A VARCHONITÁK.

I.

Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.

Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.

E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.

A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a persák Kafhegynek.

Ezek ama mesés «aranyhegyek», – a földnek öve, melyek a pars mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal áraszsza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad az égnek azur-kék színe.

Így szól a pars mythologia.

De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága vas; a vad geoug nép – a hogy e nevet görög classicusok szokták irni – e bérczek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így neveznünk a háborút.

Valami tatárfaj volt ez, fényüzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint a hogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét, biborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott, volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle.

Ezek voltak a varchoniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi rabszolgafaj között, melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a kényelmet, gyermekeik felnőtt korukig nem jártak ruhában, törvényeik, isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk, bornak és kenyérnek még nevét sem hallák; ölhette őket, a ki akarta, szabadon, mint más akármi vadat, kiket senki sem vesz számba.

És mégis a varchoniták évről-évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak, életrevalóknak születtek, és hölgyeik szépek voltak, délczegek, erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még csak öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi törvény, de volt erkölcstisztaság.

Egyszer egy varchonita nő geoug vadászoktól üldöztetve, ölében vitt csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük.

A durva üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között.

Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken túl, hol Rómának még nevét sem hallák, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között ismételve lőn Romulus és Remus regéje.

Egy nőfarkas meghallá a csecsemő sírását s szoptatni kezdé azt. Ez időtől fogva kezdenek a farkasok mythosi befolyással lenni a varchonitákkal rokon fajok eseményeire.

Mikor már a gyermek megerősödött s tudott futni és harapni, mint a többi kis farkasok, akkor ráakadtak nemzetebeli férfiak s magokkal vivék azt és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra s Bertezena nevet adtak neki.

De benne volt már a fiuban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és ifjuvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a kovácsüllő előtt veré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak fejében.

– Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi kezünkben, mint azokéban, a kik ezt velünk készíttetik? monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat törlő társainak. Hát azért készítünk mi lánczot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat ellenségeink? Hát nincs jogunk nekünk megölni azt, a ki bennünket öl? s használni azt a vasat, melyet magunk élesíténk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, a miért drága az élet? Próbáljuk meg, jól metszenek-e a magunk kovácsolta kardok?

Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is biztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog, rég elmult időkre, mikről apáik diadalmak meséit regélték nekik.

Ott körülfogták Bertenezát s áhitattal hallgaták szavait.

– Testvérek! Ime parancsolóink ismét kétszázezer kő vasat ásattak ki velünk, hogy két hó leforgása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk belőle. Ez terhes munka nekünk; de én tanácsot mondok, miként segítsünk rajta. Ha negyvenezer kardot készítünk, minden kard leend öt fontos. Készítsünk csak tizezeret, de legyen mindegyik húsz fontos. Ez egyre megy, minden kard négygyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne.

A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt, elkészültek a húszfontos kardok.

A geoug sereg is megérkezék, azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátról beszélt a félmeztelen bőrkötényes varchonita rabszolgákkal, kiket rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett.

– Te ősz kutya, monda egy kiszemelt vénnek, lépj elő, hadd beszéljek veled!

– Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena, szólt az agg, az ifjura mutatva.

– Mit? ti nektek vezértek van, kutyák? mióta választanak a farkasok maguknak fejedelmet? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, a kik mindnyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neveket adni, hogy egyiket a másiktól megkülönböztessétek, holott mindnyájan egyenlők vagytok? – No tehát lépj elő, te első kutya! Hol a negyvenezer kard?

Bertezena kinyujtá izmos karjait, melyek vastagok voltak, mint egy cserfa-ág, fölemelé nagy, büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.

– Dicső vezér, a kardok készen vannak, a kétszázezer font vasat mind kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból készíténk egyet, húsz fontosat tízezeret, ekként tízezer karddal annyi munkát lehet tenni, a mennyit máskor negyvenezerrel.

A tatár oda volt bámulatában.

– Te nagy kutya! Tréfálni akarsz velem ugy-e, hogy így beszélsz? mutasd azt a kardot.

Bertezena oda nyujtá a nehéz pallost a tatárnak, ki a mint egyet vágott vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjura.

– Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harczolni ez idomtalan vassal?

– Azt majd mindjárt be is bizonyítom előtted, monda Bertezena, fölemelve a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálczát megforgatá azt a feje fölött, s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra, fele balra hullott.

Erre általános csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt a tatárok fejének; igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy napon tízezer varchonita harczos negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.

E naptól fogva nem készített a varchonita nép lánczot magának és kardot az idegennek.

Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé magát észre, hogy megszünt az Imausnak ura lenni.

Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mindaddig, míg Bertezena a khán egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte.

E vakmerőség haragra gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett fejedelem, kinek király korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni szemeit! Ezt nem lehete boszúlatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait s kétszázezer lovassal megindult Bertezena nősülési kedvét elvenni.

A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját sokaságától nem bírt mozogni, bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig tartó harczban kiírták hadát az utolsó emberig.

A tatárfaj e csapástól fel nem bírt üdülni egész Dsingiszkánig. Leszorult saját határai közé, tért engedve a varchonita nép kifejlődésének, s bár örökké harczot viselt vele, soha sem bírta azt többé legyőzni.

E szittyafaj azután évről-évre szaporodott, kibocsátott rajai majd hun, majd török, majd avar név alatt megismerteték magukat Persiával, Chinával és Európával; a chinai olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt türelmesen, mint a lekaszált fű, s a chinai bölcsek nem győzik magasztalni császáraik jóvoltát, kik vassal nem bírván többé, arany lándzsákkal űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.

A varchonita nép megnagyobbodva, lassankint két részre kezde bomlani; az, mely Chinához közelebb volt, nevezte magát töröknek, a melyik Perzsiához esett, ogurnak.

Helyzet, életmód és vallás lassankint különbözőkké tették őket; az ogurok a pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok imádatát; amazok maradtak durvább jelképeiknél, miket szinte nem igen nagy buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel, hosszú hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt viseltek; amazok sátrak alatt laktak, statusbölcsészetük alapja levén, hogy oly nép nem harczolhat, melynek városai vannak; a melegebb éghajlat kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre a különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté egymástól, hogy utóbb alig maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi zászlója egy gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény, melyet egykor Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek eredetükről, mindkét népnél volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek és vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy megtüzesített vasdarabból kardot kovácsoltak.

Az ogurokat különbözőkké tették elvált rokonaiktól a szelidebb hajlamok, költőibb vallás, nemesebb éghajlat, szabadabb szellem, békésebb foglalkozások, lovagiasabb harczok és leginkább irásismeretük, melynek sajátságos rúnáit maig is mindenütt feltalálni, a merre valaha jártak, az Irtis és Jenisei mellett, durva obeliskokra vésve, a sírokba elásott kardokon, aranynyal kiverve, s nehéz pénzeiken.

Ezek voltak amaz avarok, kiknek követei a hatodik század második felében megjelentek Justinián trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a hetvenötéves császár jó szóval és jó aranynyal vásárlá meg, megtelepítve őket Pannonia rónáin, védfalul a longobard foglalók rohanó árja ellen.

Miért hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a vastermő bérczek országát? miért hagyták el a hont, melynek vaslánczait Bertezena vasnál keményebb kezei összetörték? Miért vándoroltak idegen földre hazát keresni maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bérczek, hogy megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…

II.

Alkonyodva tekinte vissza a nap Irgana-Kon bérczei mögül, a kék Túla partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok esti hymnusaikat éneklék.

Az avar chagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt sátorában. Országnagyjai, a gyulák, rhabonbánok és vezérek könyezve álltak ágya mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit, arczán csak a leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen állt már.

– Lelkem könnyebbül és testem súlyosabb lesz, monda halk szóval az agg. Adjátok kardomat, hadd támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.

S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna az utolsó gondolaton, perczek mulva ismét e gondolatnál sohajta fel.

– Csata, csata! Milyen szép lett volna meghalnom ott! Ott! a kardok csattogása között, a harczi kürt rivallása mellett, a paripák dobogásainál. Hijába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel fogok ülni, őseim között legutolsó.

A rhabonbán csillapítva hajlott a haldokló ágya felé.

– Ne zúgolódjál Oldamúr. Még nem zöldült ki a tubafa ajtód előtt, mely a halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni honáért, neked dicsőbb volt érte élned. Nem is leendesz őseid sorában utolsó. Fiad, dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni fogja nemzetünk történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.

– Igaz. Fiam, Dalma fiam, sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még halványabb lett mint azelőtt.

E pillanatban fölnyiták a sátor szőnyegeit s beléptek a jósló táltosok. Hivataluk valami közép volt pap és orvos között, ők voltak a nép jósai csaták előtt, énekesei csaták alatt és historia-irói csaták után.

A vén Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint maga a chagán, sok jó és rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.

– Mi hírt hozál a jóslatokból? kérdé a chagán.

– Légy készen halálodra Oldamúr, szólt fejét meghajtva a táltos. Rövid időd van még csak élni. Ezt izeni Isten neked.

– Meghajtom fejemet, szól Oldamúr átszellemült arczczal. Mint fogadá az ég áldozatod füstjét?

– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel egyesült, minek képleteiben mindenütt rád váró hősök alakját láttam.

– Megkérdezéd-e a jósló szüzet a túlvilág felől?

– Épen most beszélte el álmát. Hét nap, hét éjjel feküdt aludva, eltemetve a sírban. Heted napon fölébrede, s a mit ezalatt a túlvilágon járt lelke látott, megdicsőült arczczal beszélte el.

(Ez egy sajátságos jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal szüzek, képzelethevítő szerek és szigorú bőjt által bizonyos nemébe a lethargiának merültek, hüvelykujjaikat összeszorított kezükbe fogták, s hanyatt fekve visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben elhagyák magukat temetni, s néha hetek mulva ásatva fel, arczukra és keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s beszéltek a sírban álmodott dolgokról. E jóslat nemét hítták «az elrejtőzésnek».)

– Mi hírt hozott a szebb hazákból? kérdé Oldamúr.

– Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó mezőkön, hol a csatákon elhullt hőseink hófehér méneken nyargalva űzik a futócsillagot s uralkodnak mindazon ellenségeiken, kiket a csatákban megöltek. Ott űltek őseid a szivárványok felett, arany királyi székeken, homlokaik körül csillagokból font koszorú. És íme, nyugot felől egy napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos ködéből egy hófehér alak támadt elő, legtöbb csillaggal ősz feje körül; ki előtt mind fölkeltek a királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék. E csillagok a nagy és nemes tettek, oh király, és ez új alak te vagy.

Oldamúr megdicsőült arczczal rebegé: «oh öröm, oh gyönyör!»

A rhabonbán és Fellengúr érzékenyen fogák meg a chagán kezeit.

– Mit mondjak ősz apádnak oda fenn? szólt Oldamúr az elsőhez.

– Mondd meg neki, hogy halálát száz ellen vérével boszultam meg, kiket hozzá felküldék raboknak.

– És fiaidnak mit mondjak, Fellengúr, kik előtted sírba szálltak?

– Azt, hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull annak könyje gyermekei sírján.

A chagán megszorítá barátai kezét.

– Most menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele magamra, míg ismét hívni foglak, – e földön utoljára…

A vezérek, országnagyok és vének mind kitakarodtak a sátorból, s utánuk belépett Dalma.

Szép, karcsú, daliás alak, a fiatalság rózsaszínével arczán, minő tizennyolcz éves gyermekeké szokott lenni. Nagy, bátor szemeiben királyi tűz heve lángolt, szabályos, nemes vonásain fájdalmas ihlettség honolt, bár a megilletődés gyöngébb vonalmait eltiltá arról a szigorúbb tekintet.

Termetét, mely nyulánk és karcsú volt, mint egy leopardé, kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt, sárga aranyvirágokkal, a felső rövidujju, hasított, biborpiros aranyzsinórzattal; sűrű jaspisfekete hajfürtei három tömött tekercsbe voltak fonva, fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva, s még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek, idomzatosak, piros telt ajkai felett valami alig észrevehető hamv.

Oldamúr oda inté őt magához.

– Jer közelebb, jer közelebb, fiam.

– Meddig fogsz még fiadnak nevezni engem? szólt Dalma, én leányod vagyok.

A chagán szomorúan felsóhajtott.

– Terhedre van, hogy férfinak neveltelek?

– Nincs terhemre, apám. Karom megszokta forgatni a kardot és kelevézt, s ha kell küzdeni hozzám illő lovaggal a harczjátékon, vagy az oroszlánnal a vadászaton, vagy ellenséggel a csatamezőn, szivem sem gyöngébb, mint karom; de nem szokás ez: nem látom sehol, hogy nő férfi alakját viselné. Én nem irigylem a többi hajadonoktól sem mulatságaikat, sem öltözetüket, sem guzsalyaikat, de szeretném tudni mégis: miért vagyok én tőlük különböző?

– E rejtély okának titokban kellett maradnia halálom órájáig. Im vedd át tőlem e titkot és őrizd tovább, mert halálom órája jelen van.

Dalma összerezzenve rogyott e szavakra atyja nyugágyára. A szót elfojtá ajkain a fájdalom.

– Dalma, ne sírj; szólt intve a chagán. A halál napja örömnap, s férfit siratni dísztelen. A titok, melyet rád bízok, két nemzet életének a titka. Az avar és török nép, a mióta Bertezena meghalt, kétfelé szakadva, átkos meghasonlásban, örök harczokkal rongálta egymást. Ma győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték bár fejedelmeik hirét, de fogyaszták népeit. Egyszer úgy kifáradt mindkét nép a harczban, hogy nem volt a ki eltemesse halottait, s a diadal-útról hazatérő fejedelmek egyike sem talált saját országában egy ép házat, melyben éjszakára megszálljon. Itt lelkébe szállt mind a kettő, megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött, mely megtiltá a további harczolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy a melyik e kötés ellenére hadat gyüjt, arra közerővel rárontsanak. A kötés vége az, hogy ha e két nemzet közül egyik fejedelmi családjának férfi ága előbb kihal, annak országa szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét egy Bertezena-ivadék alatt egyesüljenek. E kötés óta harmadik ivadék ül a fejedelmi széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten utolsó férfiai vagyunk családunknak. Sokáig nem született gyermekünk, sem neki, sem nekem s az volt a kérdés, melyikünk éli túl a másikat? Ha én élem túl őt, népem szabad marad, ha ő él túl engem, népem rabszolga lesz. Ah azok, kik e szerződést kötötték, nem gondoltak arra, hogy a rokonokból támadt ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól, hogy örömestebb látnók a tatárt, a persát urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó vallásával, s zsarnoki szokásaival. Ime azonban a férfikor delén túl valánk már, midőn egyszerre mindkettőnknek gyermekünk született; – mindkettőnknek leány. Disabul e fölötti dühében minden leányt, ki azon évben született, a vízbe hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, a mit Isten adott, s ime a midőn még senki sem tudott létedről, egyedül nőm, álomlátásban egy tündér szállott le hozzá, ki e szavakat mondá neki: «a mit a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja: gyermeked nem született férfinak, legyen férfivá lelke által. Hireszteld el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon, eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég adand neki hírt, hatalmat, hős tetteket s megengedi, hogy túlélje ellensége családját és nemzete megszabadítójának neveztessék.»

Dalma kegyeletteljes ihlettel hallgatá atyja szavait, szemei emberfölötti erő lángjaitól látszottak sugárzani.

– Az ég mondá és én esküszöm, hogy úgy lesz, monda fölmagasulva, mint egy pálma vihar előtt.

– Ne esküdjél korán.

– Mindenki férfinak hisz. Kiálltam a próbákat csatákban és tanácskozásban. Ütközet hevében szereztem babért homlokomra, törvénytételben pálmaágat kezembe.

– A legnehezebb próba még hátra van. Karodnak erejét megpróbálta a harcz, eszed hatalmát a tanácskozás, még szived van hátra: azt meg fogja próbálni a szerelem.

– Nem tudom, mi az?

– Még nem. De eljön az hivatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a sors, szivet mindenkinek. Hiába mondja a virág: én nem akarok virágzani; a tavasz eljön és a szív virágai kinyílnak.

– Én ki fogom tépni e virágokat, még bimbókorukban.

– Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni vagyont, nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, a mi a szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz képest.

– Semmi áldozat sem nagy, ha a hon élte van mérlegbe vetve.

– Nemesen szóltál. Irasd fel e mondatot palotád minden ajtaja fölé, hogy olvashasd, akármerre tekintesz, mert egykor szükséged leend rá, hogy mindig szemeid előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag, de majdan óriási pálmatörzszsé fog felnőni, melynek viharokkal leend örök küzködése.

– Legyen bárminő nagy, a mit fogadék, megtartom azt. Én a mióta éltemet tudom, csak egy szabályt tanultam ismerni: «első a haza!» – Semmi sem elég nagy, hogy e névvel mérkőzhessék, nincs gondolat, mely mellette el ne veszszen: s ha megmentésére kell, hogy meg ne tudja senki női létemet, esküszöm, hogy a mennyi tért kardom hegyével magam körül keríthetek, annyira közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok, átok alatt hagyom meg, hogy alakomat, úgy a hogy meghült, porrá égessék. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– A ki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni. Én óhajtom, hogy eskűdjél és mégis félek tőle. Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem veled, midőn kész vagy reá. Homlokomon izzadság gyöngyözik: oh, az nem a halál veritéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz ott, hol a harcz bizonyos és a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt, melyre gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá a nőt, Isten szeretni alkotá a szivet; a természet legszentebb törvénye az, mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.

– Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért volna a fejedelem a legmagasabb az emberek között, ha nem azért, hogy csupán nemzetét szeresse? Miért állana legfelül, ha nem azért, hogy tudjon egyedül állani? Embereknek törvényt írt a természet: nekünk törvény a hon java. Én e törvényen kivül mást nem ismerek. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– Erős lelked megdöbbent. Jobb szeretném, ha szomorúan, ha csüggedt lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük a sors: a villám mindig a legmagasabb bérczeket sujtja.

– Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd, hogy hivhassam vezéreidet.

– Isten segítsen. Óhajtom e harczodat, pedig tudom, hogy a sorssal nincs fegyver küzdeni.

– Van: – az erős akarat. Isten megirta útját a csillagoknak; embernek megengedé, hogy irja azt maga. Viharnak, tengernek, angyalnak és ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Érezve a terhet, melyet vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.

E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arcza, szemei villámokat szórtak, szilárd léptekkel járult a sátor szőnyegéhez s a künn várakozó vezéreket és gyulákat behívta.

Azok körülállták a haldokló chagán ágyát, a vénebbek legközelebb hozzá, az ifjabbak leghátul maradva.

Oldamúr megfogta Dalma kezét. Nem reszketett az.

– Vezérek, gyulák, rhabonbánok, szólt az agg meglassult, de meg nem törött hangon, az idő végihez közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra kezdődjék a másik. – A haldokló ne gondolkozzék sírhalmáról, hanem azokról, a kik élve maradnak itt. – Éltem nagy része országomé volt, utolsó órám egészen övé. A hon ege sohase maradjon naptalan. Midőn leszállok én, fiam helyembe kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a trónra lép; – leáldozó hold hadd lássa meg, mint kél utána a hajnalodó nap. Kiáltsátok, hogy «éljen a chagán!» midőn tudom, hogy ez nem nekem szól többé.

A vezérek egyhangúan kiálták: «éljen a chagán!» s Dalmát térdeikre fektetett paizsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló sátorában.

– Harmincz év előtt hallám e kiáltást, szólt Oldamúr Dalmához fordítva arczát. Akkor nekem szólt az, most te neked. A te lépcsőid a trónhoz vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba le.

Ekkor a rhabonbánok közől egyik lépett Dalma elé.

– Ifju chagán, trónra lépted előtt, ősi szokásaink szerint mondd jelszavad, melyet palotád homlokára irassunk fel arany betükkel. Apád jelszava ez volt: «Többet észszel, mint erővel». Egy óra mulva a tiéd álland helyén; mi legyen az?

Dalma komoly, ihletéstől áthatott arczczal viszonzá:

– «A hazáért semmi áldozat sem nagy.»

A rhabonbán vevé kését s egy négyszögű pálczára felrótta a mondatot, az ogur irás saját egyszerű betüivel, mik egymáson keresztül-kasul vágott egyenes vonásokból álltak.

– E jelszó esküvés, melyhez uralkodásod napjai vannak mérve.

– Hivjátok Istent! Esküszöm szavamra.

Ekkor két gyula állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe tartottak, s azokat hétszer összecsapva, csendesen kiálták:

– Isten. Ormuzd. Jóél. Kinek jelképe kard, tűz és napvilág, légy jelen és halld meg a nevedre tett esküt.

Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s reszketéstelen hangon, elfogulatlan kebellel esküdött.

– Esküszöm reád, Isten, Ormuzd, Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok, a mi enyém: éltet és halált, gyülöletet és szerelmet. – Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem kivánja, hogy éljek, élni fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem javáért kell, hogy meghaljak, meghalok. Gyülöljek bár, mint tűz gyülöli a vizet, ha népem java kivánja, hogy megbocsássak: megbocsátok; és szeressek bár, mint ég szereti a földet, ha népem java kivánja, hogy feledjek, feledni fogok… Halld eskümet és légy tanum örökké. Isten, Ormuzd, Jóél.

– Én is hallottam azt, szólt Oldamúr, s a túlvilágon emlékezni fogok reá.

– Vigyázz reám onnan felül, – segíts, ha ingadozom; sujts le, ha elbukom.

A rhabonbánok kimentek s kürtszózat között adák hirűl a népnek az uj fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek aljából.

– Most járuljatok a vérszövetséghez vezérek, szóltak a gyulák, s a középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendió-kelyhet, melybe fejedelemválasztáskor egyesülni szokott a hét vezér vére, annak jelképeül, hogy ők is így egyesülendenek egy vérré, egy akarattá a nemzetért.

A vezérek egyenkint odaléptek, késeik hegyével megszúrva karjaikat, a kehelybe csorgaták a kifolyó vért, ünnepélyes hangon mondva a hulló vércseppek felett: «a mint e vér kicsordult, akként omoljon vére annak, ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz».

Már hat vezér vére omolt a serlegbe, ekkor a hetedik lépett elő, egy délczeg levente, sötét szemölde, szakálla úgy illett halovány arczához, melyet csak a csatában lehetett látni pirosnak.

Most is épen a persa határokról jött vissza, hol négy év óta járt a seregekkel, és sietve jött jelen lehetni az új chagán beiktatásán.

Odalépett a serleghez ő is, s a mint fehér karját megszúrta, s a bibor vér felszökellt belőle s ő szilárd érczhangon ismétlé a véresküt, Dalma egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s a mint meglátta a vezért, vére arczába szökellt egyszerre, reszkető ajkakkal, tétovázva szólítá meg: «Ki vagy te? hetedik vezér.»

Az ifju fölveté sötét, búskomoly világú szemeit Dalmára.

– Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok. Arczom változott-e, vagy szived? hogy elfeledéd, ki gyermekkorodtól fogva leghűbb barátod volt.

Dalma nyugtalan kebellel tudta rebegni: «emlékezem, emlékezem».

Elemér gyöngéden közelíte hozzá.

– Nem jut-e eszedbe, midőn gyermek valál, kicsiny kis szőkefürtű angyal, én már nagyobb, vad, ábrándos fiu: együtt eljártunk jó anyád sírjához, én letéptem a virágot a szirt fokáról, te koszorúnak fűzted azt a sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten és az oly jól esett… Emlékezel-e még?

Dalma suttogva felelt: «emlékezem, emlékezem» s lassan haldokló apja ágyához huzódék, mintha védelmet keresne nála valami kisértő rém ellen, s kezével tiltva inte Elemérnek.

Oldamúr biztatva szóla hozzá.

– Beszélj a multakról Elemér. Utolsó időm pillanatjai így múlnak el legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, a ki engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek élve.

Elemér rajongó tekintettel fordult Dalma felé.

– Midőn legelőször vadászatra bocsátának bennünket, egymás mellett lovaglánk a futó dámvadat űzve. Egyszerre egy forrás mellett oroszlánnyomokra bukkantunk. Mint hagytunk fel egyszerre a dámvad üzésével, hogy oroszlánra vadászhassunk, mely szembe áll és élet-halálra küzd méltó tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a kisérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét. Ez nem futott el, miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából, megrázta aranyos sörényét s dörgő ordítással felelt meg szavunknak. Te hevesen vágtattál felé, én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre fektetve, farkával kétfelől a földet korbácsolá s azon pillanatban, midőn te kopjádat hajítád reá, felszökött s lábadat megragadva, a földre ránta; te lábadat nem birtad hirtelen lovad alól kiszabadítani, én hirtelen leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel az oroszlán száját, hátrarántottam azt, s míg te késedet szivébe döféd, én fejét torkig hasítottam. Emlékezel e még?

Dalma sápadtan rebegé: emlékezem.

Oldamúr gyönyörteljes arczczal inte Elemérnek, hogy szóljon tovább.

– Mikor legelső csatánkba vittek mindkettőnket: ott álltunk egymás mellett, alig várhatva a csatakürt rivallását; keblünkben zajlott a vér, szemeinkben eddig nem ismert öröm tüze égett. Végre hangzott a riadó. A te arczod kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél hátra, hanem csak előre. Keresztül törtél az ellenség legelső során, keresztül a másodikon, s egy pillanat mulva ellenségtől voltál körülfogva. Ifjui heved elragadt, hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem birnak nyomodba érni. Az ellenség vad orditással özönle körül, a kardok villogtak fejed körül, a nyílak pattogtak pánczélodon, s a harcz közepett ősz apád kiáltása hallatszott, ki kétségbeesetten tört feléd utat harczfejszéjével. – Ki küzdött akkor oldalad mellett? ki volt az, ki paizsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat, ki biztatott, hogy ne csüggedj, s a hova gyönge volt a te csapásod, oda egy erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre megérkezék? Emlékezel-e még?

– Te voltál az, óh jól emlékezem.

– S midőn hosszú táborútakon elesteledve sátorod árnyában pihentél, fejed ölembe hajtva s karod körülem fűzve; egyik csillag a másik után letűnt, egyik őrtűz a másik után kialudt, csak én virraszték álmaidnál ébren, hűségesen, emlékezel-e még?

Dalma atyja keblére rejté arczát, fuldokolva: «Emlékezem, óh hallgass, óh hallgass!»

– Dalma! Te reszketsz, monda Oldamúr, gyermeke kezét megfogva.

Dalma fájdalmasan rebegé:

– Óh atyám, érzem fogadásom terhét!

– Ily korán! sóhajta Oldamúr. Te küzdelemre híttad fel a sorsot, im az első szavadra megjelent. Nem gondolád, hogy az ifju, ki négy év előtt mint jó barát, mint ikertestvér vált el tőled, négy év multával sok lesz játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt, holnap szerelem lesz, befogadod, mint barátságot, mint testvér érzelmet szivedbe, s szenvedélylyé nő fel.

– Már azzá nőtt, rebegé Dalma elfogult kebellel.

– Úgy jaj neked, vagy jaj a hazának.

– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom, sóhajta a gyermek, s könyeit elfojtva fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult Elemérhez.

– Vezér! azok után, miket atyám felőled mondott, legmagasabb becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod erejét, olylyá tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom veled fejedelmi hatalmamat, légy úgy tisztelve, miként én magam. Itéleted annyit érjen, mennyit enyim, hogy a hol én nem vagyok, te ott lehess. Ha én keleten, te nyugaton, így országunk mindenütt boldog leend.

Oldamúr megszorítá Dalma kezét.

– Értelek, jól értelek.

Elemér elcsüggedt fővel fogadta Dalma kitüntetését. Arczáról ismét eltünt minden pír s helyet foglalt rajta a búskomoly halványság.

– Oh chagán, rosszul jutalmazod hűségemet, midőn magadhoz hasonlóvá tész, s azt kivánod tőlem, hogy ott legyek mindig, a hol te nem vagy, mint az éj és nap, a kik szüntelen egymást kerülik. Én nem tudok nevet adni az érzelemnek, a mely tehozzád vonz. Örömest lennék árnyad, hogy soha el ne hagyhass, örömest lennék testőreid között a legutolsó, ki ajtód küszöbénél virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért, sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Te tőled távol, fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el, minőt másutt nem érezek.

Dalma parancsolt szivének, s hideg arczczal, hideg szóval felelt:

– Hagyd a gyermekkori rajongásokat, vezér. Hűségeddel nem személyemnek, hanem koronámnak tartozol ezentúl. Még ma eltávozol. Első utad leend Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod, hogy e napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fenálló titkos szövetségre, mely Bertezena utódai között él: elmondod, hogy nyilt szív és testvéri kar tárul a hű szövetséges elé, kemény szív, aczél kar vár az ellenségre.

– Bízd reám, hogy lefessem előtte képedet, szeretni és félni fog téged egy pillanatban.

– Most menj, az idő becses. Készülj utadra. Napnyugat előtt megindulj.

Elemér még mindig ott állt a sátor közepén, rajongó tekintete folyvást Dalma arczán függött, mintha valamit kérne tőle.

– Mire vársz még?

– Egy baráti kézszorítást Dalma. Négyévi távollét után e kegy nem illet-e meg engem?

Dalma habozva, remegve nyujtá neki kezét, halkan rebegve: «Isten veled». Szive úgy dobogott, ajkai úgy remegtek.

Elemér szivéhez és ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet, melyen keresztül lelke lángja átömölni látszott Dalma arczába.

– Míg nem hivatlak, addig vissza ne jőjj, szólt ez, erőt vevén szivén. Isten veled!

Elemér meghajtá térdét Oldamur előtt, annak hideg kezét homlokához vive.

– Haldokló fejedelem, leáldozó nap, rokonimat, kiket nem ismerek, ott fenn üdvözöld.

– Ifjú vezér, támadó csillag, országomat, melyet elhagyok, megoltalmazd.

– Vezérek, Isten hozzátok. Szólt Elemér könyes szemekkel szélylyel tekintve, s hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról jövő kürthangja hirdeté, hogy egy vezér eltávozik.

Dalma ott térdelt atyja előtt. Arcza fehér volt, mint a márvány.

– Elégült vagy-e velem? kérdé suttogva tőle.

– Nyugodtan halok meg, szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére tevé. Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szivet, sűrű harczot, örök győzedelmet, csatatéri halált. Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden ellenségeidnek, tegyen urává tenmagadnak. Légy elég erős koronád terhét viselni, mely egy főn sem volt oly nehéz, mint a tiéden lesz. Légy áldva még a túlvilágon is, mert a miről itt lemondasz, azon üdvöt még a mennyországban sem leled fel többé.

Dalma arczáról minden vér elfutott, valami tündéri átlátszóság foglalta el a színtelen vonásokat, mikben emberfölötti erő és fájdalom volt kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.

– Vezérek, szólt Oldamúr a körülállókhoz, kik tiszteletteljesen vonultak a sátor oldalaihoz s most közelebb léptek, – egy pillanat még, s én más eget, más napot fogok meglátni. Gondoljatok rá, hogy egykor találkozni fogtok velem s én számon kérendem tőletek, a mit rátok bíztam itt alant. Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves rokonokat, az elválhatlan kardot, s a kedvencz paripát, – csak a hazát nem sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké, de a hamvaknak is van joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok sírhalmait rejti e föld, kik ott pihennek a négyszögű kövek alatt, velök eltemetett kardjaik mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes ellensége van: saját maga… Ki ne húzzátok a kardot hüvelyéből ok nélkül és vissza ne dugjátok dicsőség nélkül… Vénekre bízzátok a hadizenést, ifjakra a békekötést… Ha győztök, tudjatok félni, ha vesztetek, tudjatok remélni; a szerencse elbizottá, a balsors elcsüggedtté ne tegyen benneteket… Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek, hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak… Szeressetek mindent, mi szép, nagy és dicső, – és azt, – mi legszebb, – legnagyobb, – és legdicsőbb: – a hazát – – legjobban….

E szavakkal szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.

A táltos e pillanatban belépett a sátorba s reszketeg hangon szólt hozzá:

– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú útra!

Oldamúr nem felelt. Szemei csukva voltak. Lelke a napsugártól aranyozott felhők között járt már, melyek megdicsőült hősök alakjaival tele úsztak az alkonyodó nap felé.

Dalma érzé, hogy a kéz, melyet kezében tarta, elhidegült.

– Ő halva van… suttogá alig hallható szóval.

Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra várt, hogy utolsó szavait kimondja. Úgy szenderült el, mint egy alvó gyermek anyja keblén.

A férfiak zokogva törlék szemeiket.

Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arczczal körültekinte rajtok s erős hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:

– Vezérek és országnagyok. Takarjátok el a könyeket. Férfinak sírni s férfit siratni dísztelen. A halál napja örömnap s úgy halni meg, miként ő itt előttünk, – boldogság. Távozzatok s küldjétek síratni az asszonyokat.

A férfiak távoztukban bámulattól ellepve suttogák maguk közt: «Ez valóban keményszivű férfi leend. Miként szerette atyját s a gyáva könyet mégis visszafojtja.»

Dalma ott állt merően, összefont karokkal, míg mindenki eltávozott, egy könycsepp nem jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is elhangzott, midőn egyedül maradt, reszketve omolt atyja holttestére, a fájdalom szívszaggató hangján kiáltva: «atyám, atyám!» A köny záporként hullott szemeiből a holt ravatalára.

III.

Egy sík puszta közepett világítnak a nomád török nép őrtüzei.

A nagy próféta még ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hivei azon időben egy sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak, – az ördögöt.

Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének hisz, ők annak szentelék keblök vallásos érzelmeit; egy elbujdosott istenségnek tartva őt, ki elűzetett ősi trónjáról, s most szenved sötét fogságban, de egykor ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat, kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain áldoztak.

E sötét hitnek még most is vannak követői Persia legészakibb részein, kiket a mahomedanismus sem tudott kiirtani.

Az éjfél órájában, mikor a kaszás csillag feljött a láthatárra, akkor kezdődött a dæmon áldozata.

Egy nagy fekete kő volt a puszta közepén felállítva, azon egy idomtalan rézbálvány, szétterpedt lábakkal, öblös hassal, iszonyúan feltátott szájjal, s négy szarvval homlokán.

Midőn az éjféli csillag feljött, egyszerre kioltottak minden tüzet a sátorokban és mezőkön, a nép arczra vetette magát, a sötét éjszakában háromszoros ordítással kiáltva: «Astaroth!»

A harmadik üvöltés után a fekete oltárhoz léptek a máguszok, s meggyujtották alatta a tüzet. Az ércz izzóvá lett lassankint, az éjben egyedül e rémséges vörös tünemény sugárza szét, a reszkető emberarczokba világítva, s száján és szemein szikrákat okádva.

Kétféle áldozatot szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a «keserű áldozat», másik az «édes». Amazt adák neki, ha gyászünnep volt, imezt örömünnep alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.

Hét állatot áldozának a természetnek mind a hét rendéből. A keserű áldozatnál csupa ártó állatokat, a férgek rendéből nadályt, – a bogarakéból skorpiót, – csörgőkigyót a csúszókból, – egy czápát, egy ölyvet, egy tigrist és egy férfit.

Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva; férgek közül a biborcsiga, bogarakból a pillangó, a kétéltüek közül a salamander, egy aranyhal, egy galamb, egy paripa és egy szűzleány.

Oldamúr halálának hirére örömünnepet tartott a török nép. Keserű áldozat kellett. A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba burkolva az oltár párkányára voltak már állítva, a máguszok hosszú, háromágú villákkal álltak készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyilt torkába taszítandók, csupán Disabul, a király megérkeztére vártak még, ki úgy látszék nagyobb ura volt a bálványnak, mint a bálvány ő neki.

Három distonáló kürtszó nemsokára hirül adá a magára várató kényúr közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve, annak fényétől megvilágosíttaték.

Kemény, indulatteljes vonásait sűrű fekete szakálla tevé még zordonabbakká, levont szemöldei alól, mint két leskelődő orgyilok, villámlott elő két sötét szeme. Fegyver volt kötve oldalára jobbról balról, annak bizonyságaul, hogy ő két kézzel szokott egyszerre harczolni.

Kiséretében ott lehete látni Jagárt, a fehér hunok követét és Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában tartózkodtak, minden évben megesketve Disabult, hogy a békét meg nem zavarja, sem velök harczot nem kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök igéretek és fenyegetések tilalma alatt tartogatva a harczvágyó szörnyeteget.

Disabul inte a máguszoknak s azoknak kellemetlen bántó éneklése, zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak az élő áldozatok, a bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz képest majd zúgást, majd sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást adott vissza.

Disabul elégült arczczal fordult emirjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes szakálla előre állt, mint egy rúd.

– Tehát Oldamúr meghalt, s a király, ki utána trónra ült, még gyermek?

– Még fiatal és sokáig élhet, viszonza Kubláj.

– Astaróthra esküszöm: rövid élete lesz.

Jagár meghallá a felkiáltást s fejcsóválva monda:

– Te azt nem tudhatod nagy király.

– De megtehetem.

– Vétenél a szövetség ellen.

– Ki kötötte azt? Én nem. Ős apám tevé; s azért, mert ős apám bivaly volt, én nem születhettem-e arszlánnak? Ha a kérődző állatok szövetséget kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem közülök: én vérszopó vagyok.

– Azt megmutattad, nagy Disabul. Ebéd végén mindig abban gyönyörködöl, hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, a kik felszolgáltak; most tizenhét esztendeje minden újon született leány-gyermeket a vízbe fojtatál. Ez a te dolgod, Disabul. Saját népeddel magad parancsolsz, s ez ellen senkinek sincsen kifogása.

– De már meguntam ezt. Nekem munka kell. Ez a sok apró nép, a ki köröskörül lakott, mind elpusztult már, vagy elszaladt a világ végire. Minden ellenségemet megettem, csak szövetségeseim vannak hátra, s most arra várjak ugy-e, hogy azok egyenek meg engem?

– Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön.

– Tehát az lesz igazság nemde, hogy egy sima állú ifjoncz, kinek nincs egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan, kibőjtöljön engem a világból s én nagy kegyesen nézzem, mint egy indu boncz, mint hízik ő bele saját trónusomba, mikor kedvem van őt letaszítni a magáéról?

– Megesküvél bálványod hitére máguszaid előtt.

– Mit nekem papjaim és bálványaim? Parancsoljanak a más világon, e világ az enyim, itt azt kell akarniok, a mit én akarok.

– Ne feledd, hogy e szövetségre minden körüled lakó nép fejedelmei éber szemekkel néznek.

– Vakulj meg velök együtt, hogy ne nézhessetek rá! Le fogjátok-e ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párduczokat?

– Oh nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni. Jusson eszedbe, hogy Omér khán két év előtt tevepásztor volt s most fél Ázsia réme s másik felének prófétája.

– Réme a gyáváknak s prófétája a bolondoknak. De fogadom, hogy én megnövelem prófétai hírét és martyrrá teszem, s ha nem mutogattak még prófétát kitömve, majd mutogatok én egyet.

– Akkor aligha fogsz ráérni, hogy erődet Dalma ellen fordítsd.

– Te azt hiszed tán, hogy egyenkint hivogatom ki párbajra a nagy próféta dárdahordozóit? Én nem szoktam vesszővel hadakozni, a hova én ütök, az beomlik, ha mindjárt kőszikla is. Egyszerre három hadsereget küldék a lázadó rabszolga ellen, ki Tatárországot hatalmába keríté, mindegyik százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől keríti el, a másik a tengeren kerül háta mögé, a harmadik egyenesen a sivatagon vág ellene keresztül, Ha a föld el nem nyeli, meg nem menekül tőlem. Azt pedig ne gondold, hogy ott megálljak, a hol őt levertem, a míg világ van jobb és bal felől.

– Mit teendsz?

– Mit teszek? lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok az égbe. Nem akarok urat ismerni kívülem. Ti szüntelen vigyáztatok, hogy hadsereget ne gyűjtsek, melylyel álmos békéteket megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú, ki egy homokpusztát kapott örökségbe, a ti vesztetekre növelte meg hirét. Midőn határaitokat kezdte fenyegetni, akkor híttatok fel engem, hogy gyűjtsek ellene hadat. Tudtátok, hogy arra én legkészebb leszek, mert én nem őrzöm városaim árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, a mik nálam mind nincsenek. Háromszázezer kardot adtatok kezembe. Azt hiszitek, hogy ebből rátok nem jut egy sem?

– Szavaid fenyegetéskép hangzanak.

– Én is úgy hiszem. A tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut holnapután s még a fehér hunn és a chinai számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél. Ha meghaltam, akkor ám jőjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az égen, de a míg élek, elbujjanak!

– Ez azt teszi, hogy készüljünk a harczra.

– Készüljetek a halálra.

– Ah nagy Disabul, te rosszul látsz sorsod végire. Mi okod van bennünket bántanod?

– Az az okom van, hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól elszokott, nekem munkás rabszolgák kellenek. Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletesfejűek, nekem szép rabnők kellenek. Nekem kardom van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!

– Egyébre is fogsz találni Disabul, – erős karokra. Áldjon meg az ég, – monda Jagár s a hindú követtel együtt elhagyá a királyt.

Ez kidühöngött kedélylyel fordult Kublájhoz, önelégülten mormogva:

– Nem megérdemelném-e, hogy bolondok közé legyen felirva nevem, ha egy hiú esküvés miatt elnézném, mint nő mellettem óriássá egy poronty, s mint tudakozódik utánam, ha nem haltam-e még meg? midőn elég erőm van őt még gyermekkorában összezúzni.

– A kinek hatalma van, annak joga van mindenhez, nagy király. Felelt meghajtva magát az emir.

– Mihelyt seregeink e lázadó Omért eltiporták, megviszed Dalmának hadizenetünket; vele semmi sem békít ki engem, sem igéret, sem meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.

E perczben kürtszó hallatszék, s messziről kiálták:

– Hirnök a tengerről!

Nehány pillanat mulva egy félmeztelen, lerongyolt öltönyű férfi állt meg a királyt körülálló testőrök karélyában.

– Uram, hatalmas Disabul, szólt a hirnök fogvaczogva, rossz hírt hozok.

– Akkor jó lett volna, ha magadat ott künn hagyod! Beszélj hát gyorsan, ha rossz, legyen rövid.

A hirnök nagy lélekzetet vőn és beszélt:

– Hajóidat, melyek hadseregedet a tengeren átszállíták, a tenger közepén vihar támadta meg. Elsülyedt mind, – a nép a vízbe fult, – egyetlen gálya jutott a parthoz, azt is a sziklához vágta a hullám, magam menekültem meg úszva, az ott veszett seregből.

– Dobjátok vissza, hogy legyen a többinél, ordíta Disabul.

A katonák elragadták a hirnököt.

– Oh átkozott vihar! kiálta szakállát tépve a király, hogy fuss a világ végeig és soha meg ne pihenj! óh átkozott tenger, hogy száradj ki és láss tulajdon fenekedre! Hajóimat megettétek. Ezer árboczos, tizezer vitorlás hadam! Egész erdő a tenger közepére ültetve. Egy uszó város, aranyozott tornyokkal, lobogó zászlókkal, pánczélos hadakkal: minden, minden oda! Vitézeim a tenger fenekén fekszenek, gályáimat darabokban hányja ki a partra a hullám.

A király őrjöngő fájdalommal tekinte szét, s meglátott egy katonát, kinek arcza mozdulatlan maradt.

– Miért nem sírsz, gazember? Nem jön köny szemeidbe? Katonák! vigyétek és tanítsátok meg sírni! Ezer árboczos hajóhadam! Egyik kezem van levágva… Inkább volna egyik kezem…

– De mit, szólt újra visszatérő daczczal. Maradt még két seregem. Semmit sem tesz. Elég erős maradtam még azért. Nincs semmi baj. Ha egyet elnyelt a víz, kettőt csak nem nyelt el a föld.

Ismét kürtszó hallaték és a kiáltás más oldalról.

– Hirnök közelg.

Nemsokára portól belepett harczos sietett a király elé, lelkendező szóval kiáltva:

– Hatalmas király, a pusztáról jövök, hadsereged közül.

– Mije hiányzik hadamnak, hogy oly sebesen jövél?

– Semmije sem hiányzik uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában érte a Szamum irtószele, s homokfellegekkel temette el. Én az utócsapatok közül egyedül futottam el tevémen.

Disabul mint a villámütötte fa állt sötéten e rémhírre.

– Átok reád híredért, halálmadár! Hogy hoznák azok holt híredet, a kiket te hirdetsz halottnak. Ez kemény csapás. Húszezer tevét, százezer harczost veszíték el ingyen, a nélkül, hogy az ellenségből egy élet esett volna érte kölcsön… Azért sem sírok. Még van egy hadam. Ez a kettő úgyis csak szedett-vedett nép volt, merő csőcselék, csak meghalni jó: gyalázatomra lettek volna. Jól tették, hogy elvesztek. Úgy kellett nekik, mért nem siettek jobban. Oh a chorazani sereg mindezt ki fogja pótolni!

Alig mondá ki szavait Disabul, midőn harmadik kürtszó hallatszott és kiálták:

– Hirnök érkezett.

Elsápadt, elhallgatott mindenki. Maga a király is némán, mereven bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s visszarezzent, midőn egy halavány, paizstalan alak tántorgott elé, tétova szemekkel, rebegő ajakkal.

– Ne szólj! hörgé Disabul, elfedve arczát. Pofád sápadt, mint ki sírból kelt föl… Légy átkozott, miért remegsz?… Gyűlöletes, reszkető ábrázat! Honnan hozod a rossz hírt? Égből cseppentél ide, vagy a tenger okádott ki téged is, hogy engemet rémíts?

– Uram, Chorazanból jövök, hebegé a hirnök.

– Némulj meg örökre… Mért nem tudtad vérrel befesteni arczodat, hogy ne lenne ily fehér?

– Omér khánnal összetalálkozánk.

– A végin kezdd… Győztetek-e?

– Sereged elhullt. Magam vagyok utolsó, ki megmenekült a harczból.

– Astarothra, nem vagy utolsó, mert nem menekültél meg! ordíta Disabul s kardját kirántva, ketté hasítá a hirnök fejét.

Azután kiesett kezéből a kard.

– Ég és pokol! mindenem elveszett… mindenem, mindenem. Ez a szép hadsereg; a válogatott pánczélos hadsereg, mely mint egy ércz buzavetés terült el egyik hegyoromtul a másikig, arany pajzsaikon a nap tündökölt, dárdáik hegyével a leszakadó eget képesek lettek volna feltartani,… e lovas dandárok, mik a széllel futottak versenyt, s ha nyilaikat kilőtték, elborították vele a napot, s ha őrtüzeiket meggyújták, mintha a föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt hátán emelt tornyok, mik ijedelmei voltak a harcznak, e hős vezérek, csapatjaik élén, gyémánttal rakott fegyverzeteikkel s e lobogó sátorok, mik a halmokat ellepték. Ez mind, mind csak álom? Tegnap volt, és ma nincs?!

Disabul őrült álmodozással tekinte a levegőbe, határozatlan léptekkel tántorogva, mint egy holdkóros.

Egyszerre elejtett kardjára talált lépni, s annak csörrenése felriasztá.

– Ki tette ezt? ordíta felkapva a kardot. Ki harczol ellenem láthatatlan kezekkel? Te pokolbeli szörnyeteg Astaroth! Azért emeltelek ide, azért hízlallak itt, hogy így bánj velem? te pokollal viselős fenevad, most fiadzz meg, s szülj nekem oly hadsereget, a minőt megettél, vagy oly dombot hányatok reád, hogy szarvaid sem látszanak ki belőle.

A máguszok elszörnyedve rohantak a bálványt káromló király elé. A főmágusz eléje állt.

– Szűnj meg szavaiddal, Disabul; ne haragítsd Astarothot még jobban.

– Megharagított ő engem eléggé. Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak láthatlan Istene van, legalább nem ad neki enni, miként én ez idomtalan alaknak itt.

A máguszok földalatti csöveken át tompa bőgést hallatának az izzó bálvány torkából.

– Halld, Astaroth beszél, szólt a főmágusz Disabulnak.

– Mi kell neki? kiálta ez dühvel. Ha éhes, tömjétek meg kavicscsal.

A bálvány egyre bőgött.

– Astaroth édes áldozatát kéri.

– Ehetnék? Három hadseregemet ette meg, jóllakhatott vele; hamarább ihatnék rá: mondjátok meg neki, hogy igya ki azt a tengert, melybe gályáim sülyedtek.

– Astaroth édes áldozatát kéri: a biborcsigát, a pillangót, a salamandert, az aranyhalat, a galambot, a paripát és a szeplőtlen szüzet.

– No hát adjatok neki.

– Astarothnak tizenhétéves szűz kell, mert a tizenhetes szám előtte szent.

Disabul leverten hallgatá a máguszt.

– Keveset beszélj jó ember, mert keveset hallgatok. Tégy a mit akarsz. Háromszázezer hősöm halt meg; küldhetsz utánuk, ha akarsz, még háromszázezer asszonyt.

– Szűz csak egy kell, de tizenhétéves.

– Mit említed annyiszor? hozass egyet.

– Most tizenhét éve uram minden leányt a vízbe hányattál; a ki akkor született, azon évből csak egyetlen egy él.

– Tehát legyen azon egy Astarothé.

– Bárki legyen is e szűz?

– Ha apjának szemefénye is és a világ szépsége, esküszöm, áldozat legyen!

A máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók, a többiek azalatt meztelen hátaikat verve szeges szíjkorbácsokkal, ordíták Astaroth nevét. A nép körül a földön arczra borulva feküdt. Disabul ült egy leterített tevebőrön.

Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének az egyetlen tizenhétéves szűzzel, ki az országban élt s megálltak vele a rémbálvány előtt.

Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, miket körülrepkedett szétbomolt hajzata, nagy kék szemeiben félelem ült és holdas szenvedély. Hófehér ruháját termete körül csavargatá a szél, annak szelid körrajzait tüntetve ki.

Kubláj emir megrántá Disabul köntösét s mondá:

– Uram király, ez Halila, a te leányod.

Disabul föltekinte s ismét lesüté fejét.

– Átok reá, miért nem fiam!

Halila e pillanatig nem tudá, mi történik vele, de midőn a főmágusz intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva száján és szemein, s a lány megpillantá atyjának mogorva arczát, hirtelen kiragadá magát a máguszok kezéből s Disabulhoz futva, annak térdeit átkarolá, s mintha sejtené, a mit még bizonyosan nem tud, sikolta kétségbeesett hangon:

– Atyám segíts, engem bántani akarnak!

– Bántottak engem is, szólt Disabul, három hadseregem veszett el egyszerre.

– Oh de én nem bántottalak soha, miért engeded, hogy megöljenek?

– Az ezen bölcs urak dolga. Ők tudják, mire kell véred Astarothnak? Beérhette volna harczosaimmal. Különben ők azt állítják, hogy e fenevad rézgyomrából egyenesen a mennyországba jutsz.

– Oh ne ölj meg rémítő szavaiddal, mielőtt a halál megölne. Hisz én nem szeretem az életet, és nem irtózom a haláltól. Itt vagyok, verjétek szivembe a tőrt, hajítsatok le magas kőszikláról, csak e rettenetes tűzbe ne vessetek, óh én irtózom e haláltól!

– De hát ki vállalja el helyetted azt? E pokolbéli királynak édes áldozat kell, s ha volna is kívüled valakinek egykorú leánya, melyik apa fogja idehozni saját gyermekét, hogy tégedet kiváltson? Mindenki szereti gyermekét, mégis csak legjobb lesz te neked meghalnod, kit apja gyűlöl.

– Érzem, hogy gyűlölsz és én nem adtam neked rá okot soha.

– Te nem. Anyád adott rá okot, a miért szült.

– Sohasem hallottam egy édes szavadat. Életemnek egyetlen örömnapja sem volt. Ha csecsemő koromban kivetettél volna a pusztára, valamely fenevad felnevelt volna gyermekének s jobb apám volna, mint te vagy. Ha nem palotádban, hanem egy pásztor viskójában születtem volna, most tán egy tevehajtsár boldog neje volnék.

– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke. Odaadtalak volna az első tevehajtsárnak, ki kezedet megkéri. Most nem fájna rád Astaroth foga, mert nem volnál hajadon.

– Oh hisz engem mindenki kikerül, mert jól tudják, hogy haragod van homlokomra irva, hogy a ki engemet kiván, a te gyűlöletedet kivánja magának.

– Egy ország veszett el miattad, hát ne gyűlöljön ez ország? Ha megfordítva állana a sors, s te volnál férfi és Dalma nő, most nem siratnám elveszett sergeim. Volna másik. Így meg kell hajtanom fejem, mely soha megalázva nem volt. Mit ér nekem szépséged, arczod, szemeid, termeted? lennél inkább rút, törpe, kancsal és pupos, – csak férfi lennél. Mit ér nekem, hogy angyal vagy? Lennél inkább ördög, de férfi…

A bálvány megúnta a sok beszédet és bőgni kezdett. Disabul mérgesen fordult vissza.

– Mondjátok Astarothnak, hogy ne bőgjön, mikor én beszélek. Áldozatát meg fogja kapni.

Halila kétségbeesetten kulcsolta át atyja térdeit.

– Atyám! te nem engedheted, hogy engemet megöljenek, itt, szemeid láttára, oly irtózatos halállal. Ha emberi szív van benned, egy férget meg kell sajnálnod, melyet így megölnek, nem saját leányodat, kit térdeidtől hurczolnak el.

– Jól van, monda Disabul. Ne vádolj azzal, hogy kegyetlen vagyok. Ím egy menekvésre nyujtok utat neked. Ha a nép közül, mely itt köröttünk áll, találkozik egy férfi, a ki téged nejévé fogad: vízhordó, öszvérpásztor, vagy bármely rabszolga, kit szépséged bája s halálkínaid megindítnak, hogy kezedet megkérje tőlem, légy azé. Astarothnak nem kell nő, a kit már férjhez adtak.

Halila csüggedten, sértett szeméremérzettel hajtá le fejét.

– Mindenféle emberek! kiálta Disabul. Jőjjetek ide, lássátok e leányt, s nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas és jóerkölcsű leány. Bizonyára jó asszony fog válni belőle. Ki akarja őt nőül venni? Szóljon, lépjen elő.

Mély csend fogadta a felszólítást.

– Nos? senkinek sincs kedve hozzá? Én rangra nem tekintek, nem vagyok válogatós. Az elsőnek adom, a ki szól.

Senki sem szólt. Halila szégyen és halálfélelem miatt térdeire roskadt, s meggyalázott arczát kezeibe rejté.

– Látod: senki sem akar nejévé fogadni, szólt Disabul.

A főmágusz odalépett Halilához, s megfogta kezét.

– Szeplőtelen hajadon, szállj lelkedbe és örülj, hogy tisztán jutsz Astaroth kebelére.

Halila az égre emelve arczát és összekulcsolva kezeit, rebegé:

– Te láthatatlan Isten, kinek lételét megholt anyám taníta tisztelni titkos magányunkban, kit annyiszor kerestem, midőn szenvedék, ki mindenütt jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted azt, a kit senki sem szeret már! Egyetlen, soha el nem muló Isten! légy velem! S ha van szemed meglátni szenvedéseim, legyen karod megmenteni belőlük!

– Imádd Astaroth nevét, ki keblébe fogad! riadt a leányra a főmágusz, felrántva őt térdeiről, s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen Istent hí segélyül.

– Isten! Mindenható! sikolta a leány, a földre vetve magát. Ne hagyj el engem!

A máguszok felkarolták őt, s rohantak vele a bálvány felé.

E pillanatban egy magas, délczeg levente lépett a középre, kezében olajág, oldalán kard. Bátran a máguszok közé lépett s megfogva a leány kezét, visszatartá őt közülük, s biztatva szóla hozzá:

– Ne félj. Nem hagy el soha, a kihez kiáltál.

E dalia volt Elemér.

Halila égből szállt magas lénynek tekinté a délczeg, bátor arczú ifjut, s kezét megragadva, kebléhez szorítá s szólni nem bírt köny és elfogódás miatt.

Elemér bátran körültekinte. Mindenki bámulva néze rá.

– Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy ártatlan nőnek sírni lehet? kérdé merész, kihívó hangon.

– Mit akarsz? ordíta rá Disabul.

– E hölgyet megszabadítani.

– Szinte elkéstél vele.

– Vártam felszólításod után, ha lesz-e férfi, ki kezét elfogadja? Nem volt. Vagy szeretni tudnak rosszul, vagy félni tudnak igen jól.

– Nagyon jól tudták ők, hogy a ki őt meg akarná menteni, magát vesztené el. Eredj dolgodra botor fiu, s örülj rajta, hogy még fiatal vagy.

Halila megrettent, hogy védője netalán megengedi magát rémíteni, s ismét visszalép. Átkarolta őt kétségbeesése teljes erejével.

– Oh ne hagyj elveszni engem! Ne taszíts el lábaidtól; végy nődül, én szeretni foglak, álmaid felett őrködöm, gondolatoddal uralkodhatol rajtam; rabnőd leszek, ki éjeket virraszt egy pillantásodért, kinek élete nem lesz kívüled, ki örömében hal meg, ha fölemeled, s lábaid porát csókolja, ha elgázolod.

– Ne félj, megvédelek, szólt Elemér.

– Hát tégedet ki véd meg? kiálta Disabul, megzördítve kardját.

– Oh ne hagyd magadat elrettenteni, szólt a leány, ha látnád félisteni alakodat, egy világgal mernél szembe szállani. E tekintethez nem férhet gyávaság, ez arcz félelmet parancsolna még a puszták vadjainak is. Oh meg ne rettenj, légy erős!

– Ne félj. Ez olajág megoltalmaz téged, szólt biztató hangon az ogur levente. S ha gyönge volna az olajág, megvéd e kard!

– S ki vagy te? ordíta Disabul, ki oly fennen beszélsz, midőn előtted Disabul, mögötted Astaroth áll?

Elemér büszke erőtudattal mondá:

– Én az ogur nép követe vagyok.

Kubláj suttogva mondá Disabulnak:

– Uram, te elsápadál.

– Igazán? szólt ez tántorogva. Észrevehetni arczomon? s azzal erőt véve meglepetésén, újra kemény hangon kiálta: «Ha mennybéli követ vagy is, remegj, midőn előttem állsz.»

– Hagyd a haragot Disabul, szólt Elemér. Jól tudva azt, hogy te mennyire szoktad tisztelni a népjogokat, nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé kardot is kötni s legjobb vitézeim közül kétezeret magammal hozni kiséretül. Kopjáik hegyét láthatod hátad mögött.

A nap épen akkor kezde pirkadni; Disabul a mint hátratekintett, reszketve pillanta meg egy hosszú sor fénylő kopját a hajnal első sugáriban.

– És nekem egy harczosom sincs többé, sóhajta magában.

– Uram, ülj fel trónodra, mert reszketsz, szólt suttogva Kubláj a királyhoz. Ne vegye észre ez idegen megaláztatásodat.

Egyszerű emelvény volt a trón, két lépcsővel, tigrisbőrrel beterítve, melyet vastag kerekekre téve, mindenütt a király után szoktak gördíteni. Disabul csüggeteg léptekkel, elfojtott dühében reszketve tántorgott a trónig s felült reá és sötét arczczal tekinte Elemérre, mintha ijeszteni akarná őt tekintetével. De látszott, hogy nem az fél, ki a trón előtt áll, hanem ki rajta ül.

– Beszélj hát, mit hoztál? szólt a követhez, vagy mit akarsz elvinni?

– Ifju chagánom üdvözletét hozom, ki atyja holta után trónra ülve, erről téged tudósítni kiván, s irántad való gondolkozása zálogképeit itt küldi általam.

Ezzel egy utána jövő apródnak inte Elemér, ki szironyos szarvasbőr-vánkoson egy kenyeret és egy botot vitt a király elé.

Disabul ajkába harapott, s szemei vadul forogtak.

– Kenyeret és botot! hörgé fogai közt. Értem a czélzást. Volna csak meg chorazani hadam, majd tudnám, melyiket válaszszam?

Elemér elvevé az apródtól a vánkost, s maga nyujtá fel Disabulnak a jelvényeket.

– Egyik a jó barátság, másik az ellenségeskedés jelképe. Válaszsz közülök.

– E kenyeret… monda Disabul, s fogait csikorgatta, míg elvevé. – Elemér büszkébb volt, mint hogy Disabul gyűlöletkifejező torzvonásait nemes arcza csak egy mozdulatával is megtorolja.

– Chagánom örülni fog jó szándékodon?

– Derék férfi chagánod? kérdé Disabul keresztültörő gúnynyal, s a kezei közt összelapuló kenyéren látszott, mit gondol e perczben Dalmáról.

Elemér arcza kigyuladt, midőn e kérdésre felelt, midőn Dalmáról kelle szólnia.

– Félisten a harczban, – angyal a baráti körben, – egész ember a tanácskozásban. – Ha látod őt, szived megáll a bámulat miatt, – ha nem látod, utána megy a szeretet miatt. – Ha ellensége vagy, legyőz karja által, – ha jó barátja, legyőz lelkével.

Disabul arcza sötétvörös lett e magasztalástól.

– Az ég tartsa meg soká, hörgé keserves gúnynyal.

– Kivánom egyúttal, szólt Elemér, hogy a régi szövetséget esküvéseddel tedd újjá.

– Oh kész örömmel, felelt Disabul, fújva dühében.

– Hogy országunkat haddal sohasem fogod háborítni…

– Esküszöm rá!

– Hogy semmi velünk ellenséges néppel szövetséget nem kötsz.

– Esküszöm rá!

– Hogy trónodat, mely holtod után chagánunkat illeti, jogtalanul más kezére nem játszod.

Disabul felugrott trónjáról, melle zihált, szemei vérben forogtak. Oly dühvel, minővel a kalitkába zárt tigris, engedelmeskedni kénytetve őrzője vasvesszejének, ordíta fel:

– Esküszöm rá! Megesküdjem-e még arra is, hogy korábban meghalok, mint chagánod?

– Az ég tartson meg tetszése szerint.

Disabul lankadtan dőlt vissza trónjára.

– Kérlek, szólt keserűen. Esküdtess még meg valamire. Ha már benne vagyunk. Kérj tőlem valamit. Most jó kedvemben vagyok.

Halila még mindig ott térdelt Elemér lábainál. Az ifju észrevette esdő pillanatát.

– Valóban, még egy kérelmem van hozzád. E hajadont, ki ótalomért folyamodott hozzám, senki se merje bántani: legyen szabad akarata, mehessen a hova akar, tehesse a mit kiván, legyen szabad és sérthetetlen.

Halila felsóhajtott, gondolván magában: «ő nem kivánja, hogy övé legyek…»

– Esküszöm rá, szabad leend, szólt Disabul.

– Örömestebb lennék rabszolgálód, suttogá alig hallhatón a leány, Elemér kezét ajkához szorítva.

– És most a magas ég legyen oltalmazód, jó szomszéd, mondá búcsúüdvözletét Elemér, ha netalán szükséged lenne ránk, csapatjaink nem messze lesznek tőled.

Ez egyúttal figyelmeztetés volt Disabulnak, hogy vigyáznak reá.

– Szép hajadon, szólt Elemér, fölemelve a lábainál ülő hölgyet, – a király szava megadta éltedet és szabadságodat, az ég adja meg boldogságodat is.

– Az ég megadta azt, suttogá a leány, de te ismét elvivéd magaddal! s gyászló epedéssel tekinte a távozó ifju után, ki nemsokára levente csapatja élén távozni látszott a fölkelő naptól megaranyozott pusztán.

Mély csend maradt eltávozása után.

A népség hallgatva húzódott félre, a máguszok szomorúan állták körül bálványukat, mely világított, míg sötét volt az éj s most feketén állt ott a fényes napvilágban.

Disabul fejét tenyerébe hajtva, elborult arczczal maradt ülve trónján. Senki sem meré őt háborítani.

Egyszer azonban újra kardcsörgés hallatik s az imént eltávozott hindu és fehér hunn követek látszának visszatérni.

– Magas király, szólt a hindu, még egyszer visszajöttünk, megtudni végső határozatod; a harcz nem gyermekjáték; lehet, hogy megbántad hadizeneted; a napvilág gyakran más tanácsot ad, mint az éj; mi még egyszer felszólítunk békére.

– Engedelmes férfiut találtok bennem, szólt Disabul megvető nyugalommal. Letettem a háborúról. Pap leszek. Elmegyek boldog Arábiába keringelő barátnak. Még szóval sem akarok harczolni ellenetek. Szidjatok, csúfoljatok ki; én hallgatok.

– Sőt dicsérünk határozatodért, szólt a hindu, nagyot tartva szavainak hatása felől; fejedelmeink örülni fognak, hogy szavaink súlyát tekintetbe vevéd.

A hindu követ megelégült öntudattal húzódott vissza.

– Majd vettem volna, szólt Disabul, csak élne még chorazani hadam. A férgek azt hiszik, hogy ők ejtették el az oroszlánt, a ki meghagyja magát enni általuk.

A többi követeket meglepé a király szokatlan engedékenysége; egy apró tömpe bajnok jónak látá e hangulatot hasznára fordítani s kiválva a többiek közül, a trón elé lépett s fejét lehető magasra emelve, mondá:

– Magas király! én a csuvasz nép követe vagyok.

– Ki az ördögöké? kérdé boszúsan Disabul.

– A csuvaszoké, uram.

– Sohasem hallottam hírüket.

– Országunk hajdan a Bajkál tóig terjedt, most e darab részt te birod, nem adnád vissza?

– Akár még a Bajkál tavat is hozzá! mondá csúfos nagylelkűséggel Disabul. Van-e még, a kinek valami kell? kiálta fölemelkedve trónjában s keserű jókedvvel széttekinte a nép között.

Nehány paraszt összeszólalkozott, egyet kituszkolva maguk közül, az megrángatta csuháját s Disabul elé lépve, rövid bölcseséggel szóla:

– Uram, magas király! Nagyon sok rajtunk az adó, engedd el felét.

– Igen szívesen! szólt Disabul, hát te másik?

A paraszt sarkában egy hivatalnok következett:

– Uram, magas király! nekünk tisztviselőknek kevés a fizetésünk.

– Legyen kétannyi! Jertek; kérjetek! No csak bátran, állj elő te vércseszemű, látom pofádból, hogy kell valami. Mi kell? ne vigyorogj, gondolj ki valamit.

A megszólított szurtos-lisztes legény szétmosolygott a levegőben, megvakarva tarkóját, mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy mit kérjen, s azzal ostoba képpel mondá:

– Uram! Egy szélmalmom van, de igen rossz helyen.

– Rossz helyen van? monda gúnyos részvéttel Disabul. Állítsd fel palotám udvarán, ott jó helyen lesz. Elő ti többiek! Kérjetek, parancsoljatok. Mimet adjam oda. Kell e boglár valakinek?

S azzal leszakítá boglárát süvegéről.

– Netek! kiálta, azt a nép közé vetve. Kell kardom? Hát övem kinek kell? Kormánybotom? süvegem? Itt van, vegyétek! osztozzatok meg rajta!

S azzal egyenkint letépve magáról fejedelmi ékeit, a nép közé hányta azokat, mely czivakodva osztozott meg rajtuk. Az erősebb elvette a gyöngébbtől s ha egy felkapta, elvette tőle tíz, csak a legapróbb foszlány és töredék maradt meg a nekik szórt tárgyakból.

A nép szertebeszélte, hogy a király ma különös jó kedvében van.

– Nem maradt más, mint puszta testem! kiálta Disabul, ruháit felszakítva, miután a nép eloszlott; hát ez kinek kell még? Ah! amott látok két hullakeselyűt az égen: meghallották szavam. Jertek! Tiétek vagyok!

A téren senki sem volt már, a népség sátoraiba oszlott. A kétségbeesett királylyal nem maradt más, csak Kubláj és Halila.

A leányka leült a trón zsámolyára, fejét tenyerébe hajtva, Kubláj odalépett Disabulhoz s megfogá kezét.

– Térj magadhoz király, még nincs veszve minden.

Disabul vadul tekinte szét, szilaj tekintete majd leányát, majd emirjét érte. Halila félve kelt föl a trón lépcsőjéről s reszketve fogta meg atyja balkezét, míg Kubláj jobbját tartá.

– Hát ti miért maradtatok itten? Nincs semmim, a mire várjatok.

– Még van országod, szólt az emir.

– Még van szived, suttogá Halila.

Disabul szomorúan tekinte leányára.

– Minek vagy itt? Szabaddá tettelek. Mehetsz, a hová akarsz.

– Én itt akarok maradni te nálad.

– Hm. Különös. Hogy a vér nem engedi az ember szivét meghülni. Te nem hagytál el. Ezen nincs mit csodálnom. Gyermekem vagy s ösztönnek engedsz. De hogy te is itt maradtál velem, te skorpiószívű udvaroncz, te aranyos légy, ki csak addig dongsz, míg a nap süt, ezt bámulom.

Kubláj mosolygott, alázatos képpel, minő azoké, kik mosolyogni szoktak, ha bántalmakat mondanak nekik.

– Ez arra mutat, hogy napod még nem ment le végkép, s hogy én fel tudom azt újra hozni egedre.

– Valóban? Tudsz hadsereget teremteni a puszta földből?

– Le tudom győzni az ellenséget hadsereg nélkül.

– Beszélj, hallgatok rád.

– Menjünk félre. E leány ne hallja, a mit mondok.

Halila apja intésére a trón lépcsőjére visszaült.

– Tudd meg tehát, szólt Kubláj, hogy e hatalmas, dölyfös új chagán ellen, ki oly merészen küldözi hozzád izeneteit, oly gyanúm van, mely ha napfényre hozható, egy kardcsapás nélkül ledönti őt trónjáról s téged ültet bele.

– Mondd e gyanút.

– Nem sejted-e? Én hiszem, okom van hinni, hogy a fiatal chagán, e félisten, ez angyal, ez egész ember! – sem félisten, sem egész ember, még csak nem is férfi, hanem leány!

Disabul új lelket látszott kapni e szóra.

– Aranyba foglaltatlak e gondolatodért. Honnan gyanítod ezt?

– Szokásom kétkedni, gyanakodni. Midőn Oldamúr udvaránál voltam, mint követ, sokszor láttam e fiatal gyermeket, s ha többi kortársaival összehasonlítám, sokkal gyöngédebbnek találtam vonásait, karcsúbbnak termetét, bőrét simábbnak, mint férfiaké szokott lenni. Egyszer harczjátékon tréfából azt mondám neki: «mily szép leány lett volna belőled, kár, hogy nem vagy az». Dalma vérpiros arczczal szökött fel e szóra helyéről. «Szeretnéd megtudni, ha férfi vagyok-e?» kiálta rám büszke tekintettel. «Jer, mérkőzzél meg velem.» S azzal a harczsíkra szólított, s a mint ott paripáinkkal egymásnak rohantunk, úgy megöklelt dárdájával, hogy három ölnyire estem le lovamról. Három oldalbordám törött be s én sajnosan kényszerültem megvallani, hogy e kar nem asszonyé!

– Miről beszélsz hát? kiálta boszús türelmetlenséggel Disabul.

– Csak hallgasd tovább. Itt rosszul ütött ki a kisérlet, más térre kellett vinnem gyanúmat. Közel nem lehete férni senkinek, embert nem tűr maga körül. Egyszer nők társaságában láttam meg őt. Az ország legszebb hölgyei voltak együtt: egy-egy nap mindegyik, oly bájolók, hogy láttokra maga a vénség is lángokra gerjed, hogy képesek volnának egy győztes hadsereg kezéből kiragadni a diadalmi zászlót. Dalma véletlenül jött a társaságba. Egy tizenhatéves ifju meglepetve lett volna ennyi szépség láttára. Arczának lángba kelle jönni, szemeit zavartan kelle lesütnie, szemérmesen fordulni erre, arra s egy-egy tétova szót rebegni ahhoz, kit legelébb meglát… A mi herczegünk e helyett közönyösen lépett a hölgykoszorú közé, mindeniket külön nyájasan üdvözlé, bátran társalgott velök s tekintetében nem volt semmi sovárgás, arczán semmi melegség. Ez árulá el előttem! Ez nem lehet férfi szive, így csak asszony nézhet asszonyok szemei közé.

Disabul kedvetlenül mordult reá:

– Tehát ebből áll egész fölfedezésed? Ha titkodnak nincs egyéb bizonyítéka a szemeknél, az kevés tanuság.

– Oh uram, szólt Kubláj ravasz értelmességgel, a szemekből biztosabban lehet olvasni, mint a csillagokból. Nem figyeltél-e még menyasszony szemeire, midőn fejére tették a nászkoszorút s aztán egy nappal később, midőn azt a főkötővel cserélték fel? Minő különbség a szemek között? Amaz még leányé volt, ez már asszonyé. Amaz félig csukott, rejtett világú, ez már nyílt és felragyogó. Avagy száz becsületes ember közül nem ki tudnád-e ismerni a gyilkost – szemeiből? Amazoknak nyugodt tekintetével ellenkezőleg nem megtalálnád-e imennek szemeiben azt a zavart, ijedős gondolatot, mely a bűntudatos lelket elárulja?

– Tudományodért sokat adhatna valami bolond bölcs; mit ér az nekem, ha nem lehet bebizonyítani?

– Ez csak ok a gyanúra, más azonban a mód azt napfényre hozni.

– Mondjad.

– Nőt kell neki adni.

– S ki kényszeríthet arra valakit, ki kényszeríthet arra egy fejedelmet, hogy megházasodjék? s még ha tehetnők is ezt, meglehet, hogy ő elárulná magát a nő előtt, de a nő elárulná-e őt mi előttünk?

– Két kérdésedre egygyel felelek. Leányodat kell hozzá nőül adni.

– Bölcsen beszélsz.

– Őt nőül ajánlva neki, ezt nem utasíthatja vissza. A leány szép, erényes és szelid; királyi szülött. Semmi ok sincs őt el nem fogadnia. De van az ellenkezőre. A két fejedelmi család egyesítéseért ezt még a közjó is kivánni fogja. A varchoniták, kiket a gyűlölet annyi emberéleten keresztül elválasztott, a szeretet által újra egyesülnek. Saját országnagyjai fogják őt erőszakolni e házasságra.

– Új vért öntöttél belém, szólt büszkén föllélekzve Disabul. Meg nem menekülend kezeim közül.

– E titkot senkinek se hagyd gyanítani, nehogy észrevegyék s bennünket kijátszanak.

– Még álmomban se hallja tőlem senki, monda a király s leányához fordult.

– Szelíden bánj vele, súgja az emir, hogy ellenünk ne szegüljön. Hadsereged nincs. Leányod szemeiben van minden fegyvered.

Disabul megfogta leánya kezét s szelíd arczot iparkodék ölteni s beszédét gyöngéd hangokra erőszakolta.

– Te jó, te szelíd leány. Ne térdelj lábaimnál. Jer keblemre és ölelj meg. Én jó, szerető apád vagyok. Ha szenvedtél eddig, az csak próbatét volt, melylyel szived érzelmeit kisértém; ha úgy bántam veled, mint gyűlöletem elvetett tárgyával, azt csak erényed tisztító tüzének tekintsed: te tisztán jöttél ki belőle; midőn a halál torkába taszítálak, még akkor is szerettél; midőn mindenki elhagyott, még akkor is ragaszkodál hozzám; midőn szabadon bocsátálak, hogy mehess, hová akarsz, még akkor is visszajöttél hozzám, hogy mellettem maradj. Jobbomon fogsz ezentúl ülni, trónomon és szivemben első helyen. Minden szenvedésedet százannyi örömmel pótolom vissza. Felmagasztallak úgy, hogy a mint került eddig még a leghitványabb is, ezentúl örüljön a legmagasabb úr is, ha lábaid porát csókolhatja.

Szegény leány, úgy örült ez édes szavaknak! örömének terhét alig bírta elviselni. Zokogva borult atyja keblére.

– Te engemet szeretni fogsz?

– Szeretni nemcsak én, hanem azok is, kik előtt népek hajlongnak. Ha egy óra előtt a legutolsó rabszolgának sem volt kedve kezedet elfogadni, örüljön most a legnagyobb király, ha azt elnyerendi. Álmodjál szépeket. Álmodd azt, a mi legmagasabb, legmerészebb gondolatja lehet a léleknek és én valósítani fogom ez álmodat.

– Oh én most is álmodom, álmodom és boldog vagyok, rebegé reszkető szóval a leányka, s gondolatjai az eltávozott leventét kisérték.

Jobb lett volna nem álmodnia oly boldogan.

IV.

«Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod!»

Ezzel áldá meg a haldokló Oldamúr utódát. Az áldás megfogamzott. Naponkint új öröm várt az ifju uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt. Elemér távolléte által biztosítva érzé magát szenvedélye ellen s erős határozata volt, őt sohasem hívni maga elé. Bármihez fogott, tetteit siker követte. A kard aranydicsőséget, kalapács és szántóvas aranypénzt és aranykalászt termeszte országának. A rokonfajok földére húzódtak megtelepülni, egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a kereskedők karavánjai bátorságos vidékein keresztül vették útjokat, s midőn ez idő szerint a kerek világ minden országait Isten sűrű csapásai látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó szelek, izgatott népvándorlások éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom volt, mely a körüllevő országokat is táplálta, nem volt szegény az egész hazában, s mintha még a lelkeken is áldás volna, még a bűn is elenyészett határairól, úgy, hogy midőn a rhabonbánok egyszerre három bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset elitélésére az országnagyok gyűlése hivatott össze s előre beszéltek róla az emberek, mint valami gyászünnepről.

Az egyik egy harczos volt, ki a csatából megszökött.

A másik egy férfi, kit «névtelen» bűnnel vádoltak.

A harmadik egy házasságtörő asszony.

Az itélőszék sorompói nyílt helyen voltak felállítva a Túla partján, fehér sátorok köröskörül, mik alatt heverészett a fehérbe öltözött nép; a fehér szín kedvencze volt az ogúrnak, a fekete gyászt csak a bűnösök viselték.

A trón menyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.

A tárogató-hangok jelenték, hogy a chagán jő.

A nép tolakodva nyomúlt elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arcza halovány volt és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis visszasugárzott rajta s mentül fehérebb volt az arcz, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. A ki egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti őt oly nagyon? végre levették őt lováról s palotája kapujától kezdve egész a sorompókig a nép feje fölé tartott paizsain, mint egy érczhidon kellett végighaladnia.

A könytől nem látta a világot, midőn trónjába ült.

– Uram, erősítsd meg szived, monda neki a rhabonbán, e nap büntetésre virradt.

– Mindig csak a bűnösöket keresitek föl. Nem tudjátok, hogy a büntetés jobban fáj annak, a ki adja, mint annak, a ki elfogadja. Miért nem keresitek fel egyszer az erényt is, s irnátok törvényeket, melyek nem büntetésről, hanem jutalmazásról szólnak?

– Az erény jutalma önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény. Nézd e férfit e lealázott homlokkal. Kérdjed bűnét, ő megmondja maga.

A gyászba öltözött vádlott lehajlott fővel lépett Dalma elé.

– Mit vétettél? kérdé Dalma.

– Megszöktem gyáván a táborból egy asszony miatt, felelt az töredelmesen. Öless meg. Úgy érdemeltem.

– Őszinte vallomásod megmenti éltedet, de bűnöd megtorlásra vár. Bontsátok szélylyel házát, tegyétek a földdel egyenlővé, ne lakjék fedél alatt, míg bűnét helyre nem hozza. Ha a legközelebbi harczban bátor leend, akkor épitsétek fel házát újra.

Ez volt a gyávák büntetése az oguroknál.

A rhabonbán egy másik férfit hozott elő.

– Uram! E férfi az ellenséggel czimborált, honárulással vádoltatik!

– Hazudsz! kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról, e bűn nem létezik. Átok a hangra, mely annak nevet adott. Ember! mondd, hogy nem vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd inkább apagyilkosnak, gyermekek megrontójának magadat, de ne adj példát e bűnre, mely Bertezena ivadéka előtt ismeretlen.

A férfi nyugodtan felelt:

– Nem ismerem e bűnt, melylyel vádoltatom.

– Szeretem, hogy nevét sem mondod ki. Szólj rhabonbán; ugy-e e bűnre nincsen törvény közöttünk? mert eset nem volt rá soha.

– Uram. Első honalkotóink, kik törvényeinket megirták, hosszú czédrusfa oszlopokra egy czikket irtak abba, mely szól a «névtelen» bűnről: – «ha támad köztetek oly vétek, melynek most nincs neve, bízzátok annak itéletét az Istenre. Állítsatok a síkra egy törpét egy óriás ellenében. A törpe a vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik, a bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos bogárnak, hogy a míg ember él, undorral mondja ki annak nevét.» A vád íme feltámadt, a bajnokok a sorompóban állnak.

– E bűnt elhinni is bűn! szólt Dalma elirtózva.

E közben a két bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négyláb magas zömök, hosszú bajuszú törpe volt, kurta keze, de hosszú dárdája; az emberek kötekedve kiabáltak utána: «hová viszed te dárda azt a ficzkót?»

Az óriás hét láb magas nyurga siheder volt, egy híres nagyevő, ki ülőhelyében meg tudott enni egy borjut, s mégis oly sovány volt, hogy a csontjait meglehetett számlálni a ruháin keresztül.

A gyulák feltartott kard alatt megesketék a bajvívókat, hogy Isten hatalmán kívül semmi bűbáj segítségökre nem leend, s azzal magukra hagyták őket.

A harczosoknak szabad volt egymással tréfálózni.

A törpe megállt a középen, megvetve lábát, mint egy czövek, s fölemelve gömbölyű fejét és gömbölyű szemeit, két ökölre fogott dárdával várt ellenfelére, míg ez hosszú léptekkel ácsorgá őt körül, megforgatva orra előtt a dárdáját.

– Kis öcsém! kiálta le hozzá fitymálva. Láttál-e már cserebogarat tűre szúrva?

– Könnyű neked lóhátról beszélni; válaszolt ez, de majd leszállsz te onnan.

– Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harczoljak veled, hogy egyenlők legyünk?

– Sőt, hogy egyenlők legyünk, fess czélkarikát a gyomrodra, s a mit azon kívül találok beléd szúrni, azt vedd úgy, mintha nem történt volna.

E közben a két harczos folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant döféseket intézett a törpe felé, ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de midőn ez ismét vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.

A törpe végre hátrálni kezde.

– Ne menj oly messze, mert nem tudlak elolvasni.

– Majd megtanulsz könyv nélkül is, jó léczkirály. Köszöntetem a felhőket oda fenn.

– Kérlek, nagyon vigyázz, hogy rád ne hágjak. Azt nem venném lelkemre. Sikolts, ha csizmám orra közel lesz, mert szemeim, tudod, hogy nem látnak meg minden apró férget.

– Kár, hogy hátadon nincsenek szemeid, hogy hátaddal is nézhetnél az égre, ha el fogsz esni; csufolódék a törpe, ki szüntelen hátrálva a sorompó körül, egyszerre hirtelen visszafordult s félre ütve az óriás kopjáját, elveté a magáét s mint egy kis vadkan sebesen alá futott, fejét annak térdei közé dugva s vaskos karjaival megkapva lábszárait, olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végig esett a fövényen, s nagy tenyerével megüté a földet.

A nép riadalt kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak nyakára tette lábát.

– Mit izensz fejednek, te hosszú láb.

A gyulák és rhabonbánok erre közbeveték magukat s félrevivék a bajvívókat.

– A vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs neve, szólt az ifjú chagán könnyebbült kebellel.

Ekkor a harmadik vádlottat hozták elő, egy nőt lefátyolozva.

– Miért van e nő lefátyolozva? kérdé Dalma.

– Fátyola szégyenét takarja el; bűne házasságtörés.

– E szokatlan bűn szokatlan büntetést igényel. Te rossz asszony vagy.

– Nevezz szerencsétlennek, oh chagán. Én szerettem nagyon.

– Tudtál volna lemondani, szólt Dalma szigorún.

– Az ég tanum, hogy küzdöttem soká. Elrejtém magam elől, kiért tiltott szenvedélyem hevült, kértem, megesküdtetém, hogy hagyjon el örökre. Ő elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez, hogy engedje őt elfelednem. Már győztesnek hittem magamat szivem fölött, nyugodt valék, kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen elfeledék Istenhez imádkozni segélyeért, s im az napon a férfi, kit kerülnöm kelle, esküje ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt lelkem erejének, elvesztém magamat.

E pillanatban kürtszó hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifju közeledék lóháton a chagán trónja felé. Ez ifju Elemér volt.

Dalma összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arczába futott. Azzal lihegő kebellel fordult a vádlott nőhöz s tétova hangon mondá ki az itéletet:

– Asszony, én értem a kisértő pillanat hatalmát, – mely erődet megtöré, – s bűnöd vádja alól föloldalak!

Azzal délczeg, haragos tekintettel fordult Elemér felé s indulattól csengő hangon kiálta:

– Miért jövél vissza, mielőtt hivatálak!?

Pedig szivének oly jól esett őt újra látni.

Elemér elfogódottan járult a chagán elé. Dalma arczának szokatlan szigora elvevé bátorságát, alig hallható hangon rebegé:

– Uram, a mit rám biztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, melylyel felruháztál, kezeidbe vissza adom, s többé nincs okom tőled távol lenni.

«De van nekem», gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott örömek alatt repesett, s a kedves ifjut heves dobogásával üdvözölte, arcza még szigorubb vonásokat ölte.

– Sajnálom, vezér, hogy szemedbe kell mondanom, miként lelked nem oly erős, mint karod.

– Szidj, uram, szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arczát. Örömestebb állok előtted a szégyenpadon, mint tőled távol a diadalszekeren.

– Miért jövél vissza?

– Kérdezd meg a fecskét, miért tér vissza a tavaszhoz.

A jó rhabonbán enyhébb fordulatot akarva adni a kínos jelenetnek, mely a nép előtt egy vezér arczát megalázta, közbe szólt:

– Tán kedvesed van itt, kitől megválnod rosszul esik.

Elemér nagy, búskomoly szemeit Dalmán felejtve, felsóhajtott:

– Igen.

Dalma arcza kínosan vonaglott e szóra. Elemér valakit szeret! gondolá magában, s bár meg kelle őt nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki, hogy ő mást boldogítand.

– Tehát vidd őt magaddal, szólt félre fordítva arczát. Én bele egyezem. Most távozz előlem.

Elemér tétovázva, elszorult kebellel lépett Dalmához közelebb, s oly suttogva, hogy más meg ne hallja, rebegé:

– Oh Dalma. Néhány szóm volna hozzád, titokban; hallgass ki engem.

– Mit akarsz? Távozz előlem. Ha országos ügyeim végezém, hivatni foglak. Távozz előlem.

Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva, hogy Elemér felrezzenve állt föl féltérdeltéből s zavarodottan hebegé:

– Látni sem akarod arczomat?

– Jelenléted felháborít! kiálta Dalma lángra gyúlt arczczal s inte, hogy hozzák elé paripáját.

Elemér szótlanul vonult vissza.

Oh igazat mondott Dalma: az ifju jelenléte felháborítá őt, de nem haraggal, hanem szerelemmel. Szédülni kezde azon magasságban, melyre felemelkedék. A szerelem még csak akkor szerelem, ha félteni kezd.

Az ég nem élő emberek számára van teremtve, tán a csillagok is lekivánkoznának onnan, – ha szivük volna.

Dalma feldúlt kedélylyel tért vissza palotájába. Izgatott szíve reszketett azon gondolatnál, hogy Elemérrel négy szem között titkos beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara minden nagyjait, sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok által mentül messzebbre halaszsza ez időt, s félve attól, a mit óhajtott, sürgeté őket, hogy dolgaikat siessenek előadni.

Ekkor egyszerre belép egy hirnök, jelentve, hogy Disabultól követ érkezett, s a chagán elé bocsáttatni kiván.

Dalmának szinte jól esett most e közbejövetel.

Felült trónjára s inte, hogy vezessék elé a küldöttet.

Kubláj volt az, kezén a király egyetlen leányát vezetve, talpig lefátyolozottan.

Az emir földig hajolva közeledék a chagán elé; már az ajtónál elkezde hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg a trónig ért.

– Üdvöz légy, ifju fejedelem. Üdvöz légy még egyszer; üdvöz légy harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek, hajnala a dicsőségnek. Légy általam köszöntve királyom nevében.

Dalma összeránczolta szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert hizeleg.

Az emir újra kezdé a virágos szókat, ájtatos kenettel ejtve beszédét:

– Ámde lehet nap hold nélkül? élő fa virág nélkül? hajnal hajnalcsillag nélkül? oh dicső chagán! neved fényéből csak egy sugár hiányzik még, s im e sugárt királyom saját koronája ágaiból töré le, itt küldve általam számodra egyetlen leányát.

S ezzel levevé a halavány, reszketeg leány fejéről a fátyolt.

– Ez árulás! gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen mozdulattal szorítá össze palástját.

Az emir éles szemei minden vonására figyeltek.

– Jól tudjuk, oh uram, folytatá ravasz alázatossággal, hogy te dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a nőarczot kerülöd, s szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan közeledik feléd; nem kivánja ő, hogy dicsőségedet megoszd vele, nem kivánja, hogy trónodra ültesd, elül ő annak zsámolyán is, s boldognak tartandja magát, ha egy mosolyodban részesülend. Nézd, miként remeg tekintetedtől.

Jobban remegett Dalma az övétől.

– Jer, fejedelmi leány, szólt Kubláj, boruljunk e magas úr lábaihoz, s könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.

Dalma rendbeszedé lelki erejét.

– Kelj föl, királyi hölgy. Előttem nem szokás térdepelni.

– Oh hagyd őt ott, szólt Kubláj végtelen alázatossággal. Ha tudnád, mennyire boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult imádni. Én neveltem őt, kedvenczem, szemem fénye volt, mert általa hivém a varchoniták ketté szakadt országát ismét összeköthetni. Még névszerint sem ismer férfit kivüled, hogy téged ismerhessen egyedül. Te vagy ábrándjainak képe, álmainak neve, szivének egyedüli gondolatja. Engedd, hadd maradjon lábaidnál.

Az országnagyok, látva, hogy Dalma mily hidegen, mily haraggal tekint a leányra, elkezdtek zúgolódni, végre oda lépett a rhabonbán.

– Uram, chagán. Emeld föl a leányt. Melletted üljön ő.

– Ki kérdezett? kiálta Dalma szokatlan haraggal.

– Az ajánlat becsületes.

– Ez ajánlat kárhozatos, suttogá fogai közül Dalma.

– Ezt visszautasítni nem lehet. Elfogadása örök béke, elutasítása örök harcz.

– Nekem nincs kedvem a nősüléshez.

– A leány szép és ártatlan, hozzád ragaszkodik, királyi törzsnek egyetlen virága. A kerek földön nem találandsz magadhoz méltóbbat.

– A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.

– De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kivánja.

Eddig csendesen beszélt Dalma trónja hátuljába vonultan a rhabonbánnal, az utóbbi szavaknál hevesen, végre kitört.

– Nem tudod, mit beszélsz, rhabonbán!

Az nyugodtan viszonozza:

– Megszoktam igazat mondani fejedelmem előtt.

– Bolondokkal vagyok körülvéve? kiálta Dalma, türelmetlenül lépve le trónjából. Oh atyám, segíts onnan a magas égből! Majd erőm hágy el, majd eszem!

Az országnagyok megzavarva álltak körül, nem is tudva gyanítni a chagán magaviseletének okait.

– Távozzatok! szólt hevesen Dalma. Vége a kihallgatásnak. Ma kedvetlen vagyok. Ne jőjjön elém senki semmi kérelemmel. Ma rossz napom van. Kerüljétek kapuimat.

A vezérek fejcsóválva hagyták el a termet. «Mi lelhette a chagánt? soha sem voltak ily szeszélyei.»

Kubláj mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát.

Susogva mondá Halilának:

– Te itt maradsz; s ott hagyta a leányt.

A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek be a terembe.

Dalma villámló tekintettel nézett végig rajtok.

– Mit akartok itt? Ki hívott benneteket?

A legéltesebb hölgy, egy ősz tisztes matrona előlépve mondá:

– Országunk szokásai azt parancsolják uram, hogy a chagán menyasszonyát az országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve, myrtussal megkoszorúzva hozzák vissza őt férjének. Így lesz rajta ég áldása.

Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott menyasszonyt minden áron elidegenítse magától s boszúsan válaszolt a nőknek:

– Az esetlen szokás. Nincs szükségem kopott babonáitokra. Isten nem vezérelteti kezeit asszonyok által. Takarodjatok előlem. Én nem hivattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga asszonynak ily helyen?

– Uram, chagán, szólt a tisztes agg nő: az ogur népnél az asszony mindig egyenlő jogú volt a férfival.

– Az akkor volt! kiálta Dalma csattogó szóval, egészen elfeledkezve magáról. Most másképen lesz. A férj királya nejének, s a nő férjének rabszolgája! Takarodjatok!

A nők megütődve távoztak el: «Mi lelte a chagánt? soha sem bánt ily durván asszonyokkal.»

Dalma összefont karokkal állt meg Halila előtt.

A leány reszketve veté fel vad, félénk szemeit.

– Hát én hova menjek, uram? Hát én ki rabszolgája leszek? kérdé keserűen.

Dalma megfogá a leány kezét s élesen tekintve annak arczába, kérdé:

– S valóban szeretsz te engem?

– Reszketek előtted uram.

– Érzem kezeden. Te félsz tőlem.

– Ez az egy az, mire tanítottak születésem óta.

– Csak félni tanítottak és szenvedni? Látom arczodon.

– Ha látod, légy irántam irgalommal.

– A mit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy boldog, te szenvedsz.

– Nekem a panasz is tiltva van.

– Tiltva van ajkaidnak, de szemeid elárulnak.

– Én semmit sem mondék.

– Szivedbe látok.

– Ha szivembe látsz, akkor öless meg.

– Mit beszélsz?

Halila összeszedé minden bátorságát.

– Mert akkor azt látod abban, hogy én téged nem szeretlek.

Dalma örömét elrejteni nem tudó arczczal ragadá meg a leány kezét, ki midőn azt hivé, hogy őt halálosan megsértette, nem is sejtheté, mily örömet szerzett neki.

– Te engem nem szeretsz? Te iszonyodol tőlem ugyebár? magad sem tudod miért: valami titkos ösztön azt sugja lelkednek, légy hideg irántam?

Halila nem bírta megérteni a kifejezést Dalma szemeiben; elszántan térdre bocsátkozék előtte:

– Kivallottam; megölhetsz. Ha elhallgatom, szivem öl meg.

– Te nem szeretsz engem? folytatá Dalma, a leány érzelmeit fürkészve, mert valakit mást szeretsz?

Halila a kérdező kezét magához vonta le.

– Öless meg, oh Dalma. Inkább te, mint atyám.

– Ne félj, szólt Dalma ragyogó arczczal s keblére voná a leányt. Én védeni foglak. Szeretlek most, mert nem szeretsz. – Halila csodálkozva tekinte rá.

– Te nevetve gyilkolsz meg engem.

– E csókra esküszöm, boldoggá teendlek. Szólt Dalma a leány homlokát megcsókolva. Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy tieddé teendem őt, bár ki legyen; elrejtelek atyád haragja elől, hol a gondolat sem találand reád; hadat kezdek miattad a félvilággal, hogy te boldog lehess azzal, a kit szeretsz. Nevezd meg őt.

Dalma szive repesett azon gondolatnál, hogy félelmes menyasszonyát elcsábíthatja – más számára. Halila félénken huzódott tőle vissza.

– Mondám chagán, hogy én csak félni tanultam életemben, de azt megtanultam jól, megbocsáss, ha szavaidban bízni nem tudok. Attól félek, hogy te csak azért akarod megtudni e nevet, hogy őt ölethesd meg. Nem fogom őt elárulni.

– Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek, hogy higyj szavaimnak, de okot adhatok rá. Látod arczomon, mint örülök, midőn szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hogy iszonyodol tőlem, hogy másért epedsz, oh mert én sem szeretlek téged, én is mást imádok. Értesz-e már engem?

Halila szivében új világ derült e szavakra.

– Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy megmenekülj tőlem.

– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék a nap, kedvesed karjai közt leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? szép, bátor és nemesszivű?

– Egyike vezéreidnek.

– Annál jobb. Közülök bármelyik méltó hozzád. Országom első férfiai ők.

– Nincs több férfi a világon, csak ő.

– Jól van, nagyon jól. Jer közelebb hozzám. Suttogjunk csendesen. Ne félj, kedvenczem vagy. Hisz nem szeretjük egymást. Akárki bántson, én oltalmazlak, akármit kivánj, én megadom. Mondd el bizalmasan, mint szerettél kedvesedbe? Tekints úgy, mintha hölgytársad, barátnéd előtt szólanál.

– Ah Dalma, biztató szavaid lábaidhoz lánczolnak engem. Te nem is gyanítod, hogy e rövid élet mily hosszú fájdalom volt nekem. Csak akkor tudhatnád, mennyire boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy borzasztó halállal kellett volna befejeznem, midőn népem ördögeinek akartak megáldozni, akkor halálos rettegéseimben Istenhez kiálték, e szóra egy férfi jelent még előttem, kinek arczában Isten arczára ismerék. Egy maga egy őrült világ ellenében lépett védelmemre, kezemet megragadva, emberfölötti nyugalommal mondá: «én megszabadítlak téged». És a mióta ő visszaadta éltemet, azóta szeretek élni.

– Beszélj tovább. Szavaid gyönyörködtetnek engem.

– Oh én remélni sem merem, a mit igértél, őrültség volt tőlem kivallani.

– Szivedre hallgass és légy bátor.

– Atyámra gondolok és reszketek.

– Te csak szerelmedre gondolj. A gyűlölet dolgait majd elvégzem én.

– Ah, hisz azt sem tudom még, hogy szerelmem talál-e viszonszerelmet?

– Nem bizol szivedben? Szerelmed öntudata nem tesz-e bátorrá? Tégy megbizottaddá, s én elődbe hozom választottodat. Te légy nő és hódítsd meg őt. Ki ő?

Halila tétovázva tekinte Dalmára, szólni akart, de arcza egyszerre kigyuladt, s szemérmesen takarta azt el fátyolába.

– Arczom szégyentől ég.

– Büszke légy reá, ha szereted.

A lány szive szorult, mintha vissza akarta volna fojtani a szót.

– Jer, súgd fülembe, szólt Dalma, édes gyöngédséggel vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő kebellel a kedves nevet:

– Elemér…

Mint ki véletlenül kigyóra tapodott, sikolta föl egyszerre Dalma, s míg egy kezével dühösen taszítá el magától a leányt, másikkal hevesen szorítá annak karját.

Halila ijedten tekinte reá. A kimondott név fölébreszté Dalma szivében a női féltés szenvedélyeit. Egy perczig villámló haraggal tekinte a leányra, ki megsemmisülve állt előtte, azután könyekkel teltek meg szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak alá.

E fájdalmas arcz, e lesütött könyes szemek, e megtört állás, a lehajlott kezek imádásszerűen összekulcsolva: minden csupa női volt rajta. Ha most vigyázott volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett volna meg nem ismernie benne.

– Őt szereti, suttogá magában. Milyen boldog, hogy őt szeretheti, hogy ezt megvallhatja előtte. Nagyon szeretheti, mert egy korona helyett az ő szivét választja; oh én is azt választanám, ha lehetne!

Halila rettegve látta, hogy a chagán könyezik.

– Mit tettem én?

Dalma gyűlölettel fordítá arczát Halila felé, oly gyűlölettel, minőt csak egy szerelemféltő nő szemei képesek kifejezni.

– És bizonyosan ő is szereti e leányt, gondolá magában, hiszen maga mondá, hogy szeret valakit. A leány szép, ő érte tért vissza parancsom ellen. Élte veszélyével szabadította meg, bizonyosan szereti őt.

Halila perczről-percze fenyegetőbb indulatokat olvasva le Dalma arczáról, kétségbeesve veté magát annak lábaihoz.

– Ne higy szavaimnak. Felejtsd el, a mit mondtam. Én megcsaltalak. Nem igazi nevet mondtam neked. Én soha sem láttam őt, oh hagyd őt élni.

– Mennyire szereti őt! gondolá Dalma. Kész megtagadni, hogy megmentse.

Halila nem bocsátá el Dalma kezét.

– Oh ha büntetni akarsz, büntess egyedül engemet. Esküszöm neked, hogy ő nem szeret engem, egy szóval, egy tekintettel sem biztatott soha.

Dalma lelkén reménysugár kezde keresztültörni.

– Hátha Elemér valóban nem szereti őt? E gondolat édes nyugalmat szállíta háborgó indulataira, s boldog eszmék hizelgék körül szivét, arczán mosolyban törve ki, midőn egyszerre jéghidegen emelkedék föl szivében a tiltó gondolat: «Te nem lehetsz nő. Te nem lehetsz boldog».

Köröskörül a palota oszlopaira felirva, arany betűkkel ragyogott e mondat: «semmi áldozat sem nagy a honért».

Dalma megroskadt e gondolat nagysága előtt.

Fölemelé a leányt lábaitól s csöndes szenvedélyhagyta hangon szólt:

– Légy nyugodt. Ha arczomat fenyegetőnek látod, attól ne félj. Te engem érteni ne akarj, csak bizni tudj.

– Miért vagy hát felháborodva?

– Miért háborog a tenger? szólt Dalma, s utána gondolá: talán annak is szivet adtak, s megtilták szeretni? Boldoggá teendlek, megigértem azt. Hiába nézed arczomat. Titkos irás annak minden vonalma, melynek betűit ember nem ismeri. Adj hálát Istennek, hogy erőtlen asszonynyá teremtett, kinek szenvedni, sírni és szeretni szabad.

Dalma szédülve kerese támaszpontot kezeivel. Arcza elsápadt.

– Uram, te ingadozol.

– Én nem, hamarább a föld, szólt Dalma, megerősítve magát. Vonulj a mellékterembe. Majd hivni foglak. Senkinek ne szólj.

Halila engedelmesen távozék.

Dalma reszketve emelé kezeit az égre.

– Atyám! légy velem. Erőm roskadoz: e harcz nem emberi, és én csak nő vagyok. Vakmerő voltam a sorsot hivni fel küzdelemre, segíts, mert elbukom. Hozd elém arczodat, azt a haldokló arczot, melynek megesküvém, hogy el nem árulom magam, hogy ne lássak mást, mint azt, s szivem hideg legyen, mint a tied, ki már odafenn élsz.

A fohász sikeres volt. Dalma új erőt érze lelkébe szállni, vas-kemény akarata ismét visszatért. Köszönve inte fölfelé.

– Érzem hideg lehelleted. S azzal ajtóőreit szólítá. Keressétek föl Elemért, s vezessétek elém; szólt nyugodtan.

– Itt várakozik ajtód előtt, uram.

A vér újra elözönlé Dalma arczát, arra nem várt, hogy ily rögtön találkozzék vele; «ne még, ne még», inte apródainak, várjatok egy pillanatig, s azzal sietett trónjához, koronáját feltéve fejére, mintha e hideg érczövtől várná a segélyt indulatai lángja ellen.

– Most jöhet.

Elemér csüggedten lépett Dalma elé, mint ki erejét régóta gyűjté egy elhatározó pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn a pillanat elérkezett.

– Szólni akartál velem? kérdé szárazon Dalma.

– Még mindig ily haraggal nézesz reám?

Azon kérő arcz, e fájdalmas hang megdöbbenték Dalmát. Semmi sem oly csábító a nőnek, mint a férfifájdalom. Inkább jó kedvet erőszakolt magára, csakhogy őt ily szomorúnak ne lássa.

– Arczom hazug, ha haragot mutat; én örömest beszélek veled. A mit hibáztál, azt ifjuságodnak megbocsátom. Te kedvesedről akartál szólani, és ez kellemes tárgy, kivált barátok között, mint mi, kik egymásra nem féltékenyek. Beszéljünk róla, szép-e? ismerem talán? hol lakik?

– Még eddig csupán szivemben.

Dalma nevetni kezdett, csak felületes értelmét tartva meg a szónak.

– Úgy bizony kicsiny helyen megfér.

– Kérlek Dalma, ne nevess ki, s ne viseld magad úgy mint király, hanem úgy mint egykori jó barátom. Gondold, mintha most volna az, midőn egymásnak megfogadtuk, hogy a melyikünk előbb meghal, a másik azt követni fogja.

– Örömmel hallgatlak.

– Tudod, hogy én bohó, ábrándos, babonás fiu voltam mindig.

– Jól tudom, most is az vagy.

– Szivem mindenha tele volt rajongó képzelemmel, mely az alaktalan ürben repkedett tétovázva, mint valami bolondos méhe, mely virágok helyett csillagról-csillagra szeretne szállani.

– Ez gyermekkori betegséged volt.

– A hogy érett a szív, a vágyak tárgyat követelnek maguknak.

– S te azt nagy hamar megtaláltad.

– Sokáig nem az élő világban. Szivemet hölgy emléke nem tudta betölteni.

Végre azon eszmére jutottam, melylyel köznépünk szokott tért nyitni ábrándjainak.

– Bőjtöt tartottál a «Dev»-ek napján, hogy éjszaka megálmodd, a kit szeretni fogsz?

– Találtad.

– Kérlek: engedd meg, hogy nevessek fölötted.

– Nekem fájni fog, ha nevetsz.

– S megjelent előtted a jövendő kedves?

– Igen. Azon éjjel háromszor jelent meg álmomban; lelkem túláradott a gyönyör miatt. Ez álom boldoggá tett és boldogtalanná.

– S föltaláltad-e e tündértüneménynek testi képmását is?

Elemér kétkedve felelt a kérdésre:

– Nem tudom.

Dalma csodálkozva rázta fejét: «nem tudod?» Ez zavart felelet. Tán ismerőseid közül többekhez hasonlít?

– Csupán egyhez. Vonásról vonásra: szemei, arcza ugyanazok. Könyei és mosolygása, jövése és távozása oly tébolyitólag híven hasonlítnak az élőhöz.

Dalma kiváncsisága bámulattá nőtt.

– Kihez?

Elemér odahajolt hozzá, megfogá kezét s rebegve mondá:

– Te hozzád…

Dalma ijedten sikolta fel, s kezét visszarántá.

– Mi bajod? kérdé Elemér.

– Semmi… Gyűrűd megszúrta kezemet.

Elemér folytatá szavait, nem gondolva, hogy minő gyötrelemmel halmozzák azok el Dalma szivét.

– Azóta ez alakot nem birom elfeledni: nappal napom, éjjel csillagom e kép. Bárhova megyek, előttem áll; ha elalszom, mosolygást ölt arczára, mellém ül, megölel, hizelegve kedvesének nevez; arczát arczomra fekteti s könyeit ölembe sírja s fájdalmasan panaszkodik, hogy fogva van a hideg égben s nem lehet enyém örökre.

– Elemér! Mit akarsz? Kiálta Dalma irgalomért könyörgő arczczal.

– Mit akarok? szólt Elemér vadul lángoló szemeivel keresztül nézve Dalma szemein. Meg akarom tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? nő, ki hozzád vonásról-vonásra hasonlít? A ki tulajdon képmásod testben és lélekben, saját másolatod asszonyi alakban? van-e ily nő, van-e ily nő, Dalma?

A leány keble majd megszakadt e kinzó kérdések alatt, arcza elsápadt, feje szédülni kezde, utolsó erejével halkan rebegé:

– Ily nő – nem létezik sehol.

S azzal ájultan rogyott össze.

E pillanat iszonyú világot önte Elemér lelkébe, világot, mely elvakítá, mielőtt láthatott volna. Egész valója remegett, mint ki Istennek jelenlétét érzé, s a kedves gyermeket, kit elaléltában karjaival fogott fel, borzadva tevé le nyugágya zsámolyára, félre fordítá tőle arczát, mintha félne tekintetével találkozni. Tagjain szent borzadály futott végig.

Dalma eszmélni kezde s halkan rebegé:

– Elemér.

– Uram.

A leány felemelkedék s félébren suttogá:

– Miről beszéltünk?

Elemér nem birt felelni.

– Arról beszéltünk úgy-e bár, szólt Dalma folyvást félig csukott szemekkel, hogy van egy szerencsétlen nemzet, melynek élete attól függ, hogy uralkodója asszony ne legyen.

– Valóban: arról beszéltünk, szólt Elemér félelmes elfogultsággal.

– Te azt kérdezéd tőlem, folytatá Dalma holdkóros álmodozással, hogy ha egy nőnek egyik kezével szivét, másikkal hazáját kellene megölni, s választania kellene, melyiket választaná?

– Valóban, erről mind beszéltünk, szólt Elemér mindinkább összeroskadva a gondolat terhe alatt, mely lelkére súlyosult.

E perczben egyszerre magához tért Dalma s sötét szemeit felnyitva, körültekinte:

– Hol vagyok? Mi lelt?

– Elszédülél, uram.

– Miért nem jöttél segélyemre?

– Tevém azt, de nem vetted észre.

– Beszéltem valamit az imént?

– Egy hangodat sem hallám.

– Hát az előtt mi tárgya volt beszédünknek? Úgy. Igaz. Te egy leányról beszéltél, a ki téged szeret. Ismerem őt.

– Egy szót se többet erről, szólt Elemér nyugtalanul. Felejtsd el szavaimat.

Dalma megfogá Elemér kezét s szilárd hangon kérdé tőle:

– Hivem vagy-e?

– Parancsold, hogy meghaljak, viszonza ez lovagi ábránddal s bebizonyítom, a mit kérdezél.

– Meghalni könnyű, élni nehezebb. Van egy hölgy, ki téged szeret.