ELSŐ RÉSZ. (continued 3)

Ezen pillanattól kezdve Esztike kisasszony megint a földszinti közönség tarka sokaságára veté szemét, de rövid kalandozás után újra a négy zártszék vette figyelmét igénybe. Pál bárónak minden vére arczába ömlék, a midőn érzette, hogy szívének titkos imádottja hosszasan függeszti rá szemét s egész jelenetek tartamáig ott is feledi.

Vajjon merhet-e kisérletet tenni? Oh ha bátorsága volna feltekinteni, s keresvén ama tündér szemek sugarát, találkozhatnék vele!

Érzette, hogy ez merész koczka s válságos perczet idézhet elé. Hátha vakmerőségét ismét oly büszke lenéző tekintet bűntetné meg, mint az utóbbi alkalommal? Erre aztán minden csalódásaiból végkép kiábrándul s visszaesik az elhagyatottság sötét éjszakájába.

De mily kellemes meglepetés, mily édes vigasztalás! Pál báró óvatosan, mintegy a véletlent játszva, feltekintett s látta, hogy Esztike is rá néz s a szemek találkozása után sem fordítja félre fejét! Bizonyos gyermekies őszinteség, félre nem magyarázható részvét és barátság tükrözék tekintetében. Miután pedig helyzetüknél fogva legkisebb feltűnés nélkül tehették, az egész felvonás alatt folytatták ama csendes és méla szembeszédet, melyet csak azok értenek, kik egymás szívében titkot rejleni vélnek.

A felvonás után Dorozsmayné, leányának szótlanságából következtetvén, hogy unatkozik, késznek nyilatkozott a szinházat elhagyni. Úgy látszott, hogy Esztike maradásra szavaz s miután az új dráma végkifejlődése az özvegyet különben is érdeklé, ismét visszaült helyére.

A függöny felgördültével ismét folyt a háromrendbeli játék. A szinpadon hangos élőszóval, a zártszéki párocska között halk susogással, egy zártszéki s páholyülés között szemmel és barátságos tekintettel. Esztike oly kérdő arczkifejezést mutatott, mintha mondaná: mért haragszik ön? mért hagyta el régi engedelmes és mindig hivő tanítványát?

Ezalatt ha puszta megszokásból egy eltévedt tekintetet vetett is a szinpadra, vagy a páholysorok felé, eme beszédes szép szemek csakhamar visszatértek oda, honnan a czél nélküli elkalandozás előtt kiindultak s a leányka arczkifejezésén ismét kirajzolódtak szívének gondolatai, a jóakarat, hű barátság, s hogy semmi ok köztük többé a neheztelésre, sőt a vétkes fél még bocsánatkérésre is készen van.

Tán még többet is gondolt hozzá: hogy a mester soha sem volt szükségesebb a háznál, mint midőn a tanítványt a veszedelem nyilt örvénye fenyegeti.

A függöny lebocsátása jelenté a darab végét, a közönség tapsa pedig az általános tetszést. Következtek a kihivások, mialatt a ház gyorsan ürülni kezd.

Esztike, édes anyja szolgálatára kelt fel és leányi gondoskodásával adá fel anyjának azon téli öltözéket, melyet a páholyba is felhozni szoktak. Aztán kivételes lassusággal veté vállaira shawlját s több izben visszatekintett, azon ürügy alatt, mintha ő is még egyszer akarná látni a tetszés viharával koszorúzott és ismételve kihívott szinészeket.

Most már Domokos bácsi is visszavonulásra inté a rábizott hadsereget. A párocska a zártszéksor végén, egymás karjára fűzve, az előcsapatot képezé; a két férfi hátrább maradt, mint nehéz gárda, vagy hadi podgyász. A zártszéksorokból kitóduló közönség a kifelé törekvőket kissé visszanyomá s így történt, hogy Pál báró közvetlenül a Dorozsmayné páholya alá került.

Ekkor következett, a mit az ifjú, álmainak legmerészebb röpkedéseiben sem mert volna reményleni. Esztike rá nézett, s világosan mutatta, hogy várja a báró köszöntését! Ezen többé félre nem magyarázható jelre Pál bárónak arcza felragyogott az örömtől, kalapot emelt, s mély tisztelettel meghajlék. Esztike kisasszony, oly vidáman, mint csak a kibékülés pillanatában tehette, a legbarátságosabb modorban viszonzá a köszöntést s aztán sietett anyja után.

Még a páholy ajtajából is visszapillantott, sőt kezével intett búcsút és istenhozzádot, a legközelebbi találkozásig. Így folyt, így végződék e némajáték, melyet csak ők ketten érthettek, és mások figyelmének körét teljesen elkerülék.

Az erdélyi vendégeknek, a honvéd főhadnagy megérkezése után, semmi szükségük sem volt Pál báró szolgálatára. Megengedték tehát neki, hogy jó mulatságot és csendes éjet kivánván, szállására mehessen.

Otthon leült és elmélkedék.

Azt látta, hogy a kegyvesztés korszaka véget ért. Valószinűleg, mert a boldog menyasszony senkivel sem akar haragban maradni akkor, ha szíve választottjával Isten oltára elé készül lépni. Mert hogy csak könnyelmű tetszelgés volna mai viselete, az teljesen ellenkezett őszinte, egyenes, sőt naiv gondolkozásmódjával, daczára a jövendőbeli grófi rokonságnak.

Ekkor török pipára gyújtott s mindjárt az első füstgomoly felszállására azt hivé, hogy világosabban lát, s a tapasztalt jelenetet helyesebben megmagyarázhatja.

– Mért és mikor űzött el közvetlen közeléből? Épen azon estén, a midőn Domokos bácsi és Zsuzsika megérkezésük után, elterjedt a társaságban azon hír, hogy menyasszonyt hoztak számomra! Miért és mikor nyújtja ismét felém kibékülő jobbját? Akkor, a midőn látta, a midőn kétségtelenül meggyőződhetett, hogy azon leány másé, és oly boldog azon más férfinak közelében, hogy az egész előadás alatt csak vele volt elfoglalva, a szinmű nem érdekelte, az én jelenlétemet számba sem vette!

Oly világosnak mutatkozott a következtetés… de Pál báró egy időelőtti reménynek még gondolatát is kiverte elméjéből.

XVIII.

(A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a szép honorárium csodákat művel.)

Ezen szinházi jelenet pénteken történt, tehát hétfőig, a Dorozsmay-ház nagyobb elfogadási napjáig, várni kellett, hogy Pál báró újra megjelenhessék.

Ekkor aztán kedve szerint szidta Varjas Andoriást, hogy nem jól porozta frakkját, a midőn ajtaja előtt megdobban egy pár kettős talpú csizma s valaki nyitogatja a kilincset.

A fiatal ember ijedtében legelőször is azt hiszi, Domokos bácsinak akadt új eszméje a hosszú téli estének agyonölésére, a midőn egészen más ismeretes hang üdvözli.

– Jó estét, makranczos ficzkóm. Itt vagyok, megérkeztem Erdélyből, s azért jöttem, hogy adj számot minden ostobaságodért, a mit távollétem alatt elkövettél.

Ő volt: Bogárdy Zoltán, egészen megifjodva a friss hegyi levegőtől.

– Isten hozott, barátom. Végre szerencsésen megülted szent karácsony ünnepét. Űlj le, gyújts szivarra. Tíz percz mulva kész vagyok s ha vinni akarsz valahova, rendelkezésedre állok.

– És hová vinnélek? Hova nem mehetnél az én pártfogásom nélkül is? Mert hogy ugyancsak kicsíped magad, ebből a sok szappanból, olajból és parfümeriából bőven tapasztalom. Talán csak nem megint a Nádor-utcza felé készültél?

– Megeshetik.

– Úgy hallottam, hogy egy idő óta feléjük sem jársz.

– Tudod, pajtás, féltem, ha sokszor látnak, könnyen rám únhatnak.

– Lehet. Nekem azonban azt beszélte kanonok bácsi, hogy megaprehendáltál valamiért, pedig mondtam már neked: ne félj, míg engem látsz.

– Barátom, te sokfélét mondtál már, de ezt az egyet véletlenül kifeledted.

– No ha nem mondtam, akkor gondoltam magamban, a mi egyre megy. Mindenesetre pedig mondom most, én, a ki soha sem szoktam bolondot beszélni, kivévén a képviselőházban.

– És mért épen ott?

– Mért? mert hazafias kötelességem. Mert hű akarok maradni választási programmomhoz. Meg sem választanának többé, ha egy beszédem alatt az elnök legalább háromszor rendre nem utasítana. De tudod-e, mi a nagy ujság?

– Erdélyben?

– Ott nincs más, mint másfél öles hó. Bocsánat, tartsuk meg a törvényt; három métert akartam mondani. Rá szavaztam az új mértékre, épen úgy, mint mikor havonként a ház költségvetését terjesztik elé, és ellene még eddig soha oppositio nem mutatkozott.

– Tehát itt történt valami?

– Itt; és pedig épen a Nádor-utczában, a hol nagy családi gyűlés volt vasárnap reggel. Dorozsmayné húgom összehítta az «ötös bizottmány»-t.

– Az ötös bizottmányt?

– Így szoktuk nevezni. Össze is gyűltünk mindnyájan, kik e gyűlés tagjai vagyunk. Az özvegy, leánya, én és kanonok bácsi.

– Ez mindössze csak négy.

– Négy, sem több, sem kevesebb. De tudnod kell, hogy ezen gyűlésben Esztikének három szavazata van.

– Akkor meg hatan voltatok.

– Patvarba veled, hogy mindenbe bele fecsegsz, a mihez nem értesz. A pap votumát nem szoktuk számítani. Nálunk még áll az ősi alkotmányos elv, hogy vota non numerantur, sed ponderantur. Ha kiment fejedből a diák szó, megmondom magyarul: a szavazatok nem számíttatnak, hanem megfontoltatnak.

– Köszönöm a szíves leczkét, igen le vagyok kötelezve.

– Egybegyűlvén a teljhatalmú ötös bizottmány, Dorozsmayné, leánya kivánatára, indítványozta, hogy az esküvő Arthur gróffal elhalasztassék azon időre, míg Esztike életének tizennyoczadik évét betöltötte.

– Hogy az esküvőt elhalaszszák? Az égre kérlek, ne tréfálj.

– Tekintve az indítványozót, tekintve, kitől származott a kivánság: azonnal láttuk, hogyha én és kanonok bácsi ellenkeznénk is, borzasztó kisebbségben vagyunk.

– És mikor lesz Esztike kisasszony teljesen 18 éves?

– Ah, ah, te már a nők éveiről kérdezősködöl! Ez oly lovagiatlan merénylet, melyhez csak távollétemben szokhattál. Különben pedig Esztike húgom épen augusztus hó 20.-dikán, István királyunk napján született.

– Tehát nyolcz hónapra történt az elhalasztás!

– Nyolcz hónapra. Épen elég arra, hogy addig sok víz lefolyhasson a Dunán.

– És mit fog erre Arthur gróf mondani?

– Mit fog mondani? De már ez kizárólag az ő dolga. A bizottmány is egészen ráhagyta, hogy azt felelje, a mi neki tetszeni fog. De nehogy az elhalasztás puszta ürügynek látszassék, elhatároztuk, hogy doktort hivunk, s csak ennek hivatalos attestatuma alapján mondjuk ki az elhalasztásnak szükséges voltát.

– Eredj a pokolba az ilyen oktalan fecsegéssel.

– Igazad van. A dolog csiklandósnak mutatkozott. Elhivattuk a doktort, még pedig a legelsőt, a leghiresebbet a városban, tehát az országban. Nem mondom, melyikét, mert a többi megorrolhatná classificatiomat. Elég az hozzá, hogy meghivásunkra eljött és megvizsgálta a leányt.

– Zoltán! megfojtalak…

– Eleinte Esztike húgom sem akart vállalkozni, mert csak az ég tudja, mit gondolt olyan doktori operatióról, a midőn az forog kérdésben, férjhez mehet-e a leány, vagy nem?

– Hah vén gonosztevő! most készülj, mert kidoblak az ablakon.

– Mi a mennykő lelt, hogy így dühösködöl? Nem a te húgod Esztike, hanem az enyém; az is csak tiszteletből az öregek iránt. Denique, minden szerencsésen ment végbe. Semmi kopogtatás, semmi hallgatózás a mellkas bensejében. Még hévmérőt, vagy salicilsavat sem használt. Csak megtapintotta üterét, megfogta mindkét kezét és tíz másodperczig a szemébe nézett. Ekkor fönhangon kiáltá: világos, tökéletesen világos, ez a kisasszony nem mehet férjhez, éltének teljes 18 éves koráig! Én tentát, pennát, papirt hoztam; a doktor megírta az orvosi bizonyítványt, kanonok bácsi ráragasztotta az egy forintos bélyeget, Dorozsmayné húgom pedig markába nyomta az 500 forintos honoráriumot. Ennyiből állott az egész.

– És aztán elküldték a grófnak?

– Stante sessione. Kanonok bácsi hordárt akart hivatni, de mi jobban tudván, mit parancsol az illendőség ily nagy urakkal szemben, Dorozsmaynénak komornáját ültettük kocsira és elküldtük Bendeffy Károly grófnő szállására, a József-térre, úgy a családi gyűlés határozatát, mint az azt támogató orvosi csalhatlan bizonyítványt.

Pál báró hitte, nem is hitte, hogy mindez megtörtént, s hogy épen így történt; mert Bogárdy Zoltán uram, egy kis ártatlan tréfáért, nagyon könnyen elbánt a históriai igazsággal.

Száraz idő, kemény fagy az utczán, tehát gyalog indultak. Pál bárónak lábán ugyan fázott egy kicsit a könnyű fénymázos topánka, de a gondolat, hogy hova megy, fölmelegíté egész valóját.

Utközben még beszélgethettek.

– Gonoszul fog esni Arthur grófnak ez a rögtönzött elhalasztás – vélekedék az ifjú. – Oly közel volt czéljához s most megint csak a jövővel biztatják.

– Qui habet tempus, habet vitam. Megmagyarázom tudós idézetemet: a kinek ideje, annak élete is van. Mert az elébb oly példás alázatossággal köszönted meg.

– Szerelmes vőlegénynek január elejétől augusztus végeig várni! Megöli addig az unalom.

– Inkább attól félek, nagyon is sok mulatsága akad. A hirre, hogy ő méltósága nehány kerek milliót feleségül vesz, a hitelezők undok fajzata módfölött megjuhászodott. Nagyon félek, hogy ezt az elhalasztást balul magyarázhatják s akkor lesz dolga Porczogh bárónak, míg egy csapat zsidót kapaczitálhat.

– Ad vocem, Porczogh báró: miféle ember ez?

– Hát báró. Igazi korhely, de okos ficzkó, a milyen belőled is válhatik, ha bölcs apai oktatásomra hallgatsz.

– Rossz ember?

– Nem követ el nyilvános aljasságot. Még kevésbbé fog összeütközésbe jőni a büntető törvényszék valamely paragrafusával; de e két határon belül mindenre képes.

– Minő érdeke van, hogy Arthur gróf szekerét mindkét kezével tolja előre? Mert ha tudom, hogy Ritkóczynével rokonságban van, eltalálom, ki rágalmazta Zsuzsi néni előtt a Dorozsmay-házat? És nem is más hozta forgalomba a mendemondát, hogy menyasszonyt küldtek rám hazulról.

– A mit bizonyosan nem tudok, arról nem beszélek. Különben nem követelhetném, hogy a világ minden szavamat szentnek tartsa. (Pál báró szerényen köhintett.) Porczogh báróról pedig azt hiszem, hű pajtása Arthur grófnak, soha meg nem lopta, de szépen segítette a tönkrejutásban. Most nagyon óhajtaná, ha barátja, felesége pénzén, újra nagy házat tarthatna, hogy eljárjon oda és esetleg előnyös házasságot is szerezhessen. Mondják, nem gazdag, de megél jövedelméből, különösen ha lovagias szolgálataiért a költségi számlát mások fizetik. Azonban megérkeztünk. Menjünk fel, mert magam is kiváncsi vagyok megtudni, mit feleltek a József-téren az esküvés elhalasztására.

Ott fönn a ragyogón világított termekben minden régi alakjában tündöklött. Csakhogy a nagy grófnék közül mentől kevesebbet látunk. Mert csodálatos távirdai összeköttetésben élhet e faj, ha mindig úgy cselekszik, mintha összebeszélt volna. Arthur gróf pártja duzzogott, de mások új reményre ébredtek.

Pál báró mélyen meghajolva a ház asszonya előtt, később Esztike kisasszonyt keresé fel, a ki, bármint érzett, gyermeksége óta szoktatva volt arra, hogy egy látogatónak elmaradását és ismét megjelenését tudomásul se vegye. Így kivánja ezt a saloni élet, a bevett szokás és e törvény alól igazán érző szív sem mentheti fel magát.

Mintegy fél óráig járt-kelt az ifjú a társaság számára nyitott szobákban. Dorozsmayné az idősb asszonyokkal beszélgetett; kanonok bácsi kártyázó kollégáival viaskodott; Bogárdy Zoltán a bel- és külföldi képes lapok fametszeteit bámulgatá; a leányok szokás szerint zongoráztak s fogadták az uraktól a megérdemlett vagy meg nem érdemlett tetszésnyilatkozatokat.

Esztike kisasszony, azon czím vagy ürügy alatt, hogy mindenütt kötelessége jelen lenni s felvigyázni, átment azon szobába, a hol rendesen a buffet-asztal volt elhelyezve.

Pál báró magasra érzé keblét feldagadni, de épen azért, hogy szíve titkát elrejtse, feltünő érdekeltséget tanusított az épen folyamatban levő zenemű iránt. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale első ütemeihez s valósággal el volt bájolva, látván, mily műértő hallgató vonult háta mögé.

A műértő báró azonban lépésről-lépésre hátrált, mindig helyet adott más műértőknek, egyik csoportot a másik után bocsátá előre, míg végre áruló módra kiosont a szobából s arra tartott, a hol irigylendő professzori hivatalát legelőször megkezdhette.

Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale első ütemeihez.

– Ah, Pál báró, – szólt Esztike kisasszony, – mily szép öntől, hogy ide is téved, a hol a madár se jár, – kivéve sülve; szolgálhatok egy szeletkével ebből a fáczánból?

Tehát hosszú szünet után ismét együtt ültek; a báró régi szokás szerint két széket rántott elé; mindketten nehány papirvékony szeletet raktak tányérukra és szokás szerint egy falatot sem ettek, pedig eleget zörögtek a késsel és villával.

– Hallotta, professzor úr, hogy egy pedans, kék szemüvegű doktor rendeletére kénytelenek voltunk esküvőmet Arthur gróffal elhalasztani?

– Beszélte Zoltán bácsi, de úgy mondta, nem egyenesen az orvostól származott a kezdeményezés.

– Valóban, megtörténhetett, hogy tőlem eredt a gondolat, és mamám nagy hévvel pártolta indítványomat. Valami azt súgta fülembe, hogy a boldogság, mely rám vár, semmit sem veszthet értékéből, ha egy kissé később teszi is nálam látogatását.

– Elkésni semmi esetre sem fog. Föltéve, hogy a szerelem betegségének kórjelei mutatkozni kezdenek.

– Oh, a kórjeleket tudom könyv nélkül. Hajlam, vágy, vonzódás, szárnyra kelés és repülés az ő karjaiba! Kérem, mondja csak nekem, miként nevezik az irodalomban, ha valaki egy jeles szerzőnek legszebb eszméit ellopja, s mint saját gondolatát árulja?

– Plagium!

– Ah, plagium! Pompás szó. Ilyes valamit követtem el én is, a midőn az ön filozofiájának legbecsesebb kincseivel parádét űztem, úgy hogy édes mamám nem győzött eléggé csodálkozni, milyen tudós leánya van!

– A mit az ember a professzortól tanul, azt ha használja is, nem plagium. A professzort azért fizetik, hogyha tud valamit, közölje tanítványával.

– Igen, de önt nem fizetik.

– Vagy igen; mint mi erdélyiekül az igenlést kifejezni szoktuk. Az én fizetésem a legfényesebb honorárium a föld kerekségén s abból áll, hogy Esztike kisasszony megtisztel bizalmával.

– Ah már hizelegni is tud? De én az udvarias bókot szeretem s háladatosan meg is köszönöm. Arthur gróf is derék ember. Roppant tudománynyal bír arról, a mit bevett szokásnak neveznek. Ezen egyen kívül mást nem tanultam tőle s ha együtt voltunk, inkább ő kérdezősködött.

– Vitatkoztak egymással?

– Soha. Mindig annyira helyeselte szavamat és nézetemet, hogy végre elbizakodtam, mily sokat tanultam madame Escabrottetól.

– Valamit kérdek, – szólt professzori módra összeredőzvén homlokát a báró. – Félt tőle?

– Hogyan? Féltem tőle?

– Úgy van. Mert félni, igazán félni a férfitól, a második, már magasabb fokú kórjele az igazi szerelemnek. Nem férfi az, a ki nem tud parancsolni s csak azon nő boldog, a ki szíve meggyőződéséből engedelmeskedni kiván. Gyakran e kórjel még előbb mutatkozik, mint a többi, miről beszéltünk. Sok leány úgy kezd szeretni, hogy meglátván egy férfit, megdöbben szívében s azt mondja: jaj istenem, ez a férfi nekem parancsolni tudna, s én nem tehetném, hogy ne engedelmeskedjem! Még egy kérdést. Most sem ellenkezett, a midőn az esküvő elhalasztásának hírét vette?

– Azt írta vissza: mamám és az én óhajtásom mindig törvény előtte.

– Ez igen udvariasan hangzott. Én azonban, az ő boldog helyzetében, mindent elkövetek a határozat visszavételére. Mert igaz, hogy a szeszélyes parancsolgatót, a korlátlan urat, önkénykedő zsarnokot a nő nem tűrheti. De ebből nem következik, hogy a férfinak akarata se legyen. Követelnie kell, hogy belátását, helyes tanácsát elismerjék, minden kétes esetben tőle várjanak végső itéletet. Hanem aztán olyan is legyen e végső itélet, mely megnyugvást szerez, s melyet az eredmény igazol. Érzi, hogy megnyughatnék Arthur gróf itéletében?

– A gróf soha sem mond olyat, a mi egyenesen tőle származik. Beszél, és érv helyett arra hivatkozik, hogy ez az ő társaságának, az ő világának nézete, véleménye és bevett szokása. Ez a gróf törvénykönyve, s a mi abban nincs megírva, az rá nézve nem is létezik. Megigéri, uram, hogy most és később, ha igazi jó barátra lesz szükségem, mindig híven fog velem tartani?

– Mindig és föltétlenül.

– Köszönöm. Most azonban térjünk vissza a leányok szobájába, mert ott mindjárt észreveszik, ha valaki sokáig hiányzik.

XIX.

(Rövid fejezet, mely mesés igérettel végződik.)

Február elején elment a Duna jege s ilyenkor a pestiek azt hiszik, hogy beköszöntött a tavasz, bármit mondjon tovább a naptár és a hévmérő.

Erdélyből rossz hírek érkeztek. Marialakyék, miután Zsuzsika férjet talált, lemondtak a fővárosi farsang élveiről, hazamentek, készültek a lakodalomra, és hire is ment e nevezetes ujságnak Csikszék egyik ormától a másikig.

Zsuzsi néni legkevésbbé sem kétkedvén, hogy csak Pál fia hanyagsága és engedetlensége okozta e képtelen szerencsétlenséget, s hogy az ő keresztleánya csak búfeledésből nyújtott kezet a katonának, annyira fellázadt, hogy nem törődve többé rohamos szívgörcseivel, régi végrendeletét széttépte, ujat írt, tanúkkal megerősíttette s Pált végkép kitagadván, minden vagyonát a három Gencsy kisasszonyra hagyta.

Pál bárónak végtelenül fájt, hogy Zsuzsi néninek anyai szeretetét elvesztette, de az örökséggel nem sokat törődött. Nem mintha érzelgős regényhősök módjára a földi javakat megvetné, vagy nehány ezer forint jövedelem iránt közönyös lehetne, hanem mert jól tudta, hogy nénjének legújabb rendelkezése, a jövő tekintetében, rá nézve változást elé nem idézhet.

Tudta, hogy Zsuzsi néninek épen annyi vagyona van, mint az ő atyjának, idősb Gencsy Pál bárónak. A patriarchalis gencsi házban azonban minden családtag bizonyos házi dogmában nevekedett fel. El volt köztük határozva, hogyha Pál örökölni fogja Zsuzsi néni vagyonát, akkor lemond az apai jusról s mindent a leányok számára enged. Ha pedig bármely oknál fogva a leányok örökölnének Zsuzsi néni után, akkor az atyának birtoka tisztán a férfiágra, s ennek egyetlen képviselőjére, Pálra marad, ő levén a család reménye, szemefénye és régi dicsőségének föntartója.

Pál báró tehát elfogadá új helyzetét, és Zsuzsi nénihez intézett levelében csak azért mentegeté eddigi tetteit, hogy megbecsülhetlen anyai szeretetét visszanyerje, az örökségre nézve pedig hugainak szerencsét kivánt.

Annál fenyegetőbbé változtak a viszonyok a Bendeffy-háznál, mert az esküvőnek elhalasztása folytán Arthur gróf a vagyoni bukás örvénye felé sodortatott.

Porczogh báró nem szünt meg ugyan Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakkal alkudozni; de vajmi nehezen ment ez oly emberekkel, kik jól tudták, hogy ők a helyzet urai s csak tőlük függ a béke föltételeit diktálni.

Mert a betáblázott adósságok a fekvő birtok értékét kimerítvén, csak a három uzsorás akaratától (vagy inkább érdekétől) függött, hogy a törvényszék Arthur gróf ellen a csődöt kimondja s akkor a nagy név ivadéka polgári halott, lehetetlen a társaságban, s minden reményéről lemondani kényszerül.

Ha a három uzsorás mégis késett a legutolsó fegyver használásával, csak azért történt, mert Arthur grófnak még maradtak forrásai.

Először: édes anyja halála után várt egyetlen fiára 30,000 forint tiszta jövedelem, mely nincs adóssággal terhelve. Jegyezzük meg, hogy Arthur, bármily dölyfös, önző és vásott korhely volt, anyja halálára nem óhajtozott. E tekintetben háladatlan, elfajult gyermek nem volt.

Egy másik bekövetkezhető haláleset irányában már nem volt ily lelkiismeretes. Valósággal, ha a délutáni postával megérkeztek a bécsi reggeli lapok, egy cseppet sem búsúl, ha a napi hirek rovatában Burghammer haláláról értesül. Föltéve mégis, hogy a herczeg megtartotta igéretét, és özvegyének tetemes független vagyont hagyott végrendeletében.

A leggyökeresebb változást házassága idézte volna elé Esztikével. Porczogh báró ezen esetre már kész tervvel foglalkozott, hogy a Dorozsmay vagyonból fizessék ki a Bendeffy birtokokat terhelő adósságokat, s mint az igazság megkivánja, a követelést írják át akár az özvegy, akár az ő fiatal neje nevére. Egyik új adósság épen olyan «soha meg nem fizetem» értelmű volt, mint a másik.

Azonban e váratlanul és végzetszerűleg közbejött elhalasztás, mely esetleg végső szakítást is vonhatott maga után, minden tervelést fenekestül felforgatott.

Az sem kerülé el a két jó pajtás figyelmét, hogy Gencsy Pál báró újra feltűnt a Nádor-utczai házban és Esztike kisasszony különös pártfogása alatt áll. Arthur gróf ugyan férfiúi hiúságában nem akará elismerni az innen fenyegető veszedelmet és épen nem tartott ezen izetlen, fonák és jelentéktelen gyerkőcz vetélkedésétől.

Egy reggel, már tudniillik mikor a nagy urak reggele van, úgy déli 12 óra felé ismét együtt találjuk Arthur grófot titkos tanácsosával, Porczogh báróval.

– Barátom, – kezdé a báró, – én soha sem mondtam, hogy Gencsy Pál elhalászhatja előled dúsgazdag menyasszonyodat, de míg e ficzkó a házhoz jár, a leánykával sugdosódik, Bogárdyval nyiltan konspirál, addig mindig készen lehetünk új meglepetésekre.

– Mit tegyek? Tisztességes módon el nem űzhetem a háztól. A többi ingyenélő is ellenem van. Még azt a vén nullát, a kanonokot is rá bírták, hogy fülembe hazudjon. Azt hitték: azon hirre, hogy Bogárdy Zoltán, ez a paraszt, a ki valószinűleg halzsíros szíjjal köti nadrágát, az özvegyet elveszi, dühbe jövök, s végkép lemondok. Most látom, hogy otrombán szőtt kelepczébe akartak megfogni és örülök, hogy semmi elhamarkodást el nem követtem. Báró! ha láttad volna Esztikét, mint állott mellém, a midőn az anyja már ingadozott, magad sem kétkednél benne. Áll tehát határozatom, hogy Esztikémmel élek, vagy Esztike nélkül megbukom, – akkor pedig jó éjszakát világ.

– Esztikém, Esztikém! Micsoda beszéd ez! Mintha én azért tanácskoznám veled, hogy pusztán szép feleséget szerezzek házadba. Olyan üzlet, melyet mindenki maga szokott véghez vinni. Ha te a szerelem hatalmában bízol, akkor semmi szükséged rám. Porczogh báró ismert «mauvais sujet», de több gyöngédséggel bír, mintsem a szív ügyében beavatkozásával feltolakodnék. Szerencsétlenségedre itt másról van szó.

– És miről?

– Hogy augusztus végeig, mint úr, megélj, és pénz tekintetében meg ne essék rajtad oly valami, a mit magasrangú férfi élve nem tűrhet.

– A csődről beszélsz?

– Arról. De ha bizalmad van hozzám, igérem, hogy e válságtól, legalább a jelen évre, megmentelek. Még nem fogytam ki a jó eszmékből.

– Terved van?

– Igen, tervem, s midőn tervről beszélek, ez mindig pénzt jelent.

– Ki az a bolond, a ki a tönkrement Bendeffy Arthurnak még csak egy krajczárt hitelezzen?

– Ha magamra vállaltam, akkor az én gondom.

– Porczogh!

– Semmit se félj. Inkább, hogy téged és magamat gyalázatba keverjelek, még ma azt mondanám: Arthur, a pillanat megérkezett; nézz pisztolyaid után.

– Te még pénzt tudnál szerezni?

– Megkisérlem, de ha sikere lesz, bizonyos dolgot meg kell igérned.

– S az volna?

– Gazdálkodnod kell.

– Oh, a mi ezt illeti, már hat hét óta gyakorlom. Mamámnál ebédelek s boldoggá teszem vele.

– Akkor minden rendén lesz. Mert arról van szó, hogy szebb idők bekövetkeztéig büszke Bendeffy gróf maradj, az uzsorások fenyegetéseitől pedig megszabadulj.

– Porczogh! még egy szót. Inkább még ez órában golyó az agyamba, mint anyám után várandó örökségemre uzsorás adósságot csinálni.

– Semmit se félj. Nem vagy angol pazarló, hogy «post obitum» kötelezvényt állíts ki.

– De akkor?

– Légy megnyugtatva. Nemesi szavamat hagyom zálogba, hogy becsületed, vagy fiúi szent kötelességed szeplőtlenül megőrizve marad. Most pedig Isten áldjon; ha végeztem, újra látjuk egymást. Emeld fel fejed, Arthur, még van igazi barátod!

XX.

(Honnan kerül a segítség a végső szükségben? de ideje is volt, hogy az ezeregyéji mesék újra fölelevenüljenek.)

Másnap Porczogh báró hatalmas farkasbundába és muszkának való csizmába bujva, ült fel a reggeli gyorsvonatra s délután fél háromra megérkezett Bécsbe.

Itt rangjához méltólag a Hôtel imperial-ban vett szállást, nagy gonddal újra öltözött, bérkocsiba veté magát és elhajtatott a Schotten-Ring felé, Burghammer herczeg palotájába.

A bécsi nagyuri cselédség művészileg tudja fintorítani az orrát, ha bérkocsin érkezik látogató. Különösen, ha a látogatójegyen csak báró áll, mely Bécsben oly megvetendő csekélység, hogy rá sem néznek. Mindamellett fölvezették az idegent valami terembe, mely nagyon hasonlított olyan előszobához, a hol a kérelmezőket szokták nehány órára megvárakoztatni.

De midőn a báró átadta jegyét s a herczegnőtől kért kihallgatást, a herczegnő pedig saját boudoir-jába parancsolá az idegen látogatót bevezetni, minden megváltozott és a világosszürke frakkos embereknek eszébe jutott, hogy otthon saját kocsija is lehet az olyan úrnak, a ki rövid időre, valamely fontos ügyben, Bécsbe rándul.

A herczegnő ezenfelül még nem is várakoztatá a bárót, hanem egy sárga bársony draperiával bevont ajtón keresztül, haladék nélkül láthatóvá lőn.

– Ah báró, – mondá – mily váratlan meglepetés. Ön itt, Bécsben?

– Igen, herczegnő. Ma jöttem, s ha szerencsével járok, még az éjjel visszatérek. Szabad herczegséged hogylétéről tudakozódnom?

– A szokott migraine-nen kívül egészséges vagyok.

– És a herczeg?

– Az pedig, mióta Pestről megjöttünk, vidám, jó kedvű, piros, egészséges, ifjodik és hízik.

– Különös örömömre szolgál egyszerre annyi jó hirt hallanom.

Tudjuk, hogy Louise herczegnő anyja részéről magyar eredetű, tehát a társalgás felváltva magyar, német és franczia nyelven folyt.

– Fájdalom, – folytatá a báró, – nálunk minden a válság végső fokára jutott.

– Kérem, ne is mondja. Pesti barátnéim mindent megírnak, különösen ha vélik, hogy gyötörnek vele. Tehát csakugyan igaz, hogy Arthur barátunk esküvője bizonytalan időre el van halasztva?

– Úgy van, bizonytalan időre. Hivatalosan azonban csak augusztus végét tűzték ki.

– És ezalatt?

– Ezalatt csak arról van szó, hogy szeretett barátunkat ezen határidőig a víz fölszinén föntarthassuk.

– Kérem, mondja ki világosan, hogy szegény Arthur a banqueroutte szélére jutott.

– Úgy van; ezen irtóztató szó fejezi ki állapotát. Fekvő birtokai teljes értékig adóssággal terhelve, utóbbi időkben egészen az uzsorások kezébe esett, úgy, hogy ezen vérszopók tetszésétől függ élete és becsülete, mert minden órán várhatja a csőd kimondását, ezt pedig nem élheti túl.

– Báró, ennek nem szabad megtörténnie. És rám nézve igen hizelgő, hogy régi barátomnak bizalma van hozzám, és e nagy szorúltságában először is rám gondolt.

– Herczegnő! ki kell jelentenem, hogy Arthur grófnak legtávolabb sejtelme sincs arról, hogy én itt vagyok. És ha valaha megtudná, nem párbajra hína ki, hanem ajtót mutatna.

– Ha így van, akkor nekünk szent kötelességünk tudtán és akaratán kivül, rajta segíteni. Önre, az ön gyöngédségére bizom, találjon ki valami elhihető mesét, hogy ne is sejtse, honnan jött a segítség.

– Herczegnő, ön szabadító angyal. Egészen magamra vállalom a felelősséget.

– Sok kell? mert az én tűpénzemet rendesen elköltöm; a herczegtől pedig pénzt soha sem kértem. Szerencsémre Burghammer úrnak sajátszerű szenvedélye volt engem folyvást brillantokkal elárasztani és így kész a segítség.

– Herczegnő, ily áldozat…

– Ha áldozat, akkor ne beszéljünk róla. Arthur az egyedüli férfi, a ki engem szeretett, és hogy annak idejében kezemet nem kérte, rossz néven sem vettem, mert teljes lehetetlenség volt. Beszéljünk üzletünkről, ez nem oly fájdalmas tárgy. Tehát nagyon sok kell?

– Az összeg, mely alatt Arthur neve áll, mindenesetre jelentékeny; de mint égbekiáltó uzsora, ha kész pénzzel működhetem, bizonyos határon belől az alkú sem lehetlen. Azt hiszem, hogy harminczhárom ezer forinttal barátunk sorsán augusztus végeig segíthetünk.

– Harminczhárom ezer forint. Ez nem kevés, de nem is túlságosan sok. Kérem, legyen türelemmel. Azonnal kiválasztok ékszereim közől oly darabokat, mikről a herczeg rég elfeledkezett, s kár sem volna értük, ha veszendőbe mennének. Mindjárt elküldöm komornámat egy titoktartó bankba, s félóra múlva kezünkben a mentség.

– Nem fog feltünni?

– Feltünni? itt, Bécsben? Jóságos egek, az efféle üzletek itt napirenden vannak. Az urak papirokra, a nők fénykövekre vesznek kölcsönt.

– Nem hallgathatom el, herczegnő: épen nem bizonyos, hogy Arthur barátunk augusztus végére oly helyzetben lesz, hogy kötelezettségeinek eleget tehessen. Pedig nagyon természetes, hogy barátunk e segítséget csak úgy fogadhatja el, ha e pénzt, mint legutolsó kétségbeesett kölcsönt adhatom kezébe.

– Ez oly kérdés, melynek megvitatása augusztus végére esik. Pontos visszafizetésre nem is számítok. Gondolja, báró, hogy mi, bécsiherczegnők, nem tanultuk meg, mi a prolongatió?

A herczegnő felkelt pamlagáról és a sárga bársonyos ajtón át eltünt. Öt percz sem telt bele, már megint helyén ült, azon hírrel, hogy komornája már útban van a bank felé.

– Most már nyugodtabban beszélhetünk barátunk sorsáról, ha tudjuk, hogy segíthetünk rajta. Még mindig remélheti Arthur, hogy czélt ér a Dorozsmay örökösnével?

– Folyvást mint elfogadott vőlegény jár a házhoz. Az özvegy kezdetben jobban pártfogolá, most azonban a leányka hűségében és álhatatosságában veti bizalmát. Ingatag és fuvallatszerű biztosíték ugyan, de úgy látszik, a kis leány hiú arra, hogy a világ erős és határozott jellemnek tartsa.

– Igaz, hogy nagyon szép? Mikor Harasztoson láttam, még gyermek volt. A híres leánykérés alkalmával pedig meg sem mutatták. Azaz, örömünkben, hogy sikert arattunk, sietve hagytuk el a házat. Tehát szép?

– Egész lelkesedéssel beszélnék a leányka szépségéről, ha nem Burghammer herczegnő királynői alakja ülne előttem.

– Hagyjuk ezt; de azért a bókot köszönettel fogadtam. Szereti Arthur? Vagy, a mint felteszem róla, csak pénzházasságnak tekinti?

Porczogh báró ravasz róka volt, s jól tudta, hogy legbölcsebb politika lesz e kérdésre csak kétkedő arczczal, vállvonogatással felelni. Pedig világosan látta, hogy a herczegné élénk vágygyal tudakozódott.

– Irják nekem, – folytatá a herczegnő, – hogy valami erdélyi bárócska is mindennapos a háznál, s tán még reménykedik is.

Erről csak annyit tudok, hogy az a bárócska afféle tejes szájú félénk teremtés.

– Ah, tejes szájú? Gondolom annyit tesz, mint nálunk a Gelbschnabel? Milyen szépen kiművelik a magyar nyelvet távollétemben. Tehát nem félelmes vetélytárs?

– Még a szemét sem meri ily magasra, értem, az öt millióra, emelni. Annál veszedelmesebb a leány szeszélye, mert én a hánytorgatott állhatatosságokban soha sem biztam.

– Igaza van; a ki érez, az nem dicsekszik vele, – felelé a herczegnő elnyomott sóhajjal.

– Megemlítendő különösség, hogy az özvegy tökéletes választási szabadságot enged gyermekének.

– Boldog egyszerűség! Tán épen ez azon megbecsűlhetlen jog, a mit a középosztályoktól irigyelhetünk. De nem felelt az elébb kérdésemre. Utoljára mégis szereti Arthur gróf a leányt?

– Azt mondta, hogy szépnek tartja. De mennyire neveli előtte e szépséget az öt milliónak csillogása? ezt, herczegnő, csak mi, rút, önző férfiak értjük.

– Most nem köszönöm meg a bókot, mert ön jól tudja, hogy előttem sem volt titok, hány nagy uradalma van Burghammer úrnak Morvában és Csehországban?… Ah, de hínak. Mindjárt visszajövök.

A herczegnő a sárga bársonyos ajtón át ismét eltünt, nagy bámulatára Porczogh bárónak, a kinek éles szeme és kitünő hallérzéke van, s még sem látott, sem hallott legkisebb jeladást sem. Körültekintett, hogy a női szoba ily nevezetes titkának nyitjára leljen, midőn a herczegnő, kezében egy nagy boritékú, de lepecsételetlen levéllel, ismét visszaérkezett.

– Itt van, elhoztam, mindent a legjobb rendben találtam. A zálogról szóló elismervényt szekrényembe zártam, a pénzt pedig átadhatom. Rá van írva az összeg a borítékra is: 37,879 forint. Krajczár is van, de ezt escompte fejében megtartom.

– Leborúlva mondok köszönetet, herczegnő: mert meggyőződésem tartja, hogy egy életet mentünk meg vele. Louise herczegnő a legbájosabb és legszellemdúsabb hitelező e föld kerekségén. A krajczárok levonása, előre fizetendő kamat czímén, oly imádandó tréfa, hogy ha üzletünk nem volna titok, epochát csinálna társaságunkban. Azonban itt több van, mint mennyit kértem.

– Vigye mind. Ki tudja, mint sikerül alkuja? Aztán itt azt tartják: a pénz soha sem sok és mindig apropos érkezik. Azonban négy órát régen elütötte s ön elkésett a délutáni gyorsvonatról.

– Éjjel megyek a személyvonattal. Viradat előtt megérkezem. Kilencz órakor rendez-vous-t tartok a zsidókkal s délben, remélem, kedves vendége lehetek Arthur barátomnak.

– Éjjel utazik? Nem fél, hogy ennyi pénzzel a zsebében, a waggonban megölik és kirabolják?

– Herczegnő! az én pugyillárisom halandó testemnek legérzékenyebb része, mint az angolok tartják. Vesémet, tüdőmet, májamat ellophatják, de ha tárczámhoz nyulnak, felébredek még a koporsóból is.

– Igaz, ha éjjel megy, akkor elég ideje van, és este hat órakor nálam ebédelhet. Hah! bocsánat; ünnepélyesen visszavonom meghivásomat, mert önnek, mint látom, semmi rendjele sincs.

– Valóban nincs. Sőt jó lelkiismerettel mondhatom, hogy érdemet sem tettem rá, a miért adtak volna.

– Annál rosszabb; de a meghivás visszavonva marad. Tudja-e ön, hogy a herczeg félne öntől?

– Hogyan? félne?

– Minden idegenről, a kivel beszél, ha nincs rendjele, azt teszi fel, hogy a legközelebbi éjjel egész Bécset dynamittal levegőbe röpíteni szándékozik.

– Részemről igen rosszúl választanám épen a mai éjet, a midőn gazdagabb vagyok, mint régóta. Engedje meg herczegnő, hogy még egyszer kifejezzem hálámat s örök hódolattal telve eltávozhassam.

– Isten vezérelje, báró. Óhajtom, hogy fáradozásainak oly biztos sikere legyen, a minő tiszta szívből tettük azt, a mit legjobb barátom iránti kötelességből cselekedtünk.

Ezzel Porczogh báró elhagyá a palotát, visszaült kocsijába, szállására hajtatott, utazó ruhát öltött, megebédelt s a kirendelt órában jó kedvvel robogott keletre, hazafelé Budapestre.

Útközben művészileg begombolkozott. Még azon áldozatot is meghozta, hogy «nem dohányzók» számára rendelt coupé-ba ült, úri nők, gyermekek és dajkák közé, hogy a rábizott kincset teljesen biztonságban hozhassa haza.

Reggel hat óra után szállásán volt s nehány órát alvásra szentelt. Tíz óra felé fölkeresé Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakat, a kik a napnak ezen táján a börzén üzérkedtek.

Porczogh bárónak nem volt szokása dobbal menni nyúlvadászatra. Nem rohant be ajtóstul s elébb csak példálózgatott, hogy ha tisztességes alkut köthetne, elvihetné a hitelezőket olyan helyre, a hol Arthur gróf jövendőbeli reményeit még szivesen meghonorálják.

Az uzsorások gúnyosan nevettek a készpénzzel való fizetés igéretére, de a midőn egyik is, másik is megmondá, mit tart a kezénél levő váltó legutolsó árának? a báró is rögtön szavukon fogta őket és gyönyörű szép, ujdonatuj ezresekkel fizette ki a bámulókat, kik szinte megbánták, hogy oly olcsó áron alkudtak meg. Ezután visszakapván az eredeti váltókat, szives jó reggelt kivánt nekik.

Úgy ütött ki a vásár, hogy úti költségének levonása után, Arthur számára még 4000 forintot meggazdálkodott.

Ezalatt közeledett a déli 12 óra s Porczogh báró páva-büszkeséggel lépdelt a József-tér felé, a hol a második emeleten meg is találá barátját, a ki reggelizett s csak turkált egy pár mesterileg sütött fogolynak mellehusában.

A bárót itt valami meglepte. A szobában minden rendetlenűl szét volt hányva; a földön két középnagyságú utazóbőrönd állott nyitott födéllel, hogy még mindenfélét rakosgathassanak bele.

– Arthur, mi ez? te útra készülsz?

– Barátom, végem van. Nincs többé menekvés; a válság órája ütött. Mamám 2000 forintot adott s ma délután megyek Bécsbe, onnan megállapodás nélkül Párisba, s aztán tovább. Örülök, hogy jöttél, legalább elbúcsúzunk, és itt hagyok egy jó barátot, a ki megbélyegzett nevemet néha védni s mentegetni fogja.

– Arthur, ez meggondolatlanság, ez elhamarkodás volt. Ezer szerencse, hogy még itthon talállak, mert most jövök a börzéről s találkoztam uzsorásaiddal.

– Engem nem tiszteltek meg személyes jelenlétükkel, csak ügyvédet küldtek hozzám azon kijelentéssel, hogyha ma déli 12 óráig rendbe nem hozom váltóimat, haladék nélkül folyamodnak a törvényszékre, s a csőd kimondása el nem maradhat.

– És te hittél e nyomorú fenyegetésnek? Barátom! az uzsorás zsidó nem bosszúálló, hogy puszta szenvedélyből megrontson valakit. Azaz: saját maga előtt elégesse a hidat. Mit nyernének a csőddel? Jól tudják, hogy fekvő birtokod teljes értékig terhelve van, nekik semmi sem marad; míg a várakozással legalább remélhetnek. Még lehet jövőd, még van a világon véletlen esemény, de a csőd kimondása olyan, mint a halál, mely mindennek véget vet. Most azonban légy megnyugtatva, emeld fel fejedet, mert igéretemet beváltottam s még mindig Bendeffy Arthur lehetsz. Ime itt vannak váltóid. Nézd meg egyenkint, győződj meg eredetiségükről s ha mindent rendben találtál, dobd a tűzbe!

– Nem értelek.

– Ne csodálkozzál, hanem mondd: rá ismersz-e saját aláirásodra?

– Az aláirás valódisága ellen nincs kifogásom, de…

– Akkor bátran a kandallóba vetheted. Vagy ha inkább tetszik, huzz keresztet rájuk tentával és vastag tollal, töröld ki nevedet s tedd oda, a hol becses emlékeidet tartani szoktad.

– Porczogh! Mi ez?

– Szólítsd legényedet: mondd, hogy mást gondoltál és nem utazol.

– De miként kerülnek a váltók a te kezedbe?

– Nevezetes, eredeti! mint te szoktad mondani. Életemben csak három módját ismertem, miként kaphatja vissza az ember a maga váltóját. Először, a mi legtöbbször történik, ha a régiek helyébe más, nagyobb összegről szólókat ír alá. Másodszor, ha dühbe jön az ember, nyakát szegi a zsidónak, s visszaveszi váltóját.

– De miután én e két módhoz nem folyamodtam, mi a harmadik?

– Parbleu! ha az ember kifizeti.

– Porczogh! ez a három mód közül a leglehetetlenebb.

– De csak látod, hogy váltóid kezedben vannak?

– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy 43,000 forintot kifizettél?

– Azt nem, mert tisztességes alku útján leszálltunk 33,000 forintra. Ebből következik, hogy miután nekem több mint 37,000 forint állott rendelkezésemre, 4000 forintot letehetek ide asztalodra, hogy bele számítva édes anyádtól vett 2000 forintodat, valahogy megélj augusztus végéig, s csak akkor gondolj rá, el kell-e utaznod? vagy rövidebb processus lesz, ha főbe lövöd magad?

– Hogyan? még 4000 forint fölösleg?

– Kezedben van; tehát elvitázhatlan valóság.

– De honnan került e pénz? Te nem vagy oly gazdag, hogy saját megrontásod nélkül ily összeget eléteremts?

– Akadt, a ki adott, a ki jövődet még nem tartja elveszettnek. A tisztelt hitelező urak pedig, vagyis Israel választott népe, ennyire taksálta hiteledet.

– Porczogh! addig e házat el nem hagyod, míg meg nem hallom, honnan fizettél?

– Arthur ne kényszeríts, mert olyan nagyot hazudom, hogy hanyatt esel.

– Mondj akármit, csak magyarázd meg e rejtélyt.

– Ha kényszerítsz, hát halljad. Barátom, ez szent pénz.

– Szent pénz?

– Igen, szent pénz. Még több annál, mert egyenesen a jezsuita atyák kasszájából kerül.

– Porczogh! te megbolondulhattál, de a jezsuita atyák jól szokták tudni, hova helyezzék el tőkéiket.

– És hátha épen nálad találták volna a legelőnyösebb hypothékát? Oh a szent atyák okos emberek, különösen pénz dolgában. Adnak neked 33,000 forintot adósságfizetésre, e mellé 40000 forintot zsebpénzül, hogy tovább is uri módra élj. És miért?

– Igen és miért? ez a kérdések kérdése.

– Igen és miért? Nem találod el? Lásd, a jezsuiták az Ég érdekében a legjobb üzletet csinálják. Mert csak így remélhetik, csak így adhatnak neked módot arra, hogy Dorozsmaynénak öt milliónyi eretnek és kálvinista forintját a te kezedbe játszszák, a ki minden kifogás fölött igazhitű pápista vagy!

Ezen a kolosszális sületlenségen aztán mindketten nagyot nevettek.

Porczogh báró ezután nemesi szavát, becsületét adta zálogul, hogy annak idején mindenről megnyugtató és kielégítő felvilágosítást fog adni. Erre Arthur gróf tollat ragadott, s nem is kötelezvényt, hanem egyszerű elismervényt írt alá, hogy Porczogh bárótól ennyi és ennyi ezer forintot, váltóinak kifizetése fejében, felvett.

– Barátom – szólt Arthur gróf – ma reggel, különösen a midőn az a macskaképű fiskális itt sopánkodott előttem, nem hittem volna, hogy e borzasztó nap még ily jól végződhetik. Porczogh, te az ezeregyéj meséiből kerültél hozzám!