A VARCHONITÁK. (continued 2)

– Nem óhajtom azt tudni.

– E hölgyet szeretned kell viszont.

– Emberi hatalom alatt áll-e a szerelem?

Dalma büszke öntudattal mondá, keblére téve kezét:

– Van, a ki szivéből ki tudja tépni a szerelmet.

– De nem volt soha, ki azt idegen földbe tudta volna átültetni.

– Neked tudni kell: e nő ama királyleány, kit nekem menyasszonyul hozának.

– Értelek! kiálta fel Elemér.

– Akkor megöltél, hogyha értesz, szólt Dalma elfordítva égő arczát. Mondd, hogy engedelmeskedel.

– Egy egész világrendszert bontasz szét szivemben! sóhajta Elemér fájdalmasan.

– Ah! azt hiszed, hogy csak neked van szived?

– Ne lett volna soha! oh így belső seb által vérzem el.

– Sebet vágnak a fán is, midőn új ágat oltanak bele. Ez a leány téged szeret.

– Azért temessem el?

Dalma indulatosan kiálta fel: Ha értesz és mégsem értesz, akkor rosszabb vagy nálamnál. Pedig jobbnak kell lenned, mert erősebb vagy.

Elemér fájdalomteljes lemondással nyujtá kezét.

– Tégy velem, mit kivánsz. Én kész vagyok.

Dalma megragadá hévvel az ifju jobbját s némán megszorítva azt, felmutatott az égre.

– Mit mutatsz ott nekem? szólt búsan Elemér.

– Jutalmadat… susogá Dalma szellemcsöndes hangon.

S azzal a mellékterembe sietve, elévezeté a várakozó leányt.

Halila elpirult és reszketett, midőn Elemért meglátta.

– Oh Dalma, én reszketek előtte, szólt, arczát annak keblére rejtve.

– Ilyenkor legszebb a nő. A szemérempír legbájolóbb szine az arcznak. Elemér! vedd e gyöngéd kezet.

Az ifju visszafojtá keblében indulatait s elfogadá a leány remegő kezét.

– Vőlegényed kissé szomorú fiu, szólt Dalma mosolyogva. Te rajta légy, hogy felvidítsd. Szive nem nyilt meg nő előtt soha, te azt tedd, hogy utánad bezáródjék. Csupán álmok szokták őt háborítni, te tedd őt boldoggá, hogy ne álmodhasson. Igérd meg nekem, hogy boldoggá teended őt.

A leány zokogva hajolt Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt közel.

– Most menjetek. A Tula-szigeten ismered rejtett mulató-lakunkat, ennek magányában töltsétek boldogságtok első havait. Disabul ne aggódtasson benneteket. Elemér, jusson eszedbe, hogy a kit kezedbe adok, ez üldözött angyal, kit csak te menthetsz meg ördögeitől, s ki téged Istenként imád.

– Ha védeni kell, védeni fogom, szólt ez keserű nyugalommal.

– Most távozzatok a palota rejtek-ajtaján. Röviden bucsúzzatok. El, el!

– A viszontlátásig! rebegé Elemér bánatosan.

– Soha! sóhajta Dalma.

– Légy boldog örökre; szólt a leány, megcsókolva kezét.

Dalma szomorúan tekinte utánuk.

Míg lépteik hangzottak, hallgatózott, s midőn nem hallék többé semmi, akkor lerogyott térdére, s arczát ágya leplei közé takarva, sírt keservesen: «Soha sem látom őt többet!»

A könyek elolták a fájdalom tüzét. Azután megnyugodva kelt föl.

– Meg vagyok mentve, suttogá magában. A szív jéggé fagyott. Megszabadultam azoktól, a kik üldöznek és megszabadultam attól, a ki szeret. Atyám! ott a magas égben. Elégült vagy-e velem?

E pillanatban hivatlan látogató zavará meg a chagánt.

Kubláj tolakodék elő, mosolygó pofával kérdezősködve Dalmától menyasszonya felől. Dalma keserű boszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb fájdalmai közepett háborítá.

A boszú kifejezése lassankint gúnyos kárörömbe ment át tekintetében.

– Vágd le szakállodat, emir s tipord a sárba, szólt neki gúnyolódva. A leány, kit számomra menyasszonyul hoztál, míg én nem tartám rajta szemeim, vezéremmel, kit még apja udvaránál megszeretett, megszökött.

Kubláj megnémult, mint kit kővé változtattak.

A Tula szigetén, magas nyírfáktól árnyékozva állt azon kis csendlak, melybe Elemér Halilát vivé.

A sziget mellett el lehetett hajókázni, a nélkül, hogy e lakot valaki észrevegye. Valami szent tartózkodás tilta mindenkit ott kikötni. A hagyomány szerint ott voltak eltemetve Bertezena hamvai, s ott szoktak a fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély idején tanácsot kérnek tőle.

A magányos lak egészen fából volt épülve, kivül barna diófával kirakva, magas ereszeit czédrusfa oszlopok tarták, miknek kigyós tekervénye szent mondatokkal volt beirva, a falak belseje simított tarka gyökérfából; az ajtók tábláiba csaták és áldozatok képei faragva. Köröskörül a vadul összenőtt lombok szentséges sötétje.

Két hó mult azóta. A rejtett lak ajtai nappal mindig zárva voltak, csak midőn feljött a hold, s a magányos sziget fái susogtak az esti széltől, lehete látni a széltől félreingatott lombok között megnyilni egy ablakot, melyen halvány arcz nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér női alak suhant ki, félve és futva.

A hold ismét úszik csendesen a felhők fölött, el-elbujva, s átragyogva; a vizen egy keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi ül benne.

A sziget-parton kikötnek. A hajós megállítja társát.

– Uram, nem kellek tovább?

– Akár elveszsz miattam.

– Örömest szolgálnék még, mert jól fizetsz.

– Első vagy a varchoniták között, a ki úgy szereti a pénzt.

– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált meg. Ha megfizetsz érte, még az ő sírját is megmutatom.

– Nincs rád több szükségem.

– Talán mégis. Megfizettél, hogy beszéljek, most már fizess meg, hogy hallgassak.

– Valóban. Most juttatod eszembe. Fogadd ezt, hogy hallgatni tudj.

A hajós tenyerét nyujtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt sziven üté, s melytől örökre megtanult hallgatni. – A férfi az erdő sűrűjében tünt el.

A hold fénye besütött a rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok levelein. Benn egy halvány, megtört férfi alak járt, egy gyönge nő karjára támaszkodva, sápadtan, mint kisértet.

A holdfény úgy illik mindkettőjök arczához.

– Jer, ülj e kerevetre, szól Halila. Hajtsd fejedet vállamra, kezedet add kezeimbe.

A férfi bágyadtan hanyatlik ülőhelyére, szép arcza elhervadt, szemeiből kiégett a tűz, homlokát nem emeli többé oly büszkén.

– Erőtlen vagyok ugy-e bár? szól reszketeg hangon; kezem hideg mint a jég, s fejem forró mint a tűz. – Szegény nő!

– Miért sajnálsz engem? Én boldog vagyok, hogy ápolhatlak.

– Menyasszonyéjed óta szüntelen. Elhervadtam, mint a letört galy. Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért. Te is együtt hervadsz el velem. Jobb sorsot érdemelnél.

– Ne csüggedj. Még leszünk boldogok, szólt a nő, de ajkai rebegése tanusítá, hogy zokogását alig birja visszafojtani.

– Gondolod? Gyógyított valaha iraló hasonló betegséget, mint az enyim?

– A vén jós ott a sziget alatt azt mondá rólad, hogy tested ép.

– Hanem lelkem beteg, ugy-e? Azt elhallgatá. Tehát meg fogok gyógyulni nemsokára?

– Még az éjjel igérte, hogy fájdalmaidtól megszabadulsz.

– Még az éjjel; sóhajta Elemér és gondolá, hogy akkor azután vége lesz mindennek.

A halál sejtelme csalhatatlan.

Elemér szomorúan tekinte Halilára s megsajnálta a szegény nőt, és azt gondolá, hogy ne legyen ott, midőn meg fog halni.

– Jó nő. Tehát a vén jós azt igérte, hogy számomra gyógyfüveket fog küldeni?

– Még az éjjel kell értök mennem.

– Miért éjjel?

– Tudod, hogy nappal félve hagyhatom el rejtekünket.

– Úgy, igaz: hisz mi titokban élünk itt. Senki sem izent, senki sem keresett, mióta itt vagyunk?

– Nem vettem észre.

Élve temettek el, gondolá Elemér búsan. – No, jól van. – Nemsokára megszolgáltuk a sírt. Ott is jó lesz feküdni. – Tehát menj a vén jóshoz derék nő, s aztán megjőjj hamar. El ne feledkezzél, ha a szent fákhoz jutsz, értem imádkozni.

– Minden gondolatom imádság te érted.

– Köszönöm, köszönöm. Hadd megcsókolnom kezedet. Arczodat ne! Elhervadna lehelletemtől. – Te áldott teremtés. Ki véd meg téged, ha én nem leszek? Eredj, – eredj.

– Könyezni látlak, ha visszatérek, mosolyogni lássalak.

– Szegény asszony. Ez minden boldogságod. Könyem, ha távozol, mosolygásom, ha jösz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, a hogy meg voltál átkozva eddig.

– Akkor téged kell meggyógyítnia, szólt Halila érzékenyen karolva át hervadó kedvesét.

– Megállj még, úgy fázom, úgy reszketek. Hiába takargatsz. Perzsia minden préme sem melegít fel engem. Add ide kardomat. Ne kérdd: minek? Jól esik, ha megtapinthatom vasát.

Halila oda nyujtá a kardot. Elemér lázas örömmel szorítá ezt szivéhez.

– Igy, most már nem reszketek.

A varchonitáknál ősi szokás volt, hogy mikor a férfi haldoklott, mellé fekteték a kardot s azzal együtt temették el. Elemér előre gondoskodott magáról. Azután gyöngéden megsimogatá Halila fürteit: «vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog örökre.»

– Miért mondod «örökre?» kérdé a nő keserű előérzettel.

Utolsó áldása volt az neki.

– Isten veled, susogá, még egyszer megszorítva kezét.

A nő megcsókolá hideg homlokát.

– Míg visszatérek, álmodjál édesen. Bennem minden érzés azt súgja, hogy te újra felvirulsz. Én boldog vagyok, ha arczod láthatom s álmaid felett virrasztani nekem mennyei üdv. Mielőtt a gönczöl elfordulna, visszatérek s a hajnal új napot hoz.

A nő eltávozott, csókot és könyes pillantást vetve vissza a küszöbről.

– Több hajnal nem jön föl én reám, sóhajta Elemér. Légy boldog örökre! suttogá, midőn az nem is hallhatá már.

A hold méla fénye szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül a padozatra. Elemér ábrándozva, álmodozva maradt ott magában, s beszélgetett, vagy tán csak álmodott, s azt hivé, hogy beszél.

– Ketten maradtunk ismét: te és én. Mit akarsz? Hová csalogatsz? Ha nem vagy élő lény, miért jelensz meg előttem? Miért lopod ki belőlem a lelket? Miért mosolyogsz rám? Itt és ott, és amott és mindenütt, a hova nézek, előttem állsz. Látlak, kezedet szorítom, arczodra nézek, hallom hangodat, beszélek veled. És még sem vagy senki. Nem látja más alakodat, csak én… ülj mellém… A sírba is velem fogsz-e jőni?… Hm, tudod, mit gondolok most? Ha e perczben, a hogy így keblemen fekszel, e kardot itt a te és az én szivemen egyszerre keresztül ütném, hogy soha el ne válhatnánk egymástól! Mit szólsz hozzá? Azt nemde, hogy kezemet nem birom megmozdítani. Már félig álmodom és nem tudom magamat ez álom ellen védni. Azt hiszem, hogy látok, mozgok és beszélek, pedig szemem zárva van, ajkam néma, kezem mozdulatlan. Jól tudom, hogy ez álom és nem tudok belőle fölébredni! oh ez érzés öl meg engem! Látod ha élő lény volnál, milyen boldogok lehetnénk együtt, míg most meg kell ölnöd, hogy olyan lélekké tégy, miként magad… Te is szeretsz nagyon: oh jól tudom én azt. De egyre nem gondoltál. Hátha neked itt kell maradnod, míg én tova szállok? ugy-e, hogy elkomorodtál?… Sirsz?… Nos, miért nevetsz megint? Ah értelek, ha én meghalok, te is meg tudsz halni, s akkor mindketten egy helyre megyünk… Tehát a szellemek találkoznak a túlvilágon! úgy boldogság meghalni… Te is vágyódol oda? Ez örök álomországba, ott leszünk. Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet, te is utánam jösz. Addig én elkészítem a vőlegényi sátort, napsugárból, szivárványból, éjszakfényből, fellegborulásból… Ott fogunk lakni örökké… ott fogunk örökké álmodozni, ott megmondod nekem, ki voltál itt e földön? ott el nem válunk egymástól soha.

Elemér teljes gyönyörrel emelé föl álommosolygó arczát, s tagjai reszkettek a kéjtől, mely lelkét elfutotta.

E perczben halkan felnyilt a hajlék ajtaja, s a küszöbben megjelent ama férfi, kit a megölt hajós a szigetre hozott.

A jövevény csöndes léptekkel járult az alvó ifju elé. Meglátta, hogy milyen halvány. A láz gyötörte épen.

– Valóban sápadt fiu, dörmögé az idegen. A szerelem megárthatott neki. Alszik, mosolyog, álma nyugtalan. Szerelemről álmodik. Ijedtségre fog ébredni.

Ezzel halkan oda vivé jéghideg kezét Elemér arczához, s végigsimítá rajta.

Az ifju felriadt az ellenszenves érintésre.

– Ki az? mit akarsz? kérdé az előtte álló alaktól.

– Ha megmondom, hogy ki vagyok? megtudod, hogy mit akarok, felele, s leereszté hosszú köpenyét. Az én nevem Kubláj emir.

Elemér meg sem indult e szóra, keserű mosolylyal mondá:

– Ismerlek. Megtudtad, hogy haldoklom, s eljöttél, hogy meglásd, mint mulok ki?

– Áldom a sorsot, hogy nem halálod után jöttem.

– Miért?

– Mert akkor nem ölhetnélek meg.

– Balga ember. Tehát dicsőséget akarsz abban lelni, hogy egy haldoklót megölj, ki félóra mulva ugyis meghalt volna?

– Az az utolsó csepp véred kell nekem, mely még ereidben tévelyg! Te nem tudod, mit cselekedtél, midőn a király leányát elszöktetéd. Disabul országát vesztette e miatt. E leányt Dalmának kelle nőül venni, s ha ez úgy történik, akkor tudva leend, mit másként bebizonyítni nem lehet, hogy Dalma nem férfi, hanem leány!

Új nap gyuladt egyszerre Elemér szivében. Örvendetesbet nem mondott neki soha senki, mint halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától emelkedék fel ágyáról.

– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis! – Világ derül agyamban!… Most látlak utolérhetlen nagyságodban, oh én bálványom. Most már százszor kedves előttem a halál, mert várhatok rád a túlvilágon… Imádlak… Lelkedet bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett mindenütt, a te arczod volt az, mit előttem láttam… Tégedet igért a sors nekem… Az igéret nem e világra szólt… Lesz hát szebb világ.

– Azt meglátod azonnal! szólt Kubláj, kihúzva kardját. Hajtsd meg fejedet.

Elemér egyszerre büszkén egyenesedett föl. Visszatérő lelke még egyszer arczába és szivébe hajtá vérét.

– Mikor hajtotta meg nyakát nemzetembeli férfi a halálcsapás előtt? orozva jöttél ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva is oroszlán s szemedbe néz és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá rejtett kardját, megvillantá azt a holdsugárban, kényszerítve ijedten visszaszökni orgyilkosát, ki magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé tekinte.

– Jőjj. Látod, hogy én nem mehetek; hivá Elemér, félkezével széke karjára támaszkodva, míg a másikkal kardját emelé.

Kubláj óvatosan közelge vissza, a két kard előbb halkan csattant össze, a viadal mindig hevesebb lett. Az aczélok szikrákat hánytak a holdsugárban, végre Elemér egy utolsó csapást mért ellenfelére, mely ha azt megéri, ránézve is utolsó leende.

Kubláj ijedten ugrott félre, s tétovázni látszott.

– Pihenj meg, szólt gúnyosan Elemér; várd el, míg a halál önkényt elejt, akkor jőjj nekem. De míg egy ízem mozdulni tud, addig ne közelíts, mert vezetőnek küldlek a másvilágra!

Kubláj nem merte őt megtámadni többé. A hős azonban érzé, hogy szive mind lassabban dobog. Vége közel volt már, csak nehány lélekzete lehetett még hátra. Elemér ezt visszafojtá. Úgy akart meghalni állva, karddal kezében, hogy ne vegye észre e gyáva, midőn keble utolsót dobban, hogy ajka csukva legyen, szíve meg ne mozduljon, midőn kebelébe ütendi vasát… «Oh Dalma szeretlek!» sóhajtá még egyszer, s azzal összerogyott.

Kubláj fogait csikorgatá, hogy vér nem jött döfés után a sebből, melyet a haldoklón ejte, s arczán egy torzvonása sem volt a fájdalomnak utána.

Azzal ördögi vérörömmel foglalta el a holt ifju helyét, s annak karszékében ülve várta, míg Halila visszaérkezik.

A nő gyorsan járt, imádkozott a szent fák alatt, felkereste a jóst, az gyógyszerül egy tubafa-ágat adott neki férje számára. Halila, mintha sejtené, hogy e fa lombjai csak a holtak számára zöldűlnek, az útfélen saját maga számára is szedett gyógyfüvet – haláladó bürköt. Igy jött aggodalomtól dobogó szívvel a kis hajlékba vissza, s még a küszöbben susogá:

– Elemér! Jó férjem… Alszol-e? s oda simult és kezét kinyujtá a kereveten ülőé után.

Azon perczben fölemelkedék az emir, s fagyos gúnynyal kiálta:

– Nem alszom.

Halila hátratántorodék, a szó elhalt ajkán.

Kubláj fenyegetőn húzódott közelebb hozzá:

– A férj itt fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem óhajtod-e, hogy a tieddel egyesüljön?

Halila e pillanatban azon ritka nemével a lélek jelenlétének, mely az őrültség rettentő határán szokott megjelenni, ismerős mosolygást kényszeríte arczára, s kezét nyájasan nyujtva Kubláj elé, nyugodtan szólt:

– Hozott az ég!

Kubláj megütközve tekinte a nő szemébe.

– Te engem üdvözölni mersz. Megcsalhatni vélsz-e?

– Üdvözöllek, mint megszabadítómat. Ez ember erővel rabolt el engem.

– Könnyű volt ott a győzelem, a hol nincs ellenállás. Te azonban nagy könnyen hozzá szoktál szerelméhez.

– Mondd: gyülöletéhez. Nem férjem: tömlöczőröm volt nekem, nem gyöngédség: kinzás, üldözés, keserv volt, a mit nála találtam.

– Értetlenül beszélsz. Ha gyülölt, miért rabolt el?

– Te nem értesz mindent. A chagán meg akart tőlem menekülni, mert ő is mást szeretett.

Kubláj meg volt lepetve. Kénytelen magában elismerni, hogy e nő igazat beszél, mert azt is tudja, a mit ő csak sejtett.

– Tehát a chagán maga szöktetett el vele? Hanem ő örömest ráállt erre, mert szerelmes volt beléd; nem volt-e az?

– Ő is mást szeretett. Én csak foglya voltam.

– Mást? Nem tudtad meg, hogy kit?

– Álmaiban sokszor beszélt elérhetetlen tündérképekről.

Kubláj összeveté azokat, a miket Elemértől hallott s gyanuja mindig erősebb lett, hogy Dalma őt szerette és szeretteték általa s tudá bámulni azon női szivet, mely ennyi lemondásra képes.

– És te miért nem iparkodtál innen megszabadulni?

– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem, s ime láthatod, hogy nálad nélkül is meghalt volna.

– Mit beszélsz?

– Lassan ölő mérget kevertem étele közé… suttogá Halila, de meg is állt, hogy magában bocsánatot kérjen Istenétől e hazugságért, melytől lelke visszaborzadt. Oh mely örömest halt volna meg vele együtt; de most apja vére lángolt fel szivében s föltevé, hogy élni fog.

Kubláj hitetlenül rázá fejét.

– Im lássad, most is bürköt hoztam a parti ingoványból, míg ő aludt, és e tubafa-gally is számára van letörve.

Kubláj csodától elfogva kiálta fel:

– Astarothra! e nő nagyobb ördög, mint maga Astaroth! Egy gondolatom támadt. Én meg akarom tudni, ki volt e férfi rejtélyes kedvese?

– Miként?

– A varchonitáknál ősi szokás, hogy ha valakit meggyilkolnak s gyilkosa nem ismertetik, a holttestet a legközelebbi rokon ravatalra fektetve viszi a chagán elé, s felhivja mindazokat, a kikre gyanuja van, hogy kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem vétkesek. Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos tette rá kezét. E törvényszék a Zomotor, a halálujítás. Te elhozod a chagán elé a halottat. Én balfelől állandok trónja mellett, hogy arczát szemlélhessem. Minek örülsz?

Halila nem birta arczán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szivében támadt.

– Azon örülök, viszonza, hogy az is ott leend, a kit gyülölök.

– Te is, a hulla is fátyollal lesztek letakarva; a vérehagyott tetem senkinek sem leend árulója, a holt arczát nem látandja addig senki, ekkor egyszerre felrántod róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese volt, nem fog-e magáról elfelejtkezve rögtön oda rohanni hozzá s ha el tudta titkolni szerelmét, lesz-e elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?

– Valóban el fogja árulni magát, szólt elgondolkozva tervén a nő.

– Kezet reá, szólt Kubláj örömmel.

– Kezeim között tartom őt; suttogá Halila.

– Kit?

– Azt, a kin boszút akarok állani, szólt a nő, megrázva Kubláj kezét, ki nem vette észre azt a fenyegető villámot, mely e perczben a hölgy szemeiből feléje lobbant.

Apja vére lángolt fel a nő szivében.

V.

A honalapítás ünnepére összegyűlt szent berkeiben a nemzetnek színe, java.

Azon napok emlékére volt ez ünnep szentelve, mikor még a varchoniták szegény rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen elnyomó számára kovácsoltak kardot, lánczot önmaguknak.

Saját kezüktől elejtett vadállatok bőrébe öltözve jelentek meg a férfiak, saját kezükszőtte öltönyökben a nők, mint egykor Bertezena idejében; így állt Dalma is közöttük, vállain fényes párduczbőr keresztülkötve, mely gömbölyü vállát és karjait engedé láttatni, miknek gyöngéd idomzatán minden mozdulatnál kitünt a férfi-erőre szoktatott izmok játéka.

A hölgyek szemérmesen tekintének daliás chagánjuk alakjára, büszke önérzettel a férfiak. És Dalma elpirult, érezve, hogy termetére férfiak tekintete van függesztve.

A vezérek üllőt, kalapácsot és vasat hoztak elő, Dalma izmos kezébe fogá a nehéz pőrölyt, s a nép színe előtt a szikrázó vasból kardot kovácsolt, egyet azok mintájára, mikből négy ér fel egygyel, s azt fölemelve, fogadást tőn, hogy Bertezena utódait nem engedi rabszolgákká lenni soha.

Szemei könyeztek, midőn beszélt, a nép azt hivé: örömkönyek.

Ekkor nyakába akaszták a fejedelmi kaczagányt s egy magas fatörzsre, mint trónra, felültették. Hasonló trónról osztá egykor Bertezena parancsait.

A nép választottai tisztelegve járultak eléje. Jött legelőbb hét agg rhabonbán, s a legvénebb végig simítva ősz haját, szólt:

– Üdv neked, oh Dalma, ki megtartád, a mit apáid szereztek, lásd hazádat felvirulva és légy áldott. Boldog, a ki alattad születik, s boldog, a ki alattad hal meg. Élj sokáig.

A hét vén rhabonbán elvonult, jött utánuk hat vezér: – a hetedik, a legifjabb, nem volt ott. Senki sem tudta, hová lett.

Pedig neki kellett volna elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb vezér monda el:

– Üdv neked, oh Dalma, ki népek urává tetted nemzetünket, légy erős, légy hatalmas, három tenger legyen országod határa, s az egész ég legyen boltozatja. Élj dicsően és sokáig.

A nép azt hivé, Dalma örömkönyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy e szókat Elemér szájából kellett volna hallania.

A vezérek után jött hét ogur nő, tisztes, komoly arczú hölgyek.

– Üdv neked, oh Dalma, szólt az első, ki határainkat megvédted vad ellenségtől s boldogságot és jóllétet árasztál tűzhelyeink körül. Légy oly boldog egykor, mint mi mindnyájan vagyunk. Láss örülő családot magad körül, délczeg fiakat, szelid leányokat, kikben tenmagad légy megdicsőülve. Élj sokáig.

Dalma keserüen tekinte a szónoknőre, ki oly szomorú gúnyt monda reá áldásképen.

Hét fiatal szűz jött ekkor elő, vadrózsával s liliommal koszorúzva. Pirulva, pihegő kebellel járult elé a kiválasztott hajadon, nem mert reá feltekinteni, midőn rebegő hangon szólt:

– Légy áldva, oh Dalma, ki bennünket hazát szeretni tanítál, szerelmedért jutalmazzon szerelemmel a sors, mindenkitől légy szeretve s legjobban szeretve egytől.

Dalma kezeibe rejté arczát.

Végre hét kisded jött elő. Kis vezérök bátran állt a chagán elé s elmondá rövid üdvözletét:

– Üdv neked, Dalma! s magától utána tevé: «ha megnövünk, mink is veled megyünk a harczba!»

Dalma sóhajtva tekinte szét. Mindenütt örvendő arczok vették körül. A nép boldog volt és derült, a fák fel voltak koszorúzva, az erdőben elszórt sírok beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az áldás nem fogott rajta.

Majd jöttek a «hegedősök» húros hangszereiken nemzeti dalokat verve; megszólalt a koboz és tilinkó, s míg az ifju szittya leányok hőskölteményeket daloltak, körbe állt a fiatalság s eljárta a «dalitánczot». Az ifjak kezeikkel a csatát utánozva tánczoltak, közbe a hölgyek szelid éneklése zengett.

E pillanatában a közörömnek egyszerre szomorú kürthang rivallt meg a háttérben s míg a mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró gyászhangra, Dalma mellett egy baljóslatú hang szólalt meg:

– Ez a zomotor hangja.

A chagán megdöbbenve tekinte oda. Kubláj állt mellette, trónjára könyökölve.

A gyászhangok mindig közelebb érkeztek s nem sokára lehete látni a szekeret, melyen fehér lepellel leterítve s zöld gallyakkal körültűzve állt a gyászravatal, mellette földig lefátyolozott nő haladt.

A kikiáltó kürtjébe fujt és szólt:

– Dicső chagán és egybegyűlt férfiak! Ez előttetek álló gyász nő nevében tudtotokra adom, hogy e nő «tetemre hív» benneteket általam, melynek engedelmeskedni tartoztok haladéktalanul és ha az első vezér, vagy maga a chagán volna is, a kit e nő hivni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt sebére téve leesküdni a vádat magáról. Szent a törvény és áll mindnyájunk felett!

A férfiak néma főhajtással fogadák a kikiáltó szavát, maga Dalma is leszállt trónjából, inte a gyásznőnek, hogy hívja fel mindazokat, kikre gyanúja van.

Halila csendesen körültekinte sűrű fátyola alól; s a mint a férfiak egyenkint végig lépdeltek előtte, kérdezve: «van-e rám gyanúd?» némán inte nekik, hogy menjenek tovább.

Egyet sem hivott a hullához.

– Kire gyanakszol tehát jó asszony? kérdé Dalma, miután az mindegyiket elutasítá.

Halila ekkor megpillantá Kublájt a trón mellett s rámutatott egyenesen.

– Ő reá! kiálta Dalma megdöbbenve. Ő Disabul követe.

– Tudom. Felelt Halila kikelt hangon s újra inte Kubláj felé.

Ez düh- és félelemtől reszketve huzódék hátra.

– Ez asszony őrjöng! hebegé. Én nem tartozom törvényeitek alá.

– Törvényeink nem ismernek különbséget, szólt Dalma. Ha e nő gyanúja alaptalan s te ártatlannak érzed magadat, nincs miért rettegned; de ha bűnös vagy, itt vétettél, itt lakolsz meg.

– De e nő engem félreismer.

– Ismerlek jól, szólt közbe Halila. Magad megvallád, hogy te ölted meg férjemet; jer, tedd sebére kezedet, hadd szóljon a seb.

Kubláj huzódozva lépett oda s fogcsikorgatva sugá Halilának:

– Elárulál, de el fogsz veszni te is. Gondolj Astarothra.

– Mért nincs tíz életed, hogy férjemért áldozhatnám valamennyit.

– Legyen tehát, szólt Kubláj s kezét vakmerően a holt sebére tevé.

Mindenki elszörnyedve szökött vissza. A vér egyszerre elkezde felszökellni a sebből s elborítá a szemfedőt.

– Gyilkos! kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel.

– Te vagy e férfi gyilkosa? szólt Dalma szigorú hangon.

– Igen, én! Kiálta egyszerre vakmerően Kubláj, s lásd meg, ki volt az, a kit megöltem?

S ezzel felrántá a szemfedőt, mely alatt Elemér holtteste feküdt, hidegen, sápadtan…

Dalma, mint kit a villám ütött meg, rogyott össze a holttetemre, szívszaggató hangon kiáltva:

– Elemér! kedvesem.

– Hah! Fájdalmad elárult! harsogá Kubláj diadalmámában. Te nő vagy és e férfi szerelmesed. Trónod enyim.

– Tiéd a vérpad! szólt Dalma fölegyenesedve fájdalmas dühében. Nincs hatalom, mely megmentsen boszúmtól.

– Így! így! biztatá Halila, megfogva Dalma kezét, ne hagyd őt kezeid súlyát kikerülni. Törd össze, semmisítsd meg. Ölje meg a bakó, temessék el a hollók, sirassa meg a vihar, átkozzam meg én!

– Te nem parancsolsz e földön többé! kiálta Kubláj. Én ország, világ előtt vádollak, hogy nem vagy férfi, hanem leány s országod e miatt Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája. Tedd le fejedelmi pálczád.

– Fejedelmi pálczám e kard! szólt Dalma, fölemelve azon kardot, melyet az imént kovácsolt s miként egykor őse, Bertezena, épen úgy vágta ketté Kublájt, hogy két része jobbra balra hullott.

– És most – kardom mutassa meg: férfi voltam-e, vagy asszony!

Nehány hó múlva megkezdé Disabul tatár szövetségesével a harczot a varchoniták ellen. Dalma keresni látszott a halált, egyetlen jóltevőjét még e földön. Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban a sereg élén csatázva elhullott. Holtteste úgy elveszett, hogy senki sem talált rá többé.

Dalma halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestűl s elmentek jobb hazát keresni. Inkább elhagyták ősi országukat, mintsem rabszolgák maradtak volna benne.