ELSŐ RÉSZ. (continued 4)

– Már az igaz. Egy asztalos, a kinek jól megy az üzlete, kifizethetné az egész házat. Soha még csak nem is képzeltem ennyi szegény embert egy csomóban!

– Hallod, mi nem nagyon rívunk ki közülök a fényüzésünkkel… Te, hány nap van még ebben a hónapban?

– Hadd el. Tizenhét.

– Még csak tizenhármat őröltünk le?! Én azt hittem, már egy örökkévalóság óta kávézunk.

– Kérlek, ha már most is felpanaszolod, nem tudom, mit mondasz majd huszonhetedikén?!…

– Sajnálni fogom, hogy nemsokára vége lesz ennek a regényes korszaknak!… Dehogy panaszolom föl; van eszemben, hogy panaszképpen mondjam! Tudod, ez olyan kedélyes, hogy engem majdnem boldoggá tesz. Az este is eszembe jutott, mikor valami nagyot találtam mondani; persze, elnevettem magamat s amazok el nem tudták gondolni, mi az, a mit olyan mulatságosnak találok?!… Jaj, jön a festő!

– Dugd el hamar a kávédat! Te nyitsz neki ajtót?

– Én hát. Tudod mit? Kávézzál meg odabenn, én majd addig itt tartom és kaczérkodom vele.

– Jól van, én viszem az enyimet, de a magad kávéját ne felejtsd el félre tenni.

Odakünn csöngettek.

– Nyithatom már?

– Vigyázz, még ne! Törüld meg a szájadat. Egészen tejes az ajakad.

– Még jó, hogy megláttad.

Gabriella belebbent a kávéjával a nagy szobájukba, Bella eltette a magáét az edény-szekrénybe, megtörölte az ajka szélét, s aztán utólérhetetlen előkelőséggel kinyitotta az ajtót.

Biró nagyon jó előjelnek találta, hogy maga Bella nyitotta ki neki az ajtót; pedig máskép nem is igen történhetett volna, mert Wormsék nem tartottak cselédet, csak takaritó leányt, a ki délután már nem igen lábatlankodott náluk.

– Nos, széna-e, vagy szalma? – kérdezte a szép kis Laura de’Diantit, a ki bájos, leereszkedő mosolyával fogadta a köszöntését.

– Még nem tudok semmit – felelt Bella. – Gabriella azt mondta, hogy mielőtt igent vagy nemet mond, előbb látni akarja önt. Ugy látszik – folytatta nevetve, – előbb ki akarja tanulni önt, hogy az az ember-e, a kire nyugodtan rá lehet bizni az ilyen drága portékát, a milyen én vagyok.

Csak akkor vette észre, hogy valami bolondot mondhatott, mikor már kimondta, s látta, hogy Biró nem találja meg rögtön a kellő feleletet.

– Hanem, várjon csak – szólt, hogy kivágja magát a zavarból – nem vezetem addig hozzá, a mig meg nem mutatom önnek az ő arczképét. Mert megvallom, az volna a titkos vágyódásom, hogy az én képem, legalább a nagyságára nézve, párja lenne az övének. Kiváncsi vagyok, ön is igy gondolta-e a dolgot?

Világos volt, hogy az előszobában nem maradhattak tovább. Az előszoba, a milyen kicsi volt, olyan nagy szerepet játszott a lakásban, mert mellesleg az ebédlőt, sőt a konyhát is helyettesitette, de éppen ezért nem igen volt alkalmas elfogadó szobának. Bella tehát, hogy a Gabriella kávézását fedezze, a maga szobácskájába vezette be a festőt.

– Lássa, itt szoktam kalimpálni… Igen, igen, az a kép az, ott, a zongora felett… Várjon, mindjárt világosabb lesz.

S félrehúzta a függönyöket, hogy Biró jobban láthassa a képet.

Persze hogy igaza volt Marosynak! Diákkorukban sokszor látták ők ezt a szép arczot a boltablakokban, a fényképészek és a szemüvegkereskedők kirakataiban, a báli szépek között! Hogy’ is felejthette el ilyen tökéletesen! Pedig hasonlitott a testvéréhez, ha nem is feltünően. Igen, ugyanaz a szép szem, ugyanaz a tartás, ugyanaz a mosoly. Csakhogy ezt a festett szép arczot mégis egészen mássá teszi annak a szinte férfias akaratnak a kifejezése, mely ott ül a szem mélyén és az ajk szegletén; mig ez a másik, ez az eleven szép arcz csupa lágyság, csupa báj és csupa nőiesség.

– Ó, nem fog ráismerni! – suttogta Bella. – Nagyon megváltozott, szegény.

Biró már csakugyan alig várta, hogy végre szinről-szinre láthassa ezt a megforditott Madame Benoitont, a ki örökkön otthon ült, s a nagy házőrzésben szinte láthatatlanná vált. Sejtette, hogy valami különös lénynyel fog ismeretséget kötni; s a különösnek még a legfegyelmezettebb elmékre is több a vonzó ereje, mint a mennyire ezt elismerni szeretjük.

– Hát a képhez mit szól? Milyen munkának tartja? – tudakozódott Bella.

– Ó, nagyon csinos! – udvariaskodott a festő, bár arra gondolt, hogy ő nem ilyen képet fog festeni erről a másikról. – Nem a Sarlayé?

– De igen. Honnan tudja?

– Ha valakinek egy pár munkáját jól megnéztük, nem olyan nehéz a többire is ráismerni, különösen ha érdeklődünk a dolog iránt. Azt hiszem, hogyha kegyednek oda adnának egy pár kitépett lapot valami olyan regényből, melynek az irójától sokat olvasott, a kitépett lapokon is ráismerne a szerzőre.

– Dehogy ismernék rá! Azon kezdem, hogy én soha se tudom, kinek a regényét olvasom. A szerző engem nem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy szomorú-e a regény? Ha az, akkor sírok rajta, hogy ha nem az, akkor el se olvasom… De ha úgy tetszik, menjünk át Gabriellához.

Gabriella már meg is indult értök. Az előszobában találkoztak vele.

Bizony, nem ismert volna rá. Az az arczkép, s ez a hölgy, a kinek most bemutatták, legfeljebb annyira hasonlitottak egymáshoz, mint a mennyire az unokahug és a nagynéni szoktak egymásra hasonlitani. Az a pompázó, kevély szépség… s ez a fonnyadó, sárga arcz, ez a lázban égő szem!… Mily változás! Pedig csak tiz-tizenkét évvel lehetett idősebb, mint Bella.

Gabriella aztán bevezette őket a maga szobájába.

– Kérem, gyujtson rá, ha ugyan elszíjja az ilyen rossz szivart is – kinálta Gabriella a vendégét. – Én magam is rágyujtok… És kérem, ne itéljen el tüstént ezért a férfias mulatságért. Nem igen van más gyönyörűségem.

S elkezdtek beszélgetni: a dohányzásról, Gabriella képéről, a közös ismerősökről, s egy kissé a régi dolgokról is. Birónak lassan-lassan fölelevenedett az emlékezése. De szüksége is volt rá, mert észrevette, hogy Gabriella csak a multban él, s a jelenből mindaz, a mi az ő sötét szobáján kívül történik, meglehetősen ismeretlen előtte.

A mint Gabriella mind tovább és tovább fűzte a szót – élénken és jókedvüen beszélt – Biró egy uj fölfedezést tett, s ez a fölfedezés olyan derültté tette, hogy alig tudta a mosolygását elfojtani. Hisz ezt a modort, ezeket az előkelő mozdulatokat, ezt az urias beszédmódot ő már régóta ismeri! Igaz, hogy eddig csak a másolatot ismerte, de a másolat olyan sikerült volt, hogy ime, most ráismert az eredetire! Persze, könnyü munkája volt, mert a másolat mellette ült, s igy mindjárt összehasonlithatta az eredetivel. De öröme telt ebben a munkában. A Bella roppant előkelősége egyszerre elvesztette előtte fenyegető álarczát.

– Ha megengedik – szólt Bella rövid idő mulva – magukra hagyom önöket. Itt az ideje, hogy megkezdjem a zongorázásomat.

Nem mondhatni, mintha Biró valami nagyon megörült volna ennek a búcsúzásnak. De, másrészt, alig várta már a Gabriella feleletét. A legjobbat remélte.

Gabriella nem is kerülgette a dolgot. Alig ment ki Bella a szobából, egyszerre más hangon kezdett szólani. Hirtelen úgy elkomolyodott, hogy Bírót egészen meglepte.

– Bocsásson meg – szólt – hogy mostanáig várakoztattam a válaszommal, de nem akartam előtte beszélni.

A festő nem várta ezt a nagy körültekintést. Sokkal egyszerübbnek gondolta a dolgot.

– Ez az asszony olyanformán kezd ünnepieskedni, mintha mindjárt leánykérőbe jöttem volna! – gondolta magában.

De nem szólt semmit, hanem figyelmesen hallgatta Gabriellát.

– Engedje meg azzal kezdenem, hogy az az ajánlat, melyet hugomnak tett, a mily szives, olyan megzavaró lehet egy gyermekre nézve, s olyan különös az én szememben. Ha a különös szót erősnek találja, szokatlannak mondhatnám. De istenem, abban a világban, a melyben mi élünk, s talán ön is ebben él, ebben a mi világunkban tehát: nincsen semmi szokatlan. Ebben a mi világunkban minden megtörténik, és mindenhez hozzá szokunk. Kérem, ne szakitson félbe; eszem ágában sincs köszönet helyett szemrehányásokat tenni önnek; a mint látni fogja, ellenkezőleg, egy kéréssel fordulok önhöz. A kérésem pedig az, hogy engedje meg, hadd válaszoljak a különös ajánlatra rendkívül sajátságos módon, tudniillik egészen őszintén. Az a nyiltság, a melylyel szólani fogok, olyan emberek közt, a kik először beszélnek egymással életükben, mindenesetre különös valami, s meglehet, hogy ön ki fog nevetni érte. De én már hozzá szoktam ahhoz is, hogy furcsa teremtésnek, vagy ha úgy tetszik: bolondnak mondjanak, s nem törődöm vele.

Biró el nem tudta képzelni, hogy mért ennyi zaj ilyen kis omelette-ért? Hanem azért hallgatta türelmesen, érdeklődve.

– Nem akartam határozott feleletet adni, a mig önt nem látom, mert attól tettem függővé az elhatározásomat, hogy milyennek találom önt… Majd mindjárt meg fog érteni. Kitalálhatta, hogy nem beszélnék ennyit a dologról, ha nem volnék rajta, hogy Bellának kedvét töltsem. Mert Bellának az ön ajánlata, a mint okvetetlenül észrevette, nagy örömet okozott, s neki ma nincsen nagyobb vágyódása, mint hogy beleegyezzem a dologba. Ön ezt természetesnek fogja találni. Én is annak találom. S ismétlem, szeretném, ha a kedvét nem kellene elrontanom. Azért arra határoztam magamat, hogy várok a válaszszal addig, a mig önt megismerem. Mert végre is az »igen« vagy a »nem« mindenekelőtt attól függ, hogy ön miféle fából van faragva? Akárkinek nem mondanék igent. Nekem jó szemem van; legalább bizom benne… Szóval az ön szavai tetszenek nekem, s ez a negyedóra elég volt rá, hogy ön eloszlassa a kétségeimet. Tehát: szeretnék igent mondani. De ez most már öntől függ. Mert nekem van egy föltételem is.

– Ó, azt a föltételt én vakon elfogadom!

– Rosszul teszi, mert úgy látszik, nem sejti, hogy mit vállal magára. Az én föltételem tudniillik az, hogy… hogy aztán semmi bolondság, semmi gyermekeskedés, semmi szerelem, piktor uram!…

– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de ez a föltevés fölér egy sértéssel.

– Nincs oka ezeket a szavakat zokon vennie, mert én nem gondolok semmi rosszat. Nem az jár az én fejemben, a mi önnek hamarjában eszébe jutott. Ilyen aggodalmaim nincsenek. Ismerem Bellát jól, s tudom, hogy képtelen a rosszra. E felől nyugodtan alhatom. A kik oly ösztönszerüleg undorodnak mindentől, a mi nem tiszta, a mi rendetlen, a mi nem a napfényre való, azokat nem kell félteni. De ha ilyen aggodalmaim volnának: mindenekelőtt szóba se állanék önnel. Ha neki oltalomra volna szüksége, nem kérném az ön kegyét, hanem megoltalmaznám őt a magam erejéből, s most nem volna szerencsém önnel beszélni… Nem erről van szó. Más valamiről. Én azokat az ártatlan udvarlásokat, azokat a vértelen ábrándokat, azokat a következés nélkül való holdvilágias beszélgetéseket értem, a melyeket fiatal emberek megengednek maguknak a lányokkal szemben, minden utógondolat nélkül. Azokat a jámbor udvarlásokat az ablakon át, a melyek nem zavarják meg a leányokat abban, hogy jó feleségekké és jó családanyákká legyenek, s hogy később együtt nevethessenek a férjükkel ezeken a gyermekkori badarságokon.

– Engedelmet, hogy közbe szólok. De, a mint láthatja nagyságod, már nem vagyok oly rendkivül fiatal, hogy örömem telnék a léhaságokban.

– Ej, egy festő mindig fiatalabb, mint a minőnek az arcza mutatja! Tudok egy pár történetet, a melyek azonnal megértetnék önnel, hogy miért alkudozom önnel ilyen hosszasan. Ezeknek a történeteknek mindig ugyanazok a diszletei: egy félig festett vászon, a paletta, az ismeretes forgó-szék meg egy legyező. Az ember beszélgetéssel tölti el az időt, s benne van a flirtben, mikor még nem is gondolt rá. Már puszta hiúságból is rávisz a bűnünk, hogy a kisasszony valami fajankónak ne nézzen bennünket. Aztán az ilyenekből nem csinál az ember lelkiismeretbeli kérdést. Nevetséges. Az egésznek úgy sincs semmi következése; mikor a kép készen van, egyikünk jobbra, másikunk balra, s holnap már elfelejtettük az egész dolgot. Tegye a szivére a kezét, s mondja meg: soha se volt hasonló esete?

Biró nem felelt.

– Nos tehát – folytatta Gabriella – én nem akarom, hogy egy ilyen jelentéktelen bizalmaskodás, valami efféle »románcz szöveg nélkül« csak egy pillanatra is álmodozóvá tegye Bellát. Megmondom miért. Őszintén, leplezetlenül.

A festő, a ki eddig meglehetősen türelmetlenül hallgatta a szivarozó asszonyt, kezdett érdeklődni.

– Mi nagyon szegények vagyunk, piktor uram, olyan szegények, a milyenekké csak azok válhatnak, a kik valaha bőségben éltek. Mikor én férjhez mentem, az apánk még vagyonos ember volt, s ő volt az, a ki a férjem helyett a tiszti kaucziót letette. Ez a kauczió maradt meg a hozományomból, a többi odalett. És odalett a családomnak minden vagyona, mert voltak, a kik visszaéltek az apám bizalmával, s voltak, a kik visszaéltek a testvéreim árvaságával. Csak ezt a kaucziót nem vihette el az ár; s ennek a kaucziónak a kamataiból élünk ma mind a ketten. Önt untatják, vagy bántják ezek a részletek? Kérem, hallgasson végig; szeretném, ha egészen megértene.

– Nekem – folytatta, miután Biró megkisérlette mentegetőzni – nekem az életből már csak egy-két esztendőm van hátra. A mi, higyje el, minden tettetés nélkül mondom, rám nézve tökéletesen közömbös, mert mindegy, akár ebbe a sirboltba vagyok eltemetve, akár egy még kisebbe. De ha ez mindegy, annál jobban érdekel a Bella sorsa. És a mi nyomoruságos kis kaucziónk, meg az ő közepes zongora-tudománya bizony nem nyugtatnak meg az ő sorsa felől. Elképzelheti, hogy nincs nagyobb vágyam, mint hogy Bella férjhez menjen, mielőtt meghalok. Bellának van egy kérője, a ki nagyon derék ember. Az se él valami nagy jólétben, de ha Bella hozzá menne, eloszlanék minden aggodalmam. Hanem Bella nem akar hozzá menni. Tiszteli, becsüli, mint magam; de nem szereti. És Bella, bár nem mutatja, tele van kisleányos ábrándokkal; ő másféle férjet akar, olyat, a kit imádjon. Hiába figyelmeztetem, hogy egy ilyen férj maga a veszedelem és a boldogtalanság; mig amannak az oldalán a csöndes megelégedés és a boldog tűzhely békéje várná. Nem tudom rábeszélni, hogy kinyujtsa a kezét a szerencséjéért. De remélem, hogy ha én nem, az idő, a körültekintés a világban, s azok a nyomasztó napok, melyekben elég gyakran van részünk, meg fogják törni az ellenállását. Már is úgy tetszik, mintha ingadoznék.

(Nem kellett már kérni a festő figyelmét; érdeklődött az már alaposan!)

– Beláthatja, hogy nagyon ellenemre volna, ha most akárminő következéstelen gyermekkori románcz, akármilyen ártatlan műterem-tréfa megzavarná a Bella fejét, ha csak rövid időre is. Nagyon zavarná a czirkulusaimat, mert a legjobb esetben is ujra kellene kezdenem a rábeszélésnek, mondhatom, elég fáradságos munkáját. De ez nem minden. Megvallom, mindenkorra szeretném megóvni Bellát még a legártatlanabb flirt veszedelmétől is. Mert bár ezek a műterem-tréfák vagy erkély-regények rendesen egy cseppet se veszedelmesek, következéstelenek és limonádé-izüek: félek, Bella azok közül való, a kik nem tréfálnak a szerelemmel. Ön azt fogja mondani, hogy Bella csak egy szép kis Futri Kata, a kinek egyében se jár az esze, mint léhaságokon. De én meg azt mondom önnek, hogy óvakodjék a Futri Katáktól, a kényeskedő, szeles kis teremtésektől, a kiknek csak a nevetését és a léháskodását hallani: mert ha ezek egyszer hozzáfognak a komolykodáshoz, ugyan hamar megtanulják ezt a mesterséget! A mi családunkban a leányok mindnyájan nagyhangu, lármás beszéddel kezdik az életet, s mindnyájan csöndes sirással végzik. Tizennyolcz esztendős koromban – pedig nem is olyan régen volt – én is ilyen Futri Kata voltam; sőt szelesebb, vidámabb, elkényeztetettebb, mint ő, mert… engem még jobban lehetett kényeztetni. És – látja ezt a forradást a homlokomon? Ez egy korbácsütésnek a nyoma, melylyel a férjem azért tisztelt meg, mert semmi áron nem akartam elmenni egy bálba, a hol a szeretőjével akart találkozni. Nos tehát, kedves piktor uram, engem ez a hatalmas kiábránditó szer se tudott józanná tenni, s tovább is imádtam a férjemet, ha már egyszer jónak láttam belé bolondulni. A kik valamennyire ismernek, elmondhatják önnek, hogy a mióta meghalt, azóta vagyok ilyen élőhalott… A másik testvéremet pedig a sirba vitte egy ilyen kis léhaság. Elég őrült volt beleszeretni a vőlegényébe, a ki, mikor hirtelen tönkre jutottunk, a faképnél hagyta. Az orvosok azt mondták, hogy Erna húgom sorvadásban halt meg, de én ezt jobban tudom, s mondhatom, hogy őt nem a sorvadás, hanem a sírás ölte meg. A mi családunk leányainak, nincsenek románczaik, csak regényeik; s ha úgy fordul a soruk, hogy: »Egyikünk balra, másikunk jobbra«, bizony csak egyikünk megy balra, másikunk ott marad a helyén, s tekintetével addig követi a távozót, a mig az el nem tűnik a föld szinéről… tehát… nem értett félre, kedves piktor uram?

– Nem értettem félre.

– És elfogadja a föltételemet?

– Elfogadom. Nem lesz oka panaszra.

– Még egyet. Bella igen szereti a bátrat adni. Nagyra van vele, hogy ott volt a házunknál, mikor a gyermekeim születtek. De kérem, ne hederitsen erre a vitézkedésre. Mert, mondhatom, távolról se olyan bátor, mint mutatja. Ne ijeszsze meg.

– Nem fogom megijeszteni.

– És most nem bánom, ha a köpönyege alatt félbolondnak mond is. Megtettem, a mit akartam. Isten önnel, vagy ha úgy tetszik: a viszontlátásra.

– Akkor hát a viszontlátásra.

XI.

– Volt egyszer egy kis fiú, a ki nem akart az iskolába menni. De azt mondták neki, hogy: »Eredj«, és szegénykének szót kellett fogadnia…

Biró ott ült a festő-állványa előtt és kettős munkát végzett. Festett és mesélt. A keze szorgalmasan sétált a palettáról a vászonra, s a vászonról a palettára, a szeme pillantását testvériesen megosztotta képe és gyönyörüséges mintája között, de ez a kedvesebbik munkája nem foglalta le egészen a lelkét. E mellett még szóval is tartotta a hallgatóságát, s egyre-másra szedegette elő emlékezetéből mindazokat a történeteket, melyek gyermekkorában gyönyörködtették. És haladt szépen mind a két munkája. Az a csodás kis fej egyre elevenebben bontakozott ki a képnek sötét hátteréből, és folyt a mesemondás is, ha ez talán nem is olyan gyorsan, mint a hogy’ a hallgatósága szerette volna.

Szemben vele, a műterem egyetlen karosszékében, kezében egy piros napernyővel, s fején egy operette-be való, bolondos, nevető szalmakalappal, ült Bella, és adta, a hogy’ csak kitelt az ő kis előkelőségétől, Titániát, a tündérek és koboldok királynőjét, a ki apró alattvalói között mulat… Körülötte, rögtönzött ülőkéken, lóczán, zsámolyon és párnán, szép csöndben üldögélt a legfurcsább népség, melyet ez a csűrhöz hasonló, nagy szoba valaha látott: Terka és egész dedója.

Szépen, egy sorjában ültek egymás mellett, a nagyobb mellett egy kisebb, aztán egy még apróbb, és igy tovább, mint az orgonasíp. Hallgattak ájtatosan, s a világért meg nem mertek volna szólalni. Mindnyájan egész lélekkel csüngtek a beszélőn; Vandrák Kálmán még a száját is nyitva felejtette nagy gyönyörüségében. A Spitzer Rózsika szép kék szeme méla bámulattal tapadt a mesemondóra, s a számtiszték Vilmuskája, a ki egy kalapos, diszbe öltöztetett babát tartott az ölében, moczczanni se mert, mintha a szinházban lett volna. Kohn Elemér, a kivel máskor soha se lehetett birni, a kéneső-természete miatt, ez egyszer mozdulatlanul, s kerekre nyilt, ijedt szemmel nézett a beszélőre, mintha sehogy se tudná megérteni, hogyan került ide. Ha egyszerre a biborosok gyűlésén találta volna magát, nem álmélkodhatott volna jobban. Még Vandrák Károly is meg volt illetődve; s mikor a mesemondó rossz kis fiúk keserves bűnhödéséről emlékezett meg, összehúzott szemöldöke és daczosan előre csucsoritott szája elárulta, hogy a részvét fölébredt még az ő megkérgesedett szivében is.

A késő őszi nap egy bágyadt sugara belopózott az ablakon, szeszélyes csíkokat írt a falra, aztán incselkedve csiklandozta meg a Kohn Elemér üstökét, és egy néhányszor eltánczolva a Bella lába előtt, fáradtan tért vissza, a honnan jött, csillaghonába…

… Ó, be szép napok is voltak ezek! Biró úgy érezte, hogy e sok nagy és kis gyermek között maga is gyermekké válik ujra. Nem, még gyermekkorában se voltak ilyen boldog, édes napjai!

Rendesen alig várta már, hogy elmuljék a délelőtt, s hogy megint együtt lehessen kedves kis népével. Minden reggel aggodalmai voltak, hogy valami közbe talál jönni, és elesik a már-már megszokott örömtől. És félve gondolt arra az időre, a mikor vége lesz ennek a rövid boldogságnak.

Nem is sietett tulságosan a munkájával, különösen mikor már annyira haladt, hogy egy kis szorgalommal hamarosan elkészülhetett volna. És soha se végezte be a meséjét a nélkül, hogy egy uj történetnek az igéretével ne biztositotta volna magának az egész közönségét.

Elbeszélte nekik az összes regéket és mondákat, melyekre emlékezett, s mindazokat a kevésbbé ismert meséket, melyek még eddig nem párologtak ki a fejéből. Aztán, legvégül, a legendákra került a sor.

– Volt egyszer, messze, az óperencziás tengeren is túl, egy Alexandria nevezetü város, s abban egy kisasszony, a ki olyan jó, olyan kedves volt, hogy még a vadállatok is megszerették…

És elmondta apróra, miért, miképpen határozta el magát a szűz, hogy remete-életre adja magát. Elmondta, hogyan vándorolt ki a rengeteg erdőbe, mely vaddal volt tele, hogyan támadtak rá az éhes fenevadak, hogyan simogatta meg a homlokukat a kereszt jelével, s mint változtak át egyszerre a fenevadak olyan szelid állatokká, mintha csak bárányok lettek volna. Elbeszélte, hogyan pirongatta meg a remete-lány a farkast, a ki egy ökörszem-fiókával akart kedveskedni neki, s hogyan hatolt el a szent életü lány hire messzi világokba. Aztán elmagyarázta, hogyan jártak búcsúra a szűzhöz minden országból, hogyan rimánkodtak neki az apáczák, hogy legyen a fejedelem-asszonyuk, s miért vállalta el ezt a tisztet. És végül elbeszélte, hogy mikor a szent leány elaggottan, késő kort érve, Istenhez tért, s temetésére egy császár, három király és több herczeg érkezett meg, hogyan jelent meg egyszerre a sűrüségből egy oroszlán, egy tigris, egy párducz és egy leopárd, s hogyan vitték ki urnőjük koporsóját a temetőbe…

Terka olyan szent félelemmel s mélységes érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést, mintha az egész história tegnapi keletü lett volna, s itt esett volna meg az udvarban. Ez nem lepte meg Birót egy cseppet se. Hogy a Terka hosszú ruhája alatt tökéletesen olyan gyermeklélek lakik, mint a minő ezekben az apró teremtésekben, a kik a babáikkal az ölükben, s mindenféle rongyokkal felcziczomázottan hallgatják, ezzel a festő régen tisztában volt. De meglepetve és örömmel vette észre, hogy egy pár percz óta Bella is rajta felejtette a tekintetét, s ez a szép szem – melyet legelőször oly közönbösnek és hiúsággal teljesnek talált – éppen olyan érdeklődő, gyermekies figyelemmel tapad rá, mint a többi félénk és naiv tekintet. A festő egy pillantásával, s talán az öröm egy futó mosolyával is, elárulta magát, s Bella a másik pillanatban már a felsőbbség, a lelki nyugalom és a tökéletes közönbösség mosolyával nézegetett szerteszét, de már késő volt. A festőt ez egyszer nem tudta bolonddá tenni.

Birót nagyon boldoggá tette ez az ujabb fölfedezés.

Ime, erről a gyermekről rögtönözte ő ama bizonyos sötét jóslatokat! Igaz, hogy éppen csak a legelső találkozáskor, de akkor is elég nagy bolondság volt tőle.

– Milyen butául gyanakodóvá s milyen naivul bizalmatlanná tesznek bennünket a könyvek! – diadalmaskodott magamagán.

S nagyon örült rajta, hogy rossz prófétának bizonyult.

– Annál jobb rá nézve – szólt magában, vállat vonva. – S nem merte igy végezni: »és rám nézve is.«

Ettől fogva úgy beszélt Bellával, mint jó kis leánygyermekekkel szokás. Gyöngéden, komolyan, s azon a meleg, de bizalmasság nélkül való hangon, a melyen felnőtt férfitestvérek szoktak a kis hugaikhoz szólani, a kik mindörökre idegen világok rájok nézve.

Gabriella tehát meg lehetett elégedve vele.

De volt valaki, a ki teljességgel nem volt megelégedve, se vele, se ezzel a tulságosan jóakaró gyöngédséggel: Bella maga.

Bella úgy találta, hogy Biró egy jóindulatú tanár hangján értekezik vele, s ő nem volt hozzá szokva ehhez a beszédmódhoz. Mindazok a férfiak, a kiket eddig ismert, egészen másképpen beszéltek vele. Ezek a régi ismerősök mind az imádat hangján szóltak hozzá, mind a lábánál hevertek, és soha se nyitották ki az ajkaikat a nélkül, hogy esdekeljenek vagy panaszkodjanak. Azok mind kifogyhatatlanok voltak az ő rendkívüli szépségének a magasztalásában, s nem is mertek volna arra gondolni, hogy a pártfogó hangjával boszantsák. Boldogok voltak, ha észrevette a létezésüket és eltiporta őket a zsarnokságával, a mint boldog a kitüntetett agár, ha lehajthatja a fejét urnőjének a lábvánkosára, s az urnő rajta pihenteti piczi lábát. Persze, azok szerelmesek voltak, s ez az egy, úgy látszik, nem szerelmes. De éppen ez volt a boszantó. Hát létezhetik férfi, a ki vak maradjon az ő ragyogó szépségével szemben, vagy ha kinyitotta a szemét, hideg tudjon maradni ilyen gyujtó közelségben?!… Hisz, utóljára, neki mélységesen közönbös az egész ember, de az mégis boszantó, hogy még csak nem is udvarol neki!

Vagy tán csak azért nem udvarol, mert nagyon is észrevette a szépségét, s fél a pusztitástól, melyet ennek a szépségnek a hatalma előidézhet árva szivében?!… Bella olvasott regényeket és megszivlelte azt a nem éppen uj tanulságot, hogy minél szerelmesebb, minél lángolóbb a Beau Ténébreux, annál zárkozottabbnak, annál ridegebbnek mutatja magát. Sejtette, hogy régi udvarlói még se voltak olyan kétségbeesett szerelmesek, mint a minőknek mutatták magukat; odáig például, hogy mindennek ellenére hűségesen kitartottak s végre megkérték volna, csak kevesen mentek el, s ezek is, mikor kosarat adott nekik, túlélték a csapást, s azt az egy embert kivéve, elég korán vigasztalódtak. Nos, ha amazok nem voltak olyan végtelenül szerelmesek, a minőknek látszottak, meglehet, hogy ez, a ki oly feltünően hidegnek mutatja magát, sokkal szerelmesebb, mint amazok. De mindez csak találgatás volt, s Bellát boszantotta, hogy nem tud bizonyosat. Furdalta a kiváncsiság és bántotta a kétség, hogy ez a furcsa ur talán valósággal nem hederit rá…

A véletlen beleavatkozott, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. De a nyúl nem ugrott ki; ott maradt rejtekén.

Egy délután Bella azzal lepte meg Birót, hogy:

– Holnap nem jöhetek. Legalább abban az időben, mikor ön még dolgozhatik, nem.

– És titok, hogy miért nem?

– Dehogy. Azért nem jöhetek, mert holnap ilyenkor nálunk lesz valaki, a ki irt, hogy nagyon, de nagyon szeretne beszélni velem… Tudja, nekem van egy kérőm, a ki félig-meddig már a vőlegényem.

– Igen. A testvére emlitette a dolgot.

– Ez az én vőlegényem az ország másik szélén lakik. Illetőleg ott van az állomása, mert katona. Csak holnap lesz Pesten, s azért levélben kért meg minket, hogy három órakor legyünk otthon. A mi fölösleges elővigyázat volt, legalább Gabriellára nézve. Beláthatja, hogy…

– Természetesen. De hát holnapután…

Bella a szeme közé nézett a festőnek, hogy a tekintete nem hazudtolja-e meg ezt a nagy hidegséget? Nem, nem látott ott semmi különöset. Pedig hát ez a nagy közönbösség már mégis meglepő volt. Ilyen kevés hatásra nem lehetett elkészülve. Talán, valami félreértésből, a melyet a Gabriella szavai idézhettek elő, azt hiszi, hogy az ellenség egy cseppet se veszedelmes?! Ám lássa meg, hogy kiállja az a versenyt akárkivel!

– Igen, holnapután megint feljövök. Hanem, addig is, megtehetne nekem egy szivességet.

– Kérem.

– Nézzen le hozzánk, úgy négy óra felé. Nem akarok vele sokáig családias, bizalmas körben maradni. Nem mintha terhemre volna. Ellenkezőleg; örülök, ha látom. Olyan kedves, derék, nemesszivü ember! De én még most se határoztam el magamat, hogy hozzá megyek-e, s tartok tőle, hogy makacskodni fog a határozott válaszért. S az ilyen jelenetek mindig kellemetlenek. Persze, meglehet, ennek a sok vészverődésnek az lesz a vége, hogy mégis csak hozzámegyek, de ma még nem tudom magamat erre elhatározni. És jobban szeretném, ha nem volna alkalma faggatni. Tehát, számithatok rá, lejön?

– Ha úgy akarja.

Másnap elgondolkozott egy kissé, hogy csakugyan lemenjen-e? De az a furcsa nyugtalanság, melyet talán a veszedelem kiváncsiságának lehetne nevezni, nem hagyott neki békét, és szavát tartotta.

Hanem megbánta, hogy lement. A nélkül, hogy számot adott volna magának erről, azzal a titkos reménységgel nyitott be Wormsékhoz, hogy azt a másikat méltatlannak fogja találni Bellához. És meg kellett vallania magában, hogy alig találkozott valakivel egész életében, a kit első látásra olyan megnyerőnek talált volna, mint ezt a katonatisztet. De a milyen szeretetreméltónak tünt fel előtte az idegen, olyan nehezére esett, hogy udvarias lehessen hozzá. Alig várta már, hogy elmenjen. S kénytelen volt megvallani magának:

– Igen. Ez a féltékenység. Hiába szépitem a dolgot magam előtt, ez a féltékenység.

A beszélgetés hidegen s kissé lankadtan folyt. Gabriella rosszul érezte magát, a tiszt sem volt valami élénk, s az idegen is feszélyezte kissé; Bellán pedig az az elfogódás látszott, a melyet elkényeztetett gyermekeken látni, mikor rossz fát tettek a tűzre, s szomorúságot okoztak a hozzájuk tartozóknak.

Biró sokért nem adta volna, ha ebben a félórában jobb kedvet tudott volna erőltetni magára. De nem sikerült neki. És folyton attól tartott, hogy elárulja a tekintete. Aggodalmában aztán olyan élénkséggel kezdett beszélni, a mely nem volt a természetében, s a melyet annak, a ki valamennyire ismerte, hamisnak kellett találnia. Bella észrevette ezt és diadalmaskodott.

Az élet-bölcseségnek egyik legelső rangu s leginkább gyakorlati kérdése az, hogy ha az ember már benne van valami oktalanságban, mit cselekedjék: kitartó legyen-e s folytassa, a mibe belefogott, vagy ellenkezőleg, forduljon sarkon, s igyekezzék egyébre gondolni? Erre a kérdésre, mely mindig napirenden van – mert az élet mindenekelőtt oktalanságok lánczolata – a felelet nem olyan egyszerű, mint képzelné az ember. A bölcsek legalább esztendők ezrei óta vitatkoznak rajta, hogy melyik megoldási mód a helyes. Válaszsza a tettes akármelyik utat, mindig annyiféleképpen fogják megitélni, a hány az itélő. Ha az első módot választja, lesznek, a kik következetesnek, s lesznek, a kik csökönyösnek mondják, hizelgő vagy nem hizelgő hasonlatokkal az ásvány- vagy az állatvilágból. Ha pedig a másodikra határozza magát, lesznek, a kik dicsérik a bölcseségét, s lesznek, a kik megróják az ingatagságát, ismét válogatott hasonlatokkal, melyeket ezúttal a kémia és a botanika kinálnak.

A mi festőnk azokhoz szított, a kik hasonló esetekben a második utat szokták választani. S belátván, hogy hibát követett el, mikor a meghívást elfogadta, ebből nem következtette azt, hogy most már ki is kell tartania. Nem böjtölte ki tehát a főhadnagyot, hanem ajánlotta magát, méltó megbotránkozására Bellának, a ki nem azért hítta, hogy mindjárt cserben hagyja. Mindegy; Biró alig várta már, hogy menekülhessen hamis helyzetéből.

Átengedte Bellát végzetének s ment egyenesen haza.

De meg kellett tanulnia, hogy igaza van a hindunak, mikor azt mondja: »Soha se igyekezzél sehová; mert mindig ráérsz a Gondot megtalálni«. Odafenn még rosszabbul érezte magát. Folyvást azon járt az esze: »Vajjon mit beszélnek egymással? Vajjon mit válaszol neki? Vajjon nem lágyul-e meg? Vajjon nem szalasztja-e ki ajkán az elhatározó szót?« Régen nem volt már ilyen rossz napja.

És másnap, mikor Bella ismét megjelent rendes kiséretével, aggódva leste, hogy az a szép szem nem fog-e valami ujságot mondani neki? Nem, nem talált benne semmi rendkívülit. Bella egy szóval se hozta elő a tegnapi dolgot. Csak később, mikor Biró már javában benne volt a munkában, lepte meg ezzel a kérdéssel:

– Nos, mit szól a vőlegényemhez?

A háta mögött állott, s nézte a képet, mely nagyjában készen volt. (Biró a Penelope cselfogásával élt; esténkint le-levakargatta, a mit egész nap dolgozott, hogy hamarosan vége ne legyen az aranjuezi szép napoknak.)

– Ó, nagyon kedves ember!

S hátra se fordult; nem akarta elárulni az érdeklődését.

– És milyen derék, milyen becsületes!

Biró tisztában volt vele, hogy a legokosabban akkor cselekszik, ha nem szól többet egy szót se; de valami nem hagyott neki békét.

– Hanem tegnap nagyon levertnek látszott.

– Nem csodálom. Igazán kiállhatatlan voltam. De beláthatná, hogy jobb volna, ha nem erőtetné a dolgot.

– Még most sem adott neki határozott választ?

– Még most sem. Milyen furcsa is ön! Mintha az olyan könnyü volna! Én mindig abban voltam, hogy csak olyan emberhez megyek feleségül, a kit szeretni fogok. Hisz szeretem őt is, de istenem, én nem igy képzeltem a dolgot. Ön talán ki fog nevetni, de gondoljon, a mit tetszik, én mindennap imádkozom azért, hogy bele tudjak szeretni amúgy igazán. De úgy látszik, ehhez idő kell, s az én órám még nem érkezett meg. Valami mindig visszatart, hogy igent mondjak. Meglehet, ez nem okos, s Gabriella eleget mondja, hogy nem az. Telebeszélte a fejemet, hogy a világért se utasitsam vissza. És én belátom, hogy egy szegény leány kétszer is gondolja meg, mielőtt nemet mond. Igy aztán nem tudom elhatározni magamat se jobbra, se balra. Azt hiszem, ez nem olyan egyszerű.

Biró nem felelt.

– Ha már benne vagyunk – folytatta Bella – szeretném tudni, hogy mit gondol ön? Mondja, ha volna egy húga, s ilyen helyzetben, mint én, mit tanácsolna neki?

A festőt ez a váratlan megrohanás kihozta a sodrából; hamarjában maga se tudta, hogy mit is gondol hát ő, a mi igaz, és a mit elmondani még se szószegés?

– Kellett ez nekem?! – szólt magában. – No hát most már: hic Rhodus, hic salta!

Bella ismételte a kérdését:

– Azt ajánlaná neki, hogy menjen hozzá ahhoz az emberhez?

– Igen. Azt ajánlanám, hogy menjen hozzá.

– De ha nem szeretné!

– Majd megszeretné később. Éppen ez az, a mit a kis lányok nem tudnak. A házasság szent dolog, s a menyegzői áldásban olyan varázs-erő van, a melyről a költői hajlandóságu fejecskéknek még csak sejtelmük sincs.

– Igen, igy szoktak beszélni a papák, a mamák, a bácsik, a nénik, az idősebb testvérek. De a regények nem ezt mondják. S úgy látszik, a regények mondják az igazat.

– És mit mondanak a maga regényei, Bella kisasszony?

– Azt mondják, hogy a legtöbb házasság szerencsétlen, és hogy ha van boldog házasság is, ilyen csak a szerelmi házasság lehet.

– Vannak olyan regények is, melyekből az én képzelt húgom azt a tanulságot vonná le, hogy nem mindig a kislányoknak van igazuk s hogy néha nem árt az öregekre hallgatni.

– Már engedjen meg, Biró ur, ön nagyon sok mesét tud, de nem hiszem, hogy volnának olyan meséi is, melyek ezt a prózai tanulságot hirdetik.

– Pedig van ilyen mesém is.

– Már ezt igazán szeretném hallani.

– Ha akarja, elmondom.

– Kérem. Kiváncsi vagyok rá.

Bella visszaült a karosszékébe. A gyerekek, a kik eddig nagy játékban voltak, elfoglalták a rendes helyeiket, Terka boldogan mosolygott, s a granárium-szerü műterem egyszerre tele lett kiváncsisággal.

– A czím? – kérdezte Bella.

– Mese a kakastollas emberről – felelt Biró.

Aztán elkezdte:

– Messze, messze, odafenn, a hol folyvást esik a hó, s a hol az ég már olyan közel van a földhöz, hogy a hófedte hegyek tetejéről fel lehet nyúlni a fellegekbe, volt egy nagy hegy, s ennek a hegynek a tövében egy piczi templom meg egy csomó kis kunyhó, a melyek egymás hátán gubbaszkodtak, hogy mindnyájan meghuzódhassanak a nagy hegy oldalán.

A legnagyobb hegyek és a legkisebb kunyhók mindig is együtt szoktak lenni. Nagyon jól megférnek egymással. Ez a hegy is jó, barátságos hegy volt, és védte a kis kunyhókat. S ha karácsonykor odalenn meggyujtották a mécseseket, a nagy hegy együtt örvendezett az apró emberekkel. Azért nem is nevezték máskép, csak Karácsony-hegynek.

De nemcsak jó hegyek vannak, vannak gonoszok is. És szemközt a Karácsony-hegygyel egy ilyen félelmetes, rossz hírü hegy meredezett; úgy hitták, hogy a Görgetegek hegye.

Ezt is, meg a jó hegyet is, vastag hótakaró boritotta. Hó ült a kunyhókon, az ablakok mélyedéseiben, a templom ajtajában, hó mindenütt; és ebből az egész tájat elözönlő, rengeteg fehérségből nem látszott ki egyéb, csak a kereszt az Isten házán. Havas volt ott még az apró emberek szakálla is; s a pirinyó házak mintha csak fehér czukorból lettek volna.

Ott, a hol a Görgetegek hegye farkasszemet nézett a Karácsony-hegygyel, egy iczike-piczike kis czukorkunyhó állott, mely még a többieknél is kisebb volt. Ebben a parányi kunyhóban egy öreg ember lakott; ugy hitták, hogy Lük.

Lük nagyon öreg volt; hosszu, fehér szakálla a földet verdeste, a keze reszketett, s már csak bottal tudott járni. A szomszédai meg is mondták neki: »Lük, te már nagyon öreg vagy; Lük, te már nemsokára meg fogsz halni«.

Ez Lüköt nagyon szomorúvá tette; mert volt neki egy kis leánya, a kire ha csak ránézett is, mindjárt könnybe lábbadt a szeme. »Jaj, mi lesz belőle, hogyha majd meghalok?!« – sirdogált egész nap, s a szakállával egyre törülgette a könnyeit.

Ezt a kis lányt úgy hitták, hogy Güdül.

Güdül fehér volt, mint a havasi rózsa, kicsiny mint egy madár, és vékony, mint az árnyék.

A szél jó volt hozzá, de ha akarja, bizony elfúhatta volna.

Lüknek már patakokban folytak a könnyei, ha a lányára tekintett, és mind gyakrabban siránkozott: »Jaj, mi lesz belőled?!« – de Güdül nem szólt semmit, csak pergette a rokkáját, csöndesen egész nap.

Egy este, a mint Güdül az ablaknál ült, s fonta, fonta lenjét, valami édes, nagyon édes hangok ütötték meg a fülét.

Egy fuvola szólt odakinn, az ablaka alatt, szépen, andalitóan. Güdül kinyitotta az ablakot, hogy jobban hallja.

S a fuvola egyre édesebben szólt. Egy sápadt ifjú állott odakünn, az volt a játékos. Güdül soha se hallott még ilyen gyönyörü muzsikát.

– Mi ez a csodaszép dal? – kérdezte, mikor a fuvola elhallgatott.

– Ez az Örök Szerelem éneke – felelt az ifjú.

– Még egyszer szeretném hallani – szólt Güdül. – Ugy-e, eljátszod még egyszer?

Az ifjú engedelmeskedett, és Güdül nem tudott hova lenni a gyönyörüségtől.

– És te ki vagy, hogy ilyen szép dolgokat tudsz? – kérdezte azután.

– Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Gyere el másszor is – szólt Güdül.

Hanem Lük kiszólt az ágyból:

– Tedd be az ablakot. Valaki átkozottul kornyikál odakünn.

Güdül betette az ablakot, de az arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt.

Laili eljött másnap este, harmadnap este, minden este. És minden este ujra eljátszotta az Örök Szerelem énekét. Tudott más szép dalokat is, de Güdülnek egy se tetszett úgy, mint az Örök Szerelem éneke.

Güdül egyre jobban hasonlitott a havasi rózsához. A rokkája se pergett oly vigan, mint azelőtt. Öreg rokka volt már, pihentetni kellett egy keveset.

És Güdül ezalatt a kakukk-óra ütéseit számlálta.

– Egy, kettő, három, jaj be soká lesz még este!

Egy délután, mikor kitekintett az ablakán arra a helyre, a hol Laili szokott állani, rémületében elsikoltotta magát.

Valaki bevigyorgott az ablakon, s ez a valaki olyan rettenetes volt, hogy Güdül ijedtében behunyta a szemét, és remegni kezdett egész testében.

Torzonborz bajusza és szakálla volt, meg nevető szeme. Nevető, gonosz, vigyorgó szeme, mely csúfondárosan kancsalitott rá.

Attól fogva gyakran látta az idegent a hegyek közé menni. Nagy csizmái voltak, puska volt a vállán, és zöld szegésü kis kalapján egy éktelen kakastoll incselkedett.

S a kakastollas ember, a hányszor csak meglátta Güdült, mindannyiszor sandán vigyorgott rá. Aztán tovább ment s eltünt a lány szeme elől. De Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

– Haihó! Haihó!

Mikor Laili megint eljött, Güdül azt mondta neki:

– Laili, én félek a kakastollas embertől. Kérlek, vigasztalj meg az Örök Szerelem énekével.

Lailinek simább volt az arcza, mint akármelyik leánynak. Tekintete szelid volt, mint az őzé, és Güdül lassankint elfelejtette a kakastollas embert.

De egyszer estefelé, mikor a Laili fuvolájáról oly szépen, oly szivhezszólón zengett az Örök Szerelem éneke, hogy Güdülnek a könnye is megeredt: egy éles, siketitő, csúfondáros hang zavarta meg a zeneszót.

Güdül ijedten nézett arra, a honnan a hang jött, s s a közeli halmon a kakastollas embert pillantotta meg, a ki egy kis sípot tartott a szájánál, s csalafintán hunyorgatott rá.

A síp még egyszer megszólalt, szemtelen, ingerkedő hangján; a kakastollas ember intett nekik, aztán folytatta utját. Térdig gázolt a hóban, de ismerte az utat. S a kakastoll nemsokára eltünt szemük elől. Aztán a vadásznak csak egy-egy kiáltását hallották, a mint a hegyek visszaverték:

– Haihó! Haihó!

Güdül reszketett, és Laili legszomorúbbik nótáját sírta el a fuvolán.

Ettől fogva a kakastollas ember sokszor megzavarta az Örök Szerelem énekét. De egyébként nem is hederitett Lailire. Csak Güdült ejtette kétségbe a vigyorgásával.

A napok multak, Lük egyre gyengült, s a könnye ugy hullott, mint a zápor.

De lemosta könnyeit a szakállával, s ha meglátta a kakastollas embert, vigan integetett neki.

Egy reggel jobb kedvvel tápászkodott fel, mint rendesen, s igy szólt Güdülhöz:

– Güdül, vedd fel a legszebbik ruhádat. Férjhez adlak a kakastollas emberhez.

– De én Lailit szeretem, a kecskepásztort – szólt Güdül. – Lailit, a ki oly szépen fuvolázza az Örök Szerelem énekét!

– Az lárifári – felelt Lük. – Fogadj szót. Mondom, vedd fel a legszebbik ruhádat. A kakastollas ember mindjárt itt lesz, és elvisz a templomba.

– Ó Laili, Laili, hol vagy? – kiáltott fel Güdül.

De Laili nem hallotta meg a kiáltását.

Güdül lefeküdt az ágyba, hogy már most meg fog halni. Szépen összetette a két kezét a mellén és elkezdett imádkozni.

A kakastollas ember haihózva, nagy sípszóval jött érte. De mikor látta, hogy Güdül nem akar a templomba menni, hanem mindjárt egyenesen ki a temetőbe, a kakastollas ember rásanditott Lükre és intett neki, hogy hagyja békén Güdült.

Lük sírt és az ég felé emelgette a szemét. Güdül nem is moczczant, csak imádkozott Máriához, a szűzek pártfogójához.

A kakastollas ember oda ment az ágyhoz, megsimogatta Güdülnek a haját, aztán sarkon fordult és azt mondta, hogy majd eljön máskor.

Güdül fehér volt, mint a szemfedél, és Istennek ajánlotta lelkét. De az Isten nem küldte el érte a halál angyalát, hanem elküldte hozzá Lailit.

Laili eljött s megzenditette az ablak alatt az Örök Szerelem énekét. Güdül megmozdult az ágyban s fölemelte a fejét.

– Hallod? – kérdezte Lüktől. – Ugy-e, milyen szépen szól?!

De Lük nem hallott semmit. Lük öreg volt és süket.

A Laili fuvoláját tündér-fáról vágták. Bűbájos manók lopták az Árgirus kertjéből, s több tudomány volt a szavában, mint a Mágusok minden könyvében. És az Örök Szerelem éneke meggyógyitotta Güdült.

De azért Güdül csak búsult, egyre búsult. És a hányszor ránézett a szegény öreg Lükre, mindig elfakadt sirva.

Lük hét nap, hét éjjel egyebet se tett, csak hullatta a könnyeit. Tizenkét vedret sirt tele, és mikor kiapadt a könnye, úgy összement, úgy összeaszott, hogy belefért volna egy csizmába.

Mikor ezt Güdül látta, igy szólt az öreg Lükhöz:

– Ha akarod, elmegyek a templomba.

Lük tánczolni kezdett örömében és azt mondta Güdülnek:

– Ha huszonnégy leányom volna, akkor is te volnál a legkedvesebbik.

Este, mikor Laili megint eljött, Güdül még egyszer meghallgatta az Örök Szerelem énekét, aztán igy szólt Lailihoz:

– Laili, ne gyere el többet. Mert én holnap férjhez megyek a kakastollas emberhez.

– Akkor én elbujdosom a világba – felelt Laili.

És el akarta törni a fuvoláját.

– Ne törd el – szólt Güdül. – Akármerre jársz, ha so’se is látlak többet, mikor a hold feljön, fujd el rajta az Örök Szerelem énekét, és gondolj rám. Én mindig rád fogok gondolni.

– Ó, Güdül, miért tetted ezt velem?! – sóhajtott Laili.

Két könnycsepp, két gyémánt ragyogott a szemében.

Mikor Güdül meglátta ezt a két gyémántot, behunyta a szemét.

– Isten áldjon meg, Laili – szólott. – Isten áldjon meg, Laili.

Megcsókolták egymást, és Laili elbujdosott a világba. Elment a Görgetegek hegye felé.

Güdül nagyon félt a kakastollas embertől, de azért a maga lábán ment el a templomba. Nem kellett szekéren vinni.

Csak akkor borzadt össze, mikor a pap betette a kezét a kakastollas ember kérges tenyerébe.

A pap nagyon öreg volt és reszkető hangon mondotta:

– Mindörökké.

– Meghalok – szólt Güdül.

A kakastollas ember nevetve kancsalitott jobbra-balra, és vigan dörzsölgette a kezét. S a mikor látta, hogy Güdül mindjárt összeesik, felkapta az ölébe és szaladt vele haza.

Otthon, meg akarta csókolni Güdült. De Güdül azt mondta neki:

– Ne csókolj meg engem, mert én Lailit szeretem, a kecskepásztort, a ki olyan szépen tudja az Örök Szerelem énekét.

A kakastollas ember nem szólt semmit, csak sebesen hunyorgatta a szemét. A kakastoll vigan ficzánkolt a kalapja mellett.

Másnap reggel bevitte Güdült a konyhába, megmutatta neki a zergét, melyet tegnap ejtett el, és igy szólt hozzá:

– Főzz ebédet.

Aztán elment vadászni. Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

– Haihó! Haihó!

Güdül megfőzte az ebédet. Mikor készen volt, leült, összetette a két kezét, leeresztette a fejét a mellére és igy szólt:

– Ó, Laili!

De Laili nem hallotta, mert Laili elbujdosott a világba.

A kakastollas ember csak este jött haza. A bajusza és a szakálla tele volt hóval, zuzmarával, s vadat czipelt a hátán.

– Asszony, nem gyujtottál tüzet – szólt Güdülhez.

De azért nevetve sanditott rá, vigan költötte el az estebédjét, és aztán egy nótafélét kezdett dörmögni.

Güdül nem kérdezte, hogy mi ez, mert ez a nóta nem tetszett neki, mint az Örök Szerelem éneke.

Hanem a kakastollas ember magától is elmondta:

– Ez a Medvék nótája. Az öreg medvék ezzel altatják a bocsokat.

Güdül nem szólt semmit. A holdvilágot nézte. Tudta, hogy Laili, akármerre jár, az Örök Szerelem énekét zengi, és ő rá gondol.

De másnap még sem felejtett el tüzet rakni. Mikor hallotta, hogy a hegyek alig győzik visszabőgni a sok »haihó«-t, meg a puskalövések sűrű zaját, megfőzte az ebédet, és eltette a parázst. Mikor a kakastollas ember hazajött, a fa vidáman recsegett-ropogott a kandallóban.

– Látod, ezt már szeretem – szólt a kakastollas ember.

Megfogta Güdülnek a nyakát és a szemébe nézett. A bajusza tánczolt örömében.

Mikor Güdül látta, hogy milyen furcsán tánczol a kakastollas ember bajusza, nevetett egy kicsit. Már nem félt olyan nagyon tőle; látta, hogy nem bántja.

A kakastollas ember még sebesebben hunyorgatott a szemével, mint eddig, s megint csak rágyujtott a medve-nótára.

Güdül kinézett az ablakon. Azt nézte, hogy feljött-e a hold? Lailire gondolt.

Lailire gondolt másnap is, harmadnap is, és mindennap. A mikor egyedül volt, elsóhajtotta a szélnek, elbeszélte a felhőknek, elsuttogta az énekes madaraknak, hogy a kecskepásztor neve Laili.

– Laili, Laili.

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

Egyszer váratlan vendég érkezett. A nap bemosolygott a hegyek közé. Güdül kitalálta, hogy ez a Laili követje. És megindult a Görgetegek hegye felé, hogy talán megtud valamit Lailiról a vándor-madaraktól.

Hanem hirtelen vihar kerekedett. A nap megfutamodott, s az ég fekete fátylat öltött magára, hogy hűtlen kedvesét meggyászolja. Odalenn villámlott, s a hegyek mint százezer ágyu bömbölték vissza a dörgéseket. Jégeső lehetett valahol. De odafenn, a hol Güdül járt, csak a hó szállongott. Pelyhei egyre sűrűbben hulltak s elfútták az utat.

Güdül eltévedt.

Lába minduntalan hó-árokba süppedt, nem tudta hol jár, nem tudta merre forduljon, s egyszerre csak a szemközti hegyekből elkezdett omlani a hó.

Güdül sirva fakadt rémültében. Borzadva botorkált süppedékből süppedékbe, tudta, hogy szakadékok fölött jár és nem találta meg az utat. Zokogás tört ki kebeléből, és kétségbeesetten kezdett kiáltozni:

– Laili, hol vagy?! Laili, ments meg!

A hegyek visszhangja elvitte sirámát:

– Laili, ments meg!

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

És Güdül egyre kétségbeesettebben kiáltozott:

– Laili, hol vagy?! Laili, meghalok! Laili, ments meg!

A mennydörgés elvágta a szavát, de mikor a haragos hang elhallgatott, egy másik hangot hallott, egy ismerőst:

– Haihó! Hol vagy?!

Güdül először azt gondolta, hogy csak a visszhang szólott. De aztán látta, hogy nem a visszhang szólt, hanem a kakastollas ember.

A kakastollas ember fölvette szépen Güdült az ölébe és elvitte haza.

Otthon aztán azt mondotta neki:

– Máskor ne menj magadban a Görgetegek közé. Ha arra akarsz menni, szólj, én majd elviszlek magammal.

Güdül ettől fogva egy cseppet se félt a kakastollas embertől. Mindig jó ebédet főzött neki és soha se felejtette el megrakni a tüzet.

Egyszer a kakastollas ember még vigabban jött haza és még többet kancsalitott Güdülre, mint máskor.

– Nézd csak, mit hoztam – szólt neki és kivett a köpönyege alól valamit.

– Nini, egy kis kakastollas ember! – szólt Güdül.

Csakugyan, az emberkének egy kis kakastoll volt a kalapkája mellett.

– Ugy-e, szép? – szólott a kakastollas ember.

– Nagyon szép – szólt Güdül.

– Játszszál vele – szólt Güdülhez a kakastollas ember.

Güdül fölvette az emberkét az ölébe, és megcsókolta.

– Jaj, be szép kis bajuszkája van! – örvendezett neki. – És milyen gyönyörüen hunyorgat a szemével!

– Már most add ide nekem, hadd játszszam vele én is – szólott a kakastollas ember.

– Nem adom – felelt Güdül. – Ő az enyém.

– Én hoztam – szólt a kakastollas ember.

– De nekem adtad – felelt rá Güdül.

És játszottak vele mind a ketten, aztán lefektették egy kis bölcsőbe. Güdül ringatta, a kakastollas ember meg eldörmögte neki a Medvék nótáját.

A hold feljött, de Güdül nem gondolt Lailire.

A szegény Laili ezalatt bebarangolta a világot. Szebbnél-szebb nótákat fútt a fuvoláján, és az emberek gyönyörködve hallgatták. A napok tüntek, a fuvola rítt, és nemsokára hetedhétországra szólt a kecskepásztor hire.

De Lailinek sehol sem volt nyugta. És egyszer csak fölkerekedett, megindult a Görgetegek felé, hogy ujra lássa Güdült, a havasok rózsáját.

Öreg este volt már, mikor megérkezett. De holdtölte volt, és a hó is világitott.

Laili megállt a Güdül ablaka alatt, és szépen, szivhezszólón, a hogy csak ő tudta, elzengte fuvoláján az Örök Szerelem dalát.

De Güdül nem ismerte meg a dalt, és kiszólt az ablakon:

– Jó idegen, kérlek, eredj egy kicsit messzibb. Daloddal felköltöd a kicsinyemet.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Laili. – Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Laili fiatal volt, mint egy leány – felelt Güdül. – De te öreg vagy és kopasz.

– Ó, Güdül – szólt Laili – te olyan vagy, mint voltál! Csakhogy most két csillag ragyog a szemedben.

Güdül be akarta tenni az ablakot.

– Ne hagyj itt, kérlek! – rimánkodott Laili. – Három nap, három éjszaka jöttem, hogy meglássalak.

– A kicsinyem megfázik – felelt neki Güdül.

– Akkor hát eressz be, hadd pihenjek meg egy kicsit! – szólt Laili.

– Gyere be – szólt Güdül. – De csöndesen járj, föl ne ébreszd a kicsinyemet.

Laili bement. A kandallóban vigan pattogott a tűz; s az asztalon, egy nagy üstben, friss estebéd gőzölgött.

Laili nagyon szeretett volna a tűz mellé telepedni, mert nagyon fázott szegény, de a kandalló előtt három emberke ült, nem férhetett oda.

Furcsa emberkék voltak ezek. Az egyik kisebb, a másik nagyobb; de mindegyiknek kakastoll volt a kalapja mellett.

A szoba közepén meg bölcső állott, s ebben a bölcsőben egy pirinyó kis leány szendergett, a ki fehér volt, mint egy havasi rózsabimbó.

– A kakastollas ember hozta őket – szólt Güdül.

– Sokan vannak – szólt Laili.

Güdül nem felelt rá semmit, hanem kinézett az ablakon.

– Mit nézel? – kérdezte Laili.

– A kakastollas embert várom – szólt Güdül. – Nem szokott ilyen sokáig elmaradni.

– Hadd nézzek a szemedbe! – könyörgött Laili. – Három nap és három éjjel jöttem, hogy ujra meglássalak.

De Güdül nem hallgatott rá. Az ajtótól az ablakhoz ment, az ablaktól megint az ajtóhoz. És fülelt, hogy nem hallja-e a kakastollas ember lépéseit.

– Rám se hallgatsz! – szólt Laili. – Pedig én még szebb nótákat tudok, mint azelőtt.

– Csak egy szép nóta van és azt te nem tudod – felelt rá Güdül.

– Melyik az? – kérdezte Laili.

– A Medvék nótája – felelte Güdül.

– Hát az Örök Szerelem éneke? – kérdezte Laili. – Az Örök Szerelem énekére már nem emlékezel?

Güdül nem szólt semmit, hanem felugrott és szaladt ki a hóba. A messzeségből tisztán hallatszott egy hang, mely mindig közelebb jött:

– Haihó! Haihó!

Laili lehajtotta a fejét és sirdogálni kezdett.

Három keszkenőt rítt tele, s mire megint felnézett, már ott állott előtte a kakastollas ember.

A bajusza meg a szakálla tele volt hóval, s olyan furcsán, olyan csalafintán sanditott a szegény Lailire, hogy csupa mulatság volt látni.

De Laili nem látta ezt, Laili csak azt látta, hogy Güdül ráhajtotta a fejét a kakastollas ember mellére, s Lailire rá se nézett többet.

– Ki ez a derék idegen? – kérdezte a kakastollas ember.

– Ez Laili, a kecskepásztor – felelt rá Güdül. – Azelőtt fiatal volt, mint egy leány, de most öreg és kopasz.

– Gyere, egyél velünk – szólt Lailihez a kakastollas ember.

De Laili nem kért, csak egy pohár vizet, s azt mondta, hogy hosszu utja van még neki, nem maradhat tovább. Elbúcsúzott szépen s minden jókat kivánt.

Odakünn azután eltörte a fuvoláját, s megint elbujdosott a világba.

A kakastollas ember pedig elköltötte az estebédjét s aztán játszani kezdett az apró emberekkel. Az apró emberek a fejére másztak, belecsimpajkodtak a lábába s megránczigálták a szakállát. De a kakastollas ember nem haragudott ezért, hanem olyan sebesen, olyan vidáman hunyorgatott a szemével, hogy nevetés nélkül nem lehetett nézni.

Fölvette a fejére előbb a legnagyobbat, aztán a középsőt, utóljára a legkisebbiket. És meghurczolta őket a szobában. Güdül nagyon örült ennek, mert Güdül tudta, hogy ennél szebb mulatság nincsen a világon.

No és Güdül, a kakastollas ember, meg a többiek, még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Az alkonyat már elküldte szürke követét, mikor Biró végére ért a meséjének. A munkát abba hagyta már korábban és csak a közönségében gyönyörködött. Hogy mindnyájan egyforma türelemmel hallgatták volna, arról szó se lehetett; de láthatta, hogy Bellát érdekli, a mit elmesélt.

Annyira érdekelte, hogy egy kissé álmodozóvá lett utána, s mikor a mese elhangzott, tekintete egy pár pillanatig ott maradt a mesélőn, mintha azt kutatná, hogy nem értette-e félre?

Aztán fölkelt, kezet nyujtott neki, és igy szólt hozzá:

– Köszönöm a jó tanácsot, Biró ur. Meggondolom a dolgot.

A Penelope munkája sem tarthatott örökké, s Biró három nap mulva elkészült a képpel.

– Ha más nem, Gabriella meg lehet elégedve velem – szólt magában, mikor egy szomorú mosolylyal elbúcsúzott a képtől. – Mert meglehet, hogy ez a kép nem olyan remek, a minőnek szeretném, de az bizonyos, hogy a szavamat megtartottam becsületesen.

XII.

Az az idő, a mikor az orgona nyílik és a meggyfák rügyeznek, olyan lelkiállapotban találta Birót, a melyet azelőtt csak nagyon tökéletlenül ismert, s a melyet mégis örökre eltemetettnek képzelt. Nem tagadhatta le többé maga előtt, hogy szerelmes, nagyon szerelmes. Ugy tetszett neki, hogy jóságos szellemek járják be a földet, a kik valósággá teszik a megérthetetlent, hogy az Álomisten fölemelte varázsvesszejét, és a kóró rügyet hajtott.

Maga se tudta, hogyan történt a dolog.

Természetesen, az a kép volt oka mindennek. Az a kép valami közösséget alkotott közöttük, mely napról-napra, észrevétlenül növekedett. Ha az ember egy festett bókkal kezdi, nem szüntetheti meg az érintkezést csak úgy egyszerre, mint a hogy’ fel lehet hagyni egy akármilyen báli ismeretséggel. S egyik találkozás a másik szülője; mire körülnéz az ember, már nem találja meg magát.

Pedig hiába okolta azt a képet, a kép ártatlan volt a dologban. A képet ott lehetett volna hagyni, s vele az eredetit is.

Csakhogy mikor ezzel a legkedvesebbik munkájával nagynehezen elkészült, akkor már a sorsa el volt határozva. Akkorára már úgy megszokta mindennap látni azt a ragyogó kis teremtést, hogy nem igen tudott volna egyszerre lemondani róla. S mialatt azon vitatkoztak, hogy kié legyen hát tulajdonképpen a kis ködmen, szerette volna azt mondani neki:

– Fogadja el, kérem. És ráadásul engem is.

De nem mondotta.

Biró nem bizott az Életben, mint senki sem azok közül, a kik tulságosan sokat gondolkoztak róla. Azért képtelen volt az elhatározásra. Hanem a helyett átadta magát a hullámoknak:

– Ám hadd vigyenek, a hová nekik tetszik.

És mert nem mondotta meg, a mit gondolt, mert a vágyai nem szövetkeztek elhatározássá, azzal áltatta magát, hogy lelke megőrizte a magánosságát. Aztán meg a körülmények lehetetlennek tüntettek fel előtte minden képzelődést. Végre is, ő nem házasodhatnék meg akkor sem, ha akarna is, mert szegény ember dolga csupa komédia. És még jó, hogy ez nincs a szándékában, mert hisz ott van az akadály: a katona.

Hadd vigye hát a hullám! Jöjjön akármi.

És minthogy nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa Bellát, nem tagadta meg magától ezt az örömet. Mikor az egésznek úgy se lesz következése, mikor a románcz úgyis csak egy kellemes emlékkel fog végződni!

Eleinte csak néha-néha látta. Ritkán látogatta meg őket, hanem a helyett vadászta a véletlen találkozásokat. És maga is elhitte, hogy ezek véletlenek. De nem sokáig bolonditotta magát. Belátta, hogy ez a nagy tartózkodás áldozatába kerül, s hogy ezeket az áldozatokat csak a képzelődés kivánja.

Ettől fogva mind sűrűbben és sűrűbben látogatott el hozzájok. A szomszédság czime, az apró figyelmességek, melyeket a gyakori találkozás szinte kötelességévé tett, pazarul kinálták az ürügyeket. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mindennapos náluk. Megvoltak a maga órái, s ezek az órák egyre hosszabbak lettek. A tavasz közeledtével mindig később és később jött az alkonyat; s mikor az alkonyatnak ez a kitünő tulajdonsága feltünt előtte, elhatározta, hogy a búcsúzásra nézve ehhez a derék alkonyathoz alkalmazza magát. A mi a jövetelét illette, abban következetes maradt.

A dolog annyira magától fejlődött, hogy senkinek se tünt fel. Mindnyájan természetesnek találták, hogy igy megbarátkoztak, s rövid idő alatt nagyon hozzá szoktak egymáshoz. Biró ugyan eleinte azt hitte, hogy Gabriella nem nagyon örvend a közeledésének, de ez az idegenkedés egyre fogyatkozott, s mire valósággal észrevehette volna, hogy alapos-e a gyanúja, akkorra már elvégezte magában, hogy csak képzelődött.

Volt még egy másik nyugtalansága is: a katona. De ez a nyugtalansága épp úgy eloszlott, mint az a másik. Az első napokban úgy tetszett neki, mintha Bella végre elhatározta volna magát, hogy hozzá megy Strachwitzhoz. De aztán látta, hogy folyvást ingadozik. Majd úgy találta, hogy az az elhatározás egyre gyengül, egyre halványabbá válik, hogy végre amolyan kegyes szándékká változzék át, a melyek nem igen szoktak testet ölteni. A katona nem győzte sürgetni az igent; Bella nem mondott nemet, de mindig hosszabb és hosszabb határidőt tűzött ki. Egyszer csak nem volt szó többé a katonáról.

Birónak észre kellett vennie, hogy a katona az ő áldozata.

Ez a fölfedezés nagyon boldoggá tette. Érezte, hogy az ilyen siker azok közé a dolgok közé tartozik, a melyek köteleznek, de csak örülni tudott ennek az aranyláncznak. Végre megvallotta magának, hogy ha Belláról le kellene mondania, ez igen boldogtalanná tenné.

… Ó, ezek a kedves délutánok! Ó, drága órák, ó, arany napok!

Mily sebesen is iramlott az idő! A ma sólyomszárnyon repült, a holnap ólomlábon érkezett. Mily végtelenek voltak a kötelesség órái, s mily rövidek az öröm pillanatai!

Korán tavaszodott, az első meleg szellő hamar beköszöntött, s ibolya-nyiláskor már nyitott ablakok mellett lehetett álmodozni.

És mialatt Gabriella mögöttük olvasgatott, ők ketten, az ablak párkányára hajolva, óraszámra el tudták nézni a szegény városrészben nyüzsgő életet, a kietlen, nyomorúságos kis sétatért, poros, halódó fáival és rongyos látogatóival, ezt a szánalmas tájképet, mely azonban kedvesebb volt Biró előtt, mint Cintra emléke. És óraszámra el tudtak beszélgetni gyerekségekről, hivságokról, semmiségekről. Ó, édes gyermekségek! Ó, szerelemnek édes semmiségei! Gyönyörü pillangók, melyek oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy mire ujból kinyujtjuk értetek a kezünket, már csak szárnyaitok hamva marad az ujjainkon!…

Biró behunyta a szemét, de csak azért, hogy ujra kinyithassa, s ujra meggyőződhessék róla, hogy csakugyan nem álmodik, hogy az a barna hárász kendő igazán itt van mellette, egy ölelésnyire…

Ó, ha átkarolhatta volna azt a hárász kendőt!

Bella feléje fordult.

– Mire gondol, hogy ilyen hirtelen elhallgatott?…

– Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, arra, hogy milyen furcsa hatással van rám ez a szép idő. Mert a tavasz jötte, a mi másnak öröm, engem nyugtalanná, álmodozóvá, majdnem bánatossá tesz.

– Csakugyan különös, hogy az évszakoknak milyen különböző hatása van ránk. Egyikünkre ilyen, a másikunkra tán épp az ellenkező. Nem értem mért, de én borzadok a nyártól. De hiszen maga nem hallgat rám! Valami mással van elfoglalva; még pedig ugyancsak. Kedvem volna még egyszer megkérdezni, hogy mire gondol hát, de – igazán?

Biró azonban most se felelt egyenesen. Átvitte a beszédet másra, a mi talán kevésbbé érdekelte Bellát, de a mit el lehetett mondani.

Hogy mire gondolt? Arra, hogy igenis, feleségül fogja venni ezt a gyönyörü teremtést, ha ugyan eljön hozzá, ha, a mint reméli, nem egészen közönbös iránta. El fogja venni, ha ez százszor lehetetlenség is. Eh, vannak is lehetetlenségek! Ha a végzet még oly mostoha is iránta, ha a szegénység, ez a vak, sötét hatalom, még oly súlyos békókat ver is a kezére: hát küzdelembe száll velök, és nem adja meg magát gyáván, kishitüen! Nem volt elég, hogy eddig, akárhová lépett, folyton vonszolnia kellett maga után a vasat, melyet ez az alvilági erő kötött a lábára: a démon még most is útjába áll, mikor az élet egyetlen boldogsága int feléje?!… Ej, hát meg fog birkózni a démonnal, és küzdeni fog, a mig csak birja, de lemondani nem fog, s nem adja meg magát hitványul az ütközet előtt, ha a csata még oly egyenlőtlen lesz is!… Hisz ez a küzdelem nem is oly kétségbeesett! Ha csakugyan megvan benne az az erő, melyet magában érez, akkor előbb-utóbb mégis csak győznie kell. Dolgozni fog két, három ember helyett és nem fogja válogatni a munkát. Nem fog kergetni bolygó tüzeket, le fog tenni ábrándjairól, feladja, hogy ha kell, minden becsvágyát, leszámol minden régi törekvésével, és nem lesz csak egy gondolata: az, hogy megélhessen és eltarthassa a családját. Hogyan, ő, a ki valaha olyan nagyravágyó volt, nem tudná kivívni azt, a mit kivívnak az egyszerüek, és a balgatagok ezrei, milliói?!… Eh, az a férfi, a ki egy asszonyt nem tud eltartani, akaszsza fel magát!

S a mint most a legtermészetesebbnek találta, a mi hónapokkal ezelőtt még lehetetlennek tünt fel előtte, igy volt a régi aggodalmaival is; nem értette, hogy is juthattak eszébe egykor?!… Nem értette, hogy tudott úgy megriadni a Miss Illandudno indiai ruhájától, az amerikai dollárkirálynék paradicsom-madár tollaitól, meg a többi haszontalanságtól?!… Azzal hizelgett magának, hogy immár úgy keresztül lát ezen a gyermeki lelken, mint egy kristályon, és bizonyos volt benne, hogy ezt a másik kristályt olyanná csiszolhatja majd, a milyenné akarja. Ó, dehogy félt már tőle! Dehogy voltak aggodalmai! Azon, a mit Gabriella a Bella vitézkedésének nevezett, most már csak mosolyogni tudott; szinte örült ennek a vitézkedésnek, mert ujra meg ujra meggyőzte róla, hogy valaha milyen otrombán tévedett. És végre, boldogan vette észre, hogy az elejtett szavai sem vesznek el, s hogy Bella, nagy titokban, igyekszik az ő izléséhez alkalmazkodni, igyekszik kerülni mindent, a mi neki nem tetszett, egyszóval igyekszik magáévá tenni az ő gondolkozását. Valaki, a ki ő érte erőt vesz az apró szokásain, a vonzódásán és az idegenkedésén, valaki, a kinek ő a törvénykönyve, a legfőbb tekintélye, valaki, a ki alárendeli a maga izlését az övének!… Még pedig milyen szép valaki!…

És éppen ez volt az, a mi szárnyat adott a reménységeinek. Mert csak egy kétsége volt. Az, hogy vajon Bella úgy érez-e iránta, a hogy ő óhajtotta, a hogy ő maga érzett?

Nagyon jó pajtásságban voltak; Bella meglehetősen bizalmas volt vele; láthatta azt is, hogy vonzódik hozzá, hogy titokban úgy tekint rá, mint valami felsőbbségre; meggyőződött róla, hogy ha megkérné, nem kosarazná ki, mint a hogy a katonát kikosarazta: de mindez nem volt elég neki. Biró nagyravágyó lélek volt; földi és égi dolgokban egyaránt a legtöbbet akarta.

Biró nem értette a katonát. Hogy’ lehet megkérni egy leányt, a kiről tudjuk, hogy nem szeret bennünket, hogy’ lehet unszolni a kelletlen frigyre, abban a tudatban, hogy ha igent mond, ez az igen áldozat lesz! Hogy’ lehet a boldogságot olyan ajkakon keresni, melyek csókjainkat csak tűrik, de nem adják vissza! Hogy’ lehet belenyugodni abba, hogy mig nekünk nincs más gondolatunk, csak ő: lelkünknek a fele talán egy más emberre gondol, s behunyt szemmel tűrve csókjainkat, egy elvesztett paradicsomról álmodik! Hogy’ lehet visszaélni a helyzetével, a melyek talán rákényszeritik az igenre, hogy’ lehet ilyen gyáva és ilyen éppen nem férfias alkuval lealacsonyitani azt is, a kit szeretünk, és lealacsonyitani magunkat is, az által, hogy vásároljuk azt, a mit voltaképpen kapnunk kellene!

Azért Biró nem elégedett meg azzal a tudattal, hogy Bella hozzá menne; tudni akarta azt is: hogy csak becsülésből és vonzódásból menne-e hozzá, vagy – a mint imádkozott érte – szerelemből?

Szerelemről soha szó se volt közöttük. Biró azt tartotta, hogy az ilyesmit nem kell kérdezgetni; ha van valami a dologban, a mi napvilágra akar jönni, hadd jöjjön magától. Az annak a rendje.

Hát ez a kétsége se tarthatott sokáig; nemsokára megkapta a feleletet erre a legnagyobb kérdésre is.

Egy délután Gabriella, a ki az egész télen ki se mozdult a házból, kikivánkozott a szabadba. Elhatározták, hogy kimennek a városligetbe.

Négyen mentek. Terka megkérte őket, hogy vigyék el őt is.

A szegények parkja még egészen néptelen volt. Végigsétáltak a Stefánia-úton, fel a viztoronyig, és alig találkoztak kocsival.

Bella és a festő mentek elül. Gabriella és Terka egy pár lépésnyi távolságban követték őket.

Bella jókedvü volt, mint egy diák, a ki most szabadult ki a karczerből. Boldogan gyüjtötte a sok senyvedt ibolyát és poros anemónét; nem restelt százszor lehajolni értök.

Minduntalan el is maradoztak a másik kettőtől, a kik ilyenkor nagy komolyan haladtak el mellettök. Gabriella és Terka élénk vitába voltak elmélyedve. A Vasgyárosról elmélkedtek. Terka azt állitotta, hogy Derblay úr egyszerüen felséges, Gabriella tagadta ezt; ő úgy találta, hogy a Vasgyárosban csak egy számbavehető ember van: Moulinet úr.

– Kár, hogy nem a villák felé mentünk – szólt Bella a festőhöz.

És valami gonoszság nevetett az arczán.

– Ezt a hibát még jóvá tehetjük – szólt Biró. – De miért kivánkozik oda?

– Mert ott orgonabokrok is vannak – felelt Bella. – És én rávenném önt, hogy a kedvemért tegye túl magát a tulajdon szentségén és tegyen gazdagabbá egy pár szál orgonával. Tudja, maga ma a rendesnél is komolyabb és méltóságosabb. Olyan furcsa volna látni, a mint átmászik a keritésen és orgonát lop!… No, ne dorgáljon meg!… Olyan jól érzem magamat!

Megint megálltak. Bella egy erős fűszálat keresett, hogy összeköthesse a virág-lomját.

Gabriella és Terka ismét elhaladtak mellettük. Bella odakiáltott nekik, hogy forduljanak be a jobboldali útra. De nem hallották meg; el voltak mélyedve a vitájokba.

– Hallja? Még most is a Vasgyárosról beszélnek! – szólt Bella a festőhöz. – Igazán, kezdenek untatni a vasgyárosukkal.

Aztán még egyszer odakiáltott nekik:

– Gabriella, jobbra!

De amazok már messze voltak.

– Nem hallották meg – szólt Biró. – Kiáltsak nekik én?… vagy mi is arra menjünk, ha már ők arra mentek?

Bella ránézett a festőre.

– Tudja mit? – szólt és előre nevetett a kópéságnak, a mely furdalni kezdte. – Tudja mit? Szökjünk meg az öregektől!

Olyan kedvesen kacsintott hozzá, hogy Biró is elnevette magát.

– De…

– Semmi de, meglátja, remek tréfa lesz. Ugy fognak keresni, mint két gombostűt.

Biró nem ismert magára. Az a nyugtalanitó s kissé mámoritó érzés, mely a szobai levegőhöz szokott embert mindig elfogja, ha hosszú fogság után ismét a szabadban találja magát, megejtette és hatalmában tartotta. Tiz évvel fiatalabbnak érezte magát, mint máskor. Csak örülni tudott a Bella gyerekségeinek s kedve lett volna elűzni a fejéből minden komolyságot.

Szóval rá lehetett venni, hogy engedelmeskedjék.

Fölmentek a jobboldali úton, s mulattak a rossz tréfájukon.

A sétaút fái eltakarták őket Terka és Gabriella elől. De ők még oda láthattak rájok. Bella visszakukkantott és intett Birónak.

– Nézze, a kis öreg már keresgél bennünket.

A kis öreg tudniillik Terka volt.

Persze, hogy észrevették az eltünésüket. És most rajtok volt a sor, kiáltozni.

Biró már megbánta, hogy belement a tréfába. Rossz természetü ember volt, a ki soha se tehetett egy lépést se, se jobbra, se balra, apró önvádak nélkül. Ugy gondolta, hogy oktalanság volt Bellának szót fogadnia, s még nagyobb oktalanság volna, a tréfát tovább is folytatni. Kedve lett volna visszakiáltani, de Bella intett neki, hogy hallgasson.

Sajnálta kedvét szegni s engedelmeskedett. Nem örült többé a tréfának, de hát csak magára vethetett. A ki A-t mondott, mondjon B-t is.

Gabriella és Terka hamis nyomra tértek; Bella diadalmaskodott.

– Tudja-e, hogy bolondságot tettünk? – szólt Biró, a mint Bella nagy kedvvel folytatta útját a kápolna felé. – Gabriella méltán fog rám boszankodni.

– Ez az első bolondság, a mit ön elkövet? – kérdezte Bella.

– Dehogy az első! – felelt Biró. – De éppen azért, ki vagyok ábrándulva a bolondságokból is.

– No lássa, nekem ujság a dolog. És éppen azért csábit.

Ezt a festő is elképzelhette. És ha már beleugrott, illőnek találta, hogy legalább jó képet csináljon a rossz játékhoz.

Igyekezett tehát elhallgattatni lelkiismeretét s örülni a tréfának.

Egy darabig arról beszéltek, hogy miképpen fogják rendezni a nagy jelenetet, ha majd összetalálkoznak. Bella egész tervet csinált. Eleinte az ártatlant fogják adni, még ők kerekednek felül és elpanaszolják, hogy felkutatták értök az egész ligetet. Aztán kinevetik őket.

Majd folytatták azokon a semmiségeken, melyekből máskor is olyan kifogyhatatlanok voltak. És Biró kezdett kibékülni a helyzettel.

Aztán nem beszéltek többé semmiről. Szótlanul haladtak egymás mellett, de ez a némaság nem volt kellemetlen.

Kivált Birónak nem. Olyan boldog volt, hogy minden szó, mely ajkát kisértette, profánnak tünt fel előtte. Ahhoz, a mit érzett, nem illett más, csak ez a némaság.

Bella is elgondolkozott. Csapongó jó kedve lassankint elhagyta, hogy helyet adjon annak a hangulatnak, melyet a boldogság melankoliájának lehetne nevezni. Az éles levegő, melyhez nem volt hozzá szokva, elkábitotta egy kicsit, de ez a kábultság édes volt.

– Milyen öröm is a szabadban járni! – szólalt meg végre Bella. – Igazán, elrágalmazzák ezt a szegény városligetet. A miatt az egy pár poros út miatt. Pedig hát itt is vannak fák és virágok, és a fáknál meg a virágoknál okosabb dolgot a leggondosabb kertészek se tudnak kitalálni.

– Ugy-e, hogy elrágalmazzák? – szólt Biró, a ki ebben a perczben szebbnek találta a ligetet a Provence daltelt mezőinél.

– Hát nézze ezt a képet! Nem kedves ez?

Szemben álltak a kápolnával. A környék elhagyatott volt, csak a villák felé vezető úton sétálgatott egy öreg pap.

A hogy Bellának a szeme a kápolnáról az öreg papra tévedt, egyszerre valami gonoszság villant végig az arczán. Hirtelen elpárolgott a fejéből minden melankolia; s mintha valami ördög szállotta volna meg.

– Nézze – szólt komolykodó hangon – hát nem találunk-e meg itt mindent, a mit szemünk, szivünk kivánhat?! Vannak itt fák, fák, fák; vannak virágok; van kápolna, és van pap is… Ennél többet már igazán nem kivánhat a szív!…

– Bella!

Birót bántotta ez a mókázás. Annál jobban bántotta, mert ő maga olyan kedvben volt, hogy szeretett volna komolyan és őszintén mondani valami affélét, a mit Bella az ingerkedés hangján mondott.

– Nos? – és a szemébe mosolygott Birónak.

Biró nem szólt semmit; de látszott az arczán, hogy nem örült a tréfának.

– Hallja, maga ma olyan zsémbes, mint egy vén kisasszony.

Biró hallgatott. Leányokkal, asszonyokkal nem jó vitatkozni.

– Olyan nagy illetlenséget mondtam?! – folytatta Bella. – Hisz gondolhatja, hogy csak tréfáltam!

Biró erre se szólt semmit. Föltette magában, hogy megvárja, mig elmúlik a zivatar és helyreáll a béke.

Bella egy oldalpillantást vetett rá, s aztán elsütötte az öreg ágyút:

– Képzelheti, hogy ha komolyan beszélek, akkor csak nem ábrándozom fenhangon a férjhezmenésről! És képzelheti azt is, hogy, ha esküvőről ábrándozom, ezt nem olyankor teszem, a mikor ön sétál mellettem!

Ez már egy kicsit sok volt. S maga is megbánhatta mindjárt, mert aztán elhagyta ezt a durczás, kötekedő hangot, és engedett egy kicsit a büszkeségéből.

– Lássa, olyan jókedvü voltam! És elrontotta a kedvemet.

– Ügyetlen voltam, bocsássa meg – felelt Biró a szemrehányásra. – De bántott az a pár szó. Higyje el, a maga szép hangjához nem illik az ilyen tréfa. Maga se szivesen hallaná, ha az orgonán, azon a hangszeren, a melyet a legjobban szeret, valaki egy polkát játszana.

És igyekezett megengesztelni.

Bella diadalmaskodott magában, hogy végre meg tudta szólaltatni. Csak ezt akarta. Most már ő hallgatott.

És minél nagyobb buzgósággal erőködött Biró, hogy jobb kedvre birja, Bella annál inkább visszahúzódott büszkeségének fellegvárába. Mig amaz törte magát, hogy megszerezhesse a teljes bocsánatot, és rajta volt, hogy olyan szeretetreméltó legyen, a milyen csak a legjobb óráiban tudott lenni, Bella szótalanul haladt mellette és napernyőjével a földet szurkálta, ha már nem szurkálhatta egy éles tőrrel valakinek a szivét.

A valaki iparkodott úgy tenni, mintha már elfelejtette volna az egészet. Belátta, hogy okosabb nem erőszakolni az ünnepies bocsánatot, s megvárni, mig megjön magától. Vidám akart lenni, hogy ujra felviditsa Bellát is, s elmossa ügyetlenségének az emlékét.

A Bella hiúsága nem érte be ezzel az elégtétellel. Röviden felelgetett, s meglátszott az arczán, hogy csak a jó alkalmat várja és meg fogja torolni a kis leczkéztetést.

Egyszerre támadt egy ötlete, melyet az első pillanatban kitünőnek talált; a nélkül, hogy tovább gondolkozott volna rajta, elhatározta, hogy ez lesz a megtorlása.

Biró, a kit már csüggeddté tett az a sikertelenség, hogy az előbbi félóra jó hangulata sehogy se akart visszatérni, éppen arról beszélt, hogy milyen kár azért a jókedvért, melyet az a kis nézeteltérés annyira megzavart. Bella megragadta ezt az alkalmat, és hozzá fogott, hogy megszerezze a kellő elégtételt.

– Lássa, mind ennek az ön rettentő méltósága az oka. Ön oly méltóságos, hogy lenézi a tréfát, oly méltóságos, hogy moczczanni se szeret a nagy méltóságtól, méltóságosabb, mint egy érsek… Mit, egy érsek! Az semmi. Ön olyan méltóságos, mint egy egyiptomi isten, a ki csak néz, néz, némán, fenségesen, mereven, mig végre a nyaka végképpen megmered a nagy méltóságban. De én gyűlölöm ezt a nagy méltóságot, és véget vetek neki, még pedig tüstént. Mondhatom, egy percz mulva ugy el fogja hajitani magától ezt a nagy méltóságot, hogy aztán egész nap keresheti és még se fogja megtalálni. Nem hiszi? Fogadjunk! Fogadjunk, hogy akármilyen peczkesen, akármilyen előkelően sétál most itt az oldalam mellett, egy pillanat mulva szaladni fog!…

Biró mosolygott.

Bella hirtelen megállt. A villát, mely előtt éppen elhaladtak, rácsos kapu választotta el tőlük, s a rácson keresztül látni lehetett, hogy odabenn, a verandán, egy nagy társaság ül, valószinüleg uzsonna mellett. Bella megfogta a csengőt, és vagy négyszer jól megrántotta.

Aztán egy pár gazella-szökéssel odamenekült a szomszéd villa elé, melynek a kapuja nyitva volt. Előre kinézte magának ezt a mentsvárat, és onnan leste, hogy mit csinál a másik.

Az ott maradt nyugodtan a villa előtt.

Pár pillanatig nem jött senki. Végre megjelent egy dünnyögő kertész, a ki már messziről kifejezte megütközését, sőt felháborodását. Biró nem is hederitett erre a plebéjus haragra.

– Mayer úr? – kérdezte, mintha valakit keresne.

A sors folyvást csúfolódott Biróval. Az ilyen kis dolgokban mindig szerencséje volt.

– Harmadik villa jobbra – felelt dühösen a kertész. – Azért nem kellene olyan éktelenül harangozni!

Biró elővette a tárczáját, és pénzt adott neki.

– Fogja a fáradságáért.

Aztán tovább ment; a kertész bámulva nézett utána.

Biró elérte Bellát, s azt kérdezte tőle:

– Mehetünk tovább, ugy-e?

Úgy tett, mintha semmi se történt volna. Legalább semmi, a mi szóra érdemes.

Bellát ez a teljes felsülés kihozta a sodrából. Nem adta volna sokért, ha megszalasztja a másikat. És ime, nemcsak hogy nem sikerült a terve, hanem amaz gonoszul élvezi a diadalát, és ármányosan mindenről beszél, csak erről az egy dologról nem, nyilván azért, hogy annál hatásosabban kicsinyelhesse és lesajnálhassa az ő ötletét.

Tessék: udvarol, jókedvü, adja a rokokó-udvariasságú embert; igazán kiállhatatlan.

Nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon neki:

– Tudja, azt elismerem, hogy kivágta magát. Tehát nem olyan ügyetlen, mint a milyen méltóságos. Brávó, fogadja tapsaimat. Hanem a pénzzel kár volt tüntetni. Ez nem volt sem urias, sem gyöngéd.

Biró egy kissé találva volt. Igazat adott magában Bellának, hogy ennek nem volt semmi értelme. A mentsége önmaga előtt az volt, hogy csak egy gondolata lehetett, az, hogy hamarabb elhallgattassa a lármázót.

De a mi az uriasságot illeti, nem akart különbnek látszani, mint a milyen volt. Csak a másik kifogásra felelt.

– A gyöngédség ellen igazán nem szerettem volna véteni. De azt hiszem, nem is vétettem. Igen, ha komolyan pénzt adtam volna ki a »méltóság« kedvéért, igen, ha a maga ötletét szeszélynek szerettem volna feltüntetni: de legyen jó, és engedje meg, hogy nem igy történt. Örülök, hogy jó kedve van. És, remélem, fölteszi rólam, hogy… Különben, bocsássa meg, hogy erről beszéltem.

Bella ránézett a festőre. Boszankodott, hogy nem tudott elégtételt venni rajta; de az utolsó szavai, az is, a mit mondott, de különösen az, a mit elhallgatott, megillették egy kissé.

– Igaza van, ezt fölteszem önről. Nem akartam megbántani.

Kezet nyujtott neki, de sietve folytatta:

– Megjegyzem, ez csak fegyverszünet. Nekem még jogom van egy kis megtorlásra.

Biró elmosolyodott.

– Jó. Ebben maradunk. Kegyednek még joga van egy kis megtorlásra.

– És ennek már meg is találtam a módját – szólt Bella.

Egy korcsma előtt mentek el, melynek nyilt, tágas udvara hangos volt a harmónikától, és más efféle exotikus hangszerektől. Vitéz harczfiak, és jóképü hajadonok, a természetnek vad virágai, vig tánczot jártak odabenn, söröző munkások és borongva mulató iparos segédek közepette. Hires udvar volt ez, a hol igen vig bálok, és még mozgalmasabb verekedések szoktak napirenden lenni.

– Azzal büntetem meg, hogy egy perczre félre kell tennie a méltóságát… és bevisz engem ebbe az Eldorádóba, megnézni a tánczot. Milyen nagyszerü lesz, ha majd elbeszélem Gabriellának, hogy megjöttünk a bálból!

– De, mit képzel, Bella?! Ez lehetetlen.

– Szeretném tudni, mért volna az?

– Maga azt épp oly jól tudja, mint én. Hisz éppen csak a lehetetlen vonzza.

– Ó nem. Szeretném látni, hogy mulatnak a szobalányok.

– Ha még szobalányok volnának!… Nem, higyje el, ez képtelen gondolat. Hagyja a megtorlást máskorra!

– Semmi esetre. A gondolat kitünő. Menjünk.

– Maga nem tudja azt, Bella, hogy a szegény emberek nem szeretik, ha az »urak« megnézik a mulatságaikat. Ők ezt csúfolódásnak nézik. Nem, Bella, ez a tréfa nagyon veszedelmes volna. Nem jó szemmel néznék önt, és meglehet, olyan dolgokat kellene meghallgatnia, a melyek jövőre elvennék a kedvét az efféle szeszélyektől.

– Ön talán fél?

– Az okosság azt parancsolná, hogy azt mondjam: igenis, félek. De nincs bátorságom önnek ezt mondani. Csak még egyszer kérem, mondjon le erről a gondolatról.

– Jön, vagy nem jön? Ha nem jön, magam megyek.

A véletlen, szerencsére, nem adott igazat Birónak.

Körülnézhettek, megcsodálhatták a furcsa tánczokat, minden kellemetlen kaland nélkül. Csak nagyon nézték őket. Pár percz mulva, mikor elhagyták az udvart, Bella diadallal szólt Birónak:

– Lássa, nem harapták le az orrát.

Az a gondolat, hogy Bella kitette magát valami olyan sértő támadásnak, a melyet hamarjában el se tudott képzelni, de melynek a gondolatára is minden csepp vére a karjába gyült, még most is izgatottságban tartotta Birót. És idegességében, melyet a kiállott rémület okozott, nem tudott okosabbat felelni, mint ezt:

– Az meglehet, Bella, hogy én gyáva vagyok. De, engedjen meg, ön olyan bátor, hogy igazán – aggodalomba ejt.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Bella.

Biró nem felelt. Hirtelenében nem tudott mit felelni. Érezte, hogy elhajitotta a sulykot; hisz maga se gondolta azt komolyan.

De ebben az esetben a hallgatás volt a legrosszabb minden felelet közül, a mire csak gondolhatott. Bella megértette.

Abban a pillanatban lángba borult az arcza. Ránézett Biróra, de mindjárt elforditotta a tekintetét, mert érezte, hogy könny szökött a szemébe. Megalázva csüggesztette le a fejét – azt a gyönyörü fejet – s csöndesen, szótlanul, elkomolyodva haladt tovább, most már mindegy volt, hogy merre. Arcza hol a százlevelü rózsa, hol a bibor szineit játszotta, s a szeme égett, mint egy betegé.

A másik kétségbe volt esve.

Megbánta már régen, a mit mondott. Megbánta abban a pillanatban, a mikor kimondta. És alig, hogy kimondta, ijedten rohant utána a szavainak, hogy visszahíjja, megsemmisitse és elfelejtesse őket. Rémülten sietett meghazudtolni magát és mentegetőzni:

– Nem, nem úgy gondoltam… Kegyed félreértett. Eszem ágában se volt… Nem tudtam, hogy mit mondok. Bocsásson meg, igazán őrültség szaladt ki a szájamon, a nélkül, hogy gondoltam volna rá.

Bella nem felelt; mintha nem is hallotta volna. Csak ment tovább, a fejét lecsüggesztve, megszégyenülten, ujra meg ujra fellángoló arczczal.

Biró nem birta eléggé átkozni magát.

– De hát őrült vagyok én?! – riadt magamagára. – Az egész világ tapos rajtam, s én állom, teljes lemondással, a fakirok megadásával, a birka türelmével. Soha se jut eszembe egy szúrást megtorolni, soha se jut eszembe egy megaláztatásért boszút állani, pedig ha más nem, a bestia elég erős, elég elszánt, és elég egészséges bennem arra, hogy megtehetném. És mikor, a legkönyörületesebbik isten irgalmából, végre találok egy kedves lényt, a ki nyájasan szól hozzám, a ki édesen mosolyog a szemembe, a ki megvigasztal s elfelejteti velem az élet minden nyomorúságát: ime, az eszem karikát hány, s nem tudok okosabbat tenni, mint megbántani ezt a kedves lényt, megbántani a pedáns szivtelenségével és butaságával, megbántani cserébe a boldog óráért, melyet neki köszönhetek, megbántani azt az egyetlen lényt, a kit szeretek, imádok! Igen, őrült vagyok, méltó a részvétre.

És nem tudott mit kitalálni, hogy jóvá tegye a könnyelmüen kiejtett, a meg nem gondolt pár szót. Csak a bocsánatkérés egyszerü és ostoba szavait hebegte:

– Ne haragudjék, édes kis Bella, ne haragudjék!…

Meg a többi ilyet. Gyöngéden szólt s azzal a szinte túlzott önváddal, melyet minden tisztességes ember érez, ha fájdalmat okozott egy gyermeknek.

Bella csak ment mellette némán, lehajtott fővel, és nézte, hogy be kavicsos az út. Miért is jöttek erre?!…

Végre megszólalt, szeliden és szomoruan:

– Mit gondol, ha én előkelő, gazdag, ünnepelt kisasszony volnék, mondott volna-e akkor nekem ilyet?!…

S mikor kimondotta ezt a szót, hogy »ilyet«, könnyedén megrázkodott, mint akkor, ha a hárász kendőjét szokta kérni.

Biró eleinte meglepetve nézett rá, de aztán megértette. És csak növekedett a szégyenérzete.

– Lássa, egy előkelő, gazdag és ünnepelt kisasszonynak sok szeszélye lehet, és azért nem gondolnak róla mindjárt rosszat. De hát a szegény emberek összebujnak, a szegény lányok látnak, hallnak, tudnak, a szegény lányokkal tehát mindenről lehet beszélni. A szegény lányok annyira szegények, hogy a leányságuk szót se érdemel.

Ez a szemrehányás bizonyára igazságtalan volt, és csak a keserűség sugallhatta, a mely ha megárad, mindig magával hozza a régóta alvó vizeket is.

De akármennyire igazságtalan, akármennyire értelmetlen volt is, mégis megdobbantotta a másiknak a szivét.

Ha a jégmezők felett repülő éjszaki madár, mely éjszakákon át és naphosszat rójja légi utját, nem látva sehol egyebet, csak a kietlen tájat és a megfagyott vizet, valahol messze, a ködben, meglátja egy másik fehér szárnynak a villanását: nehéz, gondolattalan fejében olyas valami derenghet, a mi e pillanatban Birót álmodozóvá tette.

Az álom gyors tanácsadó; olyan nagyoknak tünteti fel a dolgok arányait, hogyha cselekedni kell, szinte kerget, hajt a cselekvésre.

Biró is rémeket látott; az önvádat, melyet érzett, oly rendkivülinek találta, hogy kicsinyelt hozzá képest minden elégtételt. Kétségbe volt esve.

De ugyanakkor, mialatt az önvád, a bánat és az a névtelen szomorúság sanyargatták, érezni kezdte, hogy valami vad, eddig ismeretlen öröm támad a szivében, és nő, nő, egyre növekedik.

Az a lángoló arcz, mely szineit változtatta… az a máskor oly kevély kis fej, mely most nem a megvetés pillantásával felelt neki, hanem megalázottan, megsértődötten, elcsüggedten hajlott meg… ez a nagy keserüség, mely egyetlen egy szóra csordult ki, de olyan szóra, a mely az ő ajkáról lebbent el… – mindez a látomás megrészegitette. Vakmerő sejtelmek fogták el, szive bolondul kalapált; bizonyosat akart tudni.

– Ó, hogy beszélhet igy! – suttogott neki. – Mikor maga se hiszi, a mit mond! Egy szóért, a melyet erőszakkal magyaráz félre! Hogy beszélhet igy, mikor tudja, hogy milyen végtelenül, kimondhatatlanul szeretem!

Bella elfehéredett. Mintha egyszerre minden vér eltünt volna az arczából.

És Biró tovább suttogta a szerelem együgyü, nevetségesen üres szólamait, melyeknél azonban szebb zenét még nem találtak ki – annak, a ki szeret.

Bella csak ment mellette némán, csöndesen, fehéren.

Nem volt egy szava sem. Csak nézett maga elé, mint előbb. És látta, hogy itt-ott az utfélen sok kis fényes kavics van, szépen elrendezve. Nini, az ott egy kis kút kavicsból! Az meg egy kis ház! Bizonyosan gyerekek hagyták ott.

– Ugy-e, már régen tudja, hogy szeretem?! – kérdezte halkan Biró. – Ugy-e, régen tudja?!

Bella halványan, nagyon halványan elmosolyodott. Aztán intett a fejével, mintha azt mondaná:

– Igen, már régen tudom.

Amaz tovább suttogott, egyre halkabban, mind halkabban. Egy szóért rimánkodott, azért a bizonyos szóért. Vagy a másikért. Nem, nem a másikért, csak azért az egyért.

Aztán a szemében kereste a választ, melyet az ajka nem adott meg. Bella elforditotta a fejecskéjét, de a Biró szeme nemsokára utólérte a szökevény tekintetet. És összemosolyogtak.

Ebben a mosolyban benn volt a felelet.

De amaz telhetetlen volt. Szerette volna, ha mindjárt harangok hirdetik a boldogságát. Vagy ha harangok nem is, hát orgona; és ha orgona nem, hát az a szoprán.

Az a szoprán pedig mintha elnémult volna a megilletődéstől. Birónak úgy tetszett, hogy sok, sok idő telt el addig, mig Bellának végre szóra nyilt az ajka.

Hanem, a mit mondott, az megengesztelhette a várakozásért.

– Hát nem tudta, hogy szeretem?!…

Csak úgy, a fogai közül mondta, mintha alig merné kiejteni az ajkán. És nem nézett a szemébe.

De azért ez az egy pár félénk szó, mely mintha vissza akart volna szökni, jobban megtetszett Birónak, mint akármi a világon, a mit eddig hallott.

Annyira megtetszett, hogy nagyon szeretett volna visszaélni a véletlennel, melynek kegyéből semmiféle élő lény nem mutatkozott a látóhatáron, s le akarta csókolni a félénk szavak kis testvéreit arról a gyönyörü ajakról.

Csakhogy Bella irgalmatlan volt.

– Hova lett a méltóság, kedves uram?! – szólalt meg régi vidám hangján – hova lett a méltóság?!

Persze, most már csak nevettek azon, a mi történt.

– Lássa – szólt Biró – azért voltam olyan kiállhatatlan, mert a hogy egyedül maradtunk, valami rózsaszin köd szállott rám, és már a férjének álmodtam magamat…

– És, úgy látszik, a férj mindig és okvetetlenül kiállhatatlan?…

– Természetesen.

– Istenem, ha bele kell törődnöm!…

Volt mindenféle mondanivalójuk.

– Hanem, tudja-e édes szerelmem, hogy mi nagyon szegények leszünk? – szólt Biró.

Bella mosolygott hozzá, és intett, hogy tudja ezt is.

– Láthatta, nem vagyok nagyon elkényeztetve.

Aztán így folytatta:

– Várja be a három órai vonatot. Meglátja, nem lesz panasza rám!…

Már nem volt panasza.

Egy darabig ostobaságokat beszéltek, azokat az ostobaságokat, a melyeknek az a sajátságuk, hogy egy harmadikra nézve örökre érthetetlenek.

– De nini – szólt aztán Bella – ott jönnek a mi kis öregeink! Szegények, mintha egy nagy hajtóvadászat után volnának!…

Gabriella és Terka már messziről integettek nekik.

– Végre! – panaszkodott Gabriella. – De hát hol vesztettetek el bennünket? Annyit kiabáltunk! Nem igaz, Teruska?

Terka bizonyitotta, hogy úgy van.

– Hallottuk – felelt Bella hidegvérrel.

S nevetve nézve nénje csodálkozó, becsületes szemébe, igy folytatta:

– Csakhogy egy kis beszédünk volt ezzel az urral; és megszöktünk tőletek.

Gabriella most már a Biró arczán kereste a talány megfejtését.

– Csak szidd össze – biztatta Bella – mert bűnrészes. Azt fogod mondani, hogy megint vitézkedtem, s ez egyszer nagyon is vitéz találtam lenni. Fájdalom, ez igaz. De légy nyugodt, minden jóvá lesz téve.

Aztán, tréfásan utánozva a Vasgyáros hősnőjét, rámutatott Biróra és igy szólt:

– Derblay ur, jegyesem!