ELSŐ RÉSZ.

I.

(A család eredete, viszontagsága és felvirágzása.)

Pestmegyében sok nagy község van. Nem mondom melyik? mert a mai kutató és történetbuvár világban még felforgathatná valaki a helybeli levéltárt s ki tudja, minő bonyodalmas pört indíthatna azok ellen, kik jelenben rég feledve a multakat, dúsgazdagon aratják gyümölcsét annak, a mit az elődök nagy fáradsággal s tán nem mindig tiszta maggal vetettek.

A török világ végén Dorozsmay Tóbiás uram, mint biró, kormányozta a várost, míg egyszer elkésvén az adófizetéssel, a temesvári basa karóba huzatta s kínos halállal múlt ki a világból a hazáért.

A Rákóczi mozgalmak alatt Dorozsmay Bálint a fölkelt ráczok ellen vezeté a község fegyvereseit, küzdött vitézül s ott hagyta fehérlő csontjait a mezőn, hol ma Szabadka külső tanyái virágoznak.

1760-ban Dorozsmay Lukács urat a község szenátorrá választotta. Ezen díszes hivatalában mindjárt az első évben haszonbérbe vett a várostól egy 3600 holdas pusztát s miután a haszonbért a hivatallal járó kiváltság folytán soha sem fizette, 40 év multán történt halálával soha senki sem kételkedett, hogy ama birtok a Dorozsmay-család ősi tulajdona s abban az utódokat háborgatni nem szabad.

Következett Dorozsmay László. Ez mindig künn lakott a tanyán és soha senki hírét sem hallotta, míg 1809-ben történt halálakor tiszteletes uram két teljes óráig tartó bucsuztatóban annyi épületes dolgot beszélt a megholtnak jámbor, istenfélő és vallásos életéről, bő tudományáról, pazar adakozásairól s a város és a haza iránt tanusított hűségéről, hogy a hallgatók csak ekkor, igen későn, tudták meg, mily jeles és nevezetes férfiut temettek el benne!

Dorozsmay Tóbiás kínos halállal mult ki.

Annál többet beszéltek örököséről, Dorozsmay Sándorról, a ki Pestre tette át lakását s úgy költött, mintha annyi jövedelme volna, mennyit birtoka megért. Nem tarthatott sokáig e víg élet s ő volt egyike a legelsőknek, kik az ujonnan behozott csődtörvény kérlelhetlen kelepczéjébe estek s mindenét elvesztvén, épen a legalkalmasabb időben meghalt.

Azonban volt fia, Kálmán (mert mindinkább divatosabb keresztnevek jöttek a családba). De már ezen Dorozsmay-ivadék csak 300 hold földet s derék földszinti házat menthetett meg az özönvízből s csakis anyai jus czímén.

Ez épen elég volt arra, hogy Kálmán úr valamibe kezdhessen. Ő pedig a jó üzletek közül a legjövedelmezőbbet választotta. Elvett feleségül egy özvegy asszonyt, a kinek első férje remekül értette a házi takarékos életet s mellé még a pogány uzsorát, s halálakor mindenét hű nejére hagyta.

Kálmán úr, mondták, boldogul élt feleségével, a ki igazán hű és jó asszony volt, de miután az Úristen is főleg a jókat szereti, hát idő előtt magához szólította.

A bús özvegy 55 éves volt és sok hiábavaló erőködés után abban talált vigasztalást, hogy újra házasodott, megnyervén szívét egy hajadonnak, a ki nála épen 35 évvel fiatalabb volt.

Időközben behozták a mostani pogány adókat, Kálmán úr azon előlátással bírt, hogy vevőt keresett első nejétől öröklött birtokára, s találván, földjét eladta.

Épen Pesten volt, hogy a birtok árát fölvegye, a midőn levelet kap hazulról azon örvendetes hírrel, hogy neje egy kis gyönge lánykával ajándékozta meg.

Ő ugyan fiút várt, de hiszen az oly házaspár, a ki ily sikerrel kezdi pályáját, bizton számíthat, hogy folytatása következik.

Felsöpörte tehát az eladott jószág árát, mintegy 80,000 forintot és sietett haza megtartani a keresztelési lakomát.

Ámde kétségbeejtő szomorúságra érkezék. A fiatal anya a legaggasztóbb kórjelek mellett már eszméletét is elveszté. Többé meg sem ismeré hazaérkezett férjét s virradat előtt meghalt.

Tudjuk, hogy a szerencsétlenség soha sem jár egyedül. A temetést követő éjjel álarczos, vagy legalább feketére mázolt képű rablók törtek be a házba s miután a cselédeket megkötötték, megkínozták, az öreg urat agyonverték, mindent a mi a háznál pénz vagy pénzérték volt, elhordtak. A vármegye mai napig kurrentáltatja a gonosztevőket.

Tehát a Dorozsmay-család idősb ága egy kis lánykára olvadt le; ez pedig szegényecske volt, mert az eladott birtok árából zsiványok töltözgettek s nem maradt más, mint a ház és a 300 hold föld, melyről fönnebb beszéltünk.

Mondtuk, a család idősb ága, mert ismertek a városban egy Dorozsmay Tihamér nevű diákocskát is, a ki vérszerinti rokonságot tartott a gazdag családdal s ezen jogon eljárt a házhoz és sokat játszott a kis árva lánynyal, Verona hugával.

Ez pedig szépen nevekedett. A városi tanács szerzett mellé egy jó erkölcsű komámasszonyt; a háznak szebb részét bérbe adták, a 300 hold szántóföld megtermé a kenyeret, a tehenecske adott tejet, vajat s még téli vagy nyári ruhára, sőt iskolapénzre is maradt valami.

Mikor aztán Verona kisasszony huszadik évét elérte, a diákocskából pedig szemes és agyafurt ügyvéd lett, kettecskén azon eredeti gondolatra jöttek, hogy ők bizony összeházasodnak.

1861-et írtak azon esztendőben. Akadály nem levén, illő szertartással ment végbe az esküvő, s arra tisztességes időben a keresztelő is bekövetkezett.

Ekkor azonban rendkívüli eset, csodálatos véletlen adta elé magát, mely a különben is boldog házaspár számára új és dicsőséges láthatárt nyitott fel.

Ápril havának közepe volt; épen vége szakadt a húsvéti ünnepeknek, a midőn egy délután Tihamér ügyvéd olvasni valót keresgélt a megholt öreg úrnak porlepte könyvszekrényében; a már fellábadozott menyecske pedig édes anyai örömök közt fürösztgeté a kis Esztikét.

Az öreg úrnak (a kit a rablók vertek agyon) szokása volt minden régi könyvet, elhasznált kalendáriumot, a házalóktól árult röpiratokat rakásra gyűjteni. Az ügyvéd is gyarapította az irodalom eféle kincseit és csomagostól őrizte az 1848 és 1849.-iki politikai elmefuttatásokat. Ezekhez járultak az 1861.-iki kis revoluczió sajtóterményei, mint halvány folytatása a régi nagy időknek.

Ezen régibb nyomtatvány-csomók között keresgélt olvasni valót (miután replikáit bevégezte), s egyiket a másik után félre vetve, egyszerre egy – alig nehány lapból álló nyomtatvány kerül kezébe. A könyvecske mai napon már alig ismert goromba, félig itatós papirra volt nyomtatva. Még borítékba sem volt fűzve, csak a sarkán megerősítve vörös papir-szalaggal.

Oda veté szemét igen közönyösen, de a mint a czímlapot megpillantá, majd jéggé vált szíve a szörnyű meglepetés miatt.

A czím magyarul s utána mindjárt németül így hangzott:

«Betéti könyvecske a Pestmegye pártfogása alatt alakult első hazai takarékpénztártól.»

Fordít és mit lát?

Legelőször nyomtatva «a betevő neve», azonban semmi név sem következett, hanem mint gyakran előfordul, név helyett valamely betű vagy általános kifejezés. Ezen könyvön ez állott:

«Leányom hozománya.»

Következett a kelet napja: 1841 február 13.-ika.

Végre az összeg:

«Betett: betűkkel kiírva: Nyolczvan ezer forint; számokkal: 80,000 frt.»

Mintha lőporral vetették volna fel, úgy ugrott elé székéről s oda tartá felesége szeme elé a csodálatos módon feltalált kincset. Verona asszony egy darabig bámulva néz, nem érti, mit kell látnia? míg végre megszúrja szemét az óriási összegnek rőfhosszú alakja s arra félájultan rogyik férjének kitárt karjaiba.

Szerencsére csak perczekig tartott e lázas állapot, különben a kis Esztike, kiről a meglepetés első perczében megfeledkeztek, aligha be nem ful a fürdővízbe, s vele együtt ezen történetnek egész hosszasága.

– Igazságos egek! – kiálta a nő, – ez azon pénz, melyet édes atyám az eladott birtokért kapott: betette a takarékpénztárba, s mi mindnyájan azt hittük, hogy a tolvajok elrabolták!

– Úgy kell lenni, – felelé a férj. – Első örömében, hogy leánya született, «leányom hozománya» czímen iratta be. Szerencsésen haza is hozta a könyvecskét, de a zsiványok, kik pénzt kutattak, félrevetették az értéktelennek látszó nyomtatványt, vagy nagyon jól tudták, hogy azt pénzzé tenni annyi, mint magukat gyanúba keverni, s nyakukat a hóhér bárdja alá nyujtani. Később kipusztulván az egész család, a cselédek oda dobták a könyvek közé s húsz esztendeje mult, hogy senki észre nem vette!

– És most mi kivehetjük az egész 80,000 forintot!

– Micsoda? 80,000 forintot! Hát a husz évi kamat?

– Igazad van; az is tehet nehány ezer forintot.

– Nehány ezer forintot? Jer csak ide, mindjárt kiszámítom neked s bámulni fogsz, mily roppant tőkét tartok kezemben. Ennél könnyebb, egyszerűbb s mégis biztosabb számvetés nincs a világon. Lásd a könyv tábláján a kamatszámítást, évről-évre. Most pedig figyelj: 100 forint húsz év mulva kamattal és kamatkamatjával felszaporodik 265 forint 71 krajczárra. De beszéljünk csak forintokról. Tehát ezen arányban 1000 forint értéke húsz esztendő mulva 2650 forintra rúg. Minthogy pedig itt 80,000 forintról van szó, sokszorozzuk, vagy mint most tanítják az iskolában, szorozzuk a 2650 forintot 80-nal s kijő belőle nem több, nem kevesebb, mint 215,000 forint!

– Ez lehetlen.

– Kedvesem ez oly bizonyos, mint kétszer kettő négy. Nem én, hanem maga a nekünk adós intézet mondja, hirdeti és előre kiszámítja.

– És ezen irtóztató összeget egyszerre kiadják?

– Boldognak, boldogtalannak, a ki e könyvet elémutatja.

– Ki fogjuk venni?

– Holnap hajnalban vasutra ülünk, nyolcz óra előtt Pestre érkezünk. Kilenczkor belépünk az intézetnek kivételi pénztárába s ott, ha sokan is lesznek, egy óra alatt ránk kerül a sor, kifizetik szó nélkül az egész összeget s még azt sem várják, hogy a húsz évi pontos és lelkiismeretes kezelésért köszönetet mondjunk.

– És mit csinálunk annyi pénzzel?

– Jaj, kedvesem, ez már más, nehezebb kérdés. Egyelőre azt mondom; tulajdonkép csak tanácslom: vegyük fel a 215,000 forintot; tartsunk meg belőle 15,000 forintot, a 200,000 forintot pedig tegyük vissza a te nevedre, mert e vagyon a tied.

– A mienk, édes barátom.

– Mondtam: a tied. Majd kezdünk valamit, és én igérem neked, hogy oly vállalatok után nézek, mikben veszteség nem érhet, nyereségre pedig biztos kilátásunk lehet.

– Ezt egészen rád bizom. Pénz dolgában eddig is te határoztál; úgy lesz ezután is, mert föltétlenül bizom eszedben és ügyességedben. Holnap utazunk?

– Holnap és többé e sárfészekbe vissza sem jövünk.

– A fővárosban fogunk lakni?

– Hol másutt lehetne ily pompás tőkét kezelni és gyarapítani? Készülj még ma útra. Esztikét jól ellásd mindennel, mert az idő változó ápril havában. Ha pedig megtelepedtünk, akkor látod meg, mi lakik a te falusi prókátorodnak agyvelejében!

– Oh Tihamér, én egészen rád bizom életemet és vagyonomat. De fogsz-e engem ezután is szeretni, ha egyszerre ily gazdagok lettünk?

– Asszonyi dőre beszéd, Veronám. Meglátod, hogy vén korunkban, a midőn gyermekeink is felnőttek és szárnyra bocsátjuk őket, azt fogod mondani: az én Tihamérom a legjobb férj a világon, én pedig a legboldogabb asszony vagyok.

És valóban igen csekély s a pesti férjeknél szokásban levő kivételecskék be nem számításával, igéretét szentül megtartotta.

Eleinte szerény lakást fogadtak a külvárosban, csinos kis kerttel, hol Esztike kedve szerint játszhatott. Innen indította meg Tihamér vállalatait, nem tűzzel, nyugtalansággal vagy elhamarkodva; hanem várt, míg kedvező alkalmak mutatkoztak. Sas szemmel nézett a jövőbe s néha oly vásárlásokat tett, mikre a szomszédok vállukat vonogatták. De midőn beütött az 1869.-iki arany korszak, már akkor lázas ingerültséggel vagyonát tízszeresen meghaladó szédelgési üzletekbe bocsátkozott.

Hanem a természet finom szaglású orral, ösztönnel, sejtelemmel és elővigyázattal áldotta meg. Azért, a hol kész nyereséget látott, nem vágyott többre, a bizonytalanra, hanem igyekezett jókor kimenekedni bonyodalmaiból.

Így történt, hogy az 1873.-iki iszonyú romlás esztendejében az ő kövér báránykája már szép száraz gyepen legelhetett. Tudjuk, hogy azok, a kik nem hittek az ezer egy éjbe való idők tartósságában, hanem jó korán visszavonultak, dúsgazdag emberré váltak, a kiknél pedig a képtelenül magas áron vett papirok, mint utolsó kézen maradtak, kivétel nélkül koldusbotra jutottak.

Ebből következett, hogy ezen általános romlás perczében azok, kik nagy pénzösszeggel rendelkezhettek, kényük szerint válogathattak a szebb jövőt igérő vállalatokban, s a legbiztosabb értéket nevetséges olcsó áron összevásárolhatták. Tehát egy csapással két bő szüret egymásután!

Mindez oly szerencsével, vagy engedjük meg, kitünő számítással ment végbe, hogy 1874 közepén, a mint Tihamér fölkelt könyve mellől, büszke önérzettel mondhatta: «Uram! öt talentumot adtál nekem, ime, még egyszer annyit nyertem hozzá». Csakhogy ez pusztán ártatlan evangeliumi idézet; mert a valóságban az eredeti tőkének tízszeres, néha húszszoros megforgatása után oly érték feküdt a Dorozsmay házban, hogy bátran lehetett volna négy teljes millióról beszélnie.

Most már itt volt az idő, megpihenni a szerzett financziális koszorúkon. A kis Esztike már 13 éves volt s dúsgazdag. Tihamér egy este igen jó kedvben levén, tréfából azt mondta nejének: «No, ha úgy rendelte volna a sors, hogy hamarjában elhaljak, legalább azon öntudattal szállok sírba, hogy nem haltok meg éhen».

Csakhogy soha sem okos beszéd az, a halállal tréfálni; mert a négyszer milliomos férfi mindjárt másnap erős lázzal és bódító fejfájással ébredt fel.

Aggódó neje azonnal három doktort hivatott tanácskozmányra. Mind a három házbirtokos s tán egyetemi tanár, kik megtapintván a beteg üterét, megkopogtatván mellét, hévmérőt tettek hóna alá.

Az első megcsóválá fejét.

A második azt mondá: hm, hm.

A harmadik, többi kollegáinak nevében is, gondolá: ha ez meggyógyúl, szép honorarium üti markunkat, ha meghal, nem tehetünk róla: de akkor is csepeg, ha nem csorog is, valami.

Írtak cseppeket és porokat, mire a beteg jobban lett. Ebédre fel akart kelni, de visszahanyatlott ágyába, honnan többé föl sem kelt. Nyolcz nap mulva terítőn, tíz nap mulva Harasztoson, legújabban szerzett birtokán hallgatott egy óriási gránitkő alatt.

Ekkor már a család a Nádor-utcza felső végén épült saját házban lakott. Az özvegy viselte híven a gyászt, gyermeke nevelésére sok gondot fordított, semmi költséget nem kimélt. De legtöbbet használt a természet ajándéka, mert Esztike kisasszony minden jót és szépet, a mit hallott, megtanult s a mit látott, emlékezetébe véste.

S miután a Dorozsmay-család soha sem volt czégszerű üzlet s míg az apa élt, elébb ügyvéd, később mint ház- és földbirtokos, végre mint gazdag tőkepénzes szerepelt, az özvegy lassanként azt vette észre, hogy leányával együtt a fővárosnak igen előkelő osztályához tartozik.

Még a pesti mágnás fiúk körében is megpendítették az eszmét, hogy valóságos gyávaság volna ezt a négy millióval felszerelt örökösnőt valami lateiner gavallér zsákmányára bocsátani.

Alkalmasint ezen korszakból származik, hogy a Dorozsmay-család érdekes genealogiája a magasabb körökben is ismeretes lőn. Mert nagyon sok hetyke báró van ma, kinek ősapja még pohánkát evett Liptóban, a midőn egy Dorozsmayt 225 évvel ezelőtt már karóba húzatott a török!

Voltak, kik idősb emberektől hallották, mily elegáns ember volt Dorozsmay Sándor, milyen pompás ebédeket adott, mennyit vesztett hidegvérrel a kártyán s ha végre tönkre jutott, az nem vétek, csak szerencsétlenség, a mi már grófon is megesett, nem egyszer.

Ki csodálhatja tehát, hogy nem volt a városban jótékony bazár, tombola, jelmezes caroussel, a hol Dorozsmayné ő nagysága hiányzott volna.

Esztike még csak 14 éves volt, de az így ünnepelt özvegy néha remélé, néha félt tőle, hogy leánykájából ma-holnap grófné lesz!

II.

(A kastély és vendégei.)

Harasztoson vagyunk, Dorozsmayné birtokán, mely Pestmegye északkeleti részén fekszik.

Épen reggelire terítettek s az özvegy szokása szerint körülnézett, hogy minden rendén legyen. Itt nem tartottak fényes házat, bár a kastély elég nagy és ízléssel emelt épület. Vendégek mindig voltak, mindenki úgy mulatott, mint neki tetszett.

Egyszerre az udvar felől könnyű léptek közelednek és Esztike kisasszony kezén fogva vezet egy idegen fiatal embert, a kit a háznál eddig senki sem látott. A gouvernante, névszerint madame Escabrotte, kétségbeesett arczot mutatott, a mi jelenté, hogy az önfejű kis leány megint nem hallgatott intésére s alkalmasint oly valamit cselekedett, a miért ő a felelősséget magára nem vállalja.

– Drága mamám, kegyes engedelmeddel vendéget hoztam. Még pedig olyat, a ki két fontos oknál fogva joggal bir vendégszeretetünket igénybe venni.

– Örülök, – felelt az özvegy elég udvariasan, de mégis mintha azt értette volna alatta: mért nem mondod mindjárt a nevét is?

– Ezen úr, mamám, a most épülő hatvan-szolnoki vasut főmérnöke vidékünkön. Ő tőle függ, kapunk-e állomást Harasztoson? Ha pedig megharagítjuk, egyenesen a mama virágos kertjének hozza a vonalat s akkor a mozdony füttyétől nem lesz sem éjünk, sem nappalunk.

Az özvegy nevette leánya beszédét. Még csak csacska kis gyermek volt, kinek sok szabad, s a kinek még minden jól illik.

– Kérem Esztike, – szólt az idegen a nélkül, hogy a kisasszony czímet használná, – mutasson be komolyabban.

– Mamám, a vidéken azt mondják, mindenfelé imádják ezen urat, tenyerükön hordják, tejbe-vajba fürösztik. A mi a másik okot illeti. Nagyapámnak volt egy unokaöcscse. Van szerencsém drága jó mamámnak Dorozsmay Róbert urat, itt a mezőn feltalált igazi rokonunkat bemutatni.

– Ah? ez már más. Dorozsmay Róbert? de ha nem csalódom, ily nevű fiúról nem ma hallok valamit először. Isten hozott öcsém, jer öleld meg nénédet, s tekintsd e házat mindenkor biztos otthonodnak.

– Köszönöm, mamám, – felelt Esztike, a kitől ma bajos volt szóhoz jutni s gyönyörködve nézé, mint fog kezet édes anyja az új rokonnal, s mint csókolja meg homlokát atyafiságos bizalommal.

Alig kezdődött meg az ismeretség, vagy inkább a vérszerinti rokonság elfogadása, im más oldalról is előlép egy férfi, kinek külsőjéből a született nagy úr húsz mérföldnyi távolból is kilátszik.

Gróf Bendeffy Arthur, a kastélynak ez időszerinti vendége.

Ő méltósága közel járt a harmincz éves korhoz, rövid nyakú, kövérségre hajlandó s nem kellemetlen arczú. Szemüveget viselt, szakálát középen, angolosan kiborotválta, szélről pedig két lefüggő szárnyra bocsátotta, egész valóján a büszkeség félreismerhetlen jelei rajzolódtak ki. A büszkeség még megjárta volna, de e szenvedély nála régóta sértő gőggé, mindenkit megvető dölyfösséggé fajult.

– Asszonyom, – szólt szertartásos meghajlással, – azt hiszem vendégek közelednek. Szobám ablakából láttam, hogy dél felől uri fogat közeledik. Ez nem lehet más, mint Bogfalváról a herczegnő, a ki az új szomszédság jogán látogatni jő nagyságodat.

– Herczegnő! – felelé az özvegy. – Lakik itt a mi vidékünkön herczegnő?

– Oh, én ismerem a herczegnő életének regényét. Évekkel ezelőtt Hohenmark herczeg, mint huszárkapitány, nőül vette Bogfalvy Dénes táblabiró leányát, Matild kisasszonyt. Vagy ha nem is a kisasszonyt, bizonyára azon 1500 hold földet, mely az örökösnőre nézett. Azóta a kapitányból tábornok, altábornagy lett, végre mint táborszernagy nyugalomba lépett. Ekkor pedig, a rendes szokás ellenére, nemsokára meghalt Bécsben, vagy Gráczban, az özvegy pedig visszakerült az apai kuriába s valószinűleg jő kedves ismeretséget szerezni.

És csakugyan így történt. Nehány percz mulva a kastély főbejárata elé egy igen csinos, de tán nem eléggé herczegies fogat érkezik, melyről egy idősb s egy fiatal nő lépett le s bemutatta magát mint szomszéd birtokosnét s leányát, Louise-t.

Dorozsmayné már régen túl volt azon, hogy bármely hangzatos czímtől megijedjen, kifogástalan szivességgel fogadá a látogatókat s mindnyájan a balra nyiló szalonba léptek.

Itt helyet foglalván, bemutatá a ház asszonya saját leányát, még két más vendégét, nem feledkezvén meg Dorozsmay Róbert mérnökről sem, mint a ház közel rokonáról.

Arthur grófról nem szólott, mert könnyű volt észrevenni, hogy régen ismerősök.

A herczegnők lekötelező kegyességgel mosolyogtak s annyira értették a rangjokhoz illő szíves leereszkedés mesterségét, hogy még a mérnök jelenlétét is tudomásul vették.

Ellenben Arthur gróf tulajdonkép csak most pillantá meg, hogy «pogányok jöttenek a te öröködbe», s midőn meghallotta az idegennek fenyegetőleg hangzó nevét, összes művészetébe került, hogy megvető mosolyát elpalástolja.

A látogatás csak a bevett szokás szerinti perczekig tartott. Hogy mi fog ebből kifejlődni? attól függött, minő kedvvel és előzékenységgel siet a ház asszonya a látogatást viszonozni?

A fogatból egy idősb s egy fiatal nő lépett le.

Mert a herczegnő leánya, Louise, régen szemébe tűnt már a harmincz éves házasulónak. Igazi pompás leány volt; feje, válla, melle, dereka, karjai szakadatlan rendszere volt a gömbölyűségeknek; egész valója érzékszédítő s gyönyörre ingerlő női báj, kellem és teltség. Lehetett már közel huszonegy éves, de igazi, valódi, kétségtelen herczegnő, kinek messze terjedő rokonságai voltak Ausztriában, Németországban, s mint ilyen családoknál gyakran előfordul, okmányilag bebizonyítható vérbeli összeköttetés még uralkodó-házakkal is.

Igaz, hogy a herczegi dicsőséget a vékony nyugdíjon kívül csak a bogfalvi 1500 hold támogatta. De hiszen a világon semmi sem tökéletes. A bogfalvi család jó nemesi család volt ugyan, de tagjai közül senki még alispánságig sem vitte a megyében. De hiába, ezt a keserűséget el kellett nyelni a herczegi czím édességei között.

Ezekből könnyű megérteni, ki volt és mit keresett Arthur gróf a Dorozsmay háznál?

Telve adóssággal, fölséges nyerőszám leendett bezsebelni a Dorozsmay örökösnő négy millióját; de el kellett nyelni hozzá a közép nemesi származást. És még ha minden rögtönében megtörténhetnék! Ámde Esztike három teljes év előtt még férjhez mehető leány sem lesz; míg Louise herczegnő bájai készen várják az élvsóvárt, hoz a házhoz herczegi koronát, de csak a bogfalvi csekély jelentékkel biró komposszesszorátust.

Egy hét sem telt bele s a legzajosabb élet indult meg Harasztoson. Az özvegy visszaadta a látogatást Bogfalván; arra közvetlenül következett a meghivás s ebből az ünnepélyeknek egész sora.

Mindenki boldog, elégedett volt, sehol legcsekélyebb felhő sem mutatkozott. Arthur gróf fülig fürdött a herczegi ismeretség kábító illattengerében s Louise herczegnő az iránta mutatott hódolatot úgy fogadta, mint természetes és magától érthető kötelességet.

Dorozsmay Róbert, alig virradt, már dolgai után látott. Nénje gyorslábú paripát rendelt szolgálatára, reggelijét külön kocsival küldte ki, csak azt követelte, hogy este hat órakor, az ebéd szokott idején mindenki jelen legyen. Látszott ebből, hogy az özvegy úgy tekinti őt, mint a házhoz tartozót, s vigyázott nehogy közte s a társaság más tagjai között a cselédek különbséget tegyenek.

Arthur grófot e körülmény nyugtalanítani kezdé. Mert megszokta már azon gondolatot, hogy Louise herczegnőnek udvarol, a négy millióval biró Esztikét pedig három év mulva nőül veszi. Most pedig egy alkalmatlanul tolakodó unokaöcs ront közbe, épen mint a regényekben. Ez is felhő volt ő méltósága láthatárán, mely esetleg viharral is fenyegetőzhetett.

E nyugtalanság fokonként gyűlöletté változott, azonban a háziasszony akarata és tekintélye ellen fellázadni a képtelenségek sorába tartozott.

Tehát el kellett nyomni a haragot s jó képet mutatni a gonosz játékhoz. Csak néha ragadta el a heve s akkor nem igen kiméletes megjegyzéseket tett a mérnök foglalkozására. Máskor csodálkozását fejezte ki, miként mulattathat valakit az itteni társaság, mely izlés, szokás és nézetek tárgyában «másoké»-tól különbözik. Sokan félni kezdtek, hogy ezen gyakori czélzások veszélyes összeütközésekké fajulnak s akkor a ház csende, a vendégek jó kedve rögtön elszáll.

Szerencsére a mérnök bölcs és gyakorlati ficzkó volt. Maga legjobban nevetett Arthur gróf élczein s a sűrűn rárakott kétértelműségeket egyáltalában nem akarta magára venni.

Tulajdonkép pedig a büszke Arthur gróf nem volt itt a maga helyén s ezt nem is tagadhatta. De vagyonilag megromolva, csak pénzes házasságban találhatott menedéket.

És már jó három éve, hogy keresi a hozzá méltó menyasszonyt az ország minden zúgában. Még egyszer sem jutott elhatározáshoz, mert gőgös lelke föl nem találhatá azon női tökéletességet, mely megérdemlené, hogy Bendeffy grófnévá emeltessék föl. A kisérletek e tekintetben nem hiányzottak, de a követelés mindig túlcsigázott volt. Fényes ősi név, nagy befolyással biró család, ragyogó szépség és ifjúság mellé még tetemes és biztosított vagyon.

Szerencsétlenségére, a hol eddig a mellőzhetlen kellékeket feltalálni vélte, a kiszemelt leányok semmi különös vágyat vagy épen lelkesültséget nem tanusítottak a kinálkozó szerencse iránt.

Szegény leányt pedig Arthur gróf semmi áron sem akart elvenni. Először mert csak sok pénz mentheti meg az örvényből. Másodszor büszkeségből és saját értékének módfölötti túlbecsüléséből.

– Mit mondana a világ, ha én, Bendeffy Arthur gróf, koldusnőt vezetnék oltárhoz! Magamra mondanám ki a lesújtó itéletet, hogy személyem értéktelen, hogy fényes állásomra méltatlan vagyok. Azt hinnék, házról-házra kopogtattam s mégsem találtam meg a nőt, a milyen engem megillet, a milyen engem kielégíthet!

Egy napon a reggeli végén így szólott az özvegy kis leányához:

– Esztikém, kellemes ujságot mondhatok neked. Régi barátnémtól, Berenczeynétől kaptam levelet; örömmel fogadták meghivásomat és ma estére ide érkeznek. Már megmondtam a szakácsnénak, hogy egy órával később ebédelünk, hogy legyen idejük a nőknek az átöltözésre.

– Ki az a Berenczeyné, édes mama?

– Nem emlékezel a kis Rózára?

– Ah, tudom már; de hiszen Róza már nagy leány.

– Igen, nagy, 16 esztendős; teljes két évvel idősb nálad. Te és madame Escabrotte elibök mentek a vasuti állomásig.

– Drága néni, – szólt közbe Róbert, mert épen vasárnap lévén, szünetelt a munka, – ha nem volna ellenére, szerencsémnek tartanám, ha hugomat elkisérhetném.

– Nagyon derék volna, de a kocsiban csak négy hely van.

– Természetes, hogy a kocsis mellé ülök, de megigérem, hogy nem nyúlok a gyeplőhöz, mert látom, hogy Esztike előre elsápad.

Nevette a társaság ezen őszinte vallomást, csak Arthur gróf vonogatá vállát, mintha mondaná: ez az ember urak közé tolakodik, s még lovat sem tud hajtani!

A reggeli után a mérnök egyenesen a kertbe, annak is legelhagyatottabb sűrűibe bujdoklott. E név, Berenczeyné és leánya, Róza, nagyon érdekes emléket költött fel szívében. Járta le és fel a kanyargó utakat, kezét hátra vetette, görcsösen összekulcsolta, fejét lehorgasztotta, s oly ábrándozólag nézett majd a földre, majd a fák galyaira, mint csak huszonöt éves fiataltól kitelik, a ki vagy nem talál legszebb gondolatára rímet, vagy keresi, melyik ágra akaszsza fel magát. Tagadni sem merjük, hogy ez nem vasuti mérnökhöz illő viselet.

– Berenczeyné? – töprenkedék Arthur gróf, – ha nem csalódom aféle régi helytartósági tanácsos özvegye. No hiszen szép népet gyűjtenek ide az én herczegnőim mulattatására!

Még madame Escabrotte-nek sem tetszett a küldetés s gondolá:

– Kedves kis expediczióm lesz ez, mintha bizony a sok utazó közül tartoznánk megismerni, melyik az a Berenczeyné? az a kéksárga volant-os, vagy az az olcsó «végeladás»-ból felszalagozott divatbáb?

Megérkezve az állomásra, nézik, vizsgálgatják az érkezőket, a midőn nagy csodálkozásukra látják, hogy Dorozsmay Róbert már hajlong és ajánlgatja szolgálatát két uri nő előtt, kik közül az egyik idősebb, a másik pedig az iskolából megszökött leánykának látszik; e mellett vidám, mindenre nevet s megengedi, hogy a mérnök átvegye könnyű nyári shawlját és összerakosgassa a kalap-skatulyákat.

Most már madame és Esztike kisasszony is előléptek s lőn öröm, szíves fogadtatás és ezer csók a rég nem látott ismerősök között.

Majdnem egy óra kellett, míg az állomástól Harasztosra lehetett érkezni.

Itt azonban Dorozsmayné a kapu előtt várta őket. Arthur gróf, csak azért, hogy megmutassa ki ő? spanyol grandhoz illő méltósággal sietett a leszálló hölgyek segítségére, s futó pillantásra méltatá a fővárosból hozott leánykát. Úgy látszott, hogy a szemle kedvezőleg ütött ki, mert Róza kisasszony csupa tűz, lélek, kedély, vidámság és fiatalság. Fájdalom, mind oly tulajdonság, mely szép lehet a maga nemében, de a pénzes házasságra törekvő gróf baján nem segíthet.

Az érkezett hölgyek 15 percznyi időt kértek az átöltözésre, melynek leteltével lejöttek az emeletről s rögtön arra meg is szólalt az ebédre hivó csengetyű, a szokott háromszoros megszakítással.

A dolog természete hozza magával, hogy ily ebédek alatt a társalgás csak oly tárgyakról folyhat, melyet hivott és hivatlan egyiránt hallhat.

Régen bevett szokás szerint, mindjárt a leves felkanalozása után, az udvarias vendégek végig nézik a falakon függő ősök arczképeit s kérdezősködnek mindenről: elkezdve a buzogányos ősapától s a bajusztalan s hajporos államférfiaktól a legújabb korbeli díszmagyarruhás exczellencziáig. Ki mit mívelt életében? minő fényes családból hozott feleséget? minő magas érdemjelt kapott hazafias érdemeinek jutalmául?

Fájdalom! (Arthur grófnak szörnyű bújára) a harasztosi kastély pompái között ily megbecsülhetetlen kincs egy példányban sem volt feltalálható. A falakon jelenkori művészek által festett tájképek lógtak, miket Tihamér a pesti és bécsi műkiállításokból vásárolt össze. A birtok korábbi urának ősei kótyavetyére kerültek és zsidó uraság mutogatja azokat vendégeinek, szerényen megvallva, hogy ezek nem saját ősei, hanem birtokának elődjei.

Egy tudós vendég azonban, a ki távolról ismerte a Berenczey-családot, megjegyzé, hogy Mária Terézia koronázását követő törvényczikkek végén egy Berenczey Barnabás, mint tárnokmester szerepel.

Dorozsmay Róbert nem sokat gondolt a koronázási diplomákkal, sem a mult század krónikásaival, hanem odafordulva szép szomszédnéjához, csendes hangon mondá:

– Szépséges Róza kisasszony! Nem tudom, emlékezik-e még, hogy ezelőtt négy esztendővel, midőn kegyed tizenkét éves volt, én pedig a műegyetem hallgatója voltam, Pesten a Lipót-utczában az apáczák bált adtak. Azon este mi sokat tánczoltunk együtt s midőn a cottillonban megpihentünk, így szóltam: nincs szebb leány a teremben, a városban, az országban és Európában, mint Róza kisasszony. Mihelyt végeztem iskoláimat és jó hivatalt kaptam, eljövök s megkérem a kezét a mamájától.

A kis leány azt gondolta, lefordul a székről ezen váratlanul érkezett interpelláczióra és szótlanul nézett majd tányérára, majd a beszélőre, a ki a legkomolyabban határozott feleletre várakozott. Róbert ezen hallgatást felbátorító «igen»-kép magyarázván, folytatá:

– Ime, az idő, melyről beszéltem, szerencsésen megérkezett. Igaz, hogy nem sokszor találkoztunk azóta; de ha láttam azt, a kit szívem szeret, a korzón, a színházban, a városligetben, mindig kalapot emeltem s azt gondoltam: itt van ő, a kinek csak egy szavába kerül, hogy már e földön idvezüljek. Megengedi, hogy beszéljek a mamával és megkérjem kezét?

Róza kisasszony azt hitte minden perczben, hogy föl kell sikoltania. Még nem régen bábukat öltöztetett, most is gyakran inti anyja, mérsékelje gyermekes pajzánkodásait, s most egyszerre egy bajuszos férfi, borzasztó és félelmes, mély hangon azt mondja neki: szeretem önt, legyen az én kedves kis feleségem.

Szerencsére vége volt az ebédnek s az urak a hölgyeket a kertre nyiló verandára vezették.

Hanem Esztike, a ki szemközt ült, észrevette, hogy titkos beszéd folyt rokona és barátnéja között.

– Mit sugdosott neked Róbert bátyám? – kérdé a legelső alkalommal, midőn a kertben magukra maradtak.

– Azt én nem merem megmondani, – felelt ártatlanul a leány.

– Barátném vagy és titkaid vannak előttem?

– Ne kényszeríts, mert elfutok az erdőbe és soha vissza nem jövök!

III.

(Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang között. Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek tetszését.)

Másnap a reggeli után Arthur gróf karjára vette a két herczegnőt s a kert lugosaiban fel s alá vezette őket.

Nem ma társalgott ugyan először herczegnőkkel, de a kikkel e fajból eddig találkozott, magasan álltak fölötte és áthidalhatlan ür választá el tőlük. Ha pedig közeledhetett, nem volt kedve vállalkozni, mert a czím és talán a vagyon mellett is nem volt szép a nő. Hiszen a legmagasabb rangú családokban is akad leány, a kinek sorsa, hogy szülői vagy gyámjai olcsón adhassanak túl rajta.

Ezek itt nem gazdagok, de a leány kellemes, sőt elbájoló. Rangjok kétségbevonhatlan s az elhunyt férjnek táborszernagyi czíme magában elég, hogy e nők még az udvari körökben is tündököljenek.

Arthur gróf mindig csak a ragyogó világról beszélt s ha szerénytelen kiváncsiság nélkül tehette, a családnak még külföldön is elterjedt rokonságairól kérdezősködött. Még ha a nők, őket közelebbről érdeklő tárgyra is tértek, ő mindig kedvencz eszméi mellett maradt.

A herczegnő igen világos eszű, értelmes és gyakorlati felfogással biró hölgy volt. És ha egykor férje oldalán kellő szabatossággal is tudta magas szerepét viselni, otthon saját házi körében, különösen pedig leánya nevelésében mindig maradt benne valami, a mi az egykori Bogfalvy Matildra emlékeztetett.

Ilyennek óhajtott ő itt Harasztoson is tekintetni. Ezen természetes és mesterkéletlen modor kedvelteté meg őket a ház asszonyával. De maguk sem tehettek róla, ha Arthur grófnak nagyszabású udvarlási modora újra visszaragadá őket azon idegen világba, melytől a férj halála után végkép különváltak.

Louise herczegnő szellemileg egészen anyja képmása volt. Tökéletesen ismerte saját és családjának helyzetét és soha sem ábrándozott arról, hogy pusztán magas rangjának vonzóereje által oly férjhez mehet, a ki czím tekintetében egyenlő lesz vele.

A herczegnő tehát csak mosolygott, ha Arthur gróf egészen átadta lelkét a szédítőleg fényes rang bámulatára. Egyszer szóhoz jutván, így nyilatkozott:

– A milyen igazi és valódi a mi herczegi czímünk, épen oly nevetséges volna, ha igényeinket a jövőre nézve ezen helyzethez kötnők. Az egész vidék tudja, kik vagyunk? és kik nem lehetünk? Kétkednünk sem lehet, hogy legjobb ismerőink minket maguk között a szegény herczegnőknek neveznek. Ez okból e hangzatos czím inkább teher és alkalmatlanság rajtunk, mint előny és a sorsnak kedvezménye. Nem élhetünk mint herczegnők, mégsem tekinthetjük magunkat egyszerűen bogfalvi közbirtokosoknak. Akaratunk ellen sok olyan dolgot kell tennünk, a mit szívesen mellőznénk s nem tehetjük azt, a mire kedvünk volna. Mindig félünk, hogy valami nevetségest követünk el; mert ha rangunkhoz méltólag beszélünk, azt mondják, megfeledkezünk bogfalvi parányi uraságunkról; ha pedig mint ilyenek lépünk fel, kérdik, hova rejtettük herczegi koronánkat?

Arthur gróf az ilyen bölcs beszédre jóformán nem is hallgatott, képtelenségnek tartván, hogy valaki a földi dicsőségnek legfensőbb fokát, melyet magános ember elérhet, így csekélybe vehesse, majdnem elvesse magától. Inkább arról gondolkodott, hogy esetleg tán épen ő van a sorstól kiszemelve, hogy e bajokon és hiányokon, ha nem is gyökeresen és óhajtása szerint, de legalább főrészben segíthessen és Louise herczegnőt ismét visszahelyezze azon kiváltságos körbe, melyben születési jogánál fogva otthon van.

A leány pedig elvitázhatlanul szép volt, talán épen olyan, minőt az első ifjúságon túl levő férfi leghamarabb megszeret. Daczára hizékony természetének s többé már nem gyermeki életkorának, a fiatal leányi báj, frisseség, kellem és ártatlan kaczérság nem hiányzott nála. A gömbölyű arcz és termet, melyet az üde egészség himpora védelmezett, csábító erővel hatott s a kéjvágyó férfinak szenvedélyét ellenállhatlan erővel ingerlé.

Arthur gróf hamar észrevette, hogy udvarlását szívesen fogadják. Volt Louise herczegnő természetes nyájasságában valami igazi és meg nem hamisított érzék, mely nagyon különbözött sok más nőnek dísztelen örömétől, mely kiüti magát az arczban és a szemek ragyogásában, a hányszor remény mutatkozik előnyös házasságra. Arthur gróf tehát boldog volt s nagyon örült, hogy a ház asszonya félremagyarázhatlan figyelemmel igyekszik a herczegnőket mentül tovább itt marasztania.

Igaz, hogy a leány szegény volt, ő pedig busásan megrakva adósságokkal; igaz, hogy ő több izben kijelenté, tetemes vagyon nélkül asszonyt nem visz haza. De soha eszébe sem juthatott, hogy a szegény leány esetleg még herczegnő is lehet! Oly tulajdon, mely minden eddigi föltevését halomra hányá s mint új és kivételes körülmény jelenék meg, mely a korábbi számítások körén végkép kívül esett.

Aztán jobban megvizsgálva, csakugyan szegény leány volt az ő szíve választottja? E szó: szegény, határozatlan fogalom és ezer értelmezést eltűr. Előtte pedig a bogfalvi 1500 holdas örökség csekélységét a herczegi palást hermelinje túlbőven eltakarta.

És csak most, midőn szeretni kezdett, vette észre, mily nevetségesnek tünhetett fel ő eddig a Dorozsmay házban? Van-e abban józan ész, férfias okosság, ha 30 éves ember tréfál, enyeleg a 14 éves gyermekkel, azon utógondolat mellett, hogy három év mulva még kezét is kérheti!

Elhatározta tehát, hogy ha a herczegnők búcsút vettek, ő is visszatér a fővárosba s eléterjeszti édes anyja előtt házassági szándékát, azután pedig feleségül veszi a nőt, a ki díszt hoz a házhoz, a férjnek pedig a török paradicsom