Egy férfi, a ki igazán szeret, mindig gyáva e Vak Erővel szemben.

Amazt határozottá teszi a bátorsága, emezt ingadozóvá az aggodalmai.

S ha kettejük közt nézetkülönbség van, bizonyos, hogy a leány fog győzni.

Bella tehát, a ki lelkiismeretesen hozzá látott jövendő kötelességeinek teljesitéséhez, Bella, a kinek öröme telt benne, hogy pazarló természetét megtagadhatta a másikért, Bella győzött.

Addig vitatkoztak, mig Biró megadta magát. Engedett, a mint mondta: »okosságból«.

Később, esztendők multán, nagyon megbánta ezt az okosságát.

Pedig kevés dolgot bánt meg, a mért magát okolhatta. De ezt az egyet soha se tudta magának megbocsátani.

Évek, évek mulván, mikor megint a nagyvilágban kóborolt, s egy idegen lénynyel az oldalán bejárta az egész Rivierát, a hány lépést tett, annyiszor jutott eszébe ez a régi okossága. S a mint maga előtt látta a fehér falakat, a melyeket egykor boldog, verőfényes napjainak tanúivá akart tenni, a mint maga előtt látta a tündérszép vidéket, melyet nem mutathat meg többé Bellának, elfogta a keserűség, s megfelejtkezve róla, hogy nincsen egyedül, szótlanul haladt egykori álmai vidékén és százszor is elmondta magában, hogy:

– Ó, gyáva okosság! Ó, hitvány okosság! Ó, gyalázatos okosság!

III.

– Mit gondolsz? – kérdezte Bella Gabriellától. – Mit gondolsz, eljön-e Margit az esküvőmre?

– Persze, hogy eljön. Miért ne jönne el?

– Pedig szeretném, ha nem jönne el.

– Igazán nem értelek. Miért akarod, hogy Margit ne legyen ott az esküvődön?

– Nem tudom. De szeretném, ha nem jönne el.

Aztán nem beszéltek róla többet. Birónak a megérkezése véget vetett ennek a kis párbeszédnek. Mind a hármójukat elfoglalták a közeli nagy nap apró előkészületei.

Ó, édes készülődések, boldog tanakodások!

Egész nap együtt ültek, egész nap súgtak-búgtak, mindent elintéztek tizszer, mégis olyan hamar lett éjfél, a mikor válni kellett.

Igen, Margit is ott volt az esküvőn, meg az egész ház, kicsinye, nagyja. Inkább a kicsinye, mint a nagyja, mert hisz a ház tele volt fiatalokkal és gyermekekkel; öreg ember alig lakott benne.

Mert a szegény ember, kegyes asszonyom, vagy mélyen tisztelt uram, a ki szives ezt a mesét olvasni, a szegény ember, ha tud illendőséget, idő előtt hal meg. S a szegény ember, szégyen ugyan, de tagadhatatlan, a szegény ember szapora, mint az állat.

De ne itéljük el őket a szaporaságukért.

Mert ezeknek a névtelen, ismeretlen, idő előtt elhalt s régóta porladó szegény embereknek, meg az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, hogy mindig voltak munkások, a kik megcsinálják nekünk ezt a szép, kényelmes czivilizácziót. (Sic vos non vobis mellificatis apes.)

Nekik és az ő könnyelmüségüknek köszönhetjük, mert nélkülök a lángelmék minden eszméi holt betük maradtak volna.

Ez a czivilizáczió pedig nagyon jó, nagyon áldásos. Mi volna az élet, ha soha se ehetnénk kínai fecskefészket, ha – ilyenkor télen – a tengeri rák nem jelennék meg szép piros ornátusában asztalunkon, ha asszonyainkon soha se láthatnók azt a gyönyörü velenczei csipkét, melynek minden egyes piczi szeme, mintha egy-egy könnybe kerülne, ha nem utazhatnánk hálókocsiban, s ha nem szíhatnánk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?

Ez a czivilizáczió nagyon szép és nagyon kényelmes nekünk. Legyünk hálásak érte azok iránt az ismeretlen szegény emberek iránt, a kik éheztek, nélkülöztek, fáztak, hozzátörődtek a miazmákkal teli levegőhöz, verejtékeztek, megalázásokat szenvedtek, s aztán dolgaikat elvégezvén, idő előtt haltak el, hogy hiába ne fogyaszszák a kenyeret, s hogy holttetemeiken győzelmesen haladjon előre az égi hivatásu czivilizáczió.

Legyünk hálásak irántuk, de valami nagyon ne sajnáljuk meg őket.

Mert még szükség van rájok, s szükség van a könnyelműségükre. Szükségünk van rá, hogy ezentúl is legyenek ilyen ismeretlen szegény emberek; szükség van rá, hogy ezentúl is éhezzenek, fázzanak, nélkülözzenek, hogy benne maradjanak a miazmákkal teli levegőben, hogy verejtékezzenek, megalázásokat szenvedjenek, s aztán a dolgaikat elvégezvén, idő előtt haljanak meg, s hiába ne fogyaszszák a kenyeret.

És szükségünk van rá, hogy ezután is szaporák maradjanak.

Mert ha véletlenül ki találna halni a fajtájuk, ki vinné előbbre a mi győzedelmes czivilizácziónkat? Ki gondoskodnék róla, hogy ezután is ehessünk kínai fecskefészket, hogy – ilyenkor télen – a tengeri rák szép piros ornátusában ismét megjelenjék asztalunkon, hogy asszonyaink ezután is viselhessenek csipkét, hogy jövőre is hálókocsiban utazhassunk, s hogy többet is szíhassunk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?!…

IV.

Biró Jenő urban, a mint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt valami a hindu szentből, a ki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó lelkének a vizsgálatába. Neki is az volt a gyöngéje, hogy tulságosan sokat foglalkozott úri énjével. Ettől a hibájától nem tudott szabadulni, s hiába szépitenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, a kit mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, a kit azonban nem tudott lerázni a nyakáról.

Ez a különös előszeretet, mely őt – nem tagadhatjuk – kissé unalmassá tette, lefoglalta minden szabad pillanatát; és – ismételjük – egészen soha se bocsátotta ki a karmaiból. De mégis hozzá kell tennünk, hogy volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, a melyet éppen elbeszélünk.

Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a külső város fő-terén, szemben a szegények házával, tele volt a feje ezer álomképpel; mert vannak másodperczek, a mikor egy-egy századra valót gondol el az ember. De ebben a másodperczben minden egyébbel foglalkozott… akármivel… csak úri énjével nem.

És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy segéljen«, s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, a nélkül, hogy ama bizonyos régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna. Mindig volt mellette valaki, a ki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt czimbora.

Órák, napok multak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találta magát ezzel a megunt ismerőssel. És akkor se sokat foglalkozott vele, csak hireket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.

(Derült, csillagos éj volt; kint ült az erkélyen).

És megkérdezte a fekete ruhás embertől, a ki csak árnyék volt:

– Érzed, milyen balzsamos a levegő? Mintha ezerféle, könnyü illatszerrel volna tele!

(»A VII. kerületben!« – vigyorgott a másik).

Majd azt kérdezte tőle:

– Ugy-e, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő? Mintha csak az Arno partjáról jönne!

(»Firenze ugyan hiányzik, de ez mellékes« – mosolygott az árnyék).

Aztán fölnézett az égre s igy szólt:

– Látod, az ott fenn, a melyik a legszebben ragyog, az az én csillagom!

(»Ah, látom, látom!« – felelt mohón a másik).

Odabenn valami lámpafény járt-kelt a szobában.

Az árnyék eltünt. S ő ismét gondolat nélkül és vadúl dobogó szivvel hallgatta a közeledő lépések neszét…

Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös csillogás ragyog a szemében.

Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani, kisasszonyok.

Hanem… ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén. Nem látni azokén, a kik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték, nem látni azokén, a kiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös vesszejével, és nem látni végre azokén, a kik a boldogság első napjaiban egy-egy perczre el-elgondolkoznak…

De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem. Legyen a kedves oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava, legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora… ezt a csillogást nem látni a szerető szemében.

Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, a kikről az irás beszél, s a kiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben megláthatták az istent. Ezek a kiválasztottak soha se mondták el a titkukat senkinek.

Nagyon boldog volt. Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát, minden nyomorúságát. És ujra megtanult imádkozni.

V.

Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a városligetben, először és utóljára látták Leontint és Sóváry urat.

A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak. Titokban sokallni kezdte a munkát, melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek, a ki alig alszik valamit, s a ki a szabad idejében folyton csak a felesége szoknyája mellett ül, nem ártana egy kis kényszerpihenés. S hogy elvonja a munkától, azt találta ki, hogy neki nagyon kell a levegő; Biró ur tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesitse az egyik legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, a mint esküdött, mindenhová, még a városligetbe is.

Biró, a ki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment volna mindjárt Szicziliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát, hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.

S egy félóra multán már ott sétáltak a kápolna táján, a hol nemrég egy kis czivódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.

A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet mondani. De ők szerették a városligetet. Szerették, mert emlékezetes helylyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt hozzájok, hogy szinte a magukénak tekintették. A zürichi tó partján nem lehettek volna sokkal nagyobb örömben.

Biró olyan vig volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen, tele volt gonosz gondolatokkal.

És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak kifúrta az oldalát a rosszaság:

– Tudja-e, hogy maga még ma is adósom egy csókkal?

– Nagyon csodálnám.

– De igen, azzal, a mely még Derblay urnak járt volna.

– Bocsánatot kérek, azt már megkapta.

– Nem tudok róla semmit.

– Ó, kérem! Az volt a legelső…

– Szó sincs róla. Azt már a férji jogczimnek köszönhetem… Igen, egy csók még jár nekem, a kamatjaival. És mivel a helyzet hasonló, követelem a tartozást.

– Csak nem akar itt csókolni meg?…

– De igen. Egy lélek se jár erre.

– Eredj!… Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek! Azóta… azóta, egészen megváltoztál! Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly voltál. És nekem éppen ez tetszett benned… Látod, egészen elvesztetted előttem a tekintélyedet!

De a hogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a tekintély még se veszett el egészen. Vagy ha igen, a tekintély helyén keletkezett valami más, a miért nem volt kár a csere.

Biró nevetett.

– S ha meggondolom – szólt – hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi barátunk, az öreg pap?! Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz mosolygásával! Nem is pap az, hanem garabonczás; megbabonázza az embert!

– Már hogy’ beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! – botránkozott Bella. – Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.

– És most elmondom… Hisz éppen ebben van a babona! Engem, hiába is tagadnám, csakugyan kiforgatott a komolyságomból. Hanem ez még semmi. De lássa, magának meg elvette minden bátorságát. Azelőtt csak ez a nóta járta, hogy: »Ó, én tudok mindent! Ó, én nem félek semmitől!« És most? Most meg csak ez járja, hogy: »Nem, nem, nem«… vagy: »Ugyan mi jut eszébe?!«… aztán: »De, Jenő!«… és: »Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek!« De hát hova lett az a régi vitézség?! Hova lett a tavalyi hó?!…

– Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék! Akkor vége lenne minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.

– Ohó, hát tegnap, ki hítt el tegnap a munkától?…

– Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az esze!… Igazán, még szerencse, hogy az emberek nem tudják, a mit én tudok. Ha tudnák, hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólitanának igen komolyan tanár urnak, és talán el is vennék tőled a hivatalodat!

– Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna. Különben kitelik tőlük. De tudja mit? Ez kitünő ürügy rá, hogy elbúsuljuk magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk egymásnak. Menjünk el az operába.

– Arra már késő van. De micsoda pazarlási kedv szállotta meg ujra?!…

– Ez a bohém-természet. Ki-kitör az néha, és eget kér.

– Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor alkalmazkodik.

– Szivesen. Tehát, mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?

– Ó, persze! A kocsiból nem szórnánk mindjárt pénzt is a nép közé?!

S elkezdtek vitatkozni. Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a másiknak a kedvében járjon. Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen egészen megfosztva a fiatal asszonyok apró szórakozásaitól. Bellának meg az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába kerülhet a férjének.

S mind a ketten bele láttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolonditani a másikat.

Még az önfeláldozás sem erény. Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is megvan a maga gyönyöre.

