FORTUNATUS IMRE.

I. KÉT KÜLÖNÖS VÉGRENDELET.

Történt az ezernégyszázkilenczvenkilenczedik esztendőben Magyarországon azon különös eset, hogy a fehérvári káptalan levéltárába két végrendelet tevődött le, melyekhez hasonlatost sem apáink nem olvastak, sem fiaink olvasni nem fognak soha.

Az egyik végrendelet származott Istenben boldogult néhai Perényi Imre ő kegyelmességétől, Magyarország nádorispánjától, kit a milyen büszke, fastuosus embernek ismertünk életében, nem kevésbbé olyannak találtunk holta után.

Kinek is végrendeletében ily dolgok foglaltatának:

– Hogy, a mely napon ő kegyelmessége meghalálozik, egy hét alatt az ország minden városaiban és falujaiban levő harangok meghúzassanak, – az ő holtteste az alatt bebalzsamoztatván, közszemléletre kitétessék, mely czélra ő maga minden utasításokat leirt a legfigyelmesebb pontossággal, milyen színű legyen a bársony szemfedő, mely a ravatalt takarja, s miféle angyalok legyenek azon himvarrással kiformálva? hány gyertyatartó legyen jobbról és balról? milyen sujtása legyen azon őrök mentéjének, a kik mellette fognak állani kivont karddal, s hány verset énekeljenek a kántordiákok a palotában, hányat a palota lépcsőin és künn az udvaron? Továbbá, hogy első napon csak egyedül a prælatusok látogassák meg holttetemeit, második napon a mágnások, harmadik napon az alsóbbrendű clericusok, negyediken a köznemesség rendei, s csak úgy nyittassanak meg az ajtók a misera plebs contribuens előtt, gondjuk lévén az ajtónállóknak rá, hogy senkit dísztelen öltözetben, avagy a sokaság között egy-egy zsidót be ne ereszszenek.

Hatodik napon azután a test az ország primása által beszenteltetvén, mely urak és meddig vigyék a koporsót vállaikon? hol és kinek adják ismét által? a templom hány vég fekete posztóval legyen behúzva? s a családi czímerek milyen ezüstfejű szegekkel legyenek a posztóra kiszegezve? továbbá, hány arany forintot kapjanak a testőrök? hányat a ministransok? hány dénárt minden koldus fejenkint? és hány rőf gyászt minden ember, a ki csak az utolsó tisztességtételen megjelenik és milyen nagy szál viaszgyertyákat? az előbbkelők sokszínűre befestetteket; – mind ez szép rendben és igazi keresztyéni előrevaló gondoskodással el volt számlálva.

Hanem a mit megütközés nélkül nem lehet hallanunk, ez azon rendelete volt az Istenben boldogultnak, miszerint ő iszonytató nagy vagyonát mind eltestálta az ország legnagyobb urainak és főpapjainak, legtöbbet testált pedig magának a királynak, azon feltételt kötvén végrendeletéhez, hogy holttestét maga a király a Dunapartig gyalog kisérje, a többi főfő urak pedig névszerint előszámlálva, a Dunán keresztül Pestváros korlátjaiig, a többi meg nem nevezett legatariusok pedig egész fel Zemplén megyében levő, általa alapított terebesi paulinus-rendű szerzet kolostoráig, a hol sírboltba tétessék s e közben mely falukban álljanak meg, hány mérföldet tévén egy nap, s minden falu előljárósága hány ezer lépésnyire jövén ki eleibe tisztelkedni, s hány arany forintot kapván ajándékba.

Ez volt végső rendelete az Istenben boldogultnak és nem hallik, hogy valaki a legatáriusok közül, bár csak egy is visszautasította volna e büszke föltételek alatt ajánlott hagyományt, sőt inkább mindenki iparkodott azt pontosan megérdemelni, még maga a jó emberséges Ulászló is.

Másik végrendelet vala az öreg néhai Kunhalmi Andrásé, – jól járt szegény, hogy meghalt, Isten nyugosztalja meg. – Életében szegény öreg úrnak úgy elvette az úr Isten az elmebeli tehetségeit, hogy már hajlott korában valami szép czigányleányba belebolondult s azt nagy vesztére feleségül el is vevé; a kis-tarcsai parochián esküdtek össze, a holott a plébános nem akarta rájuk adni az áldást, azt állítván, hogy a menyasszony nincs megkeresztelve és sem a hiszekegyet, sem a miatyánkot nem tudja. A minthogy igaza is volt. A jó András úr azonban nem hogy a pap vonakodásában Isten mutató ujját látta volna meg, sőt inkább kihányatta azt a parochiából, lévén Kistarcsa az ő allódiuma, s mindenestől kihordatva azt a határra, valami jött-ment kápsáló mendikást tett meg helyette; a miből aztán nagy per is kerekedett, felment a szentszékre, az országgyűlésre, még tán a király eleibe is. Szakadt-e vége valaha, vagy sem, azt már nem tudom. Elég az hozzá, hogy András úr csakugyan megesküdött a czigányleánynyal, még pedig, minthogy az ismerős urak közül egy sem akarta elvállalni a násznagyságot, az uradalmabeli ismaelita hóhér és a faluvégen dorombot csináló czigánykovács násznagysága mellett. Hogy az ilyen módon szerzett házasságon Isten áldása nem lehetett, azon nem kell csodálkozni. A világ sok mindenféle mendemondát összebeszélt, de a miket kár volna feljegyezni. Hogy az asszony boszorkányságot értett volna s ha akarta, ördöngős mesterséggel kicsinálta, hogy az ura semmit sem látott, hogy a legényeket a kulcslyukon eregette be magához, s ha ráolvasott a házra, az egész háznép aludt hetekig, míg csak föl nem ébresztette. Én bizony mindezeket nem hiszem. Nem kell az asszonyoknak boszorkányság ahoz, hogy az uraikat megcsalják, s ha egyszer az asszony kikapó, meg nem őrzi azt sem závár, sem lakat.

Elég az hozzá, hogy vége felé az öreg András úr annyira megzavarodott elméjében a sok házi viszontagság miatt, hogy egészen elhagyta magát, etetni kellett, mint a gyereket, elhitette magával, hogy neki se keze se lába nincsen; majd meg azon képzelődött, hogy ő egy török basa, kinek hatalmában áll minden leányt elrabolni a környékből, s aztán egyenkint ismét a tengerbe hányatni.

Végtére egy napon az ő hűségtelen felesége valami lókupecz szaraczénnal összeszerződve, végképen megszökött a háztól, melynek hírére az öreg urat rögtön megütötte a guta. Halála előtt néhány órával emlékező tehetségei némileg visszatérvén, hivatta a maga lekötelezett embereit, kik előtt szívének halálos keserűségében olyanforma végrendeletet tőn, hogy egyetlen fiának, ki első feleségétől születvén, Leventának kereszteltetett, oly feltétel alatt hagyja solymosi és kistarcsai roppant kiterjedésű uradalmait, ha az megvetve a háládatlan és csalárd asszonyi nemet, soha meg nem házasodik; a mely órában pedig azt cselekedné, veszítse el minden vagyonait s legyenek azok Szalkán Gergely uramé, kinek becsületes nevét úgy hiszem, híréből mindnyájan ismerjük, a kik pedig ennek híjával volnának, azok majd megismerendik később.

Hogy az ilyen Isten és természetelleni végrendeletet mily könnyű lett volna okosabb időkben invalidálni, az kétségbevonhatlan, mert egy az, hogy a hagyományozott uradalmak csak oly formán voltak keresményei András úrnak, hogy helyettük az ősi szántói és györöki uradalmait adta el, s így felőlök nem rendelkezhetett, más pedig az, hogy az egész világ tudta, miszerint az öreg úr saját elméjét rendbe szedni már régóta nem volt képes s csakis így juthatott eme háborgós gondolatra.

Ámde midőn e végrendelet tévődött, még akkor Leventa igen kicsiny fiu volt s jóformán nem is értette, hogy miről van szó, s jó szívénél fogva több szomorúsága volt apja halálán, mint végrendeletén, később pedig kiment az egész végrendelet a fejéből, s mire aztán ismét eszébe juttaták, már akkor sem mód, sem eszköz nem volt annak eltörlésére, de ha mindkettő lett volna is, nem volt törvényszék, mely az ügyet Szalkán Gergely ellen felvegye; mert nagyon szomorúan állának akkori időben Magyarországon az igazság ügyei.

De hogy mindeneket megértethessek, előbb a következő dolgokat kell elmondanom.

II. A ZSIDÓ ÉS FIA.1)

Még én emlékezem arra az elzárt városrészre, mely a Gellért- és a várhegy között egy félkörben hegyes sánczkarókkal s zsilipes gátokkal elkerítve, egy csoport sűrűn összetömött hegyestetejű házat foglalt magában, s melyet neveztek akkoriban zsidósornak.

Biz én nem igen sokat jártam bele; hála Istennek, mindig ki tudtam jönni a jövedelmemmel, s ha nem volt pénzem, összébb húztam a bocskorszíjat, s az én nevem soha sem állt a rováson. Mulatságképen pedig nem igen szokott az ember oda menni, csunya, szűk, tekervényes utczái szántszándékosan úgy el voltak hagyatva, hogy már a ki bele akart lépni, előre visszaijedt a mindenféle illattól, a házak mellett emberderékig nőtt a dudva, s a sikátor közepén soha sem száradt fel a sár, miután a lakosság minden vizet csak az utczára eresztett ki, mint szintén a szemetet, hamut és baromfitollat is csak egyenesen az ajtaja elé döntögette.

A házak ajtai maguk oly alacsonyak voltak, hogy termetesebb férfi csak megbukva juthatott rajtok keresztül, ablakaik közül pedig egy sem szolgált az utczára, csupán a padlásnak volt egy kirugó eresze, melyen egy kis lyuk volt fúrva, s ha valaki zörgetett az ajtón, ezen szoktak a háziak reá lenézni, ha vajjon «kapóhresz»-e vagy nem? ha nem volt kapóhresz, akkor zörgethetett itéletnapig.

Meszelve sohasem voltak e házak, sőt az volt az istenesebb, a ki mentül jobban be tudta hányni sárral és foltokkal az oldalát; a mi egyébiránt igen természetes következése volt azon félelemnek, hogy ha egy zsidónak gazdag híre futamodott, azt a magyar urak ki nem hagyták fogyni a kölcsönadásokból, soha nem látom fejébe; a nemes urak és a szegénység pedig, a hol elől utól kapták, megverték, megdobálták, sőt a mi nem egyszer megtörtént, a szomszéd városnegyedet lakó ráczok ki is rabolták, s megölték őket.

E végett mindenik csak azon volt, hogy külsőképen a legnagyobb szegénységet mutassa, nem lehete őket utczán másként látni, mint rongyosan, piszkosan, s a leggazdagabb Izsák nevű zsidónak, kiről az a hír szállt, hogy az egész háza fundamentoma aranyból van rakva, a rongyos háza tetején beesett az eső, s az ünneplő köntösén több volt már a folt, mint az eredeti thaby.2)

Magam is sokszor találkoztam ezzel az öreg zsidóval. Oly alázatosan köszönt mindannyiszor, s ha a familiájáról kérdezősködtem, azt felelte, hogy mind a fia, mind a menye földig hajolva köszöntetnek, az unokái pedig ezerszer csókolják a kezeimet; pedig tudom bizonyosan, hogy soha híremet sem hallották a jámborok.

A fia, Salamon, mintegy huszonkét éves lehetett ez időben; valami szokatlan vadság volt éles, fekete szemeiben, mindig úgy járt az utczákon, mintha valaki kergetné, s ő meg-meg akarna állni, hogy visszaforduljon rá; a fal mellé húzódva járt szüntelen, s ha találkozott bármi becsületes emberrel, mintha megijedne tőle, kikerülte, s ha vagy a pákosz gyermekek, vagy a zászlós urak lovászai kötekedtek vele, nem szólt, hanem úgy forogtak a szemei, mintha azt szeretné, ha valamennyinek egy nyaka volna, s azt ő egyszerre kitekerhetné.

Ennek a feleségét hítták Aisahnak. Jó, csinos asszonyka volt, nem lehet rútnak mondani, hanemha azért, hogy a szemei mindig úgy látszottak, mintha ki lennének sírva s az arcza, mintha nagyon sokat búslakodnék. Talán úgy is volt. Azon felül szokás levén náluk a leánygyermekeket nagyon korán férjhez adni, neki nemsokára két gyermeke is levén, nem maradt ideje a női szépségnek tökéletes kifejlődésére, a gyermeki vonások egyszerre anyaivá kényszerülve átváltozni. Hanem azért meg kell neki adni, hogy az egész zsidósoron nem volt nálánál szebb asszony, s biz azzal Salamon meg lehetett elégedve, kivált ő, a kinek oly kiállhatatlan képe volt, hogy nekem ugyan, ha asszony volnék és ő egyedül volna a kerek világon, még sem kellene.

Két fiuk is volt; ebből állt az egész család. A nagyobbikat hívták Márknak, a kisebbiket biz én már nem tudom hogyan.

Mindezeket pedig, miket most elmondandó vagyok, egy Péter nevű szolgától tudom, ki nálam hetes napszámos volt, Izsáknál pedig minden pénteken délutántól szombat estig szolgált, végezvén azalatt a ház körüli dolgokat, miután az orthodox zsidó szombat napon még a gyertyáját megkoppantani is vétkes dolgozásnak tartja.

Ez beszélte nekem, hogy egy pénteki napon az öreg Izsák egyedül ült az ő belső szobájában, sem fia, sem menye nem valának otthon. A kisebbik unoka aludt a bölcsőben, a nagyobbikat pedig tartá térdén az öreg Izsák és egy képet mutatott neki, mely kép ábrázolt egy farkast, a ki emberszíveket eszik. És annak a farkasnak emberfeje volt festve és az emberfej Fugger György fejéhez hasonlított.

A kis fiu váltig szabadkozék, hogy ő fél attól a képtől, ekkor az öreg rámordult:

– Ne félj tőle, hanem gyűlöld! Lásd kis fiam, ez a vadállat im ez emberarczczal, nagyapád halálos ellensége, Fugger György. El ne felejtsd ezt a nevet. És azok, kiknek szíveit a fenevad összemarja, apád és nagyapád és ha majd megnőttök, te és kis testvéred. Tanuld gyűlölni e vadállatot. Neve Fugger György. El ne felejtsd soha.

A kis gyermek sírt és lekérezkedett és az öreg Izsák még sokat beszélt neki, miket Péter a tűzhely mellől hallgatott.

Immár jó volna azonban tudni, hogy miért haragudott a vén Izsák oly igen nagyon Fugger Györgyre?

Kérlek benneteket, a kiknek ez irás kezeitekbe fog valaha akadni, ne vessétek félre e lapokat, unalmas régiségüknél fogva, mert ámbátor öreg ember irá meg ezen dolgokat, sok vagyon azokban, mit a késő unokáknak megtudni jó, bárha megérni nem oly kivánatos.

Valának ezen időkben a zsidók nagy zsarolói az országnak és a keresztyén urak semmivel sem valának jobbak a zsidóknál, úgy, hogy példabeszéddé vált nálunk: «ha Izsák kezébe kerülsz, az megnyír, ha a Fuggerébe kerülsz, az megnyúz».

Az ország minden javai, miket egykor királyaink magok kezeltek Isten dicsőségére, hazánk jóvoltára, igazságos Mátyás óta annyira elszármaztak idegen kezekre, hogy nem ritkán megesett a szegény fejedelmen, hogy az asztalára való pecsenyét a hentesektől kellett neki hozatni és a bort butelia-számra kéregetni Szathmáry uram ő kegyelmétől, a ki aztán oly dupla krétával szokta azt felróni, mint a legjobbik csapláros.

A harminczadok, sóbányák, arany-, ezüst- és rézaknák, pénzverők, mind el voltak zálogosítva, bérbe adva, s még istenesen történt, ha csak zsidó kézen voltak, az legalább a királynak is adott valamit, bárha a nagyobb részt magának tartotta, de a hol a keresztyén pogányok tették rá az öt ujjokat, onnan ugyan ki nem került semmi. Szalkán Gergely, Bakács, Várday uraimék, kik a kincstár kezelésével valának megbízva, öt – hatszáz, aranytól és drágakövektől csillogó lovas által kisértették magukat, ha valahova mentek; szegény II. Lajoson sokszor megesett, hogy nem mehetett ki, mert nem volt tisztességes saruja, melyet felhúzzon. A nép jajgatott az adófizetés alatt: a kinek három arany volt az egész értéke, annak egy aranyat kellett tőle fizetni; és a kincstár mégis örökké üres volt. Először az adóbeszedő maga lopott, akkor küldtek rá ellenőrködőket, akkor ketten loptak, végre katonákat küldtek rájuk, akkor még többen osztoztak; sohasem látott abból a királyi kincstár semmit.

Vagy megtörtént, hogy egy adószedő előlegezett az országnak a maga cassájából tízezer aranyat s másik esztendőben azután beszámított magának tizenkilenczezeret. Kilenczven procentot vett az országtól!

Másik, az egri, soha sem adott számot, hanem volt egy szép sólyom madara, mely a királynak nagyon megtetszett. A király kérte tőle szépen, de az csak nem akarta neki odaadni, végre úgy igérte oda, ha elengedi neki számadásait beadni. Az a madár negyvenezer arany forintba került a királynak, olyankor, mikor pénztára üres volt. A nemesség által az ország végső szükségeire befizetett két millió nyolczszázezer aranyból a királyig nem jutott több hatvanezernél, a többi elolvadt szépen a közbeeső kezek között.

Úszott fényben és pompában boldog, boldogtalan, csak a király és nép volt szegény, a mit megitélhetsz kegyes olvasó, ha összeveted az akkori dolgoknak az árát, átlátván, milyen hallatlan olcsó volt minden, a mi szegény emberek között forgott, s mily képtelen drága, a mire nagyoknak volt szükségök. Egy paripát vehettél két aranytól tizenkettőig, az egész gubacsi nagy puszta száz aranyon kelt el s fekvő birtokodra zálogot sem adtak. Hanem egy hordó bor harmincz aranyon kelt, egy rókatorkos mentét vettem tíz aranyon, s ha nem restelleném neked a királyi háztartás számadásait felsorolni, még azt is elmondhatnám, hogy második Lajosnak egy téli mentéje, melyet egész télen viselt, nem került többe hetven aranynál, s az asztalán levő abrosznak rőfét hét ezüst pénzen vették, míg Bakács uram palástjából az aranynyal áttört bársony rőfe került tizenhat aranyba és kellett hozzá tizennégy egész rőf, hát még a hermelin hol maradt? s hol az arany boglárok, meg a bélésnek való thabyt?3) melynek rőfe maga harminczhárom arany volt, úgy, hogy ha kifordította, belül még szebb volt a palást.

És ezeknek az udvarát is a király volt kénytelen tartani, ők csengő-bongó zenebandákkal jöttek Budára látogatni, az mind a király rovására ment; Drághfy Bertalan uramnak egy látogatása tizenkilenczszáz és húsz aranyforintba került, Várday Péter érseké maga ezerbe. Hát még a sok udvari nép, a tánczosok, az énekesek, a móriók és viaskodók, a bohócz törpék és az orosz medvetánczoltatók, a koldusok, barátok, a sólymászok és peczérek hány ezer forintba kerültek a királynak! úgy, hogy ő neki magának nem maradt élelemre több kiadni valója hetenkint száz arany forintnál, a minél kevesebbet alig hiszem, hogy fejedelem költött volna Abdolonymus szidoni herczeg óta, ki maga szántotta a földét.

Nehogy azonban sokáig untassalak e szomorú tárgyakra való félretérésemmel, visszafordulok Izsákra és Fugger Györgyre.

Ilyenforma közpréda lévén az ország, jó alkalmuk volt a kapzsi és zsugori népeknek, a ragadományt egymás kezeiből kitépni, kinek-kinek meglévén ebben is a maga módja. Szalkán Gergely, Bakács és Várday a legelején kezdték, gazdag jószágokat ajándékoztatva, vagy zálogba véve a királytól, az Ujlakiak, Szécsiek és Palóczok már második kézből kapták, ők a gazdag prælatusokat, káptalanokat, apáturságokat rabolták ki; a kisebbek atyjokfiait pusztíták, mint Pók Péter – ex familia Mérges – ki saját testvérét a vízbe taszítá, s hogy onnan kiúszott, dárdával verte keresztül, a miért azután négyfelé is vágatott; de leggonoszabbak valának azok, kik erőszak helyett láthatatlan cselszövényekkel jutottak biztosabb úton a czélhoz, bizonytalan jövedelmű jogait a koronának véve árendába s ezek között legelső helyen szabad neveznünk Izsákot és a Fuggereket. Ezek az ország összes rézbányáit birták kétszáz aranyban, s a világ jól tudta, hogy a rézzel együtt tömérdek ezüstöt is találnak a bányákban. Amaz a végvárak felszerelését vállalta egykor magára Móré Jánossal együtt. Móré János azonban meghalálozván, Izsák azt állítá, hogy a számadások mind nála maradtak és senki sem tudott vele boldogulni.

Természetesen, két fösvény mindig útjában van egymásnak, s a mit az egyik nyer, azt a másik irigyli, azért e két ember szüntelen egymás ellen áskálódott. Százszor bevádolták egymást, s ha akadt egy kövér koncz, az volt a boldogabb, a melyik azt a másik kezéről elüthette, s az egymástól nyert bántalmakat rovásra jegyezve, évek multán is elővették egymást, ha valami út és mód akadt a boszúállásra, a mi gyakran a legkikeresettebb és legérzékenyebb szokott lenni.

Ezen időkben épen egy zsíros koncz volt kérdésben: a vámok és a harminczadok bérbevevése, melyet elnyerhetni mind a két vetélytárs megfeszített erővel törekedett. Nehogy pedig azt gondold jámbor utód, hogy az ilyen adomány érdemek szerint volt megnyerhető, tudtodra adom, hogy a ki ilyenkor jobban győzte pénzzel és ajándékkal, azé lett a jó fejős tehén.

Zsigmond kamarás úr Izsák aranyos hintajában ült, de a hintót Fugger paripái huzták, a paripákat ismét Izsák skárlát posztójába öltözött kocsisok hajták, de megint a kocsisoknak ujra Fugger borából lakozott diák osztá a parancsot.

S ez a circulus vitiosus így ment tovább, ha Izsák lekenyerezte az asszonyt, Fugger lekötelezte az urat, ma az egyik kapott gyémántos nyaklánczot, másnap a másik bogláros kardkötőt. Ez a nemes versenyzés utóbb annyira ment, hogy Fuggernek kifogyott a kézen forgó pénze, s szétküldözé embereit, hogy kérjenek számára kölcsönt. Izsák ezt megtudta, és maga sietett neki annyi összeget ajánlani, a mennyit csak kivánt, olyan kamatra, a minőre Fugger szokott adni másnak. Fugger azon a pénzen egy merő kárbunkulusokkal kirakott serleget vőn a kamarás úrnak; mit adjon már most Izsák? Említettem, hogy volt az ő fiának egy csinos felesége, kinek igen szép fekete szemei voltak, és a kamarás úr nagyrabecsülte a fekete szemeket. Izsák elküldte hozzá ezt, hogy kérelmét adja elő.

Az említett pénteki napon igen zivataros idő vala, midőn a kis Márk félve a villámlásoktól, de még jobban a képektől, miket neki nagyapja mutogatott, lekérezkedék és elbujt kis testvére mellé, a midőn a ház ajtaján egyes koppanás hallaték, a mi rendes jel volt, ha valami házhoztartozó érkezék.

Izsák maga ment le félrehuzni a tolózárt, s csak annyi nyilást engedett az ajtónak, a mennyi elég volt, hogy egy ember keresztül csúszszék rajta. Fia jött meg, a Salamon.

A mint felérkeztek a pitvarba, az öreg bereteszelte az ajtót, s azt sem várta, hogy Salamon kifacsarja átázott köpenyegét.

– No, hát voltál-e a lovászmesternél?

– Voltam, felelt mogorván Salamon, mert a lovászmesterhez küldé őt az apja, valami igen régi tartozás behajtása végett.

– Hát mit mondott a lovászmester?

– Azt mondta, hogy zsidó kutya vagyok veled együtt, s kirugdalt a házból.

– S nem igért semmit?

– De igen: azt igérte, hogy ha még egyszer küszöbére teszem lábamat, agyonkorbácsoltat.

– És te mit cselekedtél?

Salamon szemei forogtak, mint két tüzes lidércz, fogait összecsikorgatá:

– Szerettem volna, úgymond, szivében megforgatni késemet, de nem férhettem hozzá közel, szolgái miatt; el kelle fojtani boszumat, s a pórnép csufja közt visszatérnem.

– Nem jól cselekvél, szólt, képét ezer ránczba huzva az öreg. Midőn megvert, kezet kellett volna csókolnod a nagy úrnak, midőn kirugdalt, eléje borulnod, s midőn kutyának nevezett, mosolygó hódolattal hajtanod meg magad, de nem tágítani addig, míg meg nem fizet!

Salamon duzzogva pattogott vissza:

– Hiszen nem alamizsnát kértem tőle, hanem sajátunkat.

– Épen azért rugdalt ki, mert igazságod volt. Nagy vétke az ügyefogyottnak, ha igaza van. Tűrd békével, ha bántanak: zsidó vagy.

– Érzem. Az utczán sárral hajigálnak utánam; a pór kutyáit uszítja rám, a nemes cselédeit, s ki bántani nem mer, vagy nem akar, félretér előlem, ha találkozik velem az utczán, mintha mirigyes volnék. Oh Jehova, minek teremtél engem!

Izsák feddő szóval monda:

– Az ördög felemeli fejét Istene ellen és zugolódik.

– Mért nem születtem kőnek? akkor nem zugolódnám. De szivem van, és az sajog.

– A zsidónak ne legyen szive, a zsidónak csak pénze legyen.

Salamon elnyelé a keserű oktatást, s széttekinte mogorván:

– Hát feleségem hol van?

– Elment a kamaráshoz, válaszolt nyugodt lélekkel Izsák.

Salamonban megállt a lélekzet. Mintha nem jól hallott volna, újra megkérdezé:

– Hová ment?

– Zsigmond kamarás úrhoz.

– Nem jól érthettél apám, szólt a fiu szorongva, én nőmet kérdeztem, Aisaht, hogy hová ment?

– Jól értettelek és jól feleltem, ha azt mondtam, hogy Zsigmond kamarás úrhoz ment.

Salamon a hajába kapott mind a két kezével, s kitépett belőle egy csomót.

– Irgalmas Zebaoth Isten! hát mit keres azon embernél az én nőm?

– A harminczadokat kéri számunkra. Lásd, tégedet akárhová küldelek, bárha legigazságosabb ügyemben is, kivernek, elutasítanak; Aisah szerencsésebb, az ő kérését soha sem szokták megvetni.

Salamonnak nyilni kezdett a szeme.

– Soha sem-e? s hát nem most történik az először így? Hát Asmodai nem veszett el a halepétől, mivel Tobiás kifüstölte, hanem még most is látogatja a férjek hálószobáit? Jó. Az ördög megbüntetése Isten dolga, de az asszonyé enyim!

– Eszedet vesztéd-e? Csendesen fogsz beszélni.

– Parancsolhatsz-e a fölforgatott tengernek?

– Ha a tenger fiam volna, parancsolnék neki: az apa királya gyermekének, s a fiú apjának rabszolgája.

– De a férj is királya nejének! ordíta magán kívül Salamon, de mindjárt meg is bánta, a mit mondott, mert sírva fakadt, s arczát kezeibe rejté. Oh hiszen rabszolgája voltam neki! Mint szerettem ezt az asszonyt!

A vén Izsák hátratett kézzel járkált alá s föl a szobában, hegyes szakálla mozgott, a mint magában valami imádságot morzsolt; néha félbeszakasztá az imádságot, s megállt fiához beszélni:

– Negyven esztendő előtt én is olyan fiatal voltam, mint te most, és épen olyan bolond. Majd negyven esztendő mulva te is olyan vén fogsz lenni, mint én, és olyan bölcs. Bolondság minden a világon és semmi sem igaz. A becsület? pénz, melylyel a bolondokat fizetik; az erény? portéka, melyet mindenki árul, senki sem vásárol; a szeretet? uzsorára adott pénz, melyben a tőke is elvesz; asszonyhűség? szín, melyről a vakoknak szokás beszélni. Csak egy igaz a világon: a pénz; csak egy marad meg örökké: az arany. Oh az arany mindent kifizet, ütést, fáradságot, elveszett éveket. Boldog az apa, ki vermet ásott, hogy eltemesse holt gyermekét és benne aranyat talált.

– Igazad van, öreg ember; aranyból kellene az ember szivének is lenni, akkor nem fogna rajta a rozsda.

E beszélgetés alatt újra hallatszék a jeladó koppanás az ajtón. Izsák lesietett azt kinyitni, s nem sokára feljött Aisahval együtt. Az asszony remegett, mint a nyárlevél, s nem merte szemeit fölütni.

A kis Márk meghallva anyja szavát, már az ajtóig eléje futott; Salamon összefont karokkal állt a kandalló mellett sápadtan, s azt kérdezte apjától, hogy hány forintot érhet az asszony?

Az asszony egy selyemkendőből egy nagy függő pecsétes pergament bontogatott ki, s szinte kiejté kezéből, midőn átadta Izsáknak, alig hallhatón rebegve:

– Itt van kineveztetésed a harminczadok bérletére.

Izsák vén létére akkorát szökött, mint egy bak, s összecsókolá százszor a kutyabőrt, míg Salamon keserű gúnynyal szólt feleségéhez:

– Te asszony, jártál a vásárban, mondd meg, mi a piaczi ára az erénynek?

Aisah erre sírva fakadt, s Izsák keblére borulva, szepegve mondá:

– Miért küldél engem azon emberhez, apám?

Salamon hideg tréfából kezdte őt biztatni.

– Ne sírj itthon. Tartsd könyeidet akkorra, midőn más is fogja látni. Nem kell semmit elvesztegetni ingyen.

Izsák megsokalta a gúnyt, s keményen kiálta fiára:

– Te ne beszélj oly eszement dolgokat. Ha nagy volt az áldozat, nagy a nyereség érte; öleld meg a nődet és mosolygj reá.

Salamon kitárta karjait.

– Jer keblemre. Mit félsz tőlem? Lásd mosolygok; jer, ölelj át. Korona gyanánt fogom hordani homlokomon a gyalázatot. Helyesen cselekedtél, ölelj meg, csókolj meg engem.

De Aisah nem ment férje karjai közé, hanem letérdelt kis fia mellé, s kezeit annak fején összetéve, zokogva imádkozott.

– Isten! Teremtő Istenem. Im e gyermek itt nem vétett ellened még soha. Bocsáss meg neki szülője vétkeért.

A kis fiu már tanulgatott a szentirásból, s hallva anyja imáját, gyermek észszel jónak látta reá elmondani, mit tud.

– Anyám, a szentirásban így vagyon: «megbüntetem a szülék vétkeit a gyermekekben harmad és negyed ízig».

Aisah fölsikoltott, s gyermekét ijedten szorítá keblére. Férje fölötte állt.

– Ez a gyermek magára mondott átkot, szólt Salamon, ez a gyermek szenvedni fog sokat, üldöztetve lesz, s nyomorultul vesz el a világon. Ezt a fiut meg fogja verni Isten, mert a Jehova erős boszúálló, ki megbünteti a szülők vétkeit a gyermekekben. Csókold meg fiam anyád kezét.

Aisah borzadva távolítá el magától gyermekét mindkét kezével, az pedig sírva tolakodott vissza hozzá, s kis kezeit összetevé, könyörögve:

– Ne űzz el magadtól anyám. Ki fog engem szeretni, ha te is elvetsz?

Vén Izsák mind ezzel nem sokat törődött. Ő csak jövendő szerencséjét látta képzeletében. Tengerbe mint folynak a vizek, és vissza egy csepp sem foly belőlök, úgy látta ő ajtaján, ablakán befolyni a mindenünnen összegyült kincseket. Ajkai valami hosszú imádságot mormogtak megszokott hanglejtésben, de Péter, ki a zugolyban ült, nagyon jól jegyzé meg, hogy e közben arcza majd úgy mosolygott, mintha pénzes zsákjait kötözné: ez itt arany, amott az vert ezüst, túl rajta a rudakban hagyott ércz; kezei reszketve látszottak rajtok végig járni; egyszerre megállt ajkain az imádság, szemei elmeredtek. Tán egy zsákot elszámított, s nem találja a maga helyén? De igen, igen, ott van az is, arcza ismerős mosolygást ölt, kezei helybenhagyólag veregetnek rá, s az imádság tovább folyik. Majd meg olyan arczot mutat, mely Péter megjegyzéseként egyszerre savanyú és keserű: most bizonyosan pénzt kérnek tőle, hihetőleg olyan emberek, a kiket gyűlöl, nagy urak, kik lóhátról leköptek, ha mellettük elment, s kik most a kis ajtóra kerültek. Izsák fejét rázza, vállait vonogatja, kezeivel összehuzza magán szűk foltos lebernyegét; nincs uraim, nem adhatok, hol venném a pénzt? Izsák szegény ember; Izsáknak a halotti köntösre valóját is koldulni kell; hijába! nincs pénz, eltünt a föld szinéről, mind elásták a parasztok a földbe.

Hosszú imádságát végezvén az öreg, megmosá kezeit, megcsókolá az ajtófélre irt görbe betűket, s a mint egész szobája be volt táblázva kemény diófa deszkákkal, egyet azok közöl félretolt, s az ott rejtett szekrénykéből előválogatott valami elsárgult, kopott, penészes iratokat, kikereste közőlök a melyik legujabb volt, s azt adá Salamonnak.

– Ez Fugger György levele, melyben nekem a kölcsön adott összeget három nap alatt lefizetni kötelezi magát, és ha nem tenné, vagy tehetné, kemény kötéssel fogadja, hogy egyetlen hajadon leányát konyhaszolgálónak fogja átadni nekem. Vedd ez irást, és menj el hozzá, tudva lakását. Óhajtom, hogy víg lakmározás között leld, de még inkább, ha imádkozik. Szólítsd fel, hogy fizessen, és ha fizetni nem tud, hozd el irgalom nélkül egyetlen leányát udvaromba. Itt mosogassa az utált zsidó rézedényeit, és hordja a vizet kényes vállain a Dunáról, és sikálja tornáczom köveit. A pénz becses, de jobb szeretném, ha nem tudna fizetni, örömest elveszteném érte pénzemet. Eredj és ne késsél. Ha fizet, kezére nézz, ha sír, meg ne lásd könyeit.

Salamon egy szó ellenvetést sem tett, vette az irást, köpenyét nyakába keríté, s mint ki örül, hogy hazulról szabadulhat, úgy elsietett.

A zivatar zúgott oda kinn, az eső csorgott a csatornákban, Péter megszánta a fiut, s előjövén, megszólítá Izsákot.

– Hadd kisérjem el a fiadat.

– Hagyja kend Péter, szólt Izsák, nem kendnek való idő van oda kinn; gyalázatos nagy a sár, az eső omlik, mint az özönvíz negyven napján. Kár volna kendnek magát rontani. A kend anyja nemes asszony volt, az apja urasági hajdu, kend nem arra született, hogy ilyen időben egy rosz zsidógyereket kisérgessen az utczán; haza talál ő maga is.

– De majd nehéz lesz neki magának hozni a pénzt, nem birja el.

– Nehéz a pénz! csattant fel erre Izsák. Hát érdemelné, hogy valaha egy batkát lásson, a ki el nem birná azt a pénzt, a mit a vállára tesznek? Én gyönge vagyok, mint Éli, de ha pénzt kell emelnem, erős vagyok, mint Sámson.

– De hát ha Fugger megtalálja ölni fiadat dühből? szólt Péter aggódva.

– Óh ha azt tenné! kiálta fel Izsák és sokáig gyönyörködve mélázott e gondolaton… Akkor bevádolnám őt, mint gyilkost. Ugy van. – Ugy van. – Levágatnám a fejét, négyfelé vágnák és én nézném.

Aisah lefekteté gyermekeit, s maga a legkisebbik bölcsője mellé guggolt, ringatva. Izsák járt alá s fel a szobában, s meg-megállt, hallgatózva a szélzúgás és esőverés közepett, ha nem hallja-e Salamon visszatérő lépteit?

Az elhagyott utczákon ilyenkor nem járt senki.

III. A FÖSVÉNY UTOLSÓ KINCSE.

Salamon azonban bőrig átázva érkezett Buda tulsó végin levő házához Fugger Györgynek.

A kapuk már be voltak zárva. Ott kellett neki zörgetni tovább félóránál, a míg kinyitották. Az eső ez alatt egyre vágta, a szél csipősen fútta orczáját; de mit neki szél és eső! mikor lelkében sokkal nagyobb égiháborút viselt. Elmérgesülve gondolt sorsára, és végig tekintve mindazon szenvedéseken, miket a mióta eszét tudta, meg kellett érnie, és nem találva semmi okot, mi által azt megérdemelte volna, keserű gyűlölettel látott maga körül mindent, utálta apját, nejét, gyermekeit, a világot, melyben élt, a hazát, melyen bujdosott és a sorsot, melynek alá volt vetve.

Ős valójában igaz az, hogy rossznak senkisem születik, hanem a sors kénye-kedve hányja az embereket.

Nagy sokára kinyiták az ajtót Salamon előtt, számtalan lépcsőn keresztül felvezeték őt Fugger György elé.

Ez egy őszhajú vén gonosztevő volt, szüntelen mosolygó sunyi ábrázattal, úgy, hogy a csupa édeskedő nyavalygásban a nyaka egészen félre nőtt. Mentül jobban mosolygott rád, annál bizonyosabb lehettél felőle, hogy meg akar ejteni, s ha a kezedet szorongatta, akkor már tudhattad, hogy megcsalt.

A mint ez meglátta Salamont, természetesen rögtön gyanítá, miért jön? s elé szaladt a mogorva képü ifjúnak, azt megölelte, megczirógatá, megveregeté tenyerével gyöngédeden Salamon pofácskáit, s bármint húzta vonta amaz kezét, ez csak szorongatá váltig, s kinálta székkel és frissítővel.

– Hozott a jó sors Salamon.

– Én és a jó sors nem járunk egy úton, felelt Salamon durczásan, – nem is hozott semmi, magam jöttem. Ismered ez irást?

S ezzel jó távol tartva, megmutatá neki kötelezvényét.

– Ismerem Salamon, hogyne ismerném? szólt Fugger nyájas készséggel dörzsölve kezeit, az én irásom.

– Jól van. Tehát tudod, mit foglal magában. Fizess.

– Ejh Salamon, milyen szomorú vagy, szólt Fugger gyöngéd részvét hangján, mi lelt jó fiu?

– Ne mondj jó fiunak engem, én rossz vagyok, nevezz kutyának és fizess.

– Hehe, Salamon. Te rossz kedvedben vagy ma, nagyon rossz kedvedben, ha holnap jöttél volna, gazdag kamattal fizetném vissza tartozásomat, mert holnap kapom meg a harminczadok bérletét Zsigmond úr bizonyos igérete szerint.

– Azt ugyan nem. Mert azt a vén Izsák, ki engem fiának nevez, már ma este elhalászta előled.

Fugger e szóra csaknem kiesett modorából.

– Ej, ej! Az lehetetlen, jó barátom. Én nagyon lekötelezve hiszem magam iránt Zsigmond urat, igen nagyon.

E perczben a fösvény éles szeme, mintha keresztül hatna Salamon lelkén, föltalálni látszott azon a keserű bánat okát, melyet a bántott férj nem birt elrejteni.

– Nézd barátom, szólt megfogva Salamon kezét, csak tegnap ajándékoztam Zsigmond úr feleségének két szép sor olyan gránátgyöngyöt, melynek mindegyike ragyogott, mint feleséged fekete szemei.

Fugger összerándulni érzé e szóra Salamon kezét, mintha villanyütés sajgatta volna meg.

– Hehej! mert igaz az, hogy a te nődnek szép fekete szemei vannak, és Zsigmond úr nagyon szereti a szép fekete szemeket.

Salamon dühösen kiáltá közbe:

– Ördög és pokol!… s azután hidegen nyujtá elő a kötelezvényt, – fizess!

Fugger karjába ölté kezét.

– Lásd, édes jó barátom, én tudom jól, hogy te milyen derék, becsületes ember vagy. Megmondhatja apád, mennyiszer mondtam neki: ez a fiu méltó volna arra, hogy magasrangú férfiuvá legyen, csak azt sajnálom, hogy nem vallásomat követi, mert soha sem keresnék leányom számára más férjet; ezt én mondtam! igaz hitemre. Azután lásd, te magad is tudod, hogy sokszor van a legvagyonosabb ember is azon helyzetben, hogy ha hirtelen megszorítják, nem képes két márjást lefizetni, pedig egy hét mulva leszámlálhatna tíz ezer aranyat.

– Ne fáraszd magad beszéddel. Ha fizetni nem tudsz, leányodat viszem.

– Ne mondd azt, édes jó barátom.

– Magad kötelezted rá magadat, itt van irásodban. Konyhaszolgálója leend a vén Izsáknak.

– Hogy a vén Izsák kivánhatta ezt, azon nem álmélkodom, de hogy te, ily nemesszivű, fiatal derék ember kényszeríthetnél egy gyöngéd fiatal hajadont, hogy atyai házát elhagyva, aljas szolgálatokat teljesítsen, ezt nem vagyok rólad képes föltenni. Sőt bizonyos vagyok róla, hogy ha gondoltál is valaha ilyesmit, a mely perczben az én leányomat meg fogod látni, térden állva kérsz bocsánatot Istenedtől, hogy egyik angyala ellen ily nagyot vétettél.

– Zebaoth egy Istenre!

– No no, csak ne esküdjél. Elébb lássad meg őt, s azután mondd el, a mit akarsz.

Fugger György e szavakkal magával voná Salamont néhány szobán keresztül, s midőn végre egy lefüggönyözött üvegajtó elé ért vele, ott megállítá s szép csendesen fölemelé róla a függönyt, hogy Salamon beláthatott a szomszéd szobába.

A fiu szeme elé kapta kezét, mint a ki fényes napba tekintett.

Egy leányt látott a szűz Mária képe előtt térdepelni, imádkozva, a kihez hasonlatost az én világi életemben nem láttam soha, sem könyvekben nem olvastam.

Hiába is iparkodnám őt gyenge tollammal leirni, hiába hívnék segítségül poéták szokása szerint napot, rózsát, liliomot és pogány istenasszonyokat, ő szebb volna mindazoknál. Elhiheted jámbor utód, hogy én már átéltem az élet balgaságait, de ha azon kék szemekre gondolok, magamat is elfog az érzés s ha azon túlvilági mosolygást magam elé képzelem, nem gondolhatom szebbnek a paradicsombeli angyalokat.

Nem is lehetett ő egyéb, mint egy angyala az égnek, kit azért adott a világ legnagyobb bűnösének a könyörületes Isten, hogy legyen a ki érette imádkozzék, de az istentelen fösvény még tulajdon imádkozó angyalát is képes volt eladni; de meg is lakolt érte érdemei szerint. Hanem mindezeket csak később fogom majd előadni.

A szép Judit, – mert más néven nem ismerte őt senki, – ha Isten sokátűrő kegyét meg birta nyerni bűnterhelt apja fejére, nem egyszer nyerte meg szépsége és jósága hatalma által az ellene zúdult rendeket és köznépet is. Sokszor rajta rontottak már, hogy házát szétbontják, de a szép Judittal találkoztak benne s le volt fegyverezve az ádáz harag azonnal, ha őt könyörögni látták.

Bizonyára azon pillanatban is apjáért imádkozott a boldogságos szűz házi oltára előtt, midőn apja a függönyt Salamon előtt föllebbenté, s ez meglátva a leányt, szivéhez és szemeihez kapott.

Fugger, látva, hogy Salamon lélekzete elállt, hogy arcza hol sápad, hol pirosra gyulad, hogy szemei zavargó tűzben égnek és minden íze reszket: gonosz mosolygással tekinte az ifjúra, s megszorítá annak karját, mondván:

– Ez az én leányom.

S azzal visszabocsátá az ajtóra a függönyt és elvonta onnan a fiut.

Salamon vissza akart rohanni az ajtóhoz, s magán kívül hebegé:

– Velem kell jőnie!

Fugger gúnyos alázattal folyamodék az ifjúhoz.

– Tehát nem tudnál irgalmat érzeni láttára? meg tudnád őt alázni? Láttad szép szemeit, imádkozó ajkát, gyöngéd habtermetét, esdő kezeit, és nem szánod őt?

– Követelem őt! Kiálta Salamon, s égő orczával, lihegő kebellel lépett az ajtó felé.

Fugger elállta útját, s mintegy gyönyörködve az ifjú fellázított szenvedélyén, hideg mosolylyal mondá:

– Megállj jó barátom. Még egy szóval sem mondám, hogy nem fizetek. Ne kapd oly mohón a dolgot, még van annyi pénzem, a mennyivel ki tudlak elégíteni. Jer kincstáramba.

– Nem kell pénzed nekem, nekem leányod kell! ordíta elvakult szenvedélylyel Salamon, s azzal ketté szakítva Fugger kötelezvényét, azt annak lábaihoz veté.

– Barátom, jó Salamon, mit cselekszel? szólt Fugger, színlett álmélkodással, bár titkos örömét alig birta rejteni.

– Leányodat akarom birni, hörgé Salamon. – Fugger nevetett.

– Te bolond vagy, fiam. Vedd fel irásodat és ragaszd össze. Nem vagy te eszeden.

Salamon sirva rogyott össze, s Fugger kezét megragadva, égető csókjaival halmozá el.

– Oh Fugger, add nekem e leányt.

– Édes fiam, szólt Fugger, megsimogatva az ifjú fejét, mindjárt befogatok hintómba, s haza küldelek szépen, megizenvén apádnak és feleségednek, hogy mikor hagymázban vagy, ne bocsássanak ki hazulról.

– Oh ne gúnyolj, ha már őrültté hagytál lennem. Féreg vagyok, melyet lábaid alá tapostál, de add nekem leányodat és Leviathan leszek, ki egy világot ad neked érte. Hiszen magad mondád, hogy férjet nem keresnél számára kívülem.

– Ha zsidó nem volnál.

– Ha kivánod, akár pogány legyek.

– De neked nőd van és gyermekeid.

– Mert még nem öltem meg őket, de Urielre! ki jobb kezemet fogta, midőn a kés benne volt, ha még egyszer találkozom velük, nem lesznek többé.

– Hát apád, a vén Izsák, ki fogná őt vezetni, ha te elhagyod?

– Vezesse őt a koldusbot! kivánom szivem mélyéből neki.

– Badar beszéd fiam, badar beszéd. Apád nélkül te koldus vagy, s ha elvennéd leányomat, egy koldusból csinálnál kettőt. Látod, én is szegény vagyok. Üldöz a balsors. Alig kuporgattam össze valamicskét a végvárak felszereléséből, pedig tisztességes úton kerestem, fillért fillérhez adva, nem volt egy hamis pénz közötte; neki jön Móré János véletlen halála, a számadások elsikkadnak, apád szépen kimosta magát, az egész baj az én nyakamba hárul, s elvesztem birtokom, még szinte meg is köveztek. Most újra néhány megtakarított forintom volt, mind a harminczad-bérletre költöttem, s íme látod, e hivatal is elmult rólam, s házam, mindenem adósságba megy. Eredj te vissza. Majd leányomat valami tisztességes birtokos nemeshez adom, épen kéri egy – s te pedig gazdag ember lehetsz és lesz sok gyermeked.

Salamon tántorogva felállt, de el nem ereszté Fuggert. Valami nagy, rémes gondolat járhatott lelkében, mert arcza elsáppadt, s a hang háromszor megakadt torkában, midőn szólni akart.

– Te azt mondád, hogy vagyonodat egy eltévedt számadás miatt vesztetted el, mely Móré János révén sikkadt el. Én tudom, e számadás hol van?

– Vén Izsák kezében hihetőleg.

– Nem merte azt magánál tartani, de elpusztítani sem, nehogy bűntársai saját veszélyük nélkül elárulhassák. Egy elhagyott pinczeboltba van elfalazva. Kívüle csak magam ismerem a helyet. Én elvezetlek oda, te vezess leányodhoz engem.

Fugger alig birta elfojtani örömét. Önkénytelen hévvel ragadá meg Salamon kezét, s mohón megrázva azt, azonnal magával akarta őt vinni.

– Jer, vezess oda.

Salamon az első lépésnél megdöbbenni látszott. Föltünt lelke előtt Izsák reszkető alakja, a halvány nő, a síró gyermekek, kiket el volt árulandó s lábai megtagadták a tovább menetelt. Fugger éles tekintete észrevevé a habozást s fölrántva az ajtót fedező függönyt, odavoná őt.

– Vess egy utolsó pillantást reá.

Salamon szenvedélytől ittasan rogyott össze a küszöbnél, s mentől tovább nézte a leányt, annál inkább eszét veszté, ez óra kiforgatta őt lelkéből; csókolá apja halálos ellenségének lábait és elárulá családját egyetlen mosolyáért e leánynak.

És a leány csendesen elmerülve imádkozék a boldogságos szűz képe előtt apja életeért, nem tudva semmiről, a mi a mellékszobában történik.

IV. PÓK MÁRTON.

Ugyanazon Pók Imrének, ex familia Mérges, ki saját ifjabbik testvérét a vízbe vetve, keresztül szúrta, volt egy bátyja, Márton, a ki pedig Budán hóhér vala.

És pedig ezen embert nem a nyomorúság vitte ezen utálatos mesterségre, hanem a dicsvágy. Ő valami büszke tudott arra lenni, hogy az emberek félre tértek előle, ha az utczán megpillanták, s hogy annál borzasztóbb legyen, meghagyta nőni hosszúra ritkás kesely szakállát, görbe nagy orra volt, mint a keselyűnek, s kiülő hideg szürke szemei, hogy irtózat volt reá nézni.

Háza messze kívül volt a sorompókon, azt ő, mintha messziről ismeretessé akarná tenni, kívül befestette veresre, s az ormójára feltett egy kopasz halálfejet.

Mikor vesztenie kellett valakit, akkor volt neki ünnepe. Felvevé vörös palástját, s oly kevélyen lépegetett az elitélt háta mögött, mint valami triumpháló hadvezér. S mentül ritkább neme fordult elő a kivégzésnek, annál nagyobb volt az ő öröme; oly szivesen, oly buzgósággal bánt a kerékkel és harapófogóval, mint egy remekelő mesterember a maga munkájával, s mikor saját elitélt testvérét kellett neki felnégyelni, azon egész nap teljes ornatusban járt a városban alá s fel.

Irtózott is tőle minden ember, még a ki semmit sem vétett is, borzadva látta őt maga előtt, s ha véletlenül ki találta a nevét szalasztani, keresztet vetett magára.

* * *

A vén Izsák várta éjfélig Salamont. Mindenki aludt már a háznál, csak Péter virrasztott vele.

Az öreg ezalatt valami kemény táblájú könyvet vett elő dugaszból, s abból olvasott és abba irogatott holmit.

Én bizony nem tudom igaz-e, nem-e? de följegyzem, mert nagyon beszélik, hogy azon könyvbe Izsák haragrovásai lettek volna feljegyezve. Ki mit vétett ő ellene, s kit hogy torolt ő vissza?

Perényi Gábor diákja, Ambrosius, a ki inventálta a dolgot s tudott zsidóul olvasni, mondá, hogy azon a lapon, melyen Fugger György neve állt, lettek volna ilyenféle számadások.

Az egyik oldalon:

«1496-ban Fugger György kieszközölte, hogy a zsidók a királyi városokból kitiltassanak.»

Másik oldalon:

«1499-ben Móré János számadásait eldugva, Fugger György nyakába hárítottam a végvárak felszerelésében támadott hibákat. Megbukott miatta… Szemet szemért!»

Tovább amott:

«1505-ben Fugger György elsőszülöttemet Rubent, méregkeveréssel és varázslással vádolta. Ruben a kínpadon halt meg.»

Túlnan ismét:

«1506-ban Fugger György két éves gyermeke elveszett. Dajkája azt mondá, hogy a vízbe esett. Fiat fiért!»

A legutolsó sorok ezek lettek volna:

«1521-ben Fugger György a rézbányákat elárverezte kezemről.»

«1522-ben a harminczadok bérletét én nyertem el. Fugger bukott. Vért vérért, pénzt pénzért!»

Az ilyen boszúrovás egyébiránt nem új dolog. Olasz velenczéseknél is szokásban van ez, s Izsák onnan származott Budára.

Ez utolsó sort nyilván akkor irta oda, midőn amaz éjszakán Salamonra várakozék, fél fülével az utczára figyelve, ha nem hall-e lépéseket?

Már éjfél után járt, a midőn az utcza végén csakugyan léptek kezdettek hallatni, de mintha többen jönnének egyszerre. Izsák aggódva hallgatott, a léptek mind közelebb jöttek, s háza elé érve ott megállának, s nemsokára hallatszék a kopogás az ajtón.

Izsák fölkelté Aisaht, hogy tekintsen le az eresz nyilásán, ki van ott? mire a nő sápadtan jött vissza, jelentve, hogy egy csoport férfi áll a ház előtt fáklyákkal kezükben.

– Ne nyissátok ki, szólt Izsák, előbb tudjuk meg, mi szándékuk? s azzal vevé a mécset s leballagva a tornáczra, reszkető hangon kiálta:

– Ki van ott? mit akartok?

– Nyiss ajtót a király nevében! harsogá egy rekedt hang, öklével megdöngetve a kaput. – Én vagyok itt – Pók Márton.

Az öreg kezéből kiesett ijedtében a mécses, a sötétben alig találta meg az ajtót, s a hogy kinyitá azt, betódult rajta a sokaság; csupa fegyveres darabantok, kik mindjárt megfogják Izsákot két kezénél fogva, s a fáklyákkal szemei közé világítának neki.

– Te vagy Izsák, a tőzsér? kérdé tőle egy hadnagy eléje lépve.

– Én vagyok, mit akarsz velem?

A hadnagy erre elővőn szó nélkül kebléből egy összegöngyölgetett pergament s azt kitekergetve, megfogá két szélénél fogva s elkezde olvasni belőle.

«E mai napon és esztendőben, úgy mint urunk születése után való egy ezer ötszáz huszonkettedik évben, Lætare vasárnap után következett pénteki napon, délesti tizenegy és félórakor a legmagasabb nádori és az ország veszélyes állapotja alatt permanens törvényszék által

Itéltetett:

Miszerint Izsák nevezetű tőzsér, úgymint a kit hitsorsosai vén Melchizedechnek is neveznek, közönséges nevén pedig a köznép által arany mankós koldusnak hivatik, e mai napon és órában saját fia Salamon által bevádoltatván, hogy az ország által reá bizott élelmi szereket a végváraktól csalárdul megvoná, e bűnös nyereséget Móré Jánossal megosztani segített, s annak számadásait meghalálozásával elsikkasztotta, – ámbátor a törvények előtt a fiu tanubizonysága az apa ellen meg nem állhat, de mindazonáltal a felségsértés és hazaárulás vétkeire nézve hazánk törvényei e részben kivételt tesznek, s ily nefandus bűnökre nézve a vérségi rokonok bizonyítványait nemcsak elfogadják, sőt meg is jutalmazzák; ennélfogva a kézhez adott irományokból napnál világosabban kiderülvén a fent nevezett vádlott kemény bűnei, a büntető igazság teljes szigoránál fogva, hogy az ország vészes napjaiban minden gonoszaknak rettentő példa szolgáltassék, a vádlott minden további perorvoslat, mentség, exceptio és apellata mellőzésével, a kegyelem útjának elzáratásával, vagyonának és polgári becsületének elvesztésére itéltetik; bárhol található jószágai elkoboztatván, háza földig lerontatván, s maga és harmadízigleni utódai homlokaikon megbélyegeztetvén… A bírák csak Istennek számolnak itéletük felől.

Költ Budán, a királyi várban, mint feljebb. Bátori István, Magyarország nádor-ispánja.»

Izsák ez itéletet nem hallotta végig. A mint a hadnagy odáig olvasá, hogy Salamon volt árulója, összeesett, mint a gutaütött, s a mint a poroszlók elereszték karjait, leesett a földre, kopasz fejét a márványhoz ütve.

A hadnagy erre félre állt s előlépett Pók Márton, vörös köpönyegében úgy állva a lobogó fáklyák között, mint – Isten bocsá – Belzebub.

Némán inte háta mögé. Két hóhérlegény izzó serpenyőt és bélyegvasat hozott elé. Pók Márton neki gyürközék s a mint Aisah gyermekeit ölelve keblére, zokogott, megérinté annak vállát.

Az asszony feltekinte, s csak akkor járt végig agyán az eszme, hogy az itélet őt és ártatlan családját is bünteti! Iszonyúan felsikolta s gyermekeit keblére kulcsolá, mintha ön testével hinné őket megmenthetni. S a mint a bakó odalépett, akkor annak kezét ragadta meg, azt százszor össze-vissza csókolá és rimánkodott keservesen:

– Oh ne bántsatok minket. Mi soha sem véténk senkinek; hagyjatok bennünket elbújdosni, mi elmegyünk oly messze, hogy embernek szeme soha ránk nem talál.

Pók Márton kirántá kezét; ekkor a nő térdeit ölelte át, és a kicsi gyermekek odatérdeltek eléje, összetéve kezecskéiket.

– Te nem bánthatsz bennünket ily iszonyúan, oh hiszen te jó ember vagy, szemeidben irgalmat látok, oh ne fojtsd el azt szivedben. Tán neked vannak honn gyermekeid, gondolj reájuk és könyörülj az enyimeken; hogy tudnád ez ártatlan tiszta homlokokat eléktelenítni? Meggyalázni soha le nem mosható bélyeggel, oh légy könyörülő ember! és mi egész életünkben érted fogjuk imádni Istent, és tégedet fogunk nevezni egyetlen jóltevőnknek a világon…

Pók Márton kétfelé törlé vézna bajszát s az egyik tüzes bélyeg után nyúlva, hideg vérrel mondá:

– Hóhérnak panaszkodol.

Többet aztán Péter nem látott és hallott, mert megborzadva a jeleneten, de még attól is tartva, hogy még őt is valami atyafiságba találják keverni s hevenyében még el is bánnak vele, felmászék a padlásra s ott kibújva az ablakon átkúszott a szomszéd háztetőre, a honnét lejutva aztán, nyargalt hazáig, s ez napságtól fogva elkezde őszülni, a minthogy fél esztendő alatt fél feje szürke volt.

V. KÉT SZIV TALÁLKOZÁSA.

Szomorú az én lelkem, midőn e dolgokról kell írnom. Elhagyott bennünket a felséges Isten, és elfordítá arczát a magyartól, hogy ne értené maga magát, hanem szolgálna például minden országoknak, hogy mivé lesz a nemzet, mely önmagát nem szereti?

Mi, kik értünk boldogabb időket, dicső Mátyás király uralkodása napjait, a midőn a magyar négy-öt nemzettel csatázott, kivül győzött, belül virágzott, a midőn a külső országok fejedelmei Budára folyamodtak bajaikban segítségért, a római szent pápa bennünk veté bizodalmát, s a nagy kegyetlen pogány török megalázva esedezett békességért; a midőn Budavára minden nemzetbeli tudósok gyülekező helye vala, a király könyvtárt, académiákat állított, a prælatus urak iskolákat építettek, templomokat gazdagítának, a zászlós urak a külföld miveltségével nemesíték hősies jellemeiket, s a köznemes, a mellett, hogy a harczmezőn dicső babérokat arathatott, ráért Horácz ódáit olvasni és Cicerót és Tacitust tanulni, s ha aztán országgyűlésbe ment, tudott beszélni okosan, s még a szegény parasztság is, a mellett, hogy mindenben bőséget látott, járhatott az iskolába; – sóhajtva gondolunk vissza mi, kiket Isten bölcs akaratja kiválasztott, hogy e késői napokat megérjük, és lássuk hazánk hanyatlását. Nem keressük most a harczot, hanem kerüljük azt és odajutánk, hogy a kik egykor remegtek tőlünk, most azoknak irgalmáért esedezünk. A török kegyetlen nagy haddal közelgett országunk határaihoz és ide benn fenékkel van fordulva minden, össze van törve a fellázadt pórság, s a barmokkal egy rangba helyezve; egymás ellen lázadt köz- és főnemesség, s az országgyűlések nem különb látványt nyújtanak, mint a Bábel tornyának építése. Proximus ardet Ucalegon! de mi azért nem hogy a magunk házára ügyelnénk, hanem a szomszédból koldulunk segítséget. Üresek a várak, lovak állanak az iskolákban, rozsdás a kard és penészes a könyv, minden tizedik nemes tudja leírni a nevét, s akad mágnás, a ki azt sem tudja, milyen szűrben jár az öreg Á? a miért aztán el lehet velök hitetni, hogy az egyptomi fő czigány vajda hidat eszkábált a Fekete tengeren keresztül, azon jön segítségünkre hetven sátoralja czigánynyal, minden sátor alatt hétezer ember van; holott annyi az egész, hogy Lajos király felfogadta László vajdát a maga czigányjaival golyóbisokat önteni. Nincsen rajtunk áldás, még a jótett is kárba vesz. Határozunk sokat, teljesítünk semmit: sok a törvény, kevés az igazság.

Venit ineluctabile fatum; míg ide benn rablásra, czivakodásra, törvénytelenségre van kihúzva a kard, addig végváraink egymás után esnek el: nincs ember, a ki védelmezze, vagy ha van ember, nincs a mivel védje, sem lőszer, sem élelem. Már a török Belgrád alá közelg; Hannibal ante portas! és a kemény szikla, melyen ádáz ereje annyiszor megtörött, már-már ingadoz; a várnagyok, Both János és Oláh Balázs hiába sürgetik a várerősítésre való segélyt, messziről kiáltanak, nem hallik odáig. A minap zsoldosok fogadásáról volt a szó, s ime egy pajkos inas az udvarból kilopott egy czifra babát, melyet az udvari hölgyek játékszerül készítének Kazimir lengyel király fiának s azt az összegyült rendek közé vivén, felmutatá: «ime ilyen katonákat készítének a mi hölgyeink a haza védelmére», melyre is, fogván az aranyos czifra bábot az összegyűlt nemesség, egész ünnepélyesen felakasztá azt egy fára. Az eset híre messze elment, s az országban annyira gyűlölni kezdték e miatt a budai udvarhölgyeket, hogy még az országgyűlésen sem restellették több izben előhozni, hogy azokat onnan rögtön eltávolítsák.

Egészen ellenkező eset volt azonban, midőn egy napon a végső szorongattatás idején egy bepakolt láda érkezék Both János belgrádi alvezérhez, melyet az felbontván, bámulatára sokatérő hölgyi ékszereket, gyémántos kösöntyűket, igaz gyöngyöket, kárbunkulus gyűrűket, bogláros pártát, briliánt rezgőt és nyaklánczokat talált, melyeket egy névtelen levél kiséretében egy ismeretlen budai hölgy azon utasítással külde hozzá, hogy azokat menten pénzzé téve, árukon lőport és golyót szerezzen a várba.

A nemes küldemény épen jókor jött, bárha csak csepp volt, a hol tenger kellett; a többi küldemények, mik a fő várparancsnok Móré Tamás kezébe jutottak, mind rossz útra térvén; ez a könnyelmű ember a sánczépítésre küldött pénzen czifra filagoriákat építtetett magának, s a min golyókat kellett volna szerezni, azon ő hollandi tulipánokat vásárlott.

Ezen kegyes ajándék azonban jó kézbe került, Both János becsületes ember levén, ki is rögtön kihiresztelé a környékben, hogy a ki a nemeslelkű adományt pénzért meg akarja venni, jelentse magát.

Vala akkor a környékben leggazdagabb földesúr Kunhalmi András fia Leventa, ki ekkorig nagyon elvonulva élt kistarcsai jószágán, kerülve a világot, valami skepticus gondolkozásmód miatt gyűlölve az embereket, s még inkább az asszonyokat. Nagy jövedelme mellett oly igen szigorúan élt, hogy az előtt apja csatlósai is többet engedtek maguknak; ha vádolták, hogy miért húzza ki magát mindenből, azt felelte: «mindenki lopja az országot, én csak a magamét takarítom, két-három esztendő mulva úgy is vége lesz a hazának, akkorra legalább legyen valamim, a miből Francziaországban megélhessek.»

Ilyenforma nyilatkozatok után azt hitték róla az emberek, hogy ez egy idejekorán megvénült ember, pedig inkább azt kellett volna tudniok, hogy még nem is volt fiatal, s lelkében kemény jég alatt aludt még minden melegebb érzés.

Akármit hallott az ország baleseteiről, csak keserűen mosolygott; ennek mind így kell történni, török gazda kell e népnek! s midőn hallá a budai nők esetét az aranyos bábuval, arra is azt mondá, török hárem kell ez asszonyoknak!

Midőn azonban egyszerre azon adományról jutott hozzá a hír, melyet Both Jánosnak küldött egy ismeretlen hölgy, megütközék rajta: «tehát volna még valaki, a ki a hazát szeresse?» és épen egy hölgy, ki hogy ezt nem hiuságból tevé, mutatja az, hogy nevét sem közlötte senkivel.

Leventa rögtön megraká szekerét pénzeshordóival, s felmenvén Belgrádra, magához váltá mindazon drágaságokat, nem kérdve, hogy adják? hanem dupla árát ajánlva mindennek, a min ismerősei nem győztek eléggé bámulni.

A magához vett ékszereket pedig felvitte Budára, azzal a szándékkal, hogy kitudva azok küldőjének nevét, annak azokat visszaajándékozza.

Az ékszereken rajta volt a készítő ötvös neve, melynél fogva könnyű volt neki azt felkeresve, kitudakolni, kinek számára készíttetének azok?

A felszólított ötvös azonnal megfelelt, tudtára adva Leventának, hogy azon ékszerek egyről-egyig Fugger György leánya, a szép Judithé, voltak köztük olyanok is, miket édes anyjától örökölt, még anyjának jegygyűrűje is.

Leventa még jobbban megütközék ez értesülésen. Fugger György neve oly ismeretes volt széles ez országban, hogy a kit e néven neveztek, azt csak gyülölni lehetett.

Minthogy azonban már feltevé magában, hogy azon ékszereket visszaadja tulajdonosnéjának, és hogy egy Fugger-családból való asszony azt ne mondhassa, hogy nagylelkűségben őt fölülmulta, rábízá az ötvösre, hogy adja kézhez az ékszereket, ő maga pedig, a nélkül, hogy látta volna a leányt, visszautazott Kistarcsára.

Alig ért azonban haza, midőn újra küld hozzá Both János, hogy nem volna-e kedve ugyanazon ékszereket még egyszer megvenni? mert a rejtélyes hölgy azokat ismét visszaküldé.

Ez eset még jobban felrázá Leventát egykedvű lelki zsibbadásából s újra megvevén az ékszereket, ismét elindult Budára, azokat az ötvös útján megküldve Fugger Judithnak, csupán anyja jegygyűrűjét tartva meg magánál.

De hol találkozzék vele? Apja gyülölt küszöbét sehogy sem akarta átlépni, azt pedig átallotta volna, hogy az utczán valaki meglássa őt Fugger leányával beszélni; oly nagy volt ellene való præsumtiója.

Kitudá azonban valahogy, miszerint a hölgy reggeli roratéra a Szt. György téren levő kápolnába szokott járni. Elhatározta magában, hogy ott bevárja.

Reggel tehát megjelent a templomban, s ott hol Judith helyet szokott foglalni, a mellett letérdelt.

Alig zendült meg az orgona, halk ruhasuttogást halla maga mellett, s a mint föltekinte, elkápráztak szemei, valamelyik angyalt hivé maga mellé leszállottnak a templom oltárképeiről, oly igéző volt a melléje térdelt leány alakja a minthogy nagyon sokan is valának, kik ott az ő arczáról tanulták az imádságot.

A leány egyszerű fehér ruhába volt öltözve, fekete fátyol fején, semmi ékszer rajta, még csak egy kis gyűrűcske sem, pártája értéktelen fekete gyöngyből, de ha sokáig nézett rá az ember, úgy tetszék, mintha fényes gloria derengne szép feje körül.

Leventa egészen rajta feledé szemeit a kedves tüneményen s lassankint úgy kezdé érzeni, mintha az egész templom zengő angyalaival az ő szívébe szállna le, s ott imádkoznék annak közepében a szép halvány leányka.

Nem vevé ezalatt észre, hogy egy férfialak egy oszlopnak vetve vállát s barna köpenyével orráig eltakarva arczát, mily vadul néz égető fekete szemeivel hol ő reá, hol a leányra.

Leventa felhúzá ujjára a megtartott gyűrűt, s a mint a lányka énekes könyvében az utolsó sorra került, ő odanyult kezével s elfordítá neki a lapot.

Judith megrezzenve pillantá meg az ifju kezén anyja gyűrűjét s egyszerre megtudva róla, hogy ő az, ki ékszereit vissza szokta váltani, önkénytelen tekinte rá s a mint szép szemei találkoztak az övével, egyszerre piros lett, mint a kigyulladt hajnal s mintha elvesztené kebléből az áhítatot, hirtelen fölkelt helyéről s könyvét véve, távozni indult. Leventa követé s az ajtóban megkinálta őt szentelt vízzel. A lányka keze reszketett és szíve oly hevesen dobogott, midőn ujjai a vizet érinték.

Leventa gyönyörben elmerülve látta őt a vérmezőn keresztül elhaladni, a midőn egyszerre egy forró kéz megszorítá karját s egy sötét alak baljóslatú arczczal állt meg oldala mellett.

– Ki adott neked jogot, suttogá az alak hevesen, hogy e hölgy mellé letérdelj? Ki adott neked jogot, hogy hozzá szólj, hogy utána menj? Ki adott neked hatalmat, hogy látásodra elpiruljon?

Leventa végig nézett hidegen a kérdezőn s vállat voníta.

– Én nem szoktam minden kérdésre felelni, nem is hadakozom a nyelvemmel; ha bajt keressz velem, itt és itt megtalálsz, nevem Kunhalmi Leventa.

– Az enyim Fortunatus Imre.

VI. A KINCSTÁRNOK.

Ha az 1523-dik évben Budáról a bécsi kapun kiindultunk, a zugligeti erdők közül egy pompás kastély teteje látszott be hozzánk, mely az előtti évben még nem volt ott és az azutániban már ismét nem volt ott.

Láttam mikor épült, és azt is, mikor lerontották és állíthatom, hogy az utóbbi munka alig tartott rövidebb ideig, mint az első. Éjjel-nappal ezer ember dolgozott felváltva az építésen s minthogy télszak volt az idő, hogy a vakolat száradjon, szüntelen fütötték az épületet; elveszett a munkában több ötven embernél.

Mikor aztán készen volt a palota, tömérdek ablakkal, nagy kapukkal, rejtek-ajtókkal, titkos lépcsőkkel, elfedett pinczékkel, valaki ráirta az oldalára éjjel nagy veres betűkkel:

«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»

Ez volt a Fortunatus Imre palotája, az ország kincstárnokáé.

Hol vette magát e név Magyarország zászlós urai között?

Ez volt ama zsidó fiú, Salamon, ki megkeresztelkedvén, a sacramentomban Imre nevet kapott, a Fortunatust a sors toldta hozzá. Apja vagyonának harmadrészét kapva, Fuggerrel közösen birta egyideig a harminczadokat, pénzzel és csúszással részére hódítá a legfőbb urakat, nem ritkán lehete háza előtt állva látni Szalkán Gergely és Váradi uraimék ő kegyelmeik aranyos hintajait.

Mindezen urak pedig adóbeszedői voltak az országnak, kik látva Imrének szándékaik iránt való engedelmességét, elhatározák magukban, hogy őt megteszik főkincstárnoknak, neki adván be számadásaikat. Igy jutott fel a nagy polczra a hajdani Salamon, és így bizonyultak be az írás szavai, hogy nem az igazaké a kenyér, nem a gyorsaké a futás, nem az erőseké a diadal.

Innen tudhatod azután jámbor utód, miért nem volt pénze soha az országnak, hogy még a király maga is kölcsön kérte az utravalóját, ha valahova akart indulni.

Tudta ezt a nép is, s látva, mi czélra fordítják véres veritékit, felmondott az adófizetéssel, úgy, hogy ötvenkét vármegye közül csak tizenkettő küldött fel adót, azok közül is többen csak egy tizedrészit a kivetettnek. Zólyom alig 800 forintot; a hatalmasabb főurak, mint János vajda, épen egy batkát sem. Mert a mit a magyar kincstárba vetettél, akárcsak a kútba dobtad volna, avagy töltögetnéd vele a danaidák hordóját, fele az adóbeszedőnek, fele a kincstárnoknak jutott, a közpénztárban hálót köthettek a pókok.

Átkozta őket az egész ország, de mi haszna? a panaszostól hízik meg az ember, mentül jobban szidták őket, annál jobban folytak a dolgaik, míg fejük felett égett a ház, ők tánczoltak az égő fedél alatt, úgy, hogy egy külső országi követ, ki szerencsésen eljutott Budára, a nélkül, hogy az uton éhen halt, vagy kiraboltatott volna, s meglátta az ottani fényűzést, bámulva vallá meg, hogy még embert nem látott halála előtt oly vignak, mint a magyarokat. Belgrád alatt ágyudörgés, Budán trombita- és hegedűszó; – négy rhénes forint uti-pénz a Krakkóba küldött követnek, négyezer forint egy olasz énekesnek; – hatszáz pánczélos kisérő Szalkán Gergelynek, mikor ebédelni megy, kétszáz rongyos katona Szabács vára védelmére.

És míg Nándorfejérvárnak egy ledőlt tornyát három esztendeig nem birták felépíteni, Szerencsés Imrének egy egész palotát három hónap alatt tréfa volt a hegytetőre rakni.

S vajjon mit gondoltak e jó urak, midőn ily rosszul viselték gondját a hazának? Hiszen jól tudhatták, hogy ha a haza elvész, senki sem veszt benne annyit mint épen ők. A paraszt akkor sem fog két dézmát fizetni, a köznemes akkor sem lesz kénytelen kétszer meghalni, de a nagy uraktól majd elveszi a török földbirtokaikat, s az érsekek helyett majd derviseket küld moshéekká változtatott szentegyházainkba. Mindnyájan azt hivék ők, hogy egymaguk külön-külön is képesek lesznek majd megvédeni a hazát, és mindazok, a kik élni nem tudtak a hazáért, de meghalni is tudtak érte, mert ha volt is a magyarban dölyf és dacz kelletinél több, de azért a hazaszeretet sem fogyott el nála, s ha zsarolta is a pénzt igazságtalanul, de el is tudta azt költeni fényesen.

Nem így gondolkoztak azonban a Fuggerek, és nem így Fortunatus Imre, de a mit gyűjtögetének, megtakarították szépen, utánuk nem élt a szegény, zárva volt kapujok mindig, s köntösükön belől volt varrva a zseb, nem kívül.

Sőt a jó Fugger György oly bölcsen okoskodék, hogy mindazon vagyont, a mi nem az ő körmére került, egy kalap alá szerezze, miszerint Szerencsés Imrét leányának szánta férjül, s csak arra várt, hogy mikor üt be már a török az országba? hogy vele együtt előre kiküldött kincsei után elszökhessen Velenczébe.

De a leány sehogy sem állhatta ki Imrét, a mit onnan magyaráz ki, hogy egy napon letekintve ablakából a szép Judith, két szegény koldusgyermeket látott, a mint felnéztek rá, egy kis kenyérért könyörögve; a jószívű leány megszánta a szegény párákat, s lemenve értük, felvezette őket szobáiba. Rongyosak voltak szegénykék és éheztek. A jó leány szánakodva tudakozódék tőlük, hogy hát apjuk, anyjuk nincs-e nekik, hogy ily árvaságra váltak? Azok aztán elbeszélték neki, hogy az anyjukkal és öreg apjukkal nagyon kegyetlenül bántak, és őket is megkínozták, a kisebbiket azóta a nehézség is töri, házban nem szabad lakniok, hanem nappal bujdosnak s éjjel egy kriptában rejtőzködnek, hanem az édesapjuk, az nagy gazdag, hatalmas ember, övé az a nagy palota ott a Zugligetben; de nem tudják, hogy miért nem akarja őket soha fölvenni, ha aranyos hintóban mellettük elvágtat?

Judith elborzadva érté meg ebből, hogy ezek Szerencsés Imre gyermekei, s a mint homlokaikra lelógó hajfürteiket félresimítá szegénykéknek, eliszonyodva látta ez ártatlan arczokat eléktelenítő bélyegsütés nyomait azokon. Ez órától fogva rejtve ott tartá a két kis gyermeket egy kerti kunyhóban, ételt, italt, tisztát adott nekik, s akép gondoskodék róluk, mint egy igazi édesanya; de valamikor Szerencsés Imrével összejött, s az szerelmesen kezde felé sandalogni, oly gyűlölettel és undorodással tekinte rá, valamint egy undok kigyóra szokás nézni.

Vedd már most hozzá az ifju Leventával való találkozását a templomban: midőn annak kezén anyja gyűrűjét megpillantá, tán nem arról álmodott-e szüntelen, hogy ez annak jegygyűrűje is lehetne? hiszen ily ifju és tiszta lelkeknek gyakran nem kell több egy pillantásnál, hogy egymást azonnal ismerjék, ők pedig azonkívül az ékszerek kétszeri visszacserélése által eléggé föl lehettek egymás lelkéről világosodva.

Ne csodálkozzál tehát, ha más napon az első találkozás után már annyira ment az ismeretség, hogy Judith megvárta a kápolna ajtóban Leventát, s nem sietett el előle, midőn az melléje lépett. Leventa azon kezdé a szót, hogy megköszönte a jó leánynak a hazának tett ajándékot, mire Judith azt felelé, hogy a balkéz soha se tudja azt, amit a jobb kéz cselekszik.

Leventa itt meg nem állhatta, hogy azt a jobb kezet kezébe ne vegye és meg ne csókolja. S a mint a leány azt szemérmesen vissza akará húzni, azt mondá neki:

– Bár lehetne e kéz örökre enyim.

A leány komoly természetű volt, s látva, hogy az ifju sem tréfál, komolyan felelt:

– Lovag, üres kezet tartasz kezedben…

– Isten áldásával van az tele, felelt amaz.

– Én szegény vagyok.

– Én is az leendek.

– Az én apám gazdag, de vagyonain átok fekszik.

– Az én apám is gazdag volt; vagyonait ő maga átkozta meg; de nevem jó, és karom sem rosz, s úgy is ide s tova alig mondhat egyebet tulajdonának a magyar, mint hölgye szerelmét, és a magyar hölgy férje becsületét. Ne cseréljünk-e?

A leányka megszorítá az ifju kezét, és rámosolygott boldog andalgással, s besuhant háza ajtaján.

Leventa, a mint megfordult, szinte beleüté az arczát Szerencsés Imrébe, ki mindenütt nyomban követte őket leskelődve, s a mint annak dühös szikrázó szemeit meglátta, megfogá annak mellén a kabátot, s megrázá őt ököllel, és ámbátor ő neki nem vala szokása szitkozódni, mindazáltal ismerve már a maga emberét, s felfortyanva azon a gondolaton, hogy egy ilyen gyűlöletes személy merészli egy oly angyalra vetni a szemeit, a kit ő lelkéből imád, nem állhatá meg, hogy annak ott számos emberek füle hallatára ilyen szép szavakat ne mondjon:

– Hallod-e te Isten nélkül született, pogánynak neveltetett, szentségtörővé kikeresztelkedett felemás rongyember, te országcsaló, világlopó, az ördögnek hetvenhétszer eladott lelkű uzsorás; te árvák megrontója, hazaárulók orgazdája, spionok atyamestere, te minden ellenségből összetoldott-foldott csapása az országnak! azt mondom tenéked, hogy ha sehonnai jött-ment létedre, még valaha ebben a tarka világban én velem össze mersz jőni, a ki becsületes nemes embernek születtem, s kinek czimerében két kétfarkú oroszlány tart buzogányt keresztben, annak emlékére, hogy legelső hősöm két ember számban harczolt a csatában, hát én akkor kapom azt az egyik buzogányt az egyik oroszlány kezéből, s minthogy neked úgy sincs nemesi czimered, úgy festem azt a hátadra, hogy a míg élsz, ott hordozod. Most pedig takarodj az utamból!

A sokaságnak tetszett az ilyen beszéd, minthogy gyűlölték Fortunatust, s bármily hatalmas úr vala, örülhetett neki, hogy a mult eső miatt lágy volt a föld, különben göröngygyel nagyon meghajigálták volna.

Ezen casus után attól tartva, nehogy a vén Fugger, kitől minden gonoszság kitelik, leányát erővel is kényszerítse Fortunatushoz menni, azon bölcs utat választá Leventa, hogy elméne Szalkán Gergelyhez, s elmondá neki, hogy ő házasodni akar. Megörült ennek Szalkán Gergely a már előttünk tudvalevő okokból. Hanem az ifju előadá, hogy ő neki mindenféle akadályai vannak, a leány apja Fugger György, a szép Juczikát Fortunatushoz akarja adni.

– Ne búsuljon semmit öcsémuram; mondá neki Szalkán Gergely, majd teszünk mi arról; s Leventa bátran keblébe dughatá kezeit, jól tudva, hogy ezuttal oly hatalmas pártfogóra akadt, ki, ha akarja, Fortunatus Imrét sehol ez Magyarországon megesküdtetni nem fogják. Ezt akarni pedig igen nagy oka volt Szalkán Gergelynek, ő levén Kunhalmi András örököse, ha annak fia meg házasodik.

E miatt Fortunatust Fugger Juczikávali eljegyzése dolgában minden oldalról érte a veszedelem. Examenre fogták a catechismusból, – ebből ő nem tudott semmit, visszaküldték, hogy tanulja meg. Kipuhatolták, hogy neki még élő felesége van, kivel zsidó korában megesküdött, s kérdést csináltak belőle, ha vajjon a keresztyénné lett zsidó fel van-e oldva elébbi házassága alól? vagy ha nincs, ki oldhatja őt fel az alól? keresztyén lelkipásztor-e, vagy zsidó rabbinus? avagy újra zsidóvá legyen-e, vagy a felesége legyen keresztyénné? s hátha az asszony nem akar elválni? vagy hátha úgy választják el, hogy nem leszen szabad újra megházasodnia? Egy szóval: ebből egy oly complexus zavar keletkezett, melyet csak egy zsinat lehetett képes megoldani, az pedig nem tartódott ebben az esztendőben, s ekép Fortunatus Imre majd a fejére állt dühében, még sem tudta kivinni, hogy Fugger Juczikával megeskessék, s el nem tudta gondolni, mit véthetett ő Szalkán Gergelynek, hogy ily szertelenül üldözőbe vette?

Ezalatt Leventának naponkint alkalma volt a szép Judithtal összejöhetni, ők boldogak voltak azon reménységben, hogy egymásé fognak lenni; előre beszélgettek róla, hogy Leventa kineveztetvén a király által szabácsi hadnagynak, mint fogja magával vinni Juczikát, s mily boldogan töltendik ott majd a mézesheteket, az ágyuk dörgése között, naponkint harczolva a törökkel. Leventa hírt, nevet szerez, s elüzi vára alól a pogányt dicsőségesen, vagy ha el nem üzheti, eltemeti magát és szép Judithját annak romjai alá.

Csupán csak e kinevezésre várt még, hogy Juczikát rögtön maga mellé lovára ülteti, s ott hagyva az öreg Fuggert Fortunatusnak, elragadja magával Belgrádba.

Míg e kineveztetésre várakoznék, melyet számára Szalkán könnyen kieszközölhetett, naponkint tervezgetve magában, melyik sánczot hogy fogja majd megerősíteni, hol furat majd tűzaknákat, s hogy vetteti fel petárdával ostromlóit? egyszerre csak jön híre, hogy a török már Szendrő alatt van, s ha az elesik, rögtön Szabácson van a sor.

E pillanatban kapta meg szabácsi kormányzóvá kineveztetését Leventa.

De nem maradt ideje e fölött örülni, mert a mint az inventariumot kezébe adák, szomorúan tapasztalá, hogy az előtte való kormányzó a sánczokat el hagyta pusztulni, hogy kerteket csinálhasson helyökbe, – az élelmi szerekkel kereskedést űzött, úgy, hogy most gabona sincs benn, hogy sok pénzt ne legyen kénytelen kiadni, a várőrség felét elbocsátotta, kutat, vizvezetőt be hagyott omolni, és sem ágyukról, sem munitioról nem gondoskodott.

Hogy minden hiányt fedezni lehessen, kellett volna rá készpénzben legkevesebb harminczezer arany forint. Leventa felment a királyhoz, elmondva neki a fenyegető veszélyt. A szegény ifju fejedelem, ki tizenkilencz éves korában már meg volt őszülve, csak sóhajtani tudott, s tudtára adá, hogy ő nem segíthet, mert kincstára üres.

Különös! gondolá magában Leventa, hogy a kincstár üres, és a kincstárnok gazdag, s azzal elment a királynéhoz.

Ez a derék asszony mindig segített az ország hasonló bajában, de most sirva volt kénytelen megvallani, hogy már saját fejedelmi ékszerét is mind zálogba adta, s Szalkán Gergely épen akkor érkezék vissza azon tudósítással, hogy sehol sem tudott pénzt kapni kölcsön a királyné számára.

– Tehát kerítek én, mondá Leventa, s felajánlá minden birtokát a hazának ajándékba.

– Megállj csak egy szóra öcsém, szólítá őt félre Szalkán Gergely, te e vagyonokkal nem rendelkezhetel, azt bölcsen tudhatod.

– De ha a haza kéri azokat.

– Biz akkor sem. A végrendelet erős.

Leventa felsóhajtott. Egy nagy, nemes gondolat szállotta meg lelkét.

– Rendelkezni fogok vagyonaimmal. És nem nősülök soha.

– De ki biztosít téged arról?

– Becsületszavam.

– Rosz cursusa van a szerelmes emberek szavának öcsém; neked vagyonaidat nem szabad sem eladnod, sem elajándékoznod, ha csak tökéletes biztosítékot nem nyújtasz a végrendelet curatorainak arról, hogy soha meg nem házasodol. Arra pedig csak egy eset van; ha tudnillik valamely harczoló szerzetbe lépsz, teszem fel a templáriusok, vagy a Johanniták közé.

Leventa egy pillanatig gondolkodott, ha vajjon szeretőjét veszítse-el, avagy hazáját? a másik pillanatban kezet nyujta rá és felavattatá magát a Johannita rend lovagjai közé.

Csupán azt kivánta még kieszközöltetni, a mit a királyné meg is igért neki, hogy Fugger Juczikát valamely kolostor szent szűzei közé engedjék elvonulni, s azzal elkészíté az adománylevelet, melyben jószágait a hazának visszaajándékozza, rögtöni segélyt kötvén ki belőlök Szabács vár számára.

Fortunatus Imre a mint meghallá, hogy legnagyobb ellensége vagyonai dobra vannak ütve, egyszerre sietett azokat megvenni, hogy legalább pénz által érhesse el azt, hogy birtokát elfoglalta, s a kistarcsai és solymosi prædikátumokat saját neve elé bigyeszthesse, és a kunhalmi kastély homlokáról ledobathassa a czímert, melyen két kettős farkú oroszlán keresztben tart két ominosus buzogányt.

Szalkán Gergely pedig e fölötti dühében még aznap folytán tudtul adá Fortunatusnak, hogy Fugger Juczikávali házasságának többé semmi sem áll egyéb utjában, csupán csak egynehány ezer arany forintnak fizetése.

Legalább veszett fejszének nyele került vissza.

Épen az azt megelőző évben, 1522-ben történt, hogy a szent János rend lovagjai kemény harczok kiállása után kénytelenek voltak odahagyni Rhodus szigetét, melyen oly sokáig dicsőségesen küzdöttek a pogány törökkel.

E derék rhodusi vitézeknek az volt hitbeli fogadásuk, hogy a hitetlen ellenséggel örökké harczot viseljenek; mire nézve, midőn Rhodust elhagyni kénytetének, nagy részük átjött Magyarországba, szent fogadását e helyen teljesítendő. Ez okból választá Leventa e rendet, melybe felavattassa magát. Még senki sem tudott felavattatásáról. Mert Szalkánnak jó okai voltak azt ki nem beszélni, míg Fortunatus le nem teszi a rászabott díjat. Ellenben szabácsi kormányzóvá kineveztetése s nemeslelkű ajándéka már közbeszéd volt a városban s így Judith is meghallá azt.

Másnap korán reggel, midőn a templomba menne, tele boldog reménységgel, mert azt hivé, hogy már most Leventa neje fog lenni, ime térdeplő székéhez egy rhodusi lovag járul, hosszú fekete selyem köpenye egész alakját fedezte, szélei fehér keresztekkel szegélyezve, miket töviskoszorúk fontak egymáshoz, mellén nyolczágú ezüst kereszt fénylett piros alapon rózsakoszorúval és herczegi koronával diszítve, alatta egy másik kereszt, ez aláirással: «pro fide».

Judith nem is igen nézett a lovagra, hanem énekelt buzgón maga elé tett könyvéből, s ime a mint a lap utolsó során járna, a lovag kinyújtá kezét és fordított az énekeskönyv lapján.

Judith megdöbbenve látta meg a fordító kéz ujján anyja gyűrűjét ragyogni, s a mint az előző látáskor láng gyulladt egyszerre szívében, akként állta el szívét halálos jéghidegség e perczben.

Föltekinte a lovag arczára és vőlegényét ismerte meg benne. Keble elszorult, csaknem elájult e látványon. Leventa szomorúan szorítá meg kezét, s kivezeté a templomból a félig elalélt leánykát.

– Mit cselekvél? kérdé zokogva Judith, s úgy fázott, a mint kedvese keblére borulva, azon a hideg pánczélt megérezé.

Leventa elmonda neki mindent. Judith hallgatott kétségbeesett arczczal, de midőn azt mondá neki, hogy őt egy kolostor boldog magánya fogadandja oltalmába, akkor kiderült a leány arcza, megcsókolá kedvese kezén a jegygyűrűt, s miután összebeszéltek, hogy holdfeljötte előtt egymással még egyszer utoljára találkoznak, Judith megkönnyebbült szívvel tért vissza a szentegyházba s ott órákig elimádkozék, könyörögve az Istennek, hogy tegye őt elég erőssé azon áldozatra, melyet hoznia kell s oly jól esett neki hallani, midőn az Isten szolgája a halál utáni élet gyönyöreiről beszélt, azoknak öröméről, kik egymást ide alant szerették, s oda fenn ismét találkozni fognak.

* * *

Fortunatusnak azon percz óta, melyben Judithot megpillantá, nem volt egy nyugodt szívdobbanása, mentül több akadálylyal kellett küzdenie az ő elnyerhetésére, annál nagyobbra nőtt szenvedélye, s mentül jobban iparkodott Judithtal megismertetni szerelmét, annál jobban gyűlölte ez őt.

Az említett napon hazaérkezvén Judith a szentegyházból, apja szokott hizelgő módjával elővevé leányát, összeölelgeté, csókolgatá, eldicsérte szép arczát, szemeit.

– Te szép leányom, te kedves gyermekem, szemem világa, gyönyörűségem; micsoda kincs volna a világon, a miért én téged odaadnálak! Pedig ugyan csak törekesznek engemet tőled megfosztani. Hehe… a gonosz, rosz emberek. Az ifju Szapolyai, meg Várkonyi, a főispán, s az Ujlaki fia, Dezső. Igen bizony. De én nem adlak egyiknek sem; majd én úgy vesztegetem el egyetlen lányomat. Külömb vőlegényt szereztem én már számodra: derék, szép fiatal legényt! a kihez fogható az egész országban nincsen, karcsú, deli és jószivű, és olyan, hogy ha kivánod, egy országot vehet meg számodra.

Judith borzadva hallgatá apja szavait; míg az öreg csak kimondá utoljára, hogy ez a drágalátos vőlegény nem más, mint Fortunatus Imre, ki ott leskelődött a szomszéd szobában, s az öregnek egy hívó szavára berohant az ajtón, s magát Judith lábaihoz veté.

A leány undorodva fordult félre, mire Fortunatus hevesen megragadá kezét, s elkezde neki indulata mámorában őrült dolgokat beszélni.

– Oh ne fordítsd el rólam arczodat, inkább a nap ne süssön rám soha. Hagyd elmondanom, hogy én téged szeretlek, őrült vagyok, meghalok és elkárhozom bele, hogy egy ölelésedért kész vagyok a kínpadra lépni, a vesztőhelyre egy csókodért, hogy imádlak Istenem gyanánt s nem kivánom a mennyországot, ha téged bírhatlak.

Judith iszonyodva huzódék hátra, Fugger megtaszítá könyökkel Fortunatust, fülébe sugva:

– Ne beszélj olyan eszement dolgokat. Szólj neki palotáidról, rangodról, kincseidről. Ez érdekli az asszonyokat.

– Mindenem tiéd! rebegé Imre. Tégy koldussá, én királynővé teszlek. Parancsolj, és oly széppé teendem számodra a földet, hogy maga a menny irigyelni fogja azt tőled.

Ily nyelven okos emberek nem beszéltek soha, csak a kinek az esze tisztul. Judith lerázá kezéről az imádót, s megerősítve szívét, ő is mondott neki valamit.

– Kincstárnok úr! Te engem nőül akarsz venni. Nehogy azonban megcsaljalak, másnak állítva magamat, mint a mi vagyok, tudtodra kell adnom, hogy nekem már két gyermekem van.

Fugger és Fortunatus bámulva néztek egymás szemébe. A leány alig volt tizenhat éves, s mindenki tisztának hitte őt, mint a nap.

– Úgy van, folytatá a leány. Nekem két gyermekem van már, s csak úgy mehetek hozzád nőül, ha ezt tudva, e két gyermekkel együtt kész vagy elvenni, kiket rögtön eléd hozok.

Ezzel a szomszéd szobába suhant a leány, s míg a két férfi kőbálványnyá válva bámulatában várta, hogy mi fog történni? előhozta kezén fogva Fortunatus Imre szerencsétlen megbélyegzett gyermekeit.

– Ezek az én gyermekeim, – szólt, őket Imre elé állítva, akarsz-e atyjuk lenni?

Fortunatus, a mint megpillantá általa elárult, eléktelenített arczú gyermekeit, felordított, mint a kit torontálpók csípett meg, s kezével elfedve szemeit, egy szót sem mondatott magának többet, hanem elrohant onnan, mint ha a fúriák korbácsával verték volna.

Fugger magán kívül volt dühében; dult-fult, tombolt. Kényszeríteni akará leányát, hogy a kincstárnokhoz menjen nőül, de Judith erős lélekkel felelt:

– Engem nem kényszeríthet senki, én Istené vagyok. Holnaptól kezdve a karmelitanők kolostorának leendek lakója, s addig a Szent János vitézek oltalma alatt állok; ki engem érint, Isten menyasszonyát érinti.

Fugger dühösen távozott el Fortunatust felkeresni.

Fortunatus Imre, a fúriáktól üldöztetve, futott, mint az eszeveszett, s minthogy hintaját nem találta Fugger kapuja előtt, hogy az emberekkel ne találkozzék az utczán, egyenesen a gyalog-ösvénynek fordult, mely a vérmezőről a Zúgligetbe vezetett, hogy ottlevő házát minél előbb elérhesse.

Az idő alkonyatra vált már, s az út az ó-temetőn vitt keresztül, mely kétfelől a hegyoldalon terült, sűrűn benőve már elvadult bokrokkal és fákkal.

Fortunatus csak akkor vevé észre, hogy a temetőben jár, midőn a fák ágaikkal összehajolva feje fölött, egészen elsötétíték az útat, s félelmesen tekinte körül, egy-egy félig kidőlt sírkeresztet látva fehérleni a sűrű zöld között.

Összeborzadt, mindenféle ijesztő gondolat támadt lelkében, s mindenütt alakokat vélt látni, kikről azt hivé, hogy már el tudta őket feledni: apját, nejét és gyermekeit. Nem mert sem jobbra, sem balra tekinteni, csak futott egyenesen keresztül a temetőn, a fehér sírkövek földből kiemelkedő kisérteteknek látszottak előtte, s a fűben világító szentjános-bogárkák lidérczszemeknek.

Pedig ez igen kies hely volt, nekem legkedvesebb estéli sétám, melyet mindennap megszoktam látogatni, s ha jött volna is valami ijesztő, csak azt mondám: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s soha sem bántott semmi, és ha utolért is azon helyen valamely gyászgondolat, az bizonyára nem volt egyéb, mint az arra való gondolás, hogy a kik itt alattunk nyugosznak, mennyivel dicsőbbek voltak egykor s mennyivel boldogabbak most, miként mi.

De Fortunatust üldözé a rém; mert ki Istentől elfordul, annak megjelenik az ördög, így ő minden kiszáradt fában a vén Izsák átokra kiterjesztett száraz karjait vélte látni; a síró asszonyi szobrok a kripták felett mind az ő feleségét ábrázolták előtte, s minden levélsuttogás az ő gyermekeinek rebegése volt fülében.

Már a tulsó széléhez közelíte a temetőnek, a midőn egyszerre fölkapva lesütött fejét, két alakot láta maga felé közelíteni, kik közül az egyik úgy hasonlított a vén Izsákhoz, a másik pedig Aisáhhoz.

Fortunatus rémképeket vélt látni, kiket az éjszaka elbocsátott, hogy őt megüldözzék, nem is gondolá egyébként, mint hogy az alakok lábai nem érnek a földre, hanem csak úgy lebegnek a légben, a merre valami láthatatlan szél viszi őket.

Imre elfeledé e borzalmában, hogy megkeresztelkedett, s öntudatlanul rebegé a zsidó védmondatot: jobb felől Gabriel, balfelől Michael, előttem Raphael, hátam mögött Uriel, fejem fölött – fejem fölött – fejem fölött… Nem jutott eszébe az ötödik szent név, mely feje fölött van, s egy kuvik repült el akkor feje fölött, háromszor kiáltva le rá haláljóslatát.

Fortunatus halálos félelemben visszafordult, de nem mert újra végig futni a sötét temetőkerten, hanem meghúzta magát egy nyitvalévő kripta ajtajában, azt vélve, hogy a két rém el fog majd mellette haladni, s nem veendi észre.

De szerencsétlenségére épen úgy hozta az örök gondviselés, hogy ugyanazon kripta volna ez, melyben Izsák és Aisáh, mint már föntebb említettem, éjszakánkint hálni szoktak. Imre tehát csak hallá mindig közelebb jönni a csoszogást, még mélyebben húzta magát a fal mellé, a hideg veriték csurgott le arczán, s a vér verése elakadt szivében Egyszerre belép mindkét alak a sírbolt ajtaján, melyet midőn Imre a sötétségben észrevett, mintegy félájultan térdeire rogyott, s szemeit behunyta, nem képzelve mást, mint hogy elkárhozását látandja meg velök.

Az alakok mindig közelebb jöttek hozzá. Egyik végre megbotlott benne. Imre érzé a vén Izsák thaby palástjának ismeretes suhogását arcza körül. Valami hideg csontkéz érinté arczát, ujjaival végig futva rajta s végig tapogatá vállait és karjait.

És azután halla ilyen suttogó szavakat, melyekben alig volt valami emberi:

– Mit háborgatod a halottakat?

Imre halálos zsibbadást érze tagjain végig terjedni.

Mit háborgatod a halottakat? kérdé újra a hang, az öreg Izsák hangja, ki a sors csapásai alatt megőrült, s azt képzeli, hogy most halott, s egész járása-kelése a világon nem egyéb, mint egy hazajáró léleké.

– Mit akarsz itt te élő? A halottak országa szomorú ország; itt sorban mind apák feküsznek, kik életökben kincseket gyüjtögettek, s kiket fiaik koldusokul küldöttek ki a világból. Éjfélenkint bús szél keletkezik, mely őket felkölti álmaikból, halotti lepedőiket magukra terítik s mennek nagy búval, bánattal bejárni a világot; bekoczogatnak a házak ablakain, melyekben laktak; az ágyat, melyből kihaltak, fölkeresik; az asztalról, melynél életükben ültek, a rajt feledett morzsákat fölszedik; oh a halottak fáznak és éheznek. Eredj innen élő, míg órád nem üt; nap-nap után múlik, és te közénk jövendsz halványan, sápadtan, némán, hidegen, akkor keresd fel te is szűk odúdat. Addig eredj, ma vigadj holnapig, – a halál után nincsen vigalom…

Imre a rémülettől a kétségbeesésig üldöztetve, maga sem tudá hogyan? neki rugaszkodott s eltaszítva a vén kisértőt, nyargalt hegynek fölfelé s addig lélekzetet venni sem állt meg, a míg házához nem ért, ott pedig csak beesett az ajtón s úgy el volt fulladva, hogy egy szót sem tudott szólni.

A mint lassankint magához kezde térni, nem mervén egyedül maradni szobájában, felhivatá magához csatlósait, oda ülteté őket maga körül, megparancsolá kulcsárjának, hogy hozza fel a legjobb borokat, s az Istenre is kért minden embert, hogy igyanak, a mennyi beléjük fér, és énekeljenek valami víg dalt.

A sok csőcselék népnek nem kellett nagy biztatás, rövid idő alatt úgy lerészegedett egész cselédsége, és ő szinte velük együtt, hogy alig ismeré már egyik a másikát, és kiki magamagát.

A bor kivert minden ijedséget Fortunatus fejéből, ki sokszor használta már ezt az orvosságot, ha testi vagy lelki baja volt, lerészegedve a sárban fetrengésig: rendesen használt neki.

A cselédek természetesen confidenter kezdtek lenni velük együtt dorbézoló gazdájukkal, kinek a mint a bor fejébe ment, szemei ragyogni kezdtek, s valahányszor a csatlósok valami szerelmes dalt kezdtek el énekelni, mindannyiszor luxuriosus vágyódással sohajta fel:

– Hej, miért is vannak asszonyok a világon!

– Biz öcsém nem is azért ám, szólt egy ittas fullajtár gazdája vállára ütve, hogy az ember bolond fővel, mint úri magad, az ablak alatt énekeljen nekik, s kívül nyelje az éhkoppot.

– Ugy-e bár?

– Bizony, ha énnekem annyi pénzem volna, mint neked, nem sóhajtoznék én egy fillér árát sem, hanem oda mennék az öreg Fuggerhez, s azt mondanám neki, kell erszény pénz de hány? hogy adod leányod?

– Mit beszélsz? De hátha nem adná?

– Eladná az a lelke üdvösségét is.

– De hát, ha a leány vonakodnék?

– Hátha nem akarna jókedvéből, lenne rosz kedvéből asszony. Hanem oda legény kell a gátra, nem olyan ficzkó, mint te, a kire, ha a macska ránéz, elfakad sírva.

– Ki meri ezt mondani? kiáltá fel Imre, neki dühödve a bortul.

– Magam la. Ha tagadod, jer velem, adj még mellém két jó legényt s ebben az órában elraboljuk szeretődet. Most hát mutasd meg, hogy ki a legény a gáton? Most beszélj, ha akarsz.

Imre agyát ellepte a bor és szenvedély köde. Ilyenkor egészen más ember volt, mint különben. Egyébkor gyáva és fösvény, mámorában dühös volt és pazarló. Hirtelen előkeresett asztalfiókjából egy hegyes spanyoltőrt, s azt dolmánya alá rejtve, szétnézett cselédei közt, ha akarják-e igazán követni.

Azok kaczagtak nagyon, hogy még ilyenkor is gyilkot dug öve mellé, a helyett, hogy kardot kötne.

E pillanatban lépett be Fugger a szobába, ki Fortunatus után sietve, öreg lábaival csak most érkezett fel, s csodálkozva látta, milyen állapotban van az egész ház népe.

– Lupus in fabula! kiálta a várnagy kaczagva, s a peczérek nyakába borultak az öregnek s össze ölelgették, s megkeresztelték borral, hogy inni nem akart.

– Bolondok tornya ez? kérdé Fugger elálmélkodva.

Imrének fejében voltak már a jó spanyol borok (mert a sehonnainak nem tetszett az idehaza termő), minél fogvást bátorságot vett magának Fugger elé járulni, úgy cselekedve, mintha nem tántorogna, s megfogá annak kezét és véve egy fáklyát, sorba vezeté őt termein keresztül. Valahány teremben, mindenütt felnyitott előtte holmi rejtek-ajtócskákat s oda tartva a fáklyát, unszolá Fuggert, hogy tekintsen beléjük. Telve voltak mindazon rejtek-fülkék megannyi drágasággal. Egyik szinültig aranynyal, másikban hordó számra az ezüst, egy kirabolt ország kincsei feküdtek itt.

Fugger egyik csodából a másikba esett; valóban méltán nevezték a kincstárnokot Fortunatusnak, mert a mi egyetlen szobájában fel volt halmozva kincs, többet ért Fugger minden birtokánál. Imre soha sem engedett senkit e szobákba lépni, annál csodálatosabb volt tehát, hogy most önkényt fölfedé minden elrejtett drágaságait, miknek látása úgy elvevé Fugger eszét, hogy észre ne vegye, miszerint már Imre is elveszté a magáét. A mámor, mely rettentő ijedelmét felváltá szivében, egészen kiforgatá őt önmagából. Oda fordult Fuggerhez s minden izeiben reszketve, kérdezé tőle:

– Fugger, tetszenek-e neked e kincsek?

Az nem tudott rá mit felelni.

– Hallod-e Fugger, én vesztemet érzem. Ezek a kincsek megszólalnak éjjel, mikor magam vagyok, s ha hozzájuk nyúlok, égetnek mint a parázs, ha még egy éjjel itthon kell hálnom, vagy felakasztom magam a lámpáshorogra, vagy kihányom az ablakon ezt a sok átkozott kincset. Pedig kár volna értük, nagyon kár: – tudod mit, cseréljünk házat, legyen az enyim a tied, úgy a hogy van, te pedig add nekem a tiedet.

Fugger hirtelen fölszámítá magában, hogy mit érhet az ő háza minden benne levővel együtt? Egy tizedrészét sem annak, a mit Fortunatusé. Mért akar hát ez cserélni? Talán nagy kincset álmodott az ő háza alá elásva? Az nem lehet, hisz ő maga építteté azt.

– Ugy-e, szólt Imre még jobban reszketve, te nem félsz az élő kincsektől?

Fugger azon gondolatra kezde jönni, hogy Fortunatus a lelkiismeret furdalásaitól háborodott meg.

– Imre, mi lelt?

– Egészen oda vagyok, félek idehaza maradni; szólj, nincs-e házadban valami rejtett szobácska, melyben el lehetne bújni? Engedj oda menni engem s te magad légy az úr enyimben.

Fugger egészen meggyőződött Fortunatus elmezavaráról, s rögtön hivatá annak csatlósait s befogata hintajába, felülteté őt s megparancsolá, hogy vigyék a várban levő házába, átadva nekik kulcsait.

Maga pedig hátra maradt, a kincseket őrizendő, miket nem birt többé elhagyni. Pénzmámorában alig hallá, mint vonul alá a hegyen az egész szolgasereg danolva, ujjongva ura hintaja után. – Ő elzárta az ajtókat, ablakokat s ment turkálva pénz és drágaság között, s arcza ragyogott, a mint egybeveté, mennyit nyert ő Fortunatus házán s milyen keveset adott neki érte!… Leánya nem jutott eszébe.

Az arany és ezüst pengett, a gyémántok szikrát hánytak, az öreg arcza mosolygott; egyszerre mintha a föld alól jőne, valami kiáltás üt fülébe:

– Fortunatus Imre!

Felriadva tekinte körül, nem látott semmit, kiment az egyik teremből a másikba, minden szoba üres volt, a csatlósok eltávoztak, Fugger egyedül volt az egész házban. Sietett ismét elzárkózni.

Alig volt újra a kincses teremben, ismét megszólalt a kiáltás: Fortunatus Imre!

De most már észrevevé, hogy a kiáltás az út felől jő s az ablaktábla nyilásán kitekinte s meglátva ott egy ősz embert egy összetört női alak karjára támaszkodva állani, lekiálta rá mérgesen:

– Mit akartok?

– Hírt mondok neked Fortunatus Imre, szólt az öreg, utolsó hírt rád nézve e földön. Isten álomban mondá nekem meg azt, hogy első lehessek, ki ezt neked tudtul adja.

– Itt nem lakik többé Fortunatus, itt én lakom, Fugger György.

– Oh, te vagy az? kiálta az öreg. Számodra is van izenete Istennek általam. Fugger György ez éjszakán elveszti legnagyobb kincsét, egyetlen leányát.

Fuggernek hajszálai borzadtak az égre. Csak ekkor jutott eszébe leánya.

– Ki vagy te vészmadár? kiálta le borzadva.

– Én vagyok Izsák, a vén Izsák, kit te megöltél s ki téged kínozni a sírból visszajár.

– Te vagy a nyomorult? Fortunatus apja.

– Roszul mondád Fugger, az én nem vagyok. Egy gyermeked huszonkét év előtt elveszté a dajka, az nem esett a folyamba, hanem az én kezembe, én neveltem őt fel, hogy érezze fajom szenvedésit, s ő árult el engem, és lett Fortunatus Imre. Ne hajíts követ az égre, mert fejedre vissza esik…

Fugger nem hallá már ez utolsó szavakat. Egy percz alatt, mint a villám rohant végig lelkén az egész őrült történet. Saját fia és saját leánya egymás által, egymás miatt elveszve, elkárhozva! Elfeledve rögtön aranyat és gyémántot, felkapott egy kést a még terített asztalról, s lerohanva a lépcsőkön, megragadá Izsákot mellbe s keresztül verte a késsel. Az lerogyott a küszöbön, befecskendve vérével a házat és megátkozva azt minden benne lakóival együtt.

Fugger pedig nyargalt eszeveszetten, ordítozva Fortunatus nevét, s látta a hegyről a fáklyás menetet sebesen közeledni háza felé, az ittas csoport danája néha felhangzott hozzáig.

* * *

Ez alatt szomorú eset történt Fugger házában.

A mint az öreg eltávozott Fortunatus után, az összebeszélés szerint, megjelent ott Leventa utoljára találkozandó kedvesével.

A két szerencsétlen egymás keblére omolva sírta ki fájdalma könyeit, a búcsú oly sokáig tartott, s már Leventának távoznia kellett, és a leány még sem tudott megválni tőle.

Egész ez ideig soha meg nem csókolták még egymást, mert bármily nagy volt is szerelmük, az egymás iránt való tisztelet még annál is nagyobb maradt.

De most az utolsó búcsúzásnál majd megszakadt a leány szíve. Elgondolá, hogy hát soha se lássa többet, a kit annyira szeretett, s átölelte kedvesének nyakát, oda szorítá őt magához és ezt rebegé dobogó szívvel:

– Csak egy csókot – s aztán haljak meg Istenem.

S lám az Isten kegyelmes volt, mert a mint Leventa hévvel kebléhez ölelte gyöngéd szeretőjét, s égő ajkát annak ajkaira nyomva, hosszan, édesen szívta annak bűvösbájos csókját, ime a leány szive megszakadt, s lelkét átlehelve kedvesébe, holtan maradt annak karjai közt.

A legédesebb gyönyörben, minden fájdalom nélkül vette őt magához Isten, megengedve neki, hogy kedvesének nemes keblén hagyja el a rosz világot.

Leventa azt hitte egy ideig, hogy kedvese csak elalélt, s várta, hogy még majd fölébred, hogy szólni fog, s rá mosolyog, de a leány hideg maradt, s az ifju csak örülhetett, midőn megtudta, hogy kedvese halott.

Lefekteté őt fehér ágyára, kezecskéit összerakta keblén, megsimogatá hideg homlokát és elgondolá magában, hogy fogja-e őt Isten ily széppé tenni majd a feltámadáskor?

Aztán még egyszer megcsókolá, hálát adott Istennek, hogy őt megszabadította és vevé kardját, megkeresni vele az útat kedvese után.

Meg is találta nem soká. Szabácson ő volt az utolsó férfi, ki a várat védve dicsőül elesett.

* * *

Fortunatus Imre ez alatt szépen megérkezék Fugger házához részeg czimboráival, ott a háznál senki sem tudott még semmit Juczika esetéről; Imre nagy zajjal elfoglalá a házat s csatlósait ott hagyva czivakodni Fugger cselédjeivel, maga sietett a leány hálókamrája felé.

Ugyanazon szobácska volt ez, melynek ajtaján keresztül Fortunatus, még mikor Salamonnak hítták, legelőször látta meg a leányt s melyről annyit tudott azóta álmodozni.

Az ér úgy lüktetett halántékain, midőn ez ajtót fölnyitotta, lélekzete égette ajkait, az ágyhoz lépett, félrevoná a menyezet függönyét s azzal elborzadva szökött vissza… Az egy halott volt, a kit ott látott.

A világ elfordult vele, csak állt ott elmeredve, mint a ki meg van babonázva s nem tudott sem futni, sem kiáltani. A rém elállotta minden tagját. Érzé, hogy veszte közelít.

Fugger pedig, a mint rohanna a hegyről alá felé, nem nézve az utat, csak a közelséget, egy mély vízmosás széléről lebukott s kezét és lábát kitörve, ott fetrengett a mélységben, minden testi fájdalmánál nagyobb levén kétségbeesése, hogy leányát nem szabadíthatja meg tulajdon fiától.

Lőn azonban, hogy a Hatvannál összegyűlt nemesség megtudva azon esetet, miszerint Fortunatus Imre a török zultán követével czimborálva, szántszándékosan hagyta védtelenül a végvárakat, az e fölött támadt első dühben meggyilkolá a követet, s holttestét bele veté egy tóba, Fortunatusra pedig kimondá az itéletet, hogy máglyán égettessék meg.

Ugyanezen az éjszakán tehát, melyen im e dolgok történtek, jövének feles számmal több csapat nemesek és kalandosok, s fölfelé tartván Imre palotájához, meglelék Fuggert összetörve az árokban. Ez meghallva, hogy mi járatban vannak, kétségbeesésében elmondá nekik, hogy Fortunatust az ő házában keressék, s az Istenre is kérte őket, hogy a mint megkapják, üssék agyon, mert az ő neki édes gyermeke; s ha nem kapják, gyujtsák rá a házat, mert ott kell neki rejtőznie.

A nemesek nem érték a dolgot, hanem azért körül fogták mind a két házat, s Fugger nemsokára láthatá, hogy mint lángol föl egyfelől saját háza, másfelől Fortunatusé.

Ott meghalt az útfélen egy óra mulva, nem tudhatva meg, hogy mi lett leányából és Fortunatusból?

Ilyen dolgok történtek az ezerötszázhuszonharmadik esztendőben ez Magyarországon; a jó Isten tudja, mi lesz még belőlünk?