ELSŐ RÉSZ. (continued 3)
Reading edition
Huszonhét esztendős volt… És Darzensné széditő tudott lenni, ha akart. Pedig hát akart.
Mikor a kastély tornyában tizenkettőt ütött az óra, Biró már lenn volt az üvegháznál. Nem láthatta meg senki. A folyosókon meg a lépcsőházakban sehol se égett lámpa; s nesztelenül járt. Ismerte a házat, mint ha otthon volna.
Nem kellett sokáig várakoznia. Egyszerre neszt hallott a bokrok tájékáról, valami árnyék rajzolódott a homályba, s a következő pillanatban egy ismerős hang suttogását hallotta:
– Adja ide a kezét és jöjjön utánam! Ne szóljon és vigyázva lépjen! Lehetnek a házban, a kik még nem alszanak ilyenkor!
Négy óra felé járt az idő, a mikor elváltak. A szöszke asszonynak az volt az utolsó szava: »imádlak.« Csak egy csókot kapott feleletül. Amaz már nem tudott kedvességeket mondani a Kirkének. Folyton egy név járt a fejében: »Zapata! Zapata!«
Másnap… másnap igy szólt magában: »Majd holnap!«… És huszonnégy óra multán megint: »Holnap!… vagy legkésőbb holnapután!«
Elmult egy hét, és megrémült magától. Már azon járt az esze, hogy megvárja azt az időt, a mikor Darzens tudatja, hogy melyik napon hagyja el Windsort. Darzens őt már nem fogja itt találni, de csak akkor utazik el, a mikor amaz megirja, hogy nemsokára otthon lesz.
– De hátha akkor még nehezebben találom meg az ürügyet?! – tépelődött magában. – Hátha akkor már nem lesz erőm megszökni?! Ki tudja, mi történhetik, a mi akaratom ellenére is visszatart?… és aztán itt maradok a Darzens hazaérkezése után is, sokáig… a meddig Zapata!
A tizedik napon végre elszánta magát.
– Nem, nem szabad tovább maradnom!… Ideje, hogy véget vessek a komédiának.
Megirt, nagy kínnal, egy levelet, a melyben a hazugságok egész szövevényével igyekezett megmagyarázni Darzensnak, hogy miért nem várhatta meg az ő hazaérkezését, s miért kell Follembrayt korábban elhagynia, mint óhajtotta. Irt egy pár sort az asszonynak is, főképpen azért, hogy a sértést, a melyet elkövetni készült – legalább némi udvariassággal – enyhitse, már a mennyire tudja… de azért is, hogy hirtelen elutazása a kastély többi lakója előtt ne váljék feltünővé; mert azt, végre is, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy ő most tulajdonképpen szökik. A mély tisztelet hangján irt neki; fogadkozott, hogy örökkön hálás szolgája marad; s úgy búcsuzott, sok bocsánat-kérés között, mint a ki csak rövid időre megy el egy olyan körből, a melyet szinte otthonnak tekint. De elutazása ürügyéül valami nagyon átlátszó hazugságot eszelt ki; a mi a leghamarább eszébe jutott… Gondoljon az asszony, a mit akar; az ilyen szakitást úgy se lehet megmagyarázni.
Mikor elkészült mind a két levéllel, csengetett az inasnak.
– Sürgönyt kaptam – szólt neki – a mely azonnal Párisba szólit. Szerettem volna elbúcsúzni ő nagyságától, de nem várhatom meg, a mig fölkel, mert a gyorsvonat tíz órakor indul, s ő nagysága, ugy tudom, csak tíz óra után szokott fölébredni. Adja át ezeket a leveleket; aztán, ha majd ráér, csomagolja össze a dolgaimat, s küldje utánam Párisba; itt van a lakásom czime…
Nem bánta, hadd törjék a fejöket, hogy azt a sürgönyt, a melyet senki se látott, ki adta át neki?
Az inas igérte, hogy a megbizást pontosan fogja teljesiteni, és hogy azonnal értesiti a kocsist.
– Nem kell befogatni. Az idő szép, az ut rövid; gyalog megyek ki az állomásra.
Hogy ne csak kellemetlen emlék maradjon utána, bőkezüen osztogatta szét a borravalót, aztán elővette a felöltőjét, kisétált a vasúthoz és a legelső vonattal visszautazott Párisba.
Elmult egy hónap; nem adott életjelt. Az ötödik héten levelet kapott Darzenstól. Hogy megérkezett; hogy nem bocsátja meg a szószegést; hogy csakis akkor bocsátja meg, ha tanitványa jóvá teszi a hibát, s haladéktalanul visszatér Follembrayba, a hol nem csak ő, hanem a vadászok egész csapatja várja. Azt a halaszthatatlan dolgot, a melyet ma se ért tökéletesen, Biró azóta régen elvégezhette; szóval jöjjön, de minél hamarább.
Ez a levél megint kisértésbe ejtette. Az bizonyos, hogy nagy illetlenséget követ el, mesterével, jótevőjével, legjobb barátjával szemben – a ki mindenben ártatlan! – ha erre a kedves levélre nem is válaszol. De mit feleljen neki? Elmennie Follembraybe most már lehetetlen. Még akkor is, ha időközben mást gondolt volna, ha most már hajlandó volna tovább haladni azon az úton, a melyen Zapata haladt előre… még akkor is lehetetlen Follembraybe visszatérnie. Darzensné semmiesetre se bocsátott meg neki; Darzensnéhoz nem lehet beállitania. Később, ha véletlenül összejönnek valahol, Párisban, közös ismerősöknél, akkor, talán, kimenthetné magát az asszony előtt, valami ujabb, nagy hazugsággal… ha ugyan kedvet kapna ahhoz, a mi elől megugrott: követni Zapatát egész pályafutásán. De oda, oda most már nem mehet. És ha nem mehet, mit feleljen Darzensnak? Semmitmondó szavakat irjon köszönetül? Kitérő feleletet adjon? Ha kitérő feleletet ad: Darzens-szal szemben a helyzet változatlan marad. Ez a jó, nagy ember, a ki csupa bizalom, csupa gyanútalanság, ujra hívni fogja, és ő ujra nem mehet el hozzá, akár Follembrayba hivja, akár a párisi lakására. Meglehet, a mester, megütődve ezen az érthetetlen viselkedésen, fel fogja keresni a titokzatosan rejtőzködő tanitványt, és akkor mit mondjon neki? Nem is szólva arról, hogy a mig a helyzet változatlan marad, ujra meg ujra kisértésbe eshetik…
Azt felelte, hogy nem felelt semmit. Ez is felelet. Olyan felelet, mely véget vet minden ujabb zavarnak, és minden ujabb kisértésnek.
Természetesen, ez után a nagy illetlenség után nem maradt más választása, mint: végképpen eltünni a világból.
Akkép cselekedett. Neki feküdt a dolognak, és szűk kis szobája most már nem tünt fel előtte olyan szomorúnak, mint azelőtt. Aztán mást gondolt; bejárta Páris környékét és megpróbálkozott a plein air-festéssel, melynek a hóditásai akkor kezdődtek. Haladni akart az idővel, s versenyezni a fiatalokkal.
Koronkint azoktól, a kikkel az utczán találkozott, hireket is hallott a világból. Hallotta, hogy Darzens végkép letett róla, hogy a mester nem bízik többé az ő tehetségében, s hogy meghitt társaságban hálátlannak nevezte. Megtudta, hogy régi barátai sokkal szigorubbak; s hogy letagadják még a korábbi sikereit is. Megtudta, hogy leszámolt vele az a szűk kör is, mely eddig a leginkább pártolta; s hogy egykor olyan lelkes hivei kimerültnek mondják.
Eleinte csak mosolygott, mikor ezeket a hireket hallotta. De később már inkább leverőnek találta a dolgot, mint mulatságosnak. Tudta, hogy az elsenyvedt jóhirnevet kiaranyozni nehezebb, mint uj életet kezdeni.
Hanem azért nem csüggedt. Volt még egy reménysége: a Léda. Ha ez a kép csakugyan megkapja a dijat, melyet már neki szántak: akkor nem bénithatják meg többé munkakedvét se az időelőtti nekrológok, se a nélkülözés, a melyhez ujabban sürün volt szerencséje.
Majdnem számitott erre a sikerre. Bizonyosra vette, hogy ha Darzens le is vette róla a kezét, ellene dolgozni nem fog semmi szin alatt. Különösen, ha már a Lédáról van szó, melynek ő volt a legbuzgóbb kürtöse. Sőt, a mily nemesnek ismerte, föltette róla, hogy a történtek ellenére is fel fogja használni befolyását Léda érdekében.
Rosszul számitott.
A tavasz azzal a meglepetéssel köszöntött be hozzá, hogy a szegény Lédának nem lehetnek kilátásai a rég várt jutalomra. Nem lehetnek pedig azért, mert egyszerüen visszautasitották.
Még csak el se fogadták! Pedig Darzens benn volt a juryben.
A hogy’ megtudta a rossz ujságot, Biró leült az iróasztalához, s megirta lemondását összes nagy terveiről. Egy rajztanári állásért folyamodott, s ez a kérő-levél ugy tünt fel előtte, mintha tehetségének a csődjét jelentette volna be ebben az alázatos irásban.
Nemsokára megkapta a választ, s a válasz: igen volt.
Egy hét mulva elhagyta Párist.
A mint a vonat kiindult a Gare de l’Estből, s ő, háttal a gőzösnek, elmélázva nézte, mint távolodnak és mint tünnek el ismerős körvonalai azoknak a híres épületeknek, melyek közt annyi vidám és annyi szomorú napot töltött, szokása szerint ismét elkezdett tünődni, mert észrevehetőleg ez volt a legkedvesebb mulatsága. És igy öldöste magát:
– Annyi bizonyos, hogy nagy szamár vagyok. Mi szükségem volt nekem arra, hogy tulságos lelkiismeretességből megrontsam az egész életemet?! Szó sincs róla, az én helyemben minden okos ember máskép cselekedett volna, s úgy látszik, én az a derék, becsületes Slemil vagyok, a kinek nincsen árnyéka. Megszökni egy asszonytól, daczolva a nevetséggel, s megszökni tőle akkor, mikor már úgy beléizeledtem a mulatságba, hogy immár túltettem magamat minden aggodalmon, s annyit se törődtem többé a nagy Darzens-szal, mint Kane-nel, a sarkutazóval! Igen, de… Zapata! Ej, Zapata ur teljesen kifogástalan gavallér, a ki, megeshetik, ma már semmiféle viszonyban sincs Darzensnéval, s talán már nem is gondol rá soha! És meglehet még az is, hogy nincs igazam; meglehet, hogy ez a Zapata egyszerüen annak köszönheti a sikerét, hogy az ő képei tetszenek, mig az enyémek, mivel silányak, nem tetszenek. Meglehet, hogy én csak irigy, agyarkodó kontár vagyok, s meglehet, hogy Zapata istenáldotta művész, a ki minden sikerét s jólétét csak magamagának, csak a nagy tehetségének köszönheti. Nem, istenemre, ez az egy nem lehet! Ám elismerem, megtörve, meghajolva s eltiporva, hogy az égi lángot, úgy látszik, megtagadták tőlem az istenek; de hogyha van művészet, ha van fenséges, isteni erő, mely csak a kiválasztottaknak adatik, hogy végrehajthassák a testté változtatás rejtelmes csodáját a Szépnek oltáránál (pedig hiszem, és vallom, hogy van!…): akkor ez a Zapata csak szemtelen kalandor, a ki megszentségtelenitette a templomunkat! Nem, minden meglehet, csak az az egy nem, hogy ez az úr maga kovácsolta a szerencséjét! Nem, ez az úr nevét, hirét, függetlenségét és kényelmét, mindenét csak a nagy Darzensnak köszöni, s Darzens csak a Darzensné szócsöve volt. És hogyha ez az úr szakitott volna a kedvesével mindjárt a legelső… vagy a tizedik napon, ha nem esküdözte volna napról-napra ujra, hogy: »Szeretlek!«… napról-napra uj jutalmakért és uj kitüntetésekért, akkor ez a kifogástalan úr most elzüllöttebb volna nálam, s szegényebb, mint volt köztünk a legeslegutolsó. Nem, II-ik Zapatának lenni nem dicsőség!… De ki mondja, hogy oda kellett volna jutnom, a hová ő jutott?! Nem, nem kellett volna szükségképpen oda jutnom; csakhogy könnyen odajuthattam volna. Mert bizony én se utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert, a megrendeléseket; nem mondtam volna: »Én ezt nem érdemlem… én ezt nem fogadhatom el, mert nem a tehetségemnek köszönhetem, hanem annak, hogy van egy hatalmas pártfogóm, egy asszony… egy asszony, a ki hálás lovagi szolgálataimért… egy asszony, a ki akármilyen kontár festő vagyok, megbecsüli bennem a férfit, s viszonzásul azért, hogy híven szeretem, kinevezett nagy festővé, és ennek a kinevezésnek az erejénél fogva elhalmoz nemcsak dicsőséggel, hanem anyagi javakkal is!«… Nem mondtam volna ezt, s nem utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert és a megrendeléseket, a mint hogy ezt nem cselekedte a híres Zapata sem… Persze én szentül meg vagyok győződve, hogy mindez megilletne engem, mert nem kételkedem benne, hogy én a hivatottak közé tartozom. De a spanyol se kételkedik. Már pedig a spanyol kétségtelenül kontár; a spanyol kétségtelenül téved, ha ugyan nem rosszhiszemü. És nem lehetetlen, hogy én is sokkal többre becsülöm magamat, mint a mennyit érek. Mindamellett, a Zapata helyén, nyugodt lélekkel söpörnék be minden elképzelhető kitüntetést, díjat, érmet stb.; semmit se sokallanék, s nem szakadhatna a nyakamba olyan elismerés, a melyet ne találnék természetesnek. A nagyok őszinte csodálata, a lelkiismeretes összehasonlitás, az az önismeret, a melylyel rendelkezünk, még a jó szem és a jó itélet sem óv meg senkit a képzelődéstől. Mindezek ellenére túlbecsülhetném a képességeimet, művészetem sikerének és jogosan megillető osztályrészemnek képzelhetném azt, a mit valójában nem a műteremben, hanem ő nagysága öltöző szobájában érdemeltem ki… szóval könnyen oda juthattam volna, a hová a spanyol jutott… Nos, megugrottam a kisértés elől. Többet tettem ennél: a sorsomra, melyet ez a derék asszonyka meg akart kovácsolni, akkorát ütöttem egy nagy kalapácscsal, hogy menten összelapult. Hát biz ez balgaság volt; okos ember nem tette volna. Mert a lelkiismeretével még csak megbékél valahogy az okos ember, de a balsikerrel, a folytonos balsikerrel, az élet pofonaival és a szegénységgel, pláne azzal a szegénységgel, a melyet folyvást kisértések üldöznek… ezzel már nem olyan könnyü megbékélnie az okos embernek. Igen, igen; az volt, balgaság, ostobaság. És nektek, karcsu tornyocskák, a kik a távolból gúnyosan integettek felém, igazatok van: nagy szamár vagyok. De békén akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.
VII.
A bál után való nap, Biró talpon volt már reggeli fél hétkor. Kilenczkor órát kellett adnia Kőbányán; s gyalog szokott oda kisétálni.
A lakása sokkal szerényebb volt, semhogy szót érdemelne. Az előszobáján kívül, melyben se kiegyenesedni, se hármat lépni nem lehetett, csak egyetlenegy nagy szobája volt, képekkel butorozva, meg egy benyilója, melyet fürdőszobának használt.
Éppen ebben a fürdőszobában volt, mikor odakinn kopogtattak az ajtaján.
– Ki az?
– Én.
– Ki az az én?
– Marosy.
– Te vagy, ó poéta?! Hát gyere be.
– Nyisd ki hát az ajtót!
– Nyitva van.
– Vagy úgy. Már olyan régen fenn vagy?… Hol a pokolban vagy hát?!
– Fürdöm. Ülj le. Talán találsz valahol egy széket.
– Már találtam. Te, ezeket a képeket mind te festetted?
– Természetesen.
– Ha a mennyiségről itélne az ember…
– Akkor korunk első festője volnék. Igazad van. Hanem mondd, mi szél hozott ide ilyen korán? Fél hétkor nem veri fel az embert, csak hitelező, párbajsegéd, vagy elkeseredett poéta. S mivel nyilvánvaló, hogy te se hitelező, se párbajsegéd nem vagy, világos, hogy fel akarsz valamit olvasni.
– Nem. Azaz, hogy ha már erről van szó, képzeld, az éjszaka, kóborlásaink közben, egy hatalmas regénytárgy ötlött az eszembe. Mit gondolsz, ha megirná az ember a magyar nemesség pusztulását verses regényben vagy elbeszélésben?…
– Ó, ha még csak a megirás a kérdés tárgya, akkor semmi ellenvetésem!… Hanem, hallod, ha felolvasási szándékaid is vannak, kérlek, hagyj fel velök; ne élj vissza a védtelen állapotommal.
– Légy nyugodt. Tudom, hogy bágyadt vagy az éjszakázás után. De minek is kelsz fel ilyen korán?
– Rajzleczkét kell adnom a kőbányai fiatalságnak.
– Csak nem csaptál fel rajztanárnak?
– De igen. És kilencztől tizenegyig ismét alkalmam lesz meggyőződni róla, hogy a sertés-szállások körül fölcseperedett Ifju Magyarország mily hatalmas idioszin kraziával viseltetik minden ábrázolat iránt, a mi nem kvadrát négyszög. Hidd el, nagyon csodálkoznám, ha Kőbánya egy Lionardo da Vincit adna a világnak.
– Nini, már készen is vagy?!…
– Szolgálatodra.
– Engedd meg tehát, hogy őrült lelkesedéssel üdvözöljelek Magyarország földén.
– Köszönöm. De, ugy-e, nem azért állitottál be hozzám reggel fél hétkor, hogy egy tósztot mondj rám?
– Nem hát. Engem a többiek küldtek azzal a megbizással, hogy verjelek fel az ágyból s vigyelek vissza a kompániához. Nagyon megbotránkoztunk mindnyájan, mikor a bálból egyszerre eltüntél. Hogy ha mi egy fél éjszaka udvarlunk a te kedvedért, méltányos, hogy akkor is velünk tarts, a mikor mi komolyan hozzá látunk a mulatáshoz.
– Hát ti még most is báloztok?
– Természetesen. A körben kitartottunk végig, aztán folytattuk lenn a kávéházban. Onnan elvittük a hölgyzenekart a vasuti pályaházba, megreggeliztettük őket, s most csak te rád várunk, hogy kivonuljunk Gödöllőre, hölgyek és urak.
– Ohó, abból semmi sem lesz. Ellenkezőleg, te fogsz elkisérni engem Kőbányára.
– Mi az ördögöt csinálnék én Kőbányán?
– Hogyan? Költőnek mondod magadat, és nem akarsz világot látni?
– Igen, csakhogy akkor inkább Gödöllőnél maradok. Kőbányát tanulmányozni ráérek később is. Ugy hiszem, lesz benne részem, ha majd oltárhoz vezetem a kis kövért.
– Ej, pedig azt hittem, hogy hasznodat vehetem. Szükségem lett volna rád, mint eleven kalendáriumra. Mert remélem, megőrizted ezt a jótulajdonságodat?
– Meg hát. Az vagyok, a ki voltam. Mindig ugyanaz. Magyarország nemesi családainak név- és czímtára. És szükséged van rám, ebbeli minőségemben?
– Igen.
– Jó. Cserben hagyom a kompániát és követlek. De van egy föltételem. El fogod olvasni Diogenest.
– Tudtam, hogy Diogenest épp oly kevéssé kerülhetem ki, mint a halált. De, ha már meg kell lennie, ám legyen; elfogadom a feltételt. Gyere.
Mikor kiléptek a folyosóra, Biró meglepte magát, hogy önkéntelenül lepillantott arra a harmadik emeleti lakásra, melyre se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt nem gondolt soha. Az ablakok be voltak függönyözve.
Még jóformán az egész ház aludt. Máskor, ilyen idő tájban, már elevenedni szokott a folyosó; de most mintha még a cselédek is megsinylették volna a báléj fárasztó örömeit. Csak a Terka ajtaja volt nyitva, jeléül, hogy a hat órai vonattal megérkezett valaki, a kinek a tiszteletére ebben a pillanatban pompás kávé készül.
Odalenn, a Polgári Kör javában szellőzött. Tárva-nyitva voltak az összes ablakok; s a por, melyet a tegnapi jókedv vert fel, szürke gomolyokban szállongott fel a magasabb régiókba.
Mialatt lementek a lépcsőn, Biró érdeklődve kérdezgette a költőt:
– Hát, öreg, annyira elfoglal ez az átkozott Diogenes?! Egész nap csak a lámpásoddal jársz-kelsz, mely véletlenül mindig nálad van?!
– Szó sincs róla, barátom. Ellenkezőleg. Valóságos ünnepnap az nekem, hogy ha foglalkozhatom vele. Pláne, ha beszélhetek róla valakinek!… Szegény Diogenes! Nagyobb elhagyatottság már nem is képzelhető, mint a milyenbe ő jutott. Magam is csak alig gondolhatok rá. Ő rá, barátom, ő rá!
– De hát, tekintet nélkül a derék bölcsre, mit csinálsz? Beszélj egy kicsit magadról.
– Barátom, az én fő-foglalkozásom az, hogy halasztásokat kérek. Tudod, van egy kis birtokunk a Maros mentén, de úgy meg van terhelve, hogy én ma se tudom megérteni, mikép férhettek rá ilyen kicsi földre olyan nagy kölcsönök. Van rá kölcsönünk az osztrák-magyar banknál, a jelzálog-hitelbanknál és minden banknál, a mi a világon van. Képzelheted, hogy ezekből minduntalan le-lejár egy részlet. Hogy hol, mikor és mennyi, lehetetlen volna számon tartani. Én hát minden héten sorra járom az összes bankokat s halasztást halasztásra kérek, hogy véletlenül el ne liczitáljanak. Ugy ismernek minden bankban, mint a rossz pénzt. Fizetni persze csak akkor fizethetünk, ha már a Damokles-kard a fejünkre szakadt. Mert különben miből élnének meg az anyám és a húgaim?! Három húgom van, barátom, huszonnyolcz, huszonhét és huszonhat évesek. És ha eszembe jut, hogy: mikor fognak férjhez menni ezek a szegény jó teremtések? – kedvem volna kirohanni a folyosóra és fejjel lefelé bukfenczezni az udvarra.
– Ne tedd azt, öregem. Innen, az első emeletről már úgy sem érdemes.
– Gondolhatod, hogy ebből, a mi az én fő-foglalkozásom, nem lehet megélni. Van hát még egy másik foglalkozásom is. Ez a másik foglalkozás egy kis hivatal, olyan kis hivatal, barátom, hogy nagyító üvegen kell nézni, s még se lehet kitalálni, hogy mi szükség rá. A hivatalomban minden nap kiülök bizonyos számu órákat, s ezzel megszerzem a kis pörköltet. A harmadik foglalkozásom végre az, hogy esténkint sántára tánczolom magamat, abban a reménységben, hogy vagy a kis kövér, vagy egy másik irgalmas nővér, szóval a kőbányai plutokráczia valamelyik kis potykája végtére mégis csak horgon akad.
– Még jó, hogy másnap szépen visszaülheted, a mit egy este kitánczolsz magadból.
– Micsoda kegyetlen gúnyolódása a sorsnak, barátom, hogy én, a ki oly fenségeseket gondolok: folyton hajlongva, a derekammal rovom le a mult tartozásait, – hat órákat ülve, testemnek legkevésbbé gondolkozó részével keresem meg a kenyeremet s biztositom a jelent, – és végre, a fulladásig tánczolva, a lábammal dolgozom a jövőn. Csak a fejemnek nem veszem semmi hasznát. A fejemnek, barátom, mely arany-álmokkal van kárpitozva! És mégis igy van. A hajlongásom bizalmat gerjesztő, az ülésem készpénz, a tánczom sokat igérő, csak a mit gondolok, arra nem adnak semmit. Kinevetnek barátom, kinevetik Diogenest! A Luczifer önérzetét érzem magamban, és minden sörhordó gyerek oldalba lök!
Kiértek az utczára.
– Pedig, látod – végezte a költő félig nevetve, felig szomoruan – minden vigasztalásom, minden örömem és minden gyönyörüségem ez a Diogenes.
A festő majdnem meg volt hatva, hanem azért egy kissé meg is irigyelte a költőt.
– Te, micsoda ház ez a roppant nagy épület? – kérdezte amaz.
– Ez, ez a Szegények háza – felelt Biró.
– Szép vidéken lakol.
– Hadd el, nagyon kellemes ház ez. Szép kertje van, s a szobák nagyon egészségesek benne. Én már ki is néztem magamnak egy szobát belőle. Ott van, nézd, a harmadik emeleten.
– Csak ennyire törsz a magasba?
– Az ember nem tudhatja, mi vár rá öreg napjaira.
– Tudod, az vigasztaló, hogy mindnyájan úgy se férnénk belé. De te kérdezni akartál tőlem valamit.
– Igen. Ismersz-e te valami Völgyessyeket?
– Völgyessyek sokan vannak. Vannak csanádiak, zempléniek, dunántúliak…
– Csak annyit tudok róluk, hogy azoknak, a kikről szó van, miniszteri tanácsos volt az apjok.
– Akkor a csanádiakról van szó. Régi nemesek, nagyon régi nemesek. Első osztály.
– És nagyon szegények, úgy-e?
– De, kérlek, ha mondom, hogy régi nemesek! Nem főztek pálinkát, hogy gazdagok legyenek!
– Bocsáss meg, ha nem voltam kellő reverencziával az ötágu korona iránt. De ha már felszabaditottatok bennünket… Különben ismered őket közelebbről?
– A Völgyessy Gábor családját? Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem hallottál róluk, és hogy nem emlékszel a Völgyessy Gábor névre. A miniszteri tanácsos korábban képviselő volt, s képviselő korában pártjának egyik vezérembere. Sokat emlegették akkortájt; mert kedves, ötletes ember volt, s hires gavallér, a kit mindenki szeretett. Különösen csudálom, hogy nem emlékszel a leányaira. Mikor mi úgy a hetedik-nyolczadik osztályba jártunk, a Völgyessy-lányok ott voltak minden úri mulatságban; két vagy három télen át ők voltak a pesti bálok legünnepeltebb szépségei. Az apjok nagy házat vitt, s azt hitte volna az ember, hogy a lányok nagy partit fognak csinálni. De nem; az egyik valami katonatiszthez ment feleségül; a másikról azt se tudom, hogy férjhez ment-e, vagy sem. Az utóbbi a valószinü, mert kevéssel aztán, hogy az apjok hirtelen meghalt, tönkre jutott az egész család. A miniszteri tanácsos maga se volt éppen jó gazda; a mi kis birtoka maradt – úgy hiszem, maradt még egy jószága valahol a felső vidéken – elverte a gyám, egy anyai nagybácsi. A mi szintén csak azt bizonyitja, a mit én régen prédikálok, hogy tudniillik, törvényt kellene hozni, mely csak egy szakaszból állana s igy hangzanék: »Az árvaszéki elnököknek tilos tegeződni akárkivel is a világon és pedig fejvesztés büntetése alatt«… Hanem, mondd, miért érdekel téged mindez?
– Mert tegnap megismerkedtem egy kisasszonynyal, a ki, úgy látszik, ennek a miniszteri tanácsosnak a leánya, s a ki abban az időben, a melyről szóltál, még kis gyerek lehetett. S mivel nem tudtam elképzelni, hogyan kerül ez a gyönyörü teremtés a mi szegénységgel teli házunkba, megragadtalak, mint egy név- és czimjegyzéket.
– Tegnap megismerkedtél egy gyönyörü teremtéssel, s ma már tudakozódol róla?!… Ej, ej, vigyázz!
– Soha se félts engem. Nem vagyok veszedelemben. S ezt abból is láthatod, hogy beszélek róla. Ha olyan aggasztóan érdeklődném iránta, nem emlegetném; talán a nevét se merném kiejteni. És alkalmasint magam előtt is eltagadnám, hogy az imént még ő járt az eszemben.
– Ne bizd el magadat. Egy szép fiatal leány, ránk alvajárókra nézve – s te nem vagy különb, mint más – mindig kész veszedelem. Mert hisz egy szép fiatal leány a legnagyobb rejtelem a világon, mely érdekesebb, mint a letünt világok összes hieroglifái. És ezt a rejtelmet sokkal ritkábban látjuk magunk előtt elevenen, semhogy a talány-fejtegetés gyermekes vágya föl ne ébredjen bennünk, mihelyt szemtől-szemben találjuk vele magunkat. Igen, sokkal ritkábban látjuk ezt a rejtelmet, mintsem megvalljuk magunknak. A fiatal leány majdnem mindnyájunk előtt ismeretlen valami. A kis Depinyi ugyan, ha véletlenül hallana, alaposan kinevetne, mert ő kavics helyett asszony-sziveken jár; de tegyük fel, hogy az ő herczegnői mind valódi, tizenhárom próbás herczegnők, s tegyük fel, hogy mind oly gazdagok vagyunk tapasztalatokban, mint ez a kopasz Don Juan Tenorio… És mondd meg nekem nyiltan, kezedet a szivedre téve: mit érnek ezek a hires tapasztalatok?! Három osztályt lehet köztünk megkülönböztetni. Az elsőbe tartoznak azok, a kik semmiféle más nőt nem ismernek, csak a könnyen megtalálhatót. Ezek a boldogok. Az ilyen csak örömöket ismer; csalódásokat, kijózanodást és gyötrődéseket nem. Minthogy mindenki csak a saját eseteiből általánosit, az ilyennek a gondolkozása a nőkről: csupa olcsón kapható kételkedés, s olyan világnézet, mely férfiúi, vagy helyesebben szólva: kereskedői hiúságának fölötte kedvező; másrészt, mivel mindig csak sikerei vannak, képzelődése nem ismer korlátokat. Törökös álmokban él, s ezek a kellemetes álmok nem is kerülnek neki nagyon sokba. Ennek az embernek a fiatal leány vagy egy kérdőjel, vagy egy metafizikai fogalom. A második osztályba azok tartoznak, a kik már másféle nőt is láttak, látták tudniillik: a meghódithatót. Ezek, a kevésbbé szerencsések, olyan világban élnek, a hol a fiatal leány csak ritkán megjelenő, talán alkalmatlan jelenség; alig több egy képnél, vagy egy szellemjelenésnél. És hogyha koronkint ennek a világnak a hőse diadal-szekeréhez hozzá kötheti egy leány alakját is, ugy volt vele, mint a gyermek, a ki széttörte a játékszert, hogy meglássa, mi van benne. És, végre, itt volna a harmadik osztály, azoké, a kik egy kissé otthon vannak minden társaságban. Ilyenek sokkal kevesebben vannak köztünk, mint a mennyien dicsekszünk vele; de ám fölteszem, hogy olyanról van szó, a ki elég szerencsés bejuthatni minden társaságba, s elég okos, élni ezzel a szabadalommal. Nos tehát, a fiatal leány ennek az embernek a legtöbb esetben egy szép kis bábu, a ki pompásan tudja mondani, hogy: »Igen, papa«, »Nem, mama«, mint a Spallanzani automatája a Hoffmann meséiben. Vagy ha nem az, bizony nem sokkal több. Ha ebben a minden képzelhető világok legjobbikában élsz, beszélhetsz a fiatal leánynyal a Varázsfuvoláról, a Chopin nocturnejeiről, a hosszú hajú zongoraművészről, Zalán futásáról és egyéb ártatlan dolgokról. Ha a lelkébe akarsz látni, megtudod, hogy szereti a kedves embereket, s nem szereti se a gyávákat, se a hazugokat. S ha véletlenül szerencsés vagy találkozni egygyel-kettővel, a ki elég merész, vagy elég vigyázatlan sejtetni veled, hogy micsoda kis világ forrong a fejecskéjében: a mit megtudsz, az oly megzavaró, olyan kibetüzhetetlen, olyan homályos, hogy cserben hagy minden emberismereted; különösen, ha nincsen összehasonlitásod, ha hiányoznak az analogiáid. Igen, barátom, a fiatal leány, a mi korunkban s a mi viszonyaink közt, rendesen csak egy csodálatos, ismeretlen világ, mely annyival érdekesebb, minél ismeretlenebb. Előttem, megvallom, maga a rejtelem. Olyan rejtelem, hogy mivel esküt tettem: nem irni Diogenesembe, csak a legszentebb igazságot, kénytelen voltam a hősnőt, a kibe Diogenes szerelmes, némává tenni, mert nem tudnék mit beszéltetni vele.
– Ó, te nyomorult, te csak azért beszélsz nekem leányokról, hogy visszatérhess szép szerével ocsmány Diogenesedhez.
– Légy őszinte, és valld meg, hogy azért ragadod meg tüstént ezt a szegény Diogenest, hogy ne kelljen leányokról beszélned.
– Őszinte vagyok, s biztositalak, hogy bátran beszélhetek a világ összes leányairól. Bátran beszélhetek pedig róluk azért, mert nem is gondolhatok rájok. Olyannyira képtelenség, hogy megházasodjam. Nagyon szegény ficzkó vagyok én, öregem; hogy én családot tartsak el, az lehetetlen. Örülök, ha magam nem halok meg éhen.
– Ó, az semmitől se óv meg. Az ember elvégzi, hogy nem házasodhatik meg. Hatalmas, megdönthetetlen érveléssel bizonyitja be magának, hogy megházasodni, ilyen körülmények között, nemcsak ostobaság volna, hanem bűnös könnyelműség is ama másik szegény teremtés, és azok iránt az ártatlanok iránt, a kik majd csak ezután fognak létezni. Elvégzi, és mindennap ismételgeti magában, hogy nem fog megházasodni soha. És mégis megházasodik. S ez nem a test gyöngesége, nem a rendes életmódra való filiszteus hajlandóság, nem a tűzhelynek, a nyugalomnak, a csöndnek a vágya. Nem, ez a léleknek egy nemesebb vágyakozása, mely annál erősebb, minél nagyobb adaggal rendelkezik valaki a nevezett lélekből. Mindnyájunkban él egy furcsa törekvés valamely lelki közösség után, mely határozatlan, czéltalan és megérthetetlen, de megvan; s minél jobban vagyunk belül kipárnázva, annál sűrűbben és annál több erővel ad nálunk életjelt ez a törekvés, mely gyermekes, de eltagadhatatlan. Ugy hiszem, ez, alapjában véve, a lázadásnak egy ügyetlen kisérlete a halál ellen, de bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a lélek nem szeret magára maradni, vagy a mint meg vagyon irva: nem jó az embernek egyedül lennie. S mivel a természet egy önző, ravaszdi intézkedése következtében ez a lelki közösség is csak különböző nemü lények közt lehetséges, s mivel a társadalom ugy rendezte el sorunkat, hogy ez a lelki közösség csak bizonyos formák között lehet zavartalan: mikor a zöld burok leválik rólunk, épp úgy megtaláljuk magunkban a házasság ösztönét, mint a szerelemét. És hogyha ez a két elemi erő találkozik, bizony bajos egykönnyen végezni velök, még ha az Ész a pártunkra szegődik is, mert hisz az Ész fölötte megbizhatatlan, álnok szövetséges.
– Hallod, úgy látszik, te most a bölcselet egy uj sütetü elméletét akarod előttem népszerüsiteni!
– Akkor csak rosszul mondom, a mit jól gondolok. Mert mindazt, a mit beszéltem, világosan érzem magamban, olyannyira, hogy egy párszor már kisértésbe estem a kis kövérről és pénzes zsákjairól lemondani. Barátom, engem folyvást lökdösnek előre-hátra. Annyi embernek állok az utjában, hogy azt kell hinnem, valami vezérlő egyéniség lehetek. Csak egy lény van, a ki nem lökdös és egy kissé törődik velem: az Arany Trombitásnak a leánya. Náluk szoktam ebédelni ötven krajczárért. Ez a leány olyan figyelmes, jólelkü és bizalmas hozzám, hogy el nem mondhatom neked, micsoda hálát érzek iránta. És bizony mondom neked, nagyon szeretném elvenni, mert érzem, hogy ő az egyetlen, a ki képes volna Diogenest megérteni.
– No és mi tart vissza?
– Az, barátom, hogy nem tud különbséget tenni jambus és trochaeus között.
– Akkor maradj csak a kis pénzes-zsáknál. Neki legalább vannak egyéb jelességei.
– Könnyü neked; te csak úgy a magasból nézed az én lelki harczaimat. De ha téged ezek a kérdések hidegen hagynak, ez csak azt jelenti, hogy téged még mindig óv valami régi szerelem, a min még most se fog a rozsda. Kitaláltam, ugy-e? Még most is – Lilian? És örökkön csak Lilian?
– Hidd el, van legalább két esztendeje, hogy rá se gondoltam Lilian Landry kisasszonyra, a kit az isten sokáig éltessen. És meglehet, hogy még egy örökkévalóságig nem gondoltam volna rá, ha nem juttatod eszembe. Azt se tudom, hogy hol van.
– A multkor azt olvastam valamelyik ujságban, hogy Kopenhágában énekel. Eszembe jutott az a sok bolondság…
– A mit valaha elkövettem érte? Biz azok nagy bolondságok voltak. Annál nagyobbak, mert azt hiszem, soha se szerettem igazán. Végre is, mindnyájan bele bolondulunk egyszer életünkben abba a hölgybe, a ki a legszebben énekli Selicá-t, de azért ez még nem szerelem. Vagy ha szerelem, inkább csak a lámpák és a szinfalak szerelme, mint az X. kisasszonyé. De, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.
– Bocsáss meg, azt hittem, hogy… Olyan nyilvános volt, hogy udvaroltál neki…
Egy perczre elhallgattak mind a ketten. Birót elfogta a rosszkedv. Azt hitte, hogy a másikra boszankodik, pedig tulajdonképpen magát nem értette.
Eddig úgy gondolt erre az ifjúkori, rég kialudt lángra, mint a jó keresztény azokra a kedves kis apró szentekre, akiket a gonosz Heródes leöletett. Az emlék is kellemetes volt előtte. Bánatosan kellemetes, de mégis kellemetes, mert hisz ez az emlék kedves képet őrzött elméjében. Nem tett magának szemrehányást ezért az ifjúkori bolondságért, nem talált restelni valót az akkori viseletében, s ha ennek a zsönge szerelemnek több is volt a gyötrelme, mint az édessége, hálával gondolt a kedvesebb pillanatokra, s úgy tetszett neki, hogy a keserü óráit nem kell nagyon sajnálnia; mert a kellemes pillanatok megérték azt, a mibe kerültek.
Most először kapta magát rajta, hogy szégyelni kezdte ezt az elhamvadt szerelmet, s hogy szerette volna eltagadni maga előtt az egész esetet. Miért?
Erre nem tudott felelni. De a hogy’ álmos szeme egy perczre lecsukódott: ismét maga előtt látta a Laura de’ Diantit, a mint fázékonyan huzódik szegényes hárász-kendőjébe, és mosolyogva miss Illandudnoról beszél…
Éppen a temető kapujánál voltak.
– Nem irigyellek a mindennapos sétádért – szólalt meg a költő. – Ha nekem naponkint kétszer kellene megtennem ezt az utat, olyan verseket irnék, hogy Leopardi valóságos Paul de Kock volna hozzám képest.
– Hát még ha Kőbányán is mellettem maradnál!
– Azt már nem teszem. Sőt el se megyek Kőbányáig. Nem vágyom a kis kövérhez olyan rettenetesen… Azaz, most már igazán nem merek lányokról beszélni előtted. Erről az egyről ugyan bátran lehetne.
– A többiről is. Fájdalom, nincsenek titkaim.
– De azt tartod, hogy a régi dolgokról nem illik, s az ujakról meg nem lehet beszélni.
– Mit értesz az uj dolgok alatt?
– Hát azt a szép leányt, a kinek a családja olyan élénken kezd érdekelni.
– De, kérlek, azt a leányt én egyetlen egyszer láttam, akkor is tíz perczre.
– Az semmit se bizonyít. Különösen, ha olyan szép, mint a nénjei voltak. »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?« – mondja Shakspere.
– Hát te hiszed azt, hogy van szerelem, a mely első látásra keletkezik?
– Hogy’ az ördögbe ne hinném! Én csak ilyen szerelmet ismerek. Látod, hogy ha koronkint elnézem a kis kövért, mindig azt gondolom, hogy a gyakori látás halálos ellensége a szerelemnek. Lehet, hogy ez nem mindenkivel van igy. Hanem azért, hidd el, a költőnek van igaza s nem a kőbányaiaknak. Az igazi szerelem nem az, a melyiknek szüksége van rá, hogy az ember folytonosan erősbitse a téglagyárak gyakori meglátogatásával; az igazi szerelem az, mely első látásra keletkezik, mely nem gyöngül a távolságban se, s mely nem múlik el soha.
– No, én nem hiszek ebben a szerelemben.
– Istentagadó vagy. Meg fogsz bünhödni. Hanem én nem megyek tovább. Az ott már a kőbányai határ. Oda nem óhajtalak követni.
Elváltak. A költő visszafordult a város felé, Biró ment tovább dolgára.
Keserves délelőttje volt, mely sehogy se akart elmúlni. Unta ezeket a rettentő ficzkókat, a kik rajzolás ürügye alatt mindenféle gazságon törték az eszüket, s rá szabaditotta őket, hogy rajzolják a feladatukat, vagy csináljanak akármit… a mi úri izlésüknek a legjobban megfelel. Maga pedig odaállt az ablakhoz s nézte azt a szomoru tájképet, melyet oly jól ismert: az egyforma épületeket, a tégla-gúlákat, meg a temérdek kéményt. Azt hitte, hogy ha ülve marad, el kell aludnia.
A meglopott éjszaka kezdte visszakövetelni tőle a jogát.
Abban az ismeretes kábult állapotban volt, melyben az akarat meg-megbicsaklik, majd rendkívüli erőfeszitéssel próbál kiegyenesedni, de csak azért, hogy annál hamarább és annál készségesebben adja be a derekát, ama kellemes bódultságban, melyben az itélet elrestül, mint a keleti bölcs, a ki sokat ivott Kis-Ázsia borából, abban a félálomban, melyben a képzelet korláttalan urrá válik felettünk s ellomhult lelkünk fölé zavartalanul épiti fel csillagos boltozatu sátorát. Abban az állapotban, melyben az itéletünk elbágyad s mindenestül hatalmába esik utolsó benyomásainknak.
– Különös – szőtte magában az álmait – mennyire el vagyok foglalva egy nagy veszedelemnek a gondolatával. És miből állna ez a nagy veszedelem? Hogy nagyon szép kis feleségem volna, akit látva, mindenki megfordulna az utczán. Ennyi az egész nagy veszedelem.
Aztán elcsodálkozott rajta, hogy úgy gondolt erre, mint valami közel eshetőségre.
– Tegnap láttam először – álmélkodott magán – és ime, ma már olyan képnek a közepében látom, a mely soha se jelent meg előttem azalatt, a mig a szerelmi románczoknak egész sorozatát éltem át.
A szive egész temetője volt a könnyü szerelmeknek. S ezek a szerelmek az utolsóig szép lassan hálózták be, s csak nagynehezen tudták meghóditani. Mindegyiket az előjátékok egész sora vezette be. A szive minden uj kaland után zárkozottabbá vált, s a lelkét minden uj tapasztalás bizalmatlanabbá, félénkebbé tette. És ime, ez az uj hóditó, a hogy’ megjelent, vakmerő egyenességgel, minden csel és ostrom nélkül, diadalmasan vonul be a lelkébe, s neki nincs egyéb dolga, mint sietve, ész nélkül bocsátani le előtte a felvonó hidat, megrészegedve a lelkesedéstől.
Igaz, hogy először gondol valakire vágyakozással, a keserüségnek, a félelemnek s az érzésével való elégedetlenségnek minden árnyéka nélkül.
Elhamvadt szerelmei mind olyanok voltak, hogy miattok perbe kellett szállania a végzettel, s meg kellett gyülölnie magamagát. Mindegyik ellen küzdött, a mig tudott, s ha végre is megadta magát a sorsának, szerelmeinek jóval több volt a keserüsége, a rossz utóize, mint az öröme. Szerelmei átokkal fogantak; és mindig, legédesebb óráiban is, látnia kellett rajtok a Káin-bélyeget.
Tulajdonképpen csak három nővel találkozott eddig, a kiket valamennyire szeretni tudott; ámbátor nem volt bizonyos benne, hogy az, a mit irántok érzett, nem inkább gyülölet volt-e, mint szerelem?
A legjobban szerette, vagy a legjobban gyűlölte közűlök a kis Liliant. Tudta, hogy amaz csak játszik vele; tudta, hogy ő ennek a kis képzelgő teremtésnek nem annyira a szerelmese, mint inkább a közönsége, a ki előtt a fehér Selica egy nagyon kedves, nagyon bájos szerelmi regényt komédiázik el. És tudta azt is, hogy az a madár-szív nem is képes egyébre. Liliannek ő csak egy gitár volt, melyen a lány a kedves dalát játszotta el, az izgalom egy hitvány eszköze, mely csak arra volt jó, hogy amaz beletalálhassa magát abba a költőinek vélt magatartásba, melyben hitvány kis énjét imádásra méltónak találta. A fehér Selicának nem volt lelke, csak megromlott agyacskája, mely szomjazta az izgatottságot. Biró gyűlölte, utálta ezt az elragadó kis némbert, százszor megesküdött, hogy nem lesz a játékszere többé, hogy szakitani fog vele, és megvetette érte magamagát is, mert még se tudott elszakadni tőle. Félt, irtózott ettől a szerelemtől, mely csak fejből eredt, s melynek semmi köze se volt a szívhez; és még se tudott lemondani róla. Az egész viszony istenkáromlásnak tünt fel előtte, s lázálmaiban Liliant hasonlónak látta azokhoz a fertelmes kis hüllőkhöz, melyek annál borzasztóbbak, minél csinosabb testüknek a rajza. És még se birta lerázni lánczait. Önutálata minden egyes találkozó után sokkal erősebb volt, mint öröme, ha Liliant láthatta; de azért egyre várta az uj, meg uj találkozót. Elégedetlen volt magával, a leánynyal, az egész világgal. Hanem csömöre csak akkor lett tökéletessé, mikor fölfedezte, hogy Liliant ő maga is csak ilyennek szerette, mikor rájött, hogy Lilian átváltozva hidegen hagyja, mikor rémülve látta be, hogy az ő szerelme épp oly mesterkélt, épp oly csupa hiúságból eredt, épp oly művészieskedő szerelem volt, mint amazé.
A másik elhamvadt lángja egy nagyon fiatal asszony volt, a ki mind a kettőjük szerencsétlenségére őt választotta első kedveséül. Ez az asszony olyan férjet csalt meg miatta, a ki sorsát semmikép se érdemelte meg, s az árulás, melyet az asszony elkövetett, árnyékot vetett a szerelmükre. Csupa rettegésből és csupa lelkifurdalásból állott az egész történetük. Eleinte az asszony tele volt önváddal, s panaszaival megkeseritette a másiknak minden nyugodt perczét; s mikor az asszonyt nem bántotta többé a dolog, annál jobban bántotta a férfit.
E kettőn kívül még csak egy lény volt, a ki iránt valami szerelemfélét érzett, vagy a kiről legalább rövid ideig azt hitte, hogy szereti. Hitte pedig azért, mert ez a lány igazán megérdemelte volna, hogy szeresse. Jó, hűséges, derék teremtés volt, a ki igaz szívvel ragaszkodott hozzá.
Ennek meg éppen ez az igazszívüség volt a megbocsáthatatlan hibája. Biró érezte, hogy ez iránt a leány iránt valósággal hálára van kötelezve; érezte, hogy kettejük közül a leány az, a ki az áldozatot hozza, s ő az, a ki ennek az áldozatnak hasznát veszi, a nélkül, hogy az érzések hasonló gazdagságát vinné hozzá cserébe. Érezte, hogy kettőjük közül ő az, a ki a kevésbbé nemes szerepet játszsza, érezte, hogy igazságtalan a leány iránt, s úgy tünt fel előtte, mintha megcsalná ezt a szegény teremtést, a ki csupa szív és önfeláldozás. Ez a tudat, mint lerázhatatlan nyüg ült rajta, s nem hagyta békén. Pedig nem szerezhette meg magának a »lelki feloldozás«-t, mert meg kellett vallania magamagának, hogy a leánynak, minden jósága mellett is, egészen más a világa, mint az övé. Ő nem tudott beleilleszkedni abba a világba, emezt meg nem birta felemelni a magáéba. És lassankint hatalmába ejtette az a különös, nem minden szomoruság nélkül való érzés, mely azokat az utazókat szokta elfogni, a kik félig vad népek ismeretlen nyelvü, ismeretlen gondolkozásu, rejtelmes leányaival élnek együtt, leányokkal, a kik odaadóbbak, melegebb szívüek, önfeláldozóbbak, mint az otthon valók, de a kik titokban, ha nem félnek, hogy az urok meglepi őket, furcsa, nevetséges, macskaarczu istenekhez imádkoznak, őszinte áhitattal és szent buzgalommal.
Mig ez a három szerelem vagy inkább ez a három megszokás uralkodott rajta, nem volt egyetlen napja sem, hogy szemrehányást ne tett volna magának ezekért a lelkéhez nem méltó szövetségekért, melyeken láthatóan nem volt áldás, s melyekre mintha a Jázon végzete nehezedett volna. Soha, még az örömök óráiban se volt egyetlen percze, mikor máskép gondolt volna szerelmeseire, mint a hogy’ mindnyájan gondolunk azokra a czimborákra, a kik csak a szégyenletes tivornyákban voltak társaink, s aztán eltünnek, hogy mint puszta rossz emlékek éljenek tovább. Nem nézhetett a szemükbe, hogy világosan ne érezte volna annak a szükségét, hogy ennek a szemnek a boszorkányköréből előbb-utóbb menekülnie kell; s a vágytól ittasulva sem közeledhetett hozzájok a nélkül a megalázkodás nélkül, melyet léha férjek éreznek olyankor, mikor a jegygyűrűiket a zsebökbe rejtve, énjüket elhazudva, lopva surrannak be oda, a hol nincsen semmi keresetök. S ezt a szégyenkezést, melyet Jázon érezhetett, mikor a bűbájost élete társául találta maga mellett, ő benne nem a megunás, nem a kiábrándulás fejlesztette ki; az öreg időnek későn született gyermekét megremegtette az átok hideg szele még a vétek láza előtt. Mikor először gondolt rájok, vágyát már megzavarták ennek a gonosz érzésnek első sejtelmei; mikor először álmodott róluk, alakjaikat nem tündérek, hanem gnómok tánczolták körül.
Most történt meg vele legelőször, hogy ha vágyakozással gondolt egy női alakra, ez az alak leányi szépségének egész tisztaságában, gonosz manók kisérete nélkül jelent meg előtte. Most gondolt először női lényre úgy, hogy a lelke nem tiltakozott az ábrándjai ellen; most gondolt először egy életre való szövetségre úgy, hogy ennek a lehetőségét büszkén vallotta meg a szivének. És most érezte legelőször s nagy megelégedéssel, hogy a szive nem akar többé leereszkedni, hogy a szive nagyravágyó.
Odakinn csengettek. Az órájának vége volt; valahára lerázhatta a jármát. S az aprólékosságok, melyekkel napszámos-munkáját be kellett fejeznie, felrázták álmodozásából.
– Milyen bolond vagyok! – mosolygott magában, mikor ismét egyedül lehetett, s megindulhatott hazafelé. – Milyen messzire elkódorgott szökevény képzelődésem! Azt már tudtam, hogy az ember akkor gondolja a legostobábbakat, mikor, mint párbaj-segéd, hazatérőben van egy véres csetepatéról, de ugy látszik, az se sokkal különb, a mit egy átvirrasztott báli éjszaka után okoskodunk ki, a magasabbrendű lelkierők minden ellenőrzése nélkül. Csakhogy éppen szerencsém volt ehhez a szép kisasszonyhoz, és ime, micsoda merész álmokba szövöm bele a képét! Hát hisz éppen csak az kellene nekem! Egyéb már nem hiányzik, mint hogy megházasodjam, s feleségül vegyek egy ragyogó szépséget, a ki rámába való, s a ki gyerekkorában hozzá szokott minden fényüzéshez, a mi előttem örökre ismeretlen, örökre lehetetlen… Feleségül venni egy leányt, a ki a jólét emlékeivel van tele, s a ki az amerikai dollár-királynék paradicsommadár-tollairól álmodik! Micsoda merész gondolat! Éppen egy jámbor rajztanárhoz való!… Természetesen, a rajztanár urnak nem volna ellenére egy ilyen szép kis házi bútor, nem volna ellenére egy ilyen ragyogó kis élettárs!… Világos, hogy jól festene mellettünk ez az elragadó jelenség, pompás gyermeke egy hatalmas fajnak, melyet a paraszt-erényekben bővelkedő rajztanár ur annyira nagyrabecsül s olyan áhitatosan tisztel!… Ugy-e, Biró ur, egészen mássá tenné kietlen lakásunkat ez a gyönyörü, kinyilt rózsa?!… Hát persze. Csakhogy nem egészen bizonyos, hogy az az elkényeztetett kis teremtés nem kicsinyelné-e a személyünket s megelégednék azzal a fölötte szerény életmóddal, a melylyel megkinálhatnók. És aztán, ha ő megkedvelne is bennünket s nem riadna vissza attól, hogy örökre belenyugodjék abba a helyzetbe, a melynek a rossz oldalait már bizonyára megismerte: ugyan mit csinálnánk mi ezzel a szép kis fényüzési czikkel?!… Ugy volnánk vele, mint az ágról szakadt szegény ember a gyémánt-melltüvel, mely csak arra való neki, hogy elveszitse… De, teringettét, csak nem szerettem belé első látásra, hogy ilyen eshetőségeken töröm a fejemet?!… Csak nem szerettem belé, mikor még alig láttam, mikor még alig ismerem?… Hát mit tudok én erről a leányról? Azt, hogy szereti a csinos dolgokat s hogy nagyon el van kényeztetve? Hát a lelke?!… Hát a szive?!… Van-e egyáltalán szive, lelke?!…
És megijedt a tulajdon gondolataitól, olyannyira sietett magát meggyőzni, hogy: »Ó van, érzem, tudom!« – s megrémült, mikor észrevette, hogy nagyot dobbant a szive.
– Ej, ennek fele se tréfa! – ijedezett magában. – Ez a kisértés! Ennek ellent kell állni!
Azt hitte, hogy nagyon a sarkára áll, ha visszaidézi emlékezetébe mindazt a sok asszonyi álnokságot, melynek valaha szemtanuja volt. A mondhatatlan gonoszságoknak ama hosszu bűnlajstromát, melynek minden egyes tétele azt hirdeti, hogy: »Az asszony az örvény! Az asszony a romlás! Az asszony a vak éjszaka, a sötét kétségbeesés! Védd magad!«
És elsétáltatta maga előtt a lidérczeit.
Az ártatlan arczu Tinit, a ki ott volt vele a Hamman-fürdőházban, s a ki két héttel később Ágnes tekintettel esküdött örök hűséget egy becsületes embernek.
Az ájtatos Matildot, a ki oly hálás volt az egyházi férfiak iránt, s a ki megkülönböztette X. urat csak azért, mert X. urat mindenki ostobának, aljasnak és ocsmánynak találta. Matildot, a ki művészi lélek volt s a ki a gonoszságot magáért a gonoszságért követte el.
Sárikát, a ki csak akkor volt elemében, ha a férje a szomszéd szobában kártyázott.
És Y.-t és Z.-t, meg a többit, s végre a rettentő Carlottát, a Rue de Naples Carlottáját, a ki a kis gyermeke temetéséről jött hozzá s a kit felöltözetlenül dobott ki a folyosóra, a megtérő irtózatával s a kozák durva kegyetlenségével…
És előszedte emlékezetéből az egyházatyák meg a történetirók legirtózatosabb tanuságtételeit, a kételkedő bölcsészek legrémesebb történeteit s mindazokat a hajmeresztő meséket, melyektől tisztaságszerető lelke olyan mélységesen undorodott.
Ugy hogy végre maga is megsokallta a dolgot.
– Mindez a sok szenny és fertelem pedig csak azért, hogy elrágalmazhassam magamban ezt a szegény kis leányt, a ki nem tett egyebet, mint hogy tudtán kivül néhány édes pillanatot szerzett az én elvénhedt szivemnek!
S az álombéli ragyogó jelenségről lesiklott minden tisztátalan képzet, mint a hévviz iszapja Venus Anadyomeneről.
A tépelődő ember utóljára már csak abba az egy gondolatba tudott kapaszkodni, hogy mondjon a szive akármit, neki a házasság lehetetlen vállalkozás. És azért nincs más választása, mint szoros őrizet alá fogni a szivét, addig, mig nem késő.
Végre is, a dolog egyszerü. A második találkozást már nagyon könnyen kikerülheti, s akkor rövid idő alatt elfelejti az egész bolond álmot.
Hogy tehát megóvja magát minden veszedelemtől, megfogadta, szentül megfogadta, hogy soha se megy többet Grunovszkyékhoz.
És alig várta, hogy megszeghesse a szavát.
VIII.
Egy délután Biró ott ült a festő-állványánál és dolgozott.
Fáradt volt és álmos. Egész éjszaka rajzolt az épitő vállalkozónak, a délelőttjét pedig a kőbányai iskolában kellett eltöltenie, a hol rekedtre magyarázta magát. A szeme égett s halálos bágyadtságot érzett egész testében, de azért kitartott.
Nem akarta a napot elszalasztani. Sietős munkája volt, melyet egy műkereskedő rendelt meg nála. Biró ritkán részesült efféle szerencsében. S tartott rá, hogy pontosan elkészüljön a határidőre.
Végre mégis csak próbálnia kell valamit, hogy javitson a sorsán. Az öregséget s talán a megvakulást nem várhatja meg ebben a fölötte alázatos helyzetben, mert ez egyértelmü volna a végső elzülléssel. Ha fel is adta nagyratörő terveit, de valamit mégis el kell érnie, hogy legalább annyi helye legyen a világban, a mennyi éppen elég rá, hogy később is megóvja a földönfutástól. És – ki tudja?! – ha százegyedikszer is neki fohászkodik, százegyedikszer talán elérhet valamit. Neki feküdt tehát a munkának, bár teste-lelke tiltakozott ez ellen a kényszer-robot ellen.
És vásznán már megelevenedett a koldusgyermek, a ki mezitláb s nyilván a nagyapjáról leszakadt ruhában, dideregve álldogál az utczasarkon, s mialatt arcza a hidegtől violaszinüre vált, könyörületet esdekel a járókelőktől.
Ugy tetszett neki, hogy igazi főnyereményre tett szert a mintájával, s hogy a vázlatával is meg lehet elégedve. Annyi néma panasz volt ebben a csenevész, toprongyos kis alakban, s a kép előadását e mellett oly tisztességesen tartózkodónak lehetett mondani, a kinálkozó olcsó hatások elől oly óvatosan tudott kitérni, és végre a részletekbe annyi finomságot sikerült belelehelnie: hogy ez egyszer szinte számitott valamelyes elismerésre. És munkaközben ismét megjött a dolgozási kedve; a fáradtságáról, elernyedtségéről egészen megfelejtkezett.
Csak akkor nézett fel a képéről, mikor egyszerre valami nesz ütötte meg a fülét, az előszoba felől. Az ajtó kinyilt s egy kövér emberke vonult be rajta. A műkereskedő volt.
– Jó napot, Weinberger ur.
– Jó napot. Ugy, ön munkánál van?! Nagyon szép. Éppen sürgetni jöttem.
– Ó, dolgozom javában.
– E szerint elkészül egy pár nap alatt?
– Nézze, már majdnem megvagyok.
Weinberger ur megkerülte a festőt, oda állt a háta mögé, rátekintett a képre s aztán összecsapta két kövér kezét.
– Micsoda kép ez?! Kié ez a kép?!
– Hát az öné. Remélem, kellemesen van meglepetve, és nem rémült meg tőle?! Mert úgy tesz, mint a ki nagyon meg van ijedve.
– De hisz én egy csendélet-félét kértem öntől!…
– Ó, ne törődjön vele! Én ezt ugyanabban az árban engedem át önnek, mint a melyet a csendéletre nézve állapitott meg. Ha már hozzá fogtam a dologhoz, valami különbet akartam vászonra tenni egy felvágott sárgadinnyénél vagy egy sajt-gyüjteménynél. Persze, ismerem a viszonyokat, s nem kérek többet, mint a mit ön ajánlott. Ugy hiszem, meg van elégedve velem?!…
– De hát, kérem, mondja, mit csináljak én ezzel a képpel?!…
Biró meglepetten fordult meg.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a kép nem különb, mint akármelyik csendélet, a mit én tudok festeni?!
– Kérem, nem erről van szó. Ez egészen csinosnak látszik. Csakhogy én ennek nem vehetem hasznát.
– Hogyan? Ez nem ér önnek többet, ez nem ér önnek annyit se, mint a legutolsó csendélet?
– Nem hát. Mondja, kérem, mit csináljak vele?! A csendéletre nekem vannak biztos vevőim; a csendélet jó portéka. Ha a művész szemével nézve: nem sokat ér is, az nem baj. Azért a csendélet valami, mert a csendéletet megveszik. De az ilyen nagy vásznakat nem veszi meg senki. A mi piaczunk szerény, csak az apróságoknak van kelete. Vesznek képeket az az ebédlőbe, a kopasz előszobába, a falusi fegyverterembe, megveszik a foglyokat, a dinnyét és a sajtot, de kinek kellenek az ilyen nagy igényű képek?! Nálunk nincsenek Maecenások, se olyanok, a kiknek többek között az volna a fényüzésük, hogy képeket gyüjtenek. Az ilyen képeket nem keresi senki, az ilyen képek ott állhatnak a kirakatomban nyolcz-tiz esztendeig. Ha egyen-egyen sikerül túladnom, ugy megörülök rajta, hogy kedvem volna hálám jeléül misét mondatni.
– Hát adja abban az árban, a melyben a csendéletféle dolgokat adja. Akkor csak megveszik!…
– Akkor se veszik meg. Ki akarna az ebédlőjébe egy koldusgyereket?! Az ember megfázik, ha ránéz.
Biró elkedvetlenedve állt fel a dolgozószékéről. A pokolba kivánta Weinberger urat, a koldus-gyerekkel, meg minden egyéb képpel együtt, a mi a világon van. Hát bánja is ő! Ám száradjon a nyakán. Ugy kell, minek fogott hozzá! Hát kellett neki ez az erőlködés?! Ha nem viszi rá a lelke, hogy csendéleteket fessen, ült volna tétlenül, összetett kézzel, s gyönyörködött volna a szivarja füstjében!
Weinberger ur, a ki egy pillanatig gondjaiba merülten, a homlokát összeránczolva, járt fel s alá, ujra megállt a Koldus-gyermek előtt, s tölcsért csinálva a tenyeréből, műértő szemmel nézte végig a képet.
– Pedig igazán kár érte – szólalt meg rövid szemlélődés után. – Önben van tehetség. És én ezt kimondom, ha kerékbe törnek is. Tudja, nagyon sokat kell vitatkoznom ön miatt, mert a mester-iskolában azt tartják, hogy ön már lejárta magát. De tőlem beszélhetnek akármit; az én véleményemet nem változtatja meg, ha az egész világ elitéli is a képeit.
– Ne mondja!… Ön tulságosan szives!
Biró oda támaszkodott az egyik ablakhoz és szivarozva hallgatta a műkereskedőt.
A kis ember meggyőződéssel és nyomatékos hangsúlyokat alkalmazva beszélt, mint a ki tudja, hogy az ő véleménye készpénz.
– Önnek csak egy hibája van: az, hogy félreismeri a tehetségét. Önnek csupa apró dolgot kellene csinálnia. Mert hiába, a nagy dolgokra nincsen ereje. Ó, én kimondom az igazat! A mi a szivemen, az a nyelvemen.
– Nagyon lekötelez!
– Lássa, ebből a képből nem hiányoznak a jeles tulajdonságok. De az egész erőtelen. És ismétlem, mit csináljak én ezzel a képpel?! A ki efféle dolgokat akar, az a divatos emberektől, a mesterektől vásárol. Ez, ez nem fog kelleni senkinek.
– Hát abban marad az alku, és rendben vagyunk. Ön megtartja a pénzét, én megtartom a képet.
– Hja, nem addig van az. Ön engem nagy zavarba hozott. Nekem a csendéletre szükségem lett volna. Biztos megrendelés volt, a melyet most elveszitek. De ez még a kisebbik baj. Én szegény ember vagyok; nincs egyebem, csak az üzleti jóhirnevem. Nekem pontosnak kell lennem, Biró ur, ha önök művészek fellázadnak is minden ellen, a mi rend és pontosság. Én biztam önben, s ime, ön most csak úgy rövidesen fizet ki: »Abban marad az alku, és rendben vagyunk.« Ön könnyen beszélhet, de én szegény ember vagyok. Ha ön két hét mulva hozza el a csendéletemet, az nekem sokkal kevesebbet ér, mint ma; s beláthatja, hogy jövőre le kell mondanunk az eddigi árról. A mi pedig ezt a vásznat illeti… á, jó napot, Vezekényi ur! Jöjjön, jöjjön, és mondja meg, melyikünknek van igaza?
Egy fiatal ember nyitott rájok, a kinek a megjelenése Birót nem kevéssé lepte meg. Mit keres nála ez az ember? Nem látta már egynehány hónapja. Hajdanta nagyon jóban voltak, s mikor Vezekényi első lépéseit tette meg a hirnév magaslata felé, Biró volt az, a ki Münchenben kalauzolta, a ki lakást adott s leczkéket, meg ismeretséget szerzett neki. Ez még Birónak az aranjuezi szép napjaiban történt, s akkor nem is volt Vezekényinél áhítatosabb tisztelője. De mióta Párisból hazatért, csak egyetlenegyszer találkozott vele az utczán, a mikor Vezekényi sietett megértetni vele, hogy ő már kinőtt minden pártfogás alól, s hogy ha van valaki, a ki rászorul a gyámolitásra, ő inkább az lehet, a ki segitségére siet a barátjainak, mint az a másik, a kit még pártolni kell. Ezt különben Biró már régen tudta az ujságokból.
– Nézze, kérem – szólt a műkereskedő az ujonan érkezőhöz – én egy csendéletet kértem Biró urtól, s ő e helyett ezt a nagy igényü vásznat kinálgatja nekem. Engem zaklatnak a csendéletért, s ő egy koldusgyermeket akar a nyakamba sózni. Mondja, de egészen őszintén: lehet nekem reményem arra, hogy ezt a képet el is helyezhetem valahol? Mondja, van olyan ember a világon, a ki hajlandó volna egy szobában hálni ezzel a lehetetlen képpel?!
Biró nem szólt semmit, hanem csak azt kérdezgette magától: tulajdonképpen mi is tartja vissza, hogy a kis embert egyszerüen nyakon csipje és kitegye a folyosóra?!
Vezekényi, miután kezet fogott az urakkal, megtekintette a képet, és csodálkozó arczczal fordult Weinberger ur felé:
– De hisz ez egészen csinos! Határozott jelességek vannak benne. Lássa, ez a kar, ez egészen jól van festve. És önnek nincs igaza. Ha hosszabb időbe kerül is, ezt a képet mindenesetre el lehet helyezni. Birónak ugyan kicsi a közönsége, de ez a közönség idővel csak gyarapodhatik. Végre is, ha önök nem törődnek a mi szeszélyeinkkel, nem értem, miért törődnénk mi az önökével?!… Nem látom be például, miért adjam én a Háztűznézést önnek, mikor oda adhatom Kleinnak is, a ki ugyanannyit kinált érte…
– Ó, bocsánat, a Háztűznézést már nekem igérte, és én ragaszkodom az alkuhoz.
– Én nem igértem semmit, csak éppen tudakozódtam önnél, éppen ugy, mint Kleinnál. S ha ön Biró barátommal…
– Köszönöm, nagyon szives vagy – szólt közbe Biró. – De miattam soha se erőlködjél. Meggondoltam a dolgot, s nem kötöm magamat az ajánlatomhoz.
– S a mi a csendéletet illeti?… – kérdezte a kis ember.
– Azt festesse meg mással.
– Ej, jobb lesz, ha nem mondja ki tüstént az utolsó szavát. Remélem, alszik rá egyet, s ha mást gondol, megüzeni nekem holnap délig.
– Kár volt elhamarkodni a választ – szólt Vezekényi, mikor a műkereskedő elment. – Weinberger ügyes ember; hiba volna összezörrenni vele. Gondold meg, kérlek, hogy alkalmazkodnunk kell a viszonyokhoz. És hiába, a jelen viszonyok, a közhangulat, az uralkodó áramlatok nem kedvezők rád nézve. Ez érthetetlen, ez ostoba, de igy van. A közönség, barátom, kiszámithatatlan. Kiszámithatatlan és értelmetlen, de nem hadakozhatunk ellene. Ó, távol vagyok tőle, hogy védelmezzem a közönséget. Nálam senki se tudja jobban, hogy mennyire értelmetlen. Hát nem nevetséges az is, hogy engem mennyire felkaptak az utolsó időben?!… Nem vehetsz egy gyujtó-skatulyát a kezedbe, hogy rajta ne találd a Bálkirálynőmet. Ez érthetetlen, barátom, szinte nevetséges, de igy van.
– Csak természetesnek találom, ha sikereid vannak. De mondd, kérlek, minek köszönhetem, hogy végre fölkerestél? Mert, ugy hiszem, nemcsak a véletlen megemlékezés hozott ide?!…
– Legalább nem csupán a megemlékezés, mert én is egy ajánlattal jöttem. Nem tudom ugyan, megnyeri-e tetszésedet, de mielőtt máshoz fordulok, mégis meg akartalak kérdezni. Engem egy disz-munka illusztrálására kértek fel. Ezzel a munkával fényes dijazás jár. Minthogy azonban túl vagyok halmozva mindenféle dologgal, én magam csak a nagy illusztrácziókat vállaltam el; a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat másnak kell rajzolnia. Véletlenül hallottam, hogy szűk viszonyok között élsz, s mindjárt rád gondoltam…
– Ó, nagyon köszönöm. Igazán, tulságosan szives vagy, de akármennyire sajnálom, lekötelező ajánlatodat nem fogadhatom el. Belefáradtam a munkába, s legfőbb ideje, hogy egy pár hónapos pihenőt tartsak. S minthogy most éppen nem vagyok egészen pénz nélkül, arra határoztam magamat, hogy nem halogatom tovább a munkaszünet megkezdését.
– A mint gondolod. Nagyon szerettem volna ugyan, ha egy munkán szerepelhetett volna mind a kettőnk neve; de te tudod legjobban, hogy mire van nagyobb szükséged: pénzre-e vagy nyugalomra. Csakugyan rossz szinben vagy. Jól teszed, ha pihenőt tartasz. És igazán, miért is törnéd magadat a munkával, mikor semmi láttatja!…
Meg volt irva, hogy Biró, a ki nem ismert nagyobb örömet, mint a remeteség békéjét, ezen a délután egyik látogatót a másik után fogadja. Amaz még be se végezte a mondókáját, uj látogató érkezett. Különben, az utolsónak érkező vendég az az egyetlen ember volt, a ki máskor is el-elnézett Biróhoz. Festő volt ez is, mint a másik kettő; közös ismerőse mind a kettőjöknek.
– Á, ez derék! – kiáltott fel Vezekényi, azzal a tüntető melegséggel, melylyel minden pályatársát megtisztelte. – Bánhidy, a mi öreg czimboránk! A jó Bánhidy!
És nem győzte eléggé rázogatni a kezét.
– Akár csak Münchenben volnánk! – emlékeztette Birót a régi szép napokra.
Bánhidy is nagyon örvendezett Vezekényinek. Ki nem állhatták egymást, ős időktől fogva.
És elbeszélgettek megint, mint régente. De már nem voltak olyan kedélyesek, mint Münchenben. Sokkal udvariasabbak lettek mind a ketten, mint hajdanában voltak.
Biró alig szólt közbe. Az a temérdek vászon, melyet a két festő agyonbirált, meg azok a műhely-történetek, melyeket sorra végig kellett hallgatnia, kezdték mód felett untatni.
Mikor Vezekényi végre jónak látta elpályázni, Bánhidy azt kérdezte tőle:
– Hát ez mit keresett itt?
– Eljött, hogy felajánlja a pártfogását. Azt hitte, még nem vagyok teljes tudatában a sikereinek.
– Persze, nem fért a begyébe a hála. Meg akarta torolni, hogy egykor szives voltál hozzá.
– Legalább egy perczre úgy tünt fel előttem. Ámbár igazságtalan vagyok iránta, mert egy szivességgel állitott be.
– Ő és szivesség?!…
– Még pedig hihetetlen szivesség. Elmondta, hogy egy diszmunkát illusztrál…
– Igen. Az Ahasvérust.
– S minthogy ő nem ér rá az egész munkát elvégezni, megkinált az inicziálékkal, a vignette-ekkel és a cul-de-lampe-okkal.
– A mit Barta Pali csinál.
– Komolyan?
– Olyan komolyan, hogy már el is készült a fele munkával. Éppen tegnap hallottam a diszmű kiadójától. Vezekényi tehát…
– Bizonyosra vette, hogy nem fogadom el a szivességét. És jól számitott. Különben nagyon kedves volt hozzám. Sugárzotta az áldást, mint a nap.
– Ezenközben pedig elővett egy gyufaskatulyát, mely véletlenül éppen nála volt, s bemutatta rajta a halhatatlanságát.
– Ezt ugyan nem cselekedte, de nem mulasztotta el megemliteni, hogy megtehetné, ha akarná… Hanem, hallod, mi csinosan eláztatjuk ezt a szegény fiút. Pedig az öröme sokkal közlékenyebb és ártatlanabb, semhogy ezeket az éles szavakat, a melyeket éppen most szalasztottam ki a szájamon, menteni tudnám. De nagyon megboszantott.
S Biró elbeszélte a műkereskedő és Vezekényi szóváltását.
– Ugyan? Annyira haladtál a Koldus-gyerekeddel, hogy a nagy szakértők már nyilatkozhattak róla?
Bánhidy felállt, hogy megnézze a képet.
– Valahogy agyon ne biráld, az isten áldjon meg! – szólt Biró. – Nem tudom, mi szállt meg, de egész nap olyan érzékeny vagyok, mint egy öreg kisasszony.
– Van is eszemben a birálgatás! – szólt Bánhidy. – Hisz ez kitünő dolog!… legalább nekem nagyon tetszik.
No, csakhogy végre tetszik valakinek! Végre tehát fölfedezi valaki, hogy abban a vázszerü, összetört alakocskában, melyet a szél is elfúhatna, van egy kis finomság, és abban a halvány, szinte áttetsző arczban, melyről még nem tünt el teljesen a gyermeknek egy jobb világra emlékező mosolygása s melyen már rajta ül a halál csókja, hogy ebben a légies arczocskában, melyen csak annyi az élet, a mennyit a szenvedés és a nyomorúság lehelt rá: van egy kis lélek s van valami különös báj, mely olyan szomorú ellentétet alkot a nyomorúság nevetséges rongyaival!
– Hanem, tudod – folytatta Bánhidy, a mint jobban megszemlélte a képet – ez csak a legjobb szemü embereknek fog tetszeni. Azt hiszed, hogy ez a temérdek Vezekényi meg fogja érteni, hogy ez a kép milyen mesterien van festve?! Ha ezt hiszed, akkor ugyan alaposan csalódol, mert az ujjaimon elszámlálhatom, a kik ezt a képet méltányolni tudják. Te nem is képzeled, hogy milyen izléstelenek, milyen földhöz ragadtak ezek az ifjú óriások! Hát még a tömeg, a barbár, vak tömeg! Kell is annak a művészi munka! A Bálkirálynő kell neki, meg a Háztűznézés! Hidd el nekem, alig lesz ember a kiállitáson, a ki ezt a képet észre fogja venni!
Biró előbb kissé idegesen járt-kelt a szobában. Hanem most megállt, s hallgatta a másikat.
– Pedig milyen pompás ez az arcz! – értekezett tovább Bánhidy. – Nagyszerü példánya a fajtájának!… De hol is szerezted ezt a remek mintát?!… Igazán kitünő pofa.
Biró ránézett a rokon lélekre, s kiváncsian várta a befejezést.
– Meg vagyok győződve, hogy bolond vagy, ha feláldozod ezt a hálás alakot az első ötletednek. Végre is, mit vitázzunk mi a közönséggel?! A fő az, hogy boldoguljunk. Tudod, mit csinálnék én a te helyedben? Egy rengeteg czilindert festenék a fejére, aztán vastag szivar-csutkát a szájába, s azt irnám alá, hogy: »Külvárosi gigerli«.
– Komolyan beszélsz?
– Természetesen. Olyan rossznak találod ezt az ötletet?
– Dehogy. Igazad van. Majd meggondolom a dolgot.
Aztán folytatta a sétáját fel s alá, és nem igen szólt többet.
Bánhidy egy darabig rajta volt, hogy mulattassa. Elbeszélte neki a legujabb kis és nagy eseményeket; amaz nem igen hallgatott rá. Csak nagyritkán szólt közbe, udvariasságból; akkor is meglátszott a feleletén, hogy másutt jár az esze. Bánhidy végre megsokallta a dolgot.
– Ejnye, be átkozott rossz kedved van, hallod! Mi ütött beléd?
Biró tagadta, hogy úgy van, már a hogyan telt tőle. A világért se akarta volna ezt a jó embert megbántani. Hanem mikor Bánhidy készülődni kezdett, egy szóval se marasztotta. Terhére volt minden társaság, s nagyot lélekzett, mikor amaz elment.
Maga is megdöbbent a rosszkedvétől. Hát voltaképpen mi oka is van erre a nevetséges elkeseredésre? Az, hogy hamarjában nem borulnak le előtte?! Hogy a munkája nem mindenkinek tetszik egyformán, s hogy senkinek se tetszik úgy, a mint remélte?! No bizony! A ki a nyilvánosságnak dolgozik, az legyen kész minden birálatra s egy kis gáncs ne vegye le mindjárt a lábáról. Egy kis kitartás, fiatal ember, egy kis kitartás!
S megnézte a képét még egyszer, hogy nekibátorodjék. Kiváncsian, közönbös szemmel, mint egy idegen. És ime, igazat kellett adnia ezeknek az embereknek: egyik hiba a másik után ötlött a szemébe. Határozottan nagyon rossz napja volt. Meglátszott a képen, hogy ma már fáradt szemmel ült le hozzá; a mit utóljára dolgozott rajta, nem ért egy hajitófát.
Az alkonyat utolsó világosságánál olyan szomorúnak, olyan kínosan erőtetettnek tünt fel előtte ez a szerencsétlen munka. Kedve lett volna tűzbe dobni az egészet.
Odakünn már meggyujtották a gázt. Ő is meggyujtotta a lámpáját, s levakarta a képéről, a mit az nap dolgozott.
– Tehát ismét elveszett egy nap, ennyi az egész. Holnap ujra kezdjük, s holnap talán szerencsésebbek leszünk.
De hiába biztatta magát, az akaratereje csak nem akart felébredni. És mindjobban megrémült az ernyedtségétől, melynek az okát kicsinyelte. Nem jutott eszébe, hogy az a hangulat, mely most hatalmába keritette, az embernek az alaphangulata; hogy ezt a hangulatot mindannyiszor előidézi az Élet érzése, a hányszor az apró vigasztalások, melyekkel az élet kiszúrja a szemünket, nem óvnak meg tőle; hogy ettől a hangulattól rendesen csak azok az érdeklődések vonnak el, a melyekkel mi magunk czifrázzuk ki az Élet sivárságát, szántszándékkal keresve folyvást csak az álmot s folyvást csak a játékot; s hogy ugyanebben a hangulatban csörtethetett végig az erdőkön az ősember a maga szomoru egyedülvalóságában, mikor először lepte meg az Élet tudata, s mikor a természet nyugtalanitó, félelmet gerjesztő csöndje először dobogtatta meg a szivét.
Ebben a keserves lelkiállapotban olyan elárvultnak érezte magát, mint eddig még soha, kivéve talán azt a gonosz emlékü napot, mikor először kezdett kételkedni a hivatásában, s mikor azt a bizonyos fogadást tette, melyet olyan hamarosan megszegett.
Akkor, hogy mást gondolt, egészen átadta magát a munkának, s azóta csak a munkának élt. De ha most, utóljára, megutáltatnak vele minden munkát, művészi és napszámos-munkát egyaránt, mije marad hát vigasztalásul?
Hogy több eredménynyel, több sikerrel s hogy egész lélekkel dolgozhassék, megfosztotta magát mindazoktól az apró örömöktől, melyek a hozzá hasonló halandókat a végzet minden nyomorúságával ki szokták békiteni. Megfosztotta magát még az egyedüllét kellemességeitől is. Lemondott azokról a magános sétákról, melyek az álmodozó embert ragyogó álmokkal szokták kárpótolni a társaságért, melyet elhagyott. Elvonta magát minden társaságtól, és csak a távolból, irigykedve nézte, hogy vannak boldog emberek, a kik el tudnak mulatni, el tudnak édelegni kedves semmiségeken.
De nem. Hisz minden társaságtól mégse vonta el magát. Eszébe jutottak azok az egyszerü emberek, a kiknek a házában nemrég egy pár perczig olyan kellemesen érezte magát. Eszébe jutottak Grunovszkyék.
Igaz, hisz Grunovszky meghivása éppen ma estére szól. Majdnem elfelejtkezett róla. Pedig Grunovszky papa reggel is, délben is fent járt nála, s emlékeztette az igéretére. Grunovszky papának ma van a születésnapja.
És egyszerre elhatározta, hogy le fog menni hozzájok. Vágyódott ezek közé az emberek közé, a kik nem fogják birálgatni, nem fogják bántani, a kik nem fognak rá irigykedni, de megvetni se fogják.
Igen, ott van az ő helye, azoknak a körében, a kiket megsebzett az Élet, s a kik félénken, ijedten huzódnak össze, hogy elpanaszolják egymásnak bántalmaikat. Ott van az ő helye a szerények és az alázatosak világában.
Persze, megfogadta, hogy nem megy oda többet. Mert hát az alázatosak, a szerények körében vár rá a veszedelem. Micsoda veszedelem? Hogy a lelke rabbá lesz és képtelenné válik a dologra. De hát tulajdonképpen miért dolgoznék tovább és kinek? És miért rettegni ettől a veszedelemtől, mikor meglehet, ez a veszedelem csak a boldogság veszedelme?! Hát van ő neki vesztenivalója?! Hát várhat ő rá egyéb ujság is, mint a boldogság?!
– Úgy félek ettől a ragyogó, szép kis teremtéstől – pirongatta magát, – mintha az ő személyében a mesék összes szirénjei, Loreley-ai és Kirkéi várnának rám! Pedig meglehet, hogy az ő édes mosolygása volt az egyetlen ezen a nagy világon, a mi megérdemelte, hogy éljek és szenvedjek, és megint csak szenvedjek és szenvedjek! – Eh, jöjjön akármi!
IX.
Bella megtartotta az igéretét, legalább nem sokáig kérette magát, hogy átjöjjön. Mert a két követ: Margit és Terka, a kik érte mentek, csak egy pár pillanatig maradtak oda; alig fordultak egyet, máris hozták, roppant diadallal.
És bizony, Biró soha se tudta meg, hogy Grunovszky papa mit beszélt neki ebben a pillanatban? A nagy szavak mint megannyi zümmögő darázs repültek el a füle mellett.
Bella ugy nézett körül az ajtóban, mintha azt akarta volna mondani:
– Hol van hát az az ember? Hadd széditsem el!
S a mint kereste amazt a tekintetével, mintha csak ezt árulta volna el a szeme:
– Mert hiszen mindjárt megrészegitem egy tekintetemmel, s ha kell, őrültté teszem egyetlen egy mosolylyal.
S a mint nagy ünnepélyesen bevonult egész udvarával, a festő fejéből egyszerre elgőzölgött minden gondolat, ezen az egyen kivül:
– Vajjon rám ismert-e? Vajjon tudja-e, hogy azt az idegent, a kit ma este meg fog hóditani, már látta egyszer?
Bella kezet fogott a nagy Vandával, leereszkedőleg kivánt Grunovszky papának sok boldog születésnapot, aztán egyenesen Biróhoz lépett s mosolyogva üdvözölte, mint régi ismerőst szokás:
– Jó estét, Biró ur!
És a kezét nyujtotta neki.
Biró soha se látott ennél szebb kezet, és szinte félve érintette meg, mint a hogy hajdan, mikor a Louvreban másolatokat készitett, félve nyult hozzá a cinquecento ama remekeihez, melyeknek egyikére ez a mesés jelenség olyan élénken emlékeztette.
– Nagyon örülök, hogy eljött – szólt Bella. – Tudja-e, hogy ki akarom kérdezni a bálról? Margitot meggyóntattam ugyan, de ő csak a férfiakat szólta meg, a lányokról nagyon keveset tudott mondani. Már pedig beláthatja, hogy engem ezek érdekelnek jobban. S remélem, nem fogok csalódni önben?
– Ha csak arról van szó, hogy megszóljam a tánczosnőimet, semmiesetre. Megérdemlik, hogy elrágalmazzam őket, olyan súlyos feladatokat róttak ránk, elbizakodottakra.
– Igen, igen, beszéljen a rettenetes kis kövérről! Nagyon érdekel ez a helyes kis bálkirálynő, a kiből kettő is telt volna…
– S a ki négy helyett tánczolt…
A makacs rosszkedv, mely egész nap, mint boszorkány-nyomás ült a festőn, úgy eltünt egyszerre, mintha az az ember, a kit előbb a legsötétebb lidérczek kinoztak, nem is ő lett volna. Huszonnyolcz éves volt.
Egyszerre olyan megelégedettnek érezte magát, hogy maga se győzte eléggé csodálni.
Az a mosoly igazán mesés hatásu volt.
Ha nem azért jött volna, hogy megadja magát kényre-kegyre, ha nem hozta volna párnán szivének kulcsát, hogy térden állva nyujtsa át ennek az operai hóditónak, a ki egyet-kettőt csilingel, s minden ellenállás nélkül, diadalmasan, zeneszó mellett vonul be a rosszul őrzött várba: ez a mosoly bizonyára akkor is levette volna a lábáról. De igy csak ravaszul örült magában, hogy kicsalta ezt a mosolyt, akkor, mikor már ő e nélkül is megadta magát.
S mikor észrevette, hogy ő most tulajdonképpen vizsgálatot tesz Bella előtt, még jobb kedve támadt. Ah, hát a királynő csak azért érdeklődik a bál iránt, hogy azt tudja meg: »vajh’ ki ő és merre van hazája«?… Ó, bizonyos volt benne, hogy a mesebeli három próbát meg fogja állani. És előre nevetett magában.
– So’ se nézz rám olyan felsőbbségesen mosolygó szemmel, szépséges kritikusom! – gondolta, mialatt fenszóval mást mondott – nem fogsz kinevetni! És ha nem is tüntetek előtted, a mint más bizonyára megtenné a helyemben, ó, tudom előre, hogy nem fogsz egy gúnyos mosolygással végezni velem, ha már előbb egy édes, nagyon édes mosolylyal bátoritottál, hogy beszéljek hozzád!
Ez a gondolat olyan élénkké, olyan vidámmá tette, hogy alig ismert magára. Volt egy fél esztendeje, hogy nem volt ilyen kedvben.
Ó, be jól is érezte magát ebben a fiatal társaságban, a hol senki se beszélt a képeiről, senki se sanyargatta a művészi nagyravágyását és senki se emlékeztette a lemondásra, az élet könyörtelenségére, és minden küzködés hiábavalóságára! A hol mindenki csak kedves semmiségekről szólt, azokról a gyermekességekről, melyeknek fontosabb a hivatása, mint a komoly dolgoknak, mert ezek a semmiségek mindenekelőtt arra valók, hogy elfelejtessék velünk, ha csak egy perczre is: a Bajt, a Gondot és a Szenvedést, ezt a háromságot, melynek együttvéve Élet a neve, hogy elfelejtessék velünk, ha az öntudatlanságnak csak egy-egy rövid pillanatára is, a Létnek szörnyü nyomorúságait!… S a mint ezek közt az igazán fiatal lények között egy perczre magát is ujra gyermeknek találta, kedve lett volna félbeszakitani a mondanivalóját, és felkiáltani: »Ejnye, be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt magamat!«
Egyszerre rajta kapta magát, hogy folyton ő viszi a szót.
Restelkedni kezdett ezért a tulságos hévért, különösen, mikor észrevette, hogy Bella e perczben valamivel tovább felejtette rajta a tekintetét, mint eddig. Ennek a nyugodt, tiszta, szép szempárnak megvolt az a veszedelmes tulajdonsága, hogy egy-egy pillanatra nagyon őszinte tudott lenni, de csak azért, hogy ha ismét magára ölti Gioconda-szerü rejtelmességét, annál inkább megzavarjon.
Mindig vakmerő dolog és mindig szerencsejáték elmélyedni a rejtelmességekbe. A kik sokat nézegetnek az ilyen szemekbe, soha se halnak meg abban a házban, a melyben születtek. Mint a hogy azokra a kalandorokra, a kik az óczeánon tulra merészkedtek a szüz aranyért, nem várt egyéb, csak a korona vagy a halál: rájok is csak kétféle sors várakozik, az üdvösség vagy a kárhozat. Soha se tudni előre, hogy melyik? Százszor a kárhozat, egyszer az üdvösség.
A mi emberünk nem félt a rejtelmektől s nem hitt a veszélyben.
Aztán meg ez a máskor olyan titkolózó szempár most szeliden tekintett rá s nyiltan elmondta, hogy milyen gondolat lakik mögötte. Azt beszélte, hogy: »Nini, ez az ember nem is olyan közönséges urfi, mint képzeltem«.
Biróban nem volt egy csepp szinészvér sem; nem vadászta a hatásokat. És azért elszégyelte magát egy kissé, hogy élénkségével, melyet csak a pillanatnak köszönhetett, kierőszakolta ezt a sikert, melyet máskor talán valamivel későbben szerzett volna meg. Sietett is visszatérni a rendes kerékvágásba s igyekezett halkabban és szintelenül folytatni, a mit mint kitünő beszélő kezdett meg. Kevesebbet szólt és keresett egyszerüséggel, azon a hidegebb és csöndesen jókedvü hangon, melyet a magánosan élők meggondoltsága, a gyakori elmélkedés és a megszokás immár második természetévé tett.
Hanem azért titokban örült a hatásnak. Ha az ember innen van a harminczadik éven, nem igen szokott olyan felsőbbséges szellem lenni, a kire egy szép leánynak a jó vagy rossz véleménye teljesen közömbös. Különösen, ha az ember festő, s ha az a szép leány, a kiről szó van, annyira hasonlit a Laura de’ Diantihoz.
S ez a kis elégtétel, mely olyan jól esett neki a délutáni apró megaláztatások és keserűségek után, még jobb kedvüvé tette. Ugy földerült a lelke, olyan megelégedettnek érezte magát, hogy ilyen szép estére alig tudott visszaemlékezni.
De nem is akart emlékezni semmire. Ama ritka órák egyikét élte át, mikor az ember tökéletesen megelégszik a jelennel, s nem keres a multban semminő kárpótlást.
Különben, jókedvü volt az egész társaság; kivált Margit, a kivel alig lehetett birni.
Margit föltette magában, hogy gavalléros lesz. Ne vegye észre senki, hogy: volt neki egy zsönge, félénk, érzékeny kis ábrándja, a mely meghalt, kimult a legelső szellőtől. Ne vegye észre különösen az az uriember, a ki elég rövidlátó vagy elég elfoglalt volt nem látni és nem tudni akkor, mikor ez a szegény kis ábránd még lélekzett. Elvégezte jóelőre, hogy megüli a torát a halottjának, s kicsapongóan vidám lesz ezen a toron; ne sejtse senki, hogy ő nem is tréfált egészen, mikor erről az uriemberről beszélt. Aztán meg, tetszett neki az a gondolat, hogy úgy fog viselkedni a gentlemannel, mint egy jó pajtás. Ő maga adja meg neki a módot, hogy közeledhessék ahhoz a másikhoz; ne sóhajtozzék szegény az ablakon át. Hizelgett vele magának, hogy mindez őt most már egy cseppet sem érinti; és hű maradt a szerepéhez, a mi annyival könnyebben sikerült neki, mert meg volt elégedve azzal a büszke kis énnel, a kit odabenn dédelgetett.
Csak egy pár szavába került, hogy Vandát teljesen megtéveszsze. A jólelkü nagy gyermek már nem ismerte ki magát ebből a sok tréfából; de nem először történt, hogy Margit ilyen ellenmondásokkal lepte meg, s mivel azt az egyet látta, hogy Margit vidám, ez elég volt neki arra, hogy ő is boldog legyen. Boldog volt, annál boldogabb, mert az ő estéik nem szoktak ilyen vidámak lenni. Náluk a siró-estélyek voltak napirenden, s már szinte elszokott tőle, hogy megelégedett, vig arczokat lásson maga körül. Valóságos hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt, a kik a vidámságot ismét behozták a házba, s ujra eszébe juttatták azokat a nyugalmas estéket, melyeken a Panasz és a Békétlenség még nem voltak mindennapos látogatóik.
Terka is nagyon jól érezte magát ebben az úri társaságban. Ugy tetszett neki, hogy az ilyen kedélyes összejövetel, mely a ház körül sok tennivalóval s azonkívül egy kis emberszólással van egybekötve, az ilyen kedélyes összejövetel maga a kék ég. De azért a Terka kék egén mégis borongott egy kis felhő, s ha véletlenül semmiben sem kellett Vandának segitségére lennie, egy-egy pillanatra el-elgondolkozott. Csak legalább a Spitzer Rózsikát hozhatta volna el magával!
Grunovszky papának se kellett egyéb, mint jó társaság s talán még jó vacsora, hogy kitörjön belőle az a sok lelkesedés, a melyből egész kincsesbányája volt. Grunovszky papa csak akkor volt elemében, ha mulathatott. Eleinte ugyan kissé megzavarta az, hogy a rajztanár figyelmét Margit nem foglalta le magának, hanem megosztozott rajta a vendégkisasszonynyal – mert nem egészen igy tervelte a dolgot – de csakhamar túltette magát ezen is. A rajztanár kitünő szivarokkal lepte meg a születés-napjára, s Grunovszky papa az Ézsauk örök családjából való volt, azok családjából, a kik a holnapi jogokat mindig szivesen feladják a mai nap apró öröméért. Ki törődnék a holnappal, mikor a jelszó az, hogy: félre gond és bánat, éljen a ma?!… S ez a lelki erőfeszités mindig sikerült Grunovszky papának.
Különben, a mennyire szivén viselte a Margit jövőjét, mellesleg tisztában volt azzal is, hogy ez a jövő nem egészen alkalmatlan titulus bibendinek. S ha annyira kardoskodott a mai estély mellett a Vanda hatalmas okaival szemben: ebben a mellékes tekinteteknek még nagyobb szerepe volt, mint a főszempontnak. A programmnak az a része pedig, mely titokban oly különösen kedves volt előtte, sikerült, még pedig minden várakozáson felül sikerült. Egy okkal több, hogy elül járjon a jó példával, s ha lehet, még Margiton is túltegyen a vigasságban és a gyerekességekben.
Úgy, hogy mikor Beliczkyék megérkeztek, s Frida azzal rontott be a szobába, hogy neki rettentően fáj a feje, minden arczról le lehetett olvasni ezt a gondolatot:
– Ezeket ugyan kár volt meghívni! Olyan jól éreztük magunkat!
Vanda és Terka résztvevően vették körül a szenvedő hölgyet. Frida kijelentette megmásithatatlan szándékát, hogy ő tüstént haza fog menni. Konrád azonban baljóslatuan nevetett s aztán egy kiéhezett farkas tekintetével tartott szemlét a teritett asztalon. Konrád jó próféta volt; Frida végre is hajlott a Vanda könyörgésére és maradt.
Beliczkyné, a hogy’ megpillantotta a festőt, rögtön hatalmába keritette.
– Képzelje, a szegény Vizloczki…
– Csak nem került elő?!…
– Dehogy került elő, dehogy került elő! Hisz éppen ez az, a mit el akarok mondani. Adós maradtam a történet végével – istenem, a bálban annyian zavarják az embert! – de legyen nyugodt, ma beváltom az igéretemet.
Az ember soha se tudja, mi válik javára. Biró úgy félt ettől a szegény Vizloczkitól, mint a tűztől. Ugy találta, hogy minden hazajáró lélek közül ez a legkiállhatatlanabb. De ezen az estén ki kellett békülnie Vizloczkival. Mert neki köszönhette, hogy teljesedhetett a legtitkoltabb vágyakozása, s hogy észrevétlenül folyvást szemmel tarthatta Bellát, a nélkül, hogy meglepett pillantásait másra lehetett volna magyarázni, mint arra a természetes megpihenésre, melyhez e kalandok minden hallgatójának sűrűn kellett folyamodnia.
Minthogy már csak Beliczkyéket várták, mindjárt asztalhoz ültek. Ez az in medias res Konrádnak annyira megtetszett, hogy lelkesedését önkéntelen és viharos kaffogással fejezte ki, mellesleg nagyot ütvén a Grunovszky papa vállára. Később aztán nem is adott egy árva hangot se; a száját okosabb dologra használta.
Az asztalfőt, némi vita után, Bellának, mint rangban legelső személynek kellett elfoglalnia. Mellette balkézről az ünnepelt, jobbkézről Beliczkyné ült, az utóbbi áldozatával. Birónak Terka volt a másik szomszédja, s Terka után Vanda zárta be a sort. A másik oldalon Grunovszky papa és Margit között Frida szenvedett tartózkodóan, de még se minden tüntetés nélkül; az utolsó helyet pedig a vitelliusi étvágyu ifjú foglalta el, nem szóval, de tettel tündökölve.
Grunovszky papa nem mulasztotta el külön is megköszönni Bellának, hogy megtisztelte szerény otthonukat.
– Ez az otthon szerény, de sziv lakozik benne!…
– De papa!
S Margit egy villámló tekintete meggyőzte Grunovszky papát, hogy a szivnek még nem érkezett el az ideje. Hirtelen czélszerünek látta utána nézni, hogy a pezsgő be van-e hűtve?
Természetesen, Bella volt minden figyelem középpontja. De olyan kedvesen is trónolt az asztalfőn, olyan szives leereszkedéssel tudta felköszönteni Grunovszky papát, hogy a jó embernek könnyek tolultak a szemébe, s csak akkor könnyebbedett meg a szive, mikor megkapta az engedelmet, megcsókolhatni ő nagyságának a kezét. Ő nagysága az első negyedórában még igen jókedvü volt. Grunovszky papának, a ki eldicsekedett vele, hogy ő Varsóban herczegnőkkel állott ismeretségben – a mi igaz is volt, mert tánczolni tanitotta őket – elbeszélte az angol királyi ház összes regényeit, elmondta nézeteit a divatról, s megmagyarázta, hogy nagyon szeretné, ha Ormonde, a század legelső paripája, melyet nyomorult fél millióért prédáltak el Amerikába, az övé volna. Olyan előkelő, olyan bájos, olyan elragadó volt, hogy Terka, a ki pedig sok regényt olvasott, esküdni mert volna, hogy egy igazi herczegnő se lehetne előkelőbb, bájosabb és elragadóbb.
Hanem a mint egy kis vörös borral megnedvesitette az ajkait, hirtelen alább hagyott a jókedve. A következő pillanatban négyen vették észre egyszerre, hogy fázik, s hogy a tekintete a kendőjét keresi. Pedig a tűz vigan pattogott a kályhában.
Mikor Biró átnyujtotta neki a kis hárász kendőt, ismét földerült az arcza. Csak egy mosolylyal köszönte meg a szolgálatot, de olyan különös egyetértő, hamis mosolylyal, melyet a festő sehogy se tudott megérteni.
Pedig ha olyan valaki ült volna a helyében, a ki egy kissé ismerte ezt a pompázásra született kis teremtést, például, ha Gabriella, a testvére, ült volna ott a festő helyén, annak nem sokat kellett volna törnie a fejét, hogy kitalálja e mosoly jelentését. Mert ez a rejtelmes mosoly csak ennyit jelentett:
– Ugy-e, helyre kis királynő vagyok?! Ugy-e, senki se találná ki, hogy én ma csak kávét ebédeltem?! Ugy-e, fogalma sincs róla, tisztelt uram, hogy szándékosan boszantom az előkelőségemmel, s hogy biz’ én ma is, meg tegnap is, meg egy hét óta mindig csak kávét ebédeltem, és még három hétig csak kávét fogok ebédelni, mert ki kell fizetnünk a boldogult bátyám szabó-adósságát?!…
Csakhogy senki se volt, a ki ezt a festőnek elmagyarázza, a mint hogy erre nem is lett volna hajlandó senki se, s Bella inkább meghalt volna szégyenében, mint hogy ezt megvallja valakinek.
Birónak tehát mindvégig rejtelem maradt ez a hamis, egyetértő mosoly. Pedig belebocsátkozott a legkalandosabb találgatásokba is, hogy megérthesse. De nem sikerült neki. Bella észrevette a festő zavarát, és mulatott rajta.
És tovább beszélt felsőbbségesen, nagyúriasan, hogy Grunovszky csak ugy káprázott belé. De ez a felsőbbség csak addig tartott, mig észre nem vette, hogy a festő alig veszi le róla a szemét. Ez a kutató tekintet kihozta a sodrából s egyszerre véget vetett nagyúri biztonságának.
Beliczky mama, a ki végre szóhoz juthatott, nem késlekedett a helyzetet kiaknázni. A társaság átadta Birót a sorsának, s magára hagyta a Vizloczki-csoportot.
Az asztal alsó részén már igen vigan voltak. Konrád, a ki sietett becsipni, gondoskodott az ifjuság mulattatásáról. Konrád olyan furcsa volt, hogy még Frida is elfelejtette a fejfájását.
Odafenn a krimi háboru javában dühöngött, sőt már maga Vizloczki is ott volt Krimiában, de Birónak, a ki udvarias »ah!«-okkal fedezte magát, még most se jutott eszébe követni az elbeszélőt ungon-berken át. Sőt már azon a ponton volt, hogy örökre elveszitse ennek a kettős gyilkosságokban gazdag elbeszélésnek a fonalát, olyannyira átadta magát a fölfedezéseknek. Hála Vizloczkinak, szabadon tehette. Beliczky mama koronkint gyanuba vette ugyan, de soha se kapta rajta az áruláson.
S mialatt Vizloczki Szebasztopoltól egy órányira egyedül bolyongott az éjszakában, Biró megállapitotta, hogy Bella sokkal fiatalabb, mint képzelte. Tegnap, tegnapelőtt, sőt az imént is, mikor még Bellának jóformán csak a leereszkedő mosolyait látta, esküdni mert volna rá, hogy van legalább húsz-huszonkét éves. Hanem most, a mikor megleste ezt a komolykodó, előkelő arczocskát a maga természetességében is, s meglepte azt a gyönyörü szemet, a mint megfelejtkezve szerepéről, naiv csodálkozással tévedt el hol erre, hol arra, rájött, hogy az egész előkelőség nem lehet több, mint tizenhét-tizennyolcz éves.
Igaz, hogy az a nyugalom és komolyság, melylyel az urnőt adta, megöregitette egy kissé, de azért Biró mégis úgy találta, hogy az ő tévedése nagyon otromba volt. Mintha csak egy olyan kis leánynak ült volna fel, a ki fölteszi a nagymama szemüvegét s azt kivánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék.
Később pedig, mikor Vizloczki már térdig gázolt a vérben, azt is észrevette Biró, hogy az a ruha, melyért az előbb egy kissé megszólta magában a leányt, éppen nem olyan fényűzési czikk, mint a milyennek első tekintetre látszott. Nagyon csinos kis ruha volt ugyan, a melyen első pillantásra is meg lehetett ismerni a jó szabó kezét, de olyan szövetből volt készitve, mely a drága holmiknak csak ügyes utánzata. Ha jobban megnézte az ember, a szegényes kis barna hárászkendő egy cseppet se rítt le róla. Biró úgy vélte, hogy egy festő ezt hamarább is megláthatta volna.
De a legnagyobb felfedezést vacsora után tette.
Vizloczkival éppen nagy dolgok történtek.
A féltés kínjaitól mardostatva, remegő hangon vallatta Marfát, a szenvedélyes, szép cserkesz leányt, mialatt a hold sápadt világa ezüstös fényt vetett rájok.
– Valld meg, hogy szeretted őt!
– Nem igaz!
– Esküdjél!
– Úgy legyen üdvösségem az égben!
– Akkor hát mért hagytál el?!
– Nem tudom!
– És mért követted őt?!
– Nem tudom! Álomkóros voltam!
Biró nem igen törte a fejét ezen a megdöbbentő lélektani talányon, hanem Bellát leste, a ki az előbb nagy tüntetéssel gyujtott rá egy czigarettre, az egész társaság ügybuzgó segédkezésével.
Csak egy pár futó pillantásába került, és meggyőződött róla, hogy a czigarettázás Bellának nem élvezet, hanem hőstett, melylyel számot tart környezetének az elismerésére. Egy kicsit könnybe is lábbadt a szeme az első füstgomolyoktól. De aztán tűrte az állapotot hősiesen, és szítt, mint egy török. Egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, méltó megilletődésére az egész ifjúságnak. Hanem akárhogy erőlködött, látni lehetett rajta, hogy egyedül soha se szokott czigarettázni, csak közönség előtt. Az egész mutatványnak észrevehetően az volt a czélja, hogy álmélkodásba ejtse s megdöbbentse a galériát.
Ez a fölfedezés végre, nagynehezen, világot gyujtott a festő fejében. S az a nagy előkelőség, melylyel ezelőtt sehogy se tudott kibékülni, s mely immár nagy gondokat készült okozni árva fejének, egyszerre elvesztette előtte minden félelmetességét.
– Teringettét – korholta magát – hisz én épp úgy beugrottam, mint a galéria. Ó, én vén gyerek! Már majdnem megrémültem egy kis árnyéktól! És ime kiderül, hogy ez az árnyék egy gyermek árnyéka, a ki nagy kedvteléssel játszsza a mumust!
És ez a gondolat visszahozta a jókedvét, mely már elillanóban volt.
Bellát azonban ingerelte, hogy a hőstettét az csodálja a legkevésbbé, a kire a leginkább számitott.
S nem állhatta meg, hogy mikor a pillantása ismét találkozott a festőével, meg ne kérdezze tőle:
– Biró úr talán megszól engem ezért a czigarettért, de sajnálom, nem lehetek el nélküle.
– Talán? Miért talán? Egész bizonyosan megszólom. Ugy hiszem, nem lehetett kétsége, hogy megszólom érte.
Bella kapott az alkalmon.
– Ez a nagy határozottság igazán meglep. Az előitéletet még értem, az idegenkedést is, de ön olyan elfogultsággal szól!… a legtürelmetlenebbek szigoruságával!… Tehát beszéljünk erről, ha úgy tetszik. Ön engem megszól, hogy czigarettázom. És miért szól meg, ha szabad kérdeznem? Az orosz czárné is czigarettázik.
– Ó, az egészen más!
– Mért volna más? Azért, mert az czárnő, én pedig csak X. Y. szegény leány vagyok?!…
– Nem azért. Hanem ha az orosz czárné czigarettázik, bizonyára azért teszi, mert a czigarett izlik neki. Kegyed pedig czigarettázik, noha ki nem állhatja a füstöt.
– És honnan gondolja, hogy ki nem állhatom?
– De hiszen nem tudja tiz másodperczig a szájában tartani, a nélkül, hogy meg ne köhögtesse!…
– Hogy nem tudom-e?…
– Nem hát. Ne is próbálja. Először tehát azért szólom meg, mert olyat tesz, a mi nem való önnek.
– Ugyan? Hát másodszor is van?
– Másodszor is van. Másodszor azért szólom meg, mert könnyelmüséget cselekszik. Könnyelmüséget azért, mert ezért a kis mókázásért, a mi önnek inkább csak mulatság, mint gyönyörüség, eljátszsza az ajkai üdeségét. Pedig az ön ajkai nem olyanok…
– Köszönöm. Ezt a »másodszor«-t köszönöm. Lesz még harmadszor is?
– Ha megengedi. Harmadszor… harmadszor mint festő beszélek.
– Ah, erre már igazán kiváncsi vagyok!
– Nos tehát az ön arczához nem is stilszerü a czigaretta.
– Ah, ah!… Higyje el, nem tudok elég ah-ot mondani, annyira meg vagyok lepetve, s annyira érdeklődöm a magyarázat iránt.
– A magyarázattal hamar készen vagyok. A kegyed szépsége… Ugy-e megengedi, hogy a szépségéről beszéljek?… Végre is, ez nem akar valami silány bók lenni. A kegyed szépsége olyan rendkívüli, olyan kétségtelen, olyan ritka valami, hogy arról bátran lehet beszélni minden izetlenkedés nélkül is. Mert csak egyféle vélemény lehet róla s eltagadni kissé bajos volna. Kegyed épp úgy ismeri ennek a szépségnek az értékét, mint mi mindnyájan. S ha megemlitem, higyje el, olyan hidegen teszem, mintha önnek valami másféle örökségéről kellene szólanom. Például, mintha csak a házáról, a szőlőjéről, vagy a villájáról beszélnék. A kegyed szépsége tehát tiszta renaissance-szépség. Ha azok a firenzei és velenczei szépek, a kiket a nagy mesterek festettek le, megelevenednének, s mai divatu ruhában jelennének meg közöttünk, kegyedet sokan összetévesztenék velök. Többet mondok, kegyed csodálatosan hasonlit valakihez, a ki a maga korában Ferrarának legszebb asszonya volt. Már pedig egy ferrarai szépséghez ez a nagyon is modern füstölő játékszer, ez a rettentő czigaretta sehogy se illik. És higyje el, bár nagyon, de nagyon szeretném, ha kegyedet egyszer lefesthetném, nincs semmi a világon, a mi rábirhatna, hogy igy fessem le, a mint most látom, czigarettával az ajkai között.
Felálltak az asztaltól, s Biró oda ment Bellához, a kit láthatólag érdekelt az, a miről beszélgettek.
– De dobja el hát, kérem! – rimánkodott a festő a czigarettára mutatva.
– Az ön kedvéért?
Bella mosolygott.
– Nem, nem az én kedvemért, a maga javáért.
Bella úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó szavakat.
– … Hanem mondja, kérem – szólt a festőhöz – igazán szeretne engem lefesteni? Vagy az imént csak udvariaskodott?
– Azt mondtam, a mi igaz. Hogy öröm volna rám nézve, ha…
– Mert én is szeretném, ha engem lefestene valaki. Tudja-e miért?
– Nem, de kitalálom.
– Nem találja ki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből – a tükörbe mutatott – egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak egy emlék se.
És olyan elmélázó tekintetet vetett a tükörbe, mintha kedve volna elsiratni azt a viruló alakot, a ki ott megjelent…
Biró nevetett.
– De hisz ez a menyasszonyok álmodozó bánatossága! Azt hiszem, a kegyed korában minden második kisasszony keresztül megy rajta. Önnél egy kissé meglepő, mert hisz ön olyan, mint maga az élet…
– Ugy-e, ön is ugy találja?…
– Természetesen.
– És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor vig társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem…
A zongoránál álltak. Bella rátette a jobb kezét a billentyükre, s szép csöndesen, mintha csak simogatni akarta volna a zongorát, kalimpálni kezdte a Denevér bordalát:
Glücklich ist, Wer vergisst, Wass doch nicht zu ändern ist…
– Tudja, az úgy lesz – folytatta Bella a billentyüket nézve – hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?…
– Szabad őszintének lennem?
– Persze.
– Tehát maga egy önzéssel teli, rossz kis jószág. Csak azért, hogy engem most itt jól elrémitgessen, s aztán magában nevethessen rajtam, kiteszi az én szegény fejemet egy leküzdhetetlen, babonás aggodalomnak. Azt akarja, hogy négy esztendeig mindig úgy lássam, a mint ezzel a szomoru tekintettel azt mondja, hogy: »Majd meglátja, én nem élek sokáig!«…?
– Csak tréfáltam – szólt Bella ridegen, s tovább akart menni.
– Ohó, hát a képem?!
– Micsoda kép?
– Nos tehát, az ön arczképe?! Mert bennem már fölébresztette azt a vágyódást… azt a művészi becsvágyat, hogy kegyedet lefesthessem…
Bella megállt és elkezdett komolykodni, mintha valami nagyon fogas kérdés volna szóban.
– Tudja, azt nem olyan könnyü csak igy egyszerre elhatározni…
– Ugyan miért nem?
– A terv szép, de sokféle akadály van.
– És melyek ezek az akadályok?
– Tehát először is, mondja csak: kié lenne ez a kép?
– Természetesen: az öné.
– És ön azt hiszi, hogy én…
És megint hamis mosolyával nézett a festő szemébe.
– Azt hiszem, hogy egy kép, különösen, ha a magunk műve, nem olyan ajándék, a melyet vissza lehetne utasitani.
– Csakhogy én nem fogadok el semmiféle ajándékot.
– Ezzel persze megneheziti a dolgot. Mert azt könnyü kitalálnom, hogy másfelől meg nem hajlandó tizszer-tizenkétszer félórákat ülni, csak azért, hogy nekem egy gyönyörü képem legyen.
– No lássa!
– Hanem gondoltam valamit. Azt, hogy addig, mig a kép nincs meg, ne törődjünk vele, hogy kire marad a kis ködmen?… Ennek a kérdésnek az elintézésére még ráérünk. Ha más megoldás nem kinálkozik, utolsó esetben sorsot húzunk rá.
– Köszönöm szépen. Az én arczképem, mint tombolatárgy!… De van még más hiba is a kréta körül. Mikor ülnék önnek és hol?
– Világos, hogy otthon, s abban az órában, a melyben kegyednek tetszik.
– Az ám, csakhogy először is én egész délután kalimpálok, s igy akkor, a mikor ön szabad, nem igen tudok időt szakitani rá, hogy ülhessek önnek. Másodszor meg a mi lakásunk olyan sötét, hogy ott ugyan aligha dolgozhatnék.
– De ha szövetségesem akarna lenni s nagyon megkérné a testvérét, hogy arra a néhány ülésre kisérje fel hozzám, ő ezt semmi esetre se tagadná meg öntől.
– Ó, erről szó se lehet! Gabriella sokkal betegesebb, semhogy erre vállalkozhatnék. Ő engem nem kisérhet sehová, s éppen ezért élünk ilyen zárkózottan. Mondom, nagyon bajos a dolog. Persze, ha volna valami más gardedámom!
– Ha csak gardedám kell – szólt közbe Terka, ki a zongorára könyökölve hallgatta a beszélgetésüket – ha csak gardedám kell, itt vagyok én.
Bella nevetett, de Biró kapott az ajánlaton.
– És ugyan Teruska, mondd csak, mit csinálnál a gyerekeiddel?… – kérdezte Bella.
– Igazság, a gyerekek!
– De hát behozná hozzám őket is!… Ugy-e behozza őket, Teruska?… Lássa, Bella kisasszony, ez nagyon kedves volna. Volna egy helyett mindjárt tiz gardedámja is…
– És válogatottak – tette hozzá Terka nevetve.
– S ön azt hiszi, hogy állnák a dicsőséget? – kérdezte Bella.
– Azt hát. Majd meglássa, nagyon szép üléseink lesznek. Én majd mesével tartom őket, s bizonyos vagyok benne, hogy egy se fog kidőlni közülök.
Teruska maga is kiváncsi volt a sikerre, s biztatta Bellát, hogy tegyék meg a próbát.
– Lássa, csak igent kell mondania, s minden akadály leomlott.
– Nem, én magamtól nem mondhatok igent. Meg kell kérdeznem előbb Gabriellát… Tudja mit? Jöjjön el hozzánk, s kérje meg ön. Ha megismeri önt, talán szivesebben beleegyezik.
A festő vállalta, hogy ki fogja könyörögni az engedelmet.
– És most – szólt Bella – akar nekem egy szivességet tenni?
– Természetesen.
– Akkor hát menjen, és udvaroljon egy kicsit Fridának. Szeretném meggyógyitani ezt a Lateau Lujzát.
– S azt hiszi, hogy ennek az örök fejfájásnak egy kis udvarlás az orvossága?
– Bizonyos vagyok benne.
S kinevették szegényt.
Ha Biró hive lett volna a pyrrhoni filozófiának, bizonyára jobban megörül ennek a megbizatásnak, mint igy, a mikor a feladatnak csak a nehézségeit látta, de a jelentőségét nem vette észre.
Mert a pyrrhonista filozófusok, mint irásaikból mindenki meggyőződhetik, nem tágitanak a következő három tételtől, melyek egymást kiegészitik és magyarázzák:
1. A meghittség két ember között ott kezdődik, a mikor közös erővel eláztatnak egy harmadikat.
2. Egy női lény soha se közeledhetik lelkében egy férfihoz, a nélkül, hogy ezt ne másvalakinek a rovására tegye. A mi csak azt mutatja, hogy a nő szerelme mind máig sokkal többet őrzött meg az eredeti instinctusból, mint a férfié.
3. A szerelem pedig oly határozottan önzés, hogy az önzésnek semminemü jellemző vonása nem hiányzik belőle, még a rosszakarat se, a kívüle esők iránt.
De Biró nem volt hive a pyrrhoni filozófiának, és nem jutott eszébe az a kérdés, hogy ezen a derüs, kellemes estén mért kellett neki vagy egy félóráig a fejfájós Fridának udvarolnia?
X.
A kávé-növény (coffea arabica) igen kitünő, s általánosan nagyrabecsült növény, mely úgy gyógyitási, mint különösen táplálkozási czélokra fölötte alkalmas, s mint ilyen, a kerek világon mindenütt kellő méltánylásban részesül.
A moralista ugyan kénytelen hozzátenni, hogy az a rendkivüli népszerüség, melynek ez a kitünő növény méltán örvend, nem csupán belső jelességeinek és táplálkozási értékének tulajdonitható, hanem amaz alsóbbrendü s belső erényeitől független tulajdonságának, hogy beszerzése sokkal könnyebben eszközölhető, mint például a kinai fecskefészeké. De ez a körülmény a közfelfogás szerint semmit se von le a kitünő növény jó hirnevéből.
És valamint a szappanról, a könyvről, ujságról, fogkeféről s ezer meg ezer más tárgyról, melyekről már bizonyára méltóztattak is hallani ezt a mondást, a kávéról is el lehet mondani, hogy: ő a művelődés hőmérője.
Mindamellett e kitünő, megbecsülhetetlen növénynyel szemben is uralkodik egy előitélet, mely oly hatalmas, hogy még a legmegrögzöttebb kávéház-látogatók közt is alig van, a ki daczolni merjen vele.
Ez az előitélet pedig az, hogy a megpörkölt s feldarált kávé-bab, vizzel föleresztve, majd tejjel egyesitve, kitünő táplálékot ád ugyan reggel, délután s koronkint este is, de ugyanezt a kitünő taplálékot délben használni nem csupán nem ajánlatos, de a társadalmi megállapodások nézőpontjából szinte szégyenletes is.
Ez az előitélet, ismétlem, oly erős, hogy még ott is, a hol bizonyos közgazdasági szükségek az elvnek ideiglenes felfüggesztését parancsolják meg, még ott is meg szokták őrizni az elvhűség látszatát, s többnyire gondoskodnak róla, hogy a társadalmi megállapodásnak ez a megsértése valahogy a világ szájára ne kerüljön.
S ha délben kávézni csakugyan do’nt, bizonyára alig van illemszabály, melyet nyilvánosan kevesebben sértenének meg, mint az előitélet eme szigoru kivánságát.
Bella és testvére távol voltak tőle, hogy daczolni merjenek ezzel az előitélettel, melylyel vitézebb lények sem igen bátorkodnak szembeszállani.
Igy tehát, másnap délután, mikor az óramutató már veszedelmesen közeledett a hármashoz, Bella jónak látta alarm-ot kiáltani:
– Te Gabriella, kávézzunk meg, mert mindjárt itt lesz a festő.
– Miért nem mondtad neki, hogy később jöjjön? Még ránk nyitja az ajtót.
– Ó, voltam olyan óvatos, hogy bezárjam az ajtót!… Igaz, könnyelmüség volt tőlem, rábizni az időt. De mikor annyi dolga van szegénynek! Reggel a kőbányai gyerekekkel vesződik, délután fest, este meg valami épitési vállalkozónak rajzol. Mi mégis csak jobban ráérünk, gondoltam magamban, különösen mikor eszembe jutott, hogy ha ő olyan szives és lefesti az én elragadó pofácskámat, bizony mi nem fizetünk neki érte egyebet, mint hogy kegyesen megengedjük, hadd válaszsza meg az idejét ő maga.
– Nagyon szegény ember?
– Mint Lázár. Vagy mint szent Nemezis. Nem, nem találok elég festői példát. Majdnem olyan szegény, mint mi.
– De meglátszik rajta, hogy látott jobb napokat is?
– Ó, kérlek, meglátszik rajta az is, hogy azelőtt nagyon jó társaságban élhetett! Olyan előkelő egy pár mozdulata van, s oly kedvesen, oly megdöbbentően jól mondja ki a franczia meg az angol szókat, hogy szinte csókolnivaló.
– Te, csak nem tetszett meg neked ez az ember?
– Nem mondhatnám, hogy mindjárt elvesztettem a fejemet miatta. Ámbár nem volna csoda. Mert a ház összes kisasszonykái sűrű sóhajtások között tekintgetnek rá, s úgy látszik, ő itt az egyedüli parti.