SHIRIN.

Persia földén vándorlunk… Két árnyék követi léptünket: egyik a naptól vetett, másik a multak emléke. Minden kőnek, minden dombnak története van itt, mely beleszövődik a világhistoriába; ezek a rongyos sárpaloták fényes városok romjaira vannak épülve, s azok a kecskék amott királyok sírján legelésznek.

Domb emelkedik itt amott, kövek állanak ki belőle, külföldről jött tudománybuvárok megássák az elhagyott dombokat; senki sem tudja már, mi volt, mi emelkedett ott? és ők titkos borzalommal olvassák a kiásott kövekről, hogy ott Ninive feküdt. Tovább mennek, – két-három napi járó földre s valahány halmot megkérdenek, a romok azt felelik, hogy ott Ninive feküdt. Egyik végéről nem lehet meglátni a másikat, egy egész ország fekszik ott eltemetve. A nép elmegy mellette egykedvüen s csodálva kérdi, hogy mit néznek e halmokon az idegenek, miken ősemlékezet óta vad bokor és zöld fű terem?…

A régi Persia, Róma vetélytársa, a világhódító satrapák, a fényes udvarok temetve vannak; sírjaikra senki sem gondol kegyelettel, neveik, tetteik ott porhadnak a historia hideg lapjain; de a szerelmet, a szelid ábrándokat megtartogatta a halhatatlan népköltészet, átmentek azok az élő nép szivébe s a messze kornak tündérszerelméről beszélnek a hagyomány regéi.

Mi van e nagy halmok alatt, azt a nép legvénebb bölcsei sem tudják megmondani, de ha kérdenéd, hogy micsoda három halom az ott Kazri-Shirin mellett, hova a környék ifjú leányai szelid danáikkal szoktak eljárni, körültánczolva azokat tündéri karéjban? erre mindenki megtudná mondani, hogy az egyik sírban Ferhad fekszik, a halhatatlan művész, azon nyilik piros rózsa, a másikban Shirin alszik, a tündérbáju királyné, rajta nyilik fehér rózsa; közepett fekszik Omaya, a vén gonosztevő banya, a ki őket megrontotta, ezen terem tövisbokor. A két rózsabokor ott áll ősemlékezet óta, ágaikkal egymást látszanak keresni, hulló virágszirmaikkal behinti a szél a tájat, és azért jár évről évre ide a környék leánya, hogy a rózsát megöntözze és elbeszélje egymásnak Ferhad és Shirin szerelmét.

* * *

Nyugati Persia egyik legkiesebb rónáját hosszu félkörben szegi be a Behistán hegyláncz; szelid zöld halmokon kezdődik előbb, melyek mindig magasabbra hágnak, kopár bérczek, szédületes ormok emelkednek egymás fölé, legmagasabb, legzordonabb bércz közöttük a Takhtibostan, a «kertek trónja», mely ugy tűnik fel sötét, lombtalan homlokával a körüle elterülő Kirmandzsah virány fölött, mintha agg kopasz király lábainál ülne a viruló menyasszony.

A Behistán hegyláncz egy nyitott könyv, melynek sziklalapjaira népek, királyok és hősök története van felirva. A sziklák oldalai, az ormok, a gránitköbök tele irva ékbetükkel, miket bölcsek és költők véstek oda, csodásan vegyítve a költőileg szépet a történetileg nagygyal, s a hol kifáradt a bölcs és a költő, folytatá a mondákat a szobrász, odavésve a néma betük közé a királyok, hadvezérek, csaták, vadászatok élő alakjait. Minden királynak volt új hire, új dicsősége, voltak költői, szobrászai, kik új költeményekkel, új szobrokkal faragták tele a bérczeket, s mikor már nem voltak sem költők, sem királyok többé, előjöttek a vad bokrok, vad virágok, körülnőtték, körülfolyták a komoly faragványokat s most ott állnak e másfélezredéves kőalakok, minden évben fris lomb, fris folyondár által bezöldelve.

A Takhti-Bostan tetejébe, a meredek sziklafalon háromszáz lépcső vezet fel, s ott egy kiálló emelvényen végződik. A lépcsők fokai vakmerő kapaszkodót képeznek a sima, egyenes bérczoldalba vágva: a gondolat őrült merész; a hegytetőn semmi sincs egyéb egy ülőhelynél, éltét kelle annak koczkára tenni, ki e szédületes lépcsők fokain felmászott odáig, hogy onnan széttekinthessen.

Most nincs mit látni onnan. Kelet felől a sós puszta sárga látköre vonul el, a közelben elvadult pagonyok lepik a tetőket, a dámvad megjelen és ismét eltünik a sűrű rengetegben, csak itt-ott mered fel egy-egy fehér oszlop félig letörten a magas zöld közől, jelentve, hogy itt temető van.

A hegy oldala mellett zuhogva szakad alá egy tajtékzó patak, százölnyi magasan fölötte látszanak valami vízvezető maradványai; valaha ott járt a folyam s most ismét kiszabadítá magát az emberi kéz rakta börtönből s szabadon zúg, csattog ismét szikláról sziklára omolva, s fergeteg idején száz mázsás kövekkel hajigálja a völgyet, miket meggyült haragjában a sziklákról letép s alant ismét összetorlaszt.

A mult században egy csonka szobor feküdt e patak medrében, félig a part szikláihoz dülve, melyek nem engedték alább hengeredni; talapja nem volt már, egyik felemelt karja is hiányzott, de arczán még kivehetők voltak a női vonások, öltönyén a rávésett gyöngyök és virágok maradványa, fején még állt a gömbölyű tiara, a sassanidák fejékéhez hasonló, s alakjának plasticai szépségéről még lehete gyanítani a művész lelkesülését, mely a kőnek éltet adott. Így látta azt egy frank utazó, a köznép által virágokkal koszoruzva, lombokkal körülaggatva, mert az a hit élt a népben, hogy a ki e szobornak áldozatot hoz, az szerelmében meg nem csalatkozik, – és a szerető szív háládatos.

E követ Shirin szobrának nevezik, és a patak maga is Shirin nevet visel.

Ujabb években angol történetbuvárok felkeresték Shirin szobrát és patakját.

A patak azóta mélyebbre hengerítette le a szobrot. Most fel van az állítva a part szélire, – virágokkal körülaggatva, mint az előtt, – a szeretők szíve védje, mint hajdan, – de emberalak nincsen rajta többé. Az arcz, a diadem, a ruhák rózsa- és gyöngyfüzérei le vannak róla zsurolva egészen, kopasz, alaktalan kődarab, melyet a nép úgy említ, hogy a «szép Shirin».

A patak benn a behistani hegyek között fakad, két óriási kőboltozat alól, melynek mélyedésiben fejedelmi csoportozatok vannak vésve művészi kéz által.

Az egyik boltozat padmalyán két szárnyas női alak látszik lebegni, gondosan faragott szőlőlevelek és borostyánfonadékok közepett kezeikbe nágas koronákkal, mikkel egy középen álló félholdat látszanak kinálni. Alattuk, haut reliefben faragva, ül egy vén, komoly király sphinxektől emelt trónjában, lábainál egy ifjudan szép nőalak foglal helyet, épen úgy, mint a Kirmandzsah völgy a Takhti-Bostan hegy lábainál.

A király fején hat ágú hegyes korona van kettős szárnynyal, hosszú haja, hosszú szakálla rendezett fürtökbe szedve, melyek helyenként gyöngyökkel vannak átfűzve, – haj és szakáll. Királyi pálczája magas, földig ér és fölül liliomban végződik, félkarjával arra támaszkodik. Hosszu palástja művészi redőkbe van szedve, alóla görbe kard s hátul megnyuló sandalák látszanak elő: – elől szétnyilva egy lánczszemekből font pánczélt enged látni, mely apró csillagokkal és keresztekkel van átszőve.

A lábainál ülő női alak bizonyosan a királyné, fején a gömbölyü tiara, a gyöngy-gombbal tetején, a finoman redőzött öltöny mindenütt tapadva a tagokhoz, látni engedi az idomok tökélyét, s e mellett a ránczolatok oly odavetetten könnyük, mintha csak a keresztülkasul font gyöngy- és rózsafüzérekre volna bizva, hogy azokat összetartsák. Az egész alak oly nemes és olyan gyöngéd, arczán lélek szól a kőből, minden vonás szelid, bájos, nem olyan holt, mint más szobrok, látszik rajta, hogy a kéz, mely alkotá, költőé volt – a szerelmesé.

Egy harmadik alak ifju férfit ábrázol, ki koronát nyujt a hölgynek, egyszerű talár van rajta, mely válltól sarkig fedi. A kül elemek hatása elől megvédve, tökéletesen ép maradt e mű, részletei oly finoman vannak kidolgozva, hogy még a hölgy ruháit kapcsoló rózsák szirmai s a király pánczéljának egyes lánczszemei is tisztán kivehetők rajta, magának e három arcznak kifejezése pedig épen meglepő.

A király magasztos tekintettel néz el maga elé, látni rajta, hogy ez arcz a minden királyok leghatalmasabbikának arcza lehet csupán, kinek lábai előtt kelet és nyugat reszketve hajtja meg fejét és a ki jól tudja és érzi hatalmát.

A hölgy szeliden, alig nyiló mosolylyal tekint fel, arczán bűbájos ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer. Bizonyára ez arcz a minden királynék legszebbikének arcza, kihez imádva fordul minden érző szív, – és a ki semmit sem tud arról, hogy ő szép és szerettetik.

A harmadik alak egy szomorú arczú ifju.

A bolthajtás mellék gádorai apró domborművekkel vannak tele, miken szarvas- és vadkanvadászatok vannak ábrázolva, amott lovon, itt elefántokon üldözik a vadat a férfiak; másutt csaták ábrázolatai, összekeveredett tömegekkel, miknek legkisebb alakját is csodás biztossággal egészíté ki a szobrász. Másutt ismét pompás hajók, mik nagy tavakon úsznak, tele hárfázó hölgyekkel, kik közt egy kopasz vén hárfás ül középen.

Az átelleni bolthajtás fülkéjét egyetlen óriási alak foglalja el: ugyanazon hosszu szakállu király lovon ülve, harczi köntösében, fején korona, kezében bárd és gömbölyű paizs, hátán puzdra, ruhája sárkányokkal és virágokkal van czifrázva.

E két bolthajtás között egy óriási mű veszi kezdetét, egy vakmerő hegyi út, mely a Behistan hegylánczot egyenesen ketté vágni látszik. Alig lehetne elhinni, hogy e merénylet emberi kéz munkája, ha az oldalfalak mindenütt tele nem volnának ugyanazon ábrándarczú hölgy képeivel, szobraival; két, háromszáz láb magasra emelkednek kétfelől az áthasított bérczfalak, miket valami óriás, lőpor segélye nélkül tört keresztül; míg egyszer félben szakad a mű, mintha a vakmerő kisértő belehalt volna vállalatába, s nem támadt volna utána senki, a ki azt folytatni merje.

E roppant művek mind egyetlen költői lélek őrült szerelmének emlékei.

Ama csonka szobor a patakban, – a takhtibostani meredek lépcsők, – az omlott vízvezetők, – a bolthajtások domborművei, – s a behistani átvágás – mind egy tündéries regének mythosszerű lánczolatát képezik, melynek szereplői régen elköltöztek, – ki a földbe, ki az égbe, – de emlékét még ketten tartogatják: egyik a nép, ki danáiban a szerelem csodáiról beszél, másik a kő, mely e csodákat megörökíté.

Azon időben, hogy Kosru Parviz uralkodott Persián, ezt a helyet, mit most elvadult erdők lepnek, «paradicsom»-nak hítták. Ez volt Kosru király legkedvesebb mulató helye, mérföldekre terjedő vadas kertjei, mikben ezer elefánttal szoktak vadászni a királytigrisekre, tele voltak a legpompásabb vadak minden nemeivel, maig is ott laknak az elvadult pávák és struczok, miknek elődei a persa királynők kezeiből ették a pirosmagú rizst.

A paradicsom pálmafái közől magasra emelkedtek a fejedelmi paloták, szobrok, istenképek, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében volt egyesítve a szépség, ész és érő.

Különösen Kosru Parviz sok új emlékkel és szoborral gazdagítá e paradicsomot. A görög és római szobrászok seregestől vándoroltak udvarába, elhagyva a classicus földet, melyen akkor vandalok és avarok mulattak: mind nem nagy pártolói a szépművészeteknek.

Egy napon birodalma minden szobrászát összehivatta a király, s egy nagy gömbölyü terembe gyüjté őket össze, melynek egyetlen nagy, ajtó magasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve, ott maga körül állítá őket.

– Művészek! szólt a király, ti égiek által ihletett emberek, kikkel meg van osztva a teremtés hatalma. Parancsomra csodákkal népesítettétek meg a földet, örökkévalóvá tettétek a hirt, kiragadtátok a mulandóság kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy ne árthasson velök a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok, halhatatlanná tenni azt, a mi legszebb volt valaha az ég alatt, halhatatlanná tenni az istenség remekét.

A szobrászok találó érzettel suttogták egyszere: «Shirin».

– Ugy van! ő az, kinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek mulva is örüljön a föld annak, a mi volt és irigyelje azt. A feladat nehéz; ki tudna ő rá nézni, a nélkül, hogy el ne vakuljon bele s erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt láthatni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, a meddig egy hosszu lélekzet tart. A kinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad a kép, az ne fogjon a műhöz; a ki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arczot, pihegő keblet faragni a kőből, az ne fogjon a műhöz. Mert ha lesz köztetek, ki őt oly híven állítandja elő, a mint én kivánom, annak oly magas jutalmat adok, a minőt maga kivánhat, és ha elég bolond volna koronámat óhajtani, neki adnám; de ha hűtlen lesz a szobor, melyet róla másoland valaki, megbüntetem, mint tolvajt, mint szentségtörőt, ki meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! a milyen kegyetlen volt Pallas Arachnéhez, ki istenekkel mert versenyezni, oly kegyetlen leszek én ahoz, ki kontár kezekkel fog e műhöz. Most álljatok az ablakhoz és nézzetek.

A király saját kezével megrántá a függöny bojtját s az felgördült a szobrászok szemei előtt.

Egy gömbölyü kert tűnt eléjök, bókoló pálmáival, miknek fénylő leveleiről a nap-izzasztotta harmat csepegett alá, a legsűrűbb myrtusbokrok bozótjai közepett egy kisded tó feküdt, kristály tiszta vizén keresztül meglátszott a drágaköves mozaik, melylyel feneke ki volt rakva, négy felől négy corynthi érczből faragott sárkány okádta bele a vizet, melynek körhabjain a partról belé hullott virágok szirmai lebegtek.

A kert oly magas fallal volt körülvéve, hogy belőle csak a Takhti-Bostan tetejét lehete meglátni, de belől nem látszott a fal ridegsége sehol, oldalait befolyta a borág s még párkányai is be voltak ültetve falrózsával s tarka, hosszu fűvel, melynek fürtei lehajlottak két felől.

A bokrokon túl hárfahangok hallatszottak, száz meg száz női ajk harmoniája édesíté meg a léget. Kosru Parviz tizennyolczezer hölgyet tartott udvarában, kiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy Shirin lelkét felderítni.

Egyszer szétnyilnak a bokrok, a szobrászok lélekzetvisszafojtva tekintenek oda, s szemök világa vész!

Hat hölgy lép elő, – mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány scandinav szűz, másik karcsú, mint virágszál, Circassia nemes vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a napsütötte ércz, negyedik rózsaarczú, parázsszemű avar delnő, aczél rugalmu izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki, ötödik szelid chinai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai átlátszanak, mint az alabastrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna bennök szilárd, hatodik egy æthiop nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte szép szemekkel, fekete arczán az ifjuság rózsái nyilnak, – a hajnal az éjfél közepében.

Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik Shirin.

A körüle állók kecsei arra valók hogy legyen árnyéka az övének. Csak felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arczán jön össze, csak őt látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.

Oh, ne hasonlítsátok azt, a mi szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, a mi csak a szemnek szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, a mit az emberek éreznek, de nem értenek.

Mi volt az a bűbáj, az a megtörhetlen varázs, a mi Shirin szépségéről még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép arcz mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arcz fölött lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak válni, a ki rátekint!

Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könye alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és epedést vont reájok.

A hányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orczával, mintha utána repülni készülne a könnyü pillangónak. Most valami hidegre lépett, s felsikoltott; – azt hivé, kigyó van lábai alatt; azután elnevette magát ijedelmén s kaczagott, mint egy társaival játszódó najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könyezett fölötte, megsiratta, hogy elgázol, s keblére tűzte feléledni; – azután leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele homlokát, könnyü ruháit, termetét, ő hagyta magát felcziczomázni mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délczegen, büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.

Azok reszketve simultak meg ez istenasszonyi tekintet elől.

Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt, ábrándozó alakkal eldülve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként szórva a fecsegő habba.

Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arczán az örömtelen boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával a vízmederbe lépett, széttekinte szemérmetes arczczal, ha nem látja-e valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy ne nézzen oly szerelmesen reá.

A következő pillanatban, mint Aphrodite állt a kristály habok között.

A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem birtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel, előre hajolt arczczal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arczát, mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.

– Láttátok őt, szólt a király, most menjetek s gondolkozzatok róla; egy év mulva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja, királyi díj leend jutalma; – annak, ki beleveszt, halál fejére!

A szobrászok ábrándozó arczokkal széledeztek el, legutoljára maradt az ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg, nyugodt arczczal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és mellette egy ifjú görög szobrász, kit a persa udvarnál elneveztek Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arczát két kezével elrejté.

– Egy év mulva visszajövünk; – szólt nyugodtan, művészi önbizalommal a vén szobrász, s a mint észrevette ekkor az ott térdelő ifujt, felrázta őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?

– Még most is látom, viszonzá az ifju.

– Hisz arczod eltakartad.

– Lelkemmel látom őt.

– Jer, siessünk alaprajzainkat megtenni, mielőtt elfelednők e látmányt.

– Oh bár tudnám én őt valaha elfeledni; oh bár feledhetné a szarvas azt a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek sugáraitól kiszárad! oh bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.

Ferhád ámolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.

Ez órától fogva ritkán lehete Ferhádot meglátni az udvar palotáiban, s oly különös volt magaviselete, hogy az emberek kitértek előle.

Maga elé nézett merően, magában beszélgetve, sóhajtva, nevetve; kezeivel hadonázott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, egyszer-egyszer megállt, s büszkén széttekinte maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem látott senkit, saját nevére nem neszelt, hanem ha valaki Shirint találta mondani, akkor öszerezzent, egy hosszút sóhajtott, melyben gyönyör és kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért.

Jó, szelid őrültnek tarták, kit a keleti szokás tisztelni tanított. Hisz nem első volt ő már akkor, ki Shirint látta és megőrült.

* * *

Egy év fordult, a kitűzött nap elérkezett. A szobrászok felállíták szobraikat a kerek szobában, azokat a király láttára egyenkint leleplezendők.

A király megérkezett egész udvari kiséretével, előtte és utána zenészek serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal, másik sorban a tilinkósok, kettős sípszárakkal, előttük a kopasz Barbud, kinek arczképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a király körül, ki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre ment, zenészei mindig körüle voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok közt járt, álmába zene ringatta el, a hárfapendülések, mik a távolból hangzottak hozzá, ezüst arczú tündérekként szőtték magokat bele álmaiba, a hajnalt a tilinkó édesbús melodiája adta hírül neki, a mikor úgy tetszett, mintha az ablakain besütő rózsapiros sugár zenéje volna ez, egy úton jövő a hajnali fénynyel; a főzenész le tudta olvasni urának arczáról a gondolatot, s ha a király Shirin szerelméről ábrándozék, akkor is úgy tetszett neki, mintha minden hang Shirin kellemeiről beszélne neki, s valami mondhatatlan édes, meleg, boldog érzést szórna cseppenként szivébe. Ha csatába ment, lelkén keresztül harsogott a tárogatók bátorító, elragadó, elkeserítő rivallása, elvadítva, felbőszítve indulatait, s mikor ismét a királyi széken ült, könyörgő jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott, szelidítve, engesztelve zengett az a trón körül, elűzve a király szivéről a vérszomj dæmonait, s a boszuálló kardnak élét kiverte a reszkető hárfapendülés; – s ha a király magános óráiban előjöttek a rosz szellemek, mik a barbár királyokat szokták üldözni: féltés, elbizottság, gyanú, kegyetlenség, – a zene szétűzte őket, Barbud hárfája volt a nemtő, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan hatalmat gyakorolva lelke fölött.

A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik mellett vártak a király intésére, azokat egyenkint leleplezendők.

Az első lepel lehullt: a márvány szobor úgy állítá elő Shirint, mint lepefogó gyermeket, ki mosolyogva tartja kezén a pillangót; a szobor hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt az, emberi alakká faragva.

A király hidegen rázta fejét.

– Ez nem Shirin, mondá tompán, elfordítva tőle arczát. Törd össze szobrodat.

A szobrász reszketve hallá halálitéletét.

A második szobor kitűnt. Ez mint Najászt mutatta fel a királynét, társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, hanem a szerencsétlen szobrász elfeledé Shirin arczát s egy más nimfa képét másolta helyette, nem tudva máskép, csak minta után dolgozni.

– Szentségtörő! Kiálta fel indulatosan a király, megcsalhatni vélsz-e? Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt.

A többi szobrászok sem jutottak kedvezőbb sikerhez. A király haragvó szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordíta valamennyi fejére.

Még kettő volt azonban hátra: Harun és Ferhád.

Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt föllebbentve, kitárta szobrát.

A jelenlevők meglepetése önkénytelen zúgás tetszésmorajában mutatta magát.

A szobor úgy ábrázolá Shirint, mint Venus Anadyomenét, a mint a habokból felszáll, hosszú hajfürteit szárasztva a napsugárban. Leplezetlen idomai a szobrászati tökély remekét tüntetik fel, a gömbölyü vállak, karok, a hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind oly magas művészettel voltak képezve, mely nem hagyott elveszni semmit a remek alakon, a mit szépnek tartott valaha költő és művész.

Az arcz maga tökéletesen el volt találva, vonásról vonásra megismerheté benne a királynét, a ki csak egyszer is látta. – Harun önelégült bizalommal jártatá körül szemeit a teremben levők arczain, kiknek meglepetése volt művészetének leghizelgőbb dicsérete.

Csak a király arcza nem hizelgett. Még elégületlenebbül, mint a többi szobrokat, nézte ezt s borúsan hajtá homlokát tenyerébe.

Harun észrevevé a király homlokán a kedvetlenséget s aggódva kérdé: nincs-e eltalálva Shirin alakja e szobron?

– Találva van és még sincsen találva, szólt Kosru. Ez arcz Shirin arcza, de e tekintet nem az övé, – ez alak Shirin alakja, szép, idomos: de nem bájoló, de nem meleg. Ez ajk Shirin ajka, de hol maradt róla az élet, hol maradt róla a hang? Shirin ajka ha csukva van, sem néma; Shirin szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?

– Az élet Isten ajkáról jő, nem ember kezéből; szólt megalázott fővel a szobrász.

– Vén szobrász, szived hidegen bánt e művel, csak fényét tükrözted vissza a napnak, de nem melegét; törd össze szobrodat.

Az udvarlók szánó sóhajtásal látták összeomolni a szép szobrot a kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtá le ősz fejét.

Még Ferhád volt hátra, az őrült, az eszelős Ferhád, ki az egész idő alatt nem hallgatott senkire, szobrával látszott beszélni, hozzá sóhajtott, epedett, lábai mellé leült s megvetőleg nézte az összetört szobrokat.

Midőn utoljára maradt, büszkén felállt helyéből, lenézte emelvényéről az egész összegyűlt udvart, azzal lekapva szobráról a leplet, azt messze elhajítá.

A király megrendülve ugrott fel trónjáról, az udvar csodától elragadva kiálta fel, nem tarthatva magát: ez Shirin! ez ő maga!

Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyg, bűvöl! Szobor, hol az ajkaknak hangja, az arcznak ragyogása, s a szemeknek bűbája van; minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely keresztül melegítette a követ, s élő lelket adott neki, mely fölötte és körüle lebeg. A többiek mind az által iparkodtak igézetet gerjeszteni, hogy levonták a leplet a női idomok kecseiről, Ferhád mindent eltakart kegyeletteljes gonddal, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel redői alá. Oh de e redők alatt a szív dobogását lehete látni, s a félig eltakart inger tette épen azt, a mi emberien szép, tündérien széppé.

Ferhád azon pillanatot fogta fel, midőn Shirin fürödni készül, s öltönyét csak a rózsafüzérek tartják még habkönnyű redőkben felséges alakja körül. Szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól látszik óvni szelid arczát; minden vonás visszalehelni látszik azt a mondhatlan bűbájt, mely őt minden aszonyok királynéjává tevé, azt a csodás vegyületet fájdalom és mosolygásból, a gyönyört a néma vágyban, a tiszta homlok méltóságát; a boldogság közepett támadó epedést elérhetlenek után, azt a szerelmet, mely még nem tanult szeretni, s azt a szépséget, mely önmagát nem ismeri.

Mindenki bámulva látta benne Shirin arczát, egyedül a király látta meg benne Shirin lelkét. Elveté királyi pálczáját, palástját, lerohant trónjáról, a szobor lábaihoz borult szenvedélyesen s csókjaival halmozá el azt.

A király magán kivül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő lelke szökeléseit adta vissza.

– Ferhád! tied a diadal, – mondá a király, kezét nyújtva a szobrásznak. Egyszer teremte Isten Shirint, te örökkévalóvá tetted őt, kivánj tőlem a mit akarsz, és birni fogod.

Ferhád sötéten tekinte a királyra.

– Esküdjél meg, hogy megadod a mit kérni fogok.

– Mindent, a mi enyim, a mit adhatni hatalmamban áll, kérj akármit.

– Esküdjél a napra.

A király előhivatá főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel megesküvék, hogy mindent meg fog adni, a mit Ferhád kérend tőle.

– Tehát azt kérem tőled, szólt Ferhád, hogy engedd el e szobrászoknak a halált, kiknek szobraikat összetöretéd.

Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Ferhád nagylelkű kivánatára.

– Legyen, mondá a király, nemes kivánatod magadat tesz legnagyobbá, de még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kivánj nagyot, én megadom.

– Ne adj nekem semmit, király. Én nem kérek tőled semmit.

– Mit! koldusnak hiszesz-e, vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat kérni? Ha birtokomban van az, a mit kivánsz, tied leend. Kivánj.

Ferhád erre fölemelé lecsüggesztett fejét s a király elé lépve, hőségtől reszkető hangon monda:

– Kivánok. Add nekem – Shirint!

… Az emberek arczain az ijedtség, a megdöbbenés ónszíne vonult egyszerre keresztül, félre ugrottak Ferhád mellől, mint ki a villámot hítta le saját fejére.

Kosru szótlanul ragadta ki egyik harczosa kezéből a dárdát s Ferhádnak rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is elhallgattak egyszerre, s Barbud elfeledé a zenét ijedtében.

Csupán Ferhád maradt nyugodt; a napra mutatott kezével a király előtt.

– Előbb öld meg e napot, melyre esküvél, – monda neki, – azután engemet.

A király kezében aláhanyatlott a dárda. Érzé, hogy esküje által fogva van.

– Ferhád, te őrjöngsz, te eszelős vagy.

– Tudom; – szeretek. Midőn e szoborra tekintél, nem gondolád-e mindjárt, hogy ezt a szerelem alkotá? mely magában megőrült, az lehelte belé tébolyodott lelkét, az él benne most is; Shirin az enyim. Mindenütt előttem áll, a hol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok, őt látom; majd mosolyg, majd eped, majd sír, majd sóhajt; én látom őt, de közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem érem el. Én birni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kaczagása dallamát, együtt sírni vele, ha sír, s érezni keblének dobbanását.

– Hallgass, tébolyodott! kiálta Kosru; őrűlt kivánatodat megbocsátom, kérj egyebet.

Ferhád fölvevé kalapácsát, s a szoborhoz lépett.

– Te csak igérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol, mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te megesküvél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom e szobrot előtted.

– Megállj! eszelős, kiálta Kosru ijedten. Engedj beszélni fejeddel. Te magad sem tudod, mit kivánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.

– Szivem gazdag.

– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja kincseit, ritkaságait; a mit emberi kéz kivihet, én megtehetem, még sem birom Shirin kivánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit tehetnél te akkor?

– Oh király, viszonza Ferhád, – a költő, a művész közelebb áll Isten hatalmához, mint a király. A mi hatalmadnak lehetetlen, lehetséges nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyim a teremtés. A mausoleum, melyet nevednek építtetsz, az enyim is: te alatta fekszel, én fölötte maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard, megád a szellem. Neked minden hatalmad sem képes egy perczet elrabolni a halhatatlanságból; én ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid myriádjaival sem taníthatod meg a szeretni nem tudót érzelmekre, mikre én szemeim járásával megtanítom. Mi a te paradicsomod? körülkerített börtön; mi a te örömed? aranyos unalom. Mit adhatsz te annak, a ki boldogság után vágyik? csinálhatsz-e aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e bennök szerelmet? ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd, kaphatsz-e azokért egy könyet, melyet a boldog epedés csalt a szerető szemébe? Tied az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet adhatok, miként te.

A szobrász szavai után mély csend állt be a nép között, félelmesen hallgatott mindenki.

A király letevé fegyverét s Ferhádhoz lépett nyugodtan. – Te mondád; – saját szavaidban legyen itéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin kivánságai közül azt, a mit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár jobban szeretem őt életemnél, neked adom.

Ferhád keble tágult. Istent érze magában.

– Legyen, szólt erős lélekkel, elfogadom az alkut. – Orpheus jutott eszébe, ki az alvilág kapuit nyitotta meg, hogy visszahozza hölgyét.

A király inte udvarnokainak, hogy távozzanak el; ő maga egyedül maradt ott Ferháddal.

Ezen idő volt az, midőn Shirin szokott délesti sétáját volt teendő a kertben, melyre a nagy széles ablak nyilt. A király és a szobrász ennek függönyei mögé rejtőztek el.

Nem sokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek tánczolva, énekelve képezének csoportokat a bokrok között; andalogva, édelegve jött Shirin, kedvencz hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott csónakot húztak elő, melynek felhajló orrán hosszúnyakú ezüst hattyú díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy lányka arany evezőt fogott kezébe; másik rózsaguirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árboczot és a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos szappanléggömböket fujt a légbe, mik bűbájos ragyogással szálltak fel a magasba; a többi a vízben úszva követé a csónakot, hintálva azt jobbra-balra s tréfás enyelgéssel rángatva le társait a habok közé, vagy felkérezkedve hozzájuk.

A lánykák beszélgettek egymással: ki mit szeretne legjobban?

– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az ég, szólt könnyelmű lengeséggel a chinai hölgy.

– Én olyan balzsamot szeretnék birni, mely az ifjuságot örökké megtartaná, monda a hindu leány.

– Én szeretnék ős hazámban lenni, szólt az avar amazon, bár azon barna ifjak közül jönne ide egy, kik honn széles körváraink mellett gyors paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük égő, mint a tűz, hajfürteik szalagok közé fogva, – és az engem elragadna innen.

Ferhád a királyra tenkintett: – ha ezt Shirin találta volna kivánni!

– Hát te mi után epedsz, oh Shirin? kérdé egy negyedik leány, a hab közül a csónak párkányára emelve tajtékfehér termetét. Te boldog vagy, csak óhajtanod kell, s kivánságod teljesült. Kosru király kedvedért a föld legutolsó végére elküld, hogy meghozassa a mit kivánsz.

Shirin epedve hajtá hátra fejét, hófehér karját leomló hajfürtei alá téve.

– Oh azért, a mit én szeretnék, az égbe kellene küldenie. Én azt szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, másika a másikon. Oh én úgy szeretem a szivárványt! A Hæmus virányain, a hol én születtem, annyiszor láthatni azt, – mint gyermek sokszor futottam utána. Itt oly ritkán látok egyet, azt is csak mikor vihar van, a távol Behistan fölött; mint szeretném, ha itt volna egy fölöttem, ragyogó hét színével körülölelné e zöld pálmafákat, s a hol keresztül látni rajta, kék, piros és lilaszín volna minden, a mi most zöld.

A király Ferhád vállára tevé kezét.

– Hallottad kivánatát; ezt én nem vagyok képes felérni, ha te az vagy, teljesítsd; mint mondád: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha tudod miből lehet, csinálj.

Ferhád nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, a mi az erőnek az.

Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot felszorítá zilaj medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízvezetőt készítve neki, lehozá ezt a dasztadzserdi királyi palotához. Akkor egy ezüst csőt vezetett körül a kert falán, melyből számtalan kis vékony cső állt felfelé. Midőn mind ez készen volt, egyszerre ráereszté a csövekre a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövelt fel az ég felé, a milyen magasról jött le, olyan magasra szökelve ismét fel, s a mint a köröskörül visszahulló cseppekre rásütött a nap, ime ott volt a szivárvány, ragyogó hétszínű tündér-ívével egyik faltól a másikig hajolva; a zöld pálmafák lombjai, mik előtt keresztül vonult, kék, piros és lilaszínben égtek.

És azóta mindennap nyolcz óráig ott állt a szivárvány a kert fölött, magasan, midőn a nap kelt vagy áldozott, alábbszállva, midőn az emelkedék. Shirin öröme határtalan volt miatta, napjait mindig a kertben tölté, melynek lége az örökké hulló permetegtől a legforróbb nyári nap alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azon bokrok is, miket csak leveleikért szokás tartani, miknek virágát nem látta senki, csodára virágozni kezdtek, s némely virág, mi csak színei pompájáról volt ismerős, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.

* * *

Ismét mult az év, Kosru újra hivatá Ferhádot s parancsul adá neki, hogy várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király leszállt a hölgyhöz, ki ismét szomorúnak látszék; halavány volt, mint a fehér rózsa, tán az ifju szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai kisérték éjjelenként, azok hervaszták el.

– Mid hiányzik, oh rózsák tündére? kérdé a király kedvencz hölgyétől, mért vagy oly szomorú? Nem elég szépek a paradicsom virágai többé? vagy rosz álmaid vannak s azokon tünődöl? Tán kedvencz galambodat ragadta el az ölyv? vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta meg szived? Szólj, mit hozzak számodra, a mi felvidítson? Fürteidnek India gyöngyét? homlokodnak Armenia koronáját? ajkaidnak Hybla mézét? Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achat erkélyekkel?

Shirin kelletlenül fordítá félre fejét, mint kényeztetett gyermek.

– Oh én azt szeretném, mondá, ha e patak helyett, mely most e kerten keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jőne alá, hogy annak fehér hullámaiból ihatnám, mint vad folyamból, mely virágok között csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szükőkút lövelne magasra, s én abban megförödhetném. Oh mint szeretnék én tejpatakot látni.

A király fejet hajtott úrnője kivánatának s visszament Ferhádhoz.

– Hallottad Shirin óhajtását, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg a természet rendét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül, hanem tej.

Ferhád elment; – újra megindult a munka; roppant csatornák vágattak a hegyek összejövetelébe, nagy kőmedenczék lőnek vésve a sziklák homorulatán; mikor e mű készen volt, akkor idehajták minden reggel, estve a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy kőmedenczékbe fejték.

Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítának fel: az örökké ifjú Hebe szobrát, ki egy alabastrom medencze párkányán állva, a vállára leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel, midőn Shirin fölébredett, s ágyának aranynyal áttört függönyeit félrehajtá, bámulva szemlélte, hogy az arany csésze szélein gazdagon ömlik alá a tej, szüntelen tuláradva rajta s a medenczét színültig töltve.

És a mint ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kigyózva alázuhogni a Bisutun hegyek közül, mely keresztül folyva a rózsaligeteken, mint fehér szalag tétovázott a paradicsom virágos zöld halmai körül.

Shirin el volt ragadtatva kivánata beteljesültén s kéjelgő örömmel állt bele a medenczébe, lábaival a fehér tejhullámban lubiczkolva s ajkaival a fehér szobor csészéjéből szürcsölve a felbuzgó tejet; egy tündéri tünemény, fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, egy árny nélkül festett kép, mely csupán fénynyel van rajzolva.

A mint Shirin édelegve füröszté ajkait az arany csésze leomló tejében, egyszerre egy piros virág szirma vetődik fel abban, s körültánczolva a kelyhet, épen Shirin ajkaihoz sodródik, mintha csókjáért jött volna.

Shirin felfogá a testszín piros virágszirmot, mely egy lotus levele volt, s csodálkozva vevé észre, hogy azon rajz és írás van.

Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengetyűvirág volt rajzolva apró tűszurásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó volt írva: oh Shirin! alája a mondat: «könyeimben fürdesz».

Shirin csodálkozva olvasá el a mondatot, s akkor egyszerre boszúsan tépte szét a virágszirmot, s elhinté azt a medenczébe. Hogy széttépte, megsajnálta, kihalászta ismét darabjait, iparkodék egymáshoz illeszteni őket s sóhajtva rejté keblébe.

Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? nem soká kellett várnia, nehány percz mulva ismét egy másik bukott fel; azt hirtelen felragadta, s nézte, mi rajz és mi irat leend rajta?

Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «mindenütt tégedet látlak».

Már ezt nem tépte szét a hölgy, hanem elrejté a másik mellé, s várta, sejté, hogy még egy harmadik is fog jönni.

Az is felvetődött. A szobor és a tejpatak lőnek Ferhád szerelmi postái; összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlen jutottak Shirin kezébe.

Kibontá a harmadik lotus-levelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő volt rajzolva, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «meghalok szerelem miatt».

Shirin társaihoz tevé azt is.

Nemsokára jött a király, kedvencz hölgye örömében gyönyörködni. Szomorúnak találta azt ismét. Szivét nyomta a keblébe rejtett három levél.

– Miért e ború arczodon újra? kérdé a féltő király. Hajnaltól naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, a mit nem birsz?

– Álmodtam, annak jelentésén tünődöm, viszonza Shirin. Egy szép virágot láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindenik sziromra külön kép festve. Egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömem.

A király összehivatá rögtön bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ez álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatá Ferhádot.

– Ime, monda neki, ismét van Shirinnek egy kivánsága, melyet nem bir senki teljesítni, s azzal elmondá az álmot.

Ferhád sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a diadalért.

– A képek im ezt jelentik, viszonza Kosrunak szépen: az első: könyeimben fürdesz, a második: mindenütt tégedet látlak, a harmadik: meghalok szerelem miatt.

A király elmondá Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle, hogy Ferhád a titkos szerető.

Három kivánság már betelt, monda Ferhád figyelmeztetve a királynak. Csak négy van még hátra.

A király aggódni kezdett.

Shirin azonban halvány lett, halaványabb a liliomnál. Csak úgy lengett a termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta mi baja?

A király aggódva unszolá kérdéseivel, hogy mondja meg, mi bántja? A hölgy mindennap új meg új szeszélyes kivánatokkal állt elő, miket egy perczben követelt, a másikban már megunt, a mint szokták a hölgyek, kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.

– Oh az én szivemet úgy nyomja valami, szólt egy napon Shirin a királyhoz. Ma kitaláltam, hogy mi nyomja oly nagyon? Kertembe a magas Takhti-Bostan hegy orma látszik, e szikla oly kopasz, oly sivár, valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét keblemen viselném; ha ott a magasban egy gránátalmabokrot látnék virulni, csak egyetlen egyet, meg volnék gyógyulva ez érzésből.

– De ki tud oda felmenni? gondolá magában a király, s átadá Ferhádnak a teljesíthetetlen óhajtást.

A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel elkezde lépcsőket vágni, merész lángképzete segíté, a gondolat dæmonian vakmerő volt, a lépcsők csodálatos kiszámítással függtek egymás fölött, s bátor főnek kellett lenni, ki rajtok fel merészeljen menni, hol háromszáz lábnyi magasban semmi sincs, a mibe meg lehessen kapaszkodni, csupán csak az egymással összerótt sziklafokozatok.

Egy napon ismét meglátogatá Ferhád a királyt, s megdöbbentő hangon monda neki:

– A negyedik kivánság is teljesült.

A király a Takhti-Bostanra tekintett, s zöld fákat látott annak ormán.

– Még csak három van hátra; sugá fülébe a szobrász, s eltávozott.

A király szorongó szívvel keresé fel Shirint, ki azon percztől fogva, hogy a Takhti-Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét viselte arczán. Egész nap ott ült, a honnan e sziklára lehete látni, mely egyedül emelkedék a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt bokron függtek, s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai mellett, szüntelen a bokrokat nézve, bűbájos éneke hangjait szeliden zengé utána a takhti-bostani viszhang.

A bokrok és a viszhang! Azt hivé mindenki, azt hivé maga a király is, csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arcz néz le reá, s énekét az zengi vissza; Ferhád volt ott, ki mindennap életét koczkáztatá érte, hogy a felhőnyi magasból kedvesére leláthasson.

A királyné hervadt, – hervadt. A bölcsek, az orvosok ki nem tudták találni baját, szava sóhaj, éneke siralom, álma nyugtalanság volt. Semmi sem vidíthatá fel; nem kellett neki táncz, vadászat, ünnepélyek. Kosru egy egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra vert; Shirin szemei meg sem akadtak Badaverd minden kincsein, s Artemizia palotái tizezernyi aranygolyóikkal, mik a csillagrendszert utánozták, egy pillanatig sem tudták őt érdekelni.

Szeszélyei, óhajtásai túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru kétségbe volt esve. Oh, e királyoknak elég volt egy szeszélyes asszony bebizonyítani, hogy ők nem istenek.

Shirin mind jobban halványult. A király félve kérdezősködék bajáról.

– Beteg vagyok, monda Shirin, álmomban egy Amshaspand jelent meg előttem, egy virággal kezében. Ez azt mondá, hogy tudtomra adandja, mi bánt? s intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve, hogy szivem fehéredni kezd; ha egészen fehér leend, akkor én meg vagyok halva; az Amshaspands azt tanácslá, hogy ha meg akarok gyógyulni, kerestessek egy olyan virágot, minőt ő kezében tartott, csupán annak illata lesz képes megorvosolni.

– S minő volt azon virág?

– Hosszú sötétzöld szárára lilaszín sisakok voltak feltűzve, s midőn e kis sisakokat felfordítám, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.

A király és bölcsei nem nagy botanicusok lehettek azon időben, mert minden kutatásaiknak sem sikerült a Shirintől kivánt növényt feltalálni.

Ez lett utóbb az ötödik óhajtás, melyet Ferhádra kelle bízni.

Ő elvándorolt a Taurus hegyekig, ott meglelé a jól ismert Anthorát, elhozá azt a királynak, ki látva a fürtösen lecsüggő kék sisakokat a kettős galambokkal, megrezzenve hallá a művész intő szavát:

– Ez volt az ötödik kivánat, most csak kettő van még hátra.

A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha őt látta, s összehasonlítá szobrával; – a szobor oly életteljes, s a hölgy maga oly holthalvány.

Egész éjjel hallá a hölgy fájdalomédes énekét, ha erkélyén kidűlve néma kertjébe lenézett.

– Miért énekelsz versenyt a csalogánynyal, oh lelkem hölgye? kérdé a király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a lehellet is összezúzza.

– Most csak még a csalogánynyal, nem soká a szellemekkel; felelt az epedő asszony, és mosolygott; – a király sírt.

– Mért beszélsz a szellemekről? A szellemek hideg lények.

– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak, hogy menjek velök. A rózsa levele földre hull, de illatja felszáll az égbe.

– Mért vágyódol az égbe tőlem? mi van ott, a mit én nem adhatok?

– Minden más ott, mint a mi itt van. Napnak nincs ott éjszakája, örömnek, kéjnek bánata. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket susognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék virágok csengetyűi, mik úgy néznek reám ébren, mint megannyi tündérszemek. Oh a tündérek oly szépek; öltönyük ködből van szőve, lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben, pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő hajfürteik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam őket fürödni, a tó felszine be volt hintve aranyporral, mely nem ült le a fenekére, hanem fenmaradt a vizen; úgy híttak maguk közé, már velök mentem repülve, a midőn felébresztettél. Oh teremts nekem egy ily tavat, melynek tükre aranynyal legyen behintve.

A király elszomorodott. Aranyja volt neki elég, egész folyókat volt képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leült a fenékre. Hiába törték oly finomra, mint a lisztláng, a pehelykönnyű aranyfüst is leszállt a víz fenekére, senki sem birta kitalálni a tündéraranyat.

A király remegve és remélve hivatá Ferhádot. Remegett, hogy hátha teljesítendi az óhajtást, de remélte, hogy az most lehetetlenné vált.

Ferhád meghallá a kivánatot, kiment a behistani virányokra; összefogott egy millió aranyszárnyú lepét, s azoknak fényporával behinté a kert kisded tavát, – és ime az arany fenn úszott a víz szinén.

– A hatodik kivánság is teljesült, szólt a szobrász a a királynak. Csupán egy maradt még hátra, az utolsó egy kivánság.

A király reszketett Shirinért, félté őt a szobrásztól, kinek esküvel igérte, és féltette a haláltól, kitől nem tudta megvédni.

A szépek szépének szivében emésztve égett a szerelem, de az nem parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjuért, ki szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat követett el imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyeért; s mig az ifjú hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával kezében édesbús dalokat énekelt, mik fájdalomban és szépségben a csalogányéval versenyeztek, titkon szivében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban viszhangot szokott rá adni?

Csak egy kivánság volt még hátra, és ők egymásé leendettek. Shirin nem is álmodá, hogy mind azon óhajtás, a mit ő lehetetlenül kigondol, annak vállaira roskad, ki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondá a királynak, arczán örök epedéssel:

– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a nagy erdős Behistan mind elfogja előlem a hajnalsugárt, úgy szeretném, hogy ha e hegyen keresztül egy út volna merőben keresztülvágva, hogy a mint feljön a nap, annak tulsó végén első sugarát megláthatnám.

A király szabadon lélegzett. Előhivatá Ferhádot, s diadalmas arczczal mondá:

– Halljad Shirin hetedik kivánatát. Ő a felkelő napot óhajtja látni palotája ablakából; e végett egy utat kiván keresztül vágatni a Behistánon, hogy annak tulsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj, teljesítsd.

– Oh Shirin! sóhajta búsan a szobrász, s vette kalapácsát és ment, az emberek utána néztek és kaczagták.

Nemsokára viszhangzottak a kalapácsütések Dasztadzserden a szobrász megkezdett munkájától. Mintha óriások dolgoznának rajta, megfoghatlan erővel haladt a mű, hegyek omlását, sziklák szakadását lehete hallani mindennap s ha estenként a királynő palotája tetejére kiült, midőn körül csöndes volt minden, hallá, mint távoli kisértethangot, a csengő kalapácsütést s minden ütés után e kiáltást: oh Shirin!

Ott dolgozott Ferhád éjjel nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség emberfölötti erőt adott neki. A legmerészebb eszmét, mit más kigondolni félt, ő kivitte, a behistani átvágás mindig tovább-tovább haladt, s a szobrásznak nem volt elég, hogy műve nagyszerű legyen; még széppé is tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé oda véste Shirin arczát, szobrait, a hogy az szivében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal koszorúzva.

Így támadt a két bolthajtás, mely maig is épen megvan, és a többi képek, szobrok, a mély kivágás oldalán, miket köröskörül benőtt a zöldelő folyondár.

Ben Mohamed al Kazvini azt mondja e remekműről a «teremtés csodájában» (adsaib al mathlukat), hogy a világ szobrászai mind bámulva jöttek ide, Ferhád műveit csodálni.

A mű ellenállhatlanul haladt, s már végéhez közelíte; Kosru kétségbe volt esve. Látta, hogy elveszti Shirint, mert ellenének hatalma nem emberi erő.

Kész lett volna már Ferhádot esküje ellen megöletni, biztatta is embereit; de ki merte volna azt elvállalni? ki merne egy őrültet megölni? Az őrülteken Isten keze van, bennök idegen, ismeretlen szellem lakik, ki merné e szellemet kardja hegyével onnan kizavarni?

A zsoldosok közt nem akadt Ferhádnak orgyilkosa.

A mire férfi nem találkozott, arra volt vén asszony.

Élt Dasztadzserben egy vén jóslónő, Omaya; száz ráncz arczán, száz bűn lelkén. Ez megtudva a király titkos bánatát, oda ment hozzá egy napon s felajánlá, hogy ő megöli Ferhádot.

A királyt visszarezzenté a lélek. A bűn elől, melyet keresve keresett, visszadöbbent, midőn az magát jött ajánlani.

– Esküm tiltja, hogy őt bántassam; – szólt elutasítva a nőt.

– Én nem fogom őt bántani, sem fegyverrel hozzá nem érek, sem mérget italába nem töltök, sem varázsló szóval meg nem rontom, – mégis el fogom őt veszteni.

– Akkor ám tegyed, szólt a király, s útjára bocsátá a nőt.

Omaya kiment a Behistan hegyek közé, és felkeresé Ferhádot.

A szobrász épen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél kiáltva: oh Shirin, Shirin! A viszhang utána sohajtá: Shirin, Shirin!

Omaya megállt a bércz alatt és felkiálta Ferhádra:

– Ah Ferhád, minő jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod, midőn ő már tizennégy nap óta halva fekszik, s a király és az egész udvar régen gyászt viselnek érte.

Ferhád, mint a villám ütötte sas, összerogyott e szavakra, kalapácsát elhajítá, s maga is utána hullott le a száz ölnyi magasból, s ott, halhatatlan művei csarnokában lehelte ki forró lelkét.

Azon éjjel nem hallá Shirin többé saját nevének viszhangját.

Másnap kérdé, hogy miért nem folytatják a Behistan áttörését?

– A művész, a ki hozzáfogott, belehalt, mondának neki, éjjel leesett a szikláról, s nincs a ki megkezdett művét bevégezni merje és tudja.

Shirin hervadtan hajtá le szép fejét keblére.

– Elmegyek a tündérekhez… susogá kinszenvedt arczczal.

És elment a tündérekhez…

Harmadnapra megszünt élni. Elment oda, hol a napnak nincsen árnya, az örömnek búbánata; hol a csengő virág nyilik, hol a tündérek lejtenek, s fürödnek aranyos tóban; hol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Ferhádot is s azóta nem szünt meg boldog lenni.

A rózsa levele a földre hullt, de illata az égbe szállt.

A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt Ferhád mellé, egyiknek sírjára ültettek fehér rózsát, másikéra piros rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyiljék azok fölött, kik a szerelemért haltak meg.

A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatá el a gonosztevő Omayát, a ki mindkettő halálát okozta, s tüskét vettetett föléje.

Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatá fel, melyet róla neveztek el, s gyakran édes csalódással merenge rajta, gondolva, hogy ott mostan Shirin fürdik.

* * *

Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babylon és Persepolis és Ktesiphon omladékit benőtte mind a vad bokor. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül halt meg, futva ellensége elől, ledöfve ön fia orgyilka által, kiben a sassanidák hatalmas faja kiveszett.

Minden elmult, csak a mi Ferhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt meg.

A «paradicsom» elvadult; benne csak egy gránátalmafát őriz még a nép. Ez Ferhád fája volt, melyről kalapácsa nyelét vágta, s mely kihajtott, a hova lehajítá; a ki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.

A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s a «szép Shirin» szobrát maig is felkoszorúzzák, midőn azon ember-idom sincsen többé.

A Takhti-Bostan rovatkait, a behistáni faragványokat benőtte a zöld fű és moha; – mesze földről jőnek néha idegenek, kik bámulva szemlélik, mit tehet e három embereken túli erő: – művész, – őrült, – és szerelmes? –