ELSŐ RÉSZ.

I.

A harmadik emeleten nagy volt az izgalom. A Grunovszkyék ajtaját egész nap csapkodták. A takaritó lányuk, a ki az nap rendkivüli szolgálat-tételre volt berendelve, folyvást szaladgált, hol az utczára, hol meg a szomszédokhoz. A nagy Vanda minduntalan ki-kinézett a lépcsőházba, és Terka, a ki gyerek-kiséretével végig kalandozta az egész folyosót, már negyedszer köszöntött be az ablakon a nagy Vandához ezzel a kérdéssel, hogy:

– Elhozták-e már a Margit ruháját?

Nem hozták el. És ez a ruha, mely sehogy sem akart megérkezni, egyre jobban foglalkoztatta az egész harmadik emeletet.

A számtisztné nem is állhatta meg, hogy át ne szóljon a kávésnéhoz:

– Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg vannak bolondulva. Fehér selyem báli ruha egy diurnista kisasszonynak! – ilyet csak a mai világban hallani. Fogadni mernék, hogy egy hónapig mákos metélten fog élni az egész falamia.

– És lesz megint szaladgálás egy kis lisztért a szomszédba!

– Csak aztán a házbért ki tudják fizetni! A háziur, azt beszélik, már a multkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertálylyal adósok maradnak, nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.

– Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen czifra nyomoruságot. Én csak azt a nagy Vandát csodálom. Monogrammokat himezni egy hatosért, két hatosért, csak hogy a testvére tánczolhasson, Isten engem, nagy bolondság. Ez a Polgári Kör elvette az eszöket.

Terkának persze éppen akkor kellett arra mennie a sisera haddal. Mert Terka az ő gyerek-seregével mindig és mindenütt ott volt, a hol valami történt.

– Terka kisasszony! Terka kisasszony!

Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, a kinek valami becsületbeli ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné ablakához.

– Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképpen, mennyibe kerül hát az a hires ruha?

– Már hogyne tudtam volna meg! – felelt Terka. – Száz forintba, nagysád, kerek száz forintba.

És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére. Tudta, hogy egy kést forgat meg a jó asszony szivében.

A számtisztné ijedtében szólni se tudott, a kávésné azonban megjegyezte:

– Világos, hogy puffra csináltatták. Honnan vennének ők annyi pénzt?

– Hiszen a mi azt illeti – rögtönözte a meglepetéséből felocsudott számtisztné – Grunovszkyról sok rosszat beszélnek. Én nem tudok semmit – ne szólj szám, nem fáj fejem – de itt is, ott is furcsa dolgokat hall róla az ember.

– Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – vélte a kávésné.

– Zörög biz’ az, hogyha kigyó van alatta – vetette oda Terka, és ellibegett.

– Ennek is felvágta a bába a nyelvét! – dörmögte a kávésné, de csak akkor, mikor Terka már a folyosó tulsó végén sétáltatta Spitzer Rózsikát, valczer-lépésekben, annak a zongorának a hangjaira, mely a szemközt levő lakásban csendült meg.

Terkával nem lehetett kikötni. Nemcsak azért, mert hegyes nyelvecskéje volt, hanem mert jókora szinészi tehetség lakott benne, amelylyel mindig a maga részére tudta hóditani a nevetőket. A kinek a járását meg a beszédét Terka elkezdte utánozni, – a kiről ez a kis fruska föltette magában, hogy ki fogja figurázni, az el volt veszve. Annak a házban nem volt maradása többé. Aztán meg Terka, ezt a veszedelmes tulajdonságát leszámitva, elég jó leány volt. A kinek a szomszédságban valami szivességre volt szüksége, legelsőbben is Terkára gondolt. A ház összes gyerekeit ő pásztorolta, s a gyerekek annyira rákaptak, hogy egész nap nem tágitottak a szoknyája mellől. Terka kicsúfolta a pártfogoltjait is, de ezzel olyan tekintélyt tartott köztük, a minővel a mamáik soha se dicsekedhettek. A gyerekeken kívül még csak egy mániája volt: a betegek. A szürke néne béketürése és az irgalmas testvér szamaritánus-tehetsége egyformán megvoltak ebben a tizennégy esztendős leányban. A házmesterné esküdött rá, hogy a földszinten lakó öreg szabót Terka gyógyitotta meg.

Terka semmit se utált, mindenre ráért, mindenütt ott volt, és mindenkin tudott segiteni.

Az nap is, mikor a Polgári Kör az első mulatságot rendezte a házban, Vandrákné, az özvegy füszeresné, csak ugy mert kimenni Péczelre, ha Terka a két fiut magára vállalja.

– Ügyeljen rájok, kedves Terka kisasszony, mert ez a Károly még felgyujtja a házat. A kis porontykám sirját megyek megnézni; nem láttam már egy esztendeje. Be jó is, hogy elvette az Isten; talán abból is ilyen zsivány lett volna, mint ez a Károly.

Terka annyival könnyebben megigérhette a dolgot, mert a két Vandrák fiu ugy sem igen szakadt el mellőle. Ezen az ünnepi napon különben az egész apró had erősen kötötte magát Terkához. Számitottak rá, hogy az ő oldala mellett többet hallhatnak majd a muzsikából, mint a szülői védőszárnyak alatt.

De volt köztük egy, a ki nem érzett a többiekkel. Vandrák Károlyt nem érdekelték az e fajta földi hivságok. Vandrák Károly lucziferi lélek volt, egy ama rejtelmes jellemek közül, a melyek a hanyatló római császárság idején jelentek meg a világ szinpadán. Vandrák Károly a rosszat magáért a rosszért tette; s az egyetlen kéj rá nézve az emberi szenvedés látványa volt. E kéjnek a vágya soha se hagyta nyugodni; s a harmadik emelet báli készülődéseinek közepette is csak nérói tervek foglalkoztatták. Igy történt, hogy egyszerre harsány kiáltás reszkettette meg a levegőt. Ez a kiáltás láthatólag szerves összefüggésben volt a Kohn Elemér fülével, melyet Vandrák Károly ismeretlen czélokból a kezében tartott.

Terka csattanós gyámsági és gondnoksági intézkedéssel utasitotta rendre a hanyatló rómait. De ennek az intermezzonak megvolt az a kellemetlen következése, hogy a második emeleti lakásokból is kisietett néhány érzékeny lélek, s Terkának, miután a részvétnyilatkozatokat Kohn Elemér nevében elfogadta, ismét tárgyalnia kellett a Polgári Kör báljának ügyét, és ismét sikra kellett szállnia Grunovszky Margitért.

Terka mindenkivel ismerős volt a házban, le egészen a földszinti kis ballerináig, a kit a többi lakók már csak a hordár papája miatt sem akartak észrevenni. Sőt beszédes volt az első emeleti lakókkal: ama két titokzatos hölgygyel is, a kiknek a jövedelmi forrása iránt az egész ház élénken érdeklődött. Azzal az öregedő hölgygyel pedig, a ki a második emeletről felkiáltott hozzá, különösen nagy barátságot tartott.

– Azt mondják, Terka kisasszony, hogy nem sok kontessz lesz azon a bálon.

– Bizony csak olyan magunk formák lesznek ott – ingerkedett Terka.

A második emeleti lakó visszahuzódott, s Terka odább vonult gyermek-csapatával.

A folyosó csak ugy hangzott a kis faunok lármájától, és zsivajgásukból messzire elhallatszott a Terka vidám nevetése. Ez a nagy, zeg-zugos, körbefutó folyosó volt az ő birodalma. Napestig ott lehetett látni, majd az egyik, majd a másik szegletben, mindig tekintélyes kiséretének közepette. Kora reggel, a mikor a tejesek meg se jelentek még a látóhatáron, Terka verte fel a házat, folyvást danolászva, mint valami ostoba kis csiz madár; s mire a ház ébredezni kezdett, Terka már megindult szokott őrjáratára. Akkorára az a két piczi szoba, a hol az apjával lakott, ki volt takaritva; kis fészkének dolgai rendben voltak. S attól fogva nem igen volt mit keresnie a szük és sötétes lakásban. Az apja, a ki vasuti ellenőr volt, s folyton utazott, csak minden negyedik nap tért haza; a zugocska, a hová huzódtak, alig is volt jó egyébre, mint alvó tanyának. Terkának igazi otthona a folyosó volt. Ez a szük térség, homályos zsákudvaraival, melyek vékony ablakaiból csak két oldalra nyilt kilátás: a Szegények-háza és a temető felé – ez az amerikai számitással tervelt keskeny helyiség, melyet át- meg átjártak a szegénység rossz párái: Terkának az egész világot jelentette. Egész élete ebben a parányi világban folyt le. Itt nőtt fel, magára hagyatva, csak a jó Isten kegyelméből, mint gyom és dudva között egy eltévedt karcsu virágszál. Ismerte e folyosónak minden mozaik-szemét, s a sok zeg-zug megannyi barátságos helynek tünt fel előtte. Ismerte az ezek mögött hallgató nyomoruságokat is; Terka előtt a nagy kaszárnya-épületnek nem volt egyetlen egy titka sem. Tudta mindazt a sok szegénységet, mely ez alatt a roppant fedél alatt meghuzódott; s nagy, nyilt szemével látta azt a sok szennyet, mely a nyomoruságnak hű kisérője. De mindez, mint a tengerszembe vetett kő, nyomtalanul tünt el lelkében. A fölszin sima és derüs maradt.

És nap-nap után gondolat nélkül vihánczolta végig birodalmát. Micsoda világ van, minő ezeregyéji tájékok léteznek ezen a folyosón túl? – Terkának nem igen jutott eszébe. De ezen a nevezetes napon az ő képzeletét is megejtette az a rejtelmes világ, oda lenn az első emeleten, a hol huszonnégy gyertyaláng alatt szerelmes párok lejtenek és vidám össze-visszaságban keringenek, forognak jobbra-balra, egy más vidék lakói, lányok, legények.

Várt valamit, a nélkül, hogy határozottan tudta volna, mit. Előre örvendett a szokatlan nagy jövés-menésnek, a toaletteknek, melyeket távolból megpillanthat, a csárdás-hangoknak, melyek a nyitott udvari ablakokon át hozzája is el fognak hatolni, a mozgalmasságnak, melynek ő lesz a karzati közönsége, s talán egy kissé a szerelmi regényeknek is, melyek majd oda benn szövődnek, abban az örökre ismeretlen tartományban, örökre ismeretlen lovagok és dámák között… Mert hisz szerelmi regények fognak ott szövődni. Homályos, érthetetlen szerelmi históriák, melyek előtte mindenkorra zárt könyvek maradnak, de hát a szerelmi regényeknek már csak puszta sejtése is széditi és nyugtalanná teszi az embert…

S az est csak nem akart leszállani.

Különben, a várakozás az nap a levegőben volt. Megszállott mindenkit; kicsiny és nagy egyformán számitott valamire. A nagy bérház ismeretlen élvezetek elősejtelmével volt tele.

A nagyobb fiuk: Sárközy Gyula és Gyulaffy Soma egész nap az utczán dégáltak. Nem tudtak megválni a zászlótól, mely az első emelet erkélyéről fennen hirdette, hogy a háznak ma nagy napja lesz. Ezek az óriás betük:

POLGÁRI KÖR

megállitották a járókelőket az utczán, s a két fiu előtt ugy tünt fel, hogy a szomszédos, lobogótalan házak lakói szégyenkezve surrannak be dicstelen oduikba. Ők persze öntudattal reprezentálták az ünneplő épület lakosságát az álmélkodó sétálók előtt; érezték, hogy a ház dicsőségéből ő rájok is hárul valami.

A cselédek is roppant vigan voltak, maguk se tudták, miért. Olyan boldogan jártak-keltek a hátulsó lépcsőn, mintha temetés lett volna a házban, vagy mintha tüzet kiáltottak volna a szomszédból.

Fent és alant, mindenütt csak a tánczmulatság volt a beszélgetés tárgya. A Kör titkára nagy hangon osztogatta rendeleteit a szolgáknak; a második emeleti öreg kisasszonyok, a kik udvari ablakukból leláttak a Kör helyiségére, fel-felpillantgatva a Gartenlaube-ból, folyton tanakodtak, hogy vajjon hol lesz a ruhatár; és Grunovszky, lenn a kávéházban, a rendes sakk-parti után, ismét ráterelte a beszélgetést az uralkodó témára.

– Én egyszerü ember vagyok, uram – magyarázta a kávésnak. – De a gyermekeimtől… a gyermekeimtől, uram, nem tagadhatok meg semmit. Az én elvem az, hogy: ifjuság, bolondság. A fiatalok mulassanak, tánczoljanak. Ki tudja, meddig örülnek? Megvallom, uram, áldozatot hozok, jelentékeny áldozatot. De nálam első a sziv. És csak a sziv, a többi sár! Vagyont nem hagyhatok a gyermekeimre, uram, de ha meghaltam, ők el fogják mondhatni: a mi atyánk szeretett minket! Szegény ember vagyok, uram, nem tagadom. De olyan vagyok, mint a pelikán; véremet adnám a gyermekeimért. János, egy anizettet!

Ezalatt, odafenn, Grunovszky Margit sápadtan járt fel s alá az utczai szobában. Csinos, vékony arczocskáját szinte megöregitette az aggodalom; s nagy, beteges fényü fekete szeme még jobban égett, mint rendesen.

Ha igazán nem hozzák el azt a ruhát!… Ha Burger az utolsó pillanatban meggondolja a dolgot, s nem adja ki a kész munkát, a mig nem fizetnek!… Hiszen már a tavaszszal fenyegetőzött, hogy ha pontosabban nem fizetik a havi részleteket, se szövet, se konfekczió! Igaz, hogy a Vanda jó, becsületes arcza ezuttal is megtette hatását, s Burger megint engedett. De hogyha mást talál gondolni, hogyha eszébe jut az a goromba, fenhéjázó levél, melyet apjuk fizetés helyett küldött neki?!…

Kezébe vette A kis grófnő-t, de nemsokára rájött, hogy csak bolonditja magát, s nem érti, a mit olvas. Eldobta a könyvet s ujra járkálni kezdett le és föl a szobában. Az ablaknál meg-megállapodott, és áttekintett a szomszéd házra. A széles, lefelé futó palafedél, ott szemközt, a villamos készülékek gyárán, mely elvett tőlük minden kilátást, ma még kellemetlenebb hatással volt rá, mint valaha. Mióta itt laktak, mindig ugy tünt föl előtte, de ezt most erősebben érezte, mint eddig bármikor, mintha fogságban volna, a hol le kell mondania az isten szép napjáról, a kék égről, a bárányfelhőkről… Odaát a palafedélen egész csapat kőmives dolgozott. Margit perczekig el tudta őket nézni. Milyen vidámak! Ugyan hogy’ lehetnek ilyen vidámak!

Az idő mult, de a ruhát nem hozták. Ah, ha félelme alaposnak bizonyul, ha csakugyan hoppon marad, ha ennyi vész-verődés után, utóljára is nem mehet el abba a tömérdeket emlegetett bálba! Micsoda szégyen lesz az! Napokig nem mehet ki a folyosóra, mert a szemébe nevetnek. Minő diadala lesz az egész háznak!

Ó, semmi íze se kivánta ezt a mulatságot! Tudta, mi vár rá ott. Ugy lesz itt is, mint volt azon az első, utolsó, egyszeri majálison, a hol egy darabig hősiesen árulta a petrezselymet, mindaddig, a mig észrevette, hogy Vandának mindjárt könnybe lábbad a szeme… a mikor aztán, nagynehezen, hazavonszolták az apjukat. Tudta, hogy itt is lesz egy-egy előkelő kisasszony, a ki a négyes hatodik figurájában majd csak az ujját nyujtja neki; hogy lesznek körülötte aczélos tekintetü báli szépek, a kik nyugodt pillantás kiséretében halk, de könnyen kitalálható megjegyzéseket tesznek rá; hogy a bál Céladon-jai, a telekkönyvek előkelő, ifju tudósai oly következetesen nem fogják meglátni, mintha a helye tökéletesen üres volna; hogy az az egy pár tánczos, a kit kellemetes arczocskája odáig lelkesit, hogy elviszi egy-két fordulóra, a bál kómikus népségéből és katonaságából fog kikerülni. Nem, nem vágyott erre a mulatságra. Mert az a tudat, hogy a Beliczkyné kamasz fiának egész este őt kell majd tánczoltatnia, egy cseppet se csábitotta.

Ó, szivesen lemondott volna erről a bálról! Különösen, ha eszébe jutott, hogy hátha csakugyan ott lesz az az ember is, a kit az apja megfogott, őt mulattatni?! Ha eljön s meg fogja szólitani jóakaratu, szelid mosolygásával, mely olyan sértő rá nézve, ha ismét azzal a gyöngédséggel beszél majd hozzá, mint a melylyel egy árva kis gyermekhez szokás… azt hitte, ki fog sülni a szeme. Ha pironkodnia kell majd ez előtt az ember előtt!… Nem, nem adta volna a világért, hogy ha körülrajongják, csak azért, hogy egy pillantással megmondhassa ennek az embernek: »Nem, nem szorulok az ön szánalmára.« De erre nem igen lehetett kilátása. Az az ember el fog jönni és megint alkalma lesz éreztetni vele szerelemtelen, hideg jóságát, mely olyan megalázó rá nézve… Eh, talán lesz benne annyi gyöngéd érzés és nem jön el!

A hányszor ez az ember eszébe jutott, leányi büszkesége mindig fellázadt az édes apja ellen. A két Grunovszky-lány azzal gyanusitotta az apját, hogy az utolsó házbért ennek a félig ismeretlen embernek a kölcsön-pénzével fizette ki. A látszat ellene is szólott. Elsején délben Grunovszky átvette Vandától az összekuporgatott házbért, elment, hogy fizetni fog, s estére azzal tért haza, hogy a pénzt elkártyázta. Drámai jelenet; Grunovszky sirt, és megesküdött, hogy sohase vesz többé kártyát a kezébe. Másnap aztán megindultak pénzt vadászni, egyik felé ő, másik felé a nagy Vanda. De eredménytelenül jártak mind a ketten. A házmester már fenyegetőzni kezdett, mikor egyszerre Grunovszky váratlanul előkerült, fütyörészve, vigan; a zsebei tele voltak szivarral, nagy hangon beszélt, s adta az urat, mint hajdan, a fényes napokban. A pénz megvolt. Forrásáról azonban nem igen tett közléseket, s a lányoknak kitérő feleleteket adott. Az, hogy a házban lakó rajztanárral hirtelen vastag barátságba keveredett, fölkeltette a nagy Vanda gyanuját. Grunovszky szavára erősitette, hogy szó sincs róla… a lányok nem szóltak többet, de a kétség megmaradt a szivökben.

Azóta a Margit arcza mindig rózsaszinüvé vált, a hányszor csak meglátta a rajztanárt. Vajjon mit gondol magában ez az ember? Vajjon nem képzel-e atyjáról valami még rosszabbat, mint a mi talán lehetséges? És vajjon milyen szemmel fog az ő báli ruhájára tekinteni, hogyha igazán eljön arra a szerencsétlen tánczmulatságra?!

És ama gondolatok közül, melyek ezen az aggodalmakkal teli délután kinozták, ez volt előtte a leggyülöletesebb.

Bizony elengedte volna ezt a keserü poharat. Nem a mulatság várta őt oda lenn, hanem a szégyen. És sokáig ellenkezett is apjának határozott kivánságával szemben. De Grunovszky, ez egyszer, megkötötte magát. A fejébe vette, hogy férjhez adja Margitot, minden áron; s addig hurczolja mulatságról mulatságra, mig valaki horgon akad. Azon a viharos estén, mikor a Polgári Körben való vendégszereplés elhatározott dologgá lett, kijelentette, hogy hiába minden ellenkezés, akarata megmásithatatlan.

– Mit akartok velem? – szavalta a két könnybe borult lánynak. – Meg akartok ölni?!… Nem elég nekem ez a szegény Vanda, te is a nyakamon akarsz száradni?!… Mi lesz belőled, hogyha meghalok?!… Azt várod, hogy a sült galamb a szájadba fog repülni? Hogy egyszer csak ide cseppen egy királyfi a felhők közül s elvisz ebből az oduból? Persze!… Hála istennek, elég szép vagy arra, hogy egy kis ügyességgel foghass magadnak valakit. Ennek pedig csak egy módja van. A világosságot nem kell véka alá rejteni. Ha a bornak nem is, a lánynak kell a czégér. Hogy ha szegény anyátok nem ment volna el a varsói tisztek Szilveszter-esti mulatságára, én se házasodtam volna meg soha. Ne gyötörjétek a szivemet, legyetek kimélettel szerencsétlen apátok iránt!

Hiába volt minden ékesszólás. Hiába erősködött Margit, hogy ők nem valók abba a körbe, a melyről szó van, hiába védekezett azzal, hogy a tánczmulatságok hozomány-vadász fiatal gavallérjai ő rá, a szegény lányra, rá se hederitenek, és hiába hozta fel, hogy ő se hajlandó akárkihez férjhez menni. Grunovszky nem tágitott. A családi vitatkozás aztán ugy végződött, hogy Grunovszky sirt, a lányok is sirtak, kimondták a határozatot, hogy: igenis Margit bálozni fog, a mire Grunovszky megölelte Margitot, megcsókolta Vanda ruhájának a szegélyét, s kijelentette, hogy ő a legboldogabb apa a világon.

A két lány tehát lassankint beletörődött a bál gondolatába. A nagy Vanda titokban örült is neki. Hátha?!… Hátha igaza van apjának, s oktalanság tőlük, teljesen elzárkózni a világtól?! Hátha ez a bál csakugyan forduló pontot fog jelenteni a Margit életében?! Ki tudja?!… A nagy Vandát nem arra tanitotta az élet, hogy a szerencséjét maga kovácsolja magának az ember. A mióta felnyilt a szeme – pedig még a legelső »korosztály«-ban volt, mikor az Élet már behítta a nagy hadgyakorlatokra – folyton csak azt látta, hogy hiába való minden kitartó munka, nélkülözés, lemondás és önfeláldozás: a sors, különösen az asszonyi sors, csak apró véletlenségek rejtelmes összetalálkozásától függ, a melylyel szemben, legyen az illető telve jó vagy rossz hajlandóságokkal, mindenki tehetetlen. Meg volt győződve, hogy családok jövendője, élő és még meg se született emberek jóléte és boldogsága semmiségeken fordul meg, semmiségeken, melyeket nem lehet előre látni, melyeknek jelentőségét az adott pillanatokban nem lehet felismerni, s a melyekhez csak alkalmazkodni lehet. A nagy Vanda erősen fatalista és kissé babonás volt; bizott a gondviselésben, de azt tartotta, hogy koronkint nem árt az ördögnek is gyujtani egy gyertyát.

Hátha?!… Hátha éppen ezen a mulatságon fog Margitnak a közelébe vetődni az az ember, a kiről a sors könyvében meg van irva, hogy Margitot egy pillantásra meg fogja szeretni változhatatlan, örökletes szerelemmel, az az ember, a ki Margitot boldoggá fogja tenni, és főkép: el fogja tartani szépen és tisztességesen. Ó, mert a nagy Vandának igen, igen homályos képzetei voltak a boldogságról, s álmai nem terjedtek tovább annál a férfinál, a ki szépen és tisztességesen eltartja a feleségét… S ki tudja, hátha igazán ott lesz az eljövendő abban az elsőemeleti teremben, mint a hogy’ a balsorai vásáron ott volt a bagdadi királyfi, a ki a föld legfényesebb gyémántját kereste?!… Hátha csakugyan nem kell egyéb, mint hogy az égnek ez a küldöttje meglássa a Margit sápadt, szenvedő kis arczát és minden meg fog változni: mert a bujdosó királyfi megtalálta végre Margitot, a ki bizonyára a legfényesebb gyémántja a földnek?!…

És mialatt az udvari kis szobában meg a konyhában mindennapos foglalatosságát végezte, egész regényt szőtt magának. Elképzelt egy nagy, kényelmes lakást, mely csak ugy hangzik sok, sok apró népség vidám zsibongásától. Látott egy hosszu asztalt, melyre szép függő lámpa vet barátságos fényt, s mely körül nagy ember mellett kis ember, kis ember mellett nagyocska ember ül, a kik mind szeretik egymást, s a kik mind sokáig, nagyon sokáig fognak élni… Az asztalfőn, virulóan, mint egy királynő, Margit mosolygott. És látta Grunovszky papát is, pezsgő kedvünek, elragadóan kedvesnek, teli mindenféle furcsa ötletekkel, mint hajdan, a Tante Amélie lakodalmán… És szinte hallotta a gyermekek vidám lármáját: »Vanda néni! Vanda néni!«

Grunovszky bedugta a fejét az ajtón.

– Még most sem hozták el?

– Nem, papa. De légy nyugodt, egy óra mulva itt lesz.

– Kérlek, adj egy forintot. Elsején megadom, becsületszavamra. Meg akarok borotválkozni, aztán meg a czilinderemet is ki kell vasaltatnom. Becsület-szavamra meg fogom adni.

– De, papa, hisz tegnap adtam két forintot…

– Nem, esküszöm, tévedsz. Tegnapelőtt volt. Tegnapelőtt, ha mondom.

Vanda előkereste a forintot.

– Papa, kérlek, ha visszaméssz a kávéházba, mondd, hogy küldjenek fel nekem estére aludt-tejet.

– Aludt-tejet akarsz vacsorálni?

– Igen. Tudod, hogy nincs étvágyam.

– Repülök, angyalom.

De még egyszer visszafordult.

– Vanda, kérlek, ne felejts a zsebkendőmre egy pár csepp Eau-de-Cologne-t tölteni…

– Nem, papa. Nem felejtem el.

Grunovszky eltünt. Vanda elővette apja zsebkendőit, melyek monogrammjai fölött hétágu korona ékeskedett (Lengyelország fénykorának utolsó maradványa) és vasalni kezdett. Az elrebbent álmok lassan-lassan visszaszállingóztak, s mialatt gyors keze serényen munkálkodott, gondolatai visszatértek a kedves képhez, melyet fantáziája annyi szeretettel szinezett ki.

Ó, nem mintha csak az az egy vágyakozása lett volna, hogy Margit férjhez menjen. Egy akármilyen házasságnak a gondolata egy cseppet se tünt fel előtte csábitónak. Vanda tudta jól, hogy mit szokott a szegény lányok férjhezmenetele jelenteni. Édes-kevés örömet, jóval több bánatot, és sok, igen sok csalódást. Tudta jól, hogy az áldás nem mindig a boldogságot hozza meg, hanem igen gyakran: a nehéz munkát, a gyakori betegséget, az emésztő gondot és a szégyenletes szegénységet is. A hogy’ ő ismerte Hyment: Hymen csak a bajt, a nyomoruságot, a zálogházat jelentette. Régi, nagyon régi emlékei között volt egy, a melyet az idő nem tudott elrabolni tőle; és nem mult óra, hogy meg ne jelent volna előtte egy fehér asszonynak a képe.

Egy fehér asszonyé, a ki – ó, legyenek áldottak még a hamvai is! – valaha olyan édesen, de olyan édesen mosolygott rá, hogy ennek a mosolygásnak az édességéért mindent meg tudott az Életnek bocsátani. Ezt a fehér asszonyt sokszor látta Vanda kisirt szemmel állani a mosóteknő mellett, éjszakának idején. S emlékezett rá, hogy abban az időben, mikor még a piczi divánon aludt, nem egyszer riadt fel egy ismerős zokogásra, s nem egyszer bámult rá nagy szemével arra a haragos emberre, meg arra a siró fehér asszonyra… Vanda akkor még nagyon kicsi volt. Hanem azért emlékezett erre a gyakran látott jelenetre.

És a férjes állapotról nem is voltak valami nagy fogalmai. De a regényekből azt tanulta, hogy vannak mesebeli férjek is; s ő egy ilyen mesebeli férjet óhajtott Margitnak. Miért is ne lehetne Margit egy a szerencsések, a kiválasztottak közül, mikor olyan szép, olyan jó, olyan kedves?! Nagyon szerette a hugát, nemcsak ugy, mint egy nagy testvér, hanem ugy is, mint egy második anya. Margit még nagyon kicsi volt, mikor árván maradtak. Egy szép tavaszi reggel Vanda nem hallotta többé az ismerős köhögést, s a fehér kisértet, a ki azelőtt föl-fölkelt matrácz-sirjából, hogy elvégezze a legnehezebb munkát s ellássa a kicsi gyermekét, ott maradt az ágyban, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, nem törődve többet se a gyermekeivel, se azzal az orditozó emberrel, a ki tragikus hősként ágált az ágya mellett s villámokat könyörgött az égből. Vanda megértette, hogy Margitnak most már csak ő lehet az anyja. Eddig azt hitte, azért van a világon, hogy egy kis lakás mindennap ki legyen takaritva s az a kevés étel mindig készen legyen, mikor az apja haza jön; most belátta, hogy nemcsak ez a rendeltetése, hanem az is, hogy gondját viselje egy gyámoltalan kis lénynek, a kivel az égieknek bizonyára magasabb czéljai vannak. És a mint elhordta anyjának a ruháit, megfelelt azoknak a kötelességeknek is, melyek anyjáról ő rá maradtak. A bölcs természet ugy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, melylyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.) S ebben a jutalomban része volt Vandának is.

Azért sokkal többet gondolt a Margit jövőjével, mint akármivel a világon. Az, hogy ő maga idejekorán hervad el a súlyos, durva munkában, soha se bántotta. Hogy vannak asszonyok, vele egykoruak és ifjabbak is, a kik a karjaikon gyermekekkel, szerelmi boldogságban, jólétben, kényelemben élnek: ez a gondolat nem igen kisértette. Hogy az a tündér, melyről a költők annyit tudnak beszélni, sohase mosolygott be az ő sötét kis kamarájába, nem keseritette el… Pedig meglehet, ő is gondolt egyszer szerelemre, talán a válságos években, valamelyik májusi este, mikor a nyitott ablakon beosont hozzá a meleg tavaszi szellő s lelkét valamely névtelen, mondhatatlan nyugtalansággal töltötte el. De ha valóban ugy volt: hamar betette az ablakot és hamar visszatért a kis testvérhez, a kinek orvosságot kellett adni. És nemsokára, lassankint, egészen elfelejtette, hogy ő is leány, mint a többiek.

Soha, a legrosszabb óráiban se siratta meg elveszett fiatalságát. De igenis, föllázadt a gondolatra, hogy Margit, az ő Margitja, a kinek legeslegelőször ő beszélt az Istenről és végtelen jóságáról, folytassa azt, a mit ő megkezdett, s szép csöndesen, észrevétlenül, a mint az esztendők egyformán leperegnek, végre is egy olyan nagy cseléddé váljék, a milyenné ő lett, s arczocskája, ez a kedves, finom kis arcz idő előtt elfonnyadjon a nélkülözéstől, a szemrontó munkától és a sok, sok könnytől.

Pedig Vanda már látta, hogy azok a méreg-drága énekleczkék, melyeket sokszor az utolsó garasaikkal kellett megfizetniök, nem fogják meghozni az oly epedve várt jobb jövendőt. Margitnak csinos hangocskája volt, s a zene iránti érzék se hiányzott belőle. Grunovszky, hogy ha feljött a hava, erre a hangocskára s a vele járó zenei hajlandóságra nagyszerü légvárakat épitett. A mikor jó kedvében volt, Margitot csak a kis primadonnának hivta. És fűnek-fának eldicsekedett a Margit első, konzervatóriumi sikereivel. »Hogyne! Az én leányom!…« De a dicsőség utja mindig hosszabb, mint eleinte képzeli az ember. Mint a nagy hegyormok, melyek alulról nézve szinte barátságosan közelieknek látszanak s minél feljebb halad az ember, annál messzebb esőknek tünnek fel, ugy, hogy odább már majdnem elérhetetleneknek látjuk őket: a dicsőség is csak akkor tünik fel előttünk a maga teljes messziségében, ha már nagyon sok lépést tettünk feléje. Minél többet erőlködtek, minél többet vontak meg maguktól a jövő reményében, a czél annál távolabbinak tetszett. És Vanda már lemondott róla, hogy a Grunovszky nevet valaha nagy betükkel látja kinyomtatva a Covent Garden vagy a Her Majesty’s szinlapján.

Nem, nem látott más menedéket, csak azt az ideális, mesebeli embert, a ki, ha nem is olyan regényes alak, de még nagyobb ritkaság, mint a mondák hattyulovagjai, azt a képzeleti derék, jóravaló embert, a ki egy nap igy szóljon Margithoz: »Szeretlek, szép kis Margit… Jöjj el hozzám feleségül, ugy a hogy’ vagy, egy szoknyában, kedves, szép kis Margit!…«

És ki tudja?!… Hátha csakugyan van a világon egy ilyen derék, jóravaló ember?!… Hátha csak egy lépést kell eléje tenni?!… A végzet olyan kiszámithatatlan!

A vasaló serényen simitgatta a batisztot, s ő szőtte, egyre szőtte magában szép regényét, a legkedvesebb regényt, a melyet képzelni tudott.

II.

– Vanda!

– Akarsz valamit?

Margit átjött a szűk előszobán s megállt a konyha nyitott ajtajánál.

– Te, Vanda, meglásd, én itthon cseppenek.

Vanda nevetett.

– Ez már a lámpaláz – szólt. – Magad is hallottad, mit üzent Burger. Csak nem képzeled, hogy az utolsó pillanatban megtartja a kész ruhát magának?

– Pedig hát ha meg akarna tréfálni bennünket…

– Ó, nyugodt lehetsz…

– Hisz bánnám is én!… De amazok odaát egy hétig csak rajtunk fognak nevetni. Aztán meg az az ember…

– Miféle ember?

– A rajztanár… Mit gondolsz, csakugyan lemegy a mulatságra, vagy csak mókázott a papával?

– Nem olyan embernek látszik, a ki képes volna csúfot üzni egy olyan tiszteletreméltó férfiuval, mint a papa.

– De hát mit keresne abban a bálban?!… Hisz nem ismer ott egy lelket se!…

– Honnan gondolod?

– Ezt ugyan könnyü kitalálni. Láthatod, hogy valóságos remete életet él. Egész délután otthon ül és pingál. Nem jár senkihez a világon, és ő hozzá se jár senki. Legfeljebb, elvétve, egy-egy árva modell vetődik be hozzá.

Vandának jobb szeme volt, mint hugának; aztán meg többet ült az udvari szobában, mint Margit. Az ő fészkéből nagyon jól lehetett látni azokat a félénk alakokat, a kik az esti félhomályban tétovázva surrantak fel a lépcsőn, és igy tisztában volt vele, hogy a rajztanár nem él oly rendkívül visszahuzódottan, mint a hogy’ első pillantásra látszott. De észrevételeit Margittal közölni nem tartotta alkalomszerünek.

Csak azt felelte, hogy:

– Éppen azért nem csoda, ha egyszer megkivánja a szórakozást. Különben az is lehet, hogy csak a te kedvedért megy oda. Én ugy látom, hogy nagyon tetszel neki. Hátha csak azért megy oda, hogy egy-két órát tölthessen veled?…

– Van eszében!… Mintha nem volna módjában akkor gyönyörködni uri személyemben, a mikor kedve tartja! A papa ugyan nem fösvénykedik a meghivásaival. Ha csak teheti, elfogja és bevonszolja hozzánk, mintha csak azt akarná mondani neki: »Kérem, vigye el már egyszer a leányomat, vigye el már, az Isten áldja meg!…«

– De Margit!

– Ó, te ezt éppen olyan jól látod, mint én. És látod azt is, mennyire erőködik a szegény ember, hogy ugy tegyen, mintha nem tudna, nem látna semmit. De a szeme elárulja. Szelid, becsületes, szép kék szeme – mert megvallom, hogy szépnek találom a szemét – olyan kétségbeeséssel néz rám, mintha csak azt gyónná: »Ó, te szegény, istenadta leány, nem kellesz te se testemnek, se lelkemnek, de nem tudok hova lenni a nagy erőködésben, hogy ezt észre ne vétessem veled; nem tudom, mit beszéljek, hogyan cselekedjem, hogy meg ne sértselek; mert hisz te semmit se vétettél nekem és – isten látja a lelkemet – szivesen segitenék rajtatok, szivesen eloszlatnám a nyomoruságtokat, ha rajtam állana, de odáig már csak nem mehet az áldozatkészségem, hogy mindjárt feleségül is vegyelek!«…

– Margit! Margit!

De Margit kipirult arczczal folytatta, s közben A kis grófnő-t gépiesen csapkodta az ajtó kilincséhez.

– És én már akárhányszor azon a ponton voltam, hogy megmondjam ennek az embernek: »Kérem, ne higyje ám, hogy én is kinálom magamat!… Csak a papa akar túladni rajtam minden áron!…« Igazán, ha a papa egyenesen a vásárra vinne, talán nem kellene ennyire szégyenkeznem, mert ott talán megvárná a vevőt!…

– Margit, Margit!… hogy’ beszélhetsz igy a papáról?!… Aztán, esküszöm, hogy képzelődöl! A papának esze ágában sincs az, a mit szemére vetsz… Nem mondom, szeretné, hogy ha férjhez mennél… egy gonddal kevesebb nyomná a vállát… de az, a mit mondtál!… ó, hogy’ is juthat eszedbe ilyen csunyaság!… És látod, te nagyon fantaszta kis teremtés vagy! Azt az embert tökéletesen félreérted. Meg vagyok győződve, ő maga csodálkoznék rajta a legjobban, ha megtudná, minő gondolatokat tulajdonitasz neki. Hogy hébe-hóba benéz hozzánk, a mikor véletlenül összetalálkozik a papával, az a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Kevés jó embere van, s nálunk kellemesen tölt el egy félórát. Bizony, ha nem volna kedve hozzá, a papa, ha akarná, se kényszerithetné rá.

– Az ám! A szerencsétlen maga se tudja, hogyan viselkedjék. Rettentőn unja a dolgot, de azt hiszem, tart tőle, hogy neked is részed van ezekben a szerény czélzatu meghivásokban, s téged, a világért se akarna megbántani. Nem veszed észre, hogy mikor segitségére jövök s figyelmeztetem a papát: »De papa, Biró urnak talán dolga van és mi feltartóztatjuk!?« – hogy’ siet menekülni, hogy’ igyekszik haza, akár csak valami fogságból szabaditották volna ki?!…

– Margit, te szerelmes vagy ebbe az emberbe!

Margit felpattant.

– Én?!

Aztán csöndesebb hangon igy folytatta:

– Nem. Azt hiszem, hogy nem.

Vanda érezte, hogy elpirul. Ez a fél-vallomás, mely huga ajkáról ellebbent, meglepte vénlányos szemérmét. A tőle annyira idegen, rejtelmes erő, melyet ő maga emlegetett, ő maga festett a falra, megremegtette váratlan közelségével. Lesütötte a szemét s még nagyobb buzgalommal folytatta munkáját.

– Pedig nagyon csinos bajusza van – szólt Margit, a ki észre vette nénje ijedtségét.

A Vanda zavara majdnem jókedvüvé tette. Imádta ezt a jó leányt a maga nagy, gyermekes ártatlanságában. Nénjének elfogódását, szemben az ő bátorságával, mulatságosnak találta. S felhasználta a jó alkalmat, hogy felül kerekedjék.

Az apró gonoszságok közül az egyik leggyakoribb a csinos leányoké, a kik, a kevésbbé csinosakkal, az elvirágzottakkal, a reményeikről már lemondókkal való bizalmasságban, soha se mulasztják el hallgatagon elismertetni azt a felsőbbségüket, hogy: nekik több közük van a szerelemhez, mint a többieknek. Érzik és éreztetik jóelőre, hogy a szerelem kegyesebb lesz hozzájok, mint amazokhoz; tudják, hogy a sors e mostoha lányaira nézve az ismert, édes és nyugtalanitó képzetek még széditőbbek, még zavaróbbak, mint rájok nézve; és visszaélnek ezzel a felsőbbséggel, hogy hiuságuk oltára minél több áldozattal legyen ékes.

A hiuság koboldjainak ilyen gonoszkodása dolgozott Margitban is, és látva a Vanda zavarát, a nagyon bátrat kezdte játszani:

– Nagyon csinos bajusza van, Vanda, s a termete is tetszetős. De, haj, elválaszt bennünket a balsors!… Mit gondolsz, Vanda, hogy ha álmaimnak a lovagja oda lenn, ugy éjfél tájban, észre veszi, hogy álmainak a hölgye nem jött el, mit képzelsz, mit fog mondani magában? Hidd el nekem, a derék lovag, a csinos bajszu s karcsu termetü, ezt mondja majd magában: »Álmaimnak a hölgye nem jött el, mert a tarlatán ruhát nem kapta meg puffra, ugy meg, egy szál perkálban, még sem akart lejönni!« Hidd el nekem, ezt fogja mondani magában. És ezek után furcsán mosolyoghat majd csinos bajusza alatt, mikor a papa előáll és meginvitálja a születésnapjára, egy szerény traktára.

– Jó, hogy eszembe juttatod. Szóltál már Bella kisasszonynak?

– Nem, de ma este beszélek vele. Azt mondta, átjön megnézni a ruhámat.

– Te, hallod, már igazán hozhatnák azt a ruhát…

– Hadd el, én már ugy beleuntam a várakozásba, hogy nem bánom, ha nem hozzák is. És előre örülök neki, micsoda jelenet lesz az, ha majd Beliczkyék nyolcz órakor beállitanak, jegybe’, gyürübe’. »Jó napot, kedves vén dámáim! Biz én hoppon maradtam, édes vén dámáim! Most már tessék csak nélkülem bálozni, kedves, tiszteletreméltó vén dámáim!«

Margit ezt a bolondságot olyan komoly pofácskával tudta mondani, s olyan tökéletes rokokó ünnepiességgel hajlongott hozzá, hogy Vanda nem állotta meg nevetés nélkül.

És nevettek mind a ketten. Ugy tettek, mintha nagy vidámságban volnának, csak hogy bátoritsák egymást.

Hanem azért mind a kettőnek nagyot dobbant a szive, mikor odakint megszólalt a Vandrák Kálmán fülsértő diskántja:

– Hozzák már! Hozzák már!

Persze, nem a ruhát hozták, hanem azt, a mi után a Vandrák fiuk egész délután leselkedtek: a muzsikát. A czigányok, a kiket a Polgári Kör előre kivánt megvendégelni, méltóságosan haladtak fel az első emeletre vezető lépcsőn. Élükön Sárközy Gyula lépkedett oly büszkén, mintha közéjük tartoznék. Ezt a felvonulást látni akarta az egész ház, s egyszerre roppant lárma támadt. A gyerek-had eszeveszetten rohant a lépcsőházba, s Terkának nem kis fáradságába került, hogy a kalandos szellemü Vandrák Károlyt szépen ott tartsa a szoknyájánál. Mert Vandrák Károlyban, mikor észrevette, hogy az egyik hegedüt felsőbb engedelemből Gyulaffy Soma viszi, titáni nagyravágyás kelt szárnyra. Hamarjában egész raját főzte ki a merész terveknek, melyek mind a czigányokkal és a hangszerekkel voltak összefüggésben. Terkának a karhatalom egész erőszakára szüksége volt, hogy a serdületlen nagyravágyót megzabolázza; de végre is, élénk szóvita után, melyben Vandrák Károly csak passziv szerepet játszott, a forradalmár-szellemet elnyomta az abszolutizmus.

Terka, eme pedagógiai gondok közepett, nem vette észre, hogy a czigányok nyomában, a kik azóta eltüntek a lépcsőházból s a folyosóra nyiló, hátulsó ajtón át már be is vonultak a Körbe, egy sokat igérő alak ballagott fel a lépcsőn, valami csomaggal a vállán. Ez a titokzatos alak nem állapodott meg az első emeleten, hanem fellépkedett a harmadikra, a hová akkor érkezett meg, mikor Vandrák Károly éppen ünnepies fogadalmat készült tenni, hogy a függetlenségre való törekvéseit ezentul fékezni fogja. A lázadónak ez a kapitulácziója teljesen lefoglalta a Terka figyelmét; ugy, hogy az idegent csak akkor pillantotta meg, mikor már előtte állott.

– Bocsánatot kérek, kisasszony… Grunovszky Vilmos ur?…

Ah, a Burger követje!

– Az első ajtó balra. Ott, ott…

– Köszönöm, kisasszony.

Terkának egy kő esett le a szivéről. Egy-két óra óta őt is megszállotta az aggodalom; a mi nem volt csoda. Ha valaki, ugy ő be volt avatva a Grunovszkyék vagyoni titkaiba. Szegény Margit, hogy ha otthon kell maradnia!… Ezzel a kis balesettel vége volna minden mulatságnak, az övének is. Mert Terka föltette magában, hogy ma este mulatni fog. Mulatni, a mint még soha. Ó, ez a bál!… Ó, ezek az édes rejtelmek, ez a sok, eddig ismeretlen látvány!… Az, hogy csak kivülről fogja élvezni ezt a ritka mulatságot, egy cseppet se rontotta a kedvét. A karzatnak is megvannak a maga örömei, s talán nincs is boldogabb közönség, mint a karzatok és keritések közönsége. Terka meg volt elégedve a neki jutott helylyel. Hanem, hogy ha Margit véletlenül el talál maradni ebből a bálból, ez nagyon megzavarta volna a czirkulusait. Öröme nem lett volna többé zavartalan. Mert hisz akkor ez a bál nem lesz az ő báljuk. Közte és a mulatság között a kapocs Margit volt.

És most, hogy immár megszünt minden kétség s eloszlott az utolsó aggodalom is, hirtelen nagy türelmetlenség fogta el. Alig várhatta, hogy valahára teljes diszben láthassa Margitot; s a titokzatos csomag rettentően izgatta a kiváncsiságát. Igen, de a Vandrákok!

Vandrák Károly, a ki filozóf-lélek volt, ez este ismét gazdagabb lett egy tapasztalattal. Azzal, hogy sorsunk intézésében nem a tulajdon Erynnis-eink játszszák a főszerepet, hanem azok az apró kövek, a melyekbe belé kell botolnunk. Ő, a ki büntetlenül küzdhetett végig véres testvérharczokat, s megtorlás nélkül gázolhatott embertársai gyomrán: kénytelen volt szobaáristomot szenvedni egy báli ruha, az egyetlen dolog miatt, a melyben teljesen és tökéletesen ártatlan volt!

Terka királynét az esti harangszó még az apró udvarfiak és a parányi udvarhölgyek közt szokta találni. Hanem most az egyszer, alig hogy sötétedni kezdett, tudtára adta hiveinek, hogy ma már nem tart többé cercle-t. A várakozásukban megcsalódott kis zenekedvelők élénken tiltakoztak e szándék ellen s az erkölcsi erőben szegényebbek ki is fejezték, hogy az anyai őrszemeket egy ideig még kerülni óhajtják. De Terka nem hajtott az ellenkezés szellemének különböző megnyilatkozásaira. A mit ő egyszer elhatározott, azt ki is vitte.

S mint egy kis libapásztor-lány, szép csöndesen haza terelte a nyáját. Mindegyik ajtóban el-elmaradozott egy pár tipegő, totyogó láb, s végre nem maradt más a kiséretében, csak a két mohikán, a Vandrákok.

Ezeket már valamivel bajosabb volt elhelyeznie.

De Terka, noha immár beesteledett, nem idegenkedett a gondolattól, hogy a két gavallért meghivja magához. Kinyitotta a lakás-ajtót, bement a konyhába és gyertyát gyujtott. A két fiu vigan ment utána. Gyanutlanul, fölemelt fővel léptek a fogságba, mintha csak lakodalomba mentek volna.

A vasuti ellenőr lakása nem volt gazdagságokkal ékes. Nem voltak ott se perzsa szőnyegek, se Fragonard-képek, se drága csecsebecsék, nem volt ott még csak egy kényelmes causeuse sem. Általában, kissé hosszan tartana felsorolni, mi minden nem volt ott, a mi egy jól berendezett lakáshoz szükséges. Sokkal hamarább lehet végezni azzal, hogy mi volt hát ott tulajdonképpen. Egy tekintélyes koru bőr-karosszék, a lakás ékessége; két szekrény, melyekről leüvöltött, hogy »végeladás«-ról kerültek ide; egy O lábu asztal; néhány szomorú és többé-kevésbbé béna szék, fakó, lehetetlen szinü ripsz-szel bevonva; egy valóságos és egy tiszteletbeli mosdó szekrény; a nagy szobában egy nagyon szük ágy, a másikban egy még szükebb; és végül A vadász temetése. De a padló oly fényesre volt kefélve, hogy csak ugy ragyogott; a poharak oly szépen sorakoztak egymás mellé a polczon, mint diszbe öltözött, rendes kis katonák; s a fali óra oly vidáman kakukkolt, mintha csak azt mondta volna: »Ejnye be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt magamat!«

Terka rátette a gyertyát az O lábu asztalra, megtapogatta egy kicsit, hogy nem akar-e még ma összedülni, aztán az egyik, meggémberedett lábat megtoldotta egy kis papir-támasztékkal, s előkereste a Hazánk és Külföld-et. Ezek az előkészületek Vandrák Kálmánnak voltak szánva, a ki a nyolcz órai vonat megérkeztéig szabadon buvárkodhatott honunk és a külföld csodáiban. Gondoskodott Terka a hanyatló rómairól is, de már nem ily anyailag. A testvérviszályok elkerülése végett, de meg a tűzbiztonság szempontjából is, czélszerünek tartotta Károlyt külön czellába helyezni. A fáskamara erre a czélra igen alkalmas helyiségül kinálkozott. A rögtönzött zárka két kis ablaknyiláson át némi világot kapott a szobából, s igy a fogolynak nem kellett teljes sötétségben maradnia.

Terka, a pedagógiai siker érdekében, ugy tüntette fel Károly előtt a fáskamarát, mint javitóintézetet, mely mindenekelőtt a szökési kisérletet torolja meg. De Károly – bármily czimen jutott is hozzá – kézzel lábbal folytatta a passziv ellenállás harczát. Fájdalom, a zsarnokság ezuttal is győzedelmeskedett.

Kálmán ekközben máris elmerült egy őserdő-részlet szemléletébe, mely alatt nagy betükkel ez az aláirás volt olvasható: Tengeri ütközet Lissánál. S Terka, a Károly harsány kiáltozásaiból meggyőződvén róla, hogy minden rendben van, kiment, rácsukta a fiukra az ajtót, s átszaladt Grunovszkyékhoz.

A vezeklő és a megjutalmazott tehát egyformán foglyok voltak. De azért ne mondjuk Terkát igazságtalannak. Terka olyan osztó igazságot gyakorolt, mint maga az Élet, mely ha jutalmaz, nem sokkal különben bánik velünk, mint ha büntet.

Mikor Terka benyitott Grunovszkyékhoz, Vandát találta maga előtt, a ki éppen nagy dologban volt. Az utasitások egész seregét diktálta belé a takaritó lányuk szegény, megrémült fejébe, mely ugyancsak szédült a temérdek tennivaló hallatára.

– … Aztán szaladjon el a fodrásznőhöz; mondja neki, hogy siessen. Visszajövet pedig szóljon be a papához a kávéházba; mondja meg neki, hogy a ruhát elhozták, s hogy jó volna, ha nemsokára ő is hazajönne, öltözködni… Jaj, jó, hogy jön, Teruska.

– Itt van? – suttogta Terka, mintha valami alvó gyermekről volna szó.

– Valahára.

– Felpróbálta?

– Fel.

– És semmi hibája?

– Én nem találok rajta semmit. De ő nagyon nyugtalankodik. Azt mondja, hogy elvész ebben a ruhában. Addig nem is lesz nyugta, a mig Bella kisasszony meg nem vigasztalja. Nekem nem hisz. Hiába erőködöm akármit mondani, csak annyit felel, hogy nekem nincs izlésem. Már magamnak is csak Bella kisasszonyban van a reménységem. Ha neki lesz egy pár dicsérő szava a ruhára: Margit egészen más arczczal állit be a bálba, mint igy… a mikor igazán nem tudom, nem fakad-e sirva az utolsó perczben?… Hisz tudja, mennyire rajong Bella kisasszonyért, s mily vakon esküszik a szavára!…

– Ó, tudom.

– Azért alig várom már, hogy Bella kisasszony átjöjjön. Egy kissé félek ugyan tőle, mert Bella kisasszony, a milyen elragadó teremtés, olyan elkényeztetett és válogatós, s ha Margit észrevenné az arczán, hogy a ruha nem tetszik neki, bizonyosan ugy mennénk a bálba, mintha az orrunk vére folyna. De a ruha igazán csinos, s remélem, tetszeni fog Bella kisasszonynak is. És hogy ha igy lesz, akkor, akkor majd meglátja, Teruska, milyen hirtelen földerül az arczunk, mint hogy ha valami rossz álomból ébredtünk volna fel!

– Azt hiszem, Bella kisasszonyon nem fog mulni… Az igaz, hogy ő nem titkolja el, ha valami nem tetszik neki, de Bella kisasszony is tudja, milyen nagy estéje ez Margitnak, s bizonyosan óvakodni fog őt elkedvetleniteni, ha véletlenül nem is volna elragadtatva a ruhától…

– Megigérte, hogy átjön?

– Meg. Azt mondta, hogy üzenjünk át hozzá, ha majd Margit fel lesz öltözve. Én már most szerettem volna áthivatni, de nem mertem háborgatni; tudom, hogy zongorázik.

– Igen, s ma egy órával tovább tart a gyakorlat, mert leczkét is vesz. De hisz már ide s tova hét óra; s azóta talán már le is őrölte a napi feladatát. Ne menjek át érte?

– Margit éppen erre akarja kérni. Azt az ügyetlen leányt nem meri átküldeni, én pedig nem mozdulhatok, mert Beliczkyék akármelyik perczben betoppanhatnak, és soha se bocsátanák meg, ha nem találnának itthon.

– Akkor hát szaladok.

– Nem… Előbb jöjjön be Teruska, s nézze meg a báli ruhánkat. Kiváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá?

III.

Grunovszky, mikor a cseléd beállitott hozzá a kávéházba, a kártyaasztalnál ült, s az üzenetet olyan ember nyugalmával fogadta, a kit soha semmiféle dolog nem hoz ki a sodrából, s a kinek lelkét a nagy események teljesen illetetlenül hagyják.

– Megyek, leányom, megyek, – szólt s helybenhagyólag biczczentett a fejével.

Kimondta a szóló volátot pagát ultimóval, elvesztette mind a kettőt, aztán előkelő könnyedséggel jegyezvén meg, hogy a pénzt holnap »hozza«, felállott.

– Uraim – szólt a pálinka-boltosokhoz, a kikkel játszott – uraim, első a kötelesség!… A mulatság csak azután következik… Előttem mindig szent volt a kötelesség, uraim. S mondjanak akármit, én már ilyen maradok… Azért, engedelmökkel, távozom, uraim. A viszontlátásra!

Lefujta a kávéházi port ujonan vasalt czilinderéről, kecsesen intett, s aztán oly elegánsan, a milyen csak egy, már pusztán érdemeiből élő tánczmester lehet, kilebegett a kávéházból.

A hogy az utczára ért, egy fiatal emberrel találta magát szemben, a ki a Kerepesi-ut felől jött, s a ki, mint ő, éppen be akart fordulni a kapun.

– Hahó! Biró ur!

– Jó estét, Grunovszky ur.

– Ejnye, be derék, hogy találkozunk! Már egy fél órája azon tünődöm, hogy hol találhatnám meg?! Egy kérésem volna önhöz.

Amaz mintha már hallotta volna ezt a mondatot.

– Kérem, parancsoljon velem.

Grunovszky karon fogta emberét, s megindult vele fölfelé a lépcsőn.

– Ó, ha ön azt hiszi, hogy én most önt fölengedem a negyedik emeletre, akkor nagyon téved! Előbb be kell néznie hozzánk.

– De…

– Semmi de! Csak nem fogja megsérteni öreg barátját?! Ön be fog nézni hozzánk s teljesiti öreg barátjának a kérését.

– Kérem, szivesen rendelkezésére állok. De tartok tőle, hogy terhére volnék a kisasszonyoknak, különösen most, egy-két órával a tánczmulatság előtt, a mikor talán…

– Ellenkezőleg! Éppen az a kérésem, hogy jöjjön és vigasztalja meg azt a szegény Margitot, a ki kétségbe van esve. Azt hiszi, hogy egész éjjel petrezselymet fog árulni. Már, hogy ő, az én leányom! De én hiába beszélek neki, mig önre hallgatni fog. Ó, ne is szóljon, rá nagy hatással van az ön komolysága, meg az a… hogy’ is mondjam?… az a szives figyelem, melylyel irántunk viseltetik… Igen, igen, ön meg fogja tenni nekem ezt a barátságot. Csak nem czipelhetem szegényt félholtan egy mulatságba!

– De, kedves Grunovszky ur, higyje el…

– Nem, semmi ellentmondás! Ön be fog nézni hozzánk. Csak egy fél vagy egy negyed órára, ha tovább nem akar maradni, de meg fog látogatni minket.

– Bizonyára. S megvallom, nem vagyok a nélkül az önző reménység nélkül, hogy sikerülni fog Margit kisasszonynyal megigértetnem – egy-két tourt a bálra. Mert nem Margit kisasszony az, a kinek aggodalmai lehetnének, hogy jól fogja-e magát ott érezni, hanem én, a kinek csak akkor lehet reménységem arra, hogy nem maradok a mulatók közt egyedül, ha Margit kisasszony az uj ismerősök kedvéért nem feledkezik meg a régiekről.

– Ön nagyon udvarias, Biró ur. Nagyon udvarias és nagyon szives. Mintha csak a régi világból való volna. Mert, fájdalom, finom emberek csak a régmultban léteztek; mai napság, uram, olyan ritkaságok, mint a Kohinoor. Igen, uram, sajnálom, de meg kell vallanom, hogy a régi hang, az udvari élet, a finom emberek társas érintkezésének kellemes, nyájas hangja, immár kiveszőben van. Az emberek elvesztették érzéküket a finomságok, a kölcsönös szeretetreméltóságok és ama kedves semmiségek iránt, melyek a hajdani társaséletnek a füszerét tették; a mai emberek önzők, nyersek, kiméletlenek; mindannyi egy-egy kalmár, a ki csak azon van, hogy az amerikai modort illetőleg lehetőleg tulszárnyalja a másikat… Ah, uram, a mai világban nincsenek többé se franczia kertek, se finom pásztorok, nincsenek többé se Tritonok, se amorettek, és a galantéria szelleme… halva, uram, halva!

Mialatt Grunovszky ezt a miveltség-történeti sóhajtást kikerekitette, megérkeztek. A csöngetésre Vanda nyitott ajtót, a ki a rajztanár láttára kissé megzavarodott.

– Bocsánatot kérek, hogy nem vezethetem az urakat a nagy szobába… de Margit öltözködik.

– Ó, kisasszony…

– Addig talán nem veszi rossz néven, ha itt, a kis szobában gyujtok lámpát…

És kinyitotta az udvari szoba ajtaját.

– Megvárjuk, megvárjuk! – szólt Grunovszky, s mialatt Vanda a lámpával bajlódott, igy folytatta: – Te csak eredj hozzá, édes angyalom, s ne is törődjél velünk. Biró ur nem veszi rossz néven.

A rajztanár bizonyitotta, hogy nincs az a dolog, a mit ő rossz néven venne.

Vanda előkeresett valami rejtekből egy pár szivart, melyek láttára Grunovszky nagy szemeket meresztett, ujra bocsánatot kért, hogy ilyen illetlen kénytelen lenni, s kiment a szobából.

– Szegény gyermekek, milyen lázban vannak! – áradozott Grunovszky. – Azt hiszik, ha el találnak késni, összedől a világ. Istenem, milyen boldog is ez a kor, mikor az ember még nem emelkedett tul az efféle kicsinységeken… De ön talán meg is szól engem ezért a bálért?…

A rajztanártól távol volt ez a gondolat; sőt határozottan meglátszott az arczán, hogy egészen másra gondol. De Grunovszky azért zavartalanul folytatta:

– Istenem, meglehet, hogy könnyelmü ember vagyok, de én semmit se tudok megtagadni tőlük. Én a sziv embere vagyok, uram, s ketté vágatnám magamat a gyermekeimért. Szegény vagyok, nem tagadom, nagyon szegény. A város igen rosszul fizeti napidijas segédmérnökeit, s az az épitési vállalkozó is, a kinél csak egy szerencsém volt: önnel megismerkedhetni, fölötte rosszul dijazza fáradozásaimat. Én magam nélkülözések közt élek, nem szégyellem megvallani. De higyje el, uram, képes volnék nappallá tenni az éjszakát, csakhogy a gyermekeim jól érezzék magukat, csakhogy ők élvezzék az élet örömeit, csakhogy ők tánczoljanak, mulassanak, bohóskodjanak… Az ő koruknak boldog kiváltsága az, hogy csak a szinházon, tánczon, mulatságon járjon az eszök; az én koromnak már csak egy élvezete van: a kötelesség nyugodt teljesitése… Mulassatok, tánczoljatok, kedves gyermekek, szőjjétek tovább rózsaszin álmaitokat! Aludjatok! Szerető apátok gondokkal terhes arczczal viraszt fölöttetek!… Mert férfié: az élet gondja. Ó, uram, én nagyon szomoru ember vagyok, nagyon szomoru. Ne itéljen a látszat után. Hogy ha külsőleg vigan, mosolyogva járok-kelek erre vagy amarra, jusson eszébe, hogy ez a mosolygó arcz gyötrelmektől szakgatott szivet takar. A vig külső, a látszólagos nyugalom, a kedélyeskedő könnyedség… mindez csak álarcz, uram. Álarcz, nyomorult álarcz. Nekem pokol van a szivemben.

Elővette széles, fekete szegésü zsebkendőjét s megtörülgette a szemét.

– Igen, uram – szólt halkabban – a pezsgő kedv, a kártyajáték, a ledér dalok, a tréfás versek, az örökös bohóságok… mindez csak álarcz, álarcz!

A rajztanár azt gondolta magában:

– Ha mindez álarcz, jó ember, bizony ugy hozzászokhattál az álarcz-viseléshez, hogy ma talán már magad se ismernél rá az igazi arczodra…

De nem szólt semmit.

– Ne itéljen meg ezért az ellágyulásért – folytatta Grunovszky s rágyujtott az egyik szivarra, melylyel vendégét hasztalan kinálta. – Olyan vagyok, mint az aeol-hárfa, minden csekélység megremegteti a szivemet. Ha a lányom, a kis lányom vigad, én elérzékenyülök, mélabú fog el s könnyek tolulnak a szemembe… De beszéljünk vigabb dolgokról. Velünk tart, vagy csak oda lenn találkozunk?

– A mint gondolja, kedves Grunovszky ur.

– Szeretném, ha Margit az ön karján lépne a bálba. Az ön jelenléte bátrabbá tenné; enyhitené a lámpalázát. Aztán meg igy mindjárt bemutathatnám önt a rokonaimnak. Ó, nagyon kedves emberek! A cousine-om, Beliczkyné, kissé termetes, de igen megnyerő asszonyság. Valami különös egyenesség, sőt mondhatnám: valami katonás van a modorában, de különben igen finom lelkü hölgy. Művelt, gyöngéd érzésü, a régi gárdából való dáma. Fiatal korában igen szerette a költőket és a katonatiszteket. A leánya, Frida, kissé idősecske, de nagyon kedves. A fia, Konrád, is rendkivül rokonszenves fiatal ember, ámbár megbukik minden iskolában. Igazán sajátságos, hogy a tanár urak mily nagy könnyelmüséggel buktatják meg a legjobb házból váló ifjakat, nem gondolva rá, mennyi költséget okoznak ezzel a szegény szülőknek… Ah, jó estét, Terka kisasszony!

– Jó estét, Grunovszky ur. Nini, Biró ur…

– Hogy’ van, Teruska? Hol vannak a gyermekei?

– Ó, már alusznak! Csak a két nagy fiam van fenn. Mit csinál Margit? Öltözködik még?

– Igen. Ki vagyunk zárva.

– Hát maga, Terka kisasszony, nem tánczol ma este?

– Nem. Pedig szeretnék ám. De én csak galéria leszek, ha csak kegyed Biró ur, ki nem jön a folyosóra s meg nem tánczoltat a lépcsőházban.

– Kezet rá, Terka kisasszony.

– Ó, számitok rá – felelt Terka. – Miért ne vegyem ki a részemet a mulatságból én is.

– Pompás kis lány maga, Terka kisasszony – szólt Grunovszky. – Mondja csak, eljönne-e hozzám feleségül?

– Ilyen kis termetü emberhez, mint ön, Grunovszky ur… Dehogy mennék! Én azt akarom, hogy a ki engem elvesz, nagy legyen, mint egy dragonyos-kapitány, s verseket irjon hozzám, szép, holdvilágos verseket. Rhinoczerosz legyen, de könnyező rhinoczerosz.

Mindnyájan nevettek. Terka átment az előszobának kinevezett küssznachti uton s bekopogtatott a lányokhoz.

– Te vagy az, papa? Még nem lehet. Mindjárt.

– Nem. Én vagyok, Terka.

Az ajtót Vanda nyitotta ki, a ki előbb egy fodrot igazitgatott a Margit ruháján.

Margit már fel volt öltözve. A toalett nagyjában készen várta a világ itéletét; még csak a simitás munkája volt hátra. A pontokat rakták fel az i-kre.

– Átjön? – kérdezte Margit szorongva, mikor látta, hogy Terka egyedül lép be.

– Mindjárt itt lesz. Csak azt várja, hogy az olasz kisasszony elmenjen… Jaj, be pompásan áll a ruhád! Igazán remek. Olyan vagy, mint egy kis porczellánprinczessz.

Margit szemrehányó tekintettel nézett Terkára.

– Duruzsolj csak, kedves kis cserebogaram, engem nem csalsz meg. E közt a rengeteg fehér czifraság közt éppen olyan lehetek, mint egy tejbe esett légy.

A kis cserebogár (Terka már egy örökkévalóság óta hordta drap-szinü ruháját) megbotránkozott.

– Te nem vagy a ruháddal megelégedve? De hisz egy kontessz se lehetne jobban kicsipve! Egyébként majd megmondják a szakértők: az urak. Mert tudod-e, hogy már várnak?!

– Megint az a rajztanár! Mindig az a rajztanár! – elégedetlenkedett Margit. – S az egészben az a legboszantóbb, hogy a házbeliek előtt könnyen ugy tünhetik fel a dolog, mintha valami szörnyen érdeklődnék irántam…

– Azt hiszem, ez nem volna se meglepő, se boszantó.

– Ennyit se törődik velem, ni!… És én hasonló érzelmekkel vagyok iránta. De hát akkor mit járogat ide? Jó izlésü ember nem szokott sokat lábatlankodni egy olyan lányos háznál, a hol semmi keresni valója.

– Ó, kérem, azt nem engedem, hogy a rajztanárt bántsd!… Én nem tudom, hogy miért haragszol rá, de annyit mondhatok, hogy nagyon derék ember. És soha se felejtem el azt a szivességet, melyet nekem tett a multkor.

Erre már Vanda is megszólalt:

– S ugyan miféle szivességet tett magának?… Mondja el, Teruska, mert igazán kiváncsivá tett.

Terka elnevette magát.

– Hát nem éppen olyan nagy dolog… hanem a kit kértem rá, annak mindnek volt valami más dolga, és nem tették meg; ő pedig megtette. Most is előttem van az a jelenet, mikor a nagy sietségben összetalálkoztam vele a folyosón. Ugy tiz óra lehetett este; éppen akkor jött haza. – »Mi baj, Terka kisasszony?« – »Biró ur, van egy félórányi ideje?« – »Parancsoljon velem, kisasszony.« – »Az isten áldja meg, kedves Biró ur, szaladjon el a – tudós asszonyért. A masinisztáné nagyon rosszul van, az ura nincs itthon és kívülem egy lélek sincs mellette.« – »Szaladok, kisasszony.« – »Ne haragudjék, hogy ilyen furcsa megbizással terhelem, de már nagyon sok kosarat kaptam.« – »Ó, kisasszony, nagyon örülök, hogy szolgálatára lehetek.« – »A borju-téren lakik, nyolczadik szám alatt.« – »Rögtön itt leszek vele, kisasszony.« – »Ha nem találja otthon, hozzon egyet a Rókusból.« – »A viszontlátásra, kisasszony.« – »A viszontlátásra, Biró ur.«

– És hozott egyet a Rókusból? – nevetett Vanda.

– És hozott egyet a Rókusból. A masinisztáné meg is akarta kérni keresztapának, de nem vállalta el. Azt mondta, hogy a keresztapaság nagy felelősséggel jár, és ő nagyon szegény ember. Hanem igérte, hogy szerez egy vagyonos keresztapát, és szerzett is.

– Ah, ez szép volt! – szólt Vanda.

– Ugy látszik, ti mind a ketten szerelmesek vagytok bele – vetette oda Margit.

– A mi engem illet – felelt Terka, – én határozottan szerelmes vagyok bele. Meg vagyok győződve, hogy nagyon jó ember, s hogy nagyon jó férj lesz belőle.

– Talán el is mennél hozzá feleségül, hogy ha megkérne? – kötődött tovább Margit.

– Ó, behunyt szemmel! – szólt Terka hidegen, és nagy, nyilt szemével ránézett Margitra. Margit egyszerre valami igazitni valót talált a ruháján.

Vanda még egy utolsó műértő pillantást vetett a teljesen elkészült báli diszre, s kimondotta az itéletet, hogy az öltözet kifogástalan, s immár kiállhat minden birálatot.

– Én majd csöngetek az uraknak, hogy bejöhetnek – szólt Terka, s felkapva a toalett-asztalkáról a csöngetyüt, nagy harangszóval ment ki, »szabad«-ot kiáltani, mintha karácsonyfát leső gyermekek várakoztak volna odakünn.

De Margit utána ment, s Terka mögött ő is megjelent az udvari szoba küszöbén.

– Ime, itt vagyok, csodáljanak.

S mókázott komolysággal bókolt. (Nagyon kedvesen tudott hajlongani, s számitott a hatásra.)

– Ah! Ah! – az urak persze el voltak ragadtatva.

Margit a jókedvüt játszotta, valósággal pedig zavarban volt egy kissé. Meztelen karjaival nem igen tudott hová lenni.

– Nagyszerü, felséges, pompás! – sápitozott Grunovszky. – Mondhatom, dusicska, elragadó vagy!

A rajztanár érezte, hogy itt a pillanat, mikor neki is elő kell állania csodálatának valami válogatott kifejezésével. Csakhogy az ő elragadtatása kissé erőtetett volt. Sőt, az igazat megvallva, a báli diszben olyan jelentéktelennek találta Margitot, mint még eddig soha. Margitnak voltak órái, mikor majdnem szép volt. Egy-egy szerény, sötétszinü, házias ruha, különösen a lámpa világa mellett, nagyon ki tudta emelni arczocskájának a finomságait, de ebből a temérdek fodorból csak a két nagy szeme látszott ki. A divatos báli öltözködés a maga hatás-vadászatával csak a pompás alaku és a feltünő arczélü nőknek válik előnyére, a filigrán alakokat és a tulfinom vonásu arczokat agyonzúzza. A restauráczió divata megszépitette a legközönségesebb arczokat és termeteket is, a mi időnk divata csak a szinpadias alakokat és a tüzes vérre valló arczokat kiméli meg. Margitnak csinos volt a termete is, s a házi ruhában nem tünt fel, hogy egy kissé kicsiny. De ebben a báli öltözetben csak egy cseppség volt az egész leány. Vonásainak a grácziája sem érvényesült e gyilkos diszben. Azoknak a nőknek, a kiknek égő fekete szemük és ébenszin hajuk van, ha csak egy kissé csinos vonásuak, óvakodniok kell a fehér szinektől, mert ebben a merész ellentétben az arcz rendesen elmosódik, s a hatás-szerzés nagy feladata egyedül a termeté marad.

Nem, Margitnak a nagy toalett semmi esetre se vált előnyére.

És a rajztanárnak eszébe jutottak azok az ismeretes külvárosi alakok, a kik nagyon megnyerő kis jószágok tudnak lenni, a mig mezitláb, egy szál vörös szoknyácskában botorkálnak az utczán: de ha a bérmálásra kiöltözve, fehér tulle-anglais-ban, felvirágozva és felpántlikázva koczognak a templom felé, szegényes czifraságaik nevető nyomoruságával belé markolnak a szivünkbe, és álmodozóvá tesznek.

Hanem aztán elszégyelte magát ezért a gondolatért. Ha meglátszik az arczán! Ha megcsalatkozását nem képes eltitkolni, s a leány aggodalmas tekintete meglepi az ő szemének áruló beszédét! Micsoda durva ügyetlenség volna ez! Megszomoritani, kedvetlenné tenni egy szegény kis leányt, a ki első báljába megy!

És becsületes, hazugsághoz nem szokott szemét ráerőtette a kegyes csalásra. Igyekezett szinészkedni tekintettel és szóval, a hogyan csak tudott. Gratuláló szókat keresett, és tette, mintha el volna bájolva. Hanem nagyot lélekzett, mikor tul volt rajta.

– Hát igazán nem vagyok egészen csunya?… Csakugyan türhetően áll rajtam a ruha?

Margit belement a lány-vesztőbe. A mint hogy nincs is az a leány, akármilyen eszes, a ki a legelső ügyetlen hazugsággal meg ne fogassa magát, ha a szépségéről van szó.

Grunovszkyn erőt vett a lelkesedés.

– Ennek a bálnak te léssz a királynője! Mindenki csak téged fog nézni s mindenki csak rólad fog beszélni. És hogy ha majd vénségemet szomoruan hordozom körül a szép ifju párok seregében, én rám is ujjal mutogatnak majd az emberek: »Ez az az ördöngős Grunovszky, a kinek olyan átkozottul szép leánya van!«… Ó, aranyos babám, hadd csókoljam meg a kezedet!

Elfelejtette, hogy tegnap este, méltó haragjában, akkorát ütött az aranyos baba arczára, hogy egy fél óráig piros volt a helye.

Átmentek a nagy szobába. Vanda kinyitotta az ablakot, s engedelmet adott az uraknak, hogy csak füstöljenek bátran. A rajztanár nem élt az engedelemmel.

– Látod, Margit, a nagy aggodalom hiábavaló volt. A hatás tökéletes.

– Ó, a legszigorubb biráló még hátra van – szólt Margit.

– Kicsoda? Bella kisasszony?

– Természetesen. Alig várom már, hogy jöjjön.

– Ó, Bella kisasszony helyben fogja hagyni a mi itéletünket – erősködött Terka. – Neki olyan finom izlése van, hogy nem is lehet más véleménye, mint a mi zsinatunknak.

– De hát hol van Bella kisasszony? – kérdezte Grunovszky.

– Mindjárt itt lesz. Mihelyt elvégződik az olasz órája.

– De hát ki az a Bella kisasszony? – szólalt meg a rajztanár.

– Hogyan? Ön nem ismeri Bella kisasszonyt?

Ezt négyen kiáltották, egyszerre.

– Nem, nem, hiába néznek rám olyan csodálkozva. Fogalmam sincs róla, hogy kiről beszélnek.

– Ön nem ismeri a legszebb lányt a házban? – csudálkozott és botránkozott Margit.

– Ah, az lehetetlen. Talán csak a keresztnevét nem tudta?…

– Ó, bizonyosan látta számtalanszor! Hisz már az is furcsa, hogy soha se jutott eszébe: megtudni a nevét…

– Tessék elhinni, hogy én soha, egy pillanatra se láttam a házban olyan hölgyet, a kinek nem tudtam a nevét s a kinek a nevére kiváncsi lehettem volna. Többet mondok: nem is hallottam olyan lakónak a nevét emlegetni, a kit legalább látásból ne ismertem volna.

– Ön soha se hallotta Völgyessy kisasszonynak a nevét?

– Nem, nem hallottam.

– De, Biró ur, ha kinéz a szobájából s letekint a harmadik emeletre, éppen az ő ablakaikra lát… Igen, igen, éppen oda lát.

– Bocsánat, de ott Worms kapitányné lakik.

– Persze. Worms kapitánynak az özvegye édes testvére Völgyessy kisasszonynak.

– Ah, tehát arról a rejtelmes hölgyről van szó, a ki egész nap zongorázik?

– Arról. És ön csakugyan nem látta ezt a hölgyet soha?

– Nem én. Annyit hallottam, hogy a kapitányné valami rokonával lakik, s megvallom, a temérdek szimfónia hallatára némi részvétet éreztem az ismeretlen iránt, a ki minden délutánját Beethovennel kénytelen tölteni. De látni nem láttam soha.

– Pedig már van egy fél éve, hogy ön a házban lakik?

– Több mint fél éve. És legény-emberhez képest eleget ülök itthon.

– Bizonyára… No, ez csakugyan eredeti. Igaz ugyan, hogy ők nem igen mutatkoznak a folyosón… Látni való, hogy a környezetüktől idegenkednek egy kissé. Ez a sok mindenféle szegény ember, a kit itt olyan közelről kell látniok, nem az ő világuk. Valaha jobb sorsban voltak.

– Völgyessy… Völgyessy… Mintha valaha sűrűn hallottam volna ezt a nevet.

– Az apjok miniszteri tanácsos volt, s azt hiszem, vagyonos ember.

– Nem, nem ő rá emlékeztem. Talán csalódtam.

– Többet mi se igen tudunk róluk. Annyi bizonyos, hogy mióta itt laknak, nagyon visszavonultan élnek. Nem járnak senkihez, s a házban is csak mi velünk érintkeznek. A kapitányné nem valami bizalmaskodó természetü, s Bella kisasszonyt nagyon büszkének mondják. Egyébiránt mindjárt meg fogja ismerni, mert ha nem csalódom, itt van.

Vanda elhallgatott; mintha lépések neszét hallotta volna. Margitnak eszébe jutott, hogy az előszoba sötét; ki akart menni a vendég elé. De ekkorára már az ajtó felnyilt, s a küszöbön megjelent Bella kisasszony.

Egy barna hárász kendő volt a vállán, egy ama szegényes tárgyak közül, melyek az idők során valósággal külön egyéniségekké válnak; melyekről a folytonos használat lekoptatta a gyári egyformaságot; melyeket mintha megváltoztatott és megőrölt volna a sok esemény és viszontagság; s melyek, mintha lassan, észrevétlenül áthasonultak volna gazdáikhoz, a miként párjához az öreg hitestárs. Egy ama szegényes tárgyak közül, melyek mintha élnének, és sok, sok szomoru dologról tudnának beszélni.

Mint egy didergő madár, mely összehúzza magát a tollai közé, fázékonyan húzta be a nyakát a kendőjébe; és a rajztanár legelőbb is ezt a kendőt pillantotta meg. Hanem mikor a többiek siettek az ablakot betenni s a barna hárász-kendőből kibukkant az irigyen takargatott arczocska, a rajztanár megfelejtkezett a szegénységről, melyet látott, s álmélkodva tekintett a leányra, mint valami jelenésre.

Persze, hogy látta ezt az arczot valaha! Csakhogy rámában. Órákat töltött előtte a Salon Carré-nak nevezett bucsujáró helyen és nem tudott betelni szépségének a látásával.

Igen, látta már ezt a közönbös, hiú, szép fekete szemet, melyben oly mondhatatlan bűbáj ragyog; ezt a vörösbe játszó, aranyszin hajat, melyet a természet nem tud másodszor a földre varázsolni s melyet a művészet csak egyszer lopott meg; a vonásoknak ezt a harmóniáját és égi tisztaságát, mely a pogány idők óta csak egyszer jelent meg a világon; ezt a csodás, tökéletes szépséget, melynek láttára az ember csak egy vágyat érez: leborulni előtte.

Igen, ez a Laura de’ Dianti, az illatszerfiolás leány, a kinek két tükör kell, hogy kellőképpen csodálhassa magát, a ferrarai herczeg imádottja, vagy Tizian kedvese, bárki, de egy élő része az örök szépnek!

Igen, ez ő, ha nincs is rajta zöld bársony ruha, mint volt a Salon Carré-ban, ő, hogy ha álöltözetben is, hogy ha világ csúfjára ilyen szegényes kendő fedi is a vállát!… Ó, be nem illett ez a szegényes kendő ahhoz a pompázó arczhoz!

Végig ment a szobán, s mint egy elkényeztetett királykisasszony, mindenkihez intézett egy-két szót. Ó, ez az alak! A jelen idők divatának hitvány mesterkedése nem volt képes teljesen megőrizni ennek a termetnek a titkait! S az az isteni erő, melyet csak a Szépségbe, a diadalmas Asszonyi Szépségbe oltott belé az égi akarat, meglepte közelségével az elragadott ember képzeletét.

És a rajztanár arra gondolt, hogy ő egyszer festő volt vagy legalább festőnek képzelte magát.

Grunovszky nagy buzgalommal tolta előbbre a hintaszéket, melynek kopottas halvány-kék selyme szebb időkről beszélt, Vanda sietett meggyujtani egy második lámpát, a rózsaszin japáni lámpát, melyet Grunovszky nemrég egy nagylelküségi rohamában vásárolt, Margit pedig, a ki szemmel láthatóan el volt fogódva, aggódva kérdezősködött: hogy ne füttessen-e be a kandallóba?

Bella kisasszony kegyesen intett, hogy: nem, s helyet foglalt a hintaszékben. Biztatta Vandát, hogy soha se fáradjon miatta; aztán látva, hogy körülötte mindnyájan talpon vannak, bátoritani kezdte a hölgyeket és urakat:

– De hát üljenek le, kérem.

Margit, mintha valami restelni valóról lett volna szó, a min végre is tul kell esni: idején valónak találta bemutatni a rajztanárt.

– Engedje meg, Bella kisasszony, hogy egy jó barátunkat mutassam be önnek. Biró Jenő ur.

Inkább csak a szemével intett, hogy látta és tudomásul vette; a fejecskéjét arra felé forditani szükségtelennek találta. Igy tenne a csillag, ha bemutatnának neki egy földi férget, a ki szerelmes belé.

Megszólitással nem tüntette ki az ismeretlen egyént. Figyelme egészen a Margité volt, a kit, mint egy képet, távolabbról kivánt szemlélni.

– Álljon egy kicsit arrább, Margitka. Igen, ugy, ugy… De hisz ez a ruha kitünően van csinálva!… Nem, nem lehet ellene semmi kifogás. Ej, e szerint ez az önök Burgerje ritka ember! Valóságos kis Laferrière! Nagyon kedves, igazán nagyon kedves…

Margit elpirult örömében.

– Laferrière-ről jut eszembe… Grunovszky ur, elvárom az ön lovagiasságától, hogy megszerzi nekem valami kávéházból a Life utolsó számát. Tegnapelőtt a fogorvosnál voltam Gabriellával; ott láttam.

Mosolygott. Az ismeretlen egyén meggyőződhetett róla, hogy az, a kiért a fogorvoshoz mentek, nem ő, hanem Gabriella volt.

– Egy gyönyörü fototípia van benne, a melyet nagyon szeretnék… Miss Illandudno… hisz tudják, a portlandi herczeg miss Illandudno-ja… nagy toalettben, mely Laferrière-nek a remeke… A miss ugyan már jóval tul van a bimbó-korán, de a ruha, az felséges!… És poétikus!… rendkivül poétikus!

Az ismeretlen egyén, ha akarta, megjegyezhette magának, hogy az ő részére csak egy poézis létezik: a selymek és a csipkék poézisa.

Grunovszky bizonykodott, hogy elő fogja teremteni a Life-ot, ha kell, a föld alól is.

(Megvillant a fejében az a merész gondolat, hogy Vanda bizonyára nem haragudhatik meg, ha a költségekből megtakarit majd magának egy pohárka fáradságfelejtető pálinkát. De aztán nemesen elutasitotta magától ezt a gondolatot.)

A hárász-kendős kis előkelőség tovább fecsegett. A selyem, a csipke meg az ékszerek ott voltak minden harmadik szavában. Ugy beszélt róluk, mintha ez volna az egyetlen téma, a melyről beszélni érdemes. Tulságosan marquise volt, ez volt az egyetlen hibája. Egy igazi marquise soha se tökéletes.

A rajztanár nem igen hallgatott rá; Terkával és Vandával beszélgetett. Hanem azért egy párszor eltévedt a szeme; s e tévedésért nem is érzett valami nagy bűnbánatot.

Nemsokára ajánlotta magát, s búcsuzóra kapott egy leereszkedő pillantást attól az elbizakodott, hiúságokkal teli nagy babától is. És kimenőben igy elégedetlenkedett magában:

– Milyen kár ezért a szép leányért! Az ilyen léhaság az ő helyzetében rendesen végzetes…

De aztán megrótta magát ezért a rossz gondolatért.

A rajztanárnak volt egy jó tulajdonsága, a mi különben igen ritka dolog: az, hogy magamagával szemben őszinte szokott lenni. És e pillanatban tetten érte magát. Végre is, mit tud ő erről a szép kis teremtésről, hogy ilyen hamarosan megitélte magában?! Mintha biz ezt az egy pár léha szót nem sugallhatta volna a gyermekesség és az ártatlan hiuság is!… Sőt eltalálhatta volna, hogy igy van, mert hisz ennyire nem közlékeny senki, csak egy egészen gyermeki lélek!… Igen, igen, igazságtalan volt. Szükségét érezte, hogy megrójja magában ezt az ismeretlent, mert elégedetlen volt – magamagával.

Természetesen, boszankodott magára, mikor észrevette, hogy a tekintete minduntalan visszatéved ehhez a leányhoz, a ki egy félórával ezelőtt még ismeretlen volt előtte. Mintha bizony nem volna egyéb dolga, mint belé bolondulni a legelső szép arczba, a ki az utjába vetődik!…

Persze, hogy a leány szép és méltó a csodálatra, az tagadhatatlan. De ok ez arra, hogy ő rögtön rajta felejtse a szemét!?… Mikor életének a tervéből ki van zárva minden legcsekélyebb ostobaság, minden léháskodás?!…

Szó sincs róla, méltán neheztelte uri énjétől, mikor azon lepte meg, hogy olyan tulságosan sokat foglalkozik ezzel a csinos jelenséggel… De ha önmagára boszankodik, ebből az következik, hogy, ha pusztán bensejében is, azon a csinos kis teremtésen álljon boszút?!… Eh, szégyeld magadat, vén fiu!

– Ha még sokáig gondolkozom róla, azt is le fogom tagadni magam előtt, hogy szép!

Kinevette magát.

IV.

Egy pár perczczel azután, hogy a rajztanár felment a lakására, Margit egyedül maradt a nagy szobában Bella kisasszonynyal. Terka haza szaladt megnézni: hogy a Vandrákok nem csináltak-e valami elképzelhetetlen zsiványságot, Grunovszky papa lement borotválkozni, Vanda pedig visszatért az udvari szobába, hogy elrakja a bevasalt fehérneműt.

A szép Bella még mindig ott ült a hintaszékben, s A kis grófnő-t lapozgatta. A kendő ismét a vállán volt; fázott. Margit éppen akkor tette be az ablakot.

– De igazán, engedje meg, hogy befűttessek…

– Nem. A leány már elment, s Vanda képes volna rá, hogy maga rakjon tüzet. Nem, köszönöm. Miattam ne csináljanak maguknak semmi alkalmatlanságot.

– De higyje el, semmi alkalmatlanság!… Különben a leány még itt van, és igy…

– Nem, nem akarom.

Az ablakot a Bella kedvéért kellett kinyitni. Grunovszky ugyan eldobta a szivarját, mihelyest Bella megjelent, de alig hogy magukra maradtak, Bella megvallotta, hogy a füst nagyon bántja a torkát.

– Édes, szép kis Bella, ne haragudjék ám! Különösen most ne, mikor egy nagy, nagy kéréssel közeledem magához…

Margit elővett a kanapéról egy bársony-párnát, letette a hintaszék mellé, és báli toalettjében oda telepedett Bella királynő trónjának zsámolyához.

– De Margit, mi jut eszébe? Tönkre teszi a ruháját!…

– Eh, bánom is én!… – Valami előérzetem van, hogy ugy sincs nekem maradásom ebben a bálban… Különben olyan okosan ültem le, hogy majd meglássa, a legkisebb gyűrődés se lesz a ruhámon.

– Ugyan az isten áldja meg, Margit, keljen fel, a mig…

– Nem, nem, hagyjon itt!… Ugy szeretnék szépen, nagyon szépen hizelegni magácskának!… Ugy szeretném, hogy ha meg volna elégedve velem!…

Bella elnevette magát.

– Margitka, maga éppen ugy tesz, mint valami gavallér. Hisz ez valóságos udvarlás!…

– Igen, igen, engedje meg, hogy egy kicsit udvaroljak az én szépemnek, az én herczegnőmnek!…

– Ej, hisz ennek a gonoszkodásnak csakugyan olyan szine van, mintha maga valami nagy dolgot akarna kiármánykodni tőlem.

– Igaza van, én nagy dolgot akarok, olyan nagyot, hogy alig merek előállani vele…

– És tőlem?!… Igazán nem értem. Hát tehetek én valakiért akármit a világon?!… Hisz nekem semmim és senkim. Szegényebb vagyok, mint a Hamupipőke, mert neki legalább volt egy jóságos tündére, a ki szépen ellátta piros czipőcskékkel; az én czipőimről pedig nem gondoskodik senki, s már napok óta reszketek, hogy az én saját külön tündérem, Fürst Regináld ur a nyakamra találja küldeni a számlát. S én tehetnék valami nagy dolgot magáért?! Mesebeszéd. Ha talán Gabriella…

– Nem, nem. Egyedül az én szép herczegnőmtől függ. S ő megigéri nekem előre, hogy teljesiteni fogja a kérésemet… Megigéri, ugy-e?

– Csak igy vaktában?… Mikor el se tudom képzelni, miről lehet szó?

– Igen, csak igy vaktában. Igérje meg!… Ugy-e, megigéri? Meglássa, nem élek vissza a jóságával. Igérje meg hát, mert addig nem merek beszélni.

– Ah, gondolom már, mi járhat a fejében! Maga talán megtudta, hogy Gabriella meg én, még a régi időkből, ismerősek vagyunk a mindenható Nagy Viktor leányával, s most azt akarja, hogy menjünk el hozzá, s az ő közbenjárásával beszéljünk a hatalmas papával valakinek az érdekében… Hát az igaz, hogy én ismerem Adrienne-t. Együtt voltunk a Sacré-Coeurben, s akkor nagyon szerettük egymást. De, fájdalom, szegény Margitom, ma már erre az ismeretségre sem lehet számitanunk. A multkor találkoztunk vele az Andrássy uton; mikor messziről megláttuk, meg akartuk szólitani, de aztán észrevettük, hogy szándékosan félrefordul s ugy tesz, mintha nem látna minket.

Margit a fejét rázta.

– Nekem nem befolyásos ismerősökre van szükségem, hanem magára az én szép herczegnőmre. És ha ő nem akarja nekem megigérni…

– Dehogy nem igérem meg!… Már csak azért is megigérem, mert olyan kiváncsivá tett, hogy ki sem mondhatom.

– Ah, köszönöm, köszönöm! – kiáltott fel Margit s örömében a nyakába ugrott Bellának. – Tehát: Grunovszky ur és leányai számitanak rá, hogy a nevezett papa születésnapján, e hó huszonnyolczadikán, este hét órakor, szerencsések lesznek házukban tisztelhetni Völgyessy Bella kisasszonyt és kedves nénjét, a kiknek előre is ezer köszönet, hogy…

Bella ijedten szólt közbe:

– De, Margitka, ez lehetetlen! Maga tudja, hogy…

– Igen, én tudom, hogy nem járnak senkihez, s hogy nem fogadnak el semmiféle meghivást, különösen nem az olyan kicsi emberektől, mint Grunovszkyék…

– No, hallja!…

– Igen, én mindezt tudom, s azért mégis megvan az a reménységem, hogy az én szépem megtartja vakon tett igéretét, s nem hagyja cserben az ő legrajongóbb tisztelőjét, a kit igen, de igen elszomoritana, ha minden várakozás ellenére mégis megvetné az ő szerény és félénk meghivását.

– Higyje el, Margitka, lehetetlenséget kiván. Én nagyon köszönöm, hogy ránk is gondoltak… de maga épp oly jól tudja, mint én, hogy Gabriella nagyon beteges, s hogy e miatt nem mehet sehová, különösen sok ember közé nem…

– Ó, képzelheti, hogy nem lesznek sokan. Hisz nem is férnénk.

– Ha öt-hat ember ül együtt, Gabriellának az már sokaság. Maga tudja, mennyire ideges szegény. Ott, a hol mulatnak, Gabriella nem lehet jelen. A vidámság, az eleven beszéd Gabriellát rendkívül felizgatja, s már egy párszor megesett vele, hogy siró görcsöket kapott egy lármás, bolond zenedarab miatt, melyet a czigányok hozzánk közel játszottak el.

– Akkor hát átjön egyedül…

– Egyedül?! Mit képzel?!

– Itt a házban?! Miért ne?! Ha akarja, elmegyünk magácskáért mindnyájan, az egész hölgyközönség – különben csak Beliczkyék lesznek itt – s haza is kisérjük, hölgyek és urak, az egész társaság.

– Megvallom, Margitka, nem tudom kitalálni, mért akarja ilyen makacsul, hogy én is magukkal töltsem azt az estét?! Hiszen mi akkor vagyunk együtt, a mikor akarjuk! Mért kell itt lennem, éppen akkor, mikor maguk családias körben fognak mulatni?!…

– Megmondom őszintén. Nekem azért kell akkor az én szép herczegnőm, mert nem akarom, hogy az az est valami gyászos, kisérteties, türhetetlen est legyen. Nem akarom tudniillik azért, mert itt lesz… valaki, a ki előtt rengetegül szégyelleném, ha mi köztünk rosszul érezné s végtére agyon unná magát. Halálra restelleném, ha ez az ember kénytelen volna megszökni tőlünk, hogy valahára lélekzetet vehessen. Én csak igen kevéssé ismerem; de annyi bizonyos, hogy világot látott ember, s ugy látszik, hogy megfordult már jobb körökben is. Tudom róla, hogy akarata ellenére, kedvetlenül jön hozzánk, inkább csak azért, mert nem szeretné ezt a szegény Vandát megbántani. S már most mi ezt az embert olyan kedves társasággal lepjük meg, a minő a Beliczkyéké? Előre borzadok, ha arra gondolok, mint kell majd pironkodnom, ha Beliczkyék és a papa, a ki az első pohár bortól fel szokott vidulni, elkezdenek ezzel az emberrel bizalmaskodni. Az én szép herczegnőm jelenléte megóvna ettől a szégyentől, s olyan becsületet szerezne a Grunovszky-háznak, a minőben már régóta nem volt része szegénynek… Pedig nem mond »nem«-et, ugy-e? Teljesiti ezt a nagy kérésünket? Mert Vanda is kéreti…

– Nem mondok nemet. De ma még igent se. Előbb beszélnem kell Gabriellával. Hanem mondja, Margitka, ki ez az ember, a kiről szólott?

– Az, a kit az imént bemutattam.

– A rajztanár? Ejnye, nem néztem meg. Kár. Nem hittem, hogy ilyen jelentékeny figura.

– Ó, nagyon jóravaló ember. És, ugy látszik, nem is akárki.

– Azt képzeltem, tizig se tud olvasni.

– Annyi bizonyos, hogy nem keresi a feltünést.

– S hogy cseppen ez az ember igy egyszerre a házba?

– Hát csak úgy, hogy a papa pisztolyt fogott rá: »Életedet, vagy vedd feleségül a leányomat!«

– És ő? Nem ugrik?

– Meghal, de nem adja meg magát.

– De hát miért jár akkor ide?

– Maga se tudja szegény, hogy’ került a krédóba. Talán puszta udvariasságból. És most már jó képet csinál a rossz játékhoz, vagy jobban mondva nem csinál semmiféle képet, s ugy tesz, mintha észre se venné, hogy vulkánokon jár. Ez rá nézve is, ránk nézve is méltóságosabb. Ó, én nagy hálával vagyok iránta, mert egyszerüen a faképnél hagyhatna bennünket, s ő e helyett szép csendesen, alig észrevehetően menekül, nagy fáradsággal diplomatizálva, hogy se minket ne sértsen, se magát le ne kösse.

– És ha mégis belébonyolódnék?… Vallja meg, Margitka, elmenne-e hozzá feleségül?

– Ó, nem olyan viasz-ember az, a ki mást tesz, mint a mit akar. De nem is türné az önérzetem, hogy belébonyolódjék. Higyje el, kis herczegnőm, ha egy szép nap esküvőre menet, száz lépésnyire a templomtól, feltámadna bennem a gyanu, hogy az az ember ott a másik kocsiban most tán azt gondolja magában: »Engem lefőztek!« – képes volnék kiugrani a kocsiból s a lovak elé vetni magamat. Hisz igy is kétségbeesetten erőködöm megértetni ezzel az emberrel, hogy: »Nem én, hanem a papa… Mosom a kezemet…« Néha ugy tetszik, mintha megértene, s azt mondaná magában: »Szegény leány!« Pedig hát ez a tudat is elég megalázó. Tegnap megint nagy jelenetünk volt a papával. Én tiltakoztam minden születésnap, s minden rajztanár ellen, a ki csak a világon van. A papa egészen kikelt magából. Mind a hárman nagyon sokat sirtunk, mert mi, ha családi körben vagyunk, mindig csak sirni szoktunk. Leszavaztak. Az én emberem most azt mondja magában: »Kolduséknál bál lesz!« És előre fázik ettől a mulatságtól. De én nem akarom, hogy ő itt azt se tudja: kin szánakozzék jobban, rajtam-e vagy magamagán? Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy el legyen kábulva, el legyen varázsolva, hogy ez az este emlékezetes legyen előtte, és czélomat elérem, mert magácska itt lesz, itt lesz, itt lesz!

– Ohó! Maga kitért az én kérdésem elől. Pedig nem engedem el a választ. Azt szeretném tudni, hogy ha ez az ember véletlenül mégis bele szeretne magába – istenem, ez olyan könnyen megtörténhetik! – elmenne-e hozzá feleségül?

– Hogy elmennék-e hozzá feleségül? Persze, hogy elmennék. Férjhez mennék én az ördöghöz is, ha olyan szives volna, és a maga jószántából kiszabaditana ebből a rettentő helyzetből! Azt hiszi, nem untam meg még eléggé ezt a temérdek nyomoruságot? Bocsánat, torkig vagyok vele. Micsoda élet! Az örökös hazugság: »A papa nincs itthon!«… a hitelezők, a kik olyan hangosan fenyegetőznek, hogy a szomszédban mindenki meghallja… az alázatos látogatások a világ összes Fürstjeihez és Grafjaihoz: »csak még egy pár heti türelemmel tessék lenni; a jövő elsején mindenesetre«… a szemérmes besurranások a zálogközvetitőhöz, az udvari ajtón keresztül, az utolsó ezüst-kanalakkal a zsebünkben… a végrehajtások, s a házmester kérlelése, hogy hunyja be a szemét… a háziur, a ki a szemünkbe mondja, hogy jövőre kikerget bennünket… mindig és mindig ez az örökös rókatáncz!… Aztán ezek a rettenetes, véget nem érő, hiábavaló énekleczkék!… A szemtelen Rubini, a ki czélzásokat tesz, hogy ha okos akarnék lenni, ő hires, ünnepelt művésznővé tudna tenni… Meg a másik, a ki nem ilyen szemtelen, de éppen ilyen ostoba… Ezek a gavallérok, a kiket ki kell dobni s a kik elviszik az utolsó pénzünket… És most ez az őrült hajtóvadászat egy férjre, a hallali a legnemesebb vadra, a közös nagy eszme és közös csatakiáltás: »Egy országot egy férjért!«… S mindehhez: látni ezt a szegény Vandát, a ki akárhányszor fejfájást szinlel és hősiesen koplal, csakhogy én éhen ne maradjak!… Ah, ha találkoznék egy olyan ember, a ki megszabaditana ebből a pokolból! A kinek nem volna egyéb kivánsága, mint hogy magáénak mondhasson az oltár előtt, s aztán eltartson becsületesen, tisztességben!… Persze, hogy hozzámennék! Bicziklin rohannék hozzá!

– Akkor is, hogy ha nem szeretné?!… Hozzá menne szerelem nélkül is?

– Szerelem! De hát ki beszél itt szerelemről? Micsoda szerelem? Hát szerelem is van a világon? Nem tudom. De hogyha csakugyan volna, mit tartozik a szerelem mi ránk?!

Fölvette A kis grófnő-t, mely ott hevert a Bella lábánál, s elhajitotta a szoba másik sarkába.

– A szerelem ezeknek az embereknek való, a kik kastélyokban laknak, az idejükkel nem tudnak mit csinálni, s a lovagló séták meg az ebéd között megkivánnak egy kis izgalmat… Azoknak a leányoknak, a kiknek félmillió a hozományuk, meg azoknak az uraknak, a kik délután vadgalambszin keztyüben járnak, s a kiknek nincs más hivatásuk, mint hogy mindenkor készek legyenek életre-halálra megverekedni az erdőben alvó szépért, és önfeláldozóan ugrálni le a tornyokból, ha arra kerül a sor… A szerelem fényüzés, édes kis herczegnőm; nem nekünk, szegény leányoknak, való. Ó, nem magáról szólok, szép kis Bella! Maga – az egészen más. Maga oly szép, de oly szép, hogy a szépsége hatalmával fölébe emelkedik a félmilliós kisasszonyoknak. Ha valakit ilyen tüneményes szépséggel áldott meg az isten, mint önt, az ura kincseknek, sziveknek és életeknek. Magához nem érnek fel a mi nyomoruságaink. Magáért versengeni fognak az előkelők és a gazdagok, a kik oly őrülten fogják imádni önt, hogy meghalnak, ha megtagadja tőlük a mosolyát. Magáért aranyos hintóban fognak kérőbe jönni tábornokok és herczegek; s tűzlábu paripák fogják a templomba röpiteni. Maga sziveken fog tiporni, szépséges Bella, és boldog lesz az a hatalmas ember, a kit kiválaszt a sok versengő közül.

Bella behunyta a szemét, ugy hallgatta.

– De mi – folytatta Margit – a kik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán közönségesek és egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről?! A szerelem egy kis meztelen kölyök, a ki csak meleg, kényelmes termekben érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény… Még csak az kellene, hogy belé bolonduljunk valakibe! Isten őrizzen minden igaz lelket! Ó, el tudom képzelni, micsoda érzés lehet az, látni: hogyan menekül a sánta szék meg a kopott bőr-diván láttára finnyás gavallérunk, az eltévedt udvarló, a ki eddig csak a báli egyenruhában ismert bennünket, s a kinek mélázó szemébe nagyon mélyen találtunk tekinteni!… Ő fut, a hogy’ a lába birja, s nekünk a szivünk szakad utána! Köszönöm szépen! Vagy észrevenni: hogy az az ember, a kin a tekintetünk a legszivesebben nyugodott meg, mikor körülnézett nálunk, egy nagyot sóhajt és lemond! Ebben az okos elhatározásban kimerült egész férfierélye. És nem is lehet rossz néven venni tőle, hogy igy cselekszik. Mindössze kilenczszáz forint a fizetése, s tizenhét év telik belé, mig valóságos miniszteri fogalmazó lesz belőle. »Isten önnel, én szerelmesem. Vezérelje lépteit az ég, s csináljon minél jobb partit, hőn kivánom; remélem, ön is minden jót kiván nekem, s imádkozik értem, hogy a gazdag vasárus észrevegye kaczérságaimat. Isten önnel; hogy ha még egyszer találkozunk, számithatunk rá, hogy költői hangulatban leszünk mind a ketten!…« Eh, nyomoruság!… S meglehet, hogy a nyomoruságok közül nem is ez a legnagyobb. Hanem az, ha a feleségévé lettünk egy nagyon könnyelmü, vagy nagyon önző, vagy talán csak lágylelkü embernek, s azzal, a kit szeretünk, ujra kezdődik a komédia: »A férjem nincs itthon«… »Jövőre minden bizonynyal«… meg a zálogház, és a többi. Ó, nem győzök eleget könyörögni az Istennek, hogy legalább a szerelemtől óvjon meg, ha már egyébből kijutott a részem!…

Elhallgatott. Kezét összekulcsolta a térdén, s a sarokba nézett, a hol A kis grófnő számkiüzötten buslakodott.

Bella előbbre hajolt a hintaszékből s halkan, szinte félve, igy suttogott Margithoz:

– És, mondja, nem találná borzasztónak, oly közel, oly egészen közel lenni egy férfihoz, a kit nem szeret?…

– Nem, nem találnám borzasztónak. Ha akadna egy ember, a ki megszeretne, kiragadna ebből a csúfos szegénységből és szabad akaratból, a nélkül, hogy valaha megbánná, feleségül venne – igyekezném őt megszeretni s minden esetre ugy tisztelném és félném, mint az Istenemet. Hűséges és engedelmes cselédje lennék s nem ismernék más akaratot, csak az övét. Végtelen hálát éreznék iránta s egy pillanatra se felejteném el, hogy méltónak talált magához. És hogyha a szerelem később mégis belopóznék a szivembe s észrevétetne velem egy – másik embert, soha se bocsátanám meg ennek az embernek, hogy a templomból – elkésett, és soha se felejteném el amannak, hogy ő – ott volt.

Bella nem szólt semmit. Hátra dőlt a székbe, s összehúzta a nyakán a kendőt.

– Fázik?

Bella nem felelt a kérdésre. Hanem azért megszólalt s kegyes leereszkedéssel tegezni kezdte Margitot:

– Nincs igazad. Egy ember, a kit nem szeretsz, s a ki akkor csókol meg, a mikor akar!… A ki urad és parancsolód, ő rendelkezik, és te engedelmeskedel!… Nincs igazad, ez borzasztó. Annál borzasztóbb, minél gyöngédebb, minél szerelmesebb az a másik. És nem is panaszkodhatol. Mert eladtad magadat. Ha a tisztességért is, de eladtad magadat.

Margit nem értette ezt a váratlan ellenvetést.

– Te, mutatok neked valamit – szólt Bella.

És kivett a zsebéből egy összegyürt levelet.

– Olvasd.

Margit átvette a levelet és olvasni kezdte a következőket:

»Bella,

Engedje meg, hogy egy pár szál virágot küldjek önnek, hirmondóul a messzi földről, a hol most is, mindig és örökkön, csak önre gondolok.

Engedje meg emlékeztetnem, hogy van a világon egy ember, a ki oly mélységesen szereti önt, a mint ember csak szeretni képes, s a ki végtelenül, kimondhatatlanul boldog volna, ha ön feleségül menne hozzá.

Engedje meg eszébe juttatnom, hogy ha nem is volt hozzám biztató szava, mégsem fosztott meg minden reménységtől; hogy meghagyott számomra egy ábrándot, a mely ma egyedüli hűséges társam hideg otthonomban.

Engedje meg tudatnom, hogy az a nehézség, a melyről szó volt köztünk, s a mely eddig utjában állott legszebb terveimnek, ma már – volt, nincs; hogy életemnek sorsa egyedül és egészen öntől függ.

És kérnem, és rimánkodnom, még egyszer, ujra, mindig.

Ó, ne feleljen, ha válasza nem az, a miért könyörgök! Hagyjon meg egy parányi, egy utolsó reménységet! És ne küldje vissza szegény, elhervadt virágaimat.

Örökre hive:

Strachwitz.«

Margit csöndesen összehajtogatta a levelet, aztán fölnézett Bellára:

– A katona? – kérdezte halkan.

– Igen, az. Hiszen beszéltem róla.

– És a nehézség, a melyet emlit?

– Hát a kauczió. Mi lehetne más, mint a kauczió?! Egyéb bajához ez is nagy gondot okozott szegény fejének. Hanem ma már ez nem akadály. A multkor a huga irt Gabriellának, kérve őt, hogy igyekezzék engem meglágyitani. Ebben a levélben közölte Gabriellával, hogy ő hajlandó kis örökségüknek rá eső részéről lemondani, csakhogy bátyjának a kaucziója végre együtt legyen. Erre czéloz a főhadnagy is.

– Szegény ember!

– Ó, ne kicsinyeld! Nagyon derék ember az! Mondhatnék róla egy pár históriát, a minőket ritkán hallani. És hozzá tehetném, hogy: ő az az ember, a kit a világon a legtöbbre becsülök…

– Ah, tehát a felelet nem olyan könnyü?!…

– A felelet? Nem fogok neki felelni. Talán a legokosabban tenném, ha visszaküldeném neki a virágait. Miért várakozzék hiába? Nem, nem tudom szeretni. Pedig igyekeztem rábeszélni magamat, mert hisz olyan derék, nemeslelkü ember! De ugy látszik, én szivtelen vagyok. Hiu, képzelődő, ábrándoknak élő kis személy. Nem tudom, hogy mért nem szeretem. Talán azért nem, mert egy cseppet se magasabb, mint én. Milyen furcsa az élet! Meglehet, ha két ujjnyival nagyobb volna: imádnám. Pedig nem képzelem, hogy annak, a kit én szeretni fogok, okvetetlenül valami hosszu legénynek kell lennie. Csak azt tudom, hogy ugy fogok ránézni, mint egy istenre. S a tiszteletreméltóság magában még nem tesz rajongóvá.

– És ezzel ki van mondva a főhadnagy halálitélete?

– Ó, ne beszélj ilyen könnyelmüen erről a nagy és komoly dologról! Engem egész napra szomoruvá tett ez a levél. S megvallom, a Gabriella szavaira gondolkozóba estem. Gabriella jobban ismeri az életet, mint én. És ő azt erősiti, hogy a komoly és tiszteletre méltó férfiakhoz kell feleségül mennünk, nem ahhoz, a kibe belé szerettünk; azt mondja, hogy attól, a kit szeretünk, óvakodnunk kellene, mint a bolygótüztől, mert nem tudni, hová visz. Már pedig ő tudhatja; a fején történt szegénynek.

– Az bizonyos, hogy nem mindig a szerelmi házasságok a legboldogabbak.

– És mégis, én bennem tiltakozik valami – nem tudom mi – ez ellen a tanitás ellen. Ne mondj ellent; belátom én azt, hogy ezt a házasságot visszautasitani esztelenség. Te nem tudod azt, hogy mi milyen szegények vagyunk. Mi sokkal szegényebbek vagyunk, mint mutatjuk. És elképzelhetetlen az, hogy mi vár én rám, különösen, ha Gabriella hamar talál meghalni. Tudom, hogy ha ma választok férjet, és ha választásom egy jóravaló emberre esik, ez magát a nyugalmas, a biztos jövőt jelenti. Róbert maga is szegény ember, az igaz; de annyija éppen van, hogy el tud tartani egy feleséget. Meggondoltam én a dolgot jól, mert nem vagyok olyan szeleburdi, a milyennek látszom. De beszélhettek akármit, én bennem fellázad valami arra a gondolatra, hogy eladjam magamat. Mert hiába minden okoskodás: férjhez menni ahhoz, a kit nem szeretünk, akár a nyugodt, tisztes jövőért is, annyi, mint eladni magunkat. Én nem vagyok eladó.

Pár pillanatig hallgatott; majd hozzá tette:

– Aztán meg én szépnek, ragyogónak képzeltem az életemet; nem akarom lemondáson kezdeni.

– És igaza van – szólt Margit. – Magácska nem a lemondásra született, mert akkor az Isten nem teremtette volna ilyen csodaszépnek, ilyen elragadónak!

– Ne bókolgass, kis udvarlóm, hanem mondd, szoktál-e te álmodni? Lásd, én mindig álmodom, és mindig nagyon szépeket szoktam álmodni. Álmomban tündérszép vidékeken, és mesés fényü városokban járok. A pázsit, melyen járok, sima, mint a bársony; s a paloták csillognak, mint a gyöngyház. Álmomban gyémántjaim és drágaköveim vannak, meg gyönyörü ruháim, a melyek nem földi szövetekből készültek. Különös zenét hallok, mely semmi ismert muzsikához nem hasonlit; a levegő oly balzsamos, mintha illatszerekkel volna tele; és szineket látok, sokféle csodálatos, gyönyörü szint, a minő tán nincs is a világon. Álmomban mindenki imád, s minden kivánságom rögtön teljesedik. És vőlegényem is van, a ki nagyon szeret; különös vőlegény, szép és félelmetes. S a vége mindig az, hogy meghalok; de oly boldognak érzem magamat, hogy nem fáj meghalnom.

– És ezt maga szép álomnak mondja!

– Természetesen. Oly édes érzések között halok meg!… Különben én előre érzem, hogy igazán igy fogok meghalni. Mert, nem tudom miért, de érzem, hogy én nem élek sokáig.

– Ó, ne beszéljen ilyen csunyákat!

– Beszéljek inkább a rajztanárról, ugy-e?

– Most meg már csúfolódik velem!

– Igaz, mondja csak, Margitka… Ez a rajztanár itt lakik a házban?

– Igen.

– Akkor hát nagyon szegény ember lehet.

– Valószinüleg.

– És maga, a ki tart attól is, hogy a szegény férjjel ujra kezdődhetnék… hogy’ is mondta?… a rókatáncz…

– Nos?

– Mégis elmenne hozzá feleségül?

Margit a szemébe nézett Bellának és habozás nélkül felelt:

– Igen. Ehhez hozzá mennék.

– Akkor hát?…

– Nem. Legalább nem tudom…

– Ej, igazán kár, hogy nem néztem meg ezt az embert – szólt Bella.

Odakint csengettek. Megérkeztek Beliczkyék.

V.

A rajztanár felment a lakására és öltözködni kezdett.

Előszedte az esti öltözékhez szükséges ruhadarabokat, szemlét tartott köztük, s talált egy frakkot, melyet kifogástalannak itélt. Fiatal ember volt még; érdekelték ezek a részletek is. A földi hivságok teljesen lefoglalták a figyelmét.

Azon törte a fejét, hogy hol vannak a báli inggombjai?

Régen nem használta már ezeket a gyerekességeket. Mikor utóljára letette őket a kezéből, azt gondolta, hogy soha se lesz többet szüksége rájok.

Kinyitogatta összes fiókjait, bevilágitott a gyertyával szekrényének mindegyik polczára, sorra tanulmányozta az öltöző asztalkáján heverő skatulyákat és tégelyeket; szóval igen nagy keresésben volt.

S egy perczig elfelejtkezett magáról. Nem vette észre, milyen különös foglalkozással tölti az idejét.

Hanem a mint nagy kutatásai közben tekintete a tükörbe tévedt s megpillantotta benne azt a sürgölődő embert, a ki egy gyertyával a kezében oly szörnyen komoly arczczal járt-kelt a szobában, egyszerre észrevette magát.

– Milyen bolond vagyok!… Hát kellett az nekem, hogy igy bele lovagoljam magamat ebbe a bálba?!… Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!… És mit töröm én magamat azért, hogy oda lenn megtánczoltassak egy kisasszonyt, a ki nekem sem ingem, sem gallérom?!… Mintha nem volna egyéb dolgom!

Részvéttel nézte végig a félig kész képeket, melyek a homályban egymás mellett szomorkodtak, s elmosolyodott.

– Ó, be megszállott egyszerre a nagy buzgalom! – gúnyolódott magamagával. – Ez talán az ihlet?! A rég óhajtott, a titokzatos ihlet!… Hogy igy megtaláltam irigyelni magamtól egy czéltalan szórakozást! Mintha nem volna minden mindegy! Eh, menjünk tovább.

És mialatt öltözködését bevégezte, igy tünődött magában:

– Végre is, csak ugy teszek, mint az egész világ. Mert hiszen édes-kevés ember van olyan, a ki rendesen azt cselekszi, a mi a legkedvesebb előtte. Az egyiknek nincs más öröme, csak a gyermekei. Csak akkor érzi jól magát, ha bele tekinthet porontykái mosolygó szemébe, hallhatja édes gügyögésüket, és csókolhatja bársony arczocskáikat. Az ám, de biztositania kell ezeknek a porontykáknak a jövőjét. És a szegény ember fut, fárad, izzad; dolgozik délelőtt, délután és éjjel; értekezik, üzérkedik, marakodik mindenféle idegen emberrel nap nap után, mindig csak a holnapnak élve; s nem veszi észre, hogy az élet elillan; hogy meghal, mielőtt czélját eléri. És meghal a nélkül, hogy valaha együtt volna a gyermekeivel. A másik az élvezetek embere; a krajczáros élvezetek bolondja. Csak a gyomrát szereti, vagy él-hal az asszonyokért. Igen ám, csakhogy még ez a fölötte mérsékelt epikureizmus is sok pénzbe kerül. És öli magát, és kinlódik, és hajszolja, vadászsza, kergeti a pénzt. Sietve eszik, s alig nyeli le az utolsó falatját, nyargal tovább. Szenvedélyére nem jut csak egy félórája, két üzlet között. És leőrli az életét, a nélkül, hogy szenvedélyének hizelgett, s énjét dédelgette volna. Csak bolonddá tette magát. A harmadik csak ábrándoknak él, s naphosszat robotolja a kényszermunkát, epéskedve az egész világgal, csak azért, hogy mikor elfáradva, megtörve lefekszik, ábrándjaival aludhassék el. És igy a negyedik, meg az ötödik, a hányan vannak, le egészen hozzám, a ki elhatározom magamban, hogy csak egy öröm van a világon: a remeteség, a magányosság békéje, s ebben a szent meggyőződésben ugy szaladgálok a szobámban, mint egy versenyló, csak azért, hogy megtaláljam a báli inggombjaimat, s kifogástalanul jelenjek meg egy mulatságon, a hol egy lelket se ismerek, megtánczoltatni egy kisasszonyt, a kit miattam elvihet az ördög!

Hanem azután perbe szállott magával:

– Szegény vén fiu, te csak azt akarod elhitetni magaddal, hogy téged senki és semmi se érdekel a világon. Pedig hát – bolondság! Csak azért mondod, hogy: »Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!«… hogy hozzá tehesd: »És mi közöm nekem ehhez a szép leányhoz?!«

Mintha bizony az asszonyi szépség olyan közönséges valami volna, hogy ezentul nem tudna érdekelni téged, téged, a kinek a Szép volt a bibliája!

Igaz, hogy egy szomoru órában lemondottál az álmaidról. De hát lehet-e az álmakról végkép lemondani?!

Eh, szürke minden oktalankodás, a mint hogy szürke minden okoskodás is. Gretchen többet ér minden bölcseségnél. Menjünk tánczolni!

Lement Grunovszkyékhoz, a hol már várták. A Beliczky-család nem tudott hová lenni a kiváncsiságtól. S a mikor belépett a szobába, a rajztanár kiolvashatta a Frida kisasszony tekintetéből, hogy: »Ez az, a kit meg kell fogni.«

Kedve lett volna visszafordulni, annyira megsajnálta Margitot. Talán jobb is volna egyszerre kiábránditani azt a vén bolondot, mint meghagyni a szerencsétlen gyermeket szánalmas helyzetében, mely olyan megalázó lehet rá nézve!

Bella már nem volt ott.

Grunovszky bemutatta fiatal barátját; Beliczkyné el volt ragadtatva.

– Ah, kegyed rajztanár! Én imádom a rajztanárokat! Ismertem egyet, nagyon regényes ember volt, s rendkívüli körülmények között halt meg. Régen történt, még a krimi háboru idején. Kegyed persze nem emlékszik a krimi háborura! Látom, sokkal fiatalabb ember annál. Elég az hozzá, a krimi háboruban történt, hogy egy golyó kétfelé szakitotta. Kétfelé szakitotta, valósággal kétfelé. Vizloczkinak hivták. Különben elmondom majd az egész történetet, nagyon érdekes. A bálban majd elmondom…

– De, mama! Ezt az urat mindez nem érdekli!

Frida villámokat szóró tekintettel utasitotta rendre kedves mamáját.

Beliczky mama megjuhászodott.

– Bocsánatot kérek, ha talán untatom… De nem tudom miért, első látásra is olyan bizalmat érzek ön iránt!… Szeretem a fiatal embereket. Ó, csak a fiatalok kedvesek. Az öregek önzők, ridegek, száradt szivüek!…

– Mama! Mama!

– Ó, Frida, te ma olyan türelmetlen vagy! Bocsássa meg neki, kérem, tűrhetetlen ideges fejfájása van. Ó, a szegény gyermek!

Konrád nevetett.

– Fridának mindig ideges fejfájása van, mikor bálba megyünk. Előre fájul meg neki a feje, hogy később ne legyen feltünő.

– De Konrád! – ezt már egész kórus zengette.

A Frida migraine-je miatt egy pár perczig még odafenn maradtak. Mikor aztán a rajztanár kellőképpen tudomásul vehette, hogy nem csak ő rá vártak, Frida megadta a jelt az indulásra.

Grunovszky vakitó vatermörderével és ujonnan vasalt czilinderével, melyet balkezével kaczérul tartott sovány lábához, ragyogó jelenség volt. Rokokó-kecsességgel hajlott meg Beliczkyné előtt, s olyan kecsesen, olyan ünnepélyesen nyujtotta neki karját, mintha Leszczinszka Mária királynőt vezette volna az udvari bálba.

– Gyermekek, előre! – vezényelte.

A rajztanár karjára füzte Margitot s megindult a Beliczky-csemeték után. Jó éjszakát kivántak Vandának, s kiléptek a folyosóra.

A hogy’ az ajtó kinyilt, alulról fölhangzottak a Szerenád-keringő akkordjai. Az első emeleten már nagy volt a sürgés-forgás.

A levonulásnak óriási közönsége volt. A folyosó, a lépcsőház, az ablakok mind telidestele. A rengeteg kaszárnya-épületben jóformán csak fiatal lények laktak (az öregebbek sietve szoktak belőle átköltözködni arra a nagyobb, fehér kövekkel teli lakóhelyre, a hol csak egyszer kell házbért fizetni) s ezek a fiatal lények nem engedhették el maguknak az ingyen látványosságot.

Margitot máris elfogta a lámpaláz. Nem látott egyebet, csak azt a temérdek fejet, mely mind őt nézte, s köztük a Terka kedves arczát. Terka boldogan integetett feléjük, s ez kedvező előjelnek tünt fel az elkábult Margit előtt.

Nem tudta, hová lép, de erős kar vezette. Mikor leértek, elsötétült előtte az egész világ. Nem látott semmit, s ijedtében behunyta a szemét. A halló érzéke is, mintha egyszerre elgyöngült volna; nem hallott egyebet, csak valami sajátságos zsongást, a zene s a tánczzaj, meg a mindenféle beszéd, lárma és zsivajgás keverékét, eltompulva, meggyöngülve, mintha mind e hangok távolról érkeznének hozzá. Érezte, hogy karjából kifüződik az a kar, a mely hozta, ugy tetszett neki, hogy magához ragadja valami rendező s elszakitja a többiektől, azt hitte, hogy az a sok, előbb oly fojtott hang, mintha csak szabadon eresztették volna ő rá, hirtelen neki zúdul, hallotta, hogy valaki elrikkantotta magát: »Ej, haj, soha se halunk meg!«… egyszerre roppant fényesség – s ott volt a bálban.