← Table of contents
Midás király (1. kötet)

MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

Reading edition

– Hagyd el, soha se voltam ilyen nagyúr világéletemben.

Elmondta neki a kávé-korszak hosszú hónapjának nevetnivaló vonásokban gazdag történetét, meg a többi efféle élményt. Erről a tárgyról sokat tudnak beszélni az olyan leányok, a kik jó sokáig éldegéltek a testvérük kis pénzének fölötte szerény kamataiból. És úgy tudott mulatni ezeken az élményeken, mintha egy kissé sajnálná is az elmult vidám napokat.

De a Biró kétségeit ez se oszlatta el. A gyanú ott maradt a lelke mélyén. Igyekezett ugyan el nem árulni a szomorúságát, de a hányszor magára maradt, ez a névtelen kesernyés hangulat mindannyiszor rá boritotta szürke árnyékát.

Csak két dolog volt, a mi vigasztalta egy kissé. Az egyik a reménység, a megváltó Angelus. A vakmerő bizakodás, hogy ez nem tarthat igy sokáig; a fel-fellobbanó hit fiatal erejében. A másik pedig az a tapasztalat, hogy ha Bella titokban nem hozzá való munkával rontja is szép fehér kezét, és e mellett talán lemondásai is lehetnek: mindez ugyan egy cseppet se látszik meg rajta.

Szebb, üdébb, vidámabb volt, mint azelőtt bármikor; s az egészség csak úgy sugárzott róla. Szépsége, mely egy gyönyörü szarvas-ünő teli és mégis gracziózus szépségére emlékeztetett, csak tökéletesebbé, ragyogóbbá vált azóta, mióta férjhez ment, a nélkül, hogy leányos, határozatlan, szinte gyermekiesen üde bájaiból akármit is veszitett volna. Vannak kiválasztottak – igaz, hogy nagyon kevesen – a kik még az anyaság állapotában is megőrzik alakjukon a leányiság hamvasságát, s Bella ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.

»Ha Tiziannak olyan Madonnája lett volna, mint nekem van!«… – mondogatta magában Biró, és »örült lelkében«, mint a bibliában mondják. Aztán egy kissé szánakozva gondolt azokra a szerencsétlenekre, a kik azt képzelik, hogy a vágy elalhatik, s hogy a szerelmet is megőrli az idő.

Az egészségnek és a szépségnek ez a teljessége, mely földi fénykörként sugározta körül Madonnáját, még jobban vigasztalta a reménységeinél is.

– Küzködünk, bajlódunk – kezdte biztatni magát – nehezen csikarjuk ki a sorstól azt a kis jobb jövőt, a melyre méltán számithatunk, s talán még megcsalódunk egypárszor. Talán még messzebb van a czél, mint képzelem. De majd csak elérjük. Fiatalok, egészségesek vagyunk mind a ketten; s örökké fogunk élni, mint a mesék hősei. Ha van valaki, a ki várhat, úgy mi várhatunk.

XV.

Egy este együtt ültek a kis szalónjukban. Bella el volt foglalva a nagy előkészületek apró munkáival, Biró a zongoránál ült, s Rubinstein egy dalát játszotta.

– Udvarlás szöveg nélkül – szólt, mikor játszani kezdett, látva, hogy Bellát ugyancsak meglepte ez a meglehetősen ritka vállalkozás.

Nem akarta háborgatni a dolgos kezet, és mégis szükségét érezte, hagy körülhizelegje urnőjét, hogy, ha már egy perczre ki volt átkozva Mekkából, legalább zeneszóval hálálkodjék, udvaroljon neki.

S mialatt a holdvilágos szerelmi ének dallamát szép lassan kiütögette a billentyűkön, a szeme folyvást ott csüngött a felesége arczán.

Bella serényen dolgozott a horgolásán, s tekintete, mely alig hagyta el a munkáját, nem árulta el, hogy mi jár a fejében.

De egyszerre csak leeresztette a horgolását, felnézett, s a mint tekintete összetalálkozott a Biróéval, halkan, szeliden, s mintha félne, hogy kikap érte, igy szólt:

– Mondd, kedvesem, de ne haragudjál meg… Sokat fogsz-e gondolni rám, hogy ha már nem leszek?

Valami buta, babonás rémület villámlott végig rajta. A szive nagyot dobbant, s azt hitte, hogy oda rohan hozzá, felkapja a karjaiba, aztán nem ereszti el, nem ereszti el… De ez csak egy pillanatig tartott. Erőt vett magán, s visszaragadta a józanságát, mely hirtelen mintha cserben hagyta volna.

Olyan hamar összeszedte magát, hogy még a játékot se hagyta abba. A zongora ugyan kissé megilletődött hangon szólt, de kitartott hősiesen.

S Biró, látszólagos nyugalommal, mintha csak egy gyerekes megjegyzésre felelne, szinte odavetőleg válaszolt:

– Én is ezt a kérdést akartam magához intézni. Jó, ha a fiatal házasok előre biztositják magukat, akkor, a mikor még…

Bella szomorú mosolylyal szólt közbe:

– Nem, nem, én nem tréfálok. Én tudom, érzem, hogy nem élek sokáig. És, látod, édesem, ki nem mondhatom, mennyire szeretném tudni, hogy: mi lesz akkor, hogyan lesz akkor?!… Úgy szeretnék a lelkedbe látni, hogy kitaláljam, vajjon meddig gondolsz rám?!… Vajjon el fogsz-e felejteni, és ha nem, sokszor, minduntalan gondolsz-e rám, vagy csak néha-néha, nagyritkán?!… Vajjon, ha majd akkor egy-egy csinos nőt látsz az utczán, el fogod-e mondani magadban: »Csinos, de az én feleségem sokkal csinosabb volt!« Vagy ha nagyon okos, nagyon elmés, előkelő hölgyek közt leszel, eszedbe fog-e jutni, hogy: »Az ám, de ismertem én egy jó kis lányt, hej, be jó kis lány is volt, szegény!« És ha majd látni fogod a sok mindenféle asszonyt, uj divatú ruhákban, elmondod-e magadban, hogy: »A mi időnkben szebb volt a divat!« Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!… Vagy pedig jársz-kelsz, olvasol, festesz, udvarolsz, és csak nagyritkán, álmatlan éjszakákon jutok majd eszedbe, a mikor egyszer-egyszer felülsz az ágyadban, s igy kezdesz eszmélni: »Nini, igazság, hisz volt nekem valaha egy kis feleségem is!… Régen, nagyon régen volt, és bizony alig ismertem szegényt, olyan rövid ideig volt a feleségem. Nem csoda, ha az arcza ugy elmosódott az emlékezetemből, hogy már alig-alig emlékszem rá!«…

Vannak érthetetlen, buta, babonás sejtelmek, az agynak csodás káprázatai, melyek hatalmukba tudják ejteni a legjózanabb férfit is, s melyek vén asszonynyá és gyermekké változtatnak mindenkit, a kit meglepnek.

Ez a káprázat szállotta meg Birót is, s rémületében majdnem elorditotta magát. Mintha ez alatt a másodpercz alatt, egy láthatatlan vezető után, keresztül repült volna a gyötrelmek éjszakáján, melyben talán egykor lassan, fáradságosan, vérző lábbal kell czipelnie az élet terhét… Már látta magát elveszve, egyedül… De a jelenés eltünt; magához tért.

Fölkelt a zongorától, s a hidegvérüt játszva, oda ment a feleségéhez. Leült mellé a dívánra, szépen átkarolta, s gyöngéd, nagyon gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:

– Rosszul vagy talán, hogy ilyen csunya képzelődésekkel izgatod magadat?

– Nem. Semmi bajom. Láthatod, hogy egészen nyugodt vagyok. Különben, ez nem most jutott eszembe. Gyakran gondolok én erre.

Biró lassankint felocsúdott az ijedtségéből.

Persze, hogy gyakran gondol erre. Mint a többiek. Fiatal asszonyok, ha a jó reménység állapotában vannak, sokat foglalkoznak a halál gondolatával. Különösen az első gyermeknél. Az egész nem egyéb, mint az ismeretlentől való homályos, határozatlan félelem, melyet még inkább megerősit az a sok mindenféle beszéd a szerencsétlen szülésekről. Ó, ez a temérdek haszontalan beszéd! De ilyenkor nem lehet megfelejtkezni róluk; ilyenkor megelevenülnek és kisértetekké változnak át.

S meglehet, hogy a fiatal asszonyok ilyenkor egy kissé tetszelegnek is a halál gondolatával. Talán sokkal nyugodtabbak, mint gondolná az ember, de azért nem idegenkednek attól, hogy kiaknázzák egy kevéssé, igen kevéssé, veszedelmekkel járó állapotuk érdekességét, nem mulasztják el, hogy, kaczérkodva ezekkel a veszedelmekkel, néha-néha szóra birják az anyaság érdemét megillető tiszteletet, és végre élnek a jó alkalommal, hogy ujra meg ujra meggyőződhessenek férjüknek a szerelméről és odaadásáról. Az ilyen biztositásokat mindig szivesen hallják az asszonyok, s az elkényeztetett kis gyermekek akkor is szeretik a vigasztalást, ha tulajdonképpen nincs is semmi bajuk.

És pirongatni kezdte magát:

– Már hogy’ tudtam ily bután megrémülni! Igazán ostoba vagyok.

De bármint röstelkedett az ijedtségéért, nem tudta elfelejteni azt a tekintetet, melylyel Bella rajta felejtette a szemét, a mint tudakolta, hogy, vajjon emlékezni fog-e a téás csészéikre, a kék ruhájára és a Rembrandt-kalapjára?!…

XVI.

Palika megérkezett.

Reggel, mikor Biró elment hazulról, még egyikük se gondolta, hogy ettől a nagy eseménytől már csak órák választják el őket. Úgy tervelték, hogy délután nagy sétát tesznek s akkorát fognak gyalogolni, mint a bolond angol meg bolond felesége; aztán útba ejtik a Kismező-utczát – ezúttal már nem mint utczai kiváncsiak, hanem mint tekintélyes bérlőjelöltek – kijelentik, hogy a szándékuk komoly, megkötik az alkut, végül leteszik a foglalót, hogy egyszer már nyugodtan alhassanak s hogy még májusban be is költözhessenek.

Hanem mindebből nem lett semmi. Mikor Biró déltájban haza került, nagy felfordulásban találta a házát. S Terka, a kit egyes-egyedül az ő féken tartására rendeltek ki, azzal fogadta, hogy:

– Nem lehet bemenni. Tessék csak helyet foglalni, s szépen itt maradni. Ha minden áron beszélgetni akar valakivel: itt vagyok én, tessék nekem udvarolni.

Biró erre a kérdések egész seregével támadta meg Terkát.

Terka azonban még nem igen tudott kielégitő feleleteket adni. Biró kezdte gyanitani, hogy az izgalmak órái még csak most következnek.

Számlálni kezdte előbb a negyedórákat, aztán a perczeket is. Közben-közben egy-két szót váltott Terkával, a ki megjegyezte, hogy Chesterfield lord alighanem jobb társalgó volt, mint Biró ur.

– Honnan gondolja, Teruska?

– Olvastam a Hazánk és Külföldben.

Az ajtó kinyílt; Biró ijedten pillantott fel. Gabriella ment keresztül a szobán, ki a konyha felé. Biróra rá se nézett.

Emez olyan bűnösnek érezte magát, s olyannyira meg volt rémülve, hogy egy hang se fért ki a torkán. Csak félénken nézegetett a távozó után.

– Valami baj van? – suttogta Teruska.

– Nem, nincs semmi baj – felelt Gabriella mentében.

Aztán nemsokára visszatért, s ismét eltünt a hálószoba ajtaján. Jött, ment, a nélkül, hogy a háziurat észrevette volna.

Különben a többiek is úgy voltak vele. Nagy szaladgálás volt a kis szalónban, de ő rá ügyet se vetettek. Még a cselédek se törődtek vele. Meg se látták.

Igy teljesűl a bibliai jóslat. Tavaly te rajtad csüngött minden szem, még a pap is tisztelettel szólt hozzád, s kegyes jóakaratodba ajánlotta szerény tanácsait; ma, ma te vagy az utolsó személy a házban.

– Még szép, hogy megtűrnek itt, és nem küldenek el – bizalmaskodott Teruskával.

(Tette magát, mintha megőrizte volna a hidegvérét, s mintha tréfálni is tudna.)

– Ó, még az is megtörténhetik, hogy elküldik hazulról! – nevetett Terka. – So’se bizza el magát; meglehet, hogy útban lesz.

– Igazán azt gondolja?

– Nem, de azt hiszem, hogy elküldik valahová ebédelni.

– Van is eszemben ebédelni!

– Annyira fél? De hisz hallotta, hogy semmi baj. Minden a legjobb rendben van.

– Félni nem félek, azaz hogy… szóval, nagyon gyávának talál?

– Ha már meg kell vallanom.

Bizony szorongott ő egy kicsit, hiába is tagadta. Nem mintha rémlátásai lettek volna; a legrettentőbb dologra rá se gondolt. Hogy’ is gondolt volna rá! Bella olyan volt, mint maga a megtestesült egészség. A termékenység istennőjét képzelhették ilyennek a régiek.

De valami eddig ismeretlen érzés facsargatta a szivét, csiklandozta a torkát és gyorsitotta meg a lélekzetét.

Addig még szüret volt, mig Terka állotta a dicsőséget, s önfeláldozóan játszotta a társalkodónő hálátlan szerepét. Addig, már csak a férfiúi méltóság kedvéért is, igyekezett erőt venni az ellágyulásán, s Terka előtt a bátrat játszotta, a kit soha se zavar meg semmi, s a ki az operettben igy hősködik:

Uns von der Cavallerie Geniert so etwas nie.

Még utánozta is a szinészt, s hogy ne kellesen hangot változtatnia, megpróbálta élczeket faragni.

Hanem mikor Terkának el kellett mennie, hogy ebédet adjon az öreg vasutasnak, nagyon alább hagyott a vitézsége.

Attól fogva nem tudott egyebet csinálni, csak járt fel s alá, kezében az órájával. Alig dugta el ezt a szerencsétlen órát, megint csak elővette. Az idő nem akart múlni.

Aztán elkezdett haragudni, hogy ennyire nem törődnek vele. Már hogy’ hagyhatják igy, a nélkül, hogy egy szónyi ujságot mondanának neki! Mért nem mondják meg minden öt perczben, hogy semmi baj, s hogy nem merült fel semmi rendellenes tünet?!

Majd az jutott eszébe, hogy fáj a feje, hogy nem maradhat meg ebben a szobában, hogy ki kell mennie a folyosóra, egy czigarettet színi.

Tulajdonképpen csak attól félt, hogy odabenn valami olyast talál hallani, a mit nem jó hallani férfiembereknek.

De odakünn se volt maradása. Egy pár percz mulva már visszakivánkozott. Csakhogy nem merte kinyitni az ajtót. Reszkető kezét hirtelen visszakapta a kilincsről; és maradt.

A márcziusi nap be-benevetett a nagy bérház udvarára, de csak azért, hogy kicsúfolja a szegény embereket. Mire valamelyiküknek eszébe jutott, hogy jó volna kivonulni a ritka jelenség ünneplésére, a természet nagy háziura már visszahuzódott felhő-függönyei mögé.

Az ilyen szeszélyek, mint általánosan ismeretes, nincsenek hatás nélkül ideges állapotban lévő emberekre. A mi festőnk, ahhoz képest, a mint a nap kegyesen fényeskedett rá, avagy kegyetlenül bujdoklott előle, a nagyzás ábrándjait szőtte, vagy kétségek között hánykolódott.

Vajjon micsoda végzetet irnak be ebben az órában a csillagokba?! Ezer kép jelent meg és foszlott szét előtte, mint egy óriási kaleidoszkop megannyi csodás alakulata. A legszebbiken egészséges, vidám, szép, boldog arczu fiatal embert látott, a kit két idősebb, de nem elaggott ember rettentőn kényeztetett; a legborzasztóbbikon pedig egy apátlan, anyátlan árva leányt, a ki egy szörnyü, meredek lejtőn gurult lefelé, lefelé.

Nem állhatta tovább odakint; visszament a szobába.

Nesztelenül nyitott be, lábujjhegyen ment a szoba közepéig, de nem hallott semmit. Odább ment; mélységes csend. Aztán rátette a fülét a kulcslyukra, s várt türelmesen.

Egyszerre csak vékony, gyámoltalan, macskanyávogáshoz hasonló, síró hang ütötte meg a fülét, s erre a nevetséges hangra összerázkodott. Valami összeszoritotta a torkát, s életében először végig futott rajta a hideg.

De aztán mindjárt különös meleget érzett. Mintha a vér sűrűbben keringett volna ereiben; s mintha izmainak erejét valami láthatatlan hatalom hirtelen megkettőzte volna.

Égett a türelmetlenségtől. Fellázadt a szegény Gabriella ellen, s nem birva türtőztetni magát, halkan kopogtatott.

– Mindjárt – hangzott belülről.

Egy örökkévalóság telt el; végre, nagysokára Gabriella kinyitotta az ajtót. Az arcza sugárzott; Biró alig ismert rá.

Csak egy szót mondott, de ez a szó éppen elég volt egy időre:

– Fiú.

A hogy’ kimondta, már visszahuzódott. Biró szerette volna egy kicsit ott tartani, de már elkésett. Még az első kérdésére se kapott feleletet:

– Semmi baj?

Nem, nem lehet semmi baj. Hogy erről szólni eszébe se jut, az csak a legjobbat jelentheti.

Fellélekzett.

Minden a legjobb rendben van, s a vendég, a ki helyet követel magának a szállásukban, a meghívó nélkül érkezett, tolakodó kis vendég, a ki majdan a nyakukra nő és parancsolójuk lesz, mind a kettőjük született ura és zsarnoka – fiú, hála istennek fiú.

Biró azelőtt nagyban erősködött, hogy neki mindegy, akár fiú lesz, akár leány. Sőt azt a nagy mondást is megkoczkáztatta, hogy a leányait jobban fogja szeretni, mint a fiait, mert a leányok bizonyosan a mamájokra fognak hasonlitani. Hanem most, titokban, mégis csak megvallotta, hogy az isten rendelése néha nagy lelki könnyebbségére van a szegény embernek. Hogyne! Egy leánynyal annyi a gond, az aggodalom! A fiú, az egészen más. A fiú mindjárt nagyúrnak születik. Övé a jövő, övé az egész világ. Történjék akármi, majd csak kiküzdi magának a szerencséjét.

De már igazán szerette volna látni ezt a titánt, a kiből még nem ismert egyebet, csak egy kis nyávogást és világ-mozgató rendeltetését.

Végre megláthatta. És a mint ott voltak hárman, egyazon kis mennyezet alatt, Birónak csak egy gondolata, egy érzése volt: az, hogy ez a világ a legjobb világ minden képzelhető világok közül.

– Látod, milyen szép? – suttogta Bella.

– Igen, egészen olyan, mint te vagy!

– Ó, nem, a szeme a tied, és a kis orra is.

– De a szájacskáját már most is úgy csucsoritja, mint te!

– És milyen nagy! Olyan nagy, mint egy két hónapos gyerek!

– Igen ám, de bajuszkája nincsen!

– Eredj! Hogy’ beszélhetsz igy erről a kis angyalról?!…

Bellának boldogságában is eszébe jutott a régi tervük.

– Látod, nem mehettünk el a Kismező-utczába!

– Pedig Palika nemsokára követelni fogja a kertjét.

– Igen, és most már akármelyik nap kivehetik előlünk.

– Nem, mert holnap az lesz az első utam.

– Nem felejted el?

– Nem én, semmiesetre.

– Úgy jól van!

Dehogy felejtette el! Másnap, már korán reggel fölverte az öreg asszonyt, megtudakolta tőle a házfelügyelő czimét, elszaladt hozzá, letette a foglalót, s aztán boldogan jelentette Bellának, hogy a nagy dolog megtörtént. Bella úgy örült, hogy ki se tudta volna mondani.

Hanem azért soha se költöztek be a Kismező-utczai szép kis házikóba.

XVII.

Májustól csak egy-két hét választotta el őket. Bella régóta fenn járt; egy pár nappal azelőtt már ki is sétált Palikával, a Palika személye körüli miniszterrel, meg a férjével, a ki, miután a családi rangsorban sokáig bitorolta az első helyet, most az utolsóval volt kénytelen megelégedni. Ó, megelégedett vele! S ilyen büszkén, mint ezen a napfényes délután, még soha se ment végig az utczán.

Ez a kirándulás azonban egyetlen maradt, mert Bellának temérdek dolga volt. Az utolsó napokban minden perczét lefoglalta a nagy költözködés. Korán hozzá fogott a csomagoláshoz, hogy a körmére ne égjen a dolog. S Biró, egy idő óta, a hányszor a munkából hazatért, mindig ládák közt találta a feleségét.

Néha egészen kipirult a nagy sürgéstől-forgástól, s egyszer megvallotta, hogy ugyancsak el van fáradva.

Biró nem győzött eleget könyörögni neki, hogy kimélje magát. De ez hiábavaló volt. Bella kegyképpen se engedte meg másnak, hogy segitség czime alatt a dolgába avatkozzék.

Hanem egy este Biró hiába kereste Bellát a szekrények mélyedéseiben, meg a könyves polczok letarolt állványai között. (Az utóbbi időben mindig ilyen helyeken kellett fölfedeznie a feleségét.) Az ujonan kikészitett ládák félig üresen ásitoztak a pallón; az egész lakásban mélységes csend.

Az első gondolata az volt, hogy talán Palika nem alszik, hanem eszébe jutott, hogy egyszer ő is nyűgösködik, mint más közönséges gyerek. De nem, Palika aludt szépen, mint ilyenkor rendesen, mert Palika igen békés, pontos, jó adófizető polgárnak indult.

Az anyja ott ült a bölcsője mellett, s a sötét kis szobából szórakozottan nézegetett ki az utczára, a hol egymás után gyujtották meg a gázlámpákat.

Biró majd sóbálványnyá vált, mikor megpillantotta.

Az első találkozásaik óta, mikor minduntalan ki kellett nyitni vagy be kellett tenni az ablakot miatta, nem látta ilyennek.

Nyakát fázósan húzta be a barna hárász kendőbe, melyet Biró már egy esztendő óta nem látott a vállán; a fejét lecsüngesztette s a tekintete oda-odatapadt, a hová véletlenül vetődött.

Erről a testtartásról, mely a didergő madárra emlékeztetett, Birónak megvolt a maga határozott véleménye. Régente gyakran látta ezt az érthetetlen fázódást; utóbb a feltünő jelenség mintha mindenkorra eltünt volna, s azóta Biró abban a meggyőződésben élt, hogy az egész puszta kényeskedés lehetett. És néha, mikor úgy találta, hogy a Bella egészsége tökéletesen zavartalan, még el is mosolyodott magában arra a gondolatra, hogy ime, milyen nyomtalanul maradtak el mindazok az aggasztó jelenségek, melyek őt egy pillanatra úgy megijesztették.

De hát, úgy látszik, még sem maradtak el minden nyom nélkül.

– Csak nincs valami bajod?

– Nem, nincs semmi. Hanem fázom egy kicsit.

A keze csupa tűz volt.

Hirtelen úgy megrémült, hogy meg kellett fogóznia, mert megtántorodott volna. Egy szempillantás alatt átélte a Passió minden gyötrelmét, s mintha már hallotta volna a vak és süket Rém szárnyának csapásait.

De aztán lámpát hoztak a szobába, s mikor Bella ismét mosolyogva nézett a szemébe, lassankint megnyugodott.

Hisz egy könnyü rosszullét még nem olyan kétségbeejtő dolog!… Istenem, jó is volna, ha csak úgy, minden legkisebb baj nélkül, végig lehetne úszni az életet!… Csakhogy ilyen szerencsés ember nem is létezik. Végre is, az ijedezésre egyelőre nincsen semmi ok. Ki tudja, holnap tán a láznak már se hire, se hamva?! Hisz Bella olyan erős, olyan egészséges!

Hanem a láz nem mult el se másnapra, se harmadnapra. Azok az orvosok, a kiket Biró a leghamarabb talált meg, majdnem egyértelmüen nyilatkoztak. A baj komoly, de nem aggasztó. Mindenesetre jó lesz ezt vagy azt a tanárt megkérdezni.

Birónak kedve lett volna kidobni őket. Persze, hogy komoly a baj! Hát mikor nem komoly a baj ezeknek?! A világért meg nem nyugtatnák az embert, csakhogy annál nagyobb érdemeket szerezzenek! Az igazság az, hogy nem is tájékozódnak, csak nagyképüsködnek. Világos, hogy mindjárt tanárhoz kellett volna fordulnia. Miért is nem kezdte mindjárt ezen?!…

A tanár eljött, de nem nyugtatta meg Birót. Ez már nem komolynak mondta a bajt, hanem súlyosnak.

Mikor egyedül maradt vele, Biró előállt a remegők, a holtra rémültek szokott kivánságával, melyet az orvosok jól ismernek. Teljes őszinteséget kért, az egész igazságot óhajtotta tudni.

A tanár rajta volt, hogy teljesitse a kivánságát.

– A kötelességem is azt parancsolja, hogy ilyen esetekben ne titkoljak el semmit. Végre, ön férfi, önnel tehát egészen nyiltan beszélhetek.

De aztán rátekintett s megesett rajta a szive.

Ez a hivatkozás a férfiasságára ólomszinüvé változtatta a Biró arczát. Megkapaszkodott egy karosszékbe, s csak intett, hogy hallgatja.

Ilyen rémület éghet annak a szerencsétlen kis madárnak a szemében, a kire az óriás kigyó halálthozó tekintete nehezedett rá.

A tanár mást gondolt.

– Nem titkolhatom el, hogy a veszedelem jelentékeny, de mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ennél a betegségnél nem szokatlan a hirtelen kedvező fordulat, s mi mindent el fogunk követni, hogy a természetnek, erre irányuló törekvésében, segitségére legyünk.

Ah!…

»Nem szokatlan«?!… Tehát majdnem: »megszokott«. Szóval: többször megtörténik, mint nem. E szerint nincs ok mindjárt előre kétségbeesni. Bizonyára, ez is vigasztaló. Ó, hogy ilyen vigasztalásokhoz kell folyamodnia!…

– Hanem – folytatta a tanár – a beteg mindenekelőtt nem maradhat itt, ezen a levegőn. S most már az a legfontosabbik kérdés: megengedik-e az ön viszonyai, hogy klimatikus helyre költözzék vele, még pedig azonnal?

– Igen – felelt Biró szemhunyoritás nélkül.

– Mégis – szólt a tanár, miután körülnézett – … nem gondolja, hogy jó volna, ha a közelben találhatnánk megfelelő üdülőhelyet?…

– Az ő egészségén kívül – szólt közbe Biró – nincs semmi, a mire tekintettel kellene lennem… A tanár úr talán Kairóra gondol, vagy Dél-Olaszországra?

Az orvos a fejét rázta.

– Nem. Olyan hosszú utról nem lehet szó. Betegünknek sokkal előbb kell a délvidék és a jó levegő!… Az nagyon sokáig tart, a mig oda érnek!… Ugy hiszem… – hisz mindjárt májusban vagyunk – hogy Dél-Magyarországon lelhetjük fel azt a helyet, mely a mai viszonyok közt nekünk a legalkalmasabb.

Aztán úgy nyilatkozott, hogy mindent számba véve, Ilmavölgyet véli különösen ajánlatosnak.

Birónak semmi kifogása se volt Ilmavölgy ellen, a mint nem lett volna ellenvetése akkor se, ha a Kanári-szigetekre küldik.

A tanár szives volt magára vállalni, hogy gondoskodik részükre villáról, orvosról és szolgaszemélyzetről is. Neki vannak arra összeköttetései.

– Még holnap értesiteni fogom önt – igérte, – hogy minden rendben van s akkor holnapután utazhatnak.

– Bocsánat… még egy pár kérdésem volna a kezelésre nézve.

A tanár felelt mindenre türelmesen, de a részletekbe nem igen bocsátkozott. A mi a részleteket illeti, hosszabb levelet fog irni az ilmavölgyi orvosnak, s abban nem fog megfeledkezni semmiről. Különben, az első és fődolog az, hogy a gyerekhez dajkát kell fogadni, a többi mellékes. A beteg szórakozzék, mulasson, s tegye azt, a mi kedvére van. A fő az, hogy szórakozzék, mulasson, s mentül vidámabb, mentül boldogabb legyen.

XVIII.

Weinberger úr az első pillanatban meg se ismerte azt a magából kikelt arczot, mely egyszerre csak ott sápadozott az iróasztala előtt.

– De hát mi történt önnel? Hisz ön húsz esztendőt öregedett!

Két szóval elmondta, hogy mi történt vele. Aztán elmondta azt is, hogy pénzért jött. S fölajánlotta Weinberger urnak az Angelust.

Az Angelust Biró még februárban elküldte a berlini nemzetközi kiállitásra. A berlini lapok közül néhány már irt is róla, még pedig igen elismerő hangon; s ez reménységet keltett benne, hogy Weinberger úr nem fogja az alkut visszautasitani. Az ajánlata egyébként is igen elfogadható volt; a katalógusban jelzett árnak csak a negyedrészét kérte, s ha a kép dijat talál nyerni, vagy vevőre talál, a dij vagy a vételár, s a legjobb esetben mind a kettő, Weinberger urat fogja illetni.

Weinberger úr az állát simogatta.

– Nem tagadom – szólt – hogy az ön föltételei elég szerények. De őszintén megvallom, én nem bízom abban, hogy önnek ezzel a képével sikere lehet. Önnek határozott balszerencséje van. Az Angelus nagyon szép, de ön… hogy’ is mondjam?… rendkivül szerencsétlen kezü ember. Ha ön ráteszi a kezét ezer darab frissen vert szűz aranyra, meg vagyok győződve, hogy a szűz aranyak tüstént tantuszokká változnak át. Én bizony babonás vagyok egy kicsit, s a babonám úgy hozza magával, hogy óvakodjam az olyan emberektől, a kiket a szerencse mintha kiátkozott volna. A fejemet teszem rá, hogy az Angelus nem fog dijat kapni, de még csak vevőre se talál, s hogyha én elég vigyázatlan volnék, megvenni az emlitett szerény áron, a nyakamon veszne minden botrányos olcsósága mellett is. És ön tudja, hogy én kicsiben dolgozom, mert kénytelen vagyok kicsiben dolgozni. Egy-egy nagyobb igényü képnek a megvásárlása rám nézve igen meggondolni való koczkázat. De ne mondja, hogy rossz ember vagyok. Teszek önnek más ajánlatot. Megveszem a többi képeit, az aprókat. A kis képeken mégis csak könnyebben túladhatok. A mit veszitek az egyiken, megnyerhetem a másikon. Végre, önnek az a fődolog, hogy pénzt szerezzen; az, hogy melyik képét adja el, tökéletesen mindegy. Én tehát azt az árt, a melyet az Angelusért kivánt, felajánlom önnek a többiért.

Az ajánlat nem volt tulságosan nagylelkü. Birónak vagy húsz képe hevert készen s várta régtől fogva a vevőt. Átengedni valamennyit a kinált pénzért, nem lehetett más, mint a legoktalanabb fecsérlés. Ha a kapuk alatt meghuzódó képkiállitások egyikének a rendezőinél értékesiti, vagy egy birósági árverésen többet kaphatott volna értök.

De Birónak nem volt más választása. A pénzre nem várhatott.

Megegyeztek, hogy a Bella arczképének kivételével, minden tulajdonában levő munkáját átengedi Weinberger urnak, azért az összegért, melyre szüksége volt. A munkái felét voltaképpen elajándékozta, de legalább nem ment pénz nélkül haza.

Másnap aztán már vitte a feleségét az igéret földére, a hol a szellő meleg, s balzsamos a levegő, a hol gyógyitó füvek nőnek, s a hol talán az isten is kegyelmesebb…

Vihette már!

Egy fél esztendő mulva, mikor Birónak végre eszébe jutott megnézni azokat a leveleket, melyek hónapokon át felbontatlanul hevertek az asztalán, három irást talált közöttük, melyeknek csak a kelete érdekelte.

A három kelet nagyon közel esett egymáshoz. Mindegyik irás július havában érkezett.

Az első irás Weinberger urnak egy levele volt.

Weinberger úr mindenekelőtt részvétét nyilvánitotta. Aztán közölte vele, hogy meggondolta a dolgot, melyről régebben szó volt, s hajlandó volna az Angelust átvenni, még pedig magasabb áron, mint a melyről beszéltek. Csak azt kivánta, hogy Biró úr lenne szives tüstént válaszolni, vajjon az alkut elfogadja-e?

A második levelet egy berlini műkereskedő irta, a ki szintén az Angelust akarta megvenni, s kétannyit kinált érte, mint Weinberger úr.

A harmadik irás végre telegramm volt, s a következőképpen hangzott:

»Dom Alfonso, alcantarai herczeg ur ő királyi fenségének megbizásából van szerencsém megkérdezni uraságodat, hajlandó-e a berlini nemzetközi tárlaton Angelus czimen kiállitott képét ő fensége magán múzeuma részére átengedni, és ha igen, mily áron?

Eusebio Guzman, Berlin, Unter den Linden, 17 bis.«

Biró, miután mind a három irásból fenhangon olvasta le a keletet: »Július 11.«, »Július 10.«, »Július 13.«, szépen összegyürte az egész iráshalmazt, s bedobta a papiros-kosárba.

Aztán lefeküdt a dívánjára s a mennyezet rajzát kezdte nézegetni. Két kis csillag, egy nagy csillag, megint két kis csillag, aztán egy hosszú sáv; majd ismét két kis csillag, egy nagy csillag, ujra két kis csillag, s megint egy hosszú sáv. Milyen furcsa!

El tudta nézni órákon keresztül.

XIX.

Az est leszállt az Ilma völgyére. A szürkület alaktalan köde átjött a folyón, belekapaszkodott a fák lombjaiba, s aztán végig kóválygott a virágágyak felett. Az üvegház mögött még derengett némi bágyadt világosság; de ez is pillanatról-pillanatra foszlott, halványodott.

Odakinn a virágágyak tarka szinfoltjait még szépen meg lehetett különböztetni. Benn a szobában már egészen sötét volt.

A lámpa égett, de csak eldugva, egy spanyol fal mögött, úgy hogy a hálófülke teljes homályban maradt.

Gabriella az éjszakázástól kimerülve, megtörten szendergett egy kényelmetlen, kis kereveten. Mélységes csend ült mindenütt; csak a másik szobából hallatszott be a gyermek kocsijának könnyü, mindig azonos ütemű zöreje.

Aztán az is elhallgatott.

Gabriellát elnyomta a szívbajosok súlyos és mély álma. A dajka valószinüleg szintén elszundikált odakinn.

A betegszobában félelmes, rémekkel teli némaság ütött tanyát.

Egyszerre, a sötétségben, suttogó hangok hallatszottak a hálófülke felől.

– Aludtál, kedves angyalom?

– Nem. Csak elgondolkoztam… Azon tünődtem, milyen különös, hogy egyszerre így megváltozott a sorsunk?!…

– Hisz elég régen vártunk rá! De ezentúl máskép lesz. Majd meglátod!

– Ó, be szép is lesz!… És mondd, igazán, azonnal megyünk Olaszországba, mihelyt meggyógyulok?!…

– Igen, már minden kész az útra. Csak azt várjuk, hogy egy kicsit jobban megerősödjél. Ó, a tengeri levegő majd megteszi a többit! Egy pár percz alatt azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha betegek voltunk.

– Ugy-e, nagyon beteg voltam?

– Igen, most már nem titkolom el előtted, nagyon megijesztettél mindnyájunkat. Ó, csakhogy egyszer már túl vagy minden veszedelmen! Hidd el, csak azóta tudom, milyen széditő, milyen kábitó lehet az öröm, mióta tudom, hogy szerencsésen kiállottad a válságot!

– És hogy’ titkoltad előttem a veszedelmet!…

– Ó, hisz a mikor veszedelemben voltál, alig tudtál magadról!…

– Mondd, ugy-e, megtartottad volna az igéretedet, s halva is haza vittél volna magaddal?!…

– Ó, ne is beszélj erről!…

– Úgy féltem, hogy itt hagysz ebben az idegen világban!… Még most is remegek, hogy ha rá gondolok!

– Verd ki a fejecskédből ezeket a csúnya gondolatokat!… Hála istennek, most már egészen jól vagyunk, hála istennek, hála istennek! Ó, milyen boldog is vagyok!

– Szeretsz egy kicsit, ugy-e?!…

Elboritotta a kezét csókkal; előbb a kezét, aztán az ajkát. Majd ujra sugdosódni kezdtek.

– És mondd, ha Olaszországból megjövünk, egyenest a mi kis házikónkba költözünk be?

– Igen. Már minden kész van ott. Úgy, a hogy’ mondtad.

– A Palika szobája is?

– A Palika szobája is.

– Ó, be kedves lesz!

– Meg fogsz dicsérni. Minden bútordarab ott van, a hová rendelted.

– Milyen jó is vagy te!… De én is szeretlek ám egy kicsit!…

S a suttogás ismét csókokba fult.

– És mondd, kedvesem – suttogott ujra Bella – ezentúl nem kell annyit dolgoznod?! Ezentúl többet lehetsz velem?!…

– Ezentúl el se mozdulok mellőled, hacsak el nem kergetsz. Csak oda megyek, a hová te mégy; különben mindig otthon fogok ülni.

– Ó, be jó lesz!… Akkor magunk tanithatjuk Palikát is. Ugy-e, nem adjuk iskolába, hanem mi ketten fogjuk tanitani?

– Igen, úgy lesz, a hogy’ te akarod.

– Hozd ide egy kicsit. Nem, mégse. Felébredne, szegényke… Hát te, miért nem fekszel még le?

– Elküldesz? Olyan jól vagyok itt melletted.

– Nem, nem küldelek el. De ne haragudjál meg, édesem, hogy ha én el találok aludni. Nem tudom, de álmos vagyok egy kicsit… Tudod mit, tedd le a fejedet ide a párnámra, aztán, ha majd elalszom, aludjál te is. Addig pedig beszélj valamit Olaszországról… De előbb csókolj meg.

Gabriellát borzasztó álomképek riasztották fel álmából. Dobogó szivvel tapogatózott a hálófülke felé s félénken suttogott Biró felé:

– Alszik?

– Azt hiszem, alszik.

Igen, aludt már.

XX.

Szép, holdvilágos éjszaka volt; úgy lehetett látni, akár nappal. Az útat is jónak mondhatták, olyan jónak, mint erre felé nyáron is ritkaság. Hanem azért a három szekér csak lépésben döczögött tova.

Az egyik fegyveres ember, elül, az első kocsiban, nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon a másikhoz, a ki a lovakat hajtotta:

– Bizony, Gyorgye, ha csak igy haladunk, ránk virrad, a mig a vasúthoz elérünk.

– So’se búsulj, Juon. Későbben majd csak nekieresztjük a szegény párákat.

– Mikor későbben?

Gyorgye nevetett.

– Ha majd az úr elalszik.

Juon is nevetett, de a fejét rázta.

– Csak aztán úgy ne járjunk, mint azok a földiek, a kik a marjalaki uraságot vitték.

– Hát azokkal mi volt? – kérdezte Gyorgye egykedvüen, s a jobb kezével megigazitotta a pipája tüzét.

– A’ biz igaz, nem is tudhatsz te arról. Régi história az, nekünk még az öreg Flór beszélte a dolgot. Ugy esett a dolog, hogy a marjalaki uraságot el kellett vinni a városba, mert a marjalaki uraságok mind egy szálig ott vannak eltemetve. Az emberek magukra voltak a halottal. Nem fült nekik a mulatság sehogy, mert hajnalra már a gyeinai vásáron akartak lenni. Hát a mint kiértek a falu alól, egyet gondoltak magukban, és »gyühé!«, megeresztették a gyeplőt. Az állatok mentek is, mint a forgószél; a koporsó csak úgy tánczolt a szekéren. Az atyafiak már meg is sokallták a nagy sietséget, de hiába ránczigálták vissza a lovakat, a megbőszült dögök egyre veszettebbül vágtattak előre. Nem hajtottak többet szóra, hanem rohantak vadul árkon-bokron át, torony iránt. Azt mondják, a halott maga hajtotta őket. Másnap reggel aztán a lovak a halottal beállitottak a városba, az atyafiakat pedig ott lelték meg a gyeinai feszület alatt, széthasadt fejjel, vérbefagyva.

– Régen lehetett az, Juon.

– Bizony régen, Gyorgye.

Juon egyet hörpintett a butykosból, aztán megkinálta Gyorgyét is.

– Igyál, szolgám. Nincs jobb a világon a szilvapálinkánál. Nyáron hűsit, télen melegít.

Gyorgye ivott, megtörülte a száját, s aztán világgá bocsátotta ezt az életbölcseséget, mely csak lassan ért meg benne:

– Már az igaz, az urak még halva is csak bajt okoznak a szegény embernek.

Juon elgondolkozott. A mondás szeget ütött a fejébe, nem akart rá csak úgy, hebehurgyán felelni.

– Bizony, fiam – szólt lassan, mint a ki jól megrágta, a mit egyszer kimond – nem is gyerek dolog az urak akaratján eligazodni. Sok mindenféle jut nekik eszükbe, a mi hiába, csak nem fér a szegény ember fejébe. Ugyan, mondd meg, mire való ez is, igy költözködni előre-hátra a halottal? Mintha bizony a halottnak nem volna mindegy akár itt, akár ott.

– Én is csak a’mondó vagyok. Arra, hogy felhantolják, mindenütt elég jó a föld.

– De hát az urak dolgából még a pópa se tud kiokosodni.

Elhallgattak s egy darabig nagy csöndességben ültek egymás mellett. Végre Juon szólalt meg:

– Nézd, ez a föld az. Innen, odáig.

És a hüvelykujjával mutatta a határt.

– Hát aztán, hogy’ lesz? – kérdezte Gyorgye. – A jegyző úr nem akarja a dolgot?

– Nem tudunk megalkudni. Azt kivánja, hogy még egy szekér kukoriczát adjak ráadásul. Megesküdött a Boldogasszonyra, hogy ebből nem enged. Azt mondja, hogy az ő felesei mind meggazdagodnak.

– Te már most is gazdag ember vagy, Juon.

– Dehogy vagyok, Gyorgye. A mi van, az mind az asszonyé.

– Mindegy az, Juon.

– Igen, ha gyerekem volna. De ha nem ád az isten!… Látod, te többre vihetnéd, mint én. Ugyan mondd meg, miért is nem veszed el azt a Flórát?! Akkor sógorok lennénk és mindened volna, annyi, a mennyi nekem van. Gondold meg, hogy az öreg Traján nagyon gazdag ember. Egy egész ládája van, teli pénzzel.

Gyorgyénak a szeme csak úgy fénylett a sötétben.

– Hisz megmondtam én akárhányszor, hogy elveszem a lányt, csak azt ne kivánja az öreg, hogy azután is fuvarba járjak. Ha fuvarba kell járnom, akkor legalább nem veszek feleséget a nyakamba.

– Gondold meg a dolgot, addig, mig nem késő. Az öreg Traján már nem él sokáig, s azután azt teszed, a mit akarsz.

Megint elgondolkoztak. Hanem egyszerre, valami meglepő hang ütötte meg a fülöket, mely felriasztotta őket álmodozásukból. Hátra néztek, hogy nem valami káprázat űz-e velök játékot?

Nem. A harmadik kocsi csakugyan megállott.

Valaki kiszállott belőle. S azzal, a harmadik kocsi egy fordulóval elébe kanyarodott a másik két szekérnek.

– Mi az? – kérdezte Juon a bakon ülő kocsist, a mint mellettük elhajtatott, hogy aztán az utat mutassa nekik.

Az oláh a vállát vonta s csak annyit felelt, hogy:

– Kiszállott és előre küldött.

De ekkorra már Juon is tisztában volt a dologgal:

– Vagy úgy! Gyalog akar a halott után menni.

Attól fogva folyvást leskelődtek s minduntalan hátra-hátra néztek; sehogy se tudták megérteni, miért megy az gyalog, a ki kocsin is mehet?

Egyszerre csak Gyorgyénak majd kimeredt a szeme a nagy bámulattól.

– Nézd csak – szólt Juonhoz.

– Az ám, úgy jár, mintha részeg volna.

– Most meg kitárja a karjait, mintha meg akarná ölelni a halottat.

– Nini, most meg szól hozzá!…

Még a lélekzetük is elállt. Egy darabig nem mertek hátra nézni.

– Hallod – szólt Gyorgye s oldalba lökte Juont – mintha siratná!

– Ugy legyen az isten irgalmas hozzám, csakugyan siratja.

– Fiatal személy lehetett – szólt Gyorgye.

A fuvarosok ekközben sorra letértek az országútról; a kocsisor bekanyarodott az erdőbe.

A mély, vizmosásos, hegyi úton a szekerek csak ügygyel-bajjal vánszorogtak előre. Egy darabig fölfelé kellett menni, de aztán se haladhattak könnyen a nagy sár és a süppedékek miatt. A jószág mindig megsinylette ezt az utat.

A hegyek közt finom, ónos permeteg szitált. Juon a fülére húzta báránybőr-sipkáját, mert az eső csipte az arczát. Gyorgye is úgy cselekedett.

Juon nem állhatta meg, hogy néha-néha, lopva, hátra ne pislantson.

Vajjon nem maradt-e el az az ember? Nem bukott-e el valami szakadékban?

Nem. Ott volt még most is.

A fuvardijat nem fenyegette semmi veszedelem.

Egy otromba nagy úszó felhő lassankint eltakarta előlük a holdat. A hegyoldalban vak sötétség leselkedett rájok. Az első kocsi lámpája csak arra való volt, hogy tőle éppenséggel ne lássanak semmit.

Az eső egyre sűrűbben szitált.

Az ember csak ment a halott után, hajadon fővel, és érthetetlen szavakat sugdosott hozzá.

Juon és Gyorgye halkan beszélgettek.

– Tudod, az úgy lesz – szólt Juon – hogy kialkudod az öregtől a fél-szesszió földet s azután elveszed a Flórát. A fuvarról nem is beszélsz, s ha a vén Traján szorongatni talál, hát megigéred, hogy isten neki, eljársz fuvarba is. Később úgy is csak azt teszed, a mit akarsz. Ha akarod, elméssz fuvarba, ha nem akarod, hát nem. A Miliczával meg ne is törődjél. Ha nagyon sokat nyafog, kikergettetjük a faluból, a porontyaival együtt. Kicsinálja azt a domnu jegyző.

Gyorgye úgy hallgatta ezt a beszédet, mintha hájjal kenegették volna. De aztán csak a fejét csóválta.

– Ez mind nagyon jó volna – felelt aggodalmasan – de nehezen fog menni.

Mire kiértek az erdőből, már derengeni kezdett. A szürkeség, a hajnal első hiradója, kezdte ébreszteni a madarakat.

S a távolból feltüntek a vasuti őrház egy mintára rajzolt, ismert vonalai.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings