ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

A nyájas rendező azokat az ismert udvarias szavakat suttogta a fülébe, melyeknek éppenséggel semmi értelme sincsen, s melyek ezért fölötte alkalmasak arra, hogy segitségükkel két idegen tökéletesen megértse egymást. Margit halkan, elfogódva felelgetett, mint egy menyasszony; maga se tudta, mit.

Félálomban volt, s nem tudott magáról egyebet, mint hogy leültették. Egy nevet kiáltottak el előtte, s ugy tetszett neki, mintha valaki azt parancsolná neki, hogy tánczoljon.

A rendező nyakon fogott egy fiatal embert s bemutatta:

– Patay ur.

Margit öntudatlanul siklott végig a parketten a Patay ur megbizható karjai között. A terem tulságosan kicsi volt s temérdeken tánczoltak benne. Margit érezte, hogy elvész a tömegben. Nem látott mást, csak kivágott vállakat, repülő fecskeszárnyakat és klakkok rengetegét.

Csak akkor tért magához, mikor egyszerre ismét azok közt az ismerős karok közt találta magát, a melyek ide hozták. A hogy’ belenézett a rajztanár derült, mosolygó kék szemébe, nyugodtabbá lett. Igaz, hogy ez nem is repitette olyan vadul, mint az a másik. Olyan gyöngéden, olyan vigyázva vitte a karjaiban, mint a hogy’ egy gyermeket szokás, a kit el akarnak altatni.

– Tudja-e, hogy múlik a lámpalázam?! – hálálkodott neki. – Nézze, már tájékozom magamat. A czigányok a bejárattal szemben, egy emelvényen játszanak. Jobbra a buffet, balra a kör többi helyiségei… És ebben a pillanatban megkülönböztetem már az egyes alakokat is. Az imént még csak önt láttam. Nézze, az a kövér kisasszony, a kit annyian állnak körül s a kit a középen unatkozó gavallérok mind egy szálig merészen ágyuznak a tekinteteikkel, az, ugy látszik, a bál-királynő… És az a szürke szakállu uri ember, a ki mindig bólingat a fejével, mintha helybenhagyásával kisérné a tánczot…

– Az a kerület képviselője. Szegény, nagyon szeretne otthon lenni.

– Meg az a másik, a ki azzal biztatja magát, hogy soha se hal meg?…

– Az Garzó Lajos ur, a főrendező. A kör saját külön mókás embere. Nem ajánlom, hogy tánczoljon vele. Már vagy három kisasszonynak lépett a lábára…

– Nini, a papa is tánczol.

– Igen, Fridával.

– Ez érdekes. Jöjjön, pihenjünk egy kicsit. Üljön le mellém.

De alig ültek le, egy rendező suhant el mellettük, a ki röptében elfogott egy éppen szabaddá vált tánczost s áldozatát egy biztos mozdulattal oda penderitette Margit elé.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur ugy tánczolt, a hogy’ más ember dohányt vág. Részvétlenül, hidegvérrel, de kitartással. Nem ismerte fel Margitot, s ugy látszott, hogy a tánczosnő közömbös előtte. Margit éppen igy volt vele s nem is igen hederitett rá. Az apját nézte, egyre aggodalmasabb tekintettel.

Grunovszky gyönyörüen tánczolt, könnyen, kecsesen, mint a régi iskolából való tánczmesterek. Táncza oly feltünő ellentétben állott egész külsejével, hogy a közelebb levők megálltak és nézték. Grunovszky erre mesterfogásokat kezdett mutogatni, s Frida segédkezett hozzá. Margit le nem vette róluk a szemét. Félt, hogy a régen eltemetett titok ki fog derülni.

A rajztanár ezalatt sietett menekülni Beliczkynétől, a ki Vizloczkijával már eljutott a krimi háboruba. De mielőtt biztos területre ért volna, valaki a vállára tette a kezét.

– Jó estét, Biró ur! – szólt a valaki, a kiről szinte lerítt az előkelő származás, mert az r mássalhangzót azon a módon rezegtette, mely a monokli-viselés után legbiztosabb jele a kitünő nevelésnek.

– Ej, ön az!… Alig ismertem meg!…

Fogalma se volt róla, hogy kivel beszél.

– Igen, azelőtt hordtam a szakállamat. De remélem, emlékszik rám?! Balajti Horácz, pénzügyminiszteri fogalmazó!

– Már hogy ne emlékezném! Csakhogy azelőtt…

Azt akarta mondani, hogy Balajti ur azelőtt a régi miniszterét maszkirozta, most meg az ujat. De jobbat gondolt.

– Mondja csak, Biró ur, kegyed ismeri azt a kis lányt, a ki amott tánczol?

És egyet szabaditott a nyakán, mely egy Torquemádára emlékeztető gallérba volt börtönözve.

A rajztanár végre rájött, hogy Margitot kérdezi.

– Ó, hogyne ismerném! Igen derék kis lány. Kétezer hold, árva.

Balajti ur levette a monokliját és kecsesen legyintett vele. Igy tisztelegnek az őrök fegyvereikkel, mikor egy-egy királyi felség halad el mellettük.

– Akarja, hogy bemutassam neki?

– Kérem.

– De meg kell vallanom, hogy nagyon elkényeztetett kis teremtés. A szellemességnek semmi értéke előtte. Az ő számára csak tánczosok léteznek.

– Ugy?! Majd megerőtetem fáradt porhüvelyemet.

– Tegye meg, kérem. Addig is engedje meg, hogy szerencsét kivánjak önnek…

– A valutáról irt tanulmányomhoz?

– Természetesen.

Magában azt a csodásan erős akaratot bámulta, a melyet most ismert meg Balajti urban. Régente esküdni mert volna, hogy a fogalmazó ur soha se tanulja meg azt a racscsolást, a mely természetesnek hallatszik, – és ime mily tökéletesség!…

Margitot hazaszállitották, s Patay ur tovább állt robotolni. Mert alig tett két lépést, máris áldozatává lett a rendezői könyörtelenségnek. Az előbbi jelvényes ur elfogta, s oda czipelte egy régóta üldögélő sárga ruhás hölgyhöz:

– Nagysád! Patay ur…

Margit nagyot nézett, mikor a rajztanár engedelmet kért, hogy egyik legjobb barátját mutathassa be, s meglepetve fogadta el a Balajti ur karját.

Hiszen pompásan megy a dolog! Eddig még nem ült egy perczig se; s itt éppen nem olyan szemmel néznek rá, mint azon a szomoru emlékezetü majálison. Ugy látszik, ezek mind az ő világukból való emberek; a képviselő ur olyan előkelőség köztük, mintha maga a Dalai Láma volna. A beszélgetés hangja kedves; a vendégek könnyen ismerkednek s nem méregetik egymás viszonyait. Ime itt még a miniszteri fogalmazók is, a kik másutt mintha nyársat nyeltek volna el, milyen leereszkedők!

S Margit boldogan felelgetett tánczosa lehetetlen kérdéseire. A fogalmazó ur igen csodálkozott, hogy tánczosnője nem a vidékről való.

– Nagysád talán rokona a Pieta festőjének? – kérdezte.

Margit nem tudta, hogy ki a Pieta festője. De nem is törődött vele. E pillanatban valami egyéb foglalta le a figyelmét. Az apját figyelte, a kinek a viselkedése semmi jót se jelentett.

Grunovszky összesugott két-három rendezővel, s Margit látta, hogy a halhatatlan Garzó intett a czigányoknak, hogy a keringőt hagyják abba. Grunovszkyt oda vitték a kövér kisasszonyhoz, s az egyik rendező harsány hangon kiáltotta ki, hogy közkivánatra nagy mazur következik.

Margitot elfogta a gyávaság. Féltette az inkognitót, s hirtelen elhatározta magában, hogy megtagadja az apját. Valami különös előérzete volt, hogy az éjszaka nem fog botrány nélkül mulni el. Egyszerre roppant vágyat érzett haza menni, de a kisérőihez nem mert közeledni. A rajztanárt nem látta sehol. Bizonyosan tánczosokra vadászik szegény.

Bemenekült a toalett-szobába.

A toalett-szoba ablakai nyitva voltak. Szép októberi est volt; a season-t a Polgári Körben nem vették olyan szigoruan.

Margit felláthatott a harmadik emeletre. Valami árnyék sétált odafenn. Talán Vanda. Milyen jó volna otthon lenni! Félt, s nem tudta, mitől fél.

A czigányok már javában játszották a nagy mazurt. Szeretett volna rejtekéből kikandikálni, de tartott tőle, hogy rátalálnak. A szive sebesen dobogott. Sejtette, hogy odaát valami komédia játszódik le, melyben apja a főszereplő.

Ó, be jó volna odafenn lenni!

Vége volt a nagy mazurnak is, s egyszerre nagy zsivajgás támadt a tánczteremben. Mintha mindenki egy helyre tódult volna. A czigányok valami különös tánczdarabot huztak, melyet alig lehetett hallani a beszéd és a nevetés zajától.

Margit nem állhatta tovább. Odament az ajtóhoz és benézett a szálába.

A cachucha! Az apja a cachuchát járta Beliczky Fridával, a ki csak jelezte az őrült mozdulatokat.

Mindenki őket nézte. Grunovszky mögött egy hatalmas termetü, zömök ember állott (látszott rajta, hogy a sertés-szállások tájékáról jött ide), a ki oda volt a nagy lelkesedéstől. Ugy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé.

Margit érezte, hogy az arcza biborszinüvé válik.

Mikor a mutatványnak vége volt, az egész közönség tapsolni kezdett. A képviselő is tapsolt. A kőbányai ember pedig oda lépett Grunovszkyhoz, nagyot ütött a vállára, s azt mondta neki:

– Ön nagyon derék ember!

Margit látta, hogy a két ember karonfogva megy át az étkezőterembe. Grunovszky éppen félakkora volt, mint a kőbányai; s a jelenetet az egész sokadalom igen mulatságosnak találta.

A leány azt hitte, hogy elsülyed szégyenletében.

Valaki a nevén szólitotta:

– Margit!

Beliczkyné volt.

– Már egy fél órája keresünk. Miért bujtál el?

– Nem telt kedvem a komédiában. Aztán meg fáj a fejem. Szeretném, ha haza vinnének.

– Mi jut eszedbe, mikor olyan pompásan mulatunk!

– Jó. Majd haza kisér az, a ki ide hozott.

Éppen szembe jött vele.

Margit elébe sietett. S a mit ezelőtt meg nem mert volna tenni a világért, egyszerüen, minden szó nélkül, bele kapaszkodott a karjába. Maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Rosszul érzem magamat – szólt hozzá. – Szédülök. Vigyen haza, kérem!

Aztán halkabban hozzátette:

– Látta? Mily szégyen!

Szükségét érezte, hogy bizalmas legyen valakihez. A keserüség erősen fojtogatta a torkát.

S kihez lehetett volna több bizalommal ezen a helyen, mint ahhoz, a ki tudója volt családi nyomoruságaiknak?! Ez az ember legalább részvéttel van iránta s nem fogja kinevetni.

Nem is csalódott benne. A rajztanár hangja ugyan egy pillanatra sem vált melegebbé, de ismét azzal a gyöngédséggel szólt hozzá, a melylyel jólelkü emberek beteg gyermekekhez szoktak közeledni.

Rajta volt, hogy megnyugtassa a kétségbeesett leányt. Bizonyitgatta, hogy nincsen igaza. Hogy nem kell olyan szigoruan fogni fel a dolgot. Végre is csak olyan házias mulatságon vannak, a hol sok minden szabad. Az ilyen tréfák itt megszokott dolgok; hozzá tartoznak a mulatsághoz. A vendégek legnagyobbrészt egyszerü emberek, a kik hamarjában igen megkedvelték Grunovszky papát. S aztán a Grunovszky papa mókái csakugyan mulatságosak. Társaságban az ilyen ember megbecsülhetetlen. És Margiton kívül nincs itt egy lélek se, a ki megitélje a tréfáiért.

Végig vezette Margitot a termen, s megállt vele az étkezőterem ajtajánál. A czigányok eljátszották a négyes bevezető akkordjait, a tánczterem közönsége párokra szakadozva sétált fel s alá, csak odabenn, a pezsgős poharak körül volt nagy csoportosulás. A középpont Grunovszky volt.

– Pezsgőzik! – álmélkodott Margit.

Grunovszky papa csakugyan egy pezsgős poharat tartott a jobbjában, mig a balkezével kecses mozdulatokat irt a levegőbe. A pezsgő elfelejtette vele, hogy ő tulajdonképpen szegény ember, de a sziv embere; a pezsgő felingerelte a képzeletét. A kőbányai ember nagy gyönyörüséggel hallgatta, s koronkint nagyokat csapott az asztalra, hogy az üvegek csak ugy tánczoltak bele. A többiek nevettek.

– Igen – szólt Grunovszky – én oly közelről láttam a megboldogult czárt, mint most önöket. S bár nem óhajtanék dicsekvőnek látszani, meg kell vallanom, hogy Ruszcsuknál személyesen tüzte mellemre a harczi érdemrendet.

Margit búvában is elnevette magát.

– Az ám, tábori patikárus volt ott! – suttogta a rajztanárhoz.

– Ohó, nem engedem, hogy kijátszszanak! – szólalt meg hátuk megett a miniszteri arczú fogalmazó. – A négyes az enyém!

Balajti ur követelte a jussát.

Margit ránézett a rajztanárra. Azt hitte, talál valami ürügyet, s magához hóditja az ifju financz-zsenitől. Nem volt annak eszeágában sem ilyes gondolat.

Ellenben, mint héja csapott rá egy halálra rekedt rendező, a ki az örök Patay urat vonszolta feléje egy gránátos-termetü hölgy kiséretében, vizavít keresve.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur megtörten rebegte, hogy örvend a szerencsének.

A rajztanár megkönnyebbült szivvel állott tovább Sajnálta ugyan Margitot, a kin látta, hogy szabadulni szeretne Balajtitól, de az önzés felülkerekedett benne.

Kezdte tulságosnak találni az áldozatot, melyet a kis lányért hozott. Nagyon unatkozott, s nem akarta magának megvallani: miért.

A hogy’ ki akart illanni a tánczteremből, egy hirtelenszőke, jóképü fiatal emberrel ütődött össze, a ki álmatagul kóválygott egyik teremből a másikba, mint valami holdkóros.

Az alvajárót nagyon meglepte a találkozás.

– Nini, hát te hogy’ kerülsz ide?

– Én, én itt lakom a házban.

– Münchenben hittelek. De nemcsak én, hanem az egész világ.

– Itthon vagyok már egy fél esztendeje.

– És itt lakol, a hol a madár sem jár?

– Én itt. Jó fészek ez nekem. De hát téged mi szél hozott ide?

– Micsoda kérdés! Partit vadászok, mint a többiek.

– Te, a költő!

– Hja, barátom, ilyen az élet! Gazdag lányt kell találnom, hogy kibérelhessek egy szinházat, s előadathassam a szindarabomat.

– Még mindig Diogenes?

– Még mindig.

– Te, ez a Diogenes már ugy megokosodhatott, hogy minden emberi beszéd fölöslegesnek tünhetik fel előtte. S akkor minek a darab?

– Hadd el, éppen ellenkezőleg történt. Az öregség olyan bőbeszédüvé tette, hogy az anyagomat most már sehogy se tudom beleszoritani öt felvonásba.

– Mit gondolsz, ha a negyedik felvonásban belátná, hogy vizért menni se érdemes és szomjan halna?!…

– Ne izgass, kérlek. Ez a Diogenes még megőrjit. Egyszer már azt hittem, hogy eltemettem. De hát az ember mindig visszatér…

– Lehetetlen! Mi az ördögöt csinálhattál te Diogenes nélkül?!…

– Magas vigjátékokat. De ez volt csak az igazi tragédia! Képzeld, az első vigjátékomra azt mondta az akadémia, hogy nem elég magas. Összeszedtem minden tehetségemet s irtam egy még magasabbat. Becsületszavamra mondom, nagyon szép darab volt. Olyan tartalmas, olyan merész, olyan homályos, hogy a közönség semmi szin alatt se érthette meg. Nem érthette meg más, csak az akadémia. S azt hiszed, megkoszoruzták? Nem. Ez se volt nekik elég magas. Ekkor megirtam a legmagasabb vigjátékomat. Ez már olyan magas volt, hogy magam se értettem meg. Tudod, mi történt? Azt hittem, megüt a guta. Erre már nem mondhatták, hogy nem elég magas, hát azt mondták, hogy nem elég mély.

– És most irod a mélyebbeket, meg a legmélyebbeket?

– Nem. Visszatértem Diogenes-hez. Beláttam, hogy ez az én remekművem.

– A mit a többiek még e viszontagságok után se akarnak belátni?

– Nem. Nem akarják belátni. Minő vakság! Megint visszautasitották. Még Kolozsváron is visszautasitották. Tovább már csak nem mehetek közönségért!

– Lámpával kerestél embert és nem találtál. Diogenest tehát még ma is üldözi a végzete. És most partit vadászol, hogy kibérelhess egy szinházat?

– Mit csináljak? Nem marad más hátra, csak ez, vagy hogy agyonlőjjem magamat.

– Természetesen a szelidebb halálnemet választottad. És a vad, itt van?

– Itt. Az a kis kövér. Mindnyájan arra utazunk.

– Kik, mindnyájan?

– Hát az egész kompánia. Remélem, emlékszel még a kompániára? A kis Depinyi, Legéndy Aurél, Ritter Géza, meg a többiek. A Margitszigeten fedeztük fel, egy őrült majálison. És légyottot adott ide, mindnyájunknak. Égi ártatlanság, barátom, égi ártatlanság! Egy sertéshizlaló, két birtok a Bánátban, meg házak, annyi ház, mint a polyva. Elég volna az egész kompániának.

– De hát hol van a kompánia? Eljöttetek, s a harcztért átengeditek idegen kalandoroknak?

– Én már kidőltem, s most pihenek. Utóljára is, nem beszélhet az ember órákon át, szakadatlanul, folyton csak Kőbányáról?! Égi ártatlanság, de nekem tulságosan égi. Képzeld, egyetlen egy szindarabot látott egész életében: Niniche-t. Vagy, a mint ő mondja: Niniczhét; Niniczhét, barátom, nem s-sel, hanem c-vel és h-val!

– Majd kiművelődik, ha előadatod neki Diogenes-t.

– Gondold el, kérlek, a halhatatlanságban is hozzá kötve lenni egy nőszemélyhez, a ki a magasba nem szállhat velem!

– És bambán áll vizednek a mélységei felett!

– Tempe és Kőbánya!

– Az eszmény és az erszény!… A szövetség mindenesetre érdekes lesz. Ha ugyan el nem ütnek tőle a többiek. De hát hol vannak a többiek?

– A kis Depinyi itt alszik az olvasó-szobában. Mostanában már mindig elalszik tizenegy felé. Pár év óta rettentően kopasz és rettentően álmos.

– Még mindig »csak a nők!«?…

– Még mindig. A lelke romlottabb, mint valaha. De a test, barátom, a test már kezd megtisztulni a földi salaktól. Annyira tisztul, hogy szinte aggasztó.

– Hanem azért egyre sóhajt és egyre csettentget a nyelvével?

– A mig lélekzik… Itt van Ritter Géza is, de nagyon rosszul érzi magát. Furcsa hely ez, barátom; itt senkibe se lehet belekötni. Ha a lábára lépsz valakinek, bocsánatot kér tőled. És mindenekfelett nincs itt a rendőrség. A mi barátunk pedig most már mód felett fásult. A hol nincsen rendőr, ott ő nem tud mulatni. Az idők során Ritter Géza és régi ellensége, a rendőrség, elválhatatlanokká lettek.

– Hát Legéndy Aurél?

– Barátom, nem ismernél rá. Legéndy Aurél nem a régi többé. Tökéletesen oda van azóta, mióta a multja kiderült.

– A multja? Mi a tatár?! Hát multja is volt neki?!

– De még milyen! Mi csaknem sóbálványnyá váltunk, mikor rábizonyitották a dolgot.

– Csak nem hamisitott váltót?

– Nem. Hanem emlékszel, hogy milyen nagyra volt a nemességével. A hányan voltunk, mindannyian könyv nélkül tudtuk a nagy Legéndy-család történetét. Ha önmagáról szólt, kifogyhatatlan volt a felvonó hidakból, a czintermekből és a lefejezett ősökből; s nem tudott másról beszélni, mint fegyverkovácsokról, rabonbánokról és gyulákról. Nos tehát, képzeld, kiderült, hogy Legéndy Aurélt azelőtt Kopeczeknek hivták!

– Teringettét, ez sujtó lehetett!

– Azóta Legéndy Aurél tökéletesen összeesett. Hogy a költővel szóljak: megtört benne az erély, s nem maradt meg szelleméből sem az egész, sem a fél. Egy darabig azt hittük, hogy bele fog halni.

– Ugyan ne mondd!

– Majd meglátod. Csöndesen beszél és mindig bocsánatot kér, hogy születni bátorkodott. Az bizonyos, hogy Kopeczeknek születni nagyon rossz gondolat volt tőle. De a bünhődése csakugyan rettenetes. Olyan alázatos és olyan igénytelen, a milyen lármás és követelő volt hajdan. Jelenleg már csak multak árnya s »elhaló visszhang csupán«…

– S most azt terveli, hogy meg fogja aranyozni az elhomályositott Legéndy nevet?…

– Mindnyájunknak ez a kis kövér a mentsvárunk. Ez az utolsó kisérlet. Meg vagyunk kopva, barátom, nagyon meg vagyunk kopva.

– De azért te, te csak a régi vagy?

– Mit értesz ez alatt?

– »Hahogy hivem maradtál?«… mint a költő énekli.

– Még kérdezheted?! Hiszen tudod, hogy tűzbe-vizbe mentem volna érted!

– Éppen arról van szó, mert a tűzbe kell menni. Be akarlak mutatni egy csinos kis leánynak, s a kérésem nem kevesebb, mint hogy ne tágits mellőle, hanem mulattasd és különösen tánczoltasd, mihelyt látod, hogy nem igen akad más vállalkozó. Nagyon művelt kis lány; elmondhatod neki Diogenes-nek a meséjét.

– De legalább gondoskodol róla, hogy felváltsanak?

– Hogyne. Én magam is felváltalak koronkint. Aztán életre keltem a többieket is. Négy tánczos ugy is sok volna egyszerre a kis kövéreteknek.

– Bölcsen beszélsz, mint Diogenes. Számithatsz rám. Ugy fogok tánczolni, mint egy kadét, a kit az ezredes rendelt be, megforgatni a kisasszonykáit.

– Megszolgálom. Ott leszek majd az első előadáson.

– Köszönöm. Elérzékenyitesz.

A négyes éppen véget ért. A rajztanár karon csipte a költőt, s czipelte Margithoz.

– Margit kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a legjobb barátomat. Marosy Gusztáv, iró…

– Ó, olvastam a verseit.

A költő meg volt hatva.

– De hisz ez nagyon derék kis lány! – susogta a rajztanárhoz.

– Különös teremtés – sugta vissza amaz. – Rajong mindenért, a mi szokatlan.

Balajti ura felsőbbség mosolyával vonult tovább. A rajztanár egy-két szóval még figyelmébe ajánlotta Margitnak a bölcs megéneklőjét, aztán megnyugodva ment ujabb vadászatokra. Tudta, hogy jó kézben hagyja Margitot.

– A ház kigyulhat, de ez a fiú az állomáshelyén marad – biztatta magát.

Hanem azért a kis Depinyit is felköltötte.

– Ébredj, Árpád fia!

– Mit akartok velem?… Ejnye, elbóbiskoltam egy kicsit… Mi az ördög?… Kisértetet látok?

– Ne mereszd a szemedet, hanem gyere tánczolni, Don Juan! Olyan aranyos kis teremtésnek beszéltem rólad, a minőt még nem igen láttál ebben a bálban.

– Jó falat, mi?

– Ohó, hátrább az agarakkal!… Én nem szobacziczáról beszélek.

– De, kérlek!

– Tudom, a herczegnők… De most nem herczegnőről van szó. Hanem arról, hogy tedd féltékenynyé a kis kövért.

– Hogyan? Azt is tudod! Ahá, már találkoztál valamelyikünkkel! Mindegy, a gondolat nem rossz. De várj, hadd igazitsam meg a hajamat.

– Ezzel hamar készen lehetsz.

– Már megvagyok. A nők, barátom, nincs jobb iskola, mint a nők… Megtanitanak rá, hogy az első ügyesség a világon: egy pillanat alatt rendbehozni a hajunkat s a többi… Helyes. A kicsikét csak bizd rám.

Margit kezdte sokalni a rajztanár barátjait. Minduntalan ott volt egy-egy uj tánczossal.

– Depinyi ur, jó barátom.

– Legéndy Aurél, régi jó pajtásom.

– Ritter Géza, a legrégibb barátom.

Ejnye be sok jó barátja van. Jó, jobb, régi, legrégibb. S mindez csak ugy egyszerre. Mert rendesen hetekig se érintkezik senkivel s alig mozdul ki a házból.

Szó sincs róla, ez a sok meghalt barátság mind az ő kedvéért támadt fel. Mert hisz e nélkül ő is ugy járt volna, mint azok a hervadó hölgyek, a kiknek a mulattatására az örök és egyetlen Patay ur van hivatva. A kiket felváltva forgat meg egy derék Briaraeus, valószinüleg a belépő jegy és a vacsora fejében.

Ha tehát nem árul petrezselymet s nem kénytelen megosztozni a még fiatal gardedámokkal a tartalékos tánczoson, ezt csak a rajztanár gondoskodásának köszönheti.

Margit nem örült ennek a nagy gondoskodásnak. Elégedetlen volt, szeretett volna otthon lenni, hanem azért – maradt. Hogy miért, maga se tudta volna megmondani.

A rajztanár sem volt megelégedve magamagával. Tisztában volt vele, hogy elsiette a dolgát, s tulbuzgalom által tévedett, a mint az egyházatyák szokták mondani. Oly feltünő szorgossággal igyekezett teljesiteni, a mire vállalkozott, hogy Margitnak okvetetlenül észre kellett vennie ezt a nagy figyelmességet. És igy a helyett, hogy szivességet tett volna neki, udvariatlan, sőt kegyetlen volt iránta. Szolgálatot akart neki tenni, és megalázta. Meg akarta óvni a szégyenkezéstől, és maga szégyenitette meg.

– De hát minek is avatkozom a dolgába?! – évődött magában. – Hát kellett nekem az, hogy ide jöjjek?! Elképzelhettem volna, hogy ilyen körülmények között a jóakarat nem jó egyébre, mint hogy még rosszabbá tegye a dolgot. Micsoda butaság volt tőlem, azt képzelni: hogy elég megjelennem, és földeritek mindent, mint a nap! Mikor tudom, hogy szegény ember dolga csupa komédia, s hogy a kis emberek erőködése mindig rosszul üt ki! Mintha nem volna világos, hogy a szegénységben nem azok a nélkülözések a legkellemetlenebbek, a melyekkel együtt jár, hanem azok az apró, nyomorult bajok, melyeket a szegénység miatt mi magunk okozunk egymásnak! Mintha még nem tanitott volna meg a sors, hogy a szegénység maga soha se keserit el, hanem igenis az a másik szegény ember, a ki pedig talán rajta van, hogy enyhitsen a bajunkon!

És szemrehányást tett magának, hogy mindezt nem gondolta el korábban, akkor, mikor még megkimélhette volna magát is, meg azt a szegény kis lányt is, egy nagy ügyetlenségtől.

Aztán meg nem tagadhatta el maga előtt, hogy rettenetesen unatkozik. Erről ugyan nem tehetett, de azért ezt se bocsátotta meg magának. Mintha nem tudta volna, miért jön ide. Hisz nem a jókedv csalta le, hanem valami bolond, don quijote-i fellobbanás. Nincsen hát benne semmi csodálatos, hogy itt, a naiv emberek tömegében, a hol csak az örömnek és az ifjuságnak lehet helye, hogy itt is megtalálja magánosságának örökös társát: a kedvetlenséget. Ezt ugyan előre is sejthette volna, s ha nem tetszett a gondolat – ülhetne szépen otthon.

Nem áltatta magát. Ennek az oktalan, egyre növekedő kedvetlenségnek volt egy uj szítója is. Az, hogy hiányzott itt neki valami, a mi se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt soha, nem hiányzott neki.

Egy ostoba szeszély. Az a szép leány. Az eleven Laura de’Dianti.

Miért is bolonditaná magát?! Igen, érdekkel tudná nézni ezt a tiziani arczot, és ezt az észveszitő termetet, most is, tovább is, még sokáig; és ha itt volna, bizonyára nem találná ilyen szintelennek, ilyen üresnek ezt az egész mulatságot. És akkor talán egy perczre el tudná felejteni kellemetlen osztályos társát: a kedvetlenséget.

Érdeklődve nézné, annyi bizonyos. S miért ne vallaná meg ezt magának?

Persze, csak mint egy szép képet. Mint magát az eredetit. Mert hogy az eleven lény volna rá ily hatással… Ó, képtelenség! Attól ugyan távol van! Oly távol, mint Gaea anyánktól az ürben tévelygő, szerteszét hullott s kihült csillagok. Mintha nem volna már torkig mindenféle szerelemmel! Mintha nem égette volna meg már elégszer magát! Mintha nem tanult, nem okosodott, nem vénült volna máig! Mintha nem apadt volna ki szivéből a földi szerelem forrása!

Igaz, hogy huszonnyolcz éves korában az ember semmiről sem bizonyos. De ő védve van, mint ember csak lehet. Pánczél van a szive körül, mely jól megóvja őt a föld leányai ellen. Pánczél vadhusból, szerelmi nyomoruságok, szerelmi sebek kemény, durva forradásaiból.

Az ő szive csak egy szerelemnek van tárva: az égi szerelemnek. Annak a földöntuli szerelemnek, a melylyel a Szép iránt viseltetik. A halott, de formáiban örökké élő szép iránt… Az ő kedvesei a szinek és a vonalak. Érdeklődésének egyedüli tárgyai: ezeknek a szineknek és vonalaknak titokzatos, megérthetetlen, örökkön más és más alakulásai. S miért restelné ezt magának megvallani?! Mert a pályatársai közt nem számit többé?!… Igaz, hogy egyszer, életének legnehezebb órájában, már maga is eltemette magában a művészt. De az ilyen halottak koronkint megfordulnak a sirjaikban.

Igen, a művész volt az, a kit ez a váratlan jelenés megilletett. A művész, a ki nem törődik vele, hogy azok az isteni formák egy élő lény formái, s a ki átadja magát tiszta lelkesedésének, minden földi gondolat nélkül, a Fra Angelico-k naivitásával.

S miért félni a nőtől, ha ő csak az ideált látta meg benne?! Pedig érezte, hogy minden nagy biztonsága ellenére is, fél tőle és aggódik magáért.

Nem tetszett neki ez a gyávaság.

– De minden tünődésnél többet ér egy czigarett! – biztatta magát, s kiment a folyosóra, rágyujtani.

Odakinn Terka jutott eszébe. Bizonyosan fenn van még, és páholyából gyönyörködve nézi az első emeleten mozgó árnyék-alakokat. Ki tudja, talán számit is a tréfásan kért tánczra. Ez ugyan egy cseppet se volt valószinü, de a rajztanárnak mégis megtetszett ez a gondolat. S mivel, a mit szivesen teszünk, arra mindig találunk egy kitünő okot: figyelmeztette magamagát, hogy egy férfi kis dolgokban is megtartja a szavát.

Felment. És megdöbbent a sietségétől. Rajta kapta magát, hogy a gyors lépcsőjárástól sebesebben dobog a szive.

Még fel se ért a harmadik emeletre, már megpillantotta Terkát. Ott állott a Wormsék ajtajában s Bellával beszélgetett. A szép leány egy zsámolyszéken ült, s alig látszott ki a nagy kendőből, melybe burkolózott. Csak a balkeze volt szabadon, hogy czigarettázhasson. A czigarett fellobbanó fénye meg-megvilágitotta az arczát.

A rajztanár megállt, nem mert tovább menni. Ugy tetszett neki, mintha minden lépés, melyet tovább tesz, egy-egy elhatározó, végzetes lépés volna; mintha valamivel távolabbról már kérdésessé válnék a visszatérés. »Ez a gyávaság gyanus!« – biztatta magát. »Eh, semmi baj; de sohase jó bolygatni az alvó szellemeket« – felelt a másik énje. – »Miért jöttél hát?!« – »Bolondság!«

És visszafordult. Visszafordult, mint egy tizenhat éves fiu, a ki nem mer a szép asszony ajtaján kopogtatni. Nagyon haragudott magára, és elvégezte, hogy ettől a percztől fogva nem gondol többet az egész népségre, sőt magára a nagy Tiziánra sem.

Mikor visszaért a Körbe, már a vacsoránál találta a társaságot. A kőbányai meg a kis kövér egy hosszu asztalnál együtt ültek Grunovszkyékkal, s ott voltak a lovagok is, mind egy szálig. Mióta a képviselő eltávozott, ez volt a disz-asztal. Grunovszky egyre-másra hozatta a pezsgőt s tüntetően tegezte a kőbányait. Mindenki ivott; csak Margitnak volt fejfájása. De nem volt Fridának. Azt is elfelejtette, hogy valaha fájt a feje, sőt ugy látszott, mintha teljesen elvesztette volna a fejét. A kis Depinyi meg a pezsgő elfelejtették vele az egész világot. Margit fehér volt, mint a fal, és hallgatott. Mintha tűkön ült volna. Guszti hiába szavalta el neki Diogenes nagy magánbeszédét, nem volt hozzá egyetlen bókja sem. A többiek mind egyszerre beszéltek. A kis kövér oly boldogan vihogott, mint husvéti locsoláskor egy nagyon egészséges és nagyon szemérmetes leányzó, s Konrád, a ki meglehetősen lármás Demokritosz volt, mély kamasz-hangon szekundált neki. Beliczky mama, a kinek Frida tökéletes szabadságot adott, a Vizloczki regényét beszélte el Balajti urnak mindaddig, a mig Grunovszky, engedve a közkivánatnak, állathangokat kezdett utánozni. Ez a mutatvány felköltötte az egész közönség kiváncsiságát. A czigányok kisérni kezdték a rigó és a csalogány füttyét s a szomszéd asztaloknál zajosan tapsoltak; a siker teljes volt.

Mikor a rajztanárt meglátta, Margit felpattant a helyéből és elébe sietett.

– Adja a karját, kérem – szólt hozzá. – Beszédem van önnel.

Átmentek a tánczterembe, mely egészen üres volt. Csak a pódiumon gubbaszkodott egy-két álmos czigány, a kiken meglátszott, hogy láttak már emennél sokkal szebb éjszakákat is. A parket tele volt ruha-foszlányokkal, szerte hullott legyező-darabokkal, s Margit mintha látta volna rajta a gyermeki képzelődések roncsait is. Sehol egy eltévedt pár se: csupán az egyik szögletben elmélkedett a mult időkről vagy három takarékos gardedám.

Senki se zavarhatta meg titkos beszédjüket.

Margit arczáról már eltünt a fehérség. Piros volt, mint a bazsarózsa.

– Mondja csak, kérem – szólt a rajztanárhoz – van önnél elég pénz?

– Igen, kisasszony – felelt amaz kissé meglepetve.

– Az apám… nincsen magánál… És tudom, hogy nincs pénze. Már pedig én nem akarom, hogy az az idegen vendégeljen bennünket… Kérem, fizesse ki helyettünk azt a… pezsgőt.

Ugy mondta, mintha valami gyalázatos szót kellett volna kiejtenie.

– Vanda majd meg fogja adni önnek – fejezte be a mondókáját sietve.

A rajztanár áldotta a véletlent, hogy szolgálatára lehet Margitnak. Bizony megtörténhetett volna, hogy ez a kérdés kissé zavarba hozza. Igaz, hogy az ilyen esetekben nem szokott bálozni.

És jól esett az önzésének, hogy tehet valami szivességet ennek a szegény kis leánynak. Bűnösnek érezte magát vele szemben. S ez ugyan meglehetősen durva módja annak, hogy tisztázza vele a lelkiismeretét, de hát ez is valami. Szerette volna azt mondani, hogy el van ragadtatva; de alig mert beszélni, hogy valamikép távolról se illesse a leány érzékenységét.

Óvatosan, félénk szavakkal nyugtatta meg, aggódva kerülgetve a tulajdonkép mondani valót. Törte magát a kifejezésért, hogy két szóval légiesen gyöngéd lehessen, s igyekezett ugy tenni, mintha ezt a dolgot a legtermészetesebbnek találná a világon. Margit észre vette a jó szándékot és hálás volt érte.

Ámbár sejtette, hogy ha valami, ez a nagy gyöngédség kétségtelen bizonyitéka a rajztanár közönbösségének. Mert ha szerelmes volna, nem félne attól, hogy a szó is megsértheti. A szerelmes ember képzeletében nem fordul meg olyan, a mitől féltenie kellene a szeretett lényt körülsugárzó dicsfényt; aztán meg a szerelmes olyan gazdagnak tudja ezt a nagy érzését, hogy mindig képesnek érzi magát pazarul fedezni ebből a gazdagságból a figyelmesség apró hiányait. A szerelmes nem fél az egyenességtől s fölöslegesnek tartja a körültekintést.

És ez a gondolat nem hagyta békén. Valami kis ördög mozdulhatott meg a fejében, mert a mig a rajztanár adta a vidámat, elhatározta, hogy: »No hát, kedélyeskedjünk!«

– Aztán, hallgasson rám – szólt hozzá, mialatt visszatért vele az asztalhoz – van még egy másik kérésem is. Tudja, hogy ön nem nagyon dédelgeti az én kis hiuságomat?! Köszönöm a barátait, de talán ön is elvihetne még egy vagy két fordulóra?! Gondolja meg, hogy engem itt az ön menyasszonyának néznek és észreveszik, hogy, ime, a vőlegény felém se néz és rideg, mint maga az Angol Bank!… Kérem, maradjon meg a szerepében, hadd büszkélkedjem egy kicsit!…

– A szerep nagyon kedves, Margitka, ha a vele járó hivatal csak tiszteletbeli is… De hát az én kis hiuságom?! Az semmi?! Ha nem mutogatom magamat a legkevésbbé előnyös oldalamról… azt hiszem, az igen természetes. Én tehát nem mutattam meg, hogyan tánczolok – már magáért se. Nem akartam, hogy azt mondják: »Ejnye, a vőlegény már különb is lehetne; sehogy se illik ahhoz a szép kis lányhoz!«

– Lárifári. Maga nagyon jól tánczol.

– Aztán meg, van a menyasszonynak nagyobb dicsérete, mint ha a vőlegény oly vakon szerelmes, oly határozottan vőlegény, mintha már férj volna?!…

– Semmi ürügy. Tánczolni fog. Ne ijedjen meg. A souper-csárdástól felmentem. Hanem egy négyes, az olyan, mint a limonádé. Semmi czimen nem lehet visszautasitani. S ennek a táncznak a komolysága nem fog csorbát ejteni az ön méltóságán.

– Ohó, maga most olyan valamit ajándékoz nekem, a mi már az enyém volt.

– Szép, hogy emlékszik rá.

– Maga rosszalkodik. Megérdemelné azt a bünhödést, hogy kiálljak magával a terem közepére és bemutassam az én nevetnivaló csárdás-művészetemet, magának nem annyira mulatságára, mint inkább szégyenére.

– Nem vállalom. A csárdás ezé a kopasz uré, a ki már is igyekszik fáradt tagjait erre vonszolni.

Margitnak nem volt igaza. A kis Depinyi a harmadik és a negyedik pohár között kitünően tánczolt. Igaz, hogy ez csak meteor-fény volt: egy pillanatig tartott.

Mikor a rajztanár ismét benézett a tánczterembe, Margitot már a Ritter Géza karján találta. És pedig kitünő kedvben. Szilaj volt, majdnem kicsapongóan vidám. Ugy erőködött mulatni, hogy a rajztanárnak szinte rosszul esett.

Nem akart ott maradni. Tovább ment, ki az előterembe. De itt se találta helyét. Ugy érezte, hogy itt is fülledt, porral teli a levegő. Kinyittatta az egyik ablakot; mind a két ablak az udvarra nyilt.

Vajjon ott van-e még az a másik?

Eh, lehetetlen. Az idő már éjfél felé jár. Azóta bizonyosan lefeküdt.

Hanem azért felnézett és megrezzent egy kissé. A czigaretta fénye még mindig ki-kigyult időnkint.

Ugyan mit beszélhet Terkával olyan sokáig?

Ó, volt elég mondanivalója. Nagyon belemelegedett a beszédbe. Terka egy zsámolyon ült mellette, és hallgatta ájtatosan.

– Tudod, Terka, az nagyon szép idő volt. A kastélyunk heteken át hangzott a czigánytól. Miénk volt az egész Erdőkürt. A testvéreim ott voltak minden bálban. A kirakatok teli voltak az arczképeikkel és mindenki ismerte őket. A szép Völgyessy lányoknak hire volt messzi földön. Én akkor a Sacré-Coeurben voltam, a hol mindenki remegett tőlem, és csak ugy hivtak: a kis démon. Mindenki félt a csinyjeimtől és a kedves nénék nem győztek panaszkodni rám. Hanem az apám azért nagyon szeretett. Engem szeretett a legjobban mindnyájunk közül, mert én voltam a kicsi. És meglátogatott minden szombaton. Ó, micsoda öröm volt az! Mindig hozott magával egy szekérre való játékot, és édességeket és mindent; a többi lányok is örültek, hogy ha megjött. De én nem a játékoknak örültem, hanem az apámnak. Te nem tudod, hogy ki volt az én apám! Az én apám nem volt közönséges ember, az én apám hires ember volt. És szép, a milyen szép emberek azóta nem is léteznek. A mikor meghalt, az ujságok mind sokat irtak róla, mert az én apám nagy ember volt. És szép, és jó, mint az Isten! Tudod, Terka, nekem nincsen szivem. És én senkit se szerettem a világon. A zárdában mindenkit halálra boszantottam. De az apámat imádtam. Ó, mennyire imádtam! Már hétfőn alig vártam a szombatot. Hát még mikor vasárnapra elvitt magával! Olyankor egész nap velem volt, elvitt mindenfelé, mert mindent megtett, a mit akartam. És játszott velem, mint egy nagy gyerek. Egy szombaton nem jött el értem. Vártam egy félórát, egy órát, két órát, három órát, nem jött. Egyszerre kocsi érkezett; azt mondták, hogy értem jöttek. Bejött a fejedelem-asszony és szelidebben szólt hozzám, mint máskor. Azt mondta, hogy menjek haza, az apám beteg. Az apám beteg!… A kocsiban azt hittem, hogy soha se érkezem meg. Mikor kiszállottam, láttam, hogy a zsalugáterek mind le vannak eresztve. Felfutottam a lépcsőn. Ó, soha se felejtem el ezt a lépcsőt, olyan nehezen tudtam feljutni rajta! Oda fenn Gabriella és Erna sirva jöttek elémbe. Csak intettek, hogy mindennek vége. Berohantam. És ott feküdt az apám holtan, holtan!

Az az ember odalenn még egyre ott állt az ablakban, és hol a felhőket nézte, hol annak a czigarettának a ki-kigyuló fényét.

Nem vette észre, hogy azóta már elhangzottak a négyes bevezető akkordjai. Gondolatai elkalandoztak, messzire.

Margit meglepetve állt meg az ajtóban. Ugyan mit nézhet ott?

Megvárta, mig elmegy onnan, s látva, hogy a másik ajtón át megindul, valószinüleg az ő keresésére – nem ment utána. Hanem oda ment az ablakhoz. Felnézett és megtalálta, a mit keresett.

Az egész házban csak egy nő volt, a ki czigarettázott. S az a kis vörös pont egyszerre mint nagy fényesség jelent meg előtte.

– Vagy ugy?! – szólt magában. – Hát ugy is jól van!

Hanem megbánta, a mit tett. Hadd fizetett volna az az idegen. Mikor ugyis mindegy.

Megfordult, s a toalett-szobánál találkozott vele.

Margit megállt, katonás állásba helyezkedett, s aztán azzal a komolykodó, furcsa mozdulattal, a mely oly kedvesen állott neki, mélyen meghajlott előtte.

– Kérem, a négyes!…

VI.

Biró Jenő huszonhét éves lehetett, mikor a Quartier de l’Europe egy kis szobájában, a hol esztendőkön át csak álmoknak és ábrándoknak élt, az ismert kedves látomások helyett egyszerre csak váratlanul a rideg, józan, rettentő Valóságot találta maga előtt.

A szörnyü jelenés oly hirtelen termett előtte, mint a hogy’ a villám csap le a békés akolra. Egy nappal azelőtt még abban az öntudatlanságban élt, a mely csak az aranykor embereinek adatott; s mélységesen meg volt győződve, hogy az a Biró Jenő nevezetü isteni gyermek, a kit magával hordoz, a kiválasztottak, a tünemények, a lángelmék közül való. Szentül hitte, hogy ő a hatalmas, a kivételes lelkek egy utolsó mohikánja, a kire nagy, igen nagy hivatás vár. És ebben a tudatban türelmesen leste a Hóreb-hegyi megnyilatkozást, a mely majd felvilágositja utjai felől. Élt napról-napra, mindig a jelennek, de folyvást csak a jövőre gondolva. Várt és bizton hitte, hogy mindennap közelebb a nap, a mely rejtelmes és csodálatos nap, de az ő napja lesz.

Egy pillanat s mindezeknek az álmoknak vége. Rájött, hogy ő huszonhét esztendős koráig roppant nagy tévedésben élt. S egy másodpercz alatt tisztában volt vele, hogy ebben a tévedésben elhibázta az egész életét.

Ezt a fölfedezést nem vezette be semmi különös esemény. Hogyan támadt világosság a fejében, csak igy egyszerre, maga se tudta volna megmondani. Csupán annyit tudott, hogy utólérte azoknak a hangulatoknak egyike, a melyekben mintha felszabadulnának az összes, bennünk rejtőzködő, gonosz szellemek.

Szép őszi este történt, átdőzsölt éjszaka s átaludt nap után.

Hat óra tájban kelt fel. A feje nehéz volt, a szive üres. A gyomra el volt rontva.

Az alkonyat már széttárta szürke szárnyait.

Nem akart gyertyát gyujtani, s a félhomályban öltözködött fel. Az ismerős tárgyak, melyek közepett élt, már felöltötték esti, sötét ruháikat; s ebben az árnyék-mezben idegeneknek tüntek fel előtte. Nem szokott otthon lenni este.

A ház csöndes, szinte kihalt volt; s káprázó szemének ugy rémlett, mintha a szőnyegen csúfondáros kis manók játszadoztak volna.

Szörnyen fáradtnak érezte magát; kedve lett volna ujra lefeküdni. Rágyujtott egy czigarettára, s kiment az erkélyre.

A Rue de Naples nappal is csöndes és elhagyatott. Ebben a pillanatban csupa feketeség volt az egész utcza.

A kopasz kőfalak közt mintha csakis a sötétség ütött volna tanyát. Otthona komor és elhagyatott volt, mint egy sirbolt. S mintha őt egyedül felejtették volna ebben a sirboltban.

Odább, hatalmas hullámokban hömpölygött az élet árja.

Ellátott a Gare Saint-Lazarera. Az alagutak közt egyik vonat a másik után dübörgött be a pályaház felé; ezek a siető szörnyetegek uj meg uj hippogriffekkel találkoztak, melyek egyre-másra száguldoztak a pályaházból kifelé, mindennapos utjokra. A Place de l’Europe-on kocsisor kocsisort keresztezett; mintha ez volna a városrész szive, a hol minden ér összefut, hogy ujra szétváljanak. A Rue d’Amsterdam meg a Rue de Rome, mint két óriási hangyaboly, csupa nyüzsgés volt. Az emberár egyre sürübben hömpölygött rajtok. Akármerre nézett, csak vágtató lovakat és siető embereket látott. Az omnibuszok zsúfolva. És elhatott hozzá a nagyváros zaja.

Megpillantott egy skatulya-csomóval megterhelt apát, a ki a szabad kezével egy kis leánykát vezetett, s követte őket a tekintetével, a mig eltüntek előle. Majd elnézte a közeli könyvárust, a ki roppant sietséggel szedte össze az utczára kirakott lomjait, alig várva, hogy ebédelhessen s eltehesse magát holnapra. És elmélázott rajta, hogy a levélhordó, a ki reggel óta rójja az utczákat, mily gépszerü gyorsasággal végzi gyilkos tisztét. Alig pillantott másfelé, amaz már a tulsó végén volt az utczájának.

Hogy’ sietnek, hogy’ lótnak-futnak, fáradnak és izzadnak mindannyian! Az igaz, hogy mindegyiknek van egy kikötője, a hová, munka végeztével, érdemes megtérni. De mindezeknek egy munkában töltött nap s egy munkában töltött élet van a hátuk megett. A régi lommal kereskedő könyvárus egész nap adott és vett, a skatulyás ember reggeltől fogva törte magát egy társaságért, melynek a vállalata neki valószinüleg Hekuba, s még a kis leány is túl esett már az iskolai dolgozatok egész tiszteletreméltó során. Csak ő az, a ki soha se siet, s a ki felett nyom nélkül tünnek el a napok, a napok százai és ezrei. Csak ő nem törődött soha a rohanó idővel, belebolondulva a halhatatlanságba.

És úgy tetszett neki, mintha nemcsak a napot, hanem az egész életét átaludta volna.

Bizony, azokkal a félig kész képekkel, melyek porlepte vászonba burkolva oly régen szenderegnek odabenn, azokkal ugyan nincsen mit dicsekednie. Se azokkal a hamarjában összeütött vázlatos dolgokkal, a melyek eddig még megóvták az éhenhalástól. Hogy tán a félreismert remekekkel büszkélkedjék ezeknek a rohanó alakoknak a hasznos munkájával szemben? Volna is miért. Mikor ezekről mindről így szólt a birálat, hogy: »Szép, szép; de ez mind nem a Pieta.«

Biró Jenőnek az volt a szerencsétlensége, hogy tizenkilencz éves korában festett egy Pietá-t, mely bizonyos szűk körben ismertté tette a nevét. A kezdő uj csillagnak tetszett; s a vele egy világban mozgók nagy érdeklődéssel néztek a jövője elé. De a jövőjét éppen ez a Pieta gyilkolta meg. Akármit próbált, ennek az első képnek az emlékével sujtották le. Nem tudta magamagát tulszárnyalni.

Igaz, hogy kénytelen volt az élettel megalkudni. A kenyérszerzés lefoglalta a java idejét; gáncsot vetett neki, ha tanulmányokra adta magát, s lenyügözte, békóba verte, hogy ha megkisérlette szárnyra kapni. Sohase szentelhette magát egy nagyobb feladatnak; szétforgácsolta s apró pénzre váltotta magát.

S a dicsőség, mely egyszer rámosolygott, nem hagyta el, csak elidegenedett tőle. Münchenben ugy fogadták, mint nagy tehetséget, s a czenákulumokban sokáig élt a hire, mint a jövő emberének. Jóbarátjai esküdtek rá, hogy nagy tehetsége meglátszik a hirtelen összeütött arczképeken is; s a megbecsülés, melyre a Pietával tett szert, az ifju óriások körében nem veszett el, csak észrevétlenül kopott. És a müncheni mesterek lótó-futó növendékei, a kik a festők városából szétmentek a világba, sokáig emlegették otthon, a csapszék-históriák között, hogy: »Van köztünk egy, a kinek még alig ismerik a nevét; az majd meg fogja lepni a világot, hogy ha egyszer összeszedi magát!« Valóságos legendai alak lett belőle; s a hivei eleinte nagyokat hazudtak a dicséretére. De hogy ha megpróbálta összeszedni magát, ez mind nem volt az, a mit tőle vártak; ez mind nem volt a Pieta. S a legenda hovatovább kopott, a nimbusz foszlott, a várakozás egyre bágyadtabb lett. Párisban már nem voltak rajongó hivei. A nagy városban elveszett szem elől; hajdani czéhtársai, a kiknek egykor kikiáltott vezére volt, mind jobban és jobban elfelejtették. Az idő mult; és Biró érezte, hogy az a kis közvélemény, mely az ő világában a legtöbbet számitott, lassankint letesz róla. És kiábrándultan, oda sorolja azok közé a hamis tehetségek közé, melyek egy pillanatra csak azért ragyognak fel a többieknél erősebben, hogy aztán annál hamarább merüljenek az ürbe, a semmiségbe, vagy a mesterség ingoványaiba.

Csak ő maga nem vesztette el a reményét. Hitt a lángelméjében, sőt hitt a szerencséjében is. Meg volt győződve, hogy neki csillaga van.

És hogy ha tekintete föltévedt a bárányfelhőkkel teli, sötétkék égre, a hol a kimondhatatlan messzeségben csak egyetlen egy nagyon fényes, vakitó fényü csillag ragyogott ki a fellegek közül, hálateli szivvel nézett az ég vándorára, s azt mondta magában: »Az az én csillagom!«

És nem törődött vele, ha véletlenül nem volt vacsorája.

Hanem ezen a szomoru napon nem találta meg a csillagát.

A sötét gondolatok soha se akkor ragadnak a hatalmukba, mikor először jelennek meg előttünk. A szervezetnek egy külön állapota, egy külön rossz hajlandósága kell hozzá, hogy megejtsenek. Mint a baktériumoknak, termékeny talaj nélkül nincsen foganatjuk. Az egészséges, a normális test – talán egy kis láz után – egyszerüen kilöki őket magából. De elég a gyöngeségnek egy órája, egy kis emésztési zavar vagy egy rossz hangulat: s a szabadjára hagyott gonosz szellemek elözönlik egész vérünket, egy néhány őrizetlen percz alatt kiköltik bennünk milliárd és milliárd petéiket, és megmérgezik testünket, lelkünket.

Igy történt, hogy a gondolat, melyet Biró Jenő már akárhányszor nevetve utasitott el magától, a csömör egy nehéz órájában végig pusztitott a lelkében, s letarolt ott minden erőt, minden akaratot.

Félig kész, csonka képei ugy jelentek meg rémeket látó szeme előtt, mint a vérengző király előtt áldozatainak fej nélkül megjelenő és némán panaszkodó árnyékai. Hamarjában összerótt és szerte hordott festményeire ugy gondolt, mint elárult barátokra. A huszonhét év, melyet már leélt, az elpazarolt idők egész kincses házának tetszett neki, mely egyszerre csak elsülyed ellomhult, renyhe, tétovázó keze elől. Huszonhét év és – semmi! Huszonhét év, az életnek fele, tán több mint a fele, és mindig csak készülődések, egyre hosszasabb, egyre nehézkesebb készülődések! Az elmult idők nagyjai közül ebben a korban már akárhányan ott feküdtek a sirboltjaikban, egy-egy csodás géniusz alatt, a melybe átlehelték lelküket, hogy örökké tartó életet éljenek. Ó, dehogy fogja utólérni őket, mikor elhagyták már a jelen gyermekei is, a vele egyivásuak! Kortársai maguk mögött hagyták mindannyian, sőt az utána következők is, a kik mind megtették már a magukét, jól-rosszul, a hogy’ tőlük telhetett, de megtették bátran és habozás nélkül. Mindnyájan kiállották már a legelső tüzet, mindnyájan küzdöttek és törték magukat; csak ő állott egy helyben összetett kézzel s vett egyre nagyobb és nagyobb lélekzetet, hogy mindig csak készülődjék, s mindig mást gondoljon.

Pedig csak a cselekvés az élet, és csak az alkotás teszi a lángelmét.

A gondtalan napokban, eddig, azzal áltatta magát, hogy habozásai, visszatérései a fele utról, megalkuvásai a kicsi viszonyokkal, s késlekedése a nagy czélokkal szemben, mind-mind egy szent kételkedésből erednek: a művészeti kételkedésből. Megvetette azt a termelést, a melyet maga körül látott, s megnyugvást talált abban a mentségben, hogy szent félelme illedelmesebb, mint ez a kontárkodás. Oly magasan látta az ideálját, hogy profán szivvel, hétköznapi lélekkel, a munkás zubbonyában közeledni felé szentségtörésnek tartotta volna. Ugy találta, hogy álmai szebbek, fenségesebbek, mint azok, a melyeket társai, a többiek láthattak, és szentül hitte, hogy ezeket a magasztos arany-álmokat csak úgy lophatja vászonra, ha meglesi azt a titkos órát, a melyben égi szózat hangzik, hivni Sámuelt. És féltve őrizgette álmait, titkon táplálván magában valódi énjét, mint a hollók a prófétát, mialatt másik énje, egy hamis én, kijárt a világba, táplálékot szerezni.

És hogy ha koronkint azt hitte, hogy a várva-várt ihlet megérkezett, csakhamar belátta, önmegadással és alázatosan, hogy eltévelyedett, hogy elcsúszott, hogy visszaesett. Ilyenkor azzal biztatta magát, hogy csak per aspera juthat a magasba; szőnyegeken fel lehet menni az alacsony Bellevue-höz, az első emeletre, de nem a Montblancra.

Voltak órái, mikor szinte büszke volt a kételkedéseire.

Hanem ezen a rettentő napon, a kijózanodás sötét órájában, csak az jutott eszébe, hogy az arany-korszakok nagyjainak soha se voltak ilyen kétségei. Nem tudta többé eltagadni maga előtt, hogy az ihlet egyre ritkábban jött, s hogy egész élete, a megvetett munkásságot leszámitva, nem állott egyébből, csak eltévelyedésekből. És kétségbeesve érezte, hogy igaz énje, melyre oly kevély volt, elveszett a tespedésben és a munkátalanságban; érezte, hogy múmiát hordoz magában, királyi múmiát talán, de múmiát.

– Milyen furcsa a világ! – tünődött magában. – Ha én most leülnék az iróasztalomhoz, s az összes ismerőseimnek küldenék egy-egy partét, melyben értesiteném őket, hogy Biró Jenő ur, mindnyájuk tisztelője, az éjjel, egy nagy tivornya után, kimult végelgyengülésben: mindenki azt mondaná rá, hogy ez nagyon izetlen tréfa. Pedig hát az az ember, a ki eszik-iszik, jár-kel és csöndben őrli le tengődő életét, ez az ember bizony meglehetősen közönbös rájok nézve; az az ember pedig, a ki gondolkozik, érez, álmodik és cselekszik, egy szóval, a ki őket valamelyes módon érdekelte, valósággal elpusztult – sorvadásban.

Az igaz, hogy olyan észrevétlenül mult ki, mint a milyen lármásan jött a világra. A legközelebbi hozzátartozója is csak úgy vette észre a halálát, hogy egyszer csak múmiának aszalva találta az odujában.

De vajjon nem csak tetszhalott-e a kedves halott?

Titokban, önmaga előtt is rejtegetve, egy utógondolatot dédelgetett a benseje legmélyén. Ime, ma oly meggyőződéssel temeti lelke jobb részét, mint a milyen meggyőződéssel örvendezett tegnap ennek a nagyrabecsült léleknek a viruló egészségén. Ma – talán csak az idegesség egy rohamában – oly határozottsággal állapitja meg, hogy nem a lángelmék égi fajtájából való, mint a minő határozottsággal vallotta magában az ellenkezőt tegnap, tegnapelőtt, a mióta csak öntudatra ébredt.

Hátha ma téved és korábban volt igaza?! Hátha most csak a rémlátás óráit éli és eddig nem csalta magát?!

Ó, nem, fájdalom, nem. Az árnyékban szomorkodó, félbe hagyott képek mint megannyi sötét vád meredeztek rá. Mindez külön-külön egy-egy nagyravágyó hóbort, de együtt véve nem művészi alkotás. És a lángelme teremt, nem tétovázik és kételkedik. Ha igazán örökölt volna valamit a nagyok szelleméből, lángelméjének huszonhét hosszu esztendő alatt már ki kellett volna bontania szárnyait, ha nem is az egész világ, de legalább önmaga előtt. Ó, sajnos, nem ma téved, eddig tévedett! Ma csak fölébredt egy hosszú, nagyon hosszú álomból.

– És ez elég keserves állapot! – ingerelte magát. – Huszonhét esztendős koromban már nem kezdhetem ujra az életet. Meglehet, kitünő tisztviselő, vagy jeles orvos lett volna belőlem, ha folyton-folyvást nem csalom magam, s nem heverészek délibábok között. De ezt régebben kellett volna kezdeni. Az bizonyos, hogy különb dolog derék postatisztnek, mint középszerü piktornak lenni, s festeni tuczat-mocsarakat vagy jubiláló vendéglősöket. Hanem elkéstem egy kissé. Végre is, ma már nem kezdhetek uj inas-éveket, s nem iratkozhatom be az egyetemre orvosnövendéknek. Mire elvégezném az abéczémet, meglehet, készen volnék az egész életemmel. Az ördög vigye ezt a sok rongy képet!

Nem akarta látni őket. Vette a felöltőjét és kiment.

Fütyörészve haladt le a lépcsőn. Ugy tett, mint a gyermek, a ki félve halad át az erdő sűrűjén és énekszóval biztatja magát. Valamelyik szomszédja buzgalommal kalimpálta a Szép Helená-ból, hogy: »Ó ez csak álom, álom volt csupán!«… Szekundált neki. Helyes; álom volt, és vége. Szerette volna elhitetni magával, hogy fel se veszi a dolgot.

A kapu alatt szembe jött vele Nini la Sauterelle ő nagysága, a szomszédnője. Nini nagyon jó leány volt, ha az erénye, mint a derék Homérosz, koronkint szundikált is. A festő vastag barátságban volt vele.

– Brávó, hétalvó, ön már fenn van?

– Aludtam, mint egy házmester. És most, fej helyett, egy dézsát hordok a nyakamon.

– Nagyon jól mulathatott, hálátlan!

– Lakodalmon voltunk Asnières-ben. Fervacques, Willis, meg a többiek.

– Ejha! Fervacques és lakodalom! Jó társaság lehetett!

– Kérem, kérem. A menyasszony egész helyes volt. A vőlegény pedig kitünő pokróczokat készit. Itt a vizitkártyája, hogyha pokróczra lesz szüksége. Ott ismerkedtünk meg velük a vacsoránál. A nagyteremben nem volt kívülök senki, csak a mi társaságunk. És mert a zongorás a vacsora alatt becsipett, engem kértek meg, hogy játszszak nekik.

– És ön egész éjjel zongorázott?…

– A nélkül, hogy öt frankot kaptam volna érte. Pompásan mulattunk. Csak egy baj volt. Willis elázott a sárga földig, s a menyasszonyt nem akarta visszaadni jogos tulajdonosának. De azért nagy atyafiságban váltunk el az uj pártól. Engem meg is híttak a házukhoz.

– Ó, a don Juan!

– Semmi félreértés. Fervacques azt hazudta a vőlegénynek, hogy pokróczfestő vagyok… Hanem, tudja-e, hogy Vésinet-ben már régen nem voltunk?!…

– Persze! Már elvihetne egyszer!

– Inkább rögtön, mint holnap.

– Mintha nem tudná, hogy szombat van, s hogy ilyenkor jön…

– A kis vörös malacz?

– Igen.

– Mondja meg tehát a kis vörös malacznak, hogy gyűlölöm őt.

És búcsút vett Ninitől.

Tetszett neki, hogy szóba tudott állani a leánynyal, mikor torkig volt minden léhasággal. És sietett szerencsét kivánni magának a lelki ruganyosságához.

Pedig nem volt könnyüvérü ember, s nagyobb érzékenység lakott benne, mint magamagának megvallani merte. De a társaság, melyben forgott, rákényszeritette a könnyüvérüség álorczáját. A lelki fesztelenség hangja mely oly divatossá vált a mai műveltek mesterkélten csúfolkodó társaságában, idegenül hangzott neki; és a mindent kicsinylés, mindent gúnyolás szava neki sem fakadt a lelkéből, a mint számtalan embernek nem, a kik a fásultszivű elméskedők nyelvét olyan sikerrel tanulták el, hogy utóljára más nyelven már nem is tudnak beszélni. A léleknek ez a nagy felülemelkedettsége mindenen, a mi komoly, idegen volt az ő érzésvilágának. De jaj a farkasok közt annak, a ki elárulja, hogy ő idegen! És jaj lett volna szemérmének, érzékenységének, meg a többi gyönge oldalainak, ha leleplezi őket! Igyekezett tehát a farkasok nyelvén beszélni – védekezésből. Sőt igyekezett farkassá változni át, a mi még bátorságosabb. A dolog jobban sikerült, mint képzelte. A másolatot alig lehetett megkülönböztetni eredetijétől. Csakhogy az ilyen sikereknek van egy átkuk: az, hogy nem tünnek el nyomtalanul. A dicsőséges szereplés megváltoztatja a szegény komédiást, és az, a mi egykor csak szerep volt, idővel második természetté válik. Igy volt vele is. Nemsokára nagyon könnyen bele találta magát az egykor oly idegen hangba, s utóljára maga is elhitte magának, hogy ő ilyennek született.

Ez a nagy lelki ruganyosság azonban, a melyért ma, életében először, hálálkodni kezdett énjének, nem óvta meg, hogy el ne merüljön kellemetlen gondolataiba. És nem tudta, hogy hol jár.

Egyszerre csak a Trocadéro előtt találta magát.

Átment a kapun, ki a plateaura. Rettentő fáradság fogta el; leült egy padra, hogy kipihenje magát.

A Champs de Mars, s mögötte az egész városrész elbujt a sötétségbe. Csak a gázlángok száz meg száz fénypontját látta maga előtt.

És hosszasan el tudta nézni ezeket az apró fénypontokat. Mindegyik száz meg száz embert jelent, a kik mindannyian tudják, hogy holnap mit fognak tenni, hogy mit fognak tenni egy év, két év és évtizedek mulva – ha ugyan el nem halnak addig, – a kiknek mindnek van valami czélja, a kik valamennyien meg tudják mondani, hogy miért lótnak-futnak, nyargalnak, törik magukat és falják fel egymást, a kik mind tisztában vannak vele, hogy miért vannak itt, ezek mögött a fénypontok mögött, a roppant Babylonban.

Talán csak egy, egyetlen egy ember van az egész városban, a ki minderre nem tudna feleletet adni. A ki nem tudná megmondani, hogy mit keres ebben az idegen világban?! A ki nem tudja, hogy esztendők óta miért töltötte itt hiába az időt, s a kinek fogalma sincs róla, hogy mit tevő legyen holnap?! Talán csak egy, egyetlen egy ember van ebben a roppant sokadalomban, a kinek többé nincsen semmi czélja, s a ki nem tudna beszámolni vele, hogy miért barangol itt, a hol annyit se ér, mint egy fölösleges kerék, és miért nem ül szépen otthon, zúgó fenyvesek között, közel a hegyi úthoz, melynek köveit a hóviz mossa, egy elhagyott, elpusztuló kunyhóban?! Ő, a ki egykor lángelmének képzelte magát.

Minden bukás között a legsiralmasabb azé az emberé, a ki a legnagyobbat, a halhatatlanságot akarja. A legtöbb nagy vállalkozásra áll az, hogy: már akarni is elég; csak erre az egyre nem. Ezt a földi törekvést, mely a legnagyobbszerü vagy a legkicsinyesebb, a mi embertől csak kitelhetik, egyedül a siker nemesiti meg. A hős, a ki szembeszáll az ellenséges eszmék sárkányaival s az elemekhez hasonlóan hatalmas előitéletek összes szörnyeivel: bukásában is méltó minden emberi részvétre, mert hisz pusztán a gonosz hatalmakban tévedett és becsületesen elvitte a küzdelembe mindazt az erőt, a mi embernek csak adatott. De az a nagyravágyó, a ki mindenre képesnek érezte magát, valójában pedig tehetetlen volt: nem rokonérzést keltő, nagy, megrendítő tévedésbe esett, hanem csak ostobaság által vétkezett. Phaëton és Icarus számára nem lehet részvétünk: Phaëton és Icarus nem érdemelnek mást, csak egy szánó mosolyt.

Nem tudta sajnálni magát, csak nagyon röstelkedett szivében lakozó, kérlelhetetlen birája előtt.

Szemben találta magát a rejtelmes Lutécziával, és lelke megtelt kicsinységének a lesujtó érzésével.

Ugy jött ide, mint Nagy Sándor, a ki szűknek találta Maczedóniát, és ime, tudatára ébredt, hogy csak egy szerencsétlen koldus, a ki elveszett a rengeteg városban.

Gondolatnak is bolond, hogy mit keres itt, ezek közt az emberek közt, a kik, mint a géniusz kiválasztottjai összesereglettek a világ minden részéből, hogy lánggal égő arczczal állják körül a nagy alkotások legnagyobbik kohóját.

Nem itt az ő helye, hanem otthon a düledező kunyhóban, a melynek ajtaja előtt alázatos, névtelen ősök verejtékes arczczal zúzták az út kövét, hogy megkeressék zabkenyerüket, meg a világ legfőbb javát: a kukoriczalisztet.

A szépapja még daróczruhában járt s ijedten kapta le báránybőr-süvegét, a hányszor kabátos ember hajtatott el a kőhalom előtt, hol kalapácsa tűz-csíkokat vert ki a szikla-törmelékből. A nagyapja már tudós ember volt; ismerte a füveket és a sókat, s meggyógyitotta a beteg állatokat. Ó, végzetes adomány! E nélkül talán ő is becsületesen folytatná az ősök szerény munkáját, elégedetten dőlne a nehéz robot után megérdemelt nyugalomra, s nem kószálna a világban czéltalanul, azzal a tudattal, hogy a mióta él, lidérczet űzött.

A düledező viskó lakói, ott a fenyvesek között, még boldogok voltak, ha tüz, ellenség és rossz szomszéd nem bántotta őket. És ime, ő neki már nincsen egyéb dolga, mint eldőzsölni egy éjszaka annyit, a mennyiből amazok egy esztendeig éltek, férges herczegekkel, a kikben még a bűn is évszázados, meg kifestett lányokkal, a kiknek a hetvenhetedik ősei is házmesterek voltak.

S mindezt a Múzsa képviseletében, a kinek tulajdonképpen nincs is szerencséje őt ismerni.

– Ha jól meggondolom a dolgot – udvarolt magának – hát én bizony nyomorultul megcsaltam azokat a derék embereket, a kiket lefestettem, s a kik megvették a mocsaraimat. Mert hisz ezek mind egy szálig kontár mázolások, egy jámbor műkedvelő kinos erőlködései. És az a derék bandita, a ki az Abruzzok között megállitja a Mr. Webb kocsiját, sokkal egyenesebben jár el, mint én, a ki tiz frankért leczkét adok Miss Mary Ann-nek. Festőnek képzeltem magam, de voltakép csak kalandor vagyok.

Fölkelt a padról, s megindult a hid felé. De nem ment át, mert mire oda ért, egyebet gondolt. Eszébe jutottak a hajnali részeg vállalkozások, és ez a gondolat gyűlöletessé tett előtte minden társaságot. Nem, ma nem megy el Paulette-hez. Ebédeljen egyedül, vagy ha ugy tetszik, ebédeljen mással.

És ment tovább, a merre a lába vitte. Befordult az Avenue de Jéna-ra, s elhatározta, hogy agyon fárasztja magát. Annak, a ki minden áron aludni akar, legjobb sokat járni. A séta meghozza az álmot s az álom talán véget vet majd ennek a silány, kelletlen hangulatnak.

Hanem alig ment száz lépésnyire, megint megállapodott. Akarata ellenére, ösztönszerüleg állt meg, mint egy közönséges nagyvárosi szájtátó, a kinek nincs okosabb dolga, mint rábámészkodni a többiekre, ha ezekkel valami történik.

Egy kivilágitott ablak mellett haladt el, a mely mögül előbb zeneszó, gyermeklárma s beszélgetések tompa zsivaja hangzott ki az utczára. Mind e sokféle zaj oly hirtelenséggel s oly egyszerre csitult el, hogy akaratlanul is oda pillantott. Az ablakok sűrűn be voltak függönyözve, de éppen azon az ablakon, a melyen betekintett, a függöny egyik csücske félre hajlott. Be lehetett látni a szobába egész kényelmesen. S az a kép, mely onnan elébe tárult, oly meglepőnek tetszett neki, hogy ott maradt egy helyben, mintha leczövekelték volna.

Egy deszkából s papirból összerótt kis házi szinpadra látott, a melyen egy Pierrot meg egy Pierrette legyeskedtek egymással. A Pierrot vagy hét évesnek látszott, a Pierrette lehetett már kilencz. Mindegyik a hagyományos jelmezt viselte; a Pierrot kis pufók arcza holdvilágszinüre volt lisztelve.

Nagy bajban lehetett szegény. Fél térdre ereszkedve mímelte búját a könyörtelen Pierrette előtt; széles lebernyegű, bő, fehér ruhaujjait kétségbeesve rázta, s elkérte Pierrette-től süvegét, hogy könnyeit belé hullajtsa. Pierrette intett, hogy nem hisz neki.

A szinpaddal szemben, hosszú, tömött sorokban lelkes, megelégedett közönség üldögélt. Derült tekintetü papák, és bájos, szép mamák, meg mindenféle koru gyermekek, a kik valamennyien majd kicsattantak az egészségtől. A festő előtt legalább olyanoknak tüntek fel, mint maga az élet. Ugy tetszett neki, hogy a vendégeket meg tudja különböztetni a családtagoktól, a halványabb szinükről, a ritkább hajukról, és bágyadtabb tekintetükről. De vendég kevés lehetett közöttük. A közönség legnagyobb része csupa családtagból állhatott.

Az első sorban, legközépütt, hatalmas, családi karosszékben egy szerfölött vig arczu, kicsi öreg ember ült, a ki szivéből nevetett a gyermekek minden mozdulatán.

Hamiskás, mosolygó szeme folyton ott csüngött a Pierrot-n, s meglátszott rajta, hogy ennél tréfásabb dolgot már nem tudna képzelni. A festő elhatározta magában, hogy ez a nagyapa; s hogy ez a sok, sok ember mind a kis öreg népsége.

A Pierrot és Pierrette eltánczoltak a szinről, s rövid szünet után, mely a közönség körében roppant derültséget keltett, megjelentek: a Pantalone, meg egy nagy kamasz Capitano. A Pantalone nagyon kedves volt. A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, s igyekezett úgy nézni, mint a szigoru papa, valami komolyabb eset után. A Capitano vadul ugrándozott, pénzt csörgetett a zsebében, s minduntalan rámutatott a Pierrette arczképére. Azt mímelte, hogy ő roppant gazdag, s hogy Pierrette-et feleségül akarja venni.

A kis Pantalone a pénzcsörgésre mindig vigyorgott egyet, aztán ismét elkomolyodott s ridegen nézett maga elé, mint egy hajótulajdonos. Végül azonban megveregette a Capitano vállát. A szegény Pierrot ügye ördöngős rosszul állhatott.

De belebbent a szinre egy csókolnivaló kis Colombine, a ki a Capitanot és Pantalonet kicsúfolta a hátuk megett, s aztán megvigasztalta a szegény Pierrot-t.

A hivatlan vendég, odakünn, úgy nézte mindezt, mint valami csodát. Oly mélységesen elmerült belé, mintha soha se látott volna némajátékot, vagy soha se látott volna gyermeket.

Végig csudálta az egész szindarabot s csak akkor ocsúdott fel merengéséből, mikor Pierrot a templomba tánczoltatta Pierrette-et, s a kis közönség lelkes tapsviharban tört ki. Mindenki meg volt elégedve; a műbirálók arcza sugárzott a gyönyörüségtől, s a vig arczu, kicsi öreg ember a hasát fogta nevettében. S a szereplőket kihivták legalább is tizszer.

De – csönd és figyelem! most következik a legérdekesebb művészi esemény. Az est fénypontja, a várva-várt műsor-szám. Minden szem ott csüng a kortinán, mely szép lassan felgördül.

És megjelenik Cadet Roussel, a hamiskás, furcsa Cadet Roussel. Rengeteg tapsok és brávók; mindenki tombol, nevet és éljenez, még a gyerekek is. Cadet Roussel egy kövér kis fiu; lehet vagy öt esztendős. Gömbölyü, mint egy kis pálinkás-hordó, és komoly, mint egy püspök. Alig ődöng a nagy kövérségtől; s a járása szakasztott olyan öreges, mint a nagypapáé. A mig kidöczög, a közönség összesug és nevet; s a nagypapa apró, vidor szeme ragyog az örömtől. Minden arczon ott ül a várakozás, hogy Cadet Roussel bele fog sülni a szerepébe; s minden arczról leolvasni, hogy Cadet Roussel a család szemefénye. Általános várakozás. Cadet Roussel megáll a középen, meghajlik egy kicsit a diszes közönség előtt, s üdvözlő verset mond el a nagypapa tiszteletére. Olyan halk és olyan részvéttelen hangon kezd a mondókájába, hogy még a gyerekek is mulatnak rajta. De végig mondja bátran és komolyan, mintha parlamenti beszédet tartana.

S a társaság egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a nagypapa elővesz egy asztalkendő nagyságu zsebkendőt, tüsszent, az orrát fujja, s még mindig nevetésre álló arczczal, de sürű könnyhullatások között nézi unokáját. A mondókának vége; riadó tapsok, s dörgedelmes éljenek. Cadet Rousselt leemelik a szinpadról s odaadják a nagypapának, a ki csókkal árasztja el. A gyermek-sereg falrengetőn brávózik; a cselédek boldog arczczal kukkannak be a szobába, s Cadet Rousselt kézről-kézre adják. A nagypapa oda öleli vézna mellére egy leány-unokájának szép kis aranyszőke fejét, és csöndesen sirdogál. A festő fölrezzen és tovább megy.

Kis híjja volt, hogy a nagypapával ő is el nem sirta magát.

– Tessék! Ilyen érzelgőssé válik az ember, hogy ha átaluszsza a nappalt – gúnyolódott gyöngébbik énjével. – Igazán, egy szép fejezetet lehetne irni arról, hogy milyen rejtelmes és mégis milyen szoros kapcsolat, s néha minő forditott viszony van erkölcsi hajlandóságaink meg a testi jólétünk között. Határozottan, harmincz százalékkal jobb vagyok, mint tegnap.

De nem sikerült beletalálnia magát ebbe a megszokott, könnyed hangulatba. Nem tartozott ama felsőbbséges és kizárólagos lelkek közé, a kiknél egy törekvés s a nagy becsvágy mindent ki tud pótolni. A gyöngék közül való volt, a kik egy életre magukkal hordják annak az elvesztett paradicsomnak az emlékét, a melyet csakúgy gyászol az, a ki valaha látta, mint amaz a másik, a ki csak álmodott róla. Azok közé tartozott, a kik soha se száradnak el annyira, hogy ne maradna egy könnyük, megsiratni, minden különös alkalom nélkül is, azt a kedves szép szemet, melynek a fénye oly rég kialudt, s melyet mintha csak álmukban láttak volna… S bármily kemény legénynek tartotta is magát, valójában csak ama kis emberek közül való volt, a kik nem láthatnak gyermekszobát a nélkül, hogy sorba eszükbe ne jussanak mindazok, a kiket valaha szerettek.

És ezen az emlékezetes napon becsvágya sokkal inkább meg volt alázva, sem hogy meg tudta volna védelmezni az elernyesztő érzések hóditó áramlásától. Bármint hetvenkedett is magában a fásultságával, kénytelen volt megsugni befelé, hogy megirigyelte ezt a kellemes kis otthont. A vidor arczu kis öreg, a ki olyan sokad magával volt, mint a bibliai Jákob az ő sátoralja népével, ugy sugárzott odabenn, mint ha csak az ő komorságának megelevenült ellentéte volna. Mintha csak azért jött volna a világra, hogy ő neki egy keserves napon eszébe juttassa az árvaságát.

Az ember nem igen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlitgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap ujra megállapitja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de igy van.

A festő megadta magát sorsának; s nem verte ki a fejéből az untig ismert, ősi gondolatokat, melyeket a legtöbb ember titkon táplál s szó nélkül ád tovább az ivadéknak.

– Persze, hogy csak egy boldogság van a világon: sok, sok vidám kis lény közt élni, a ki mind a mienk. Csak egy megnyugvás: a gyermekekhez menekülni a szörnyü Semmiség elől, s csak egy bölcseség: kijátszani a legnagyobb logikust: az Időt, s folyvást megfiatalodni egyre fiatalabb lények között. Ó, Dávid királynak helyén volt az esze! De hát ez a szerencse sem adatott mindenkinek, a ki vágyik rá. És annál nehezebben juthatunk hozzá, mennél okosabban és hosszasabban számitgatjuk, hogy mikép lehetne szert tenni rá. A kis öreg valószinűleg bölcsebb ember volt nálam, s akkor vetette meg szerencséjének az alapját, mikor az ember még bekötött szemmel is kész bele ugrani bármilyen vállalkozásba. Ó, ha még egyszer szerelmes tudnék lenni!… De mikor semmi reményem rá!… Mikor ez az egyetlen lelki gyakorlat, mely annál nehezebben sikerül, mennél gyakrabban próbálja az ember! Itt is, ott is elhagyogatunk valamit a szivünkből, s egyszer csak azon veszszük észre magunkat, hogy a mi megmaradt belőle, már nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.

… És hogyha mégis kegyelmesek volnának hozzám az égi hatalmak?! Eh, hát érdemes megalapitani egy koldus-dinasztiát?! A nagy álomlátónak, a ki lángelmének képzeli magát, addig még csak meg lehet bocsátani, a mig egyedül éhezik, de hogy ha az ártatlan lények egész serege nyomorog egy égi mámorral teli órájának a hóbortja miatt, akkor a nagy álomlátó egyszerüen vén gazember, a kit a bölcsőjében kellett volna megfojtani. Igaz, hogy a jövőről senki se bizonyos, se a gazdag, se a hatalmas. S igaz az is, hogy ha ez az okoskodás általánossá válnék, akkor hamar vége lenne a világnak. De nem kell félni, hogy általánossá válik; a szegénység még mindig elég termékeny. És aztán mi szüksége a világnak én rám?!… A kis öreg, az más. Az bizonyára nem csak bölcs, hanem szerencsés ember is volt. Lehetett oka bízni a jövőben, s most kétségtelenül egy nagyon érdemes és nagyon munkás élet van mögötte. Talán ő épitette fel ezt az egész városrészt. De én, az ál-lángelme! A ki világraszóló alkotások ürügye alatt rossz bolti czimereket ütök össze! A ki voltakép csak az vagyok, a mi az eltünt világok álmos csavargója volt, az örök Gringoire, a ki boldog, ha a nap a hasára süt, s azt képzeli, hogy ez dukál neki. Eh, nyomoruság! Az a meleg kedves tűzhely, a hová annyira vágyakozol, nem a te számodra termett! Az a bölcseké, a cselekvőké, a komoly embereké.

Elmosolyodott egy kissé, bár a mosolygása meglehetősen kényszeredett volt.

– Igazán, különös balszerencse, hogy nekem a mesterségemből csak az átok jutott ki. A láza, a gyönyörüségei, meglehetősen ismeretlenek előttem. Nyilván azért, mert a hamis tehetségek közül való vagyok… S még hozzá, most már ez a tudat sem szolgálhat egyébre, mint hogy gyötörjön, izgasson, s még jobban lenyügözzön. Mert vissza már nem fordulhatok. Hová is fordulnék? Akárhol kopogtatnék, mindenütt több hasznát vennék akármelyik gyereknek, mint nekem, a vén bolondnak! És nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugszom a sorsomba, s festem tovább a mocsaraimat, szorgalmasan és meggyőződés nélkül, mint az a szegény, alázatos ember, a ki tiz frankért ontja a rémregényt, mesét koholva, a melyben nem hisz, s rettentően magasztalva hősi, rettenthetetlen, csoda lényeket, a minőket soha se látott világéletében!… Persze, se az övé, se az enyém nem mondható valami különösen szép hivatásnak, de végre ez is munka, és sorsunk nem lehet más, mint dolgozni.

Mikor hazament, egy levelet talált az iróasztalán.

A levélben csak ez volt:

»Kedves barátom!

Ön nem mutatkozik. Pedig komoly beszédem volna önnel, Dianáról. Ez nem valami haszontalan bókot jelent, hanem vevőt.

Darzens.«

Ugy tetszett neki, mintha ez a bágyadt gyertya-fény, a mely mellett elmélázva állott, egyszerre elűzte volna a szobából a kisértetek egész sötét csapatát.

Tehát még se veszett el egészen! Tehát mégis van valami a lomjai között, a mi méltó rá, hogy fölkeltse müvészeknek, kétségtelen, igazi müvészeknek a figyelmét! A Diana! Persze, ő is ugy gondolta, hogy ha volt órája, mikor nem lehetett egészen tehetség nélkül, ugy ez akkor volt, mikor a Dianát festette. És Darzens, a derék Darzens, a legbálványozottabb minden mestere közül! A ki versenytársa a cinquecento nagyjainak!

Vagy két évig volt a Darzens tanitványa, s az az idő, a melyet ennek a nagy embernek a közelében töltött el, mindig kedves emlékü maradt előtte. Darzensnak nem volt nála se hivebb, se hálásabb tanitványa. Valóságos rajongással viseltetett iránta. Nemcsak a festőt bálványozta benne, hanem igazán szerette az embert is, a ki ugy tünt fel előtte, mint egyik legutolsó leszármazója azoknak a valódi nagyságoknak, a kik a müvészetek aranykorában, s nem a jelen idők kicsinyes viszonyai közepett éltek. Darzens egyike volt azoknak a fejedelmi megjelenésü, nagylelkü és nagyszívü embereknek, a kikben minden nemes, még a kicsinységek is, s a kiknek fajtája épp ugy kihalóban van, mint a hogy’ kihalóban vannak a királyi állatok. Nagylelkü, nyilt és gyanutalan volt, a ki soha se hitt a rosszban, s a kihez soha senki se fordult hiába. Egész nap törte magát s mindig csak másért fáradott. Magáért soha se tett egy lépést se; magáért csak dolgozott.

A nagy Darzensnak azonban volt egy nagy gyöngéje: a felesége. Egy szőke asszonyka, a kiről azt beszélték, hogy a művész a czirkuszból emelte magához. A nagy ember teljesen a hatalmában volt ennek a kis szőke teremtésnek. Esküdött a szavára és semmit se tett volna ellenére. Tiszteletben tartotta minden kis szeszélyét, s mint az oroszlán, a mely szemhunyoritás nélkül tűri a macskának minden gonoszkodását, boldogan hagyta rá, hogy azt tegyen vele, a mit akar. Darzensban árnyéka se volt a bizalmatlanságnak; s meg volt győződve róla, hogy az asszonyka épp ugy szereti őt, mint a hogy’ ő ragaszkodott ehhez a lelkes kis játékszerhez, gazdag és pazar szivének egész hatalmával.

A kis szőke asszony olyan hidegvérrel csalta meg a nagy Darzenst, mely Biró előtt vakmerően szemtelennek tünt fel. Annyira merészen, az óvatosságnak oly felsőbbséges, nagyúri megvetésével, s annyira nyilvánosan szőtte szerelmi ármányait, mintha csak a veszedelem izgalmát kereste volna. Előre látható volt, hogy ha egyszer Darzens megtudja az árulást, a fél kezével fogja agyon zúzni a gyönge kis teremtést, mint egy szemtelen legyet. Hanem azért a szőke asszony elbizakodottságának nem volt határa. Ahhoz, hogy ezt a temérdek, átlátszó szerelmi ármányt valaki észre ne vegye, a férjek közönséges, ismert vaksága nem volt elegendő; ehhez valóságos isteni gyermeknek kellett lenni. De Darzens éppen ez az isteni gyermek volt.

Biró gyűlölte ezt a szőke asszonyt, a ki az ő legkedvesebbik mesterét, egyetlen igazi barátját, ilyen álnokul, ilyen hitványan, ilyen lelketlenül csalta meg. Megcsalni ezt a nagyszívü, nagylelkü embert, a ki csupa bizalom, csupa jóság és nemesség! Megcsalni egy embert, a ki őt a porból szedte fel, s a ki nélkül ő is oda került volna, a hová a fajtájából valók! Megcsalni nem szerelemből, nem gyöngeségből, talán még csak nem is érzékiségből, hanem magáért a gonoszság öröméért! Megcsalni Darzenst!… És ha még csak megcsalta volna! De többet tett ennél: kijátszotta, nevetség tárgyává tette, s szétszórta a szélnek a háza tisztességét.

És gyűlölte azt a léhütő hadat is, melyből Darzensnak mindig egész udvara volt. Undorodott ezektől az élősdiektől, a kik elfogadták a nagy ember vendégszeretetét, elfogadták a szolgálatait, néha az erszényét is, felhasználták a figyelmességét, melyet hasznukra forditottak, és mindezt ugy hálálták meg, hogy: beszennyezték az otthonát.

Magára Darzensra is csak haragudni tudott. Mily vakság! Erre már csak egy ostobán becsületes ember lehet képes! Látni se szerette. S rosszul esett beszélni vele, a mint nagy, nyilt, jóságos szemével olyan derülten, olyan elégedetten nézett rá! Eh, az ekkora gyermekesség még a lángelmében is fellázitó!

És a mennyire csak kitérhetett Darzens elől, igyekezett kerülni. Lassankint egészen visszahuzódott a házából. Utóljára már csak akkor beszélt vele, ha amaz elfogta az utczán, s bevonszolta a legközelebbi kávéházba, egy pohár sörre, meg egy negyedórai beszélgetésre.

De most mégis nagyon megörült a Darzens levelének. S nem azért örvendezett, hogy vevője akadt. Véletlenül nem volt szükségben, s úgy szoktatta magát, hogy a pénzre csak akkor gondolt, ha már egy garasa se maradt. De vágyódott egy olyan ember után, a kihez egészen bizalmas tudna lenni. Csüggedtségében, s abban a keserves hitben, hogy közel van az elzülléshez, elhagyatottságában, melynek csak most ébredt tudatára, szükségét érezte egy olyan valakinek, a ki megvigasztalja, a ki eloszlassa kétségeit, a ki az ő jobb meggyőződése ellenében szépnek fesse a jövőjét, bátoritsa bágyadtságában, megaczélozza az erélyét s fölkeltse munkakedvét. Tudta, hogy Darzensban nem fog csalódni.

Darzens csakugyan részvéttel volt iránta s megtette neki a várt szolgálatot.

– Ej, ugyan, nem ismerek rá önre! – kezdte rázogatni a fiatal ember alvó önbizalmát. – Ön, a ki a legkeményebb legény volt összes tanitványaim közül… igy elernyedni semmiért, minden igaz ok nélkül!… Különben, a Léda, mely – fogadok önnel, a mibe tetszik – dijat fog kapni, alaposan kigyógyitja majd a betegségéből. Mindnyájan keresztül estünk ezen a bajon egynéhányszor. Mulékony baj ez; elhiheti nekem. A milyen hirtelen jő, olyan hirtelen szokott elmulni. Az ember elpazarol egy pár hetet, egy pár hónapot, léha czimborák vagy silány kisasszonyok között, és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nyakig benne van az önvádban és a keserüségben. Aztán neki fekszünk a munkának, hogy a fülünk se látszik ki belőle, nem eszünk, nem iszunk, csak mázolunk, két-három heti festékkúra, diétával, és a baj volt, nincs, vége. Ó, nem féltem én önt! Nem ilyen fából vannak faragva azok, a kik elzüllenek.

– Köszönöm, mester, hogy biztat. Kitalálta, hogy csak ezért jöttem.

– Kell is önt biztatni! Csak békitgetem a rosszabbik felével. Ezen kívül ugyan nincsen semmi, a mi önt türelmetlenné tehetné. Teringettét! A sikert, a nagy sikert, azt ki kell várni! Nem arról van szó? De hát mit akar egyebet?! Önnek máris jobb neve van a mi világunkban, mint a római nagy jutalom akárhány nyertesének! Persze, hogy vannak irigyei is, a kik szeretnék elhinni, hogy kimerült, vagy hogy soha se volt senki. Ez semmit se jelent. Bizony, a legfiatalabbak hamar készen vannak vele, hogy a lomtárba tegyenek bennünket. De hát a fiatalok mindnyájunknak a nyakára nőnek! És hogy a megrendelés kevesebb?! Istenem, egyszer több, másszor kevesebb. Ön el volt kényeztetve. Hogy pedig, a mit fest, mit ér, azt nem ön birálja meg, hanem én! Ej, kedves barátom, ön sárgaságban szenved s mindent sárgának lát!… Tudja mit? Én négy nap mulva Follembraybe megyek. Jöjjön velem. Csak ketten leszünk s nem sokat zavarjuk egymást. Dolgozni fogunk, mint két benczés barát. Próbálja meg a kúrát. A falusi életmód és a munka meg fogja önt gyógyitani.

Biró nem mondott nemet. Az első évben, mikor Darzens mellé került, két nagyon kellemes hónapot töltött Follembrayben. Igaz, hogy az nyáron volt, de az ismerős hely, őszi mezében, csak annál jobban érdekelte. Aztán meg valóban vonzotta a falu békéje.

Elutaztak, s az első két hét ismét vigan telt el. Ebédig dolgoztak, az estét elbeszélgették. Darzens olyan vidám, olyan kedves volt, mint egy nagy gyerek. S a tanitvány csakugyan kezdett magához térni. A kényszermunka nagyon jót tett neki.

Hanem két hét multán egyszerre csak vége volt minden kedélyességnek. Egy este Darzens azzal lepte meg a fiatal embert, hogy:

– Holnap nem dolgozunk.

– Miért nem?

– Megjön a feleségem.

Biró hirtelen lehajolt a tányérjára. Azt hitte, hogy olyan savanyu képet vághatott, mely fölér egy ostoba udvariatlansággal.

És azt kérdezte magában:

– Ugyan mi juthatott eszébe?! Októberben! Máskor alig várja a szeptembert, hogy haza mehessen.

– Elébe megyünk a vasuthoz – folytatta Darzens – ha önnek is ugy tetszik. Aggódom miatta. Azt irja, hogy beteg. Szerencsére az orvos nem mondott semmi ijesztőt. Ugy hiszi, csak egy kis levegőváltozásra van szüksége. Még jó, hogy ilyen szép napjaink vannak.

– Az ám – gondolta Biró – alighanem megint összeveszett De Sontis urral. Ez a hűség igazán csodálatos. Már vagy három esztendeje vannak együtt, és ha össze-összeverekesznek is, megint csak kibékülnek.

Darzensné másnap csakugyan megérkezett. A két ember kint várta az állomáson. Mikor kiszállott a vasúti kocsiból, Darzens ugy rohant hozzá, a hogy’ egy apa ahhoz a gyermekéhez, a ki éppen most került ki valami halálos veszedelemből.

A kis macska nyakába ugrott óriás urának, s aztán vidáman nyujtott kezet a fiatal embernek.

– Az derék, hogy ön is itt van. Nem fogunk nagyon unatkozni.

Birónak el kellett ismernie, hogy az asszonyka vele szemben mindig kifogástalanul viselkedett. Sohase próbált kaczérkodni vele, sohase mutatta, hogy észrevette a gyűlölködését, és sohase tett úgy, mintha észre se venné, hogy a világon van. Se a hangjában, se a viseletében nem volt se több, se kevesebb, mint a mennyi férjének egy kitüntetett tanitványát megillette. Nem szólt vele azon a pajtáskodó hangon, melyet másokkal szemben használt, s mely Birót annyira ingerelte, maga se tudta, mért. Talán csak azért, mert látta, hogy Darzenst ez a hang egy cseppet se bántja. Ha volt valami a szőke asszonyka viseletében, a mi Birót megkülönböztette, ez csak valami megbecsülés-féle lehetett, melylyel láthatólag a komolyságának adózott. Egyébként szives volt és hideg.

Biró érezte, hogy ez a kifogástalan viselet többet tesz feladatává a köteles udvariasságnál, és nem fösvénykedett annak a tiszteletnek a kitüntetésével, a melyet nem érzett. Hanem ugy hitte, hogy ezzel busásan eleget tett a kötelességének.

Az volt a szándékában, hogy három napot vár, s aztán, valami közönbös ürügy alatt elutazik. Három nap mulva már nem lehet feltünő a dolog.

Hanem Darzens keresztet húzott a számitására. Elébe vágott.

Másnap, még a reggelinél ültek, mikor a posta megjött. Csak Darzensnak magának voltak levelei. Az asszony az ujságokat lapozgatta. Biró egy nagy bulldoggal játszott, mely a De Sontis ur ajándéka volt.

Egyszerre, Darzens a homlokára csapott, aztán meg az asztalra, s egy czifra indulatszóval könnyitett a lelkén.

– Ezer ördög!… erről megfeledkeztem!

A másik kettő meglepetve tekintett rá.

– Miről?

– Hogy Windsorba igérkeztem. Még pedig harmadszor, mert két határidőt már nem tartottam be. Most végre elég óvatosak, s előre megkérdik, hogy az igért időpontban ott lehetek-e? És huszonkilenczedike már holnapután van, ugy-e? Teringettét, nincs más választásom, mint tüstént utazni; az udvarban nem igen szeretik a műterem-tréfákat.

Az asszonyka duzzogó arczczal lökte az asztalra a Vie parisiennet.

– Ez elég rosszkor jutott eszökbe!… Már azt hittem, hogy olyan kedélyesen leszünk!

Mialatt Darzens nagy csomagolásnak adta át magát, Biró mellette ült s megpróbálta vizre bocsátani a papirhajóját.

A párisi dolgaikról beszélt és közben elejtette, hogy két nap mulva ő is elutazik.

Darzens abbahagyta a munkáját és megütközve nézett a fiatal emberre.

– Hát önbe meg mi a kő ütött? – kérdezte neheztelő hangon. – Csak nem dúzta fel az orrát valamiért, a mit ki nem tudok találni?

Biró nevetett.

– Van eszemben! De végre is, nem maradhatok itt az egész télen.

És felsorolta apró ürügyeit.

– Lárifári – felelt Darzens és folytatta a csomagolást. – Mindez nem ok; csak beszéd. És ön maradni is fog, mert Follembray nagyon jót tesz önnek. Igen, kedves barátom, be fog itt várni engem, ha csak nem akarja, hogy azt képzeljem, a min különben igen csodálkoznám…

Felnézett a bőrláda mellől, melyet éppen tele gyömöszölt, s kérdő tekintetet vetett Biróra.

– Hogy talán a feleségem tehetett öntudatlanul valami olyat, a mi nem tetszik önnek?!…

Biró tüzesen tiltakozott minden e fajta föltevés ellen. Hanem Darzens nem engedett, s egyszerre elkezdett erősködni, mint az, a kinek valami fényes gondolata támadt.

– Igen, igen, itt lesz a bibe, hiába beszél akármit. És hallja, az már csakugyan feltünő, hogy ön mennyire kerüli a feleségemet. Az ember azt hinné, hogy szerelmes belé. Tudja-e, kedvesem, hogy ha tovább is igy játszsza a Georges Sand-hősöket, egyszer még igazán féltékenynyé tesz?!

És jóizün nevetett, mint a ki tökéletesen bizonyos benne, hogy nyugodtan alhatik.

Biró nem állhatta meg, hogy vállat ne vonjon.

– Ez már mégis sok! – dühöngött magában.

De hát nevetett ő is, s bele ment a rossz tréfába.

– Engedelmet kérek, de ez kegyetlenség. A Georges Sand-regények férjei hasonló helyzetekben megelégedtek a mosolygással; de ön egyszerüen kikaczag, és ez – bocsásson meg – ez már igazán nem illik bele a regényvilágba.

Abban állapodtak meg, hogy Biró bevárja Darzenst, s a vadászatokra még Follembrayben maradnak.

Az első napok, melyek Darzens elutazására következtek, egyformán teltek el. Darzensné és Biró jóformán csak az ebédnél látták egymást. A festő egész nap dolgozott s nem sokat udvarolt a ház asszonyának. Ugy látszott, Darzensnét se igen érdekelte a vendég. Hanem egy este, mialatt ebédeltek s Biró valami közönbös dologról beszélt, Darzensné, egy fogoly-szárnyat rágicsálva, ezzel a kérdéssel fordult a fiatal emberhez, minden ok és alkalom nélkül:

– Mondja csak, Biró ur, nem elégitené ki egyszer a kiváncsiságomat?

– Parancsoljon, kérem.

– Szeretném, ha valamikor, mondjuk ma, vagy ha önnek e perczben nem tetszik, máskor… akármikor, de egyszer szives volna oly nyiltan és egyenesen beszélni velem, mint a férjemmel szokott. Ma legyen ez, igen?…

– Inkább ma, mint holnap; ha ugyan azt találja, hogy a nyiltság nem természetem.

– Azt nem mondtam. Ellenkezőleg. Hisz ennek talajdonithatom, hogy észre vettem azt, a mi oly mértéktelenül izgatja a kiváncsiságomat, hogy észre vettem: a gyűlölködését!

– De…

– … Tehát nem mondaná el egyszer, kedves uram, hogy minek köszönhetem én ezt az udvariasan takargatott, de kétségtelen s ugy látszik engesztelhetetlen gyűlölséget, a melylyel megtisztel? Ó, ne szegje meg rögtön a szavát, s ne játszsza az álmélkodót. Tudom, mit akar mondani. Hogy nem szereti az Ohnet-regényeket, s hogy nem gyűlölködik semmiféle asszonysággal, a kinek még egy pár évig udvarolni is lehet. Jó. Ha megengedi, majd máskép teszem fel a kérdést. Tehát nem mondaná el, kérem, mivel szereztem én érdemeket arra a nagy megkülönböztetésre, hogy egészen az illetlenségig elhanyagol? Nem mondaná el, miért sorol magában azok közé a kivételes nők közé, a kiknek nem lehet, nem szabad udvarolni? Ön korántse tartozik a szent emberek közé. Tanúm Lardinois, a kitől minden kimélet nélkül hóditotta el a kis békaszemü leányt. Ön nem is nagyon aggodalmaskodó… Ne folytassam a példákat?! Jó. Tehát feleljen egyenesen a kérdésemre. Mi az oka – mert tudom, hogy van valami oka – mi az oka, kérdem, hogy ön olyan olimpusi illetlenséggel hanyagol el engem? Fogadása tartja, hogy nekem soha se fog udvarolni?

– A felelet igen egyszerü. Nem szeretem a lehetetlen vállalkozásokat.

– Eh, ön nem az az ember, a ki elismerné, hogy vannak lehetetlenségek is. Az ön fajtájából valók, kedves barátom, ha nagyon kegyesek akarnak lenni, csak egy lehetetlenséget ismernek el, azt, a mely a fejükön történt.

– És hogy ha téved?!… Hogy ha én nem tartozom a nagyravágyók, hanem a szerények és a félénkek közé?!…

– Nem tévedek. És bizonyosan tudom, hogy ön nem őszinte. Hozzá teszem, hogy ezt még rossz néven se veszem, mert hisz ön e pillanatban valósággal gyöngéd hozzám, a mi nem mindig szokott lenni… Hanem, akarja, hogy megmondjam én, a mit ön nem akar megmondani? Nos tehát, ha ön nem udvarol nekem, ennek oka az – mennyi czukrot tegyek a kávéjába? – ennek oka az, hogy ön engem megvet.

– Bocsásson meg, de…

– Ó, soha se erőködjék szinészkedni. Ön eléggé beletalálta magát a nagyvilágba, a melyben mind a ketten kalandorok vagyunk. Megtanulta fegyelmezni a gondolatait, a beszédét, a mozdulatait, sőt ha ügyel magára, tud parancsolni a tekintetének is. De azért a tekintete koronkint mégis elárulja. Egészben véve, ön már bizonyára nagyvilági ember; de a szemében még ma is kozák. És ez a barbár, meghunyászkodásra képtelen szem folyvást rettentő vádakat szór rám.

– Engedjen meg, de ebbe az Ali Tepelenti-féle magatartásba oly nehezen tudom beleképzelni magamat…

– És mondja, kérem, soha se jutott önnek eszébe, hogy csalódhatik is?! Soha se gondolt rá, hogy: hátha igazságtalan?!… hátha csak a látszat szól ellenem?!… Ön nem akar őszinte lenni. Jó. Hát hadd legyek őszinte én. Csak gyujtson rá, kérem.

Ő maga is rágyujtott egy czigarettára, aztán folytatta:

– Tehát, kedves barátom, az ön szeme mindenekelőtt azt mondja, hogy én a szeretője lettem Sontis urnak. Ez igaz. Hallgasson meg, kérem, és ne meneküljön ettől a vallomástól; a vallomásokkal már úgyis készen vagyok… Ismétlem, ez való. Hanem Sontis ur, a ki elég aljas úgy viselkedni, hogy ezt a szájába rágja az egész világnak, azt már nem magyarázta meg se önnek, se senkinek, hogy ezt a sikerét egy alávalóságnak köszöni. Sontis ur nem éppen Don Juan, a mint ön bizonyára képzeli; inkább csak egy silány ur, kedves barátom. De menjünk tovább. Ez az ur hurkot kötött a nyakamra e különös sikerből, és hatalmában tartott, a tulajdon galádságánál fogva. A hatalmában tartott, mondom, mert a mint ön alighanem kitalálta, végre fellázadtam. És most… most daczolok a bosszujával. Ennyi a Sontis ur számadási lapja; a mi a többit illeti, a többit csak az ön képzelme tette hozzá ehhez a nem nagyon hosszu bűnlajstromhoz. Istenem, ön hamar kész volt az itéletével, s jókora szabadságot engedett a képzeletének. Pedig hát, mondhatom, kedves uram, hogy minden látszat ellenére is, ön téved, igenis téved, és a szeme igazságtalanul vádolja a szegény Darzensnét… Meglehet, ön különösnek, sőt izléstelennek fogja találni a bizalmasságomat. De hogy mindezzel mért hozakodtam elő, meg fogja érteni. Bántott az a mértéktelen megvetés, a melyet kiolvastam a szeméből, s ki védjen meg, ha magam nem védem meg magamat?!… Most pedig, kérem, bocsássa meg a kifakadásomat, és ne gyűlöljön úgy, mint eddig.

Kezet nyujtott a fiatal embernek és igy végezte:

– Mert, megvallom, megfélemlit a tulvilági erkölcsösségével.

A festő nem volt könnyenhivő ember, de a tulságos kételkedés ölelkezik a naivsággal. És megingott a meggyőződésében. Egész nap maga előtt látta azt a tengerszinü szemet, mely olyan szomoruan bizonykodott: »Igenis, ön téved! Higyje el, de higyje el, hogy téved!«

Miért ne tévedhetett volna? – tünődött magában. – Az ilyen dolgokban az ember csak akkor bizonyos, ha maga szerezte meg a bizonyosságot. S az ismeretes elméletek az asszonyi hamisságokról nem nyomnak többet a latban, mint azok az ismeretes tapasztalatok, hogy silány urak is vannak a világon. Aztán meg ez az asszony egy szóval se tagadta azt, a mi a legerősebben ellene szólt; ellenkezőleg fennen vallotta be, kérdezetlenül, ok és czél nélkül. Mi czélja is lehetett volna ezzel a bizalmassággal, melylyel csak vádolta magát? Tehát őszinte volt. S miért is ne lehetne az, a mit mondott, a teljes igazság? Az ember olyan gyanakvó. A képzelet oly könnyen csinál a szunyogból elefántot. Olyan hamar készen vagyunk vele, hogy egy asszonyt elitéljünk. Végre is meglehet, hogy igazán csak a látszat szólt ellene. Egy szeleverdi asszonyka tönkre teszi a hirét egy semmiséggel. És igy tovább. Egész védőbeszédet rögtönzött magában. És elhatározta, hogy ezentúl barátságosabb lesz hozzá.

Nem volt képzelődő; arra nem is gondolt, hogy az önérzetnek ebben a kissé színpadias kifakadásában része lehetett az ő szép szemének is.

Ez a bizalmas együttlét nem volt közöttük a legutolsó. A kéretlen vallomás valami láthatatlan kapocscsal kötötte össze őket. Az első közlés ujabbak szülője lett; Darzensné lassankint elbeszélte neki gyermekkori nyomoruságainak, apró csalódásainak, s utolsó szerencsétlenségének egész történetét. Meglátszott rajta, hogy hálás azért a gyöngédségért, a melylyel Biró a nagy jelenet után legelőször közeledett hozzá; s úgy tetszett, mindig több és több érdeklődést, sőt barátságot érez a festő iránt, a ki azelőtt úgy tünt fel előtte, mint a Próféta legszigorubb tekintetü és legsötétebb külsejü anabaptistája.

Néhány nap multán már azon a pajtáskodó hangon beszéltek egymással, mely azelőtt oly mód felett boszantotta a festőt. Természetesen, ennek megvolt a maga külön magyarázata: az, hogy mindig egymás társaságára voltak utalva. Városban férj és feleség sincsenek olyan sokat együtt, mint a hogy nekik kellett együvé huzódniok, mikor az idő hűvösebbre vált. Aztán meg lassankint egymáshoz is törődtek. S a festőnek fel se tünt többé az a meghitt hang, a melyet egykor olyan izléstelennek talált.

Sőt egyszer azon vette észre magát, hogy ha véletlenül nem Darzensnak, nem mesterének, jótevőjének és legjobb barátjának a feleségével van együtt: még rossz gondolatai támadtak volna. Fiatal ember volt még s a jó levegő meg a falusi nyugalom kúrájából kevesebbel is beérte, mint egy érdemekben gazdag római patriczius.

De szégyenkezve és megbotránkozva utasitotta el magától ezt az alávaló gondolatot. Hogy’ is juthatott eszébe!

Egy este, ebéd után, olyan rossz idő kerekedett, hogy nem tehették meg a szokott sétájokat. Darzensné, az idén először, teát rendelt s befüttetett a kandallóba.

Vagy tiz perczig magukra voltak a nagy teremben. Az inas és a szobaleány a szomszéd ebédlőben az asztalt szedték el.

Darzensné, egy rengeteg karosszékben, a szalon asztalkája mellett ült és rajzolt. Pár nap óta elfogta a műkedvelő szenvedély, s rajzolni tanult Birótól. Egyszer régebben már próbálta ezt a mulatságot, de akkor beléunt.

A festő mosolyogva nézte a készülő zsönge kisérletet.

A piczi asszonyka majdnem elveszett a roppant karosszékben; s parányibbnak, babaszerübbnek tetszett, mint valaha. A mint nagy buzgalommal rajzolgatta ákombákomjait, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás leány.

Nagyon jókedvü volt egész este. Folyton kotyogott, mint egy fürjecske. A Biró szívügyeiről beszélgetett. Fitymáló szóval szedte sorra mindazokat az asszonyi lényeket, a kiket csak gyanusithatott, hogy a festőt közelről érdeklik, s agyon rágalmazta valamennyit.

Biró mosolyogva hallgatta, s a háta mögött állva, nézte, hogyan rajzol.

Olyan kicsinek, olyan helyesnek, olyan szeretetreméltónak tetszett neki, itt ebben a Nagyapó-székben, hogy meglepetve nézte, mint egy uj ismerőst. Soha se látta még ilyennek. S egyszerre érthetetlennek kezdte találni az idegenkedést, sőt gyülöletet, a melylyel iránta korábban viseltetett. Hogy’ is tudott agyarkodni erre az operette-babára!

Kissé kábult volt a szokatlan melegtől. A kandallóban lobogott a láng; s a tüznyelvek pattogó szava mintha csak őt gunyolta volna.

Lassankint leereszkedett fejére a Mab királyné köde, s a mint a szöszke kis teremtés megfordult, hogy összecsucsoritott ajkaival egy ujabb gonoszságot süvöltsön feléje, egy csókkal tapasztotta be a rágalmazó kis szájat.

Maga se tudta, hogy’ történt ez, s csak akkor ocsudott fel, mikor az asszonyka visszalökte, ezekkel a váratlan szavakkal:

– Vigyázzon; jönnek.

Az inas jött be, a ki egy darabig ott sertepertélt a szobában. A szöszke asszony visszahajolt a rajzára; Biró ugy tett, mintha a rajzminták közt keresgélne.

Mikor a szolga kiment, Darzensné fölkelt a székéből; megállt előtte, keresztbe fonta a karjait s igy szólt:

– De, kedvesem, elment az esze?

El. Magához akarta ölelni s mikor amaz elsiklott előle, pár lépést tett feléje, mig lépteinek a zaja meg nem félemlitette. Az asszony egy szökéssel a szoba másik szélén termett. Onnan visszanézett rá, mint a német torzképek kedélyes nyúlja a koczavadászra.

– Hová gondol?! – suttogta. – Jusson eszébe a férjem!

Rá szegezte a szemét és mosolygott. Győzedelmeskedett.

Hanem ezeknek az utszéli szóknak sokkal nagyobb s egészen más volt a hatása, mint Darzensné várta. A festőnek csakugyan eszébe jutott a derék, nagylelkü Darzens. Bizony, már régóta nem gondolt rá.

Valamikor, még egész gyerek volt, félig alva üldögélt egy kocsiban, melyet vágtató lovak röpitettek tova. Egyszerre ugy rémlett neki, mintha a nevén szólitották volna: »Jenő!« Felriadt, és észrevette, hogy egy ördög-árok szélére jutottak. Éppen, hogy felrázhatta a kocsist, a ki szintén aludt, s éppen hogy vissza lehetett még tartani a lovakat. Ha egy perczczel tovább talál még szunnyadni, szunnyadhatott volna folytatásul egy egész örökkévalóságig.

Most is olyanformán érezte magát, mint akkor. Mintha csak a Darzens szavát hallotta volna: »Jenő!« Egy pillanatig azt hitte, hogy alszik. Tér és idő, mint fölismert tündérek a mesékben, eltüntek előle; megszállották ama más kiterjedés, egy ismeretlen világ sejtelmei.

De volt mellette valaki, a ki szépen visszaszállitotta a földre.

Darzensné, mikor látta, hogy gavallérja mozdulatlanná válik, mint az a szerény állat, a kit Bálám halhatatlanná tett, fölvette az asztalról a gavallér kalapját, belenézett, s mint az az ember, a ki dolgának az elintézését várja, s addig nem tudja mivel agyonütni az időt, mélységes nyugalommal olvasta fel belőle a kalapgyáros czimét:

– Victor Jay and Company, London.

A fölhivás keringőre már nem lehetett volna világosabb.

Nevetség nélkül nem volt visszatérés. S aztán ez a kihivó nyugalom, ingerlő merészségével megcsúfolt minden jámbor tekintetet. Eh, annál rosszabb az utasokra nézve! A távollevőknek nincsen igazuk.

A következő pillanatban már foglyul ejtette.

– De vigyázzon hát – suttogott az asszony – azok talán hallgatóznak… Gondolja meg, hogy nem lehetek elég óvatos…

Aztán, még halkabban, azt zizegte a fogai közül:

– Várjon meg a kertben, az üvegháznál. De ügyeljen, hogy meg ne lássák. Éjfélkor ott leszek… Most pedig beszéljünk okosabb dologról.

És folytatta fenhangon, mintha semmi se történt volna.

Ez a hideg fejjel elhatározott és minden láz nélkül igért légyott úgy hatott a festőre, mint egy jeges zuhany. Egyszerre kijózanodott. S mialatt a szőke asszonyka a talán hallgatózó közönségnek beszélt, Biró meglepetten nézett rá, mintha valami váratlan dolgot mivelt volna. Ugy tetszett neki, hogy az a helyes arczocska egy pillanat alatt legalább tíz esztendőt vénült. Igen, igen; ismét észre vette rajta azt a gonosz vonást, mely meg van örökitve ama képen, ott a szemközt levő falon.

És eszébe jutott Zapata.

Zapata, a ki azt a képet festette.

Biró nagyon jól ismerte a spanyolt. Ő már régóta Párisban lakott, a mikor Zapata közéjük vetődött. És ma is látta maga előtt, a mint legelőször jelent meg a festők vendéglőjében, éhesen, soványan és lerongyolódva, mint valami Don Caesar de Bazan. Emlékezett rá, nagyon vidám vacsora volt az, leányokkal. A spanyol nem szólt egy szót se, csak evett, mint egy farkas és ivott, mint egy kefekötő. Akkor még egy hangot se tudott francziául, s nem igen volt kivel beszélnie. Hanem azért minden leány őt nézte. És Phémie, a ki klasszikus volt, mint maga a Múzsa, Phémie megvallotta, hogy a spanyolnak csak rá kell néznie, s már megborzong a háta.

Pedig a spanyol nem is volt valami szép gyerek. Sovány volt, mint az agár, s csak a két nagy fekete szeme világitott ki az arczából. De ha ezt a két csodálatos fekete szemet, melyeket a szép, hosszu szempillák koronkint ugy takartak el, mint bársony-burok a tőrt, rajta felejtette valamelyik fehérszemélyen, ez nem találta többé a helyét. Olyan volt, mint egy pompás állat. Csupa gyomor és csupa vágy.

Erről a Zapatáról akkor az volt az általános vélemény, hogy a tehetségesebb Darzens-tanitványoknak a sarusziját se méltó megoldani. Hogy talán Biróval hasonlitsák össze, arra már éppen nem gondolt volna senki.

Az a kör, a melyben Biró élt, eleinte nagyokat mulatott azon az erőködésen, hogy a spanyol minden áron festő akar lenni. És a mikor Zapata hozzá jutott az első sikeréhez: sokat nevettek rajta. Voltak ugyanis, a kik azt rebesgették, hogy a spanyol ezt a sikerét asszonyi pártfogásnak köszöni, sőt akadtak olyanok is, a kik ebből a gyanuból nem csináltak titkot. Egy darabig Zapata volt minden élcz czéltáblája. Hanem a mikor Zapata sikert sikerre halmozott, a nevetők elhallgattak. Sikerei előbb félelmetessé, s később tiszteltté tették a spanyolt.

Két vagy három év multával a Zapata nagy művészetében senki se kételkedett többé. Zapata csillagnak volt kikiáltva, s az egész világ megegyezett benne, hogy a spanyol legyürte mindnyájokat.

Bizonyára nagyobb sikerekre tett szert, mint a többiek együtt véve. A neve ismertté vált, egyik dijat a másik után kapta, s válogathatott a megrendelések közül. A szerencse lakótársául szegődött s hűséges maradt hozzá. A kiéhezett s elzüllött külsejü jövevényre rá se lehetett ismerni. Palotában lakott s úszott a jólétben.

Ezt a fordulatot Biró soha se tudta magának megmagyarázni. Bizonyos volt benne, hogy a spanyol csak a közepes tehetségek közül való, s hogy semmi olyannal nem állott elő, a mi tüneményes sikereit érthetővé tenné. Persze eszébe se jutott, hogy a spanyolt birálgatni kezdje. Nem akarta, hogy irigynek mondhassák, és a mikor rajta állott, ő is éppen ugy tett, mint a többi; segitett tolni a spanyol szekerét.

Hanem a legjobban azon csodálkozott, hogy Zapatának a leghűségesebb dobosa maga a nagy Darzens volt. A mester nélkül a spanyol bizonyára nem boldogulhatott volna olyan könnyü szerrel. Darzens egy-egy szava aranyat nyomott. És Darzens tele volt a spanyol dicséretével. Darzens, ez a nagy mester, a ki művész volt a kisujja hegyéig!… Mintha megbabonázta volna valaki.

Különben, Biró nem törődött se a spanyollal, se a sikereivel.

Hanem most, a hogy’ rátekintett a képére, s megpillantotta rajta ezt a gonosz vonást, melyet Zapata oly kivételes szerencsével örökitett meg: egyszerre világosság gyúlt a fejében.

A fordulat a spanyol életében ezzel az arczképpel kezdődött. Ez volt az első sikere. Darzensné a képtől el volt ragadtatva, s a Darzensné pártfogása ért annyit, mint egy miniszteri igéret.

Zapata, mikor ezt a képet festette, két hónapot töltött Follembrayben, abban a szobában, melyet most ő foglalt el; és Darzens akkortájt kétszer is járt Madridban, éppen olyan czélból, mint a mely most Windsorba vezette.

Abban az időben beszéltek is egy kissé a dologról; de Darzensné el tudta hallgattatni a pletyka ugató ebeit: azzal, hogy uj meg uj táplálékot adott nekik.

Persze, hogy világos volt az egész eset.

Mert hogy azok a regényes történetek, a melyekkel Darzensné már két hét óta mulattatta, egytől-egyig a holdban játszódtak le: abban az előbbi jelenet után nem kételkedhetett többé.

S mialatt a szöszke asszonyka tovább csacsogta semmiségeit, melyeket kedvesen hazudtolt meg a tengerszinü szem édes tekintete: Birónak csak egy dolog járt a fejében. A spanyol, és mindig a spanyol.

A spanyol és mesés szerencséje. A follembrayi kép, s az aranyakat érő pártfogás, mely ezt a művészi kisérletet jutalmazta. Azok a hajdan oly éhes szemek, s az a jólét, melyben Zapata mostanság lubiczkol.

És ismét csak Zapata járt a fejében, mikor oda fenn, a szobájában, gépiesen számlálta az óraütéseket: »Tiz… fél tizenegy… tizenegy…«

A mámor teljesen elszállott a fejéből. Józan volt; józanabb, mint valaha.

– Tehát én leszek II-ik Zapata – évődött magában. – Én is le fogom festeni a szép asszonyt, s én is megkezdek végre egy uj, dicsőségesebb korszakot, azt, melyet majdan a második korszakomnak fognak nevezni. Nekem is lesznek tehát sikereim, és rám nézve is vége a nyomoruságnak, a gonddal terhes, küzködő életnek. Hát biz ez nagyon szép lesz, és szebb jövőt már nem is álmodhattam volna magamnak! Ah, micsoda jövő! Ünnepeltetések, herczegkisasszonyok arczképei, kitüntetések a Szalonban, pénz mint a polyva, arany, temérdek arany, arany egész garmadával, és hozzá a dicsőség ingyen… Szép jövő, gyönyörü jövő, hanem kár érte, mert ez a jövő nekem nem kell.

Megnézte az óráját. Három negyed tizenkettő már elmult.

– És ha el se mennék a légyottra?! – tünődött. – Mindenesetre ez volna a legokosabb. Mert nagyon kérdéses, hogy, ha most mindjárt nem szököm meg, meg tudok-e szökni holnap vagy holnapután? Ki biztosit róla, hogy Capua örömei nem sülyesztenek-e le a hinárba? Ki tudja, hogy huszonnégy óra mulva nem biztatom-e magamat azzal, hogy: »Majd holnap!«… és másnap ismét: »Majd holnapután!«… Hátha ez után a találkozó után itt maradok végképpen?!… és ha itt maradok, meggátolhatom-e a jókedvü akadozót, hogy sorsomat megkovácsolja, a maga módja szerint, a miképpen a Zapatáét kovácsolta meg?!… Mintha bizony a mámor órái nem hetekig és hónapokig tartanának nálam! Mintha nem a szélsőségek embere volnék, a kinek nem szabad ugrania, nem szabad izlelődnie, hanem csak egy választása lehet: kezdetben kell ellentállnia!… Principiis obsta!… Mindenesetre az volna a legokosabb, ha el se mennék a légyottra, ha megszökném most mindjárt… Ez volna a legokosabb, de ha én most erre a lépésre határoznám el magamat, ha azt cselekedném, a mi a legokosabb: akkor én igen nagy szamár volnék! Megszökni akkor, a mikor a hosszu bűnbánat után a leginkább forr a vérem!… Eljátszani a József és Putifárné ismeretes komédiáját, a melyen már emberöltők százai nevettek!… Szó sincs róla, alávaló dolog: elcsábitani a legjobb barátunk, a jótevőnk feleségét… de lehet itt szó csábitásról?! A kik ezt az erkölcsi tételt megállapitották, nem olyan asszonyokra gondoltak, a kik tálczán viszik magukat a jóbarát elébe, akkor, mikor ez a jóbarát, ez a lekötelezett – a mentségére legyen mondva – kiéhezettebb, mint valaha!… az erkölcsi felelősség ilyenkor már nem a lekötelezetté… Eh, minden okoskodás szürke, és az a csók, a melyet nem fogok elszalasztani, az valóság!…