MÁSODIK RÉSZ.

I.

(Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is elhatolnak.)

Pál báró csakugyan félénk, vagy legalább túlóvatos fiatal ember volt és nem igaz ok nélkül fogták rá vetélytársai, hogy szemét az öt millió örökösnéjére fel sem merné emelni.

Pedig kézzelfogható tények küzdöttek mellette. Látta, hogy Esztike kisasszony elfordul tőle, ha hírét veszi, hogy kedvelt professzora más leányra nézett, s mindannyiszor visszatér hozzá, ha ellenkező szelek fuvallanak.

Ha ez nem világos féltékenység, akkor nem létezik az emberi szívben ilynemű szenvedély! Mert a féltékenység oly biztos jele a szerelemnek, mint hogy a füst a kitörő, vagy lappangó tüzet elárulja.

Ehhez járult Zoltán bácsinak folytonos tréfája és ingerkedése, mely nagyon hasonlított a felbátorításhoz. Azt ugyan nem tette, hogy tényleges beavatkozással mozdítsa elé pártfogoltja ügyét, de a hányszor veszedelem mutatkozott, mindig kitűnt jó akarata, mintha mondaná: ne félj, míg engem látsz!

Valószinű, hogy gazdag fegyvertárába, még sok nyil, pisztoly, puska, ágyú volt felhalmozva, miket a szükség követelései szerint csak egyenként és egymásután akart használatba venni.

Erdélyből szintén jó hirek érkeztek. Ritkóczyné azon ostobaságot követte el, hogy Pál bárót úgy írta le, mint a ki mindent elkövetett Zsuzsika kisasszony szívének meghódítására, de ezzel csak Zsuzsi néni szeméről szakasztá le a hályogot. Szegény öreg soha sem volt boldogabb, mint midőn hihette, hogy legkedvesebb fia, Pál, tökéletesen ártatlan, s hogy nem ő, hanem az a kaczér és hűtlen leány semmisítette meg régi kedvencz tervét.

Azonnal újra széttépte legutóbbi végrendeletét, mást írt, megint Pált nevezte általános örökösévé. Levelet is küldött Pestre, hogy nagy busulásban élő öcscsét megvigasztalja. «Ritkóczy báróné vádja – írá – a te dicséretedet foglalja magában és azt bizonyítja, hogy engedelmes fiam vagy, a ki minden bölcs dologban öreg nénjének tanácsait háladatos szívvel követi.» Következtek vigasztalások, hogy van még Csikszékben szebb és gazdagabb leány is; vagy ha nincs most, majd megnőnek akkorra, mikor ifjabb Gencsy Pálnak hű feleségre lesz szüksége.

Pál báró mindig lelki gyönyörrel olvasá e hosszú leveleket, mikben az első betűtől az utolsóig csak az igazán szerető második anyának elolthatlan buzgósága tükrözék vissza. Ő nem nevette a falusi egyszerű gondolkodásmódját, ezen áldott hitet, jámbor föltevést és ártatlan tévedést. Sőt végtelenül érdeklődék azon éles ellentét által, mely az ő nagyvilági élete s az otthoni felfogás között ezen levelekből eléje rajzolódott. Tudta, hogy él ő itt? a városban s most olvashatta azt is, mit képzelnek felőle, otthon ama jámbor, de igen hátramaradt családi körben.

Emelte örömét a gondolat, hogy megint van valami, a mit Esztikének felolvashat s ezzel egymásnak szellemes perczeket szerezhetnek. Mert a titkos bizalmaskodás a professzor és a tanítvány között napról-napra növekedett. A fiatal bárónak már volt bátorsága a néninek minden levelét felolvasni s a jó fogadtatás, melyben azok részesültek, újabb ingert adott a további közlékenységre.

És ha közbe is jött, a mi e szerencsés összhangzást pillanatra megzavará, a bekövetkezett kibékülés mindannyiszor közelebb hozta őket.

Így látták ők egymást minden másod, minden harmad napon s ez alatt Pál báró oly szerelmes lett, hogy teljes férfiúi erejébe került kitöréssel fenyegető érzelmeit a hideg meggondolás határai között visszatartani.

Mert Arthur gróf még mindig elismert vőlegény volt a háznál, és ily tekintély előtt mindenkinek le kellett vitorláit eresztenie.

Ez okból Pál báró saját érzelmeiről soha sem beszélt. Annál többet magáról a szerelemről, mint kedvencz tanulmányi tárgyról. A leczke a professzor és a tanítvány között mindig e tudós thema fölött folyt s mindketten el akarák magukkal hitetni, hogy csak lélektani fejtegetésekbe bocsátkoztak. Hogy elébb-utóbb őket is megperzselheti a láng, arról nem adtak számot egy a másnak.

Elfogadási nap lévén a nádor-uczai háznál, Pál báró épen öltözékével volt elfoglalva, a midőn vén huszárja büszkén lép elé s levelet tesz az asztalra.

Megint Zsuzsi nénitől! Egy hét lefolyása alatt már második.

Remegve törte fel a pecsétet, mert valami szerencsétlen eset hírét vélte abban rejleni: de mindjárt az első sorok olvasása után felderűlt arcza s most már karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá végig Csikszék legfrissebb s legfontosabb ujdonságait.

Tulajdonkép ezen levél is csak vigasztalás akart lenni, de már egészen más modorban. Most már a néni haragja egészen Marialakyék ellen fordult és soraiból gúny is kezdett előtünedezni. Kedvteléssel írta, miként lesz megbüntetve az álnokság és hűtlenség; s mint kapta ki a magáét a szaváról megfeledkezett apa is.

Im a levél:

Karosszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá.

«Gencs, febr. 10.

Kedves fiam, Pál!

Most már megint itthon van a Marialakyék háládatlan kakuk faja. Semmi gondjuk többé a pesti farsangra, a hova pedig, bolond eszemmel, én küldtem őket, hogy legyen ott őrző angyalod, a ki visszatart téged a nagy város veszedelmeitől.

Alig készült el a legelső tarka-barka szoknya, mindjárt haza indultak. Bizonyosan ebben a szemérmetlenül kivágott báli ruhában tartják meg az esküvőt, s lesz az én egykori kedvelt Zsuzsikámból czifrálkodó katonáné asszonyom. A főhadnagy pedig járkál hozzájok és markába nevet, ha látja, mily szép kövér földjei vannak apósának, és hogy fog ő egykor azoknak jövedelmében duskálódni.

A kik látták Zsuzsikát, erősítik, hogy szörnyen megviselte a pesti levegő, szeplőt kapott és orra is vöröslik egy kicsit. Egy okkal több arra, hogy megvigasztald bús szívedet.

Klári hugod vőlegénye égre-földre erősködött, hogy még a farsangon végbe menjen esküvője. Azt mondta, neki nincs vesztegetni való ideje s ha boldog akar lenni, ne lopjunk el tőle fél esztendőt. Mi nem akartunk engedni, mert óhajtottuk, hogy te is jelen lehess. De mikor meghallottuk, hogy Marialakán márcz. 1-re kitűzték a lakodalmat, úgy megharagudtunk, hogy a Klárikáét febr. 28-ra határoztuk. Majd bizony túl tegyenek rajtunk!

Nagy kiváncsisággal olvassuk a «Marosvásárhelyi Közlöny»-t. Sokan csodálkoznak, hogy az országgyűlési remek szónokok között a te beszéded még elé nem fordul. Én azonban, ha olvasom a közbekiáltásokat «éljen, helyes, elfogadjuk, mormogás a baloldalon», majd megreped a szívem, gondolván, hogy a te édes hangod is belevegyült a kiabálásokba.

De az idén megint felemelték az adót Gencsen. Kérlek, szólj a pénzügyminiszterrel, hogy olyan hivatalnokot tarson itt, a ki több becsületet tud. Ha nem hallgat rád, szavazz ellene, buktasd meg, azért vagyunk szabad alkotmányos nemzet.

Hát csak jársz még a Dorozsmay házhoz? Vigyázz, fiam, hogy a világi hiuságok miatt ne koczkáztasd lelked üdvösségét. Különben örülök, hogy ott a házi kisasszony férjhez megy egy gazdag grófhoz s így a te eszedet nem zavarhatja többé.

Ez nagy megnyugtatásomra szolgál, mert mindig féltem a sok pénzű leánytól. Nem mondtam, hogy egy pár száz hold földecskéje se legyen, mert ez nem árt, de mit ér százezer forint is, ha a lány olyan szeplős mint a gyöngytyuk, orra pisze, hangja mint a papagájnak?

Még nem telt el egészen hat hónap, de már nem várhatok, küldöm a másik félévre való 500 forintot, mert nem tűrhetem, hogy Pesten ne úgy élj, mint a Gencsy bárók rangja követeli.

Marialakán pedig végkép megbolondultak. Domokos bácsi, mióta Pesten járt, nem tud hova lenni a divattól, meg a nagy uraskodástól. Azt mondja, jövendőbeli veje legkésőbb 40 esztendő mulva generális lesz, tehát nem tarthat szegény házat. Az inast olyanszínű liberiába öltöztette, mint a gróf Károlyinál. És nem szabad neki a lovakat abrakoltatni, mert istálló-szagot hoz a szobába. Zsuzsika francziául tanul, s reggel a csordás leánynak így köszön: bonjour mademoiselle.

Domokos bácsi mindegyre gyűléskedik az oláh biróval és előljárókkal; rá akarja venni a falut, hogy a helységházától kifelé egész a libalegelőig sugárutat vágjanak. Valami részeges kőműves legényt már fel is fogadtak, hogy készítse el a terveket az építkezésekre.

Csikszeredán az urak és boltoslegények dalárdát alapítottak. Domokos bácsi beállott első baritonnak, én pedig beírattalak téged soló flotásnak, hogy Gencs is becsületet valljon.

Nagyobb baj az, hogy az idén rettenetes sok varjusereg pusztítja az őszi vetést. Nézz utána, tán kaphatsz ellenök irtószert. De a tiszteletesné fogfájása ellen olyan tinkturát küldtek, hogy még a zápfoga is kihullott. Tehát te se kenegesd a bajuszodat olyan anglus és amerikai pomádékkal, miket az ujságban hirdetnek. Ezek után az ég oltalmába ajánlak téged, kedves Pál fiam, adjon a mindenható vigasztalást megcsatlakozott szívednek és ne feledkezz el téged holtig híven szerető

Zsuzsi nénédről.»

A néni levelének megérkezése mindig örömünnep volt Pál báró és Esztike kisasszony bizalmas beszélgetésének idejére. A városi leányka kenetteljes áhitattal hallgatá végig az ismeretlen öreg nőnek legszörnyebb köznapiságait. A vigasztalást, a mit Pál báró kapott, szeretetreméltó ártatlansággal magára is értette. Mosolygott a falusi mende-mondákon, de nem nevetett azon helyeken, a hol más hivatlan dísztelen kaczajra fakadott volna. Oly bájos hivő lélekkel hallgatta, ha Pál báró valamit felvilágosított, vagy az érintett egyéniségekről bővebb magyarázatot adott. Minden úgy tünt fel, hogy Esztike részt vesz a Gencsy család örömében, bánatában, s ez az ifjú bárót leírhatlanul boldoggá tette.

Ha látogató és családban élő leányka bizalmas társalgásáról beszélünk, erre mellőzhetlen föltétel a kedvező idő s az alkalmas hely.

Szerencsére a Dorozsmay ház estélyein fesztelen szabadság uralkodott. Hétfőn, a nagyobb elfogadásí napon, öt vagy hat szoba állott a látogatók rendelkezésére. Minden ajtó tárvanyitva s mindenütt kisebb-nagyobb csoportok alakultak. Az idősb asszonyok nem óhajtották, hogy bizalmas csevegéseiket fiatal leányok és urak hallgassák; a leánykák főhadiszállása pedig mindig a zongora közelébe esett.

Fönmaradt tehát a buffet, a hova legritkábban vetődött valaki. A nagyobb uri faj azért, mert épen ebéd után jött ide, a kisebbek, mert az uri szokásokat utánozták.

Ezen szobában óriási kerek asztal állott, megrakva Isten áldásával és a szakács- és czukrászművészet remekeivel. A theát és fagylaltot a cselédség nagy ezüst tálczákon mindenfelé elhordozgatá.

Ezen hely volt a titkos értekezletek számára kirendelve. A tárt ajtón ugyan mindenki beláthatott ide, de a jó társaságban nincs szokásban a bizalmasan beszélgetőket háborgatni. Végre is, ha tetten kapná valaki őket, nem tartozik a halálos vétkek közé, ha megéhezik az ember és leszeldel egy darabkát a ludmájpástétomból.

És nem is kizárólag e helyet használták a leczke tartására. Olykor a legélénkebb általános társalgás között is találtak két üres széket, a hol bizalmas szót válthattak, úgy hogy a buffetben megszokott találkozást maguk között tréfásan «nagy leczkének» nevezték.

Itt ült ma is a párocska és a ház kisasszonya nagy érdekeltséggel olvassa végig Zsuzsi néni ódon zamatú epistoláját. Szemközt vele tiszteletteljes távolságban ült a báró és leste a leányka arczvonásait. Mindig tudta, meddig haladt az összekuszált sorokban és az egybefüggés nélküli ujdonságok elsorolásában.

Jól esett tapasztalnia, hogy Esztike legtávolabb sem veszi magára a milliós lányokról szóló rajzolatot.

Telvén az idő, Pál báró alkalmasnak találá a perczet, hogy mint professzor a szerelem tudományában egy fejezettel ismét tovább haladjon tanítványával.

– Kisasszony, – mondá, – kérdek valamit. Egy hónap letelt az esküvő elhalasztásának idejéből. Hogy rohanunk előre az érzelmek dolgában?

– Nagy gyorsasággal. Még nem kivánom ugyan augusztus végének közelségét, de már nem félek tőle.

– Ah, már nem fél tőle. Bravo, ez már határozott lépés előre, de az ismert kórjelek még mindig késnek?

– Majd megérkeznek, ha kell.

– Pompás. De ha majd megérkeznek, mit gondol, mennyire lesz még akkor is az igazi szerelemtől, a mely okvetlenül szükséges, hogy bizalommal lépjen Isten oltára elé?

– Remélem, nagyon közel.

– Mondja meg, kisasszony, hova utazott életében legtávolabbra?

– Mult nyáron elvitt mamám Fiuméba, hogy lássam a tengert.

– Messze volt az ut innen odáig?

– Nincs ennek az utnak sem hossza, sem vége. Zágrábban megháltunk, hogy ne kelljen éjjel utazni, mikor semmit sem látunk. Másnap alkonyatig hurczolt bennünket a vonat, míg végre mepillantottuk a tengernek sötét ibolyaszinét.

– Tehát figyeljen, mert a szerelem utja még hosszabb. Most ott vagyunk, hogy nem fél augusztus végétől. Mit gondol, melyik állomást érte el ezáltal Pesttől Fiuméig?

– Azt hiszem, nem leszünk nagyon messze tőle.

– Nem így van, ezer bocsánatot kérek. Mert a hol most van Esztike kisasszony, az csak annyi, mint mikor itthon felültek a kocsira, áthajtottak a lánczhidon, a budai alaguton s a Krisztinaváros végén megpillantották a déli vaspálya indóházát.

– De hiszen ekkor még mindig csak itthon vagyunk.

– Ugy van, és ha Fiuméig is hatoltunk, még mind csekély haladás. Még csak itt kezdődik a vágy röpülni az ő karjaiba! Ekkor kezdődik aztán az igazi utazás. Fiuméban azt fogják mondani, a szerelem utja még képzelhetlen messzeségre terjed; tessék itt áthajózni az adriai tenger hosszán, onnan keletre fordulva ki kell kötni Egyiptomban. Onnan hajón a suezi csatornán és a vörös tengeren át az indiai oczeán sivatagaiba; meg kell látni Ceylon szigetét, s ha majd az egyenlítő vonalán is túl haladtak, akkor tessék ott tudakozódni, meddig kell még kereskedni, míg az igazi szerelem kincsét feltalálták.

– De már ilyen messze utra nem megyek.

– Akkor meg se találja, a mit keresett. Kaphat ugyan hamis követ, minőt a színpadi herczegnők viselnek, hanem romolhatlan igaz gyémántot, közelebb, sehol sem.

– De ön csak szellemi utazást ért?

– Természetesen, csak erről lehet szó, különben vajmi kevés leánykának volna módjában ily költséges és fáradságos utat meghaladni. De a szív végetlen oczeánján mindenkinek végig kell hajózni, vagy igazi szerelem helyett elégedjék meg silány pót áruval.

– Gondolja báró úr, hogy Arthur gróf elvezet engem ily messzeségekbe?

– Az én hitem szerint Arthur grófnak elébb kerekedhetik kedve ezen utazást a valóságban végbe vinni, mint szellemi fáradsággal felkeresni ama rejtett kincset. Kissé unalmas volna ily nagy úrnak közelről tanulmányozni azon kincsnek értékét, melyet már a sorsnak szeszélye is karjai közé vetett.

– Professzor, ez szerződésünk ellen van. Ön nekem tisztán elméleti leczkéket igért, most pedig élő példákkal akar bizonyítani.

– Bocsánat, nem én említettem először nevet. De ha kérdezik a tanárt, felelnie kell, különben azt hiszik róla, maga sem tudja s a tanítvány fogas kérdésével megakasztotta.

– Igaza van, én mondtam ki először egy nevet és elvállalom a hibát. Tehát mindent összevonva, ez a mai leczke eredménye. Ha nem félek augusztus végétől, ez csak annyi, hogy látjuk már a budai indóházat. Ha röpülni vágyom karjaiba, akkor megérkeztem Fiuméba. De még végtelen sok állomás van az egyenlítőig. Kérdem: minden állomásnál egy-egy újabb érzelemmel, vagy mint ön mondja a szerelem kórjeleinek valamely magasabb fokával kell megismerkednem?

– Tökéletesen így van. De hogy tovább utazhassunk, nem szabad a kijelölt állomások közül egyet is elkerülni, különben megtörténik, hogy a rendszeres tanulmány hiányában a fensőbb fokokat nem fogja helyesen értelmezni.

– És ön, báró, e tömérdek állomás titkait már mind érti?

– A jó mester együtt tanul tanítványával. Elég lesz rám nézve, ha egy pár állomással mindig elébb leszek, s tapasztalataimat közölhetem.

Mindketten nagyot nevettek e tréfán, mely esetleg jelenthetett is valamit.

– Még egy kérdést. Mi történik akkor, ha a leány már a legelső állomáson, teszem azt, Fiuméban felakad, s nem találja, a mit keresett?

– Kisasszony, ha ez megtörténnék, akkor ezen eset csalhatlanul bebizonyította, hogy a leányka sem helyes uton indult és ezen irányban soha czélt nem érhet. Nem marad tehát egyéb hátra, mint elszántan visszatérni, más czélt tűzni ki, talán más utitársat választani s akkor egy új pályán próbálni szerencsét.

Esztike kisasszonyt módfelett megnevetteté az ifjú bárónak ezen oktatása, mert hiszen e leczkének nevezett bizalmaskodás úgy sem volt egyéb társalgási mulatságnál, de ezuttal mégis komolyabban felelé:

– Professzor, ön hamis ember! De elismerem, hogy jól tud magyarázni, mert még oly gyarló tanítvány is, mint én, tökéletesen megértette. Most azonban eltelt a leczke órája, ha úgy tetszik, menjünk vissza a leányok szobájába s ha valaki keringőt verne a zongorán, öné az első forduló.

Ezzel barátságos mosolylyal kezét nyújtá a bárónak, a ki, mindig tisztelettel, de ezuttal, először és kivételkép, három gyorsan egymásután következő kézcsókkal köszönte meg a tanítvány kegyét.

II.

(Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még Porczogh bárónak is megáll az esze.)

Arthur gróf megint nagy úr, de már nem pazarol. Két ezer forint édes anyjától, négy ezer forint ama rejtélyes forrásból elég volt neki, hogy bizonytalan határideig folytathassa megszokott életmódját. Azonban alig elmult és el nem feledett szorultsága megtanította őt gazdálkodni. Költött, de nem szórá pénzét, mint azelőtt.

Bendeffy Károlyné nem hitt a tündéri mesékben, de a szeme elé tett váltók, fiának gömbölyű pénztárczája hangos ékesszólással beszéltek. Ezen napon édes anyjánál ebédelt és elbeszélte neki, hogy Porczogh báró előnyös kölcsönt szerzett számára, hogy nagy kamatról szó sincs, sőt még a tőke visszafizetésének határideje sincs kikötve.

– Ezt csak olyan hitelező tette, – vélekedék a grófné, – a ki bizonyosan tudja, hogy esküvőd Esztikével, annak idejében, el nem maradhat.

– Én sem gondolhatok egyebet.

Ebéd után felment a második emeletbe. Oda hozatta fekete kávéját, szivarra gyújtott s várta Porczogh báró látogatását.

A báró pedig mindig pontos volt, s a szokott órában bekopogtatott.

– Arthur, – mondá, miután kényelmesen elhelyezkedett. – A józan ész tanácsolja, hogy akkor tegyünk valamit, a midőn lelkünk nyugodt, midőn hitelezőnk nem háborgat, s egy kis pénz birtokában szabadon rendelkezhetünk időnkkel. Gondold meg, minő állapotban voltál nehány nappal ezelőtt, a mikor Párisba készültél menekülni?

– Párisba? Oh azt csak egyik állomásnak tekintettem, mert meg sem állok Amerikáig. Beállok ott munkásnak, hordom targonczával a földet a frissen hányt vasuti töltésre.

– Jeles elhatározás, melyet előtted mások is megkisérlettek. De midőn a földet a harmadik targonczával borították a töltésre, tele volt hólyaggal a tenyerük. Akkor aztán azt gondolták, ha nem lehet valaki gróf Európában, legokosabban teszi, ha a Missisippi habjai között keresi fel a dolgok végét.

– Nagyon valószinű, hogy épen így járok.

– Miután pedig okos ember ezen eshetőséget legutoljára hagyja, tanácskozzunk kissé állapotodról. A legelső kérdés, minő melegséggel fogadja menyasszonyod udvarlásodat?

– Még mindig az elismert, a kétségbe nem vont vőlegény vagyok előtte és érdeklődéssel hallja, ha jövendőbeli háztartásunkról beszélek. Néha megjegyzem, mennyit mulasztunk el az esküvő elhalasztása által, mert épen a téli időben van együtt a társaság és ez volna a legkedvezőbb alkalom őt mindenütt bemutatni, úgy hogyha nyárra falura megyünk, akkor már ismeretséget kötött az egész magyar arisztokracziával.

– És tetszik neki e fényes kilátás?

– Mondhatom, ebben fekszik legfőbb erőm; e nélkül tán értékem se volna előtte.

– Túlságos szerénység, barátom. De mért nem beszélsz vele arról, a mit minden leány legörömestebb hall, a szerelemről?

– E tekintetben régen készülök elhatározó rohamra, s mint e téren gyakorlott mester, sikert is reménylek.

– Egyelőre azonban grófi czímeddel és benső összeköttetéseiddel az első családokkal akarsz szívébe lopózni. Tehát verd a vasat szorgalmatosan, míg tüzes. Megbecsülhetlen érték ez oly család előtt, mely hiú és dicsvágyó s minden áron otthon akar lenni főuraink teremeiben. Attól félek azonban, hogy Dorozsmayné asszonyom ő nagyságát e ragyogó csábok nem fölöttébb ingerlik. Környezete, a vén pap, meg a szélbali képviselő, bizonyára csak rosszat beszélnek előtte társaságunkról. Hallom, hogy az erdélyi vad báró megint ott ténfereg, mint a macska a forró kása körül.

– Csak nem hiszed, hogy Esztike szerelmes lehetne belé?

– Erre nem felelhetek, csak azt látom, hogy menyasszonyod bizonyos idő óta szellemileg is nagyon fejlődik. Ma már a társaság közt mindennek okát kérdi s az átalános szójárásokkal meg nem elégszik. Képzeld, már gúnyosan is tud mosolyogni! s néha legközönyösebb válaszaiban is fullánk mutatkozik.

– Ez csak a rendes átmenet, a midőn a gyermekből (nálunk «Backfisch»-nek nevezik) egyszerre nagy leány lesz. Egy pár hónap alatt többet tanul, mint a mennyit gouvernante-ja éveken át fejébe vert.

– Én pedig nem kétkedem, hogy az erdélyi rongybáró tanítja a lázadásra. A napokban 20 teljes perczig nevetköztek a buffetben s azt hiszem, te, mint deklarált vőlegény, tiltakozhatnál e helyén kívüli bizalmaskodás ellen.

– Mit nyerhetnék vele? Az özvegy, a ki különben sem pártfogóm, azt felelné: négy-öt szoba áll látogatóink kényelmére berendezve. Minden ajtó tárvanyitva, mindenki ott keres társaságot, a hol találja s a mi mindenkinek szabadságában áll, azt saját leányának el nem tilthatja.

– Arthur, – mondá itt a báró igen boszús hangon. – Ez a hely, ez a megszokott szoba okozza, hogy hasznavehető eszme egyikünk agyába sem ötlik. Jer, menjünk egyet csavarogni.

Fölkerekedtek tehát, s mint mondani szokás, nyakukba vették a várost.

Épen az Erzsébet-tér lombtalan sétányain haladtak át, a midőn a boulevard felől pöczkös léptekkel jön szemközt velök Bogárdy Zoltán.

– Ah, – mondá – gróf úr tán épen a nádor-utcza felé sétál? Oh az nagy öröm lesz ott, mert Esztike húgom két nap óta igen nyugtalan. Az ily kis bohó, ha nem látja minden nap barátait, mindjárt valami szerencsétlen esettől fél.

Ezzel ajánlá magát s a szemközti járdán folytatta útját. Valóban nem is tartozott azok közé, kik éltük legnagyobb boldogságának tartják, ha egy gróffal végig mehetnek az utczán.

– Hogy tetszik? – szólt Arthur gróf. – Megházasodom, s lesz ilyen ember a városban, a kinek joga van feleségemről így beszélni: az én húgom, ez a kis bohó!

Ellenben Porczogh báró kétkedőleg rázá fejét és dühös pillantást vetett a távozó után.

– Sehogy sem tetszik nekem ez a vén cselszövő, mert épen akkor legveszedelmesebb, mikor bizalmas, jó akaratot mutat, engedi, hogy az ellenség reméljen, mely ilyenkor megásta már lőporos aknáját, s készen van a lobbantásra.

Mentek tovább.

Épen a térnek északi oldalára értek, a hol a csinos, kényelmes, de módfölött romlékony faburkolat kezdődik, a midőn egy kövér, jól táplált, piros-pozsgás, de kurta lőcslábú emberkét hoz a sors elibök. Arthur gróf jól ismerte. Urodalmának főigazgatója volt.

– Ah, Posztóczky, ön Pesten?

– Itt vagyok, méltóságos úr. Rögtön kellett ide jönnöm, bizonyos ügy miatt, melyről egyátalában nem találhatom el, mit gondoljak?

– Magától értetik, hogy megint valami gonosz újság.

– Holnap akartam alázatos tiszteletemet tenni, ha elébb mindennek utána jártam, mert a dolog eddig rejtély és érthetetlen.

– Nagyon kiváncsivá tesz. Engem illet, vagy a birtokot?

– Méltóságod bölcsen tudja, hogy legrégibb és legerősebb hitelezőnk Kaula és társa, frankfurti bankárház.

– Oh tökéletesen ismerem az ügyet. 600,000 forint kölcsön, hat százalékos kamat, semmi törlesztési föltétel, de hat hónapi határidő a felmondásra.

– Így van. Néhány nappal ezelőtt azonban a frankfurti czégtől levelet kapok, melyben értesítenek, hogy Kaula et comp. ezen követelést bizonyos Spuller Jeannette úrhölgynek eladta, s ennek következtében, ha kamatot fizetek, keressem fel az új hitelezőt, a ki lakik Pesten a bástya-utczában 17. szám alatt, földszint 4.-ik ajtó.

– Hallottál ilyet, báró? – kérdé Arthur gróf barátjától. – Pesten a bástya-utcza egyik rongyfészkének földszinti odújában lakik olyan hölgy, a ki 600,000 forintos kötelezvényeket szokott vásárolni. Parbleu! ha ilyen helyre veszi magát a pénz, nem csodálom, ha mi a József-téren mentől kevesebbet látunk belőle.

– Tegnap – folytatá a jószágigazgató – künn voltam a megyén s megtekintettem a telekkönyvet, mert az egész história előttem mesének látszott. Azt gondoltam, izetlen tréfa, melylyel tetszik valakinek engem misztifikálni.

– És mit mondott a telekkönyv?

– Semmit. Elékérem a jól ismert kötetet, felnyitom a tudva levő lapszámot és szemem homályosodni kezd, mert Kaula és társa változatlanul helyén áll és semmi új nincs beírva. Alkalmasint fölösleges utat tevék, mert ha Spuller Jeannette meg is vette a követelést, volt esze, hogy a telekkönyvet meg ne változtassa. Nagyon pompás állapot az, ott a legelső helyen állani, ha az eredeti kötelezvény cessióval ellátva zsebében van. Nem vagyok oly jártas a törvényben, hogy megitélhetném, lehet-e az eredeti betáblázást úgy kitörölni, hogy az új hitelező az előbbinek helyét megtarthassa.

Miután pedig a törvény-tudománynak ezen szakaszában Arthur gróf és Porczogh báró sem tudtak felvilágosítást adni, méltóztattak mindketten bölcsen hallgatni.

– Visszajövet rohantam a távirdai hivatalba és kérdést intéztem Frankfurtba. Két óra mulva itt volt az igenlő válasz, azon hozzáadással, hogy a kötelezvény eladása után a czég és az urodalmi pénztár között minden további levelezés fölöslegessé vált.

– És aztán?

– Zsebembe tettem a már lejárt félévi kamatot, 18,000 forintot s mentem a bástya-utczába. Ott csak azt mondták, valósággal felvett itt egy Spuller Jeannette nevű uri nő két udvari szobát, hozatott oda igen csekély értékű bútort, ott hált egy éjjel, de ismét elutazott, a nélkül, hogy megmondaná, hova és merre?

A midőn a két jó barát ismét együtt volt, visszafordultak kitűzött útjokból és újra a sétány kanyargós utai felé közelegtek.

– Báró, van-e ideád, mi az ördög rejlik e bolond komédia alatt? Oda idézik Posztóczkyt a bástya-utczába; viszi a 18,000 forintot és a hitelező megszökik előle!

– Ne félj, majd elékerül. Különben én pénz dolgában pessimista vagyok, s mindig a legrosszabb esélyre gondolok. Azt gyanítom, hogy ez a Spuller Jeanette csak azért vette meg Kaula és társa követelését, hogy jó olcsó áron megvásárolhassa összes birtokaidat.

– Azt hiszed?

– Meglásd, igen rövid idő mulva felmondja neked a 600,000 forintos kölcsönt. Hat hónap mulva, úgy mint ma, nem fizethetsz s következik a kikötött sommás pör, elmarasztalás és árverés. A többit tudod. A legelső helyen álló hitelező kényelmesen liczitál, az utolsók pedig rettegnek, vagy engednek és elvesztik követelésüket, vagy olyan árat kénytelenek igérni, a mi erejöket felülmúlja. Kaula és társa meg volt elégedve a biztosított tőkével és hat százalékos kamattal, de Spuller Jeannette, ez a nagyszabású finánczrabló, végső romlásodra törekszik.

– Bocsáss meg barátom, én meg, ezúttal legalább és kivételkép optimista vagyok. Ez a Spuller Jeannette álnév, vagy ha törvényszéki ügyről van szó, elérántott egyéniség, a mit a német Strohmannak nevez. Mert a 600,000 forintos dámák nem a bástya-utcza udvari szobáiban teremnek. Én mást gyanítok. Ily roppant pénzű halandó, a ki e mellett még rám is gondol, csak egy van a világon s ez Dorozsmayné.

– Dorozsmayné?

– Vedd csak fontolóra. A nádor-utczában mindig tudták, hogy birtokaimnak csak czímét viselem, a jövedelem pedig a hitelezőké. Dorozsmayné tehát kiválasztotta a betáblázott kölcsönök közül az elsőt, megvásárolta, csak azért, hogy esküvőm után e kötelezvényt mint nőm hozományát kezembe adja! Tudod-e, hogy ez annyit ér, mint évenként 36,000 forint biztos jövedelem! Tegyük mellé a 20,000 forintot, a mi a házassági szerződés értelmében Esztike évi jövedelme s kész számomra az 56,000 forint! A többi azután következik s a Bendeffyek ősi birtoka tisztán fog szállni az utódokra. Lásd, ennyit ér a mai demokrata világban, ha a gazdag köznemes leánya fényes nevű grófnévá lehet!

Porczogh báró vállat vont, keserűen mosolygott, de nem vitatkozott.

– Jer, sétáljunk el a bástya-utczára, kérdezősködjünk Spuller Jeannette asszonyom után, talán a személyes leírásból kitalálhatjuk, minő fajtája az emberiségnek?

Erre felugrottak a legelsőbben talált bérkocsiba és elhajtattak a tudva levő ház kapuja elé.

A házbirtokos csak azt ismétlé, a mit Posztóczkynak mondott. Annyit tett hozzá, hogy Spuller Jeannette asszony az érsekújvári pályaudvar postajegyével ellátott levelet írt, melyben az egy napig bírt szállást felmondja, s miután többé ide visszatérni nem szándékozik, az itt hagyott bútort a házmesterné leányának ajándékozza.

– De a házbért megfizette? – kérdé Porczogh báró.

– Szokás szerint, évnegyedre és előre. Nekünk semmi követelésünk ellene. Sajnáljuk hogy elment, mert igen csendes, jó lakónak igérkezett. Ismerik önök?

– Azaz: – szólt közbe ismét a báró – ismerünk egy ily nevű hölgyet; de nem vagyunk bizonyosak benne, vajjon az igazira találtunk-e benne?

– A ki itt volt a 4. számú lakásban, lehet jól túl 40 éven, magas, száraz, nem szép, kezd őszbevegyülni. Öltözéke finom kelméből készült s feltünő tiszta volt rajta minden.

– Magyar?

– Velünk mindig németül beszélt!

– Olyan külföldies németül?

– Úgy beszélt, mint más.

– Nagyon gazdagnak látszott?

– Legalább is igen jómódú lehet. Nem gondolt valaminek árával; egész napon bérkocsi állott rendelkezésére; jött, ment, de itt senki sem látogatta meg. Még az ebédjét is ide hozatta.

Többet nem tudhattak meg. Megköszönték tehát a házbirtokosnak szíves felvilágosításait és visszaültek kocsijokba.

– Mit mondasz hozzá?

– Csak azt – felelé Arthur gróf – ez a dolog sokáig bizonytalanságban nem maradhat. Ha idegen, ha üzleti szempontból vásárlotta a követelést, akkor a lejárt kamatot, a 18,000 forintot, nem hagyja itt heverni.

– Nekem pedig az érsekújvári levél nem tetszik, a pályaudvar postajegyével. Ezt útközben vetette a postaszekrénybe, a midőn ment kifelé nagy Németországba.

– Engem pedig ezen körülmény erősít meg véleményemben.

– Mit keresne akkor Dorozsmayné megbizottja Érsekújvárott?

– Azért küldték oda, hogy szembekötősdit játszanak velem. Ha Spuller Jeannette külföldi nő volna, szóval is felmondhatja a kifizetett szállást. Könnyű feltenni, hogy a levelet már Pesten megírta, és csak Érsekujvárott tette póstára. Minden arra mutat, hogy e nő készakarva fel nem találhatóvá teszi magát, hogy a Kaula-féle félévi kamat az én zsebemben maradjon.

– Ha rövid időn senki sem kéri; a kölcsön felmondása pedig nem következik, akkor… tán igazad is lehet.

– Ah, tehát végre fordul sorsom. Született a világra egy hitelező, a kinek a félévi 18,000 forint kamat nem kell! Pedig a követelés eladásakor a Kaula czég jól tudta, hogy lejárt a kamatfizetés ideje s ezen összeget a vételárba be is számította. Hány napig várjak, míg földesúri ukázt küldhetek Posztóczkynak, hogy ezután egyenesen nekem fizesse a Kaula vagy madame Jeannette de Spullert illető 18,000 forintot?

– Egy, vagy két hét mindenesetre elég idő a rejtély felderítésére. Szándékod bölcs és igazságos, mert legrosszabb esetben kezedben marad – a veszett fejszének nyele. Ha aztán később követelnék a lejárt kamatot, vagy felmondanák a kölcsönt, tudni fogod, hogy Spuller Jeannette hadat izent. Ellenkező esetben bevonom vitorlámat, elismerem hibámat és dicsőíteni fogom Dorozsmayné ő nagyságát, a ki e fukar és számító korszakban ily nagyszerű meglepetést készített számodra.

– Még nem mondtál el mindent. Mert ha Dorozsmayné keze játszik velem, ez egyszersmind jelenti, hogy Esztikém megmásíthatlanul enyém és sokkal elébb nőm lesz, mint augusztus havának utolsó hete betelik.

Porczogh báró meghajlott, kénytelen volt igazat adni barátjának, de érzette magában, hogy a szörnyű csodálkozásban megállott az esze!

Boldog éjt kivántak egymásnak és úgy töltötték az est hátralevő részét, mint az ily született nagy urak máskor is szokták.

Porczogh báró meghajlott.

III.

(A professzor leczkéjéből a tanítvány megint plágiumot csinál, s ezzel elismert vőlegényét szörnyűkép elkedvetleníti.)

Teltek a napok, Arthur gróf leírhatlan örömére s a hányszor későn éjfél után ágyába vetődék, hálásan üdvözlé sorsát, hogy Spuller Jeannette asszonyról semmi ujság. Még nem volt bizonyos a legjobbról, de a legrosszabb esély félelme mindinkább veszített erejéből.

Két hét elteltével egészen neki bátorodék s megküldé legfelsőbb földesúri parancsát a tiszttartónak, hogy a gazdátlanul heverő 18,000 forintot haladék nélkül egyenesen neki küldje. Posztóczky uram erre minden felelősség alól felmentve készséggel engedelmeskedett, de gondolta magában: bizonyára végső vesztét érzi grófja, a ki eddig önkéntesen megrendelt sequestrumát megtörve, most már hanyatthomlok rohan veszedelmébe s nem búsul a végső elpusztulás miatt.

Arthur grófnak most már kétsége sem volt, hogy Dorozsmayné személyében keresse a szabadító angyalt. Hogy tény volt a 600,000 forint adósság elenyészése, a kezébe vett kamat bizonyította. Spuller Jeannette mythoszi alak, semmi életjelt sem ad, s valószinűleg visszatért állandó lakásába, az újuló holdba.

Boldog tehát a jelen, a jövőben pedig a legbájosabb remények kecsegteték. Régóta nem állott ennyi pénz szabad rendelkezésére s e gondolat annyira fellelkesíté, hogy tudtán és szándékán kívül gazdálkodni kezdett. Ebédre édes anyjához járt, este pedig a kaszinóban egy adag fáczán vagy fogoly, mellé a megszokott üveg champagnei, összesen 10 forint kiadás, oly semmiség, melyet feldomborodott tárczája meg sem érzett.

Lóra, kocsira semmi kiadása; a kártya elveszíté előtte ingerét. Ha unalmában szinházba tévedett, egy páholy helyett tíz állott rendelkezésére s mindenütt szívesen fogadták. Nem győzött eléggé bámulni, mily csekély költséggel élhet meg az ember Pesten, ha pénzét nem szórja ki az ablakon.

Hogy miként jutott Arthur gróf a bukás örvényébe? azt jó lesz mentül kiméletesebben részletezni. Ő is, mint sok más, kimeríthetlen forrásnak képzelé vagyonát, de midőn meg lőn ingatva, rohamosan sülyedt a veszedelembe. Bécs hiúságai, Anglia drága lóversenyei, különösen pedig Páris vakító csábjai legtöbbet beszélhetnének.

Most ismét minden jobbra fordulni látszott. Egészsége virulóbb, mint valaha; a kiélt férfinak halványsága, a szem aljának vádaskodó kékje mint varázsszóra elszállott. Mentve a napi gondoktól, nem háborgatva az uzsorások üldözéseitől újra hízni és ifjodni kezdett. Visszanyerte önbizalmát saját külseje tekintetében is és vidám lélekkel töltött minden nap egy pár órát szépséges menyasszonyának társaságában.

Csak Dorozsmayné maradt előtte rejtély. Tudta ugyan, hogy minden asszony otthon jó vagy rossz szinésznő s ha titkolni akar valamit, még kétértelmű czélzást sem bocsát ki ajkán. Mert a ki példálózgatni kezd, az már nem bírja tovább titkának terhét s alig várja, hogy az érdeklettek mindent fölfedezhessenek.

De semmi sem árulta el benne, hogy bizonyos dologban, mely Arthur grófot annyira érdeklé, többet tudna, mint más. A grófot változatlan udvariassággal fogadta, de szavaiban még mindig nem tűnt fel azon melegség, előzékenység, melyet méltán megvárhatott volna azon férfi, kinek kezére egyetlen leányának sorsát és boldogságát bizza.

Egy este Arthur gróf derült arczczal, majdnem elbizakodva élvezett szerencséjében, látogatást tőn a Dorozsmayné páholyában.

Az özvegy mellett a kanonok bácsi foglalt helyet, s vitatkozott a ház asszonyával a mai napság divatos franczia házasságtörő drámák erkölcsi értéke fölött. Az egyház embere kárhoztatá e szörnyűkép leplezetlen rajzokat, de mindig végig nézé, a mit elébe tálaltak. Az özvegy csak azt felelte, jó az ilyet is látni, hadd vegyenek példát rajta az emberek.

Arthur gróf kényelmesen telepedett le Esztike kisasszony közvetlen közelében, s kezdé magát azon gondolathoz szoktatni, hogy ő már itthon van a kellemes szomszédságban.

Épen e napon határozta el, hogy beszélni fog menyasszonyával oly tárgyról, mely eddig köztük, legalább tüzetesen érintve, elé nem fordult, tudniillik a szerelemről.

Jövendőbeli háztartásukról, a vadász-kastély kies fekvéséről, a pompás toilettekben teendő látogatásokról, Európa fővárosainak megszemléléséről, a fürdői idényekről számtalanszor cserélék ki gondolataikat, de hogy szeretik-e egymást? ezt tán föltették, de nem kérdezősködtek felőle.

A vőlegény megelégedett, ha kifejezé határtalan hódolatát a tökéletes szépség előtt, értésül adván, hogy a természet ily remekét teljes lehetlen egyszersmind nem szeretni.

Most azonban kedvező alkalom kínálkozott egy lépéssel elébb hatolni. A szinpadon egész felvonás alatt két egymásért égő szívnek csendes és háborítlan boldogsága gyönyörködteté a nézők szemét s a csábító példa annyira elragadá a grófot, hogy a mennyire a szigorú illem s a hely nyilvánossága nem tiltá, odahajolt menyasszonyához és félig sugdosva mondá:

– Imádott Esztikém, megengedi, hogy egy kérdést tegyek? Láttam, mily éldelegve feledé szemét az előttünk lefolyt idylli jelenetre. Oh mondja, gondolt-e ezalatt arra is, hogy él önnek közelében egy férfi, a ki mindent, a mit a színmű költője a legélénkebb színekkel elénk rajzolt, a valóságban is érzi? Elhatározta már, hogy ha egykor teljesen meggyőződött szerelmem mélységéről, azt viszonozni fogja? Ön már régen tudja, hogy végtelenűl szeretem, de hogy szeret-e engem egy kicsit az én tündöklő királyném is, azt még élő szóval soha nem hallottam.

Esztike a meglepetés első perczében ijedve nézett a grófra. Nem mintha e kérdésre el nem lett volna készülve, de ösztöne súgta, hogy feleletében óvatosnak kell lennie és semmit könnyelműleg ki nem bocsátania ajkán, a mi az utat a visszatérésre örökre elzárhatná.

Mert az anyjának így szólni: ime leányom, önnek adom: ez semmi; mert az utolsó perczben is visszavonható. A leányka beleegyezése, hogy valakihez férjhez megy, szintén nem több mint hivatalos nyilatkozat, mely esetleg változást is szenvedhet.

De ezen mindent magában foglaló szó: szeretem önt! a női becsület váltóját képezi, melyet minden körülmények között megtartani akarnak. Még a kaczér, sőt a szerelemből vásárt űző nő sem vonja vissza szerelmi igéretét, ha egyszer tiszta szívéből beszélt. Inkább ürügyet keres s addig fondorkodik, míg rá foghatja a férfira, hogy ez bontá fel köztük a szövetséget.

De mi jut eszébe a kis lánynak?

Az igazat megvallva, Esztike kisasszony soha sem tudott teljesen komoly lenni grófi vőlegénye iránt. A mosoly, udvariasság és a szórt bókok elfogadása mind járta, de a szerelem nagy kérdése még mindig megoldatlanúl állott közöttük.

Ezért korábban is minden erre vonatkozó czélzást tréfára vett. Most pedig hirtelen megemlékezett, hogy tegnap este megint elcsevegett nehány perczet professzorával, vagy mint kedélyesen nevezték, «leczkeórát» vett tőle.

– Ah, – gondolá a leány, – hát ha megint plagiumot követnék el buffetbeli filosofusom ellen? Mért ne venném tanulmányaimnak gyakorlati hasznát is?

A kis leány tehát, észrevevén, hogy grófi udvarlója Romeót akar játszani, elhatározá, hogy ezen szerelmi interpellatiót, asszonyi politikával, vígjátékba való jelenettel üti el s kétértelműleg mosolyogva viszont kérdé:

– Ön szeret engem?

– Én? – felelé Arthur gróf e kétkedő hangon elcsodálkozva. – Én? a ki kezére vágyom, a ki saját nevemet, rangomat megosztani szándékozom, a ki egész életemet önnek boldogítására szentelem? Én ne szeretném önt? A mióta társadalom van, a szerelemnek legfőbb bizonyítéka volt, ha a férfi lemond szabadságáról s nőt választ egész életére.

– És honnan tudja, hogy engem szeret?

– Honnan tudom? Onnan, hogy ön szép, a legszebb, kit életemben széles e világon láttam, kit álmom vagy képzeletem elém rajzolt. Ön az én örömöm és büszkeségem és előre számítok azon kéjre, hogy minden férfi irigyelni fogja szerencsémet. Mily gyönyör lesz megjelenni az előkelők társaságában s azt mondani: lássátok, ez a fényes nap, mely körül a hódolók serge tömjénez, sajátom és egyedűli boldogságom!

Szépen kezdte, de végül mindent elrontott azzal, hogy a nő hiúságának akart hizelegni.

– Gróf úr, én más szerelemről beszéltem. Azt akartam kérdeni, ha szeret engem, elég volnék-e magam egyedűl megszerezni élte boldogságát? Kész volna érettem mindenről lemondani, a mit e világ ad? Eljőne velem egy laktalan déli szigetre, a hol ketten éljünk és kezünk munkájával keressük meg élelmünket? Megveti értem a gazdagok kényelmeit, a kiváltságos osztály előnyeit? Érzi-e, hogy ön ezentúl minden más nőt úgy fog tekinteni, mintha hideg márványból volnának kifaragva?

E szavak hallatára Arthur gróf csakugyan elismerni kényszerült, hogy nincs készen feleletre. Igaz ugyan, hogy ő méltósága, ha a szépek előtt udvarolt, nem sokat adott az őszinteségre, de viharos multjának daczára, még mindig maradt benne annyi jellem, hogy arczátlanúl hazudni nem tudott.

– Úgy látom, – mondá – hogy bájos Esztikém ábrándozni kezd. De én nem értem, mért kellene nekem oly kérdésre felelnem, mely napirenden nincs és remélem, sohasem lesz. Mért vándoroljunk ki mi puszta szigetekre, ha itthon polgárosodott országnak oly gyermekei vagyunk, a kik a milliók között is a legelső helyet foglaljuk el. Szabad választásból, de még szerelme bebizonyításából sem keresi az ember keze munkájával kenyerét, ha az élet kényelmeit és örömeit egész a túlzott mérvig bírhatja. Az én meggyőződésem az, hogy szerencsés helyzetünk csak növelheti boldogságunkat.

– De tegyük fel, hogy szeszélyes és a bohóságig regényes leányka volnék, s minden áron követelném, hogy a ki engem szeret, vessen meg mindent, a mit kívülem a világ ad? Tegyük fel, azt mondanám önnek: hagyjuk itt szülőinket, rokonainkat, barátainkat: ön pedig váljon meg czímétől, rangjától és vigyen engem az oczeán sivatagjai közé. És hogy a ki engem így nem szeret, ne szeressen sehogy.

Arthur gróf nevetve felelé:

– Engedje meg, Esztike kisasszony, hogy ezen kérdésére akkor, azon nap adjak választ, a midőn ön azt mondja: készen vagyok, ruháim becsomagolva, induljunk s meg se álljunk, míg Pomare királynő birodalmának szomszédságába nem érkeztünk.

– És ha ezt mindjárt az esküvő után mondanám?

– Imádott ábrándozóm, semmi sem volna könnyebb, mint most azt felelni erre: jól van, elfogadom.

– És még sem mondja, mert azt gondolja magában, hogy az esküvő után majd másként beszélhet velem. Kinyitja a törvénykönyvet s felolvassa ezen czikket: a nő férjét követni tartozik. Tehát elvinne engem a laktalan déli sziget helyett a mamájának vadászkastélyába, oda a bihari hegyek közé.

– Ha tetszik Esztikémnek velem tréfálni, akkor hát lépjünk e térre. Jól van, mihelyt megesketett a pap, csak annyi pénzt teszünk a zsebünkbe, hogy új hazánkba elszállítsanak. Mert gyalog menni a tengerpartig kissé fáradságos, a hajón pedig nem viszik ingyen az embert. De félek, hogy e regényes terv ellen a mi két mamánknak is lehetne némely észrevétele. A mi engem illet, nem tagadom, hogy szívesebben olvasom Robinson történetét, mint magam átélni óhajtom. Nem szeretem a forró égövi meleget, én, a ki a budapesti nyarat sem tűrhetem, hanem futok az erdők és hegyek árnyékába. Hát a moszkitókról megfeledkezik? A levegőnek tizedrésze mind ezen átkozottan csípős szúnyogfajból áll. Szép a pálmafák sátora alatt sétálni, és vadon termő ananászt vacsorálni, de minden bokor mellől vérengző tigris rohanhat ránk és felfalhat bennünket szerelmünkkel együtt. Mit szól a mérges kígyókra? Az ember pihen a gyepen, kinyujtja kezét egy szép virág felé s a leskődő csörgő-kígyó megharapja. Elkékűl, elfeketűl az én szépem s aztán vége az álmodott regénynek.

– Nincs vége.

– Hogyan? mi volna hátra? Legfölebb, hogy megsiratnám szerelmemet, szívemben örök gyászt viselnék s nézném, merről mutatkozik vitorla, hogy hazatérjek Európába.

– Egyebet nem tenne? Gróf úr, a kit én szeretnék, és megharapná a mérges kígyó, megragadnám sebzett kezét, kiszívnám a mérget s vagy meggyógyulna, vagy együtt halnék meg vele.

– Oh, meggyógyulnék bizonyosan, – nevetett ő méltósága. – Ily édes ajkak szívását érezve, a halálból is feltámadnék. De erre aztán még is okulhatnánk a példán s ketten nézegetnénk a tenger felé, merről leng felénk a vitorla, vagy a mi jobb, merről tornyosodik az ég felé a gőzhajó füstfellege. Szerencsére a Robinsonokat ingyen szokták szállítani.

– Egyátalában hallani sem akarok hajóról. Ha férjem a vitorlát lesné, elfutnék tőle az erdőbe, magam keresném fel a tigris oduját vagy a kígyó fészkét.

– És ha épen akkor nem találna rájok? Ezen urakkal a rendez-vous sohasem bizonyos.

– Akkor ott volna a tenger; beleugranám a legmagasabb kőszikláról.

– Ez már más. Ez ellen csak egy mentség lehet. Szívemből kívánom, hogy épen akkor kóboroljon ott Jónás próféta czethala, nyelje el Esztikémet, s adja vissza nekem a southamptoni vagy liverpooli kikötőben, hogy hű férje haza vezethesse. Úgy látszik, szeretett menyasszonykám e napokban egy szép tengeri regényt olvasott.

– Még eddig egy regényt sem olvastam.

– Akkor saját fejecskéjében termett a költői gondolat, épen mint a patak partján a vadrózsa, melyet senki sem ültetett.

– Szóval: gróf úr, ön határozottan nem akar a déli szigetekre jönni?

– Dehogy nem! Megyek. Szavamra mondom, megyek: mihelyt be lesz bizonyítva, hogy délsziget, tigris és mérges kígyó nélkül nem lehet igazán szeretni!

– Azt gondolja, gróf úr, nem tudom én, hogy szoktak a nagy urak örökre, híven szeretni? Elveszik a leányt s ha szép, büszkén mutogatják a világnak, épen mint a paripát, mely az első díjat megnyerte. Aztán egy ideig tetszik nekik, hogy a férfiak irigylik szerencséjét, mindennap más színű selyemruhába öltöztetik a rabnőt, később visszamegy a férj a világba, a nő pedig otthon unatkozik.

– Esztikém! végtelen örömömre szolgál, hogy e szomorú rajzban nem ismerhetek magamra.

E pillanatban a negyedik felvonásra adtak jelt. A kanonok bácsi részint csendes hangon, részint kenetteljes integetéssel tudtul adá az özvegynek, hogy a mi a színműben következik, az nem is leánykának való. Ő maga ugyan végig ott maradt, de a család elhagyta a szinházat.

Arthur gróf úgy mutatta, mintha igen jól mulatott volna menyasszonyának elmefuttatásán, s derült arczczal kíséré a hölgyeket kocsijokig.

Azután sietett a kaszinóba s ott mindent, a mit hallott, barátjának, Porczogh bárónak elbeszélt.

– Ha nem olvasott regényt, akkor ezen fantasztikus hiábavalóságoknak csak egy forrása lehet. Az erdélyi vad báró mulattatja effélékkel.

– Becsületemre, valóságos bécsi «Posse»-t játszott velem. Felséges vőlegényi figurát játszhattam, a kinek egy pensionaire leczkét ad a szerelem elméletéből!

– Közös sorsa mindnyájunknak, a kik szép és gazdag lányt akarunk haza vinni. A mi pedig a bárócskát illeti: censeo Carthaginem delendam esse. Magyarúl: pusztítsd el a bárót, ha lehet tisztességes módon.

– Csak nem hiszed, hogy titkos értekezleteket tartanak egymás között?

– Titkon nem. De még is úgy, hogy mások ne hallják. Ha nagy társaság van jelen s külön coteriák alakulnak, Gencsy Pál báró mindig a házi kisasszony közelébe telepedik, s beszélhetnek, a mi nekik tetszik. Különben néha a buffetben is találkoznak, ott külön conventiculumot tartanak, sőt forma szerint kettecskén vacsorálnak.

– Ezer ördög, hiszen ezt tulajdonkép tűrni sem tartoznám.

– Bizonyára nem. Nálunk, a mi embereink között semmi esetre sem. Dorozsmayné azonban, mint magad mondád, erősen ragaszkodik ahhoz, hogy háza a középnemesség osztályához tartozik. A ki az ő «bevett szokásai» ellen tiltakozni bátorkodik, azt mondja neki: élünk szabadságunkkal s a kinek ez nem tetszik, kereshet másutt mulatságot.

– Meglásd, nem ők, de én mondok le rólok először.

– Teheted. De mit mond erre a 36,000 forint jövedelem, feltéve, hogy Dorozsmayné szívességéből jutottál hozzá?

– Igazad van. Ezzel rövid pórázon tartanak. Mert nincs is a pénznél gyalázatosabb hatalom. Nekik semmibe sem kerül, én pedig rabszolga vagyok. A 600,000 forint első helyen van birtokomra betáblázva, tehát olyan biztos, mintha az angol bankban volna letéve; engem pedig oda rángatnak vele, hova szeszélyük hordja. Meglásd, augusztus végén újra elhalasztják esküvőmet.

– Még annál rosszabb is történhetik, mert az ilyen alsóbb osztályoknál hiányzik az érzék a gyöngédségre. Hátha épen esküvőd reggelén azt irják vagy izenik, hogy Esztike kisasszony hirtelen mást gondolt, nem szándékozik oltár elé lépni s megkérnek, hogy félreértések elkerülése végett jól tennéd, ha a nádor-utczai házat innen túl ritkábban szerencséltetnéd jelenléteddel.

– Elébb megtörténhetik, mint nem. Másnapra pedig rám küldik Spuller Jeannette-t, megkérik a félévi kamatot és felmondják a kölcsöntőkét. Porczogh! a Missisippi messze van, de ezen szolgálatot a Duna is megtehetné, ha díszesebb nem volna egy golyó az agyamba!

IV.

(Szól egy öreg nagy urról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de kérdés, megtartja-e végrendeletében?)

Bécsben vagyunk, a Burghammer palota legbensőbb szobáiban.

Este volt, két teljes órával az ebéd után, a midőn egyszerre minden fenekestől felfordult. Három kocsis fogta be a lovakat s vágtatott a városban a leghíresebb doktorok után. Herczegi házhoz csak rendjeles, udvari tanácsosi ranggal felruházott egyetemi tanár járhat s a késő órában nagy feladat volt őket feltalálni.

Ő herczegsége e napon különös jó étvágygyal ebédelt, a fekete kávé után bement a herczegnő szobáiba, hogy újra elmondja, mily boldog napjai vannak élte alkonyán, a mint egyszerre épen a leglelkesültebb pillanatban szédülni kezd, kezével halántékait összeszorítja s kimondja e rettenetes szót: vér tódul az agyam felé!

E szörnyű csapásra fordult fel a palota fenekestől. A legelső segítség, kit hatalmas Bécs városa küldhetett, a Schotten-Ring egyik mellékutczájában üzlettel biró borbély, a ki behozatván a beteg szobájába, semmit sem akart saját felelősségére kezdeni. De miután a herczeg karját tartá és világos szóval parancsolta, hogy haladék nélkül eret vágjon, előkeresé műszereit.

A bőven kiömlő vér csodálatos könnyebbséget szerzett a szenvedőnek, úgy hogy fél óra mulva, a midőn egyik nagy doktor a másik után fuladozó lélegzettel megérkezett, mindnyájan úgy találták, hogy itt ugyan többé sürgetős teendőjük nincs, hanem írtak valami keserű haszontalanságot a patikából; az érvágást pedig, miután ezt a herczeg maga parancsolta, mint «bevégzett tényt» a tudomány tekintélyével egyhangúlag befödözék. A borbély a szolgálatért kapott egy piszkos 10 forintost, a nagy doktorok egyenként 100 aranyat. Mert azon bevett szokás uralkodott a palotában, hogy rendes orvost csak a cselédek számára tartottak, az uraság pedig esetről-esetre hivatta azon orvos urakat, kiknek beavatkozása nélkül ranggal bíró embernek meghalni illetlen volna.

Louise herczegnő elvitázhatlanúl nemes lelkű nő vala. Igaz, hogy nem a szív, hanem a higgadt józan ész tanácsa vezette őt Burghammer úr száraz karjai közé, de aztán, hogy egyszer ott volt, híven tölté be esküvőjével elvállalt kötelezettségét. Legalább senki sem volt, a ki látta volna őt az ellen véteni.

A herczeg mindig azt mondta otthon és a bizalmas körökben, hogy mondhatlanúl boldog. Hogy ezt bebizonyítsa, elárasztotta nejét, mint már hallottuk, drága ékszerekkel, és gyönyörködni látszott kettős hivatásában, hogy atyja és férje lehetett a szép asszonynak.

A herczeg a roham legyőzése után oly könnyebbült volt, hogy ágyba sem akart menni. Saját hálószobájába neje karján vándorolt, s itt egyik pamlagon vetettek számára pihenőt, s lefekvén egy darabig gyönyörködve legelteté szemét a herczegnő bájain. A házaspár vigasztalta egymást. A nő erősítette, hogy minden jobban lesz a tavasz langyos fuvalmainál, a herczeg, hogy szépen gondolkodott imádott Louise-ja jövőjéről legutóbbi végrendeletében.

Ő nagyméltósága rangjához illő egykedvüséggel fogadta a véletlenül beköszöntött rohamot. Kissé félrevonult a felső ajka, szemével gyanakodólag pillantgatott, de ha beszélt, az csupa méz, áldás és ájtatosság volt. A lélekrázó látvány mindenkit ünnepélyes hangulatban tartott. De ha közönséges ember a herczeg, olyan mint a többi, azt suttogják körülötte: ravasz a vén róka, még halálos ágyán is.

– Kedvesem, – szólt a herczeg, miután nején kívül mindenkit dolgára küldött – ez nagyon is érthető «adóintés» volt a mennybeli financz-minisztertől. Ezúttal ugyan kaptunk egy kis respirót, de itt az idő, hogy gondoskodjunk a jövőről, mert meg van írva: nem tudod, melyik órában kérik a te lelkedet.

– Herczegem…

– Kérem, ne szakítson félbe. Mindig tudtam, mit parancsol kötelességem és sohasem feledtem, minő áldozat az, ha 21 éves nagyon nagyon szép leány 68 éves öreghez megy nőül.

– Uram; áldozatról nincs tudomásom, mindig boldog és elégedett voltam.

– El vagyok ragadtatva, hogy így érez; de tudnia kell, hogy közvetlenűl esküvőnk után, midőn oly bizalommal nyujtá felém kezét, megírtam végrendeletemet.

– De uram, önt e tárgy felizgatja.

– Egészen ellenkezőleg, inkább megnyugtat. Épen e pillanatban könnyebbülten vagyok, s telve jó reménységgel. De ebből nem következik, hogy elfeledjük a jövőt, mely el nem maradhat s kegyetlenség, sőt hálátlanság volna tőlem, ha az én szép özvegyem –

– Ah e szó, uram…

– Mondám: ha az én szép özvegy herczegném csak a végrendelet hideg betüiből értesülne legelőször, mint igyekeztem jövőjét biztosítani.

– Semmi kétségem ez iránt s a mit az én herczegem tett, az mind jól van megtéve.

– Ön tudja, asszonyom, hogy rangomhoz és czímemhez kötött uradalmaim fölött nem rendelkezhetem. Ez unokaöcsémet, az ezredest illeti, a ki Prágában lakik és szorgalmatosan csinálja az adósságokat sokáig nem késhető halálom számlájára. Nem veszem tőle rossz néven, magam sem cselekedtem különben fiatal koromban, pedig én közvetlenűl atyám után örököltem. Meg vagyok győződve, hogy ha vállaira vetheti herczegi palástomat, ő is csak oly tisztességes, rendtartó, sőt fösvény gazdag úr lesz, mint én vagyok.

– Ah, ön fösvény? ezt ma hallja a világ először. Én mindig az ellenkezőjét tapasztaltam.

– Beszéljünk unokaöcsémről.

– Unokaöcscse mindig szerette önt.

– Oh nem kétlem; de még jobban szerette czímemet s a hozzá kötött uradalmakat Morvában és Csehországban. De én végrendeletemről akartam szólani, tehát hallja. Minden a mi szabad vagyonom, tisztán és kizárólag az öné. Remélem, hogy ezen hagyományból mint özvegy díszesen föntarthatja rangját s a gyász elmultával egészen saját ízlése szerint választhatja második férjét.

– Herczeg, ez iszonyú beszéd. Csak az elvetemedett nő gondolhat a férj életében második házasságra.

– Megengedem, a nő részéről; de józan okosság és hideg bölcseség a férjnek előrelátó elméjében. Nem érdemlette meg a sorstól, hogy egy életben két áldozatot hozzon. Mit esküdött nekem? hogy halálomig hívem marad. Soha sem panaszkodtam, mint ha igéretét meg nem tartotta volna, ha pedig behunyom szememet, megszűnik minden kötelezettség. Egyedül a jó emlék az, a mit igénylek. Azonban üzleti dolgokról beszéltünk, tehát folytassuk szárazon és hidegen.

– Elég erős ön ily hosszú beszédre?

– Mondtam, semmi bajom. Ezuttal kijátszottam minden veszedelmet s kaptam a természettől bizonytalan határidőre szóló moratoriumot. Tehát használjuk fel ügyeink rendezésére. Ezen palotát jövedelmeimnek megtakarított maradványaiból építettem és elláttam mindennel, a mit a fővárosi élet követel. Van benne dísz, fény, kényelem, kincs és gazdagság. Még művészet is illő arányban. E palota s minden a mi benne van, halálom után öné. Nem szükség ennek pénzbeli értékét is kijelölnöm, majd kiszámítja a pénzügyi hatóság, ha az átiratási illetéket az érték arányában kiveti. Ez végrendeletemnek egyik pontja, mely önt illeti.

– És ez magában több, mint igényelhetek.

– A második pontot, codicil alakjában kitöröltem. Kevéssel ezelőtt kivánta ön tőlem, hogy azon 750,000 forintot, melyet névszerinti értékben számítva állampapirokban, házassági szerződésünk szerint az ön számára kikötöttem, adjam át az ön kezébe.

– Igen, herczeg.

– És át is adtam. Ketten saját kezünkkel hordtuk át a csomagokat az én kabinetemből az ön szobáiba, hogy még a kiváncsi s mindig leskődő cselédség se vegye észre. Ön ezen papircsomagokat jól elzárta saját pénzszekrényébe.

– Igen, herczeg, ezen érték nálam van – felelt a herczegnő, nem ok nélkül használva a papircsomag helyett az átalánosabb «érték» kifejezést.

– A harmadik pont: azon 5000 hold birtok, melyet Magyarországban Somogymegyében vásároltam, melynek jövedelmét tűpénz czímen eddig is élvezte. Végrendeletemben megvan az intézkedés, hogy e birtok az ön nevére átírattassék.

– Önnek nagylelkűsége határtalan, uram, herczegem.

– Ne dicsérjen, mert körülbelül a végére jutottunk. Ezen kívül nem talál ön egyéb értéket e palotában mint legfölebb fél milliónyi bank- és vasuti részvényt. Hogy mennyi lesz a készpénz, az az időtől és körülményektől függ. Az uradalmak jövedelmeit évnegyedenkint szokták beküldeni, tehát az összeg az évnegyed elején rendesen tetemesebb, mint a végén.

– Herczeg, maga az ékszer, mit nekem különböző alkalmakkor ajándékozott, vagyont képvisel.

– A mit ajándékba adtam, az nem fordul elé végrendeletemben. Tartoztam vele, hogy herczegném az udvarnál és a társaságokban rangjához illőleg jelenhessék meg. Most pedig tudtára adom, hogy a családi gyémánt, műkincs, arany és ezüst asztalkészlet mind csehországi kastélyomban van lerakva és leltározva. E tekintetben önnek czímem örökösével semmi számadása sem lesz. Ezt így vettem át atyám halála után, így kell hátra hagynom, mert ez a Burghammer nemzetség kincstárát képezi. De a mi itt, e palotában van, az mind saját szerzeményem, mind szabad tulajdonom. Öné lesz, csak a ragadozó cselédség körmétől kell megőrizni.

– Cselédeink régiek és megbízhatók.

– Lehet; de én a jó erős Wertheimban még is többet bízom, mint bármely hánytorgatott hűségben. Még saját komornyikomról sem teszek fel többet, mint hogy nem nagyobb tolvaj, mint uri házaknál szokás. Bízik ön komornájában?

– Minden parancsomat hűséggel teljesítette s én teljesen meg vagyok vele elégedve.

– Ez szép, de nem mindig elég. Kell a hűséghez és engedelmességhez néha még ügyesség, buzgóság, fáradhatlanság, sőt még a hallgatni tudás is.

– Semmi panaszom ellene.

– Tehát hű és hallgató nő. Urnője parancsából tette, hogy február elején, a midőn itt volt Porczogh báró, 37,800 forintot hozott egy bankból s e pénzt az én herczegnőm kikölcsönözte.

– Ön ezt tudja, herczegem?

– Tudom, de ne gyanusítsa komornáját. Nem ő fecsegte ki a titkot, hanem a bank, a hova ön holmi divatból kiment ékszereket küldött. A bankár, a ki kollegám a Reichsrathban, fájdalmasan panaszkodott, hogy a Burghammer ház, ha pillanatilag pénzre van szüksége, még ékszert küld oda zálogba, holott teljes pénztára mindig rendelkezésünkre állott. Én erre hozzá mentem, kifizettem a kölcsönt, s ha ön a zálogról szóló elismervényt a bankba küldi, az ékszert akadály nélkül haza hozathatja.

– Herczeg, meg fogom mondani, mért kellett nekem e pénz. Porczogh báró azt mondta, bizonyos rokonom…

– Az ég szerelmére, herczegnőm, szót sem többé! Még azt gondolná, hogy számot kérek tetteiről! Ha rokonát mentette meg pénzzavarából, ez mindig teljesen elég ok arra, hogy néhány haszontalan fénykövet, melyhez az embert különös emlék nem köti, ideig-óráig nélkülözzünk.

Ezen czélzatos szó, «melyhez különös emlék nem köti» megdöbbenté a herczegnőt. Jel volt ez arra, hogy óvakodjék, mert a herczegnek nyájas bizalmaskodása a legélesebb gúnyt is rejtheti magában.

Hallgatott tehát, de a herczeg folytatá:

– Az én herczegnőm azt teheti sajátjával, a mi neki tetszik. Én akarok a legutolsó lenni, a ki valaha számadás alá akarná venni. Mindig helyeseltem, ha az asszony is ért valamit üzleti dolgokhoz s vagyona kezelésében önállóságra tud emelkedni. Jól teszi, ha üzletekbe is bocsátkozik, a hányszor ezt fényes rangjának belevegyítése nélkül megteheti.

– Remélem, herczeg, nem teszi fel rólam, hogy a börzén játszom?

– Ilyesmi eszembe sem juthat. De előadhatná magát oly alkalom, mely által az én herczegnőm a kezéhez vett 750,000 forint tőkének jobb hasznát vehetné. Értem kamat tekintetében. Mert valóban nem megvetendő csekélység, ha az ember az eddig élvezett öt százalék helyett, hasonló biztonság mellett, hatot kaphat.

– Herczeg! czélzás akar ez lenni?

– Nem. Csak figyelmeztetés, még pedig a legőszintébb, legbarátságosabb és legbizalmasabb értelemben. Az én herczegnőm cselekvési szabadságát soha sem korlátoztam, mert tudtam, mily jól ismeri felvállalt szent kötelességét. Ez lesz vezérelvem, azon napokra is, míg élek. Az elzálogosított ékszer dolgában pedig ne vegye rossz néven a bankár indiscretióját, mert pusztán kereskedelmi usance volt ez, mint másutt is, ha jelentékeny összeg forog kérdésben.

– És ha tudják, – tevé hozzá a herczegnő keserű mosolylyal, – hogy minden vagyon a férjé, a nő pedig hozomány nélkül jött a házhoz. – És mellé gondolta – egy kevés értéktelen fiatalságon kívül.

A herczeg megtörölte homlokát; talán nem is hallotta a megjegyzésnek fönhangon elmondott részét s aztán beteges hangon folytatá:

– Még más fontosabb pénzügyi operatióról is hallottam valamit, s mondhatom, rendkívül örvendettem. Ha a magyar urak és asszonyságok mind így tudnának a pénzzel bánni, nem jutna a fél ország zsidó kézre. Most azonban érzem, hogy erőm kimerült. Igen lekötelezne herczegnőm, ha kinyújtaná karját s megrántaná a csengettyű szalagját, mert ily roham és ily boldog házaspári értekezés után legjobb, ha a vén ember ágyba megy.

A herczegnő csengetett s arra a termek távolából a komornyik és a szolgák serege sietett elé.

– Kedves Louise. Engedje meg, hogy csendes éjet kivánjak. Álmodjék azon tiszta, szent boldogságról, mely eltölti a szívet, ha valamelyik igazi jó barátját örökre lekötelezte. Burghammer herczegnek úgy sincs már egyéb teendője e világon, mint eltelve háladatos szívének sugalmával, megírni végrendeletét, mely szép herczegnőjének legédesebb álmait valósítani fogja.

A herczegnő elhalaványodék. Nem a szavakban rejlő fenyegetés miatt, hanem hogy Burghammer herczeg, a ki mindig tökéletesen tudta, mit és hol tesz valamit? ily leggyöngédebb természetű tárgyról nem tartózkodott még a cselédség jelenlétében is beszélni.

A komornyik és segédlete a herczeget ágyába vivé, a herczegnő pedig csak úgy volt itt jelen, mint egy a többi közül s midőn a beteg ágya mellett mint ápoló, mint virasztó helyet foglalt, a herczeg máskor soha sem tanusított édeskés hangon szólt hozzá.

– Oh, kedves Louise, csak nem akar itt álmatlan éjt tölteni, mellettem, ily jelentéktelen szélhűdés miatt? Higyje meg, nem volt több, mintha a galamb szárnya megsimítja homlokomat. Ennél az is komolyabb, ha az ember véletlenül a butor szögletébe vágja a könyökét s ott bizonyos ér elzsibbad.

A herczegnő azonban mindent jól értett, még azt is, a mit férje elhallgatott.

És nem is jelentett ez az egész hosszú társalgás egyebet, mint igazi nagy uri hideg boszut. A herczeg elmondá, minő lett volna végrendelete más körülmény között s minő lesz most, egy vagy más ok miatt.

V.

(Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden lányszivet és minden pénzszekrényt megnyit.)

Elmult a husvét ünnepe, gyönyörűen kitavaszodék az idő és Arthur gróf még mindig a Dorozsmay-házban vélte feltalálni őrangyalát, titkos szabadítóját.

Néhányszor élesen vizsga szemet vetve, példálózgatott az özvegy előtt valamely láthatlan kéz működéséről, de a nádor-utczai ház asszonya soha sem látszott megérteni a czélzást, vagy a mi még rosszabbul ütött ki, félre értette a gróf homályos szavait.

Spuller Jeanette-ról semmi hír, semmi legcsekélyebb életjel. A 18,000 forint még illetetlenül hever a József-téri lakás második emeletének valamelyik szekrényében, mert Arthur gróf még mindig nem kapott új kedvet pazarlásra, de még bővebb költekezésre sem. Lóról, kocsiról, operai tánczosnőkről lemondott, jól ízlett neki az ebéd a mamánál s gondtalan életmódjában annyira hízott, hogy a háznál már a «kövér gróf» czímén emlegették.

– Báró! most már nem tagadod többé, hogy Spuller Jeanette nevű nő nem él e világon. Egyszer egy napra szállott le a Sirius csillagból s ott töltött egy éjet a bástya-utcza sötét vermei között, hogy új évi ajándékul hozzon nekem 36,000 forint jövedelmet.

– Úgy látszik, – felelt Porczogh báró. – De hiszen ez is csak oly véletlen szerencse, mint a többi. Tetszett a sors szeszélyének, hogy Bendeffy grófnak szülessél, nagy örökséget nyertél hozzá, el is pazaroltad illendő prosopopeiával. Azonban újra feltámad szerencse-csillagod, mely már fegyverzettel megjelenő leggonoszabb hiteleződet elriasztja. Barátom, már bölcsőd fölött kerubinok mosolyogtak, mert semmi sem bizonyosabb, mint hogy Spuller Jeannette-et a vasuton megfojtották a tolvajok, elvették pénzét, iratait pedig megsemmisítették. Ime így menekedhetik meg az ember a mai világban 600,000 forint adósságtól.

Arthur gróf jó kedvét azonban Esztike kisasszony közönyössége nagy mértékben lelohasztotta. Nagyon feltünőleg kerülé a tanuk nélküli pillanatokat vele. Ha jókor jött a házhoz, a kisasszony még toilette-szobájában volt elfoglalva, ha később, akkor menyasszonyát már a leányok társaságába vegyülve találá s nem nyerhetett tőle több nyájas szót, mint bármelyik más férfilátogató.

A társaság tagjai közül többen, kik a jövőbe láthatni véltek, kevésbbé kezdék őt elismert vőlegénynek tartani s azt suttogták, hogy a mint elaludt már egyszer e dolog, úgy elenyészik minden újra s még a füstje sem marad meg. Mindenki észrevette a menyasszony hidegségét, hogy soha sem fogadja grófját örömmel, nem ragyognak fel szeme sugarai közeledtére s ha távozott, egyszerűen tudomásul vette s néha azután még jobban mulatott, mint azelőtt.

Hivatalosan azonban minden a régiben maradt, csak belől a gróf mellében forrott a boszuság és a türhetlenné vált helyzetnek mindenkép véget akart vetni. Érzette, hogy a csomót ketté kell vágnia, dőljön a kérdés akár jobbra, akár balra.

És miután már kétszer, rohammal nyerte meg a csatát, harmadszor is riadóra készült.

Megragadta tehát a legelső alkalmat, melyben a ház asszonyához közeledhetett és mondá:

– Drága nagyságod. Leírhatlan az én szenvedésem, forró szerelmem pedig sürgetőleg ösztönöz, hogy nyilt szívvel kérjem: ha tán lehető volna a kitűzött augusztusi határidőből, mely rám nézve egyértelmű az örökkévalósággal, legalább két vagy három hónapot elengedni. Ime mily friss és viruló egészségnek örvend menyasszonyom! Testileg-lelkileg a legtökéletesebben kifejlődött ifjúság. Mért tehát ezen fölemésztő időpazarlás, melynek minden elvesztett percze éveket rabol el boldogságunkból?

– Gróf úr, – felelé anyai komolysággal Dorozsmayné. – Igaza van, hogy az orvos véleményét bízvást félretehetjük. De ha leányomra bíztam, hogy tetszése szerint választhassa azt, a kinek e földön a sírig élettársa lesz, még kevésbbé foszthatom meg azon szabadságától, hogy akkor lépjen oltár elé, mikor neki tetszik. Gondolja meg gróf úr, hogy a leányok életének legszebb tavasza azon rövid korszak, a midőn kiléptek a gyermek-szobából s helyt foglaltak a társaságban a felnőttek között. Ha tehát tetszik leányomnak ezen boldog időszakot legalább addig élvezni, míg 18.-ik évét betölté, nincs annyi hatalmam, hogy határozatát megváltoztassam.

Ebből állott a sok kétkedés után megindított erélyes föllépésnek sivár eredménye. Maradt minden a régiben, de legalább semmi jel sem mutatott a visszalépés felé. Szóval: Arthur gróf még mindig vőlegény s a ki 33 augusztus hónapot már megért, megvárhatja a 34.-diket is.

Mindamellett ő méltósága oly prózailag savanyú képet csinált, hogy közönséges polgári vérből származó ember sem tehette különben.

Soha életében keserűbben nem érzette vagyona elvesztésének következményeit, mint e pillanatban. Valósággal mint könyörgő, mint esedező fél állott a középnemesi ház küszöbe előtt.

És még sem mondhatott le reményeiről, mert lehetlen volt kiverni fejéből a gondolatot, hogy csak az özvegytől telhetett ki az eszme, hogy Kaula és társa követelését megvásárolja. Más akárki teszi, már régen jelentkezik a lejárt kamatokat követelni. De nem volt-e borzasztó gondolni, hogy egy Bendeffy gróf, az által, hogy a kamatot fizetnie nem kell, a szó teljes értelmében ajándékot fogad el! A rossz világ nyelve még lealázóbb szót is használt volna!

Igaz, ismert még e földön egy szívet, a ki még nagyobb áldozatra is kész. Hiszen Louise herczegnő volt az, a ki segített neki, hogy előnyös házasságot köthessen. Oly áldozat, melyet csak az eszményiségig szerető nő tehet. De jelen esetben szó sem lehetett róla, mert ily összeggel e nő nem rendelkezhetett; legalább férje életében semmi esetre sem.

Valami azt sugta a gróf fülébe, hogy a válság perczei közelegnek. Egyéb nem kellett a kitörésre, mint hogy Spuller Jeanette megjelenjék s még azon éjjel a József-téri lakás szomszédait pisztolylövés durranása veri fel nyugalmából.

Az özvegytől a leányok szobájába lépett és azonnal megpillantá, hogy Esztike vidáman és nevetgélve ül Gencsy Pál báró mellett, a ki valami igen mulatságos közbejött eseményt beszélt el a képviselőház mai üléséből.

Haragra gerjedve elhatározá, hogy a báró elé lép, udvariasan ugyan, de büszke önérzettel arra szólítja fel, hogy: «keljen fel és adjon helyet menyasszonya mellett».

Jól tudta, mi lehet ezen föllépésének következménye s azért magasra emelé fejét, homlokát redőkbe voná s megindult, a midőn épen az elhatározó perczben valaki karon ragadja és igen vidám hangon jó estét kiván neki.

Porczogh báró volt.

– Arthur – szólt halkan, – a szemedből láttam, hogy meggondolatlanságot készülsz elkövetni.

– Bocsáss, kérlek, mert türelmem végső szála is elszakadt.

– Párbajt akarsz erőszakolni?

– Egyenesen ez a czélom.

– Bolondság. Csak egy szavadba kerül és czélt értél. Én azonban azt mondom, hogy e párbaj lehetetlen, mert haszontalan. Mi lenne eredménye? Nem arról beszélek, ki esik el? ki kap sebet? ki lesz egész életére tehetetlen nyomorék? Mert mindez az ostoba golyónak vakjátékától függ. Csak azt kérdem, mi a haszon belőle? Mindketten bebizonyítjátok, hogy bátor, derék és lovagias ficzkók vagytok. De kell-e azt bebizonyítani, a mi fölött senki sem kétkedik? Az én véleményem tehát, hogy űzd el innen a bárót, ha lehet, tisztességes módon, de a párbajt hagyd utoljára, ha nem marad számodra más vigasztalás, mint a véres boszú.

Átmentek a nagy terembe, a hol a két jó barátnak halk társalgása az itt mindig uralgó élénk mulatozás zaja közé vegyült. És a mint így le- és feljártak, észrevevé Arthur gróf, hogy Pál báró most is előbbi helyén ül ugyan, de Esztike kisasszony hagyá el székét s most egyedül áll egy ablak bemélyedésében a zongorázók háta mögött.

– Ah, – gondolá Arthur gróf, – tehát még is eszébe jutott, hogy kimélettel tartozik irántam, s hogy jövendőbeli urával és parancsolójával űzött merész játékot.

Ezzel azonban elenyészett a kedvező alkalom is összetűzni az erdélyi báróval; oda lépett tehát menyasszonya elé, a ki őt nyájasabb és bizalmasabb mosolylyal fogadta, mint régóta.

– Gróf úr, – mondá kisleányos örömmel. – Hallotta a kedves ujságot? Mihelyt teljesen kizöldül, megyünk Harasztosra, de csak egy hétig maradunk ott. Az alatt teljes tavasz köszönt be, szép lesz mindenfelé a vidék, s visz a mama engem hosszú útra.

– Ah, hosszú útra? tán épen ama távol déli szigetre?

– Kérem, nem tréfa. Megyünk, megnézzük a Kárpátokat Rutkától Eperjesig. Két napig leszünk Koritnyiczán, háromig Tátra-Füreden. Kassáról leszállunk Miskolczra, Tokajba, Debreczenbe és Nagyváradra. Onnan ismét tovább Kolozsvárra s beutazzuk Erdélyt az alsó-fehérmegyei, a fogarasi és a székely havasokig.

Egyedül áll egy ablak bemélyedésében.

– Nagyszerű! és milyen kitünőleg ismeri Esztike kisasszony a hazai geografiát. Nem volna szerénytelen kiváncsiság, megkérdeni, kik lesznek az uti társak?

– Mama, én, Zoltán és kanonok bácsi.

– Több senki?

– Ki volna más? egy komorna velünk, egy inas a bácsikkal. Ki van mondva, hogy csak arra megyünk, merre vasut vezet, mert kanonok bácsi nem szereti a kocsirázást. Ebből azonban nem következik, hogy nagyobb kirándulásokat ne tegyünk és én megigértem Zoltán bácsinak, hogy felmegyek vele a Retyezátnak legalább felemagasságára, hogy onnan büszkén tekinthessek le e nyomorú világra.

– Ah, e nyomorú világra? Az ember azt hinné, hogy tündöklő királyném már sokat látott a világ nyomorúságaiból. Hogy kerülnek a Retyezát alá a székely havasokról? Tudtomra székelyföldön csak híréből ismerik a vasutakat.

– Van vasut Marosvásárhelytől Kocsárdig, onnan Gyulafehérváron és Piskin át Petrozsényig.

– Szavamra mondom, ez eredeti, ez nevezetes! Az én bájos Esztikémben egy igen jeles közlekedésügyi miniszter veszett el! Honnan ismeri így a magyar vasuti hálózatot?

– Zoltán bácsi nagyszerű ajándékkal lepett meg. Pompás hasznavehető könyv; czíme: «A magyar közlekedési vállalatoknak hivatalos menetrendje». Ebből szedtem ki összes tudományomat.

Arthur grófnak annyira nem tetszett ez a székelyföldi kéjutazás, hogy megfeledkezve a gavallérság szigorú szabályairól, megjegyzé:

– Olyan kalandos utazás ez, hogy nem csodálnám, ha utoljára, úgy távolról, még világhírű Gencsnek kastélyát is megpillantanák.

– Valóban oly híres?

– Nem láttam; de azt hiszem róla, hogy építészet tekintetében lehet oly műemlék, mint Angliában a Holland- vagy a Wollaton-house.

– Akkor valóban kár volna elkerülni – jegyzé meg ártatlan hívő lélekkel a kis leány. – Azonban fölöttünk a «Menet-rend» kérlelhetlen törvénykönyve uralkodik. Ettől függ Gencs sorsa. Ha közel esik a vonalhoz, látjuk, ha távol, akkor le kell mondanunk az élvezetről.

– És mit mondana Dorozsmayné ő nagysága, ha uti kalandjai között a véletlen úgy hozná magával, hogy velem találkoznának valahol?

– Oh, mamám mindenütt és mindenkor szívesen látja gróf urat.

Bendeffy Arthur gróf minden körülmény között magától érthető dolognak tartá, hogy társalgás közben czímén nevezzék. Egyedüli kivétel menyasszonya leendett, s azért ha tőle hallá a gróf úr megszólítást, mindig vészjósló hideglelés borzongatását érzé hátán végig futni.

– És Esztike kisasszony?

– Én?

Nem szólt tovább, hanem igen sokat igérőleg mosolygott s azután oly szertartásosan hajlott meg, mint madame Escabrotte-tól tanulta.

Mit jelentett e sokat igérő mosoly? Udvariasság volt, vagy remény? Arthur gróf elkésett a magyarázattal, mert Esztike kisasszony megpillantott egy leánykát és úgy látszott, valami nagyon fontos és érdekes mondani valója akadt hozzá.

Forgott a társaság s minduntalan új csoportozatok alakultak. Arthur gróf félre vonult, de alig lépett kettőt, már sarkában volt Porczogh báró, a ki ezalatt egyenesen az özvegytől hallá a tervben levő utazás részleteit.

– Mit mondasz ezen újabb sakk-húzásra?

– Mit? – felelt Arthur gróf, és olyat káromkodott foga közt, mint csak magas főuri stylusa megengedte. – Csak azt, a mit te. Hogy a Dorozsmay-családtól minden kitelik, a mi nálunk, saját köreinkben lehetetlen volna. Meg vagyok győződve, hogy Bogár Imre (Zoltán bácsi új neve, különben híres betyár, a kit Pesten felakasztottak) az özvegyet és leányát egyenesen Gencsre akarja becsempészni. Így jár, a ki saját társaságát elhagyja. Oly fészekbe keveredik, a hol még megjárja azon botrány, hogy a lyányt bevigyék családi fészkébe az oly udvarlónak, a kinek ily kitüntetésre sem joga, sem czíme.

– De majd találnak ürügyet. A Dorozsmay-ház, sok pénzénél fogva, uri szokásokat vett fel és igyekezni fog a külső illem szabályait megtartani. Tervüket részletesen nem ismerem, de körülbelül képzelni tudom. A vén paraszt összebeszél a vad báróval s az utazókat valami mondvacsinált «véletlen» által összehozzák a gencsiekkel. Pál báró dicsekedni fog családja előtt az ismeretséggel, s hogy hány kellemes estét köszönhet a ház vendégszeretetének. Következik erre egy közös kirándulás egy úgynevezett szép vidék megtekintésére, s ha ezalatt bővebben megismerkednek, eléállítják a ház mumiáját, Zsuzsi nénit, a ki a pesti hölgyeket formaszerint meghívja Gencsre. Ha itt aztán Dorozsmayné megizlelte az örökös paprikás csirkét s a leányok szép fehér kalácsot sütöttek, nem győzik a pesti kisasszony bájait eléggé bámulni, másnapra egyhangúlag kimondják, hogy ezt a párocskát az Úristen is egymásnak teremtette. Így fog történni; vagy ha máskép is, az eredmény tekintetében egyre megy.

– Báró, te prófétának születtél.

– Ismerem az emberi rút fajzatot, ez az egész.

– Báró, te tíz évvel ezelőtt megjövendölted, hogy tönkre jutok s ma nincs egyebem, mint a mi még mamám után rám vár. Az volt hibám, hogy rangomat, czímemet többre becsültem, mint a mennyit ér. A világ azonban haladt, s mai napon a köznép úgy beszél rólunk nyiltan, mint mi otthon magunk között titkon szoktunk; azaz: hogy a magas születés, ha nincs pénz hozzá, otrombául nevetséges.

– Úgy van, a középrend tolakodása erőt vett rajtunk s ha küzdünk is, fegyvereink nem egyenlők. Minket rangunk kötelez, mi telve vagyunk gyöngédséggel és galanteriával. Ők pedig szabadon és tartózkodás nélkül csak a kézzelfogható előnyöket vadászszák.

– Mit tegyünk? Vegyünk bucsut a kapufélfától s többé be sem lépjünk e házba?

– Nem, ezt nem mondtam. A bölcs politika kivánja, hogy ne mi szakítsunk elébb. Különben is, részemről nincs minden estém elfoglalva, s ha jobb helyre nem mehetek, itt is agyonüthetem az időt. Persze jobb lett volna a szép lányt meg az öt milliót bezsebelni, most pedig elárulva levén gyenge oldalunk, fogadom, hogy bukott mágnás közöttük a nevünk. Mihelyt pedig úgy van feltéve a kérdés, hogy mit ér a rang és czím megfelelő vagyon nélkül, akkor ezen társaság előtt elvesztettük pörünket. Hiába ijesztgetjük a koporsóból feljáró lelkekkel azokat, a kik nem hisznek a kisértetekben. Ha átlátták semmiségünket, nem emelnek többé kalapot a kilenczágú grófi korona előtt, mely csak kutyabőrre van pingálva. Végre pedig ha Dorozsmaynénak rang kell, megkapja ezt az erdélyi báróval is.

– De a báró szintén vagyontalan? Mi maradhat rá atyjáról? Én pedig anyám után legalább ötször gazdagabb leszek.

– Nem is ez a fő akadály. Ha te szegényül született Bendeffy vagy, azt mondják: van a leánynak kettőjök számára is elég. Hanem, higyj az én szememnek, a leány szerelmes a báróba, s ez oly végső itélet, melytől nincs fölebbezés.

– És még se szakítsak velök?

– Addig, míg Spuller Jeannette titka ki nem derül, semmi esetre sem.

– Mi lesz a másik titokból? azon rejtélyes pénzforrásból, melylyel váltóimat fizettük?

– Ez nem sürgetős. Ez az én titkom, de nem szólhatok róla, mert becsületszavam fekszik rajta.

– Hátha mindkettőnek ugyanazon forrása és eredete van?

– Nem valószinű. Én legalább nem hiszem és nem is kívánom, hogy így legyen. Érdekeidnek legjobban megfelel, ha Dorozsmayné keze rejlik alatta; ez reményednek azon utolsó szála, mely még nincs megingatva. Szereted a kicsikét?

– Különös kérdés, épen tőled. Hogy ne szeretné a 33 éves quasi agglegény a szép, vidor, élénk, fürge és tűzszemű gyermeket? De azért nem tagadom, hogy Esztike a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek lennie kellene. Ezen helyet egy másik sokkal jobban töltené ki!

– Értelek. Gondolsz még rá?

– Sokszor, és pedig bánkódással. Ha ezelőtt három évvel elveszem Louisét, vagyonomnak fele még ma is megvan.

– Hagyjuk ezt barátom, soha se beszéljünk olyan dolgokról, melyek nincsenek napirenden.

VI.

(Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának lakói rögtön fellázadnak.)

Megjött a junius. Vége az országgyűlés ülésszakának, szétmentek a képviselők; biztosan érzik magukat a miniszterek.

Dorozsmayné, leánya és a két bácsi elhagyták a fővárost. Zoltán mint utazási intendáns működik, kanonok bácsit gardedámnak nevezgetik. A társaság megnézte Koritnyiczát, Tátrafüredet, Bártfát, a hol még mindig fűtött szobákkal fogadták őket. Lejöttek a kies Eperjesre, a régi hírére érdemes Kassára, csizmadiákban bővelkedő Miskolczra, tanyákon nyaraló Debreczenbe s megpihentek a sok tornyú Nagyváradon.

Pál báró Gencs üde levegőjét szítta s hevert Pesten szerzett hervadhatlan koszorúin. A szomszédok napijáró földről özönlöttek látogatóba, megbámulni a fiatal embert, a ki teljes kilencz hónapig lakott a fővárosban és még sem változott meg úgy, hogy az apja se ismerje meg.

Zsuzsi néni anyai örömmel, megelégedéssel és diadallal legelteté szemét az érkezőn, a ki tapasztalatainak kimeríthetlen kincstárából pazarul osztogatta a tudományt és a bölcseséget.

– És ezen embert én neveltem – beszélé fűnek-fának. – Az én oktatásaim gyümölcse érett meg benne. Már nem korhely diák többé, minden ruháját haza hozta, fehérneműiből egy fél harisnya sem hiányzik, minden gomb a maga helyén, a városi rossz levegő nem rontá meg friss piros színét. És a mi fődolog, egy krajczár adósságot sem csinált. Soha, mióta Csikszék áll, ily tökéletesség nem termett Gencsen!

Élvezet volt képviselő urat hallani, a midőn honatyai munkálatairól számot adott. Mily dicsőség Gencsnek, hogy ember van ott, a ki mint jó ismerőseiről beszél a híres államférfiakról. Zsuzsi néni olvadozott, ha Pál fia úgy említé a miniszterelnököt, mint a járásban a szolgabírót. Leírhatlan volt a gyönyör, ha Pál báró félvállról említé: mondtam a pénzügyminiszternek, hogy nem ismeri Erdély népét, s midőn az ellenkezőt erősítette, felelém: Gyula, ezt nem bölcsen cselekedted, a helybeli viszonyok más intézkedést igényelnek, a józan politika más rendszabályt követel! Olyan szépen volt ez mondva, mintha csak Sennyei bárótól tanulta volna. Kéjérzet árasztotta el a gencsi udvarház lakóit, hogy egy helybeli ember szebben szól, mint a «Marosvásárhelyi Közlöny»-nek legutóbbi vezérczikke.

Természetes, hogy ennyi érdemet méltókép kellett megjutalmazni. És honnan szerezhetnének édesebb díjt, mint megházasítani Erdély arisztokracziájának ezen elsőrendű csillagát?

Szerencsétlenségre a tervezett kiházasításra épen a legszükségesebb föltétel hiányzott. Tudniillik oly hajadon, a ki ennyi érdemnek méltó jutalma legyen. Zsuzsi néni végkép meg volt akadva, mert a mióta keresztleánya, Zsuzsika, «elment a regement után», közelben, távolban nem ismert leányt, a ki ily kitüntetést igényelhet. Volt ugyan egy jól nevelt árva, a kinek 500 hold szántóföldje, 1500 hold erdeje volt, de kellemetlenül pisze volt az orra. Egy másik leány a szépség tökélyének volt kikiáltva, de annyi birtoka sem volt, a mennyi a talpa alatt elfér. Mind megannyi lehetetlenség, mely szóba sem jöhet.

Zsuzsi néni tanácsot kért a helybeli tiszteletestől is, a ki a multkor a miniszter látogatása alkalmával azon szép köszöntő verset írta, melyet az iskolás gyermekek maig is könybelábadt szemmel szavalnak a félévi vizsgán. Nagy tekintély lett ezáltal a jeles egyházi férfiúból, de a jelen alkalommal ő is csak azt felelheté:

– Valósággal, méltóságos báróné, ha körültekintek Csikszékben, nagy fölösleg van itt a férjhez adható uri leányok hiányában.

Tagadhatlan, hogy ez valódi államférfiúi magas stylusban volt elmondva, de a kérdés lényegét még sem fejtette meg.

Két hete mult, hogy szünet nélkül ünneplik Gencsen az ifjú bárónak szerencsés hazaérkezését, a midőn egy szép reggel levelet hoz a posta Nagyváradról.

Pál báró megismeri az írást, megreszket egész teste a kéjérzettől és olvassa, mint következik:

«Nos Zoltánus Bogárdy, Dei gratia Princeps Transilvaniæ, siculorum comes, partium regni Hungariæ dominus.

Kedvelt hívünk.

A minőnémüképen fejedelmi tanácsunkban elhatároztuk, azonképen magas uralkodói tisztünkhöz képest illőnek találván, hogy adott szavunknak néha híven is megfeleljünk, adjuk tudtára kegyelmednek, hogy mi, die 21 junii egész udvarunkkal együtt szabad kir. Kolozsvár városunkban megjelenni és ott fejedelmi székünket elfoglalni szándékozunk.

Minthogy pedig kegyelmed országunknak ezen vidékén jártas, az utakat jól ismeri, ezennel rendeljük és parancsoljuk, hogy félretevén minden késedelmet, egész familiástól együtt, semmiképen otthon nem hagyván kedvelt hivünk Gencsy Zsuzsánna nénémasszonyunkat, nevezett hű városunkban megjelenni, ott tartózkodni és további kegyelmes parancsolatunkra várakozni, legszentebb alattvalói kötelességének tartsa. Másként nem cselekedvén.

Quibus in reliquo stb. Datum ut supra.

Zoltanus m. p.»

Míg Pál báró ezen fejedelmi leiratot olvasta, a jelenlevők, mintha érzették volna, hogy nagy dolgok vannak keletkezőben, szent kegyelettel vizsgálták a fiatal embernek arczvonásait. Legalább azt hitték, ő excellentiája a belügyminiszter írt e szörnyűséges nagy boríték alatt s tanácsot kér valamely fontos országos ügyben, a midőn a ház fiatal örököse nagyot nevetett és az asztalra veté a levelet; a mi azt jelenté, bátran olvashatja e titkot, a kinek kedve lesz hozzá.

Az első, a kinek bátorsága lőn, Zsuzsi néni volt, de megpillantván az első sorokat s látva, hogy a levél latinul van írva, átadá öreg rokonának, idősb Gencsy Pál bárónak.

Az öreg báró valóságos tőről szakadt falusi nemes volt, de távol sem együgyü fráter, a ki a tréfát nem értené, hanem az e levélben használt czím mégis égbe mereszté hajszálait.

– Mi az ördög lehet ez? Csak nem összeesküvés az országban? Külön akar Erdély szakadni s újra nemzeti fejedelmet akartok választani? Szeretem a jó tréfát, de megkövesse magát Bogárdy uram ő kegyelme, hogy a míg Bethlen, Kemény él az országban, addig más fajnak hátrább az agarakkal.

Zsuzsi néni mint kisértet elhalaványodott e szörnyű szavak hallatára. Egyik férfiról a másikra tekintett, s nézte, melyik készül legelébb magyarázatot adni.

– Kedves jó apám – szólt az ifjú. – Ez a Bogárdy Zoltán a legbölcsebb és legkomolyabb ember, ha tesz valamit, de már ha beszél, elragadja fantasiája, ha pedig ír, nincs határa bolondságainak.

– De minő helytelen játék az ily czímet felvenni. Voltak idők, a midőn az ilyen farsangi komédiáért lenyakazták az embert a kolozsvári piaczon.

– Ne féltsük mi az én drága barátomat, mert sérthetlen képviselő, s a ház engedelme nélkül kriminalitásba nem szabad fogni. Ha pedig akadna itt államügyész, a kinek még be nem nőtt a fejelágya s ezen okmány alapján nota alá akarná fogni Bogárdyt, leszakadna a Sándor-utczai épületnek teteje a hahotától.

– Jól van, hagyjuk el a dolog bolond oldalát, de minő elbizakodott ficzkó az, a ki engem egész családommal együtt egyszerűen Kolozsvárra beczitáltat?

– Kedves apám. Ez a levél csak azért van írva, hogy tudassa velem, melyik napon érkeznek Kolozsvárra azok, kiket én oda szívszakadva várok. A többi, hogy kérjelek titeket és én mondjam el, mennyire életem boldogsága függ ezen úttól, az egészen rám van bizva.

Most már Zsuzsi néni lépett elé, mint korlátlan hatalom a háznál, s hallván valamit az «élet boldogságáról» beszélgetni, fenyegető hangon kérdé:

– Pál! micsoda gonosz asszonyi praktika forog itt kérdésben?

– Drága néném, az asszonyok ártatlanok, egyedül én és Bogárdy barátom kovácsoljuk az összeesküvést. Szándékunk van hölgyeinknek kellemes meglepetést szerezni.

– Pál! rosszat gyanítok. Te megcsalod öreg nénédet s vakmerő voltál engedelmem nélkül egy tarka selyemruhás pesti czifraságnak házasságot igérni!

– Azt még nem tettem, de óhajtanám, hogy nénikém kegyes engedelmével mentől elébb megtehessem.

– Jóságos egek, rám ne szakadjatok! Ez a boldogtalan fiú megint találkozott avval a veszett személylyel, a kit egyszer már Kolozsvár piaczán karon fogvást vezetett végig.

– Angyalom nénikém, az a bizonyos nő mai napon jól meglehet 40 éves szépség; az enyém pedig 18 sincs egészen.

– Pesti?

– Ott lakik anyjánál, de nem ott született.

– Jó házból?

– Régi törzsökös nemes.

– Szegény?

– Az a baj, hogy nagyon is gazdag.

– A nevét akarom hallani.

– Dorozsmay Esztike.

– Oda vagyok! mindjárt tudtam, hogy kedves fiamat a kitanult pesti kaczérság vagy a sok pénz elszédíti. Ritkóczyné azt írta nekem róla: vár rá vagy 260,000 forint örökség.

– Az ezrek számát nem tudom, kedves nénikém. De ha Ritkóczy báróné azt írta volna, hogy ugyanennyit tehet évi jövedelme, bizonyosan sokkal közelebb jár az igazsághoz.

– Oh, oh – szólalt itt közbe idősb Gencsy Pál és jámbor becsületes szeme széles karikára nyilott. – Hogy mondtad? 260,000 forint jövedelem?

Pál báró csak fejével intett igent, míg Zsuzsi néni megvető mosolylyal fogadá a képtelen mesét.

– Kedveseim, – mondá az apa, – a világ az eladó lányok hozományát mindig megkétszerezi, de ha a jelen esetben csak tizedrésze is igaz lesz a hírnek, megérdemli a lány, hogy elnézzünk érte Kolozsvárra.

– Végünk van, – siránkozék Zsuzsi néni, – minden férfi megbolondult a háznál. Szerencsétlenek! Ha ilyen gazdag volna a leány, rég elkapkodja valamelyik gróf vagy herczeg!

– Oh, oh, – veté közbe a kastély ura, – és mért ne volna elég neki egy báró is? mert országunk törvénye szerint a herczeg, gróf és báró mind egyforma mágnás. – Ezt mondva, büszkén emelé fel fejét, s folytatá – Gencs birtokosai már Zápolya idejében szolgálták a hazát és szabadságot, míg a három magyar herczegnek diplomája tegnapelőttről, Mária Terézia koráról szól.

– Vakok vagytok mindketten, – felelt boszúsan Zsuzsi néni. – Hiszen ha oly gazdagok volnának, nem sajnálnák az uti költséget, hanem magok jönnének Gencsre.

– Ez egyelőre lehetlen, nénikém. Hogy jöhetne hozzánk Dorozsmayné, a midőn itt csak engem, fiatal nőtlen legényt ismer? Esztike kisasszony még nem menyasszonyom, hogy ősi szokás szerint ide hozhatnák háztüzet nézni.

– Nagyon természetes. Pál fiamnak igaza van – szólt ismét az apa, kinek szemét a tömérdek pénz mindinkább megvesztegeté. – Nem jöhetnek ide, míg meg nem kértük a lányt.

– Vagy Zsuzsi néni ismeretséget nem kötött vele, – tevé hozzá kiigazítólag az ifju.

– Tehát nekünk illik oda utazni.

– Úgy van, – felelt a fiu, örömmel ugorva apja nyakába. – Elmegyünk és szentül igérem, hogy mindaddig, mig Zsuzsi néném is azt nem mondja: Pál, te szerencsés kópé vagy, vedd a lányt, mert ez a legszebb és legjobb az országban, Isten is csak neked teremtette… semmire sem kötelezem magamat.

– Mered ezt megigérni?

– Akár megesküdjem rá.

– De hát ha azt mondanám, nekem e fényes, czikornyás teremtés nem kell?

– Ettől nem félek, mert teljes lehetetlenség. Erről csak akkor beszéljünk, ha látta Zsuzsi néném imádottamat.

– Megkérjük a kezét még Kolozsvárott?

– Jobb lesz itt Gencsen, hadd lássa az özvegy, minő ősi ház becsületére bizza gyermekét.

– Itt van ni, – kaczagott Zsuzsi néni. – Értse, a ki tudja, a férfiakat. Épen most mondtad, nem jöhetnek ide, s még is itt akarod kezét kérni.

– Nem jöhetnek ide, az igaz. De ha Zsuzsi néni Kolozsvárott ismeretséget köt velök, bátran meghivhatják nehány napra. Esztikém már ismeri a ház lakóit. Atyámnak és testvéreimnek fényképeit már látta, Zsuzsi nénit pedig úgy megszerette, mint második anyját.

– Engem, megszeretett? hogy jutok én e különös megtiszteltetéshez?

– Együtt örvendettünk és együtt olvastuk fel Zsuzsi néni leveleit. Oh ha látta, ha hallotta volna, mily rokonszenvvel és érdekeltséggel fogadta a gencsi ujságokat.

– No ez megint szép dolog. Megmutatni az én leveleimet egy idegennek! Végre is attól félek, hogy ez az elkényesített városi fehérnép majd fitymálva nézi le szegénységünket.

– Egészen ellenkezőleg. Boldogok lesznek egyszerű házi körünkben, mert azt az örökös soiré-t csakugyan megunhatták.

– Úgy van, – erősíté idősb Gencsy Pál, – fiamnak igaza van. Én is enyedi diák koromban, egy csizmadia fiával, mindig kicseréltem az én fehér kenyeremet feketéért.

– Még mindig nem vagyok tisztába, – kétkedék Zsuzsi néni, – Pál úgy beszél, mintha minden bizonyos volna. Legalább csak mondtad neki, hogy szereted?

– Én? soha egy szóval sem.

– No lám. És mégis oda akar minket bolondítani, Kolozsvárra.

– Kedves nénikém, nem kell azt szóval kimondani, a mit ketten együtt éreznek. Az első látástól kezdve csodálatos bizalma volt hozzám. Én tanítottam őt sok szépre, jóra és igazra s ezért engem, tréfából, mindig kedves professzorának nevezett. Addig míg tőlem nem hallotta, azt sem tudta, mi az igazi szerelem? de hála Istennek én megtanítottam rá.

– Mondhatom, gyönyörű tudomány! melyre a 25 éves fiatal ember a serdülő leánykát tanítja. Hallod-e? az én időmben az ilyen szépséges mákvirág tanítót söprővel kergették el a háztól.

– Lehet. Hanem engem még is megtűrtek; vagy legalább a leány nem tett panaszt ellenem… Pedig a leánynak volt már akkor és van ma is elismert vőlegénye.

Mikor e rettenetes szót az apa és Zsuzsi néni meghallották, egyszerre kétségbeestek, s a mit eddig netán reméltek is, szélnek eresztették.

– Hah! – sikoltott Zsuzsi néni. – Már látom, mi lesz a dologból! Leányrablás! Épen mint jó minapában, a mikor a Mikesek erőszakosan elhurczolták Tarnóczy Sárát!

– Hogy értsem ezt? – kérdé homlokát elredőzve az apa, a ki az álmodott sok pénzt egyszerre markából ujra elröpülni látta.

– Apám. Épen is csak azért kell nekünk Dorozsmaynét és leányát ide meghivnunk, hogy megszabadítsam őt ama másiktól. Pesten sok szóbeszéd kerülhetne ki a dologból, de ha Gencs «bevégzett tényt» mutathat fel, akkor Bendeffy Arthur gróf mentől kevesebbet beszél a dologról, annál bölcsebben teszi.

– Hogyan? Egy Bendeffy gróf is el akarja venni? Fiam, élve, halva, vedd el e leányt; most már bizonyos, hogy dicső régi családból származik. Mert a Bendeffy grófok nem szoktak pusztán csak pénzért házasodni!

– Történetileg be van bizonyítva, hogy egy Dorozsmayt 1650-ben a temesvári basa karóba húzata.

– Ah, karóba húzatta? ez már jeles tény, ily magasztos történetet nem minden nemes család mutathat fel. Utoljára kiderül, hogy róla maradt fönn a közmondás: forog mint a varga a nyársban. Nem, nem jól beszélek, a varga ritkán nemes ember.

– Ki tudja? a kiről szó van, az biró volt Nagy-Kőrösön, vagy Kecskeméten, s mint városi előljáró lehet, hogy korábban varga mesterséget űzött.

– Valóban meglehet, hanem a karó, a hazáért, okvetlenűl megnemesítette.

Most már oly lelkesedésbe jött a család, hogy ezentúl csak arról tanácskoztak, hogy és miként induljanak Kolozsvárra?

Pál megmondá:

– Holnap reggel 5 órakor, két kocsival megindulunk. Délre megérkezünk Marosvásárhelyre. Onnan vasuton este 10 órára Kolozsvárra vergődünk.

– Megyek, – fejezé be a tanácskozást idősb Gencsy Pál, – s mindjárt megparancsolom a kocsisnak, hogy hajnalban készen álljon. Az asszonyok hintón, mi férfiak vadász-csézában, igás lovakkal.

VII.

(Igen szerencsés nap, melyben egymás után két különös véletlen követi egymást.)

Erősen és szenvedélyesen foly Nagyváradon a vita, hogy melyik vonaton induljon a társaság Kolozsvárra? A személyvonat lassan halad, minden érdektelen állomáson legalább egy perczet időzhet, az indulás, megérkezés tömérdek időt felemészt s végre épen beköszönt az éj, a midőn a Kihályhágó alatt a Sebes-Körös völgyének szépségei előtűnnek. A gyorsvonat ellenben eszeveszetten robog, oda sem néz az apróbb állomásokra, mindössze három és fél óra kell a távolság legyőzésére s most junius végén, a leghosszabb napok időszakában, fényes napvilágban fekszik előttünk a táj, csak az a baj, hogy hajnal hasadtakor már az indóházban kell lenni s várni a Budapestről érkező vonatot.

Kanonok bácsi minden erejéből tiltakozott a koránkelés ellen, de uti társai Irgalmatlanul leszavazták.

A társaság szokás szerint egészen külön coupé-t bérelt s a magyar állam-vaspálya vaggonjai között, hat személyre számítva, oly kényelmes osztályok állnak a költekezni képes utazók számára, hogy azokban, még sétálni is lehet. Kanonok bácsi egy pamlagon megtámaszkodva édesdeden hortyogott, s ha Kolozsvárott fel nem keltik, Bukarestig fel sem ébred.

Bogárdy Zoltán egész Csucsáig megelégedett szerény helyzetével, mint utazási intendans, de mihelyt Erdély földjét érzette a kocsi kereke alatt, egyszerre azt mondta: most már itthon vagyok! követelte, hogy ő a házi úr, a kinek szerencséje lesz drága vendégeit saját örökségében tisztelhetni. Mindent megmutatott, megmagyarázott s a faluk nevét megnevezé. Nem maradt el egy oláh kunyhó, melynek homlokzatán az architektura sajátságait ki ne emelné.

Igy érkeztek meg a királyhágontúli kerület fővárosába. Már az indóházban sokan gyűltek elfogadásukra, részint olyanok, kik a nádor-utczai házba bejáratosak voltak, részint ismeretlenek, kik az érkező vendégeket színről-színre látni óhajtották.

Mert már a megelőző napon minden helybeli lap «egyenes értesülés alapján» ily közleményt hozott: «Holnap reggel városunkat azon kitünő szerencse éri, hogy a nagy műveltségű, dúsgazdag és jótékonyságáról ismert Dorozsmayné ő nagysága ígéző szép leányával ősi falaink közé érkezik. Biztos értesülés szerint a budapesti magas körök ezen elsőrendű csillagai több napot szándékoznak Kolozsvár nevezetességének megszemlélésére fordítani és innen indulnak tovább Borszékre, a hol a fürdői idényt lelkes honleányok módjára Erdély bérczeinek üde levegője alatt egész augusztus végeig élvezni elhatározták.»

Igy vonultak be jun. 21.-kén Erdély fővárosába, győzelmi pompával haladván végig a városban, s beszálltak a Hungaria vendéglő szobasoraiba, a hol drága üvegházi növények illatoztak, a pokróczokat és szőnyegeket pedig előre jól kiporolták.

Ízletes reggeli, rövid pihenés s egy kis átöltözés után kiléptek a vendéglőből. Itt a kapu előtt kellemes meglepetés érte őket. Egy gróf, a ki a nádor-utczai házban bejáratos volt, ide rendelte gyönyörű fogatát, azon kérelemmel, hogy hódolatának ezen csekély bizonyítékát elfogadni és használni méltóztatnának.

Bogárdy Zoltán nagyszerű cicerone akart lenni, otthon. Legelső volt az erdélyi muzeum megtekintése, a hol Esztike kisasszony ártatlan hívő lélekkel megbámulta nemcsak a híres emberek kardját, puskáját, buzogányát, de még az ásványgyűjtemény szeszélyes alakzatú példányait is. Az osztályok custosai, vagy a kik mint ilyenek ajánlkoztak, maguk vezeték végig a ritka vendégeket a teremeken.

Innen tovább haladva megszemlélték a nagy templomot, a szép tornyot, a remek építészettel rakott külső falakat. A templom belsejébe nem mentek, Bogárdy úr nagyon szégyenlette, hogy a közelmult barbárjai a falakat bemeszelték. Azt is sajnálta, hogy alkalom hiányában a nagy harangot meg nem huzathatta, pedig ennek mélabús hangja messzetávol elbájolja a völgy lakóit.

Ebéd után fél hatra még forrón sütött a nap, de Zoltán bácsi mindenkép azon volt, hogy napfény mellett látogassák meg a kolozsvári híres sétányt. Kanonok bácsi azt mondta, egész éjjel nem aludt, tehát nappal kell kipótolnia a mulasztást és otthon maradt.

A rendelkezésükre bocsátott fogat nehány percz alatt a sétány bejárójához röpíté őket s innen kezdve gyalog lépdeltek végig a terebélyes fáktól árnyazott egyenes úton.

Nagy élvezettel haladtak a lombok hűs sátora alatt. Elismerték, hogy ha költség és művészet tekintetében e hely nem versenyezhet is a pesti városligettel, az itteni buja tenyészet messze túlhaladja a pesti homokos talaj rövid életű növényzetét.

Ezen órában még gyéren láttak sétálókat, mert az urak legnagyobb része falura költözött, a polgároknak pedig még jókor volt mulatságra gondolni.

Egyszerre azonban az út egyik megtörésénél egész család közeledtét pillanták meg.

Legelől két kisasszony lépdelt. Utánuk másod sorban három egymástól különböző alak. Az első potrohos öreg, roppant hófehér szakállal s marokra fogható kajla bajuszszal. Karján szigorú tekintetű nőt vezetett, kinek kissé fonák külseje, bátortalan lépése, bizonytalan ízlésű öltözéke messziről elárulta a tisztességben megőszült aggszűzet.

De ki az, a ki őket kiséri?

Legelől két kisasszony lépdelt.

Dorozsmayné szemének sem akart eleinte hinni. Esztike kisasszony hamarabb nyer bizonyosságot, mert a szemközt jövők között ott magaslik ki ifjabb Gencsy Pál báró, az ő régen nélkülözött professzora.

Nekünk pedig csak futólagos pillantást kell vetnünk a két csoportozatra s azonnal eligazodhatunk, kik ezen véletlen találkozásban az összeesküvők, a kaján árulók, kik pedig ártatlanok, rászedettek és megcsalattak?

Mert épen a legravaszabb cselszövők igyekeztek mentől nagyobb meglepetést színlelni. A kik mindent előre kiczirkalmoztak, a napot, az órát és a helyet, azok csapkodták össze leghevesebben kezüket a szörnyű bámulásban. Ugy hogy végre Dorozsmayné csendesíté őket azon megjegyzéssel, hogy minő nagy csoda lehet abban, Erdélyben erdélyiekkel találkozni!

Pál báró is úgy nézett, mintha nem tudná, ébren van-e, vagy álmodik? A conspiratiónak két külső, vagy legalább csak félig beavatott tagja, idősb Gencsy Pál folyvást köhintgetett, míg Zsuzsi néni áspiskígyó szemet vetett a közelgő pesti leánynak alakjára.

Esztike hallgatott, lehet, hogy gyanított is egy kis hamisságot, de arcza csak azt mutatta, a mi bensejében uralkodott, hogy jókedve van és megelégedett.

Néhány másodpercz mulva a két csoport egészen közelbe érkezett. Ekkor ifjabb Pál báró előre lépett, kalapot emelt, mély tisztelettel üdvözlé a hölgyeket, s miután határtalan örömét fejezte ki e szerencsés véletlen fölött, engedelmet kért, hogy családja tagjait bemutathassa.

Ezen mellőzhetlen szertartásra pedig azon formát választotta, mely legrövidebb s mégis minden szükségest magában foglalt.

– Kedves atyám és drága Zsuzsi néném itt van szerencsénk ő nagyságát özvegy Dorozsmay Tihamérné asszonyt és leányát Esztike kisasszonyt körünkben tisztelhetni. Ő nagysága oly kegyes volt irántam, hogy vendégszerető házát előttem is megnyitá és azon órákat, miket ott töltöttem, életem legszebb perczeinek nevezhetem. Testvéreim, Ilka és Jolán.

Bogárdy Zoltánt nem kellett külön bemutatni, mert ismerték őt Erdélyben mindenfelé, mint a rossz pénzt.

Zsuzsi néni gyanúval és bizalmatlansággal telve érkezett az álnokul kiszámított komédiára. Pirult a gondolatra, hogy ide csábították, és egész életében ma tehet magának oly szemrehányást, hogy nincs őszinteség lelkének mélyében. De mentől inkább vizsgálta a pesti kisasszony arczát, nemes magatartását, kis leányi vidámságát, finom kelméből készült, de a legegyszerűbb ízléssel szabott sétaöltözetét, annál gyorsabban derült fel homloka s a száraz, rideg, gyanakodó aggleányból ismét szelíd, rokonszenves, mindig jót akaró második anya lett.

De azért még lopva sem tekintett volna Pál fiára, bár ez élénken vizsgálta nénjét, mily hatást tesz rá a pesti kisasszonynak első meglátása? Kereste, hogy szemök összetalálkozzék, biztos levén a siker iránt, mert Esztikének csendes, szelíd és mennyei jósággal teljes vonásai minden figyelőt megbűvöltek.

Hogy a társaság együtt maradhasson, az erdélyiek visszafordultak s ezalatt Zoltán bácsi, támogatva titkos czimborája által úgy manœvrirozott, hogy idősb Gencsy Pál báró az özvegy, Zsuzsi néni pedig a három leány társaságába került.

Esztike leányi bevett szokás szerint a harmadik szó után holtig tartó barátságot kötött a Gencsy kisasszonyokkal s más tárgy hiányában elbeszélé napi élményeit, hogy mennyi mindenféle szépet és gyönyörűségest látott Kolozsvárott, úgy, hogy végre az erdélyiek maguk csodálkoztak legjobban, mily roppant műkincsek vannak itt egybehalmozva az ő tudtukon kívül!

Ezalatt Zsuzsi néni gondolá: Szépnek, szép, tán szebb, minőt valaha látott. Kis ujja többet ér, mint a másik, az a «katonáné» egészen. Azonban eddig csak a külsőt látta, a mi hamis álarcz is lehet. Majd lesz alkalma megexaminálni a szívét, lelkét, veséjét, mert Pál öcscsének csak olyan nőt szabad elvenni, a ki nemének gyöngye, a ki a legmagasabb tökéletesség, s a kinek mosolyában betanult mesterkéltséget felfedezni teljes lehetetlenség.

Visszajövet újra másként alakult a társaság. Az asszonyi nemnek összes képviselőit előre bocsátották, hogy jól megismerkedhessenek. Az özvegy az erdélyi két leánykával beszélt. Esztikét Zsuzsi néni ragadta saskörmei közé s folytonosan kémlelé szavát, mosolyát, szemefényét és lelkének elrejtett titkait. De hiába maradt minden fáradsága, mert nem talált e leányban semmi kivetőt, semmi hamisat vagy kétértelmű modort. Egészen ellenkezője volt annak, a mit várt. Épen nem kétkedett, hogy kitanult kaczérságra fog találni, mely a vakonszületett férfiserget hálójába csábítja, megöli, megrontja, kipusztítja s aztán kárörömmel kaczag áldozatának kínjai fölött. Ilyet várt ő a selyemruhás pesti kisasszonyban is; bámulva kellett elismernie, hogy végtelenül csalódott s mindenben a homlokegyenest ellenkező eszményképet találta benne.

Az urak, ősi szokás szerint, magas politikába keveredtek. Bogárdy Zoltán dühösen kikelt Tisza Kálmán hazaárulása ellen. Ifjabb Gencsy Pál mindent európai szempontból ítélt meg és a bajok forrását Bismark herczeg absolutistikus hajlamaiban kereste. Idősb Gencsy Pál Gambettát és a vele egy húron pendülő adókivető bizottmányt szidalmazta, mely Csikszeredán ütötte fel tanyáját s ott szövi átkos működésének nemzetgyilkoló hálózatát.

A társaság most ismét a sétány főbejárásához érkezett s ekkor Bogárdy Zoltán figyelmeztetésére, hogy közeleg a 7 óra, a színház ideje, mindnyájan kocsira ültek. Dorozsmayné (magához kérve Zsuzsi nénit és egy Gencsy kisasszonyt) az udvarias gróftól rendelkezésükre bocsátott fogaton, a többiek bérkocsin, melyen jöttek, hajtattak vissza a városba.

Megérkezvén a farkas-utczába, kiderült, hogy a sorsnak mai kedvező szeszélyei még távolról sem voltak kimerítve, mert felmenvén az első emeleti folyosóra, meglepetve látták, hogy a két külön rendelt páholy a közvetlen szomszédságban feküdt! Zsuzsi néni megcsóválta fejét, látta, hogy itt titkos kezek működtek, észrevette, hogy az összeesküvés szálait mások vezetik, mert ennyi csodálatos véletlen kissé vastagon sok volt egy napra.

Tény maradt azonban, hogy két egymás melletti páholy állott rendelkezésükre, tehát úgy oszthatták meg a társaságot, miként tetszett.

Dorozsmayné az egyik, Zsuzsi néni a másik páholyban foglalta el e díszhelyet s ezzel az elnökséget és parancsnokságot.

Az özvegy páholyába jutott szemközt vele az egyik Gencsy kisasszony hátrább idősb Gencsy Pál és Zoltán bácsi. Zsuzsi néni hadsergét Esztike kisasszony, a másik Gencsy leány s ifjabb Pál báró képezte. A darab már folyt a midőn a két páholy vendégei elhelyezkedtek s a néző téren élénk susogás keletkezett s mellé meg vita is, mert a nagy közönség nem tudta, melyik az öt millió örököse? az, a ki az idegen nő, vagy a ki Gencsy Zsuzsi kisasszonynyal ül szemközt?

Az eléadott vígjáték jeles mű lehetett s egy pár színész tán ki is akart tenni magáért a pesti vendégek előtt, de a mi két páholyunkban főleg csak a Gencsy kisasszonyok figyeltek az előadásra. Az özvegynő, mint rendesen, megtartá úrias egykedvűségét, a többieket azonban közvetlenebb érdek kötötte le.

Esztike kisasszony szemközt a nézőkkel épen Zsuzsi néninek adá át remek készítményű látcsövét, a midőn észreveszi, hogy Pál báró, a ki mellette a páholy bensejében ült, hallgatott s nem akarva szomszédnéjának élvezetét háborgatni, egészen elmélázkodva tekint le a földszinre.

Esztike rá néz, elmosolyodik, tán sohaj is lebben le ajkáról s hozzá fordulva bizalmas hangon mondja:

– Báró, megmondjam, mi jutott eszembe?

– Esztike kisasszony, önnek valami eszébe jutott?

– Professzor! önre néztem, láttam, hogy oly bűnbánó, békülékeny és engedelmet kérő képet csinált, épen mint egykor, régen, hajdanában, a dajkamesék szerint, egy durczás leány, a ki lenézett a földszintre, látta ott igazi barátját és így szólt hozzá, nem élőszóval, hanem szíve mélyében: itt vagyok; ne haragudjék rám; minden ok a félreértésre megszűnt; csak én vagyok a hibás. Bocsásson meg, mert nem akarok többé más lenni, mint voltam és a milyennek mindig ismert.

– Esztike kisasszony – felelé a báró és a nélkül, hogy tudná mit cselekszik, a leánykának lehajló kezét megfogja és érzi, hogy e kéz nem igyekszik kiszabadulni – tudja-e, hogy e szavaiban szívemnek legmélyebb titkát érinté s tán felhatalmaz engem a legmerészebb reményekre?

Felelet helyett lassan és észrevetlenül voná ki kezét az ifjú kezéből és a színpad felé fordítá fejét.

Ebből állott e boldog nap legédesebb eredménye. Pál báró mennyei bájak tengerébe érzé lelkét merülni. Mert most történt először, hogy Esztike nyilt szóval vallá meg, mit érzett, mit gondolt és mit akart mondani azon feledhetetlen estén, a midőn meggyőződött, hogy ama leány közönyös az ő professzora iránt, csak titkos ellensége hozta őt hírbe, s akkor rátekintett, visszahívta, és vissza is jött a meghívásra!

Erre pedig közvetlenül megtörtént az esküvőnek elhalasztása a lehető leghosszabb időre.

A harmadik felvonás végén mindnyájan felkeltek helyükből és hazamenni szándékoztak.

És miután szép volt az est, a hold közel volt a teljességhez, a várakozó kocsikat elküldték s gyalog mentek vissza a vendéglőbe a Gencsy-család kiséretében.

Ezalatt Zsuzsi néninek lelke mélyét csak egy alak foglalá el: elismerte, hogy nincs e világon oly lány, mint Esztike s Pál fia a föld legboldogabb teremtése.