Végre megalkudtak.

Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, a hol a városliget szerény kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett, porlepte fán, abban a boldogitó hitben, hogy végre a természetben gyönyörködnek.

Bella a ki látta, hogy ma nem bir az urával, azt találta ki, hogy ő a szabadban akar vacsorálni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.

– Maga nem tudja, hová akar menni – erősködött Biró, hogy lebeszélje Bellát rögtönzött kivánságáról. – Higyje el, Miss Illandudnónak soha se jutna eszébe, hogy ide jöjjön vacsorálni! És az amerikai dollárkirálynék?! Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!

Bella elnevette magát.

– Az valószinü, hogy nem találjuk itt őket! De annál jobb, mert már feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel. És ez most különösen terhemre volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz. Menjünk.

– Jó. De csak egy föltétel alatt – kötődött Biró.

– Halljuk.

– Kiadjuk magunkat szerelmes párnak… Én nem akarom, hogy azt mondják rólam: »Nini, az a zsugori ide hozza vacsorálni a kis feleségét!« De ha azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé milyen helyes kis czukorbabát hóditott magának!« – azt már nem bánom. Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk egymásra. Jó? Igen, nem?

– Ó, és még a Don Juant akarja játszani!

– Hát a bátorság?

– Az nem hiányzik. Hanem…

– »Hanem« is van?

– Hogyne! Először is, a dolog képtelenség. És másodszor…

– No, lássa, maga is nevet!

– Hát persze. Hogy’ is…

– … Juthat ilyesmi az eszembe?!

– Magával nem lehet beszélni.

– Nem. És »másodszor«?

– Másodszor, úgyis hiába volna minden. Mert megismernének a menyecske-kalapomról.

– Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, a mint fogadta. Megkapom a gyűrűmet, igen vagy nem?

– Jó. De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad nekem?

– Igérem.

– Akkor hát, isten neki, szöktessen meg!

– Ne féljen semmitől! Minden jóvá lesz téve!

S a szinházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szivére tette a kezét. Nevettek mind a ketten.

Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt, mint az, a melyet Biró soha se tudott és soha se akart elfelejteni.

Bementek. A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, a kit rászabaditottak a falu minden gyönyörűségére.

VI.

Hanem alig ültek le – Biró még körül se nézett – Bellát elhagyta a vitézsége. Oda hajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:

– Adja vissza a gyűrűmet, s húzza fel a magáét is! De hamar, és úgy ám, hogy észre ne vegyék!

Biró tőle telhető ügyességgel engedelmeskedett.

– Talán ismerőst látott valahol? – kérdezte – hogy így cserben hagyott a bátorságunk?

– Nem. Hanem, nézze, itt úriemberek is vannak!

– Persze, hogy vannak. Hiszen én éppen ő előttük akartam tüntetni!

– Micsoda ötletei vannak!… Istenem, mit gondolhattak volna rólam?!

– Minden jóvá van téve – mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdúlásának.

A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak. Körös-körül, a szomszéd asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát foglalta el egy nagyobb társaság.

Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert a kik a hosszú asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.

Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora után szokott lenni. De ez volt az egész, a mi viseletökben a gyásznak megfelelt. Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük szinte feltünő volt.

Majdnem mindnyájuk arczán ott volt az a különös derü, melyet gyakran láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor sérti az idegen szemét.

Mi ez a derü? Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a halállal való nagy találkozás után? A megnyugvás, a fellélekzés, hogy a gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tova szállott, más áldozatok után látni? Vagy talán az életnek, az ifjuságnak a szokottnál elevenebb érzése? A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv dicsekvése? Vagy egyszerüen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata ellenére is kárpótolja magát a kiállott fájdalmakért? A vigasztalódás önző vágya, melylyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott énjének a vigasztalására? Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi? Hanem a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom mér a véges emberre? Mindegy. Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös derüt. De soha se láthatjuk elégszer arra, hogy ujra és ujra meg ne lepjen, s hogy ujra és ujra meg ne döbbentsen.

S éppen ez a különös derü volt az, a mi Birónak annyira felötlött rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon. Másként talán észre se vette volna őket. Sokkal jobban el volt foglalva a feleségével, sem hogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen arczokat tanulmányozni, mint azok szokták, a kik unalmukban nem tudnak mit csinálni.

Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, a mikor leültek. A megjelenésük némi feltünést keltett. A mig helyet kerestek, a hosszu asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán, halkan, összesugva, egy-két megjegyzést is tettek rájok. Bella nem láthatott oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes, hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, a mit nem látnak és nem hallanak.

Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók. Világos, hogy épp úgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők. Valakinek a szeszélyéből. S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke kisasszonyban.

Legalább Bella kisasszonynak nézte. Biró már, a kivel felesége sietett az észrevételeit közölni, más véleményen volt. Esküdni mert volna, hogy a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatal embernek, a kinek az arcza oly feltünően elütött a közös tipustól.

Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de máris helyet kapott a családban, azt könnyü volt kitalálni. Csak az volt a kérdés, hogy minő helyet? Bella határozottan azt állitotta, hogy a fekete bajuszos ur még csak vőlegény. A vitát nem volt könnyü eldönteni. A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt leány is. És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.

A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is. S felhasználva, hogy ők a félhomályban, egy nyilt üveg bura alá dugott gyertya kétes világánál ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet, alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak hozzá a kisérleti pszihológia gyakorlati alkalmazásához.

Csak egy dolog volt világos az első pillantásra: az, hogy a fekete bajuszos ember kivételével mindnyájan egy és ugyanazon család tagjai. Oly feltünően hasonlitottak egymásra, s az asztalfőn ülő, még elég fiatal mamának a vonásait oly bizonyossággal lehetett felismerni a többiek arczán is, hogy e felől nem lehetett kétség. Látnivaló volt, hogy a társaság ifjabb tagjai mind egy szálig testvérek.

Mert a még nagyon csinos mamát s a fekete bajuszos urat kivéve, a ki a harminczas évek közepe felé járhatott, csupa ifjuság volt az egész társaság. A két nagy lány közül az idősebb, a szőke, legfeljebb húsz éves lehetett; a legkisebbik lány pedig még bokorugró szoknyában járt. A társaság másik gavallérjának épp oly leányos volt az arcza, mint kisasszony testvéreinek, s a kisebbik fiú, a ki nevetnivaló bölcseségeivel nagyban mulattatta a társaságot, nem lehetett több tiz évesnél.

De még az ifjuságukhoz képest is nagyon vigan voltak. A fekete bajuszos ur enyelgéseit mindenki derült mosolygással fogadta, s a gyerek szellemi szikrái viharos tetszéssel találkoztak.

Csak a mama volt egy kissé szomorú. De ez a foszló szomorúság, melyet minduntalan át meg átsugárzott az ifjuságból szerte áradó derü, az egyetlen volt, a mi arra emlékeztetett, hogy a társaság talán még se felejtett el végképpen valakit, a kiről itt csak a mindnyájukon látható jólét és öt egyforma kék szempár beszélt.

– Nézze – sugta Biró a feleségének, – mégis csak nekem van igazam. Először is, mellettem szól az, hogy a fekete bajuszos ur is gyászban van, mint a többiek…

– Ez semmit se bizonyit. Ha az apjuk hirtelen halt meg, olyankor, a mikor az esküvőtől már csak egy pár nap választotta el őket, természetes, ha a vőlegény is meggyászolja. És úgy látszik, az esküvőt éppen e miatt kellett elhalasztani.

– Aztán meg, hallotta, még a gyermekek is tegezik a feketét, és csak Ernőnek hivják?!…

– Akkor én többet vettem észre. Ernő ur már mamának szólitja jövendőbeli anyósát. De hogy ha egy pár nap mulva már leteszik a gyászt, s az esküvőt megtartják, ez se jelent semmit. Hallottad, hogy Ernő ur és Leontin magázzák egymást?

– Leontin? Melyik a Leontin? A szőke?

– Hát persze. A Riza, a kiről folyvást beszélnek, a második lány, a barna. Ernő ur egy huszártiszttel boszantja, egész este. A kicsit Mariskának hivják. A nagy fiú Oszkár, a gyerek…

– Az Tóni. Ezt az egyet már én is megtudtam. Nagyon sokat foglalkoznak Tónival.

– Mert Tóni a család büszkesége és reménye. Meglátszik rajta, hogy az apja is rettentően elkényeztette.

– Nem igen figyeltem rá. Én csak Leontint néztem, a ki alig veszi le a szemét Ernő urról.

– No és ez nem győzte meg magát?

– Nem hát. A háromnapos férjnek még nincs rossz tulajdonsága, csak az erénye több, mint volt.

– Először is, ne illetlenkedjék. És másodszor, a háromnapos asszony már…

– Nos, mért zavarodott meg?

– A háromnapos asszony… végre is, már jobban vigyáz a viseletére, mint egy szegény, gyanútalan leány.

– Ó, be szeretném megcsókolni magát ezért a mondásért!…

– Ez a lelkifurdalás. Érzi, hogy tulságosan sokat tanulmányozta Leontin kisasszonyt.

– És mégse vettem észre egyszer sem, hogyan beszélget Ernő urral…

– Ernő ur jónevelésü embernek látszik. Csak éppen egy lehelettel foglalkozik többet Leontinnal, mint Rizával; de nagyon figyelmes iránta. Majdnem olyan kifogástalan, mint te voltál. Remélem a Leontin érdekében, hogy férjnek is olyan kifogástalan lesz, mint a milyen kis férjem nekem van.

– És maga olyankor mond ilyet, a mikor nem csókolhatom össze érte?!…

– Vigyázzon. Legyen egy kissé idősebb férj. Ránk néznek.

Most már amazokon volt a sor, hogy visszatanulmányozzák a szomszédaikat.

Ez a viszonzás nem érinthette őket kellemetlenül. Tudták, hogy kiállanak ők minden birálatot.

S a hosszú asztal vendégein meg is látszott, hogy a rövid szemle igen kedvezően ütött ki rájok nézve. Biró, a ki nem állhatta meg, hogy oda ne pislantson, csupa elismerő tekintetet fogott el, s Bella meghallotta, a mint Riza kisasszony félhalkan odasugott Ernő urhoz: »Nagyon kedvesek!«

A mi azt illette, ők is meg voltak elégedve a szomszédságukkal. Biró örült rajta, hogy az efféle helyiségek rendes látogatói helyett ilyen jónevelésü emberek vannak a közelükben, s igy a Bella merész ötlete még csak egy kellemetlen negyedórát sem okozott nekik. Bellát meg valósággal szórakoztatta az a regény, melyet az előtte lévő alakokból oly könnyen összeállithatott magának. A regény bizonyára igen egyszerü volt, de az alakok megnyerők, kedvesek. Leontin kisasszony szerelmes halványságával és naiv, meghódolt, tönkre silányodott pillantásaival, melyekkel szinte hozzátapadt Ernő urhoz, rendkívül érdekelte; s Ernő urnak egész külseje igazolta ezt a kivételes hódoltságot. A Riza kisasszony nyelvecskéje igen mulatságosan pergett, Oszkár a családi körben egészen kifogástalan legény volt, s a rövidruhás kis lány méla, kiváncsi kék szemével a Sacré Coeur szép napjaira emlékeztette. A mama szépen megőrzött fiatalsága pedig tökéletesen derültté tette ezt a képet, melynek középpontján Tóni ur szórta az elmésség szikráit.

Az érdeklődés tehát kölcsönös volt.

– Milyen furcsa is az ember! – villant át a Biró fején egy észrevétel, mely gyakran meglepi az álmodozásra hajlandókat – s mennyire teli van ellenmondásokkal! El vagy hónapokon át, s rá se gondolsz azokra, a kikkel együtt élted át a legszebb óráidat, a kikkel kicserélted a titkaidat, a kiknek egykor talán a legkedvesebb embere voltál. Azután belebotlasz a legelső idegenbe, s ez az idegen, a ki se inged, se gallérod, az orra formájával, a járása különösségével, az élczei vakmerőségével, vagy hanghordozásának egy sajátságával leköti a figyelmedet és elfoglalja gondolataidat. El vagy hónapokon át és egyszer sem borzong át lelkeden ama nagy szerencsétlenségek emléke, melyek ránczok alakjában oda vannak irva a homlokodra, de ha az utczán elveti magát előtted egy szivbajos ember, a napod el van rontva és nem tudsz vacsorálni. El vagy hónapokon át, és elfelejted megsiratni önmagad – pedig volna okod rá – de bőséges könnyeket hullatsz a szinházban agyontaposottan közönséges, untig ismert jeleneteken, és megrendülsz a lelked mélyéig, olvasva költött, ravaszul kieszelt, lehetetlen történeteket! Ó, nyomoruság! Még a lelkünk is anyagi, még a lelkünk is röghöz tapadt!

De a hogy belenézett abba a kedves, szép szembe, megbékélt az élet minden kényszer-föltételével, s a melankolia köde elszállt szivarja füstjével, fel, a poros fák ormai felé.

– Nézd csak – suttogott hozzá a felesége, – a szegény Leontin rosszul van!

Csakugyan, valami baj lehetett a másik asztalnál, mert az asszonynépség fölkerekedett, s Leontint, a ki krétaszinre halványult, bevitték a vendéglő kissé kezdetleges toalett-szobájába. A baj azonban nem lehetett nagy, mert Ernő ur nyugodtan ott maradt az asztalnál s mosolyogva beszélgetett tovább a fiatal legénynyel.

– És maga még ezt se találja gyanúsnak? – kérdezte Biró halkan Bellától, a kivel, a Leontin-kérdésre nézve, még most se tudott megegyezni.

– Nem én – felelt Bella. – És bizony hiába gyanúsitod a szegény Leontint, mert nincs egyéb baja, mint hogy a vacsorához nagyon is be volt fűzve. Mindjárt segitenek rajta.

És csakugyan Bellának lehetett igaza, legalább a hölgy-társaság sokkal hamarább tért vissza, mintha a szőke hölgy komolyan rosszul lett volna. Aztán meg Mariska nagyon ügyetlenül takargatott valami kis csomagot, a melyben a Bella jó szemének nem volt nehéz az eltünt füzőt felfedeznie.

Leontin kissé pirosan jelent meg s aggodalmasan burkolózott csipke-kendőjébe, mintha nagyon fáznék. Különben tehetsége szerint erősködött, hogy csak elszédült egy kicsit. De minél jobban bizonyitgatta, hogy csak szédülés volt az egész, annál pirosabb lett, s titokban annál gyilkosabb pillantásokat lövellt a szegény Mariskára.

Ez a kis esemény siettette elvonulásukat, s Biró már azt hitte, hogy vitája Bellával örökre eldöntetlen fog maradni. De Oszkár egy élcze, mely a hosszú asztalnál roppant derültséget keltett, eloszlatott végre minden kétséget.

Az élcz az volt, hogy Oszkár mókázott aggodalommal fordult Ernőhöz és igy szólt hozzá:

– Te, aztán elgyere ám holnap!

S kiderült, hogy Ernő urnak holnap lesz az esküvője Leontin kisasszonynyal. Bella tehát jól okoskodott. A mátkapár utolsó sétája volt az, a mely erre a – fényűzéssel éppen nem járó – vacsorára alkalmat adott.

Birónak meg kellett adnia magát. Ha még ezután is maradt volna egy kis kétsége, ezt is eloszlatta volna: maga Leontin kisasszony, a ki, mikor fölkerekedtek, igy szólt a fekete bajuszos emberhez:

– Sóváry ur, kérem, adja a karját!

– Az »ur« nem rossz – suttogta Bella.

VII.

Vagy két hétig nagyon sokat emlegették Leontint és Sóváry urat. Egész regényeket faragtak róluk, s versenyeztek, ki tudja a kicsiny jelekből, meg az elejtett szavakból helyesebben találgatni az igazságot, vagy legalább is a valószinűt.

És aztán, később is, a hányszor csak a városligetben sétáltak, mindig eszükbe jutott: vajjon hol, merre járnak Sóváry ur és Leontin, vajjon nem gondolnak-e rá mézes heteikben, hogy valamikor még egyszer fölkeressék azt a furcsa kis vendéglőt, a hol utóljára voltak együtt, mint vőlegény és menyasszony?!… Játékot űztek ezzel a két névvel; és gyakran fejezték be apró vitáikat a Sóváry urra és Leontinra való döntő hivatkozással:

– Sóváry ur már szót fogadott volna!

– Leontin csak hallgat és szeret, mint Cordélia!

Szóval nevettek, hogy ha róluk volt szó.

Pedig Sóváry ur és Leontin, tudtukon kivül, Birónak komoly szolgálatot tettek.

Eszébe juttattak valamit, a mi különben talán soha se jutott volna eszébe.

Eszébe juttatták, hogy idegen emberek csak olyanokat tudnak, ha tréfásan is, igy foglalkoztatni, a kikre nézve a sok ember ujság; eszébe juttatták, hogy Bellának nincsen társasága.

Eddig soha se gondolt rá, hogy az a zárkózott életmód, melyet folytattak, valóságos remeteséghez kezd hasonlitani. Neki fel se tünt ez, mert ő igy találta az életüket a legeslegszebbnek. Magáról itélt. És kellett is neki a társaság! Nem volt senkije a feleségén kívül; nem volt embere, a kihez csak valamennyire is vonzódott volna; Bella volt az egész világa.

Örült, ha nem látott embert. Legalább nem volt, a ki kellemetlenkedjék neki, s elvonja Bellától. Még csak az kellett volna neki, hogy a Vezekényiek a nyakára járjanak! Mintha bizony nem sajnálta volna az idejét még a munkától is!

De éppen az volt a bökkenő, hogy az idejét meg kellett osztania, és csak félig lehetett a feleségéé. Ez olyan kényszerüség, a melybe a legtöbb férfinak bele kell nyugodnia. A tapasztalás azt mutatja, hogy bele is nyugosznak, és sokkal könnyebben, mint az asszonyok gondolták. De Biró nem vette ilyen könnyen a dolgot; igaz, hogy neki két ember idejét kellett a munkának áldoznia. Hanem ezen nem lehetett változtatni; ehhez csak alkalmazkodni lehetett.

Eddig, ha neki magának valóságos önfeláldozás volt is a munkában való kitartás, arra rá se gondolt, hogy az ő tulságos elfoglaltsága Bellának is nagyon terhére lehet. De mióta a Leontinról és Sóváry urról rögtönzött kis regény, mely Bellát annyira mulattatta, szeget ütött a fejébe, mióta azt kezdte képzelni, hogy ez az ártatlan mulatság nem jelenthet egyebet, mint a társaság után való – meglehet öntudatlan – vágyódást: azóta gyakran furdalta az a kérdés, vajjon nem kegyes szinlelés-e, ha Bella úgy mutatja, mintha soha se kivánkoznék sehová, semminő társaságba; vajjon felesége, szinte tudtán kívül, nem hoz-e érte a fiatalságához képest igen nagy áldozatot; s vajjon nem a legképtelenebb, nem a legvadabb önzés-e, hogy ha Bellát minden lemondásért, minden nélkülözésért, minden áldozatért, mindössze egy szerelmes férjjel akarja kárpótolni?!

– Meglehet – tünődött Biró a robotja közben – meglehet, hogy a szerelem mindent pótol, de talán jobb, ha nem kell mindent pótolnia. És, ha meggondolom, van valami állatias abban a szegényember-felfogásban, a melybe már-már belesüppedtem, hogy: minden jól van, ha nem szenved – az »asszony«. Bellában az »asszony« bizonyára nyugton van, mint egy gyermek, a kinek fogalma sincs róla, hogy nélkülözések is vannak a világon. De az én feleségem nemcsak asszony, hanem végtelenül gyöngéd, finom lélek is, és kérdés, vajjon ennek a még harmatos, ifju léleknek az ábrándjait megvalósitják-e az én örökkön egyforma szerelmes szavaim, s a robottól fáradt, megalázkodó, elaljasult, ábránd- és reménység-vesztett, kopasz lelkem?!… Fájdalom, meglehet, hogy nem, s fájdalom, ez a lélek, melynek mélységeibe nem láthatok be, olyan jóságos is, hogy talán csak áltat…

Elgondolta, hogy az az idő, melyben a munka egészen elvonja Bellától, szegény emberek viszonyaihoz képest is nagyon sok, tulságosan sok. Igaz, hogy Bellát valamennyire elfoglalják háziasszonyi gondjai is, de ez csekélység. Igaz, hogy a munkája nagyobb részét otthon végzi, s Bellát legalább sokáig nem hagyja magára. De mig a munkának ezek a kedvesebb órái, melyekben Bella ott olvasgatott vagy zongorázott az oldala mellett, ő rá nézve nem voltak valami sajátos varázs és gyönyörüség nélkül, mindig kérdés maradt előtte, hogy: ezalatt Bella nem unatkozik-e, annál kegyetlenebbül, mert – soha se panaszkodik?! Igaz, hogy Gabriella, Terka, sőt Margit is minduntalan ott voltak, hogy földeritsék a Bella magános óráit, de vajjon ezzel a kicsiny körrel beéri-e egy olyan ifju lélek, melynek a nem ismert világokról még csak szép álmai vannak, mely minden ismeretlent ragyogónak képzel?!…

Volt egy megnyugtató gondolata is. Remélte – és sok jel növelte a reménységét – hogy Bellának nemsokára lesz egy nagy elfoglaltsága: egy olyan nagy elfoglaltsága, mely igazán mindent pótol s mely nemcsak mindent pótol, de mindent el is felejtet, a legnagyobb elfoglaltság, melyet a kegyes természet egy női lénynek szánhat. Ez a reménység valami ismeretlen, mélységes, csodás boldogsággal töltötte el a szivét. De ez se oszlatta el egészen a gondját. »Hát addig?!« – kérdezte magától. Nem tudta mért, de valami kétségbeesetten tiltakozott benne arra a gondolatra, hogy a felesége a lemondásnak éljen, ha csak hónapokig is.

És minél tovább nézett farkasszemet ezzel a gonddal, annál erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy a felesége csak lemondással gondolhat az ismeretlen világokra, vagy legalább egy nagyobb társaság apró örömeire, melyek derüs képei gyermekkorából, mint kedves s a távolságban egyre szebbülő emlékek maradtak meg a lelkében.

– Persze, – izgatta magát – ha én könnyen bele törődöm a remeteségbe, az csak természetes. Az olyan ember, a ki megcsalódott mindenben és mindenkiben, még a maga erejében is, a ki az idegen világokban nem látott egyebet, csak csatamezőket, a hol hiénák marakodnak holttetemek körül, a ki néhány éhes, elszánt farkason kívül nem talál senkit, a kit barátjának nevezhetne, az ilyen ember ugyan könnyű szerrel belenyugodhatik, hogy meghúzza magát egy kis fészekben, mely az egyetlen kedves hely előtte a világon. De a másiknak, a ki azt a világot odakünn még tündér-vidéknek képzeli, hogyne volna kedve kinézni a fészekből, a hol oly sokszor marad egyedül?!…

Ha, mint a mesék hőseinek, csak intenie kellett volna, hogy a kivánsága teljesedjék, már régen megszerezte volna feleségének az előkelő lelkek legkedvesebb szórakozását, azt az örömet, melyet Madame Récamier olyan nagyra becsült.

De társaságot nem lehet mesterségesen csinálni; különösen ha az ember szegény ember. A szegény ember úgy van ezzel, mint a legtöbb szegény leány a házassággal: jóformán csak azok közül válogathat, a kik nem méltók hozzá, s a kikhez le kell ereszkednie.

Birónak tehát nem lehetett más gondolata, mint, hogy a hiányzó társaságért úgy kárpótolja a feleségét, a hogyan tudja. A fejébe vette, hogy elviszi a szinházakba, a hangversenyekbe, mindenüvé, a hol szórakozhatik. Azt akarta, hogy úgy öltözködjék, mint a jólétben élő asszonyok, s minduntalan ajándékokkal került haza, melyeket aztán Bella szépen visszaküldözgetett a boltba, apró leszámitások mellett. Egy nap se jött haza virág nélkül, s folyton törte a fejét, minő meglepetéseket találhatna ki, a melyeket Bellának, akarva, nem akarva, el kellene fogadnia?

Adósságokat csinált, abban a vak, de biztos meggyőződésben, hogy ezeket már nemsokára meg fogja fizetni. Annak, a ki el van szánva minden dologra, a ki fáradhatatlan a munkában, végre is ki kell küzdenie annyit, hogy az apró nyomorúságok ne rántsák az örvénybe.

Adósságokat csinált nyakra-főre, s Bellának azt hazudta, hogy váratlan keresményhez jutott, hogy megkapta valami régi munkadiját, hogy felemelték a fizetését. S valami ösztön azt sugta neki, hogy jól cselekszik.

Bellának valóságos feladat volt, hogy visszatartsa a legesztelenebb pazarlástól, de Bella meg tudta találni a módját, hogy a nagyobb őrültségektől mégis megóvja. Nem győzött bizonykodni, hogy a hangversenyek rá nézve tűrhetetlenek, erősködött, hogy a legujabb divat ocsmány, hogy a drága szabó ügyetlen, s nem ért a mesterségéhez, elhitette vele, hogy a szinházban nem talál semmi, de semmi élvezetet, s mindig be tudta bizonyitani, hogy a váratlan meglepetésnek nem tudja hasznát venni. Csalták egymást. Tudták, hogy csalják egymást. És boldogan, mélységes hálával és mélységes szerelemmel néztek egymás szemébe.

VIII.

Szent Ambrus, a zenélő püspök, a kit ragyogó tehetségei és a jó ég tudja miféle tapasztalatok a házasság rejtelmeinek legnagyobb filozófusává tettek, Szent Ambrus, a földi harmóniák tudósa s a mennyei harmóniák bölcsésze, az Énekek énekének magyarázatában élénk szinekkel irja le, hogyan játszik a Sponsus a Sponsával szembekötősdit. Hogyan távozik el, csakhogy visszatérjen, hogyan búvik majd ide, majd amoda, csakhogy megtalálják, hogyan ragadja ki magát a kedves karokból, csakhogy annál tüzesebben várják, s hogyan megy önkéntes, rövid számkivetésekbe, csakhogy a nélkülözés annál kivánatosabbá tegye a boldogságát.

A tudós szent tehát, a kinek irásaiban Buddha papja vagy a neo-paganista művész épp annyi gyönyörüséget találhat, mint az ájtatos keresztény, úgy látszik, abban a véleményben van, hogy a boldog házasságok titka – már akár égiek ezek, akár földiek – a tudós, szinte túlfinomodottan számitó idő-megosztásban áll. Szűkölködjél önként, korlátozzad a vágyaidat, semmisülj meg a szándékos lemondásban, hogy élvezeted annál teljesebb, lázad annál határtalanabb, vágyaid feltámadása annál tökéletesebb legyen: ez a tanitás alaptétele. Látnivaló, hogy ez a kiválasztottak, a nagyon okosak, a túlfinomodott idegű emberek, a főként élvezeteiknek élő kiváltságosok hagyományos, örök élet-nézete. Azt mondhatnám, hogy a zenélő szent s a Gaga cselszövője közt, a ki minden földi örömet megizlel s minden földi öröm után hidegvizzel ápolja magát – ki lehet mutatni a szellemi kapcsot.

A mi festőnk nem volt a kiválasztottak közül való; paraszt vérből eredt. És talán ezért, teljességgel nem volt a tudós szent nézetén.

Nem találta szükségét a vágyai gondozásának, ápolgatásának. A fenyvesek közt nőtt fel, gyermekkorától fogva szabadon, észszerüen s hidegen élt, mint egy pompás, egészséges állat; s ha talán valamely szellemi baktériumok megrontották a gondolkozását, a szive teljesen rendben volt.

Az ilyen emberek, ha egyszer föltámad bennük az a szenvedély, mely mindegyik között a legnagyobbszerü, s mely bennük egész teljességében él (mert se ők maguk, se az őseik nem váltották fel aprópénzre): az ilyen emberek nem látják semmi szükségét, hogy vágyaikkal gazdaságosan és tudósan éljenek. Nem fogynak ki a vágyakból soha, s ha igen józanok, a kiknek mindig a jövő a legelső gondolatuk, akkor a vágyaik kissé a terhükre vannak.

Biró nem tartozott az igen józan emberek közé. Neki mindig a jelen volt az első gondolata.

És a szenvedély e lángolása korszakában, mikor a vágy folyvást megszállva tartotta, úgy találta, hogy ha van valami, a mi kissé terhére van, ez: a kötelesség.

Igaz, hogy a kötelességből jókora rész jutott rá. Akkora elfoglaltsága volt, mint más két dolgos embernek együtt véve. De azért mégis ujság volt rá nézve ez az állapot. Azelőtt soha se szokott a munkától húzódozni.

Mint az igás állatoknak, a vérében volt a munka. Az erős és nem czivilizált fajoknak ebből a legbecsesebbik örökségéből annyit kapott, a mennyi a szellemi munkásoknál a legnagyobb ritkaság. Soha se érezte magát jól, hogyha agyon nem dolgozta magát; és még legreménytelenebb, legelkeseredettebb óráiban sem fázott attól a gondolattól, hogy tovább kell húznia igáját. Hiába volt minden csalódása, kiábrándulása, elcsüggedése, hiába kérdezgette magától: »Minek?!… Mikor úgy sincs semmi eredménye, semmi czélja?!…« – azért másnap csak folytatta, a hol elhagyta.

Most történt meg vele legelőször, hogy kötelességének teljesitése igazán a terhére volt. És most sem a fáradságot sajnálta, hanem az idejét.

Éveket adott volna az életéből, ha egy pár szabad órával többet szerezhetett volna magának.

A lemondások közül, melyekre elszánta magát, csak azt az egyet találta nehéznek, hogy le kellett mondania az ideje egy részéről is. Volt több apró nélkülözése, a melyeket ráparancsolt magára, s a melyeket kiállani nem került semmi áldozatába. Titokban lemondott azokról az aprólékos élvezetekről, a melyek, ha szokásokká válnak, nagy zsarnokaink tudnak lenni.

Lemondott a dohányzásról, meg az effélékről. Csak annyit dohányzott, hogy Bellának éppen fel ne tünjék a dolog. S igy tett a többi kicsinyes szokásával is; csak szinből tért vissza hozzájok egyszer-egyszer. De ezeknek az apró nélkülözéseknek csak az örömét érezte. Oly könnyü volt róluk lemondania, hogy a jutalom, melyet az áldozat magában hordott, több volt, mint az érdem.

De az a másik áldozat, az a nagyobbik, melyet a kötelességnek vitt, ó, az nehezére esett!

Eddig nem is tudta, hogy a kötelesség teljesitése milyen terhes is lehet! Különösen, mialatt Bella ott ült mellette, mialatt érezte azt az édes lehelletet… s a munka sürgette! Ó, be kegyetlen állapot volt híven kitartani, be nehéz megállani, hogy mikor oda hajolt hozzá egy vigasztaló és buzditó csókért, ne dobja pokolba az egész papirhalmazt, hanem ott üljön csöndesen tovább, mig az órái letelnek. Megértette Tantaluszt.

És Tantalusznak még könnyü volt. Tantaluszt eléggé megfékezte a szörnyü Ananké, Tantalusznak nem kellett magamagát is fékeznie. De ő »ura« volt minden elhatározásának. (Köszönte ezt a szabadságot!) Csak rajta állott, hogy elvesse magától a kötelesség terhének egy részét; csak rajta állott, hogy azt mondja Neki: »Szeressük egymást és nélkülözzünk egymásért mindent, mint a szalmakunyhók hősei, hősnői!«

Sokan teszik ezt igy, a szegények közül; olyanok is, a kik azért még nem szeretik egymást valami tulságosan…

De Biró nem igy értette a házasságot.

És ha nem szivesen »távozott el, hogy visszatérjen«, ha nem szivesen »ragadta ki magát az ölelő karokból, hogy a viszontlátást annál inkább várja s annál inkább várják«, azért megcselekedte.

Kész volt erre a legeslegnagyobb, erre az egyetlen igazi lemondásra is, csakhogy olyan jelent és olyan jövőt szerezzen neki, a milyet csak álmodhatott, a milyen emberi erőfeszitéssel csak elérhető volt.

Neki, a kit százszor jobban szeretett, mint magamagát, a kiért képes lett volna mindenre, de mindenre. Neki, meg talán azoknak, a kik jönni fognak.

A Végzet, mely a Természet akaratának csak végrehajtója és lassu eszü szolgája, a Végzet lehet kegyetlen, igazságtalan, vak és buta, de a Természet maga jóságos. És a Természet úgy rendelte, hogy semmi se veszszen el, hogy minden megtérüljön, akár bünhödés- akár jutalomképpen. Úgy rendelte, hogy legnagyobb önfeláldozásainkat a legédesebb örömöket adó lelki gyönyörűségek jutalmazzák.

S Biró is kivette a részét ezekből a gyönyörüségekből.

IX.

A véletlen úgy kivánta, hogy ezek a gyönyörüségek mindig akkor jelenjenek meg a vigasztalására, mikor az apró balsikerek s megcsalódások ujra meg ujra ellankasztották.

Az ősz egy ujabb kudarczot tartogatott számára. Már majdnem elbizta magát. Abban kezdett reménykedni, hogy mivel az őszi kiállitáson csak silányságokkal kellett versenyeznie, az ő hat-nyolcz képe közül valamelyik mégis csak megszerez egy szerényebb pályadijat. S ha igen, ez egy esztendőre némi jobblétet jelentene neki.

– Ugyan miért ne érhetném el a sikernek ezt a parányát?! – izgatta magát. – Ha a tehetségem oly szerencsétlenül »előkelő« is, hogy a komoly sikerekben nem lehet részem, mert a sekélyes izlésü, az itélni nem tudó tömeg soha se értheti meg, hogy mi a munkámban a becses, a művészien megalkotott, a mélyen igaz, a szép: a munkásságommal, a szorgalmammal csak elérhetek annyit, mint a művészet akármelyik napszámosa?! Isten látja a lelkemet, milyen szent félelemmel borulok le a gígászok, sőt minden igaz tehetség előtt is: de hisz ezek a képek, a melyek az enyéimmel versenyeznek, kontár mázolások! Ám legyen, hogy az enyéim se sikerültek úgy, a minőknek álmodtam őket, de ha a fejem még rendben van, s az általános vakság még nem ragadt el rám is, az enyimeket legalább meg lehet nézni. S aztán, hiszen nem is a közönségre feljebbezek velök, a melynek, úgy látszik, még tévedésből se kellek, hanem a dologhoz értőkre, a kik közt végre mégis csak vannak lelkiismeretes és jó szemü emberek is?!…

S akármilyen szégyenletes is a vak bizakodás, megint bizni kezdett a jobb jövőben. Pandora ilyen hóbortosokká tett bennünket egy szálig.

Összeválogatta mindazokat a jobb képeit, melyeket még sehol se állitott ki, sietett bevégezni a félig elkészülteket, s aztán útnak inditotta az egész bagázsiát. Nem bánja, nevessék ki. De mégis tesz egy utolsó kisérletet – biztosra vehetjük, hogy nem a legutolsót – mégis csak megostromolja ujra a szeszélyes Közvéleményt, mely, hogy ura embereknek és isteneknek, Offenbachból tudjuk.

A kiállitás megnyilt, de Biró nem sokat lábatlankodott a tárlaton. Nem akart találkozni a pályatársaival. Soha se mondott rosszat róluk, se a szemükbe, se a hátuk megett, de arra se érzett hajlandóságot, hogy az udvarias kritikai szólamok czukros manduláival kinálgassa őket, köteles viszonzásképpen, mikor nem gondolt róluk semmi kedveset. Aztán meg nem találta magához méltónak, hogy részt vegyen a szokásos közhangulat-csinálásban, melyben mindenki úgy védi a maga érdekét, a hogy tudja. Kisebbiteni ezt, kifigurázni azt, sajnálni az egyiket, temetni a másikat, csak azért, hogy észre vétessük magunkat, hogy harsány életjelekkel vonjuk a figyelmet a tulajdon kis hitványságainkra: – ez a mulatság őt nem csábitotta.

De ha Mahomet nem ment a hegyhez: a hegy megmozdult és hivatta Mahometet.

Egy szép nap levelet kapott a jury egyik tagjától, a ki valaha iskolatársa volt s a müncheni szép napokban a legjobb emberei közé tartozott. A levéliró egyszerüen arra kérte, hogy látogatná meg és mennél hamarább.

Világos, hogy a képei sorsáról lesz szó. Hogyne engedett volna tehát a meghívásnak!

Elment. Pedig megkimélhette volna magát egy szelid megaláztatástól.

A jury-tag nagyon barátságosan fogadta. Ugyanazon a hangon szólt, a melyen a régi időkben.

– Szivességet akarok neked tenni, ámbár nem tudom, hogyan fogadod. De ha nem tetszenék az, a mit mondani akarok, vedd úgy, mintha semmit se mondtam volna.

Látnivaló volt, hogy a szivességben nem lesz köszönet.

– Kérlek. Nagyon lekötelezel – szólt Biró.

– Tudod, az egész csak barátságos figyelmeztetés akar lenni. Valahogy azt ne képzeld, hogy a többiek nevében beszélek.

– Ó, meg vagyok győződve, hogy jó indulattal vagy irántam.

– Mondd, hogy meleg barátsággal, mint régen, mint mindig. Különben a többiek is. És éppen ez a meleg barátság késztet arra, hogy jóelőre tájékoztassalak a felől, hogy minő a hangulat veled szemben. Tudom, hogy felénk se nézel, a mit különben, mellesleg szólva, nagyon rosszul téssz; s azért, úgy gondoltam, barátaid kötelessége, hogy gondoljanak egy kissé az érdekeiddel, ha te már éppenséggel nem törődöl velök.

– Köszönöm. Nagyon szives vagy.

– Tartok tőle, hogy a figyelmeztetésemet zokon fogod venni. Engedd meg előre megjegyeznem, hogy ebben az esetben nem volna igazad. Mert, a mint beláthatod, nekünk semmi érdekünk sincs a dologban, s tisztán csak a barátság beszél belőlem.

– El tudom képzelni, s azért kérlek, hagyd el a hosszas bevezetést, s tedd meg az igért szivességet. Könnyü kitalálnom, hogy az ujság, melyet mondani fogsz, nem valami kellemes, de meggyőződhetel róla, hogy hozzá szoktam már az ilyen ujságokhoz, s nem bántanak többé.

– Annál jobb. Tehát arra akarlak kérni, vond vissza az Eliézert, s ne végy részt a nagy pályázatban.

– Ez az egész? Nagyon szivesen. Úgy se voltak valami vakmerő reménységeim, hogy a nagy dij az én ölembe fog pottyanni. Köszönöm a tanácsodat; igazán jobb nem pályáznom, mint kitennem magamat a biztos bukásnak.

– Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen meg tudtalak nyerni. Azt hittem, nem foglak egyhamar meggyőzni. Igazán örülök. Hiába, mindig bebizonyul, hogy csak a valódi jelesek képesek arra, hogy magukat is meg tudják birálni. Látod, nagyon észszerü, nagyon helyes, ha megfogadod a szavamat. Mert a nagy dijra éppen semmi kilátásod. Neked elárulhatom, hogy a nagy dijat Vezekényinek fogjuk kiadni…

– Mi a tatár? Vezekényinek?

– Persze, te ezt érthetetlennek találod. Én többet mondok, én azt mondom, hogy ez képtelenség, valóságos botrány. De, látod, barátom, ez a közvélemény nyomása. Hiába gondolkozunk máskép, egészen máskép, a közönséggel nem lehet kikötni. Végre is, szándékos botránykeresésnek, a közvélemény megcsúfolásának tekintené az egész világ, ha másként határoznánk. A Tinike első bálja hallatlan furóret csinált. Az emberek bolondulnak érte. Különben, azt meg kell vallani, hogy van a képen egy igen jó alak, a szabó. A szabó élethű.

– A szabó pompás.

– Határozottan a legjobb kép, a melyet eddig festett. Persze, ez vásári munka és nem művészet. De hiába, a mi közönségünk, fájdalom, még nem eléggé fejlett izlésü. Ugyan mondd, kérlek, ki venné észre a te képednek mesterségbeli finomságait, ki venné észre a kompoziczió egyszerűségét és nemességét…

– Ne beszéljünk az én képemről. Az már vissza van vonva.

– De beszéljünk róla! A te képed igazán elsőrangu. A Rebecca csodás szép, az Eliézeren olyan a bibliai hangulat, hogy modern képen nem tudom a párját, a tájkép, a tájkép pedig egyszerűen remek.

– Ó, kérlek…

– Éppen azért meg akartunk kimélni attól, hogy ilyen képpel kénytelen légy megbukni egy Vezekényivel szemben. Mi mindnyájan meleg barátsággal vagyunk irántad…

– Nagyon köszönöm, igazán leköteleztél. Tehát Eliézert már visszavontam. De bocsáss meg, mert a feleségem vár…

– Csak még egy pár perczre kérlek, mert még nem végeztem be, a mit mondani akartam. Igazán, kissé hamis helyzetben vagyok veled szemben. De te olyan okos és a viszonyokkal számolni tudó ember vagy, hogy veled szemben nem kerülgetem a dolgot. A Wiese-dijról van szó…

– Visszavonjam a Pünköstöt is?

– Igen, erre gondoltunk. Látod, a Wiese-dijat már nem vehetjük el Bartától. Negyedszer buknék el, s elég baj neki, hogy a nagy dijtól elütjük; kénytelenek vagyunk a Wiesé-vel szúrni ki a szemét. Tudod, Barta veszedelmes ember; az ilyennek legjobb a száját betömni.

– Persze, hogy be kell tömni a száját.

– Örülök, hogy egy véleményen vagy velem. De ez még nem minden. Elképzelheted, hogy a Bárándi-dijra már a te Favágód az egyetlen számbavehető pályázó. De ez a dij nem méltó hozzád.

– Megelégedném én azzal is.

– Mi úgy gondoltuk, hogy az első kitüntetésnek, melyben részesitünk, méltónak kell lennie a te nagy tehetségedhez. Nem tehetjük nevetségessé magunkat azzal, hogy ilyen silány dijat itéljünk neked, ugyanakkor, mikor a nagy dijat egy Vezekényinek adjuk. S azért arra kérlek, vond vissza a Favágót is. Azt határoztuk ugyanis, hogy a Bárándi-dijat Lakatosnak adjuk, végső kielégitéskép; s aztán a jövő esztendei nagy dijnál gondolunk rád.

– Rendkivül szivesek vagytok.

– A mit tehetünk, barátom, a mit tehetünk. Tehát megegyeztünk, ugy-e? Visszavonod a pályaműveidet?

– Természetesen. Hanem, hallod, ne vonjam vissza a többieket is?

– Ugyan mért vonnád vissza? Nem fognak ártani azok a hirnevednek. És meglehet, még vevőre is találsz velök. Mai napság minden megtörténhetik. Uj, pezsgő életre viradtunk; a jövő sikerei beláthatatlanok. Hidd el, minden megtörténhetik. Azok a vásznak, melyek a legnagyobb feltünést keltik, sokszor a nyakunkon maradnak; más, szerényebb képek meg szépen lábra kelnek.

– Igazad van. Maga a reménység is megér valamit.

– Persze. De ha ez nem sikerülne is, ne törődjél vele. Gondoltunk mi a te anyagi érdekeidre is.

– Ugyan?

– Magától értődik. Méltányos, hogy ne várakoztassunk meg egy egész esztendeig, minden támogatás nélkül. Végre, neked is élned kell. Ha tehát akarod, kieszközöljük részedre a Bartsch-féle ösztöndijat. Igaz ugyan, hogy ettől az ösztöndijtól bátran éhen halhatsz. De ez is valami.

– Persze, hogy valami.

– E szerint elfogadod?

– Köszönöm, nem. Nincsen rá jogczimem.

– No igen, mert ez az ösztöndij pályakezdők számára van alapitva, s te már nem vagy az. De, soha se aggódjál, okkal-móddal mindent ki lehet csinálni.

– Nem, köszönöm, ne fáradjatok. Nem vagyok olyan rossz viszonyok között, hogy érdemes volna hegyeket mozgatni meg érte.

– Igazán?! Nagyon örülök rajta. Annyival inkább, mert ha el találtad volna fogadni, a kis Bertalannak már csakugyan nem tudtunk volna mit adni.

– Látod! Eszközöljétek ki tehát a kis Bertalannak.

– Mindenesetre úgy lesz a legjobb. Szegény fiú, annyit jár utána!… De igazán nem neheztelsz, ha igy intézkedünk?!…

– Hidd el, soha se gondoltam volna erre az ösztöndijra.

– Ez derék. És nem veszed zokon a figyelmeztetésemet?

– Sőt nagyon köszönöm, hogy megóvtál a nyilvános kudarcztól. Hanem most már igazán megyek.

A jury-tag kikisérte Birót az előszobába, s azzal búcsúzott el tőle, hogy:

– Hiába, te csak megmaradtál a régi jó czimborának!

Melegen szorongatta a kezét, s aztán elváltak.

Birót nagyon leverte s egy kissé fel is lázitotta ez a sok szivesség.

Iskolás ösztöndijat ajánlanak neki, akkor, mikor ereje teljességében, tehetségének a legjava erejében érzi, tudja magát! Megalázó jóakarattal, vállveregetve szólnak hozzá, akkor, mikor a tehetetlen középszerüség, a vásáros had, a csepürágó népség diadalmaskodik! Úgy bánnak vele, mint a szánalom morzsáit leső éhes, elzüllött haddal, vele, az egykori kitünő növendékkel, a kinek mindenki fényes jövőt jósolt, valamennyi mester kitüntetett kegyeltjével, az aligmult pünkösti királyával! És kik? A rossz iskolások, a régi irigyek, a kik soha se tudták megbocsátani neki, hogy valaha szives volt hozzájok, mint a felszabadult jobbágy nem bocsát meg soha a grófnak, a ki emberséggel bánt vele.

– Eh, úgy látszik, csakugyan nem volt tehetségem soha, s valójában épp olyan semmi vagyok, mint a többi! Pedig, Szent Kleofásra, az elzüllöttek pátrónusára!… úgy tetszik, mintha az Eliézerben mégis volnának egyes csinos részletek!… Hanem, ez valószinüleg csak önáltatás. Régi dolog, hogy minden nagyon közönséges ember kivételnek, okosnak és lángelmének hiszi magát. Csak azt szeretném tudni, vajjon az igazi, a kétségtelen nagyok, ellenkezőleg, hülyéknek képzelték-e magukat?!…

X.

Fáradtan, csüggedten ért haza. Olyan lankadt volt, mint már egy esztendő óta soha. S hiába igyekezett derült arczot mutatni, Bella észrevette rajta a változást.

– Valami bajod van? Kellemetlenség ért?

De nem vallott. Elnevette magát, s azt felelte:

– Dehogy! Az történt velem, hogy nem fogadtam el egy kitüntetést, a melyet felajánlottak. De mi tehetjük, ugy-e?

– Persze, hogy tehetjük! – szólt Bella büszkén.

A kedves, imádott arcznak a látása, az édes otthon, az ismerős világ, mely mintha csupa eleven jóbarátból állana, visszaszerezték Biró jókedvét, úgy hogy sikerült Bellát teljesen megnyugtatnia.

De a lankadtságát nem oszlatták el. Előtte való éjszaka megint nem aludt, s az előbbi jelenet sem volt arra való, hogy valami különösen éleszsze a munkálkodó kedvét. Érezte, hogy az nap már sehogy se fog menni a munka.

Ledőlt a divánra, hogy valamennyire kipihenje magát, s visszaszerezze lelkének a rugalmasságát. És alig tette le a fejét, már aludt.

Egy óra mulva, mikor fölébredt, ismét oly frissnek, oly munkabirónak érezte magát, mintha az átvirrasztott éjszaka s az átboszankodott délelőtt mind csak álom lett volna.

Hanem azért nem mozdult; még csak a szemét se nyitotta ki. Hallotta, hogy Bella majdnem teljesen nesztelenül, lábujjhegyen járkál körülötte, s úgy iparkodik a déli öltözködését végezni, hogy őt fel ne ébreszsze.

Ez a jelenet egészen uj volt előtte, s egyszerre megtetszett neki. Hogy végre valaki aggódva jár körülötte, s óvja a légytől, félti a szellőtől!

És ez a valaki ő, a kinek egy csókjáról nem mondana le az egész halhatatlanságért!

Hát nem gyerekség, nem ostobaság ehhez képest minden kellemetlenség, minden gond, minden megpróbáltatás?!

Ravaszul úgy tettette, mintha még most is aludnék, s leste, nem veheti-e hasznát ennek a játéknak?

Bella, mikor elkészült a toalettjével, óvatosan oda ment a divánhoz, s Biró hallotta, a mint megállott előtte.

Aztán vigyázva lehajlott hozzá s megcsókolta, gyöngéden, szinte félve, a hogy’ egy alvó gyermeket szokás megcsókolni.

Biró már kitárta a karjait, hogy magához ölelje, de hirtelen mást gondolt.

A csók az egyetlen dolog a világon, a mit jobb kapni, mint adni; legalább jóravaló emberek igy szoktak gondolkozni, s Biró többnyire ezeknek a véleményén volt.

Szeretett volna még egy párat ezekből a viszonzás reménye nélkül adott csókokból s föltette magában, hogy egy pillanatig még vár…

Hanem éppen a reménységeknek ebben a kedves pillanatában, kivülről ajtónyitás hallatszott. Valaki belépett a szomszéd, nagy szobába, s Bella kisietett, mielőtt Biró a fölébredés nagy jelenetét eljátszhatta volna.

Aztán a Terka és a Margit hangját hallotta, majd a Bella »csitt«-jét, s tisztán megértette, hogy a felesége rászólt a vendégeire:

– Csitt! Ne lármázzatok, mert a kis uram alszik!

Aztán halkabban kezdtek beszélgetni, s Biró egy darabig nem hallotta, hogy mit mondanak. Csak egy-egy szó hallatszott érthetően, de ezekből azt sem tudta kivenni, hogy miről folyik a nagy értekezés.

Végre ismét meghallotta feleségének egy mondatát, s ez a pár szó felköltötte a kiváncsiságát.

– Ó, van nekünk mindenünk! – szólt Bella kevélyen. – Hála Istennek, nem látunk szükséget semmiben!…

Birót, a kinek a gondolatai ebben a pillanatban távol jártak minden fenhéjázástól, ez a váratlan, gyermekies dicsekvés annyira földeritette, hogy jókedvében egy éppen nem férfias lépésre vetemedett. Fölkelt, az ajtóhoz ment, s elkezdett hallgatózni.

Még innen se vehette ki tisztán minden szavukat; a társalgásból csak egyes foszlányok hatoltak el hozzá. De az a kevés is, a mit hallott, megérdemelte, hogy elkövesse érte ezt a kis alattomosságot.

Pedig semmiségekről beszéltek. És Birót mégis nagyon érdekelte a dolog.

– Ha szépen megkéri – szólt Margit – meg fogja tenni, bizonyos vagyok benne.

– Csakhogy nem kérem meg – felelt Bella. – Mert ő azt mondta, hogy a lóverseny nem polgári asszonyoknak való mulatság. A kis tribűnre nem lehet menni, mert ott iszonyú a tolongás, a nagyra pedig nem igen jár más, csak nagyúri hölgyek, meg olyanok, a kik egy cseppet se nagyúriasak. Végre is, én nem magyarázhatom meg nektek a dolgot… elég az hozzá, tegyetek le róla.

– Ó, a számtisztné azt mondta, hogy…

Ezt az ellenvetést Terka tette.

– Az én uram azt jobban tudja, mint a számtisztné – szólt Bella végtelen felsőbbséggel. – Ne is beszéljetek többet erről.

A Margit feleletét Biró már nem tudta megérteni. De észrevette, hogy áttértek valami más beszédtárgyra, mert ezután már nem a vitatkozás hangján beszéltek.

Aztán ismét meghallotta egyes mondataikat. Kivette, hogy mindenféle apró hiábavalóságról suttognak, vigyázva, hogy fel ne költsék. Valójában, mind ez a sok kicsinyesség nem igen érdekelte; de annál jobban érdekelte az a hang, a melyen Bella itéleteit kihirdette.

Bellának minden harmadik szava ilyenformán hangzott:

– Az nem úgy van, mert nekem az uram elmondta, hogy egészen máskép szokott lenni a dolog.

Vagy:

– Ti azt nem tudjátok. De én tudom, mert az uram elmagyarázta, hogy igy kell lennie.

Vagy ismét:

– Az én uram jobban ismeri a világot, mint akárki. Ó, ő nagyon sokat utazott, és látott mindent, a mit látni lehet.

És volt egy megszokott szava, a melylyel kizárt minden ellentmondást:

– Az uram mondta.

Az ura bölcs volt, az ura döntött minden vitás dologban, az ura itélt legfelsőbb helyen az előkelő szokások és az izlés kérdéseiben, az ura szava határozta meg a toalettek értékét, az ura csalhatatlan volt, mint a római pápa, az ura rendelkezett, mint egy király, az ura volt a legfőbb biró, a legnagyobb tudós, a legnagyobb művész, a legnemesebb gavallér, a lovagok disze-virága, a nagy mogul, a Dalai Láma.

És minden ellenvetést széttiport az urára való egyszerü hivatkozással.

A hallgatózó ember elfelejtette minden keserűségét, gondját, csalódását. A szive szinültig tele volt tiszta boldogsággal.

Mint egy kis gyerek, úgy örült ezeknek a naivságoknak.

Bánta is már a nagy dijat, a Wiese-t, meg a világ valamennyi diját! Bellának egy pár szava kárpótolta minden kudarczáért.

A kiállitásról beszéltek.

– Hát most már láttátok, ugy-e, hogy az én uram nem olyan közönséges rajztanár, mint a többiek, szegények?!… Ugy-e nem akartátok elhinni, mikor mondtam nektek, hogy az ő képei többet érnek, mint az egész kiállitás?!… Most beszéljetek, ha annyira szerettek birálgatni!…

Biró mosolyogva hallgatta ezeket a gyerekségeket. Mosolygott, hanem azért egy könnycsepp szökött a a szemébe.

XI.

Néhány nap mulva egy uj fölfedezést tett, mely talán még jobban meghatotta, mint az a beszélgetés, a melyet meglesett.

Pedig az, a mire véletlenül rábukkant, meglehetősen prózai dolog volt. Egy füzetke, tele irva sűrű, szeszélyesen kacskaringós betükkel, az ismert kedves szarkalábakkal.

És ez a füzetke nem is tartalmazott afféle kedves ömlengéseket, a minőket gyakran irnak össze a nevelőintézetek bájos növendékei, vagy költői lelkületü, ábrándozásra hajló fiatal asszonykák. Nem volt napló, se szemenszedett szép mondások, vagy költői sorok gyüjteménye; általában, nem tartozott ama dolgok közé, a melyeknek bárminemü köze lehet a költészethez.

Ebben a füzetkében igen gyakorlati dolgok voltak; még pedig nem is kevés, mert a szarkalábak még az utolsó lapot is betöltötték.

A boritékára az volt irva, hogy: »Biró Bella szakácskönyve«.

Az eredetit Bella Vandától kérte kölcsön. Olyankor, mikor a férje nem volt otthon, s a házi dolgai nem foglalták el, a gazdasszonyság e vezérkönyvéből kiirta magának a leghasznosabb tanácsokat, hogy lassankint pótolja a Sacré-Coeurbeli nevelés apró hiányait. Különben az eredetit is, a másolatot is, nagyban dugdosta a férje elől, s az elfelejtett bűnjelt Biró a díván nagy párnája alatt fedezte fel, a hová Bella bizonyára meglepetésében rejtette, hogy aztán szépen megfeledkezzék róla.

Biró éppen egyedül volt, mikor véletlenül ráakadt erre a különös irodalmi műre. És meglepetésében nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

– Ó, Miss Illandudno, ó, amerikai dollárkirálynék, hova lettetek?!… De még jó, hogy eltüntetek a gyermek-álmok ködébe, mert ennek a szakácskönyvnek a láttára el kellene sorvadnotok a csalódástól és a szégyentől! Hová lettetek, ó éden arany-álmai, hová lettetek, költészet, délibábok, mesés reménységek! Ó, hogy mind ennek egy szakácskönyvben kell végződnie!

De hiába csúfolódott a már jelképpé kinevezett Miss Illandudno-val, azért valójában nagyon komoly maradt.

Hamarjában nem tudta volna megmondani: mi hatotta meg olyan mélyen, hogy a csúfolódó hajlamaival kellett védekeznie az ellágyulás ellen?! Az a lemondás-e, melynek ez a prózai füzet olyan ékesen szóló tanúsága volt? Annak a látása-e, hogy Bella milyen lelkiismeretesen látott hozzá ahhoz, a mit gyermekies gondolkozása kötelességül tüntetett fel előtte? Annak bizonysága-e, hogy mily buzgalommal igyekszik kis felesége viszonyaikhoz alkalmazkodni, részét a munkából kivenni s neki kedvére tenni?! Vagy az, hogy a minden pazarlásra hajlandó kis teremtés nem sajnálta a fáradságos munkát, s nem a dologra termett szép kezét ugyancsak elgyötörte, csak hogy megtakaritson egy parányi költséget?! Vagy az, hogy dugdosta előle ezt a kis önfeláldozást?! Vagy talán ez a két szó, ez az uj név, mely olyan sokat mondott?!

Mindegy. Annyi bizonyos, hogy meg volt indulva, ha nem is tudta, hogy miért?!

XII.

Egy idő óta gyakran volt szó közöttük egy bizonyos Palikáról, a ki nem létezett.

Palikának majd ez, majd amaz kellett. Palika úgy követelte, hogy ez igy, vagy amúgy legyen. Palika, bár nem mutatkozott, egyszerre csak rendelkezni kezdett a házban.

Birót ez arra inditotta, hogy ismét töröljön egy órát az alvás idejéből (másunnan már nem törölhetett) s naponkint egy órára sétálni vigye a feleségét, a mint hogy ezt ilyenkor egy tisztességes férj se szokta elmulasztani.

Ezeken a sétákon is mindig csak ama bizonyos Palikáról volt szó.

Ha Palika megjön, akkor igy és úgy lesz. Ha Palika megérkezik, akkor az egész lakást másként kell rendezni. Palika nem szerette se a hideget, se a meleget; Palika nem szerette se a sötétet, se a világosat; Palika igen kényesnek igérkezett.

És rengeteg, vég nélkül való vitatkozások eredtek meg a hires Palikáról. Csodálatosképpen egyikük se unta meg ezeket a vitákat.

Legelőször is: hátha Palika leány talál lenni?!

Bella hevesen kikelt ez ellen a gyanusitás ellen. Ha őt hallotta az ember, azt kellett hinni, hogy Palika mindjárt egy kis bajuszkával, és három csillagos arany gallérkában fog a nyilvánosság előtt megjelenni.

Aztán nagy port vert fel az a kérdés is, hogy vajjon Palika csakugyan Palika lesz-e?

Bella igen prózainak találta ezt a nevet. Ő sokkal regényesebb, sokkal szebb nevet szánt Palikának. Ugy találta, hogy Palikát inkább Raoul-nak, Gaston-nak, vagy Gontran-nak kell nevezni, avagy a legrosszabb esetben Aladárnak, Elemérnek, utolsó esetben Tibornak.

Biró, ellenkezőleg, ugy vélte, hogy csak négy név között van választás, s ez a négy név: János, Mihály, Péter és Pál. Bella a három elsőt szörnyünek mondotta, de a negyedik se elégitette ki az álmait. Biró kifejtette elveit, hogy a szépség az egyszerüségben áll.

Végre megegyeztek a Pál-ban. »Pál!« – ez rövid, egyszerű, s nincs minden méltóság nélkül. A »Palika« meg olyan kedvesen hangzott (legalább Biró olyan kedvesen tudta mondani), hogy Bella soha se hallhatta a nélkül, hogy el ne mosolyodjék.

Az egyezséget nem foglalták ugyan czikkelyekbe, de ettől fogva elhatározott dologgá vált, hogy Palika csakugyan Palika lesz.

Ezzel azonban korántsem értek véget a nagy vitatkozások.

Roppant viharokat támasztott az az égető kérdés, hogy ha Palika sirni fog, mi lesz a tennivaló?

Biró a Rousseau nézetén volt. Hagyni kell, hadd sirjon. Bellát fellázitotta ez a szivtelenség. Majd bizony, azt szeretné ő látni! Biró erőködött, hogy igenis; sőt, hogy ha Palika makacsnak mutatkozik, meg is kell fegyelmezni. A nevelésnek csak úgy van értelme, ha mindjárt az első napon megkezdik. Bella kijelentette, hogy ez egyszerüen ostobaság. Biró hivatkozott Rousseaura. Bella nem sokat törődött Rousseauval, s nem titkolta el abbeli nézetét, hogy Rousseau, ez után az ötlet után itélve, csak közönséges vén szamár lehetett. Könnyü ilyen nagyfejü kamaszoknak hősködni egy olyan piczi lénynyel szemben!

Biró nem tágitott. Megmagyarázta, hogy nevelés dolgában az apa az igazgató szellem, ő határozza meg az általános irányt. Az anya csak végrehajtója a megállapitott elvek szerint tennivaló intézkedéseknek. Bella azt mondta rá, hogy mindez lárifári.

De alaposan meghányták-vetették Palikának további sorsát is. Bella azt óhajtotta, hogy Palika nagy művész legyen, mint az öreg Palika; vagy ha ehhez nem volna kedve, akkor huszár-ezredes vagy legalább is képviselő és pártvezér. Biró ellenben ridegen, kiméletlenül fejezte ki azt a sötét szándékát, hogy Palikát, mihelyt kilencz esztendős lesz, varga-inasnak adja. És, bár Bella felháborodva tiltakozott az ilyen lelketlen tréfák ellen, meg is okolta kőszivü elhatározását.

– Minden munka értékes – fejtegette az elveit – s minden csak attól függ, hogyan végezzük a munkánkat. Egy jó varga több ember, mint egy rossz államtitkár, s a varga mestersége szép, klasszikus mesterség, mert vargára mindig szükség lesz. Aztán meg a boldogság titka az igénytelenségben rejlik, és ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Palika boldog ember legyen. Palika igénytelen és szerencsés ember lesz, mert a boldogság nem abból áll, hogy a ruhánkat Steinnál csináltassuk, és reggelire szarvasgombával készitett és Old Sherry-vel leöntött jércze-szeletet együnk.

Olyan komolyan beszélt, hogy Bella már maga előtt látta Palikát, a mint egy sötét, csikorgó téli reggel tizenkét pár nagy csizmát czipel egy roppant rúd alatt görnyedve, mialatt piczi lába a kivágott fa-czipőben violaszinre gémberedik a hidegtől… Az ő kis fia!

A szeme megtelt könnyel, s Biró alig tudta helyre vigasztalni. E fáradozása közben kénytelen volt azt az engedményt tenni, hogy az inas-évek nehézségeit különböző szülői kedvezményekkel fogják enyhiteni. Azután ismét vitatkozni kezdett, s bebizonyitotta, hogy a varga-inasi pálya nem olyan tövises, mint látszik, mert hisz a varga-inasok a legvigabb lények a világon.

Mig végre Bella elnevette magát, s azt mondta, hogy:

– Be bolondok is vagyunk mi mind a ketten!

De volt ennek a széles körü s minden részletében kidolgozott programmnak egy pontja, a melyben megegyeztek. Az, hogy mihelyt Palika megérkezik, ki fognak költözni a házból, mindjárt a következő tavaszszal.

Mert szerették ugyan a fészküket, de úgy találták, hogy az a fészek nem Palikának való.

Palikának kis, földszintes ház kell, szép kis udvarral, meg nagy kerttel, a hol Palika játszani fog. Palika, meg a többiek, mert hisz valószinü, hogy szép lassacskán Mihályka, Péterke és Jánoska is meg fognak érkezni.

Kis, földszintes ház, a hol egyedül fognak lakni, hogy Palika a szomszéd gyermekektől el ne kapja a ragadós betegségeket.

Kis, földszintes ház, nagy, szép kerttel, a hol falun képzelhetik magukat. A hol buvócskát lehet majd játszani, s a hol Biró még dolgozhatik is.

És sétáikon, a mint sorra járták a külvárosi, többnyire elhagyott, s szinte falusias utczákat, melyek lakásuktól a városligetig vezettek, gyakran nézegettek körül, nem pillantják-e meg valahol azt az eszményi kis házat, melyről egy idő óta annyit álmodoztak?!…

XIII.

Egy ilyen délutáni sétáról hazajövet, Bella egyszerre csak megállott egy házikó előtt, s igy szólt a férjéhez:

– Nézd, be kedves!

Csakugyan nagyon kedves volt. Ujdonatuj az utolsó kapuszögig, világosbarna szinre festve, két-két ablakkal jobbra is, balra is. A kapu nyitva volt, s be lehetett látni a helyes kis udvarra, mely tiszta volt, mint egy sekrestye. Odább, az udvaron túl, öreg fák lombjai zárták el a kilátást. A kert tehát régi lehetett, és eléggé nagy is, mert a szomszédos utcza jó messze esett.

A ház is, udvara is, tökéletesen olyan volt, a minőt kerestek; a kert alkalmasint szintén megfelelt a kivánságaiknak. De azért, meglehet, fel se tünt volna nekik, a nélkül a kedves kép nélkül, melyet Bella az ablakokban pillantott meg.

Az ablakok tele voltak nyiló virágokkal, és a virágok mögött nevető gyermekfejekkel. Egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek; és igy tovább.

Igen, ilyen ház kellene nekik, ilyen szép kis udvar, ilyen virágos ablakok, a honnan éppen igy nevetnének ki Palika, Mihályka, Péterke, Jánoska.

S Bella megnézte a ház-számot. Kis-mező-utcza 123.

Attól fogva a hányszor arra mentek, mindig bemosolyogtak a négy virágos ablakon. A gyerekek már ismerték őket s bizalmasan integettek nekik.

Ők pedig elhatározták, hogy az eszményi háznak tökéletesen ilyennek kell lennie, mint a milyen ez a Kis-mező-utcza 123.

Utóbb már csak azért is arra sétáltak, hogy lássák, mi történt a Kis-mező-utcza 123-mal? Nem fujta-e el az a tündér-hatalom, a mely ezt a bűvös-bájos fészket ide varázsolta a szegény negyedbe?! Vidáman, mint jó ismerősök, nevettek be a gyerekekhez s megnyugodva mentek tovább: hála Istennek, a Kis-mező-utcza 123 még megvan!

Egy szép nap azonban (nem, nem volt ez szép nap) a virágok és a gyermekfejek eltüntek az ablakokból. S ugyanakkor a kapun megjelent egy fehér czédula, mely jelentette, hogy az egész ház, mely egy nagy lakásból s nagy kertből áll, november elsejétől fogva kiadó.

Az első gondolatuk az volt:

– Milyen kár! Milyen szomorúvá lett a ház!

Hanem aztán csábitó képek jelentek meg előttük, s ezek a kedves, gyönyörü látomások lassankint elfelejttették velök kis ismerőseiket.

Ha ezeket az elsötétedett ablakokat megint ki lehetne rakni virággal és gyermekfejekkel!…

Attól fogva még többet állongálltak a kis ház körül, s még többet nézelődtek befelé.

Eleinte csak a kapun kukucskáltak be. Később bemerészkedtek az udvar közepéig, s egy nagy nap arra a hősies elhatározásra ébredtek, hogy igenis, megtekintik a házat, tőről-hegyre, a pinczétől a padlásig.

Úgy fognak tenni, mintha lakást keresnének, s ki akarnák bérelni a házat, még abban a házbérnegyedben.

Bementek. Biró nagynehezen előkeritette az öreg asszonyt, a kit házőrzőnek hagytak hátra az elhagyott tanyán, s megindultak a nagy körjáratra.

Mikor beléptek a legelső szobába, Bellának bolondos sebességgel kezdett dobogni a szive. Mintha tilosban járnának.

De ez a kis félsz eltünt hamarosan, hogy helyet adjon a képzelhető legzavartalanabb megelégedésnek.

Ó, milyen kedves is volt minden ebben a gyönyörü kis házban, mely oly tisztán fehérlett s mindenütt úgy ragyogott, mintha skatulyából vették volna ki és éppen csak most vették volna ki onnan! A szobák éppen olyan nagyok, éppen olyan magasak voltak, mint a hogy’ ők kivánták, s az egész az utolsó ablakig úgy volt beosztva, a hogy’ álmaikban látták. Akár csak ők épittették volna a házat, kényük-kedvük szerint.

Bella hamarjában el is végezte, hogy’ is lenne ez meg az, ha csakugyan beköltözhetnének. Itt volna a szalón, amott meg a hálószoba. Nini, ez itt meg a gyerekek szobája! De hisz ez pompás!… A gyerekszobát Biró is nagyon kedvesnek találta. Csakugyan olyan volt, a milyenre áhitoztak. Nagy, tágas, világos; álmodni se lehetett volna különbet.

Hát még a kert! Hisz nem is kert volt már ez, hanem valóságos kis park, hosszu, árnyas fasorokkal, rengeteg, geometriai alakokra czifrázott virágágyakkal, meg csinos szökőkúttal, a hol egy egészen kifogástalan Triton elnökölt. Az alsó részről el lehetett látni a mezőre, le a városligetig.

El voltak ragadtatva. Mintha az Erdei Szép kastélyában jártak volna, oly regényes, oly tündéri volt minden.

Hanem azért egy kissé elszontyolodva léptek ki a házból. Biró, végezetül, nagy nekifohászkodással megtudakolta a bérösszeget, s az ár fennen, szinte gúnyosan hangzott.

Bizony drága volt egy kicsit. Szó se lehetett róla, hogy még az őszszel beköltözzenek. A mostani lakásukat csak a tavaszra mondhatták fel; s arra, hogy egyszerre két lakást fizessenek, nem gondolhattak többé. A nagy összeget, melyet csak az imént süvitett el az a követelő hang, egymagában is nehezen tudnák megfizetni.

Úgy határozták, hogy Gabriella előtt nem is emlitik a dolgot. Még összeszidja őket.

De azért nem mondtak le az ábrándjukról. Hátha szerencséjük lesz, s a Kismező-utczai ház üres marad egészen a tavaszig?! Addig nagyot változhatik a világ. Birónak reménységei voltak, hogy nemsokára megszaporodik a jövedelme is.

Csak ne venné ki addig senki! Csak ne hóditaná el előlük valami pénzember!

És mindennap arra sétáltak, ujra meg ujra meggyőződni, hogy nem, még nem vette ki senki.

Aggodalmas tekinteteik már messziről keresték a fehér czédulát és napról-napra növekedő örömmel néztek egymásra, miután megállapitották, hogy: hála Istennek, még megvan, még nem vették el tőlük. Közeledett a tél, s egyszerre nagyot nőttek a reménységeik. Nem, a télen már senki sem fog ide költözni; arról pedig, hogy a tavaszszal elejükbe ne vágjon valaki, gondoskodni fognak.

Lassankint beleélték magukat abba a szép gondolatba, hogy ezt a házat nekik tartogatja a gondviselés. És Bella nagyban szőtte tovább merész álmait. Képzeletében előre elrendezett minden apróságot; úgy tudta, ez vagy amaz hol fog állani, mintha már benne laktak volna, s csak valami nyári tartózkodásra mentek volna el innen, rövid időre. Itt fog állani a zongora, a szalónban pedig, a kandallóval szemben, az ő arczképe. Mindenütt függő lámpák lesznek, hogy a gyerekek magukra ne borithassák a meggyuladt petróleumot.

A vágyaik mind messzebbre és messzebbre ragadták őket. Egy délután Biró hangot adott annak a vakmerő reménységnek, mely titokban már régóta izgatta mind a kettőjüket.

Hátha egyszer majd meg is vehetik a házat!

Egyszer?! Talán nem is olyan sokára?!

S mikor elhangzott a merész szó, mind a kettőjüknek egy gondolatuk volt. Az Angelus!

Biró már régóta dolgozott az Angeluson. Egész lelkét, egész tudását beletette ebbe az egy munkájába. És bár még együtt se beszéltek róla soha, tudta Bella is, hogy ez az ő remekműve. Az a remekmű, melyet egy életben csak egyszer lehet alkotni; melynek mását a legnagyobb mesterek se csinálják meg többé soha.

És hát miért ne hozná meg az oly rég várt sikert ez a gyönyörü, ez a tökéletes Angelus?! Biró nem szenvedett üldözési mániában. Nem hitte, hogy az egész világ összeesküdt ellene. Nem volt szerencséje eddig, ennyi az egész. Nem ismerték fel a tehetségét, mint a hogy’ akárhány nagy művész dolgozott ismeretlenül, sokáig, nagyon sokáig, mig csak egy szerencsés véletlen fel nem fedezte őket.

Tulajdonképpen mi oka is volna az elcsüggedésre?! Mintha bizony nem volna mindennapos dolog, hogy a nagy mesterek közül minden második sok, sok munkával bukik meg addig, mig végre a tizedik, vagy a tizenharmadik, egyszerre, érthetetlenül, meghóditja a Dicsőség asszonyát?!

Miért ne nyerhetné meg legalább a kiállitás nagy diját ezzel az Angelusszal?! Mikor igazán ez a legszebb, legérettebb alkotása, s mikor erre a nagy dijra vaktában is kilátása lehetett?!

Mért ne hitt volna a jury-tag biztatásának?! Végre is, nem lehet föltenni, hogy százan meg százan összebeszéltek volna csak azért, hogy őt megronthassák?!…

S ha az Angelus csakugyan megnyerné a nagy dijat, akkor igazán közel volnának vakmerő reménységük megvalósitásához. Mert akkor bizonyára meg is veszik, még pedig jelentékeny áron, sőt kelete lesz a többi munkájának is. Ezzel aztán együtt lenne annyi, a mennyivel a házukat megvásárolhatják. (Már a magukénak hitték). És ki tudja?!… Hátha?!…

Bella igen sokat álmodott az Angelusról, és még többet a négy kis ablakról, a hol egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek, és igy tovább, tovább, egy virág, egy gyerek.

XIV.

Birónak volt egy titkos szomorúsága s egy még titkosabb öröme.

Egy délelőtt sokkal korábban ment haza, mint igérte.

Az ilyen korai hazaérkezések s váratlan betoppanások a férjek legkopottabb, legősibb élczei. Mint a regényekből ismeretes, ezek a váratlan megjelenések vetnek időelőtti, gyászos véget a legtöbb zavartalan házaséletnek, s mint az elbeszélések megtanitanak, ugyancsak ezek az elsietett, meggondolatlan hazaérkezések rontják meg a név- és születésnapok apró örömeit is. Rossz tréfák ezek, annyi bizonyos; legalább rossz tréfáknak mondják még azok is, a kik utánozván az olasz novellák hőseit, maguk is megengedték maguknak ezt az ősi mulatságot.

A mi Birót illeti, meg kell vallanunk, hogy benne nem volt semmi szándékosság.

Valami kicsinyes véletlen fölmentette a leczkéjétől. Soha se derült ki: vajjon csakugyan kigyúlt-e az iskola, vagy csak a kályhákból kiözönlő éktelen füst tette lehetetlenné a leczkét, de egyszóval ama rendkivül örvendetes események egyike történt meg, melyekért buzgó hálaimát rebeg a gondviselésnek kicsiny és nagy, tanitvány és tanár egyaránt.

Biró talán még a diákjainál is jobban örvendett ennek a váratlan szünidőnek. És boldogan rohant haza, hogy teljes megelégedésben tölthesse a két óráját.

Pedig nem volt igaza.

Egy férjnek soha sincs igaza, ha korábban megy haza, mint a hogy igérte.

Mert ilyenkor okvetetlenül, szükségképpen nyomára fog jönni egy olyan titoknak, a mit so’sem jó megtudni. Az asszonyoknak mindig vannak titkaik (az egyiknek ilyen, a másiknak amolyan). Grizeldisz mindenesetre tökéletes feleség volt, de ha férjének, a nemes lovagnak, valamikor eszébe jutott volna két órával korábban térni meg a vadászatáról, mint szokta, bizonyára neki is látnia kellett volna valami olyat, a mire azelőtt, égbekiáltó, konok elbizakodottságában, soha se gondolt volna.

Nincs az a boldog asszony, a ki nagyon elcsodálkoznék rajta, ha a férje egyszer vagy két órát késik, s nincs az a tökéletes feleség, a kinek meglepetés ne legyen, ha a nevezett két órával siet.

Hogy ezt az erkölcsi tapasztalatot a férfiúi vagy az asszonyi természet rovására kell-e irni, döntsék el a moralisták.

Elég az hozzá: Biró korábban ment haza, mint a mikorra várták; természetes tehát, hogy: meglepte a feleségét.

Meglepte, a mint az elhagyott utczára nyiló ablakok belső tábláit – mosta és törülgette.

A feje be volt kötve egy piros kendővel, mint egy szobaleánynak. S az arcza pirosabb volt ennél a kendőnél is. Nem tudni: a munkától-e, vagy az ijedelemtől, hogy rajta kapták a turpisságon?

Biró úgy tett, mint a hogy’ az ilyen meglepetések után tiz férj közül kilencz. Megcsinálta a szokásos drámai jelenetet.

– De, az istenért, mi jut eszébe?

Bella ijedtében majd kikottyantotta az igazat.

– Semmi különös. A belső táblákat máskor is magam törülgetem. Az a szegény leány nem ér rá mindenre.

De még idejekorán mást gondolt. Mert tudta, hogy erre az lesz a felelet:

– Akkor még egy cselédet kell fogadni, a mint már régen rimánkodom.

Bella tehát egyet kanyarintott az igazságon, s csak annyit felelt, hogy:

– A lány beteg s hogy hamarább elkészüljön a dolgával, ezt abba hagyattam vele. De láthatod, hogy én rám már csak ez a két tábla maradt!…

– És éppen most!

– Ezzel ugyan nem erőtetem meg magamat.

– De hisz úgy kipirultál belé, mintha lázad volna!…

És megcsókolta a biborszinü arczot.

– Igen, mert rám ijesztettél!

Bella letagadott magáról minden házi dolgot, de Birónak nem sok fáradságába került megtudnia, hogy igenis, a könnyebb munkát elvégzi a leány helyett. Ez a fölfedezés arra inditotta, hogy még egy utolsó kisérletet tegyen egy szobaleány érdekében, a kit állitólag igen melegen ajánlottak neki, s a ki úgy erényei, mint szerencsétlensége révén, méltó volna minden részvétre.

A nagy erőlködésnek nem volt foganatja. Bella átlátott a szitán, s kitalálta, hogy ez a tökéletes szobalány, a kiről Biró meginditó történeteket tudott regélni, csak a férje képzeletében létezik, s ha megelevenülne, igen közönséges fehérszemélylyé változnék át.

És mikor Biró a legkomolyabban fáradozott a képzelt hölgy érdekében, Bella, a ki előbb hosszasan nézett a férje szemébe, egyszerre csak elmosolyodott s azt mondta neki:

– De hisz édes kis öregem, nem tudsz te hazudni egy cseppet sem!…

Biró tanúságul hivta a kalendárium legtekintélyesebb szentjeit, s azt hitte, hogy ezzel az erkölcsi segitséggel mégis csak győzni fog.

De Bella tovább is csak hitetlenül mosolyogva nézett az ura szemébe, s mintha valami részvétre méltó fogyatkozást lelt volna ebben a különben elég tűrhető úriemberben, igy szólt:

– Igazán botrány, szegény kis öregem, hogy mennyire nem tudsz hazudni!

Neki is nevetnie kellett. S ezzel a szobaleány-kérdés egy időre megint letünt a napirendről. Legalább egy darabig nem beszéltek róla többet.

De azért Birót, titokban, folyvást bántotta az a gondolat, hogy a feleségét nem tudja a gondtól s a cselédmunkától megóvni.

Hát hiszen szegény embereknél ez nem is olyan rettenetes dolog. Vannak békében, sőt boldogságban élő családok, a hol az asszony kiveszi a részét még a nehéz munkából is. És talán maguk az asszonyok nem is tekintik ezt olyan borzasztónak. Mindig voltak és mindig lesznek asszonyok, a kik ott hagyják a kényelmet, a jólétet, s elmennek pallót sikálni, hogy együtt legyenek azzal az emberrel, a kit szeretnek.

De Biró nem úgy gondolkozott, mint szegény emberhez illik. A bajai közt az volt az egyik legnagyobb, hogy – vesztére – úgy gondolkozott, mint egy mandarin.

S ebben a pontban az Arisztótelesz véleményén volt. Azt tartotta, hogy a testi munka végzésére egészen másféle szervezetek vannak hivatva, mint a mieink. Arisztótelesznek erre a felfogására azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ugyanezt mindenki mondhatja, s a világ összes filozófusai megegyeznek benne, hogy a bölcs, nagy igyekezetében, a melylyel igazolni akarta a szolgaságot, egy kicsit elhajitotta a sulykot. De viszont azt se lehet tagadni, hogy ama bizonyos »szervezetek«, mintha igazat adnának az arisztokrata gondolkozásnak, maguk is igy találják a dolgot természetesnek.

Ám álljon a dolog a férfira nézve akármiként: nem erősködött. De ha az asszonyról volt szó, akkor már nem engedett. Ha idáig kellett menni: túltett a keletieken. Esküdött rá, hogy ama »szervezetek« közül, melyek a testi munka végzésére vannak hivatva, a nőt mindörökre kizárja a rendeltetése. A nő – igy vélekedett – a mi társadalmunkban különben is a rövidebbet húzza; következéskép: kitudni őt az előnyökböl s megosztozkodni vele a munka nehezén, csak barbárság lehet.

Ezen kívül volt még egy sereg kitünő oka, melyeket mindig készen tartott az elmélete igazolására. Másrészt azonban nem hiányzott belőle az a bátorság se, hogy nyiltan elismerje ama szép számu következetlenséget, melyekkel az »én« koronkint megcsúfolja a legszebb elméleteket is. Ha az elmélete máskép hangzott volna is, akkor se átallotta volna megvallani, hogy igenis, a feleségének egészen másféle sorsot kiván, mint a mely, úgy látszik, már ezer esztendők óta üldözi Éva leányait.

Igen, a kivételesen szerencsések, a dollárkirálynék kényelmét s a Miss Illandudnók mesés ruháit kivánta volna neki, a kit méltónak talált rá, hogy része legyen a kiválasztottak minden ritka örömében. És ime, nemcsak, hogy a legnyomorultabb gondtól nem tudta megóvni, még abba a tudatba is bele kellett törődnie, hogy titokban, az ő nagy keserűségére, ledolgozza a mások részét a nem neki való munkából, mint az a többi szegény asszony, a kiket lélek nélkül s földhöz ragadt szegénységben élő férjeik csinos, egészséges állatokként tartanak a fedelük alatt.

Régóta nem békétlenkedett már, de ez a gondolat fellázitotta. És el kellett fojtania a keserüségét, mert tehetetlen volt a bajjal szemben. Többet dolgozni képtelen volt, s a keresete sehogy se emelkedett.

A rossz szapora, mint a legalacsonyabb rendü állatok. Spontán-generáczióval ujhodik meg, mind több és több más rosszra válva szét. Ez a keserű gondolat se maradt egyedül való. Nemsokára támadt egy ujabb kétsége, mely fokozta az izgatottságát.

Vajjon, titokban, nem érez-e nélkülözést is? Vajjon nem csalódott-e meg, nem ő benne, hanem abban, a mit a házaséletüktől joggal várhatott? Vajjon nincs-e még több lemondása, mint a mennyihez lánykorában hozzászokott? Vajjon nem találja-e, mint a Bret Harte számüzöttjei, hogy egy kicsit sok a Homérosz, s egy kissé kevés a kenyér?

Kerülő utakon, vigyázva járva, neki látott, hogy kicsalja az önkéntelen s őszinte feleletet erre az aggasztó kérdésre. De Bella észrevette a kelepczét. És hogy mindenkorra véget vessen az efféle kisérletezésnek, egyszer csak ezzel a mondással lepte meg Birót: