A KALÓZ-KIRÁLY.

I.

A vihar elcsendesült, a tenger kinyugodta magát, a sík vízszinen üres hordók, tört árboczdarabok libegnek, síremlékei elsülyedt hajóknak.

A vészhojszák mind eltüntek a zivatarral együtt, ki tudja, mely sziklákra térve vissza; a tenger felett most a repülőhalak ügyetlen ficzánkolásit látni, tartós jó idő előjóslatául.

Egy a vihart kiállott brigantine huzódik nagylassan végig a csaknem szélcsendű tengeren; minden kéz mozgásban van rajta a viharokozta károk helyrehozásában, a segélyárboczok helyre vannak állítva, most azokat pántolják körül, a legények a levegőben csüggve dolgoznak, a tépett vitorlákat göngyölgetve, a hajó erősen féloldalt fekszik, a mi arra mutat, hogy a zivatarban kihányták belőle a fenéksúlyt.

A hajótömő kalapácsok ütésein, s a csavarkerekek kattogásán kívül nem hallik egyéb hang, mint a kapitány szava, ki a főárbocznak támaszkodva, egy térképről iparkodik kiismerni a helyet, hova a vihar által elveretett. A delejtű mozdulatai mindig erősebben látszanak őt tájékozni, olykor közbe-közbeszól egy altiszt egyhangú kiáltása, ki a fenékfonállal a tenger mélységit méri. Végre a kapitány keresgélő ujja egy szigetcsoporton állapodik meg, s a legnagyobb hidegvérrel mondja: «a Los Ladrones előtt vagyunk». Azon pillanatban egy hang kiált le az árboczkosárból: föld! A kapitány, a nélkül, hogy arczán egy vonás elváltoznék, ismétli hidegen: «Los Ladrones».

Azzal nyugodtan összegöngyölgetve a térképet, egy kis ezüstsípot vesz elő, s jelt adva vele, parancsot oszt altisztjeinek, hogy a hajós nép fölött tartsanak törvényszéket azon eseményekért, mik a mult éji zivatar alatt történtek.

A rablószigetek néhány mértföldnyi távolban látszanak előtte, ágyúi nincsenek, vitorlái meg vannak rongálva, és ő mégis oly nyugodt lélekkel oszt itéletet emberei fölött, mintha otthon a legnagyobb biztonságban ülne az esküdtszéki padon.

– Ki parancsára hánytátok a tengerbe a betegeket? – kérdi a kapitány, szigorú arczczal fordulva a legénységhez.

– A doctor parancsolta, – felel egy vén hajós.

– Ön tevé azt, Scudamore? – kérdi a kapitány visszafordulva, hogy egy magas, szikár férfi arczába tekinthessen.

A felszólított arcza egyike volt azoknak, melyek első tekintetre szelideknek, símáknak látszanak, vonásaik, ha mosolyognak, képesek csábítók lenni, míg egyszerre egy el nem takarhatott gúny, vagy boszúrándulat ördögi torzképpé nem kuszálja a behizelgő tekintetet.

– Ön maga parancsolá, Rolls kapitány, – szól mosolygó arczczal s édes-lágy hanglejtéssel az orvos, mintha valami nemes cselekedetről volna a szó, melyet túlszerénységből hárít el magáról. – Midőn a hajó lyukat kapott, ön leizent, hogy a fölösleges terhet a vízbe kell hányni. A tengerészek elébb kihányták a fenéksúlyt; ön újra leizent, hogy ki kell hányni a mit még lehet. Ekkor kivetették az ágyúkat, az ágyúkért pedig nagy kár volt, mert azokra nem kevés szükség van, kivált, mikor az ember a Los Ladrones szigeteket látja maga előtt, de még ezzel sem volt a hajó megszabadítva; ön újra sürgetősen parancsolá, hogy mindent bele kell hányni a tengerbe, a mi haszontalan teher a hajón. Úgy de már ekkor semmi sem volt haszontalan teher a hajón, csupán az ezüstrudak és a betegek. A legénység tanakodni kezdett, hogy melyiket vesse ki a kettő közül? Én feleltem a tanácskérésre. Az embert nem kérik tőlünk számon, ha Londonba érünk, de az ezüstöt igen; s ime, tanácsom által az ezüst megmaradt, és a hajó megmenekült.

– Doctor Scudamore, – szólt a kapitány hideg nyugalommal, – ön ez embertelen tettért rangjától megfosztatik, vasraveretve a hajófenékbe fog vitetni, s Londonba érve, átadatik a királyi törvényszéknek.

– Vitorla! – kiálta a kormányos a kerék mellől. Többen odatekintve, aggodalmas suttogással rebegék: kalóz!

Scudamore bántó mosolygással fordítva sötétzöld szemeit a kapitány felé, mintegy rögtön elrekedt hangon mondá neki gúnyosan:

– Úgy hiszem, hogy czélszerű volna büntetésemet néhány órával elhalasztani, addig az ideig önnek, vagy másnak szüksége lehet rám.

– Az nem tartozik önre, viszonzá Rolls kapitány, orvos nélkül meghalni, vagy orvos által tengerbe dobatni, körülbelül úgy is mindegy.

– Hehe. Látja ön, pedig utóbb is jobb lett volna önnek, ha legelőször mindjárt a betegekkel könnyebbítette volna meg a hajót, a helyett, hogy ágyúit vetteté ki, mert amazok ott jól ellátva szoktak lenni ágyúval, s nehezen hiszem, hogy kölcsön lehessen tőlük kérni. Hanem hiszen ez az ön dolga.

A kapitány némán inte, hogy az orvost vigyék a hajó fenekére. Azzal parancsot adott ki, hogy az ezüstrudakat a legalsó üregekbe elrejtve, mindenki rendelt helyére álljon, elkészülten bármely támadásra. Maga, fegyvereit kezébe véve, szokott emelvényére állott, s a nélkül, hogy útjából legkevésbbé eltérne, minden vitorlát felhuzatott, s a függő ágyakat a mellvédekhez támasztatá.

A kalózhajó ezalatt teljes vitorlákkal repült a brigantine felé. Már ki lehete venni fekete zászlóit, s egy ágyúlövés, melynek golyója a brigantine vitorlái között süvöltött el, volt az első megszólítás a rablók részéről.

Rolls kapitánynak nem volt ágyúja, azt viszonozni. E hallgatást félelemnek magyarázták a kalózhajón, s egy rabló, kiállva a hajó orrára, átkiálta iszonyu dörgő hangjával a szócsövön keresztül:

– Hahó! a kapitány egy szóra!

– Jertek ti kettőre! – volt rá a felelet, s egyszerre minden árboczra felrepült a hadi zászló.

Irtóztató ordítás támadt erre a kalózhajón; a kapitányi emelvényen egy magas, szürke mellényes férfi, vörös övvel, rekedt, rikácsoló hangon osztá parancsait, mire a vitorlák fele behuzódott, s a könnyű hajó egy merész fordítással szél elé került a brigantinnek, egyet sem lőve rá ágyúval, mint oly biztos martalékra, melyet kimélni kell.

A kalózhajó orrára egy csodálatos emberi szörny volt faragva, a hajó névképe, a tengeri ördög, a kalózok baromtréfájaként Davis kapitány tulajdon képmása, kinek pofáját egy szétpattant kartács úgy összeszaggatta, hogy nem lehetett benne egyebet látni egy eleven halálfőnél.

A kalózok daemoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájok. Azon pillanatban, mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok közül, a többiek félrerugva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine bordáin felmászni, nem törődve a rájok irányzott lövésekkel. Pillanat múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtül szemben, karddal és késekkel. Dühvel támadt az egyik, hidegvérrrel védte magát a másik, egyik sem félve a fegyvertől s nem törődve sebeivel.

A tengerészek jól küzdöttek, Rolls kapitány bátor nyugalommal ült helyén, farkasszemet nézve a halálfejű vezérrel, ki már harmadszor lőtt reá, a nélkül, hogy ez csak fejét is félrekapta volna.

– Lássalak! – kiáltá végre dühösen Davis: – te vagy-e hát az ördög, vagy én? utánam gazemberek! s azzal fogai közé kapva kardját, jobbjával egy súlyos kalapácsot forgatva feje felett, a brigantine födélzetére ugrott, kettőt a tengerészek közül egy percz alatt agyonsújtva. A kalózok agyarkodó ordítással veték magokat a tört résre, s a tengerészek ijedten kezdtek hátrálni, inkább elrémülve a kalózvezér halálfő arczától, mint kezei erejétől.

Erre Rolls nyugodtan kivonta egyik pisztolyát övéből.

– Te nem fogsz engemet eltalálni! – kiálta rá vigyorogva a halálfejű kalóz, szemei rémes forgatásával iparkodva zavarba hozni a kapitányt. Ez lőtt, s a kik azon pillanatban Davisra tekintettek, egy véres csillagot láttak meg homlokán, a hol a golyó befúrta magát. A kalóz egyszerre mindkét kezével kapta meg pőrölye nyelét, s azzal állóhelyében holtan összerogyott.

A kalózok egy pillanatig megrémülve vezérük elestén, már el akarták hagyni az elfoglalt tért, midőn egy közülök diadalmas hangon felkiálta: hurrah Barthelemy! s azon pillanatban vad ordítás támadt a brigantine közepén. Hat kalóz azalatt, míg az egyik oldalon folyt a csata, csónakra szállva, megkerülte az ostromolt hajót s épen akkor kapaszkodott fel a födélzetre, midőn a meglőtt kozárvezér összerogyott. Azok is futni akartak vissza, midőn egy közülök, egy fiatal, karcsú, napsütötte arczú legény, kondor fürtökkel s villogó szemekkel, a középen ülő kapitányhoz szökött, s azt hátulról átnyalábolva, felkapta a levegőbe, s arczczal a földre vágta, s kikapva kezéből a fegyvert, térdeivel leszorítá.

– Senki se mozduljon, vagy mind el vagytok veszve! – kiálta a fiatal rabló bátor, csengő hangon, s a zavarba jött tengerészek, vezérüktől megfosztva, lerakták fegyvereiket a födélzetükre tóduló marczona képű alakok előtt.

A diadal Barthelemyé volt, az ifjú kalózé; társainak első dolga az lőn, hogy őt vállaikra fölemelve, vezérüknek kikiáltsák, borzasztó átkok között esküdve neki ördögre, pokolra és halálra örök hűséget.

Egy herkulesi termetű alak felkapta őt karjára, mint egy gyermeket, s felmutatva őt a vérben kaczagó alakoknak, dörgő hangon kérdezé:

– Ki érdemli, hogy vezéretek legyen, jobban, mint Rooberts Barthelemy?

– Senki! senki! – harsogák egyhangulag.

– Akarjátok, hogy legyen vezérünk, kapitányunk, királyunk?

– Hurrah! – hangzék háromszorosan.

– Megálljatok! kiálta – Barthelemy a Herkules vállairól. Valakit nem-et hallottam kiáltani.

– Ki volt az? – ordíta az athleta, – szeret-e valaki a halállal tréfálni?

– Ne tüzelj, Skyrme, ne tüzelj, jó óriásom. A szólás szabad. Lépj elém, lord Sympson, te szóltál választásom ellen. Lépj elé, derék lord, mondd el, mi kivetőt találsz bennem?

A kalózok egy magas, szőke férfiút tuszkoltak baromi nevetség közt Barthelemy elé, ki léha félszegséggel állt meg előtte, s megvetőleg nézett végig az új kapitányon, kezeit zsebeibe dugva.

– Okosat szólj nemes lord! – monda Skyrme, fölemelve izomteljes öklét Sympson feje fölött, – mert különben a nyelvedbe harapsz.

– Azt tenném, ha nem mondanád is, – viszonza Sympson, aristocraticus nonchalancszal jártatva végig szemeit érdemes társain. – Azt tudjátok, hogy az én apám lord Sympson volt?

– Hogyne tudnók! – kiáltának röhögve mindannyian.

– Az én apám megátalkodott ellensége volt Jefferienak, annak a semmirekellő lordfőbirónak, a ki Monmouth bukása után rendre akasztatá a derék angol protestáns nemeseket. Ez akasztatá fel az én apámat is. Ezóta nekem nem kell a pápista még kalózvezérnek sem! Ezért nem kellesz nekem te sem Barthelemy, mert te is pápista vagy!

Skyrme, a helyett hogy főbeütötte volna a lordot, felkapta őt a másik karjára, s a rablók hahotája közt összeszorítá őt Barthelemyvel, kivel ott barátságpoharat kellett inniok, miután Barthelemy rabló-becsületére mondá, hogy a mióta megkeresztelték, soha templomban nem volt, s papot soha életében nem látott.

Ezzel ünnepélyesen feltevék az új kapitány fejére a vöröstollas vezérkalapot, s tovább tértek a zsákmányfelosztásra.

Barthelemy leült egy felfordított tonnára, térdeire fektetve a feketekönyvet, melybe veres betükkel voltak beírva a rablók nevei sajátkezű keresztkarmolásaikkal, s fenhangon egyenkint felolvasá azokat. Néha a felszólított névre senki sem felelt, s csak hosszabb hallgatás után dörmögé egy másik: meghalt, elesett. Azt rögtön kitörölték a sorozatból.

Ekkor eléhozatá a kalóz Rolls kapitányt, kinek a rablók kezeit lábaihoz kötözték, s letevék az árbocz mellé.

Barthelemy megemelé előtte kalapját egész udvariassággal.

– Bocsánatot, kapitány úr, hogy ezek a ficzkók önt ily kellemetlen helyzetbe tették; ön derék katona, igen vitézül viselte magát. Oldjátok föl ezt az érdemes férfiut.

– A kezeit is? – kérdé egy torzonborz szemöldökű kalóz, kétségeskedő tekintettel a vezérre.

– Mindenesetre Asphlant, kivált ha a kapitány úr szavát adja, hogy nem fog ellenünk semmit elkövetni akarni.

– Én nem adom szavamat semmire, – válaszolt Rolls.

– No az sem baj; én azt mondám, hogy minden esetre oldjátok fel kezeit, a mi dolgunk vigyázni, hogy valamelyikünket főbe ne üssön. Most tehát lesz ön olyan szives, kapitány, hogy minket felvilágosítand hajója tartalmáról, melyet oly vitézül védett. Ön a Mindszent-szigetekről jön; bizonyosan becses terhet szállít.

– Önök elfoglalták a hajót, szabadságukban áll annak minden zegezugát felkutatni, én magam nem vezetem önöket sehova.

– Ismét igaza van önnek. Legények, a födélzet alá!

A kalózok egyszerre rohantak le a födélzetlyukakon, s miután egy óra hosszáig a hajónak minden részecskéit összemotozták, azzal a szomorú tudósítással tértek vissza Barthelemyhez, hogy nincs ebben az egész hajóban egyéb egy tonna kétszersültnél és egy hordó víznél.

Rolls nem állhatta meg, hogy a csalatkozott rablók dühén el ne mosolyodjék.

– Tapasztalhatták önök, hogy ágyúim sincsenek, s gondolhatták belőle, hogy mikor már arra került a sor, hogy azokat a tengerbe hányassam, már akkor egyéb teher nem maradt a hajón.

– Valamennyi ördögökre! – ordítá Asphlant, földhözvágva sipkáját; – hát ezért evett ólmot s ivott rá tengervizet ennyi jó legényünk, hogy egy üres almáriomot foglaljunk el patkányostul? Ön, kapitány, csalárd egy ember! Mit kellett önnek védelmezni ezen a hajón?

– Becsületemet, felelt Rolls büszkén.

– Azt pedig, ha elvettük is öntől, rajtunk nincs segítve, – szólt kaczagva az óriási Skyrme. – Mit szólsz hozzá Moody?

A megszólított mogorva, hallgatag legény volt, kurta pipáját fogai közé szorítva, összefont karokkal a karfánál guggolt. A gomblyukában függő ezüstsíp gyaníttatá, hogy a kalózok főhajósa.

– Mit tréfáltok annyit? – szólt vissza félvállról, – furjátok ki a fenekét ennek az üres bárkának s hagyjátok a tenger alá sétálni az egész rongy népet.

– Az Istenért, uraim! – kiálta fel e szóra a fogoly tengerészek közül egy hang, s egy ember hátrakötött kézzel odavágta magát Barthelemy lábaihoz s szájával annak csizmáit iparkodott megcsókolni, míg szemei a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével fordultak a rablóvezér arczához.

– Az Istenért, uraim! ti derék, vitéz, tiszteletre méltó férfiak! ti hősök, ti félistenek! az egekre, az ördögökre, és mindenre, a mi előttetek szent, kérlek benneteket, ne öljetek meg engemet. Öljétek meg társaimat mind, azok megérdemlik, a gonosztevők, a kik tinektek fegyveres kézzel ellentálltak; de én nem bántottalak titeket, nekem soha fegyver sem volt a kezemben; az egész csata folyamán be voltam zárva a födözet alá, csak most hoztak előre ezek a derék, jó férfiak.

A rablók egy része bámult, más része kaczagott.

– Uraim, dicső vitézek, korunknak imádott hősei, hallgassatok meg engem, kérlek mindenre, a mi előttetek szent; én Scudamore orvos vagyok, egy üldözött ember; épen olyan üldözött, mint ti vagytok; énnekem semmi közöm sincs ezekhez a többiekhez; én Rolls kapitánynak halálos ellensége vagyok. Kérlek benneteket, tegyetek különbséget közöttem és ezen emberek között, ne zavarjatok engem össze ő velök. Oh, kérlek benneteket, legyetek irántam irgalommal, s engedjétek meg, hogy lábaitok porát csókolva, magamat alázatos szolgátoknak vallhassam.

Skyrme undorodva fordítá félre arczát, mig Moody hozzárúgott a porban csúszó-mászó emberhez, kire mindenki a legmélyebb megvetéssel tekinte le.

– Rolls kapitány, – szólt Barthelemy, – ez ember, úgy látszik, ön által volt elitélve.

– Csak vádolva, nem elitélve. Az itélet a londoni királyi itélőszék elé tartozik.

– Oh, ne menjünk azért olyan messze, – szólt közbe Skyrme, jovialis arczával; – tessék előadni a vádat, mi helyettesíteni fogjuk a királyi itélőszéket. Barthelemy leend a lordfőbiró, mi belőlünk kitelnek a sheriffek, az aldermannok. Tessék előlépni, fővádló úr, a törvényszék teljes.

Rolls hideg vérrel fordítá félre arczát, s egy szót sem válaszolt.

Scudamore, ki az élteért remegő ravaszság rókatekintetével vizsgála minden körüle levő arczot, hirtelen közbeszólt:

– No nézzék, uraim, nézzék azt a megvető arczot, melylyel önök indítványát fogadja, nézzék, milyen büszkén, milyen gúnyosan tekint le önökre, mintha szégyenére válnék ily derék férfiakat fogadni el itélőbirákul. Oh én alávetem magamat önök itéletének, én elismerem önök birói illetőségét fölöttem, megnyugszom itéletükben, nem is akarom, hogy igazságosabb, bölcsebb és tekintélyesebb birák előtt álljak valaha. Én magam elmondok mindent, a mivel vádolva vagyok.

– Azt megtiltom önnek! – kiálta hevesen Rolls.

– No látják, uraim. Még parancsolni akar itt, itt, a hol önök a jogszerinti urak, nem akarja engedni, hogy elmondjam saját vádam lényegét. Igenis! Mert tudja jól, hogy akkor nem én leszek, hanem ő lesz az elitélt. Tehát hallják, uraim, de kérem, hallgassanak ide, mert a miket akarok mondani, nagyfontosságú dolog; vétségem ebből áll: mi a Mindszent-szigetekről tömérdek ezüstöt hoztunk magunkkal.

– Hohó! ez jól kezdi. – Kiálta közbe Asphlant, közelebb nyújtva fejét, hogy jobban halljon.

– Az úton zivatar támadt, a hajó lyukat kapott, s a kapitány parancsot adott, hogy a haszontalan terhet ki kell szórni a hajóból. Mikor már nem volt egyéb, csak a betegek és az ezüst, az lőn a kérdés, hogy a kettő közül melyiket hajítsuk a tengerbe?

– No és ön, mint aféle orvos, természetesen a betegeket tartá meg, – monda Skyrme.

– Koránsem, én az ezüstöt hagyattam meg, s most ezért akar Rolls kapitány engem megbüntettetni.

Barthelemy elborzadva fordult félre ez embertől, míg Rolls lángoló dühvel tekinte reá.

– Ohó kapitány, – kiálta föl Asphlant: – tehát az ön hajóján ezüst van! Hova rejtette ön azt el?

– Azt nem fogom megmondani.

– Nem-e? oh a spanyol csizma és a hüvelykszorító majd ki fogja azt önből tudakolni. Kötelet ide, kötelet!

– Mit akartok? – kiálta Barthelemy, merészen jártatva végig szemeit társai fölött. – Hát inquisitio birái vagyunk-e mi, vagy szárazföldi itélőszék, vagy fölesketett jogtudorok, kikhez illik kinzással tudni ki az igazságot? Nem, barátim; ne mondja senki, hogy a tengeri rablók belekontárkodnak az autodafék hivatáskörébe. Mi, kik a szabad tengerek vitézeinek nevezzük magunkat, mi ne tisztelnők-e a szabadságot? Ha Rolls kapitány nem akarja fölfedezni hajója rejtekhelyeit, nagyon jó, elviszszük azt a kikötőbe, ott szálankint szétszedjük, s ráakadunk az ezüstre, a nélkül, hogy valami oly tényt követnénk el, mely bennünket beszennyezne.

A kalózok hurráht ordítottak kapitányuk beszédére, s hozzákezdték kötözni a brigantinet saját hajójukhoz.

Scudamore, ki eddig is csak azért nem árulta el az ezüst hollétét, hogy Rolls kapitányon kihűthessék a rablók boszújokat, most látva, hogy megmenekült, fölszólalt.

– Ne fáraszszátok magatokat, uraim, mit hurczolnátok magatokkal ezt a rozzant hajót; oldjatok föl engem, s igérjétek meg, hogy élve hagytok, és én oda vezetlek benneteket, a hová az ezüst el van téve.

– Vegyétek le a bilincseket az orvos úr kezeiről! – szólt Barthelemy, legényeinek intve, – biztosítom önt, hogy mi egy hajszálát sem fogjuk meggörbíteni, mutassa meg a rejtekhelyet.

Scudamore, szabadon érezve kezeit, örömteljes hizelgéssel iparkodott a rablókkal sorban kezet szorongatni, kik boszankodva taszigálták őt el maguktól; Moody épen eldugta a kezeit hóna alá, mivel azt nyerte, hogy Scudamore a nyakába borult, átölelte, s addig csókolta, a hol csak érte, míg csak Moody teljes erejéből el nem öklözte őt testéről.

Az orvos szemeit törölve állítá, hogy sohasem érezte magát boldogabbnak, mint e pillanatban.

– No csak előre szaporán, – kiálta Asphlant egyet taszítva rajta, míg egy másik kalóz megfogva az orvos két kezét, úgy vontatta őt el magával, mialatt ez, visszaforgatva fejét, egyre sírt és esküdött, hogy ő holta napjáig lekötelezett híve maradand az egész válogatott társaságnak.

A rablók nem sokára visszatértek, a megtalált ezüstrudas ládákat hozva vállaikon víg ujongatás közt. Barthelemy parancsolá nekik, hogy hordják át mindazt a kalózhajóra, mialatt Scudamore a legnagyobb szolgálatkészséget iparkodott tanusítni, maga emelgetve a ládákat a rablók vállaira, s őket egyenkint kedves jó barátjainak nevezve, daczára annak, hogy ezért azok viszont minden kitelhető csúf nevekkel illeték, s ráordítoztak, hogy ne nyúljon az ő jószágaikhoz.

Legutolsó volt Asphlant, ki a födözetre feljött. Baromi elégültséggel mondá:

– Itt nem hagytunk semmit, kapitány! a hajó gavallérosan ki van takarítva. Már most akarod-e, hogy kifúrjuk a fenekét? vagy jobb lesz, ha e ficzkókat felakasztjuk sorban a vitorlapóznákra s engedjük a hajót úszni, a merre neki tetszik, hadd mulattassa majd azokat, a kik vele találkoznak?

A rablók hahotája tanusítá, hogy az ötlet nagy részvétre talált. A tengerészek hidegen néztek maguk elé, míg Scudamore reszkető barátságoskodással iparkodék egyik vagy másik rabló karjába fűzni a magáét, folyvást bizonyítva, hogy ő nem tartozik amazok közé.

– Csendesen, – kiálta Barthelemy, szigorú arczot öltve. – A hajót nem fogjátok kifúrni, sem a hajósnépet felakasztani. Ez illenék holmi spanyol caperekhez, holmi nyomorú tunisi tengeri zsebmetszőkhöz, de nem mihozzánk, angolokhoz és francziákhoz. Az ilyenek rontják a zsiványok becsületét, mint a spanyolok és törökök; hát azt akarjátok-e, hogy minket azokkal összezavarjanak? Mi magunk gyalázzuk-e meg a kalóz nevet? elismerve, hogy annak semmi köze sincs a becsülettel. Hát Róma legelső lakosai nem rablók valának-e? s nem hősöknek tartattak-e a yeomannek Angliában? A mi hivatásunk új színben előállítani a flibustier nevet. – Rolls kapitány, ön egész hajós népével együtt szabad, s mehet merre akar.

A rablók közt zűrzavaros lárma támadt e szavakra. Sokan helyeselték a kapitány szavait, néhányan annál dühösebben iparkodtak azokat megczáfolni.

Barthelemy lábával dobbantott.

– Van, a ki ellenem akar szegülni?

– Vagyunk! – kiálta Moody, eléje lépve, s oly közel vive a kapitány arczához fogai közt feltartott pipáját, hogy szinte kiszúrta vele szemét. Én mondom, hogy bolond vagy, kapitány, s minden kalózok szokása ellen cselekszel, s ha vissza nem húzod szavadat, én magam lövök bele a hajóba.

– Azt hiszed? – szólt Barthelemy. – Skyrme! fogd nyalábra ezt az embert s kössétek őt meg a főárboczhoz.

A rablók elszörnyedtek; Moody volt köztük a legvénebb, a legtekintélyesebb kalóz, kit soha egy kapitány sem mert megbüntetni. Rooberts újra inte Skyrmenak, s az megragadva a főhajóst, minden rugkapálódzásai daczára hozzá kötözte őt a főárboczhoz, úgy, hogy az két kezével az árboczot ölelte s hátát kifelé fordítá s folyvást szitkozódott, káromkodott, a pipát szájában tartva.

– Van még, a ki ellenkezni akar? – kérdé Barthelemy.

A rablók közt egy elfojtott morgás volt hallható, de szavát senki sem hallatá.

Ekkor Rolls kapitányhoz fordult Barthelemy, s mialatt egy papirszeletet s írónádat vett elő táskájából, mondá:

– Rolls kapitány! Ön, reménylem, hogy szerencsésen fog megérkezni Londonba hajójával. Igaz ugyan, hogy ön ezt üresen fogja megbizói kezébe juttatni, hanem ön arról nem tehet. Minek tanusításául ime én következő bizonyítványt adok önnek, melylyel magát otthon igazolhassa: «Mi, szabad lovagjai a szerencsének, bizonyítjuk mindazok előtt, a kiket illet, miszerint Rolls kapitány, a «Neptun» brigantine főnöke, általunk a sík tengeren megtámadtatva, noha a kiállott zivatar miatt ágyúit és vitorlái egy részét elveszté, magát ellenünk másfél óra hosszat a legvitézebbül védelmezte s mindaddig meg nem adta magát, míg kilencz emberünket s magát főkapitányunkat személyesen megölve, általunk tökéletesen el nem nyomatott, s csak így engedett bennünket a reábizott ezüst birtokába jutni.

Rooberts Barthelemy, kapitány».

– Tegye ön hozzá, – szólt közbe Rolls, – hogy így is csak Scudamore árulása juttatá önöket a zsákmányhoz.

– Helyesen, – mondá Barthelemy, és azt is oda írta.

– Uraim! – kiálta közbe Scudamore remegve, – hát én velem mit akartok?

– Semmit sem, – szólt Barthelemy. – Azt megigértük önnek, hogy egy hajszála sem görbül meg általunk.

– Igen, – kezdé ez siránk hangon, – de ha a kapitányt szabadon eresztitek s engem nála hagytok, mi történik velem?

– Azt én nem tudhatom, – szólt Rooberts vállvonítva.

Skyrme hangosan fölkaczagott. Ez gyönyörű mulatság!

– Az Istenért! vagy mit is mondok? – hebegé Scudamore, Rooberts lábaihoz vetve magát. – Uraim, ne adjatok engemet ez ember birtokába vissza, ő nem fog irántam irgalmat ismerni. Ő egy rettenetes ember.

– Hahaha! – kaczagott Skyrme. – Kapitány, el ne rontsd ezt a tréfát. Ha már elereszted a kapitányt, hadd vigye magával az orvost is; milyen fölséges mulatság lesz abból, ha ezt az embert majd otthon előveszik azért, hogy nekünk szolgálatot tett.

– Uraim! ti derék férfiak! – szólt Scudamore, átölelve Rooberts térdeit. – Ti csak tréfáltok én velem. Titeket mulattat az, hogy én így kétségbe vagyok esve, de ti nem akartok engem igazán elveszteni. Hiszen ti nem feledhetitek azt, hogy én nektek fontos szolgálatokat tettem, és fogok tenni még többeket is; én orvos vagyok, tinektek orvosra van szükségtek, vegyetek engem magatok közé, én épen olyan ember, olyan ördög leszek, mint ti, nem fogok szégyenetekre válni, sohasem bánjátok meg, hogy velem megismerkedtetek. Kérlek, könyörgök! szóljatok egy szót a kapitányhoz mellettem. Oh ti derék, ti emberséges emberek; te szeretetreméltó vezér, ezzel a hősi arczczal, nyujtsd kezedet, hadd csókoljam meg.

– Keljen fel ön, – szólt röviden Rooberts. – Valóban, orvosra szüksége van társulatunknak, én felfogadom önt.

– Mit? orvost mi közénk! – ordítá az árboczhoz kötözött Moody, – orvost, ki ha meglövik valamelyikünk kezét, lábát, azt elfürészeli? Elevenember faragót? Méregkeverőt, ki miatt még csak meghalni sem lehet nyugodtan? Nekem nem kell! nekem a hajóra ne hozzátok, mert én megölöm.

– Moody! – kiálta Rooberts, – egy szavadat se halljam többé. Én akarom és úgy lesz. Te parancsolsz a kötelekkel és vitorlákkal, egyébre semmi gondod.

– Kérlek, jó uram, – szólt Scudamore könyörögve közelítvén Moody felé. – Ne keserítsd derék kapitányunkat, hisz te olyan jó embernek látszol, én téged nagyon foglak szeretni.

– Gyere hát közelébb, – szólt Moody, – ide mellém, hadd lássalak. – S mikor annyira ment hozzá Scudamore, hogy lábaival elérheté, egyet rúgott rajta, hogy szinte hanyat esett.

– Legények! – kiálta erre Rooberts. – Hozzátok elé a tengeri macskát! verjetek harminczat ez ember hátára! a ki parancsaimnak ellenszegül, meglakol.

A kalózok hirtelen előhozták a kilenczágú korbácsot, melynek mindegyik végére gomb volt kötve.

– Csak tétovázás nélkül, – parancsolá Rooberts. – A büntetés alól nincs kivétel.

Moody szemei kidagadtak a düh miatt, a mint a kilenczfarkú macskával közel mentek hozzá, elkezde dühösen rugdalózni jobbra balra, a mivel azt nyerte, hogy ott ütötték, a hol épen hozzá jutottak, s úgy megrakták tetőtől talpig, hogy még a pipa is kiesett a szájából végtére.

Rooberts hidegvérrel várta végig az executiót, melynek végeztével odahivá Scudamorét, hogy írja alá nevét a kalózok névkönyvébe.

Scudamore mohó örömmel kapta el a kezébe nyujtott írónádat, s oly borzalmas vígsággal írta oda nevét, mely magukat a rablókat is megdöbbenté s azzal kaczagva fordult Rolls kapitány felé, gúnyosan kiáltva:

– Ha eljut ön Londonba, adja hirül a kormánynak új alkalmaztatásomat.

Skyrme vállára tette iszonyu tenyerét s fogai közt mormogá: «Te ficzkó, belőled gyönyörű ördög lesz valaha».

– Legalább is akkora, mint bármelyik közületek.

E pillanattól fogva oly otthon érezte magát az orvos új körében, mint bármelyike a kalózoknak. Mint valami pokolbeli nemeslevelet mutatá föl társai előtt a lajstromot, aláírt nevével, kérkedő tekintettel utalva bűnszabadalmára, s oly arczczal nézve le Rolls kapitányra, mint valami újdonsült kamarás, ki most kapta meg az aranykulcsot, egykori kollegáira.

– Most, Rolls kapitány, – szólt Rooberts, – ön ismét hajója birtokába teheti magát. Azonban, nehogy úgy járjunk, hogy orvosáért cserében főhajósunkat itt felejtsük önnek: oldjátok el Moodyt az árbocztól.

Két kalóz teljesíté a parancsot, erősen őrizkedve a főhajós lábaitól, ki csak azon törekedett, hogy valamelyiket emberül megrughassa. Midőn kezeit szabadon érzé, első dolga volt azt, a melyik legközelebb állt hozzá keze föloldozói közül, irgalmatlanul pofonütni, második pedig az, hogy kurta pipáját fölszedte és szájába dugta.

– Moody! – szólt a kapitány, összefonva karjait: – az imént megbüntetélek, mint kapitány alattvalóját; most, hogy kiálltad a büntetést, ismét úgy állunk szemben, mint férfi férfi ellen, ha tehát sértve érzed magadat általam, végy fegyvert kezedbe: én kész vagyok neked bárminő lovagias elégtételt adni, s ha kivánod, megverekszem veled.

Moody egy szót sem felelt; csak hirtelen leveté kabátját, felgyűré ingujjait, leoldá nyakravalóját, s villogó szemekkel tekintgete szét fegyver után.

– Adjatok neki fegyvert, – mondá Rooberts. – Mi kell? pisztoly vagy kard?

– Adjatok kardot, – hörgé rekedten Moody, – így közelebb leszünk egymáshoz.

– Csináljatok helyet ti ficzkók ennek a derék férfinak; menjetek a keze ügyéből, mert ő azután vágni fog, a kit csak elől utól talál. Megbocsát ön, Rolls kapitány, hogy hajóján végezzük ügyünket, de a mely közönség előtt történt a sérelem, az előtt kell véghez menni az elégtételnek. Nos, Moody, készen vagy-e? adjatok jelt, ha készen van.

Moodynak azonban nem sok készülés kellett; a mint a kezébe adták a kardot, miután annak lapjával egyet jót húzott az átadó hátára, dühösen nyargalt a kapitány felé, s kardtávolnyira érve hozzá, ott elkezdett csodálatosan dühös vagdalkozásokat tenni minden oldalra, úgy, hogy ha tizenkét ember állt volna mellette köröskörül, azt mind a tizenkettőt okvetlenül össze-vissza kaszabolta volna; csupán csak annak az egynek nem ártott, a ki előtte állt.

A kapitány csak tréfálni látszott vele. Alig mozdította meg néha-néha kinyujtott karját a dühös csapások ellen, miket ellenfelének dühe nem engedett kiszámítani.

– Vigyázz hát! Most mindjárt a kardomba futsz, – Moody! ki ne üsd a szemedet. Ide nézz, öreg, hisz nem ott állok, a hova vagdalsz. Ne üss hát olyan nagyokat felém, hisz azt kell hinnem, hogy meg akarsz ölni.

Valódi bandita-párbaj: a vívók egyikének dühe, másikának ingerkedései, a körülállók durva nevetése, gúnyoló, boszantó megjegyzései lovagok bajvívásán nem szoktak rendén lenni, valamint azon törekvés sem, hogy az ember ellenfele kardját balkézzel elkaphassa, a mit Moody egypárszor szinte megkisértett, de sikeretlenül.

A kalózok hahotája még dühösebbé tette a főhajóst, ki tökéletesen kijött a sodrából, midőn egyszer félretekintve, megpillantá, hogy Scudamore orvos szintén ott ül a kaczagók között, sebészi szereit szétterítve térdein s ördögi zöld szemeivel gyönyörteljesen hunyorgatva felé. Már ez oly dühbe hozta a kalózt, hogy rögtön ott akarta hagyni a kapitányt s fogcsikorgatva az orvosra rohant.

– Hohó, jó öregem, a tengerbe ne szaladj! – kiálta Rooberts, utját állva a kalóznak, mire ez elfeketült képpel neki fordult, s balkezét szeme elé tartva, vaktában veté magát ellenfelére, kit egy kegyetlen csapással vélt megsemmisíthetni, úgy, hogy kardjának hegye a földben állt meg. Rooberts kikerülé a csapást, s egy döféssel keresztülszúrta a főhajós jobb karját; a roham miatt markolatig ment rajta keresztül a kard.

Moody azon pillanatban bal kezébe kapta át a kardot; a két küzdő, mell mellhez szorulva, állt egymás mellett, midőn Rooberts hirtelen banditai ügyességgel a földre hajtá le ellenfele kardját s lábával ráhágva, lefegyverzé azt, s mellberagadva, odahajítá társai közé.

Scudamore szolgálatteljesen futott a megsebesült ápolására.

– Ide ne jőjj! – ordíta az rekedten, – hozzám ne érj, mert megráglak, úgy teszlek a sebemre, mint az orángutáng a falevelet.

Az ember nem engedé sebét beköttetni, dúlt-fúlt maga körül, véresen dulakodva társaival, kiknek nagy munkába került, míg egyik kezét leköthették egy targonczához; még azután sebesült karjával öklelődzött; mikor ezt is lefogták, lábaival iparkodott lehetőleg befolyást szerezni, s mikor már azokat is árthatlanokká tevék, akkor harapott, mint egy veszett állat. Csak midőn száját végre fölpeczkelék, lehetett az orvosnak a sebet bekötözni, s a vért elállítani.

– Milyen romlottak az öreg úr fogai; – szólt Scudamore gonosz hunyorgással tekintve Moody torkába. – Egy párt alkalmasint szükség lesz belőlök kihúzni.

Moody csak egy vadállati ordítással felelhetett e borzasztó fenyegetésére az orvosnak, kinek nem haraphatta el a kezét, midőn azt ép, egészséges fogain végigjártatá.

Rooberts ezalatt feloldoztatá a többi megkötözött tengerészeket, tudtukra adva, hogy fegyvereiket megtalálandják mind a kormányosi kabinetben, melynek kulcsát akkor adandja át, midőn ő is elhagyja a brigantinet.

Azzal Rollshoz lépett, nyájasan meghajtá előtte magát s kezét nyujtá neki.

A tengerész rövid gondolkozás után elfogadá a nyujtott kezet.

– Jól van – monda – elfogadom, azon reményben, hogy egykor ismét találkozni fogunk.

– Az, reménylem, hogy minél hamarább meg fog történhetni. Nekem valami sejtelem azt súgja, hogy én önt egykor diadalmas csatában fogom megölni, Rolls kapitány.

– Nekem pedig azt sugja valami, hogy én önt, Barthelemy Rooberts, fel fogom egykor akasztatni.

– Köszönöm a jó szándékot. Apropos: önnek nincs több egy hordó vizénél és egy tonna kétszersültjénél. Ez nem fog eltartani hazáig. Bátorkodhatom önnek a magaméból ajánlani?

– Elfogadom. Reménylem, hogy az ára ki van fizetve.

– Oh, szót sem érdemel. Szivesen adnék önnek egy pár ágyút is kölcsön Rolls kapitány, nehogy minden himpellér meggyalázhassa önt, míg útban lesz.

– Azt nem tanácslom önnek, mert ha két ágyúm volna, aligha meg nem kisérteném elrablott ezüstöm visszafoglalását.

– Ön derék fiu. Tehát majd máskor találkozunk. A viszontlátásig.

A két kapitány megrázta egymás kezét. A rablók ezalatt áttakarodtak saját hajójukra, néhány tonna vizet és kenyeret hengerítve át ellenfeleik hajójára. Barthelemy átadta a tengerészeknek a kormányszoba kulcsát, s azzal egy szökéssel hajója párkányán termett, a hajósok nehány csáklyalökést adtak a brigantinenak, kifeszítették vitorláikat, háromszor hurraht kiáltottak, sipkáik levegőbe hajigálása mellett, s félóra mulva két ellenkező irányban repülő vitorla látszott a sík tengeren, egymástól mindig messzebb, messzebb távozva.

II.

Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Oceanon.

A hollandi és portugal hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost s felgyujtá erősségeit.

Vége-hossza nem volt a kalandoknak, miket róla az emberek egymásnak beszélni tudtak.

*

Hispaniola déli partján, egy kies völgy hajlásában áll egy kis faház, eleje befutva szőlővenyigével, ablakában virágcserepek, ereszén tollászkodó galambok, ajtajában törleszkedő fehér macska.

Kétfelől mellette sövénynyel körülkerített gyapotültetvény terül, melynek négyszegü zöld tábláit oly jól esik messziről meglátni az utazónak, ki Szent-Domingo belsejéből jő s egész nap rengeteg hegyszakadékok közt utazva, estenden meglátja ezt a kis kunyhót, füstölgő kéményével, nyugalmas völgye mélyén.

Ugyan ki lakhatik abban?

Néha a holdéj csendében édes zengzetes dal hangzik föl a völgyből. A hajósok, kik édes vizet meríteni kiszállnak, bámulva hallgatják azt a magányban.

Vajjon ki lakhatik ottan?

Egy alkonyatban könnyű csónak evezett e parthoz, három férfi ült benne; egy kiszállt, a másik kettő ott maradt.

A partra szállott szép barna, életvidám arczú ifjú volt; ajkai, szeme tele szenvedélylyel, göndör fürteivel szabadon enyelgett a szél, s azok alatt őszinte, tiszta homlok derült.

Oly vidáman tekint széjjel, mint ki messzeútról szülötte földére lépett s ismerősen jő elébe minden fa, minden bokor.

Vállán egyszerű tengerészzubbony van, fején kerek szalmakalap, fehér inggallérra ki van hajtva tágan kötött nyakkendője fölé; valami kedélyes hajóslegénynek vélhetjük, ha rátekintünk, ki hosszú tengerjárása közben útba ejtette ősi házát, hogy egy rövid órára meglátogathassa.

Az ösvény most is úgy van, mint a hogy elhagyá, valamivel járatlanabb még, mint akkor; a galambok ép úgy tollászkodnak, a fehér kandur ép úgy mosdik az ajtóban, mint azelőtt.

A jövevény csendes léptekkel közelít a küszöbhöz, halkan fordítja el a kilincset s feltárja a kis hajlék ajtaját.

Ott benn nagy karosszékben vén, elaggott asszony ül, ez a jövevény nagyanyja; körüle három ifjú lyány, – kettő szőke, a harmadik barna, csillagszemű, hajnalarczú; a kettő a jövevény testvére, a harmadik, a legszebbik – eljegyzett arája. Ott ülnek guzsalyaiknál, finom gyapotfonalat fonva.

A mint megpillantják a belépő ifjút, felsikoltnak valamennyien: Villiam! a két testvér eléje fut és nyakába kapaszkodik, a nagyanya nem tud már futni, csak karját tárja elé, legutoljára marad a menyasszony, hogy leghosszabban maradhasson keblén.

Van öröm. Alig találják helyét a kedves jövevénynek, ültetik ide is, oda is, – kiki maga mellé; száz kérdést intéznek hozzá s egyre sem várják be a feleletet.

– Egy egész éve, hogy nem láttunk; – szólt az öreg anya könyező szemekkel.

– Egy egész örökkévalóság – rebegi a menyasszony, fejét vállára hajtva.

– Úgy-e nem hagysz el bennünket többé? – kérdi a legifjabb testvér, bátyja nyakába akasztva magát, mintha az által lekapcsolhatná őt.

– Egy óráig maradhatok. A hajó a magas tengeren áll, míg legényeim édes vizet töltenek a hordókba.

– Tehát még mindig távol kell lenned tőlünk? – kérdé sóhajtva az öreg asszony.

– Fájdalom, igen. Azt hivém, hogy rövidebb idő alatt érhetek czélt, de a sors ellenem van; mikor már azt hiszem, hogy elértem, ismét tovább taszít. Kétszer volt már kis vagyonom, szerencsétlen esetek mindannyiszor megfosztottak tőle, s ismét újra kellett kezdenem.

– Szerencsétlen esetek? – szólt az ifjabb testvér, elragadva a beszédből egy szót; – hajótörések úgy-e, meg tengeri rablók?

– Igen, a hajótörések.

– Hát a tengeri rablók nem? mi téged legjobban féltünk azoktól; mennyiszer beszéltünk róla, hogy ha azok elfognának, megölnének, s aztán, hogy megsirattunk akkor mindig.

A jövevény mosolygott.

– Ne félts te azoktól engem, jó leánykám. Nem bántanak azok engem. Legfölebb vagyonom veszik el, s ti engem szivesen fogadtok, ha a nélkül jövök is vissza, úgy-e bár?

– Bár el se mennél soha; – rebegé a szép menyasszony.

– Nem, kedvesem; azt nem akarhatom, hogy ti éltetek fogytáig itt e telepítvényen szűkölködjetek; oh, én boldogságban, jólétben akarlak benneteket látni; el akarlak vinni valami szép, nagy városba, a hol barátságos nép közt élhessetek, hogy e szép arczokat ne süsse el a nap, e gyöngéd kezeket ne durvítsa el a munka. Meglássátok, én még megérem azt.

– Tedd hozzá: «ha Isten segít!» – szólt közbe az öreg anya. – Istennel kell kezdeni minden munkát, úgy fog az Istennel végződni. Szoktál-e még imádkozni Villiam?

Az ifjú felsóhajtott.

– Sok ájtatos imádságra tanítottál egykor, anyám.

– Azokat el ne feledd. Lásd, mi teérted mindennap imádkozunk.

– Igen bizony, – erősíté a kisebb testvér. – Én is, meg Julietta is. Nagyanyánk imádkozik a könyvből, s mikor ő elvégezte, mi meg azután egy hosszú imát mondunk el, a miben előszámláljuk mindazt a jót, a mit néked Isten megadjon, s mindazt a rosszat, a mitől megőrizzen; vihartól, betegségtől, hajótöréstől, éhségtől, szomjuságtól, czápáktól, vademberektől és kiváltképen Rooberts Barthelemytől.

Az ifjú nyájasan tekinte le a leányka fejére.

– S miért Rooberts Barthelemytől? – kérdé tőle mosolyogva.

– Mert az egy gonosz, istentelen kalóz, a kinek senki sem állhat ellen, ki az ördöggel van czimboraságban, s a kiket elfog a tengeren, mind lassú tűzön égeti meg, vagy a tengerbe fojtja.

– Ez talán nem lesz igaz. Rooberts sohasem bánt senkit.

– Oh, mi tudjuk jól, mert mi mindennap ő róla is megemlékezünk imádságunkban.

– Igen? ő róla is?

– Úgy ám. Mindennap háromszor keresztet vetve magunkra, imádságunk után teszszük, hogy az Isten merítse el a tenger fenekére ez átkozott szörnyeteget, ki miatt téged mindennap féltenünk kell.

– S ti mindnyájan megszoktatok emlékezni Roobertsről imáitok végén? – kérdé az ifjú sorba átölelve a kedves lánykákat.

Azok sírva és nevetve csüngtek nyakán.

– Julietta! – szólt az egyik, – énekeld el Villiamnak a dalt, a mit róla s a kalózról készítél.

– Te dalt készítél rólam s a kalózról? – kérdé hizelgő arczczal az ifjú.

Julietta arcza rózsapirossá gyúlt, előbb átölelteté pálmakarcsú derekát, szemérmesen huzódva vissza, azután eléneklé a dalt, belső melegségtől rezgő édes hangon:

– Érted? – szólt az ifjabb testvér; – az a galamb te vagy, és az az ölyv: az Rooberts Barthelemy.

Az ifjú csókjaival árasztá el mind a három szép leányzót, a kik közül egy sem tudta, egy sem sejté, hogy a kedves, édes testvér és a még édesb vőlegény, ki őket oly forrón karolja, az maga Rooberts Barthelemy.

Úgy van. Egykor Barthelemy neve Villiam volt. Az a csendes hajlék látta őt felnőni, az a reszketeg öreg nő tanítá őt imádkozni, ezek a vidám gyermekek taníták őt szeretni.

Két család vándorolt ide, egyik Irlandból, másik Corsicából s itten telepedett meg; apa, anya nagyhamar elhalt az idegen éghajlat alatt, s a két családból lett egy; Julietta mint Villiam testvére nőtt fel annak menyasszonyává.

Szegények voltak, s Villiam szivét bántotta, hogy kedvesét és családját nyomorban lássa, s a jobb sors után ábrándozót sokszor lehete látni, mint állt kunyhója küszöbén, elmerengve a sík tengeren futó hajók után, s gyakran találkozék az édes vizek forrásainál partra szállt hajósokkal, s hallgatá azok mesés kalandjait, aranyfövényt termő országokról, kincsek partjairól, tengerész szerencséről, s ha ilyenkor visszatért kunyhójába, szavát sem lehete venni.

Egy napon elhatározá magát, tudtára adva családjának, hogy az ő boldogságukért elmegy szerencsét keresni, búcsút vőn azoktól, s fölszegődött egy rabszolga-kereskedő hajójára.

Mint siratták, midőn elment, mint omlottak karjaiba, mint futottak utána, ismét és ismét újra kezdve a búcsúzást; mint feledé el szűz tartózkodását a szelid menyasszony az elválás pillanatában, s mint karolta őt át hevesen, zápor csókjaival s özön könyeivel borítva el arczát, s mint rogyott le a parton fájdalmától elalélva, midőn a csónak tengerre szállt, a testvérek fehér kendői még azután sokáig lobogtak, utána integetve a távolból; óh mindez örökké elevenen maradt meg Villiam szívében; pedig abba később sok mindenfélét írt be a sors.

Szorgalmáért és becsületességeért megszerették a hajón, előbb kormányos-segéd, később maga lett kormányos, s már útban volt hazafelé, józanul megtakargatott keresményével, már látta képzeletében a kunyhót, a családot, melynek jobb sorsot fog adni, midőn egyszer rajtok csap egy kalózhajó, s rövid ellenállás után elfoglalja hajójukat.

Villiam egymaga tíz ellen védte magát, hasztalan, a túlnyomó erő legyőzte. Már villogtak a mellének szegzett kések, midőn a kalózok kapitányának rekedt hangja hallatszék:

– Azt a ficzkót nem kell bántani! Hozzátok őt elém élve.

A kalózok vállaikra kapták az ifjút s vezérük elé vivék.

Villiam borzadva néze annak halálfej-arczára. Davis volt az, a tengeri ördög.

– Te derék verekedő vagy, – szólt Davis bántó fahangjával, – kár érted, hogy becsületes embernek termettél, derék kalóz válhatnék belőled. Ficzkók! adjatok neki inni kulacsaitokból.

Egy gazember oda tartá Villiam ajkaihoz a rummal tölt calebasset; ő undorodva fordítá el tőle száját. A kalózok poharaiból inni annyit jelentett, mint szövetségükbe fölvétetni.

– Haha! – kaczagott a kapitány ajktalan fogai közül. – Te durczás legény vagy. Láttál-e már embert kikötve a közép árboczhoz, mikor a nap legmelegebben süt? vagy hallottál-e olyas tréfát, midőn valakit meztelenül nyers bőrbe varrnak, s kiteszik az égető déli sugárba, a mikor a testéhez tapadt bőr összefacsarodik rajta?

– Kínozhatsz, – szólt Villiam nyugodt odavetéssel.

– Azért sem kínozlak, – szólt Davis. – Legények! oldjátok fel ezt a fiút s megbecsüljétek, valaha nagy ember lesz belőle. A mióta kalóz vagyok, ez az első suhancz, a ki daczolni mer velem; vigyázzatok rá, még valaha utódom leend.

Villiam ott maradt a kalózhajón, s azt remélte, hogy tán egyszer majd egy hatalmasabb ellen le fogja győzni, s akkor ő is megszabadul.

Egy hét sem mult el csata nélkül, a kalózok megtámadtak minden hajót, mely látkörükbe tévedt, magukénál sokkal nagyobbakat, s mindig győztek; az ellenfél vesztett vagy megadta magát, a szerencse a rablókat pártolta.

Egyszer végtére két hadihajó fogta elő a tengeri ördögöt. Villiam most már teljes reményében volt a szabadulásnak. Az ellenfél hajóin nyolczvan ágyú volt s kétszáz ember; a rablókén harmincz ágyú s hatvan ördög.

Mikor észrevették a kalózok, hogy nem futhatnak el többé, vakmerően neki támadtak az egyik ellenfregattnak s az első ágyúsortűzzel egy tüzesített golyót lőttek annak lőporkamrájába. A gálya a levegőbe repült; erre a másik üldöző megfordítá vitorláit, s gyáván elfutott a kalózok elől.

– Ez hát a becsületes embernek sorsa? – gondolá magában Villiam, midőn körülte a győztes kalózok diadalhahotája hangzott s azzal a legközelebb állóhoz fordult, s megszólítá:

– Adj innom a poharadból.

A megszólított kalóz Skyrme volt.

– Nagyon jól van, ficzkó! – kiálta a Herkules, széles tenyerével az ifjú markába csapva; – tudtam, hogy ez lesz a vége!

Azzal a kapitány elé vezette az ujonczot, s ott az egész nemes társaság színe előtt e nevet írta a fekete könyvbe az ifjú: Rooberts Barthelemy.

Így lett Villiamból Rooberts Barthelemy.

*

A testvérek, a menyasszony, az öreg anya kisírták, kiörülték magokat. Az óra mult, a jövevénynek ismét menni kellett.

Egy fillért sem adhatott családjának, pedig hajója kincsekkel volt teli. De az rablott jószág volt mind, s Villiam nem vihetett átokterhelt vagyont azon födél alá, mely alatt kedvesei laktak szegényül, de lelki tisztaságban.

Az ősz anya megcsókolá, megáldotta, fejére sírta könyeit, a leánykák elkisérték a partig; Julietta átölelte nyakát, a két testvér hátrább maradt, hogy a szeretők édes titkos beszélgetéseit ne zavarják.

– Mikor fogsz ismét visszajönni? – kérdé suttogva a leány.

– Majd ha boldoggá tehetlek.

– Engem csak szerelmed tesz azzá. Az én boldogságomért nem kellene a tengeren túl menned, az én boldogságom az volna, ha mindig láthatnálak.

– Így gondolkoznak a gyermekek; bár maradhatnánk örökké azok. De lásd: szegény ember keze alatt szegény minden, még a boldogság is.

A leány fejét csóválta.

E közben egy bokros csalithoz értek, mely a partot eltakarta a szem elől; itt megállítá az ifjú a leánykákat.

– Ne jőjjetek tovább; társaim durva hajósok, nem akarom, hogy elválásunk érzelmeit zavarják. Térjetek innen vissza. Öreg anyánk vár reátok.

A két testvér sok csók, ölelés és köny után visszafordult, a menyasszony még ott csüggött az eltávozó nyakában, s forró hangon suttogá:

– Vigy el engemet magaddal.

Az ifjú egész valójában megrendült e szóra, s elsápadt arczczal nézett a leányra, ki mint tépett folyondár karolta körül vállait.

– Mit gondolsz? Te velem jönnél – a tengerre?

– Oh én boldog volnék mindenütt, a hol te vagy. Én nem félném a zivatart, a te arczod látása ott is bizalommal töltene el engem. Boldog volnék, ha oszthatnék minden veszélyt, minden nyomort, a melynek te most magányosan mégy elébe; s ha nem akarná Isten, hogy valaha czélt érhessünk, legalább együtt halhatnék meg veled.

Az ifjú arcza mindig jobban elsötétült. Mennyi szerelem! mennyi önfeláldozás! egy megnyilt paradicsom előtte. De a paradicsom ajtajában áll az angyal a lángkarddal és azt mondja: vissza innen, a te neved Rooberts Barthelemy!

– Sokszor gondoltam reá, – szólt a leány rebegve, – hogy ha majd egykor haza jősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? miért nem szalad előmbe? akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni és azt mondják: várt sokáig, a várásban megtört szive, elhervadott, most itt pihen; nem fogja-e ekkor azt mondani szived: miért nem vittem őt magammal?

– Ne szólj! ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – A mit kivánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.

A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról, termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.

Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát s lefektetve gyöngéden a selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arczára s azzal elfutott a sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.

*

Barthelemy feltüzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben nem köny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a merész, a kalandos rablóvezér.

Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai megtagadák az egy óra előtt szelid, ábrándos vőlegényt.

Első tekintetre észrevették éles szemei az arczokon elterjedt mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland után jár.

– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végig jártatva szemeit arczukon. – Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? szóljatok.

A rablók félrehuzódtak durczásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.

– Beszélj te, vén Lucifer, mi lelte e suhanczokat? mijök fáj?

– Hm, vezér, – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni senkitől és nem szeretni senkit.

– Jól tudom. Hát félek-e én?

– De szeretsz. S a ki szeret, az sóhajtozik, a ki szeret, az érez, és a ki érez, az nem való kalóznak!

– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?

– Nem volnál az, vezér! A ki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa magát, s ott boldogul élhessen, halhasson és megvénülhessen másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha megszólítják, az megveti társait s jobb akar lenni náluknál. Az ilyen kép mi közénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad ficzkók itt körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágról szakadt, kinek sem apja, sem anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen való tengeri rablónak, a kinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul. Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párisból egy hajó némbert szállíttassunk magunknak. A Salpetrièreből válogattuk őket; legalább nem kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt, hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.

– Tehát ti azt hiszitek, – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a rablónak, – hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmisem világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön. Figyeljetek rám. Az éjjel egy portugal kereskedelmi flottával fogunk találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya kiséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s árúneműekkel megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el a félvilágot, jertek velem.

– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni? – kérdezé Skyrme.

– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni s mind a többi negyvenegy hajó közől elhozni azt magunkkal.

A rablók kétkedve tekintének Rooberts arczába, nem tudva, ha tréfál-e, vagy komolyan beszél?

– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda Rooberts, száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend egyenkint mindenkinek minden perczben egy olyan csodát követni el, hogy maga is elbámuljon rajta később.

– Kapitány; – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után, – ez határos a lehetetlenséggel.

– Egy percz előtt sziveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy látszik Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondá, hogy a kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok engem merészségre tanítani? Menjetek! a ki fél velem jönni, közel a part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! én, ha harmad magammal maradok is, a mit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arczom még kedvesem könyétől nedves!

A rablók megalázva huzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s buzdító jó kedvvel fordult újra feléjük:

– Hát aggódtok-e ti, midőn én elől megyek? Hát ha én azt mondanám tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elől megyek! nem jönnétek velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a félvilágnak s vitorlázzunk be a Themse torkolatába és vessünk tüzet a Towerbe! én elől megyek! elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomoruság a földi harcz, jertek velem a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?

A rablók dühödt lelkesüléssel ordítának fel: veled megyünk! s kezeiket nyujták Barthelemynek, ki azokat sorba megrázta.

– Igy, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk, örömünk a halál! A mire más gondolni sem mer, mi azt véghezviszszük.

– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordítá az egész sereg, süvegeit hányva a levegőbe.

… Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal, hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak réme, az Isten sülyeszsze el a tenger fenekére…

*

Az éj előjött, myriad csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében. A látkörön negyvenkét hajó tünt elő, egymástól szabályos távolságnyira.

Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az árboczkosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a kapitányok megértik a tudósítást s másik oldalra fordulva ismét elalszanak.

A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen álló hajók egyikének, a Tritonnak tart.

A Triton kapitánya épen nyugodtan alszik függő ágyában, midőn a hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót.

– Hát tisztelegjetek neki, – szól ez morogva, s magára vonja paplanát.

A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.

A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.

Egy közülök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van. Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik kettő az ajtóban marad.

– Mi baj már ismét? – kiált fel boszúsan a kapitány, kiemelkedve ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:

– Egy szót se uram… Én Rooberts Barthelemy vagyok.

A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én Rooberts Barthelemy vagyok.

– Mit akar ön? – kérdé ez fogvaczogva.

– Ön ellen semmit, szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Azt kérdi ön, melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni, akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által, akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni és tengert fog inni rá.

A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marczona arczok látása, csakhamar határozatra birták a kapitányt. Igérte, hogy meg fogja a kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta.

– Öltözzék fel ön és jőjjön velünk, – mondá Rooberts.

– Hogyan? én önnek hajójára?

– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön, hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!

A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit s a három rabló által közre fogva, a nélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné, követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.

A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.

Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutatá Roobertsnek azt a gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.

A tengeri ördög rögtön megfordult, s a mutatott hajó felé kezde farolni.

Egy nagy három-árboczos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölczifrázott orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi hajóra mutatott.

A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a legények mozdulatlanul álltak vitorla-köteleik, evezőik, vagy ágyúik mellett.

Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve, melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót, legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s teletorokkal átkiálta a másik hajóra: «fegyverre legények» s azzal a vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.

Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első meglepetésükben nem tudták, hová legyenek?

A megközelített hajó legénysége egy percz alatt fel volt lármázva a kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.

Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a vakmerően keresett veszélyből.

Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan összefonta.

– Hisz ezek csak portugalok! mondá gúnyos lenézéssel.

A rablók fölkaczagtak ez ötletre, s rögtön neki oldaltak a portugal hajónak, melynek védői annyira meg voltak lepetve e kaczagva közeledő rémcsoport láttára, hogy ágyúikat, fegyvereiket a legügyetlenebb modorban lövöldözték ki jobbra-balra, minden irány nélkül, s még egy vitorlájában sem tettek kárt a tengeri ördögnek, midőn az már csáklyáival belekapaszkodott; egy percz múlva födözetükre ugráltak e vakmerő ördögi alakok, veres öltözetök, marczona arczaik, csodás vakmerőségük elrémíté a megtámadottakat, nem tudták fegyvereiket használni, nem hallották vezéreik szavát, elhányták lőszereiket s ugráltak a tengerbe.

A harcz egyre tartott a megtámadott hajón, melynek ágyúlövései fölriaszták a többi negyvenkét hajót is, azok is elkezdtek jobbra-balra lövöldözni, azok csupa segélylövések voltak: harczba elegyedni egynek sem volt kedve. A kalóz ott az egész flotta közepett öldöste le a megtámadott portugalokat, kiknek fele elhullt a harczban, míg kalóz csak kettő esett el.

Barthelemy urává lett a hajónak, s azt a tengeri ördög után köttetve, bámulatos gyorsasággal kivitorlázott vele az egész flotta közül.

Ekkor jött még csak elő a két hadihajó, melynek a flottát kelle védni, s üldözőbe vette a zsákmányával futásnak eredt kalózt.

Barthelemy egy ideig engedé magát kergettetni, s mikor aztán a két sorhajót elég messze elcsalta maga után, egyszerre visszafordult, s embereit szétosztva a két hajóra, szembeállt üldözőivel.

Azokat meglepni látszott e vakmerőség, egyideig tanakodtak magukban, utóbb visszafordíták vitorláikat, s míg a rablók kaczagva várták, mi fog kisülni ügyetlen, esetlen, oldalozó mozdulataikból? félbehagyák az üldözést, visszatértek többi hajóikhoz; a kalózok pedig nagy nyugodtan vitorláztak el a távol tengerbe, rablott kincseikkel.

*

A rablók vígan kötöttek ki Guyana partjain. Volt pénz! nyolczezer arany moidorest találtak az elfoglalt hajón tonnákba lerakva, egész füzéreket keleti gyöngyökből, miket a braziliai fejedelem küldött a portugal királynénak ajándékba s ládákat megrakva drága szövetekkel, Dél-India legbecsesebb árúneműivel.

S arra való volt-e a kalóznak a pénz, hogy azt tán kamatra adja? a drága szövetek, hogy beüljön velük a boltba s azokat rőfszámra kimérje? Oh nem. A rabló hite ez volt: ittasnak lenni, míg az utolsó aranyban tart, s nem józanulni ki addig, míg az utolsó aranya van. A ki félretett valamit osztalékából, az áruló volt, s a ki el akart vonulni közülök pénzével, hogy becsületes emberré legyen, – azt megölték.

Jól ismerék a szárazföldön e hitét a kalóznak. A kalóz csak akkor szállt a szárazföldre, midőn pénze volt, midőn élvezni, kincseit mentül rövidebb idő alatt s mentül nagyobb gyönyör között elszórni kivánta. A tengeren reszkettek előttük, a szárazon tárt karokkal fogadták, – nemcsak a hölgyek és asszonyságok, oh még maguk a férjek is. Bizonyítványok vannak róla, hogy az ördögszigeteken, a Surinam folyamban, még a főhivatalnokok, sőt maga a kormányzó is vetélkedtek a hozzájuk szállt kalózok iránti vendégszeretetük tanusításában.

Igaz ugyan, hogy tizenöt nap alatt nyolczezer aranyat költöttek el a rablók, s az egész város hölgyei, az első dámától az utolsó szolgálóig, selyembe és kashmirba lőnek öltöztetve, s a drága gyöngyfűzér, mely ő felsége a portugal királyné szép nyakát volt diszítendő, a kormányzó feleségének nyakát fonta körül, de volt is hegyen-völgyön lakodalom, a gubernator termeitől kezdve az utolsó csárdáig, a kalóz egyikből ki, a másikba be, amott gavallér, itt betyár, egész nap ivott, tánczolt, verekedett és szerelmeskedett; tizenöt nap alatt nem volt vége a napnak, sem az éjszakának, egy folytonos mámor volt az gyönyörökkel felfokozva, egy tengere az élvezetnek, melynek nem lehete elérni a fenekét.

Mikor aztán ki volt merítve minden gyönyör, mikor már nem volt a városban bor, melytől le ne részegültek, hölgy, a kit ne öleltek, s szerető, a kit meg ne vertek, és férj, a kivel baráti poharat ne ittak volna; mikor tudniillik az utolsó moidor is elgurult: akkor felültek hajóikra a rablók, kitörlék a mámort szemeikből s szétnéztek új munka után.

Hírt kaptak egy gazdagon terhelt brigantine felől, mely e partokhoz közeledék. Estefelé meglátta a kormányos a hajót a távol láthatáron.

– Vigyázva! szólt Barthelemy. Ha észrevesz bennünket, ideje marad előlünk elfutni. A két gálya itt marad, Kennedy hadnagy vezérlete alatt. Bocsássátok el a sloopot, negyven ember üljön bele, azok velem fognak jőni. Így gyanutalanul fogjuk megközelíthetni a brigantinet.

S ezzel maga kiválogatott negyvenet kalózai közől, köztük Skyrmet az óriást, Scudamoret, alkapitányát Glasby Henrit, Asphlantot, Moodyt és Sympsont, a nemes lordot.

Ezekkel a távol tengerbe vágott.

Oly bizonyosnak hivé, miszerint a brigantinet reggelre elfogja, hogy szokása ellenére, még arról sem győződött meg elébb, hogy van-e a sloopra elég élelmi szer felrakva?

Az éj sötét volt, a sloop egész éjjel folyvást repült a felvett irányban; Rooberts várakozása szerint reggelre lőtávolságnyira kellett a brigantinehez lenniök.

S íme feljön a nap, széttekintének a láthatáron: és a brigantine nincs sehol. Laviroznak jobbra-balra, az egész látkörön nem bírnak vitorlát felfedezni.

A brigantine bizonyosan észrevevé őket s az éj oltalma alatt elfutott előlük.

Barthelemy dühös volt, nem akart szégyennel visszatérni hajóihoz, s tovább üldözé a brigantinet, majd erre, majd arra változtatva meg futását.

Nyolcz napig kószált alá s fel a tengeren, folyvást daczolva ellenkező szelekkel és tengerárral; nyolczadnapra elfogyott minden elesége, s kénytelen volt horgonyt vettetni s sloopja dereglyéjét visszaküldeni hajóihoz, melyektől már harmincz mérföldnyire eltávozott, hogy számára onnan eleséget és segélyt hozzon.

Barthelemy s társai a sloopon maradtak, egyedül, mozdulatlanul a tenger fenekéhez kötve.

A legszigorúbb számítás szerint három nap kellett a dereglyének, hogy az elhagyott hajókhoz érjen, s ugyanannyi, hogy visszajőjön. Hat napig kellett ím ezeknek a sík tenger színén egy ponton állaniok.

Egy hét előtt minden bőségben úsztak, a bor patakban folyt előttük, most az égető nap alatt osztoztak az utolsó falat száraz kétszersültön, s epedtek egy ital vízért.

Végre Barthelemy azt találta ki, hogy árboczgerendákból összekötöztetett egy tutajt, s két embert elküldött rajta egy hordóval a partot keresni. A végeltikkadás órájában érkezett vissza a tutaj; a küldöttek csakugyan partot találtak, s megtölték a hordót valami mocsárvízzel, s hoztak egy nyaláb retekfajta növényt.

Mocsárvíz és retek! fejedelmi lakoma volt ez a kalózoknak. De nemsokára ez is elfogyott, s már hatodnap is elmúlt, a dereglye még sem jött vissza, s a tutajnak lehetetlen volt a tenger ellenkező zajlása miatt másodszor a parthoz közelíteni.

A kalózok kétségbe voltak esve s zúgolódni kezdettek.

– Haszontalan ficzkók, monda dörmögve Moody. Elkorcsosult kalózok, kiket még az éhség is legyőz, pedig még csak három nap óta koplaltok. Veszni indult a világ! még a kalózok is gyávák. Bezzeg nem ilyenek voltak az én időmben, mikor még én fiatal voltam, mikor Olonais volt a kapitány. Egy hétig nem ettünk egyebet száraz gyökereknél, s akkor Vera-Cruz kellő közepéből hoztunk magunknak ennivalót a kormányzó asztaláról.

– S ti a szárazföldön is mertetek harczolni? kérdé Asphlant hihetetlen arczczal.

– Bizony nem is ingadozott a talpunk alatt a föld, mint a tiétek alatt, ha a partra léptek; egyszer Olonais vezérlete alatt huszad magunkkal egész Havannah kapujáig hatoltunk.

– Nem hallottam hírét, hogy valaha elfoglaltátok volna azt a várost.

– Bizony kicsinyben mult. Szerencséjére a kormányzó hírt vett róla, hogy ily kevesen támadtuk meg a városát, mielőtt kezünket torkára tehettük volna.

– S ti aztán bölcsen visszamentetek, a merről jöttetek.

– Könnyű arról most beszélni; kétszáz katonát küldött utánunk a kormányzó egy hadihajóval, mi csak két csónakkal voltunk. Egyúttal a hóhért is elküldé utánunk, hogy a hol elcsípnek bennünket, a part melletti fákra sorba fölakgasson.

– Ti aztán szépen elkerültétek őket.

– Bevártuk őket. Mikor jó messzire elcsaltuk őket Havannahtól, én és még egy másik hozzám hasonló ördög, a ki nem vénült meg, miként én, a csónakokról a vízbe bocsátkozánk, s fúróinkkal a hajó alá úszva, annak fenekét nyolcz helyen kilyukasztók. Hej, hogy merült el egyszerre az üldöző gálya, hogy ordítottak segítség után a katonák, hogy eviczkéltek a vízben, könyörgő kezeiket feltartva. Ekkor Olonais visszafordult a csónakokkal, s a mint a katonák fejei kilátszottak a vízből, egy nagy pallossal egyenként leütögette őket mind, csupán a hóhért hagyta meg közülök, kinek fejét megismeré a veres sipkáról, s azt visszaküldé a kormányzóhoz, nyájasan köszöntetve, hogy neki nincs szüksége hóhérra.

– Derék legény volt ez a te kapitányod, Moody. Valjon hol dicsőült meg?

– Hjaj, különös vége lett neki.

– Legfeljebb is felakasztották.

– Sokkal különösebb; egy csatában a vad indiánokkal sebet kapott s elfogatott. A gazemberek ruhástul együtt megették szegényt.

– A dereglye! Kiálta a kormányos e pillanatban s egyszerre mindenki odahagyta a vén kalózt meséivel együtt, hogy az érkező dereglye felé tekintsen. Rögtön ráismerének s felszedve horgonyaikat, kifeszített vitorlákkal repültek az érkezőkkel szemben.

A sloop legényei megismerve a dereglyén ülőket, hurrahkiáltással lebegteték fövegeiket, míg amazok szótalanúl ültek padjaikon, mintha nem találnának annyi okot az örömre a viszontlátásban, mint társaik.

Skyrme volt a dereglye vezetője. A mint a sloophoz ért, levert, boszús arczczal lépett át annak karzatára s a hajósok minden oldalról támadó kérdéseire: «hoztál rumot, húst, kétszersültet?» boszúsan felele: «semmit», s míg azok elbámulva néztek rá felelet után, Skyrme reszkető ajkakkal fordult Barthelemyhez:

– Kapitány, meg vagyunk csalva, elárulva, semmivé téve.

– Mit beszélsz?

– Mindkét hajó, melyet Kennedyre bíztál, eltűnt, elhagyott bennünket.

– Lehetetlen.

– Úgy van. Két nap kerestük őket, hirük sem volt sehol; ott járókelő halászoktól tudtuk meg, hogy a mint bennünket elvesztének szem elől, minden vitorlát felhúztak és a tengerre szálltak.

A düh és kétségbeesés vad ordítása hangzék fel e szavakra; a megcsalatott társak égnek emelt késeikre esküvének száz halált az árulók fejére. Barthelemy fehér volt, mint a fal.

– Találkozni fogunk velök; monda rekedt hangon. Egy perczig sincs idő tétovázni, előre fiúk!

Skyrme tétovázva kérdezé: hová?

– A tengerre! szólt büszkén előre utalva Rooberts.

– Igen, de így? egy falat kenyér, egy ital víz nélkül.

– A legelső hajó hozni fog számunkra mindkettőt. Jaj annak, a melyikkel legelőbb találkozunk, ördögökkel fog küzdeni, a kik szomjaznak – vizet és embervért.

– De hátha napokig nem találkozunk senkivel?

– Negyvenen vagyunk. Ha két napig zsákmányt nem kapunk, akkor tengerész-ebédet adunk egymásnak, a kire a sors fog esni, annak vére ital, teste eledel lesz a többinek. Negyven napig van eleségünk! az utolsók örököljék a boszúállást. Előre!

A kalózok vad ordítása széthangzott a néma vizek felett, a mint merészen neki vágtak a magas tengernek. Még aznap szemben találtak két jól fegyverzett sloopot, melyek Deseada sziget felől jöttek.

A rablók vizet és embervért szomjaztak. Ihattak mind a kettőt, dühös védelem után elfoglalák a két sloopot. Nem tartottak meg egyebet róluk, mint az élelmi szereket és ágyúkat. A hajókat elsülyeszték.

Több napig járták ismét keresztül-kasul a tengert, a nélkül, hogy valamit foghattak volna, tápszereik ismét elfogytak s a mint az utolsó adag vizet feloszták maguk között, akkor sejtének meg egy bristoli gályát a láthatáron.

Utána rögtön! A bristoli hajó futni akart előlük. Egész nap üldözték, annyi vitorlát felhúztak a sloop árboczára, hogy az néha keresztül csapott a vízbe, de estefelé elfogták a nehézkes anyányi gályát, mely látva, hogy nem menekülhet tovább, megadta magát minden védelem nélkül.

A kalózokat kiizzasztá az egész napi erőfeszített üldözés s arczaikon nem egy fenyegető vonását lehete látni azon vágynak, hogy boszújok hevéért az üldözöttekkel vetessenek tengeri fürdőt.

Barthelemy a födélzetre kapaszkodott, hol a hajóslegénység kalaplevéve várta.

– Hol kapitánytok? förmedett reájok.

Leghátul állt a jámbor, nem volt nagyravágyó. Onnan kellett előhúzni, s mikor Barthelemy elé hozták, ottan térdre esett.

– Kelj fel, ne térdelj. Emeljétek föl, hogy egyenesen álljon.

Két kalóznak kellett a kapitányt erőszakkal fölemelni térdeiről, ki miután látta, hogy a földön nem engedik térdelni, fölemelte lábait s a levegőben térdelt. A kalózok dühe egyszerre nevetésre vált.

– Mivel van hajód megrakva? – kiálta rá Rooberts.

A megszólított szépen kérte, hogy bocsássák el, mert nem tud beszélni, ha fogják, s azzal nagy remegve kivallá, hogy hajója spanyol borokat szállít.

– E szavad megment; – mondá Barthelemy, míg a rablók ujjongva hajíták fel a levegőbe a kapitányt, mint egy laptát, s azzal szétfutottak a hajó üregébe, nemsokára ketten, hárman hengerítve fel roppant nagy vasabroncsos hordókat. A szegény kapitány ott állt nagy szomorúan s a rablóknak, kik kötekedve kérdezgeték tőle borainak nevét, ketté tört szájjal felele, nagyokat sóhajtva:

– Malaga.

Szegény ember legaggodalmasabban pislogott a hajónak egy elrekesztett része felé; a rablók észrevették aggodalmát s feltörték a rekeszt, fölfedezve a gondosan rejtegetett cervelatkolbászokat, s úgy tértek vissza, azokat füzérenként akasztva nyakukba, mint valami igazgyöngyöt.

A kapitány nagy nyalánk volt, konyháját a legfinomabb ételekkel látta el és jó mennyiségben, ketreczei kappanok s kalekuti pulykákkal voltak tele, miket dióval hizlaltak, hogy húsok jobb ízű legyen.

A gonosztevők e szép állatokat mind egy lábig előhordták.

– Hol a borbély? – kiáltozának, – eret vágni! s előtuszkolák Scudamorét, hogy becses sebészi műszereit a kappan-nyaknak amputálásában gyakorolja.

Scudamore gyönyörködve koppantgatá el a rikoltozó madarak fejeit, miket a bristoli kapitány egyenkint látszott megsiratni, s mikor a legutolsóval készen volt, egyszerre megkapta a sóhajtozó tengerész üstökét, metszőkését gégéjére téve s baromfiai sorsára juttatja szegényt, ha Skyrme elég jókor oldalba nem üti, úgy hogy hanyatt essék.

– Azt hittem, hogy most meg ezek fognak következni, szólt ördögien kaczagva az orvos.

A kalózok ezalatt hozzáfogtak a baromfiak koppasztásához, azokat jól-rosszúl felapríták, Scudamore segítsége nélkül, ki minden pokolra esküdött, hogy ő nem barmokat, hanem embereket metélni szegődött.

A drága sok szép pulykát aztán bele hányták három nagy rézüstbe, megfűszerezték jól fehér borssal, foghagymával s nyers kabeljauval s tüzet raktak alá.

– Oh, a barmok! – sóhajta fel a bristoli kapitány. – Kabeljaut tesznek a pulyka-hús közé.

A mint félig megfőtt a bográcsos eledel, körülülték, késeikkel kotorászva benne; a jámbor kapitányt is odaültették maguk közé, s kinálgaták, hogy egyék; a szegény nekiült, s látva, hogy már ezeket az áldozatul esett állatokat úgy sem mentheti meg, legalább megvolt benne a dicséretes törekvés, hogy három ember részét kiegye belőlük.

Ebéd végeztével előhordták a semmirekellők a kapitány befőtt gyümölcseit, miket ő szépen lekötve hólyaggal eltett saját használatára s azokat ott szemeláttára fölbontván, megették.

A nyers füstölt húshoz szokott gazemberek marokkal ették a drága pistácziákat, a befőtt ananászt, candirozott batatát, s még azt mondták nagy fitymálva, hogy jobb annál a vereshagyma.

S hogy itták ama felséges borokat! tán ama kis szűknyakú üvegekből, miket az ilyen borokhoz használni szokás? nem, beütötték a hordó fenekét, s kalappal merítettek belőle, vagy a csap alá tarták torkukat, s föl nem keltek, addig, mig aztán föl sem kelhettek.

S a milyen szélesen folyt torkukba a bor, olyan szélesen folyt torkukból a dal, a legvadabb tivornyabőgés, melyhez valaha zsiványok csinálták a szöveget; a bristoli kapitánynak is innia kellett saját boraiból, ki mentül többet ivott, annál erősebben kezdte hinni, hogy ő maga a rablóvezér, ki egy hajót elfogott és kirabolt, s kinálta a rablókat, hogy akaszszák föl egymást, egészen ellenkezőleg Scudamoréval, ki a bor hatása alatt valami becsületes embernek képzelte magát, a ki rablókat fogott; a miből az lett, hogy az orvos és a bristoli kapitány összevesztek és jól eldöngették egymást, s a kapitány erősebb levén, Scudamorénak két kiütött foga bánta meg a tréfát.

Ezzel amaz diadalmasan ült a rablók közé s versenyt dalolván velük, oly enthusiasmusra ragadta őket, hogy Skyrme felugorva helyéből, egy egész borrá vált tengerre esküvék, hogy akkora pohárból fog a bristoli kapitány egészségére toasztot inni, a mekkorából még nem ivott senki.

Meg is tartá szavát, eléhozatván egy tiz akós hordót, tele malvasiai borral, annak beüté fenekét, s azután beleállt, úgy ivott belőle a kapitány egészségére, ki majd hanyattdült nevettében, rettenetesen mulatságosnak találva, hogy valaki benne üljön a pohárban, melyből iszik! nem félve attól, hogy le találja magát nyelni.

Három nap és éjjel folyt szakadatlanul a dorbézolás az elfoglalt hajón.

Harmadnap összeölelkeztek a részeg rablók a részeg kapitánynyal, s még néhány hordó bort átszállítva saját sloopjukra emlékül, útnak eresztették, elbucsúzva tőle, szivére kötvén, hogy ha Barbadoesba ér, utasítson hozzájuk egy pár gazdag kereskedőhajót, a mire épen szükségük van.

A bristoli kapitány azonban, mire Barbadoesba ért, kialudta mámorát, s eszébe jutottak legyilkolt tyúkjai, mint szintén a boraiban véghez vitt pusztítás, s gondolta, hogy majd küld ő egy pár mulatságos hajót a kalózok számára, igéretéhez képest.

Rögtön felkeresé a kormányzót s elmondá neki balesetét, s annyira vette, hogy ez hadihajók hiányában rögtön felszerelt egy kereskedelmi gályát huszonnégy, s egy sloopot tíz ágyúval s azokat Rogérs és Gréves kapitányok alatt a vakmerő rablók után küldé, kik nyiltan ott czirkáltak a kikötő előtt.

Ezek még akkor is mámorosak voltak, még tartott nekik a borban s a mint meglátták a közeledő hajókat, prédának tekinték s ellenök fordultak.

A gálya és a sloop közel hagyták őket jőni s a kalózok első ágyúlövéseire nem feleltek.

Ez még merészebekké tevé őket s átkiáltva hozzájuk, hogy zászlóikat ereszszék le s adják meg magukat, egészen közel huzódtak ellenfeleikhez. Azok hallgattak csendesen.

Azon pillanatban, midőn a kalózok csáklyáikat kiveték, hogy a gályába kapaszkodjanak, egyszerre megdördültek annak ágyútelepei s a rablók könnyű préda helyett félelmes ellenséget láttak maguk előtt, ki két oldalról rémséges ordítással rohant reájuk.

A veszély egyszerre kijózanítá a rablókat; elhallgatott az eddigi vad össze-vissza kiabálás, s csak Barthelemy szava hallatszék, ki a legnagyobb veszély perczében érezte magát mindig legerősebbnek.

A legvadabb kereszttűz közepett megfordíttatá vitorláit s védte magát mindkét megtámadója ellen, s a mint egy jól irányzott lövéssel egy perczre zavart idézett elő az ellenfél egyik hajójában, azon percz elég volt neki arra, hogy ennek elébe kerülve, a két hajó közül kimeneküljön.

Erre rögtön minden vitorláját fölvonatta és futott. Üldözői utána. Jó két vitorlás volt mind a kettő. Roobertsnek lehetetlen volt előlük megmenekülni.

Az ágyútüzelés egyre tartott, a kalózhajó menekülve védte magát, a másik kettő hol innen, hol amonnan iparkodott eléje kerülni, nem tágítva tőle; ekkor egyszerre elhallgattak a kalózok ágyúi, Rooberts a tengerbe hányatta azokat.

A kalóz-sloop rögtön megkönnyült legnagyobb terhétől, s azon pillanatban, midőn ellenei azt hitték, hogy menthetlenül el van veszve, – oly könnyen és oly sebesen, mint a sirály, – kirepült közülök, a szélnek adta minden vitorláját és megszabadult.

Üldözői mindig hátrább maradtak tőle, végre egészen felhagytak a kergetéssel, s visszatértek a kikötőbe.

Mint a megkergetett darázs, repült a kalózhajó New-Foundland felé. Huszonkét hajó volt az ottani kikötőben. A kalózoknál nem volt sem ágyú, sem lőpor, csak düh és kés.

A mint a kikötőbe értek, megütötték a dobot, megfútták trombitáikat, felhúzták a fekete zászlókat s mind a huszonkét hajó legénysége a partra futott előlük.

A kalózok kiválasztották a legjobb hajót maguknak, a többit kirablák és felgyújtották. A barbadoesi leczke még égett lelkeikben, lángokat kellett neki valahol szerezni. A míg ennek emléke tartott, nem menekült meg előlük senki; kivált ha barbadoesi hajó került kezeikre, annak még az egereit is megölték.

A szerencse fordult, Rooberts ismét felülkerült. Volt kincs, volt hír minden napra. Adófizetője volt minden tenger; utóbb a hajókról nem vett el egyebet, mint a készpénzt, s azok nem is védték magukat ellene; pompás hajójával, melynek orrára a szerencse istenasszonyának aranyos jelképe volt kifaragva, sorra járta a kikötőket, az ott talált hajókra kivetette az adót, azok lefizették szépen; sőt ha hinni lehet a hírnek, még biztosító-leveleket is lehete nála váltani – előre.

A minden országbeli kormányok megtilták alattvalóiknak a kalózok számára élelmi-szereket szolgáltatni: azon is könnyű volt segíteni. Az angol telepítvényekről rendes időszakonkint Afrikába élelmi-szereket szállító hajók indultak el, úgy intézve a dolgot, hogy a kalózokkal összetalálkozzanak; egyet kettőt lövettek magukra s azzal erőt hagytak magukon venni, s átadták az egész terhet; a rablók igen jó fizettek.

Egyszer druszája Szent Barthelemy kikötőjében szállt meg a kalóz s kiszállt mulatni egész népségével.

A lakosok kivilágíták városukat, a kormányzó török muzsikával ment eléjök, s tűzijátékot rendezett tiszteletökre, és az asszonyságok bált adtak kedvükért!

A rablók tudtak mulatni! igaz, hogy náluk a tánczvigalom orgiával szokott végződni, s az orgia verekedéssel, de a szép asszonyságok ép oly kevéssé irtóztak a csóktól mint a bevert fejektől, mert hisz a rablók szórták az aranyat.

A kalózok gavallérok voltak, selyem ruha, arany csipke, tollas föveg volt rajtok, zsebeikből két-három aranyóra láncza lógott elé, s ujjaikon gyémánt és karbunkulus villogott; igaz ugyan, hogy a csipkék rummal és pálinkával voltak parfümözve, s a széptevő szájából omlott a hagyma- és dohányillat, az is igaz, hogy az aranyórák mellé pisztolyok és kések voltak dugdosva, mikről még a vér sem volt letörölve, s a gyémántos kezek feketék voltak a puskaporlángtól, de a jó asszonyságok mind ettől nem irtózának, mert tudták azt a szokását a kalóznak, hogy az addig el nem megy onnan, a hova kiszállt, mig egy gyűrűt érez az újján s egy órát a zsebében.

Nem hizelkedett a rabló semmiért, fizetett mindent készpénzzel, s a milyen tele szájjal káromkodott, olyan tele marokkal szórta az aranyat.

Mi csodálni való van rajta, ha a kormányzók ilyenkor eltévesztették az ajtót, s a kiket az akasztófához kellett volna vezetniök, asztalaikhoz ültették.

A szent-kristófi kormányzó el akarta Barthelemyt kergetni a kikötőjéből, no hát mit nyert vele? ez elégette a hajóit, meglövöldözte a városát; a szent-bertalani okosabb volt, bemutatta a kalózvezért a feleségének s gazdag ember lett belőle.

Valahány ház, annyi szokás. Nálunk azt mondanák rá az emberek, hogy az nagyon furcsa.

Szép creolnő volt a kormányzó felesége, szemei tüzével ki tudta égetni az emberből a szivet, s kiszívni a lelket piros ajkaival. Arczán halovány volt az epedés szine, de ha a szenvedély napja kisütött rá, fokonkint tért meg arra a vér ragyogása, előbb mosolygó rózsaszín, majd derülő hajnal, utóbb égő bíbor.

Óh e szinek változatát látni és azt okozni és élvezni: ez az őrültség iskolája.

Mindenkit elragadt ez őrültség, kivéve a férjet magát, de senkit sem annyira, mint a kalózkirályt Barthelemyt.

A férj, egy derék kövér ember, ott ült a lakoma alatt Barthelemy mellett, átellenben ült vele a creol asszony. Rooberts ittas volt bortól és szerelemtől.

– Nézd ezt a nőt, szólt a férjnek, elkezdve neki saját feleségét dicsérni; ilyen arcz, ilyen szemek! ez a méltóságos termet! egy szökevény istennő, ki elhagyta paphosi templomát, hogy Keletindiába jöjjön; nézd, nézd most e szemeket! a hogy felénk villámlanak, mi szükség napra, csillagokra, midőn ezek világítnak?

A férj azonban nem igen nézett oda, sokkal bölcsebb dolognak találta ennél szemeit behunyni s úgy tenni, mint a ki alszik.

Rooberts megrázta a gallérát az ittas alvónak.

– Miért nem vagy ellenségem, miért nem találkozom veled a tengeren, hogy akkor megölhetnélek? Királylyá tenném magamat, hogy őt királynévá tehessem.

A férj sem látott, sem hallott, a mint Rooberts elereszté gallérát, ismét visszaesett székébe és elbólintott.

Körül vad dana és pohárcsörgés hangzott, a rablók mindegyike akadt már párjára s a női kaczagás, csevegés között bátran dörgött a kalóz káromkodása, mint valami igen erős neme a gyöngédségnek s néha egy-egy tréfás fiu azzal mulattatá környezőit, hogy pisztolyait kilövöldözte a szobában.

Rooberts égő reszketéssel nyujtá poharát a creol hölgynek, az kiivá azt a kalózkirály egészségére az utolsó cseppig, s midőn levette ajkairól, a kalóz már lábainál térdelt.

Szép gömbölyű nyaka volt a creolnőnek, a kalózt bántá az a gondolat, hogy e szép nyakat semmi ék nem fonja körül s levette saját nyakából a tizezer dollárt érő gyémántlánczot s azt a hölgyére csatolta. Tehette-e ezt a nélkül, hogy a hölgy fejét kebléhez ne szorítsa? s ha már oda szorította, ugyan ki kivánhatná tőle, hogy meg is ne csókolta volna?

A rablók mind oda néztek s olyan hurraht ordítottak rá, hogy a boltozat rengett bele s ökleikkel doboltak az asztalon, s salvékat lőttek pisztolylyal.

A férj aludt, mint a tök.

Barthelemy odahajtá fejét a hölgy ölébe, a creolné ujjai játszottak a kalóz fürteivel, Rooberts átölelte annak karcsu derekát.

– Jer velem, én elrabollak, suttogá neki hevesen; megveszlek férjedtől, adok egy milliót érted! ha kell neki egy egész flotta, százával hajtom ide a hajókat, mint egy nyáj juhot. Jer velem, elveszem az ördögtől a poklot s azt változtatom paradicsommá számodra, elhalmozlak kincsekkel, elhalmozlak gyönyörrel, jer velem.

A creolnő szerelemittasan hajolt a kalóz vállára s engedé magát őrült öleléssel szorítni annak keblére.

Rooberts szép, bátor és életteljes ifju volt, és a férj aludt csendesen.

– Igy kapitány, kiálta Moody, ki egy szegletben ült pipázva és körülrakva kiivott palaczkokkal; így szeretlek. Idd ki a gyönyör poharát fenékig s aztán vágd a falhoz.

E perczben hirnök lépett be, sürgönyöket hozva a kormányzó számára.

A kalózok szóhoz sem engedék jőni a ficzkót.

– Fel ne ébreszd! nem látod, mi édesdeden alszik? Jobb lesz, igyál!

A hirnök három percz alatt tökéletesen részeg volt s a mint a kormányzó nejét Barthelemy mellett látta ülni bizodalmas, szerelmes suttogásban, részeg ember eszejárásával odavitte Barthelemynek a sürgönyöket, hogy ő olvassa el.

A kalóz elébb a földhöz akarta vágni az iratot, midőn annak borítékjára tekintve, e szót olvasá annak keletén: Hispaniola.

Rooberts arcza egyszerre elkomorult; hevesen felszakítá a sürgönyt, s a mint olvasni kezdé, szemei elmerevültek, arcza elsápadt, keble elszorult.

«Uram, – szólt a levél, – a szent-domingói fekete rabszolgák e napokban fellázadtak, megrohanták a védtelen gyapotültetvényeket, s azokat parthosszant fölégeték, elpusztíták, az ültetvényeseket irgalom nélkül legyilkolák, nem kimélve férfit és nőt, aggot és gyermeket. Hispaniola északi partján egyetlen kunyhó sincsen többé.»

Rooberts arczán a hideg veriték folyt végig: szemei mereven néztek maga elé, ujjai görcsösen törték össze az elolvasott levelet, azzal egyszerre felugrott helyéről, a nyakán függő creolnőt eltaszítá magától, s olyat vágott öklével az asztalra, hogy a kalózok mind elhallgattak egyszerre, s meglepetve néztek reá.

– Vége a vigalomnak! ordítá Rooberts irtózatos hangon. El a hajóra rögtön, szakítsátok ketté a gyönyört s jertek a harczba!

A rablók még mindig nem birtak magukhoz térni bámulásukból. A creolnő csábító arczczal, élveteg tekintettel simult közel a kalózvezérhez, s annak kezét megragadva, égő ajkaihoz szorítá.

Barthelemy Moodyt kereste szemeivel. A vén rabló sokat ivott, de egészen józan volt.

– Azt mondád, szólt Rooberts, hogy ürítsem ki a gyönyör poharát, aztán törjem össze. Én összetöröm azt, mielőtt ajkaim izlelték volna.

S azzal kirántá kezét a creolnő kezeiből s kardját kivonva, kiálta:

– Előre, Hispaniola partjaira!

A rablók elragadtatva vezérük lelki hatalmától, irtózatos hurráht kiáltának neki, s poharaikat elhajítva s hölgyeiket lerázva nyakukról, ittas lelkesüléssel tolongtak utána, a széttépett gyönyör karjai közül, a tengervihar küzdelmei közé.

A hajó kikötött Hispaniola partján.

Rooberts egy egész nép kincseit igérte kalózainak, csak e nép vérét kérte magának.

A kikötőben egy hajót sem talált, csupán néhány halászbárka lappangott itt-amott; ezek tulajdonosai beszélték, hogy a fellázadt rabszolgák a partvidéket elpusztítva, tömegestül a sziget belsejébe vonultak.

Rooberts partra szállt, s futott, mint egy őrült, az ismerős kunyhó tája felé.

Már látta a dombot, mely a kis völgyet elfedé előtte, lassan, szívdobogva folytatá lépteit, mintha félne meglátni szemeivel azt, a mit lelkével már lát, csendesen felment a dombra. E dombról lehetett lelátni épen az ő kunyhójára. E dombon hagyta el legutoljára kedvesét, itt mondá az neki zokogva: vigy el engemet magaddal; itt jóslá meg neki: egykor jönni fogsz haza, s kérdeni fogod, hol menyasszonyod? miért nem jő eléd, hogy kebledre hulljon?

A rabló szive elszorult. Még egy lépés, – most a dombtetőn áll, – egy vén szomorúfűz eltakarja előle a kilátást, annak ágait félrehajtja, s a völgybe alá néz.

Puszta a völgy, letarolt mezők sárgulnak a zöld ültetvény helyén, s hol a kis nyugalmas gunyhó feküdt, csak egy fekete folt sötétlik.

Szótlanul állt ott a rabló. Szemei mozdulatlanul néztek oda, egy sóhaj sem jött ki ajkán. Mintha meg volna halva, lerogyott; arcza elbukott a fűben, szive dobogása megszünt.

Tán ott aludt volna el örökre, ha bántó álmai nem jőnek, ha végig nem kellett volna álmodnia a rémes, véres jeleneteket, mint rohan vad ordítással a vérszomjú ördögi had a csendes magányos lakra, mint térdel benn egy szobában a három lány, s a vén anya, most fölhajítják a házfödélre a kanóczot, az ajtót kővel betörik, ajtón, ablakon át berohan a gyilkos fajzat, megragadják hajaiknál fogva áldozataikat, azt az ősz zilált hajat, a szegény öreg anyáét, s azt a hollófeketét, azt az annyiszor összecsókoltat, az imádott menyasszonyét.

Ha a sírban aludt volna, ilyen álomra ott is föl kellett volna ébrednie.

– Ah! ordíta a kalóz, felugorva ájultából, mint ki halálkínos kisértet-nyomást szakaszt le szivéről, s vadul dobogó kebellel tekinte körül szemeit törölve s homlokáról az izzadságot. Jó, hogy csak álom volt, rebegé magához térve. Egy tekintet a völgybe megmutatá, hogy ez valóság, nem álom.

Őrjöngve szökött fel fektéből, s kétségbeesve rohant le a völgybe, a gunyhó romjaihoz; kedvesei nevét kiáltozá, fölhányta a hamvakat, az üszköket, mintha ott akarná őket találni, körülnyargalta a tájat, vizsgálva az iszapban meglátszó lábnyomok közt, ha nem találja-e köztük kedveseiét is? Csupa néger nyomok voltak, dulakodó emberbarmok lábnyomai, sehol, sehol a kedves tündérpicziny lábacskák helye. El voltak veszve ők.

Csak egy küszöb állt még az ősi kunyhóból, korommá égve, a rabló azt átölelte, megcsókolá, s érzé, hogy szemei elhomályosodnak a könytől.

– Hah! kiálta föl, kitörülve szemeiből a könyet, nem vizet a tűzre, hanem olajat! nem sírni most, hanem boszút állani! A rabló siralma vérontás! Boszút állok az emberiségen, boszút a világon teérted meggyilkolt családom! Ne adj nekem több nyugalmat föld! váljék a pohár ürömmé ajkaim előtt s gyűlöltté szivemben minden indulat. Egy örömem volt, egy nyugalmas eszméje lelkemnek, erre gondolék mindannyiszor, midőn könyörgő embereket láttam előttem térdepelni, s megkegyelmeztem nekik. Ez öröm, e gondolat ki van tépve szivemből örökre, nincs irgalom többé senkinek. Halld meg átkomat pokol és rendülj meg bele; im e marék hamv, melyet meggyilkolt családom porából fejemre szórok, a hány porszeme van e fekete hamvnak, annyi fekete ördögöt küldök én te neked.

A rabló átkozva vágta fel az égre a felkapott hamvat, mely onnan fejére permetezett vissza, s a mint elhangzott az átok, lerogyott térdére, s megcsókolá a küszöböt, és zokogott csendesen.

– Én Istenem, én Istenem, én uram, ha büntetni akartál engemet, miért nem sujtál a kősziklához tengerviharodban? miért nem veszítél el éhség, fegyver által? miért nem juttattál vérpadra? miért engedéd meg, hogy az én vétkemért a te angyalaid bünhödjenek!

A rabló zokogott keservesen; a megátkozott hamv csendesen szállongott vissza fejére.

* * *

Az erdőből kivezető úton egy utas jött, öszvérét hajtva maga előtt. Barthelemy útját állta. Az ember megijedt a zord alaktól, s védszentjeit kezdte emlegetni.

– Honnan jösz? kérdé tőle a kalóz.

– La Vegából. Jó hirt hozok, a lázadók legyőzettek, a part hosszában fel is vannak már akasztva.

– Rossz hirt hoztál nekem! Egy sem menekült meg közülök?

– Néhány százan egy elfoglalt hajóra ültek, s elfutottak Afrika felé.

– Köszönöm. Mehetsz utadra.

A hirmondó fejcsóválva távozott, nem érthette, miért búsuljon valaki a felett, hogy a lázadók le vannak győzve, s mit örül, hogy egy csomó megszabadult belőlök?

* * *

– Mi lelt kapitány? kérdé Moody a hajóhoz visszatérő Barthelemyt, arczod sápadt, mint a halotté.

– Semmi, viszonzá ez tompán. Csak a szív volt benne meghalva.

A rablók nem kérdezősködtek tovább. Tudtak mindent. Valahányszor egy eltávozott közülök, messziről kémek kisérték, ezek látták Barthelemyt a feldult ház romjain kétségbeesve, s mind félelmes hallgatással vonultak félre a sápadt arczú ember elől.

Rooberts kabinjába zárkozott, s egy térképet vőn elő, figyelmesen látszott azon az Afrikába vezető utat vizsgálni. Arcza sötét volt, de szemei villogtak olykor.

Egyszer kopogtatást hall ajtaján, haragosan fölnyitja azt.

– Ki háborgat most?

– Én, kapitány, felelt Scudamore. Itéletedre van szükség.

– Távozzál, jőjj holnap. Ma nem fogok kegyelmet osztogatni.

– Nem is kegyosztásra hivlak, hanem törvénytételre. Három ficzkó, használva azon időt, midőn társaink partraszállva elittasodtak, megszökött tőlünk s a sziget belsejébe akart menekülni. De én nyitott szemekkel alszom, s csak két szemem van, de mind a száz ficzkót fogom vele.

– Engem is, nemde?

– Nincs különben kapitány. Nekünk szükségünk van egymásra, a ki minket el akar hagyni, az áruló. Nekünk nem kell megengednünk, hogy legyen út hátralépni, csak előre. A ki hozzánk esküdött, az a miénk örökre, az a pokolé, azt meg nem szabadítja innen semmi hatalom, s ha nem akar velünk élni, haljon meg!

– Elfogtátok a szökevényeket?

– Mind a hármat. Csak egy mérföldnyire voltak már La Vegától, midőn beértük őket.

– Hozzátok elém egyenkint.

Scudamore ördögi gyönyörrel ment a szökevényekért s az elsőt közülök sajátkezűleg hozta fülénél fogva a kapitány elé.

Az egy gyáva, sápadt ficzkó volt, kit erővel kényszerítettek a rablók közöttük élni.

– Oh kapitány! kiálta ez, térdre esve Rooberts előtt, ha Istent és az angyalokat hiszed, hagyj engem e pokolbeli helyről eltávoznom. Ti mindnyájan elkárhoztok és a poklokra fogtok szállani, engedd, hogy én megmentsem lelkemet a gyehenna tüzétől. Oh evangeliumi szentek, könyörüljetek én szegény bűnös fejemen!

A kalózok irtózatos kaczaja követé a könyörgő szavait.

– Meghalsz, mondá Rooberts hidegen, s inte a rablóknak, hogy végezzenek vele.

– Kapitány! az Isten irgalmáért, csak nem akarod, hogy így haljak meg, gyónás és utolsó kenet nélkül, lelkem vesztére, az örök kárhozatra?

– Várj, majd én meggyóntatlak, mondá ördögi kaczajjal Scudamore, s a hurkot az elitélt nyakába illeszté.

– Oh Istenem, oh én uram teremtőm, senki sincs itten, a ki egy imádságot elmondana előttem? oh én annyit tudtam és mind elfeledtem köztetek.

A kalózok kaczagva hurczolák a boldogtalant az árbocz alá, ki egy eszébe jutott ének zsolozsmáját kezdé ordítani, melynek szövegét rég elfeledte. Egy percz mulva az ének is elhalt, az elitélt az árboczon függött.

Ekkor a másikat hozták elé. Ez is közrabló volt, kezeit lábait össze kellett kötözni, hogy a kapitány elé vihessék, folyvást szidta, piszkolta a kalózokat.

– Igen, elszöktem közületek, mert meguntam ez utálatos piszkos életet, mindennap szenvedni, fáradni, nyomorogni, s ha az ember egy kis pénzre tett szert nagy életveszélylyel, azt meg kidobálni az ablakon. Százszor is el fogok tőletek szökni.

– Egyszer sem többet, vigyorgá Scudamore, kinek úgy látszott, hogy sokkal nagyobb hivatása volt bakónak, mint orvosnak lenni.

Rooberts némán inte kezével, s a rabló függött.

Ekkor a harmadik szökevényt hozták elő. Rooberts meglepetve kiálta fel: Glasby Henry.

Maga a «Bonne Fortune» kapitánya volt a harmadik szökevény.

Nemes, szelid arczú ifju volt Glasby, őt is erővel tarták maguk közt a kalózok, mert legtöbb tengerészismerettel birt közülök; szelídsége, jó szive ismeretes volt mindazok előtt, kik valaha a rablók kezébe kerültek, ő védte azokat társainak dühe ellen, gyakran saját erszényéből fizette ki váltságdijaikat, sok hajót megmentett az elsülyesztéstől társait lekönyörögve, s bacchanaliáikból mindig kivonta magát. Társai ezért nem is nagy becsben tarták, s szüntelen gyanus szemmel őrzék. Már egyszer megkisérté a szökést, akkor megkegyelmezték, most bizonyos volt elveszése. Rooberts arczára az első meglepetés után ismét visszatért a hideg, érzéketlen nyugalom. Scudamore éhes vigyorgással várta az itéletet.

Glasby nemes elhatározottsággal lépett Rooberts elé.

– Kettőre már kimondád az itéletet, szólt remegéstelen hangon, nincs okod kedvemért kivételt tenni. Csupán egyre kérlek, e kis értéktelen medaillont küldd el Norfolkban lakó anyámnak. Menyasszonyomnak egy fürte van abba zárva, kit látni akartam: miért meghalok.

Rooberts összerendült e szavakra. Mereven nézett Glasby arczára.

– Neked menyasszonyod van, kit látni akartál? kérdezé tőle elfulladva, s azzal odament, leoldá kezéről a lánczokat; menj vissza hajódra, én téged felmentelek…

– Kapitány! kettő már függ, kiálta dühösen Scudamore, épen azt látva menekülni, kinek halálát legjobban kivánta. A harmadik kötél emberére vár.

– Arra huzzátok fel a legelsőt, ki itéletemnek ellene mondani merészel! szólt Rooberts vadul széttekintve a zord arczokon, s becsapta maga után kabinja ajtaját.

A rablók hallgattak mind.

E percztől fogva Rooberts egészen megváltozott.

Szive fásult volt minden iránt, meg nem indítá semmi, de ha nőt hallott sírni, akkor futott onnan, azt nem birta elviselni.

A kegyetlenségig szigorú volt legjobb embereihez, a legkisebb mulasztás sem kerülte el büntetését, minden este büntető órát tartott, melyen a megrovottakat irgalom nélkül a hajófenékbe vetteté, vagy megkorbácsoltatá, vagy főbelöveté. És mégis, volt egy ember, kit bántani nem mert és nem engedett: Glasby. Fölmenté őt a Bonne Fortune kapitánysága alól, s magához vette.

Egész éjszakákon át elbeszéltetett magának Glasby családi életéről, anyjáról, menyasszonyáról, s úgy hallgatta, oly figyelemmel, újból elmondatva magának az annyiszor hallottakat.

Nem irgalmazott senkinek. Az elfoglalt hajókat meggyujtá, vagy elsülyeszté, sem megadás, sem könyörgés meg nem hatotta, de ha volt egy asszony a hajón, s annak esdő szavát meghallá: visszaadta mindenüket, semmit el nem vett a hajóról, s hagyta azt szabadon menni.

Nőt nem érintett soha, sem szerelemből, sem haragból; kedvese jutott eszébe mindig, kedvesének halála, és ha férfit látott, kedvesének meggyilkolói.

Egy napon összegyűjté mindkét hajón levő kalózait a Commodore födözetén.

– Fiuk, mondá nekik, az élet unalmassá kezd válni itt, a szerencse kendőzött arczczal jő elénk, s önként kinálja kegyeit, nincs senki többé, a kitől félhetnénk ezen az oldalán a világnak; prédát eleget találunk, dicsőséget, hírt annál kevesebbet, nincs hozzánk méltó ellenség sehol. Menjünk tovább. Ez a portugal és hollandi kereskedőnép annyira fél már tőlünk, hogy szinte szeret bennünket, jerünk oda, hol még nem tudnak felőlünk, angolok és francziák közé, hol az elbizott hadak bátran alusznak tengerparti váraikban, hol a szerencse még begyeskedő hajadon, ki csak erőszakos kéznek engedi letépni aranyalmáit, ott foglaljunk magunknak hirt, nevet, hol a bölcs jogtudósok száz czikket igtattak törvénykönyvbe ellenünk, menjünk oda, tépjük ki a lapot, mely rólunk szól, s rójjuk helyébe azt, hogy a bátrak számára nincsen törvény irva.

Barthelemy lelkesülten akart szólani társaihoz, mint hajdan szoká, most rosszul sikerült az neki, nem az a hang, nem az a lélek szólt belőle, mely hajdan, ki volt szívében hamvadva a tűz, melynek egyetlen szikrája elég volt máskor a többieket lángragyujtani. Most csak hidegsége által lehetett hatnia.

– Kalózok! folytatá karjait összefonva. Én tinektek kincseket igértem, ti én nekem igértetek vért. Váltsuk be mindketten szavunkat. Itteni munkánk valódi koldulás. Nyomorult kalmárok hajóit kifosztogatni, kik védelem nélkül adják át áruikat, s mit érnek azok a mi kezeinkben? csak elajándékozni jók. Én elvezetlek benneteket oda, hol a kincsek hazája van, Afrika partjaira, hol a hajók aranyporral megrakodva járják a tengert, hol a feketék királyai aranyfövényen alszanak, s a fekete harczosok arany fegyverrel küzdenek. Mi elraboljuk e hajókat, mi kiássuk az aranyfövényt a kaczika alól, s őt fektetjük le helyébe, mi kiveszszük a néger kezéből a drága fegyvert, s adunk neki helyette olcsóbbat – vasból – szivébe!

Már ez a hang tetszett a rablóknak, helybehagyó zúgással felelének rá egymásnak integetve, a Commodore legényei mind érdekesnek találták ez indítványt, azonban a Bonne Fortune legénysége durczás képpel hallgatott s vállait vonogatta.

Rooberts észrevevé a különböző hatást. Szép csendesen beburkolta magát bő köpenyébe, s a legszelídebb, biztatóbb hangon mondá, kezeit eldugva köpenye alá: volna tán köztetek, kinek ez eszme nem tetszik, lépjen elő, mi kifogása van ellene? mondja el bátran, én meghallgatom.

A Bonne Fortune legényei csoportosulni, sugdosni kezdettek, végre kettő kivált közülök, s megrángatva ruháit, elszánt daczczal a kapitány elé lépett.

– Igen is, rosszaljuk indítványodat kapitány, monda az egyik, s a másik is rábillentett fejével, s társaik is rámordultak.

– Rosszaljátok fiaim? kérdé édeskés hangon Rooberts, mondjátok miért?

– Mert nekünk nem unalmas az, hogy most jó dolgunk van, s veszélyt nem találunk sehol, prédát mindenütt; szólt az egyik.

– És nem találjuk mulatságosnak azt, hogy ismeretlen veszélyeket keressünk ismeretlen aranyországokért; szólt a másik.

– A hol törvénykönyvek vannak irva ellenünk.

– S a hol királyi hajóhadak védik a kereskedést.

– Minket nem a dicsőség ösztönöz, hanem a zsákmány.

– És örömestebb lakunk ott, hol tőlünk félnek, mint a hol nekünk kell félnünk mástól.

– Ha te mitőlünk vért kivánsz, azt itt is onthatunk számodra, a mennyi kell.

– De azért csupán, hogy te boszút állhass a négereken, kik kedvesedet megölték, nem megyünk ezer mérföldnyire bajt keresni.

Rooberts elsápadt mint a fal.

– Tehát ti itt akartok maradni édes fiaim? szólt gyermeteg, hizelgő hangon. Ti szerettek itt lenni és féltek amott? ej, ej, édes fiaim, gondolkodjatok csak egy perczig.

– Már meggondoltuk, felelének azok daczosan.

– Nagyon jól van, mondá Rooberts, s azzal egyszerre szétcsapta magáról bő köpenyét, s egy pillanat alatt két pisztolylyal mind a két rablót főbe lőtte.

A többiek egy perczre rémülten álltak ott, a másik perczben dühösen zúdultak fel Barthelemy ellen, szemeik és késeik villogtak körüle.

– Mit! ti szólni merészeltek, midőn én parancsolok? El veletek gyáva semmirekellők! ordítá mindent túlharsogó hangon Rooberts s felkapva egy vastag kötéldarabot, vakmerően közibük rontott, s jobbra-balra ütötte vele az elégületleneket, kik annyira zavarba jöttek uralgó merészsége által, hogy elfeledve ellenszegülési vágyaikat, szétfutottak.

– Verjétek őket vasra mind. Kenyéren és vizen maradnak három nap, három éjjel! a ki egy igét kimond ellenem, a tengerbe vele! kiáltá Rooberts, s egy pillanat alatt le volt fegyverezve a «Bonne Fortune» legénysége a «Commodore»-é által, s a merészebb társak által farkasgúzsba kötve.

– Nagy merényt követsz el, súgá Glasby Rooberts fülébe.

– Ej, én nem félek sem embertől sem ördögtől! felelt a rabló daczosan.

A hajók még az nap útnak indultak Afrika felé.

Harmadnap kitelt a «Bonne Fortune» legénységének büntetés ideje.

Hogy el ne szökhessenek tőle, Rooberts minden tengerismei eszközt, s minden ahhoz értő tengerészt áthozatott a «Commodore»-ra.

Mindamellett egy éjszakán, midőn még négyszáz mérföldnyire voltak az afrikai partoktól, a «Bonne Fortune» eltünt.

Mint Rooberts előre látta, e hajó a legelső tengerviharban zátonyra akadt s népségével együtt elveszett.

Rooberts ezért nem hagyott fel tervével, ereje megfogyott általa, de bátorsága nem.

Egy reggelen, a mint feltisztult az ég, a láthatáron egy kiálló fekete hegycsúcsot látott meg a sík tenger felett, ez volt a Cap-Corso.

– Itthon vagyunk, mondá Rooberts ujjongó kalózainak s elkezde alá s fel czirkálni a kikötő előtt.

Azon időben gazdag egyedárusága volt a franczia kormánynak a mézgakereskedés s miután minden egyedáruságnak legmérgesebb ellenszere a csempészet, a cayennei partokon szüntelen őrködtek a franczia hadihajók.

Kettő rögtön észrevevé a gyanúsan kószáló tengerirablót s dugárusnak vélve, utána eredt. Rooberts elcsalta őket annyira, hogy a Capról meg ne láthassák a harczot s akkor megfordulva rájok, rövid viadal után elfogta mind a kettőt.

Az egyiket elsülyeszté, a másikat megtartá magának s legénysége egy részét átszállította rá, Skyrmeot téve kapitányává, elnevezte a hajót «Kopó»-nak.

Az elfogott francziáktól megtudva, hogy a legfélelmesebb két angol hadigálya, a Weymouth és Hirondelle eltávozott s hónapokig vissza sem tér, bátran bevágtattak a kikötőbe.

Az angol királyi afrikai társaság legpompásabb hajója, az «Onslow» épen ott állt horgonyon.

A kapitány és a tisztek künn voltak a parton, a kormányzó valami bált adott a kedvükért; onnan láthatták a kormányzó ablakaiból, mint rohan egyenesen a kalóz hajójokra s mielőtt visszasiethettek volna, minden emberök megadta magát.

Gee Fennimore, az Onslow kapitánya, dühösen evezett oda egyedül a rablók hajójához, s pisztolylyal kezében követelte Roobertstől, hogy adja vissza hajóját s verekedjék meg vele becsületes emberek módjára s ne orozva rohanjon rá.

Roobertsnek annyira megtetszett az eredeti ajánlat, hogy ő egy meglepett hajót visszaadjon tulajdonosának s újra verekedjék érte, miszerint kijelenté, hogy kész azt elfogadni.

Emberei is mind zajosan elfogadták a kihivást, hanem ekkor az Onslow saját legényei álltak elő, hogy ők nem harczolnak Rooberts ellen, hanem inkább kérik, hogy vegye őket is társaságába.

Gee kapitány kétségbeesve lőtte ki pisztolyait a gazemberek közé s felszólítá Barthelemyt, hogy ha egy csepp büszkeséget érez kebelében, be ne mocskolja rablói hirnevét és becsületét az által, hogy e semmirekellőket társaságába fogadja, kik veszély idején elhagyják kapitányukat.

– Tudja mit, derék kapitány? szólt Rooberts vigan konversálva a csónakban úszkáló ellenféllel, ön annyira jeles ember, miszerint nem tudnám lelkemre venni, hogy önt hajó nélkül hagyjam. Íme itt hagyom önnek az Onslowért cserében saját hajómat, a Commodoret, mondhatom, jó vitorlás és sokat ér, noha az árát nem határozhatom meg, mert én nagyon olcsón kaptam. A hajóslegénységet csupa emberszeretetből kénytelen vagyok elfogadni, mert ön bizonyosan megtizedeltetné őket, hanem a sorkatonáit visszaadom önnek, tegyen velük, a mit akar, a szárazföldi patkányokért nem kár.

Ekként az egész kikötői nép szemeláttára kicserélé a kapitánynyal hajóját s a régi Onslow helyett «Royale Fortune» nevet festetett rá nagy aranyos betűkkel s még vagy három előkapott angol hajót kikutatva, mindkét gályával elvitorlázott Calabar felé.

A calabari útban csupa időtöltésből kikirándult egy része a rablóknak a sík tengerre a Kopóval Skyrme vezérlete alatt, ott épen útjokba vetődő hajók felkutatására.

Egyszer egy ily kirándulásból sebesen tért vissza a Kopó a Royale Fortunehoz, jelentve, hogy két gyanús gályát vett észre a láthatáron, melyek rögtön feléje tartottak, aligha hadihajók nem lesznek, csak annak köszönheti, hogy minden vitorláját felhúzta, hogy kiszabadult közülök, azonban nyomában vannak.

– Hadd jőjjenek, mondá Rooberts távcsövével szétkémlelve a tenger-síkon, s nemsokára megpillantá a két vitorlát, mely a távolban úgy látszott, mint két sirály.

– Ezek nem hadihajók, mondá Rooberts, inkább hasonlítanak kalózokhoz; kifeszített vitorlákkal jönnek felénk. Ugyan megjárhatják velünk.

– Haha! monda Skyrme, még csak ez volna hátra. Fogtunk el már kereskedő- és hadihajót eleget, most még kalóz-hajót kell fognunk, hogy az is legyen.

A legények mind kiváncsian néztek a sebesen közeledő két hajó felé s nevetve mondák egymásnak: ez bizonyosan úri gályának nézi a miénket pompás alakjáról, hogy fog majd kérezkedni tőlünk, ha megfogott bennünket!

Moody szemei elé tartá tenyerét, majd az egyiket, majd a másikat s szinte kibújt a szemeiből a nagy nézés miatt. Egyszerre összecsapja mind a két tenyerét, elhajítja a kalapját s elkezd czigánykerekeket hányni, s azután lefekszik a földre s kaczag, hogy szinte megfullad bele.

– Moody! megőrültél? kérdé Rooberts. Ez az ember sohasem kaczagott életében, mi lelt Moody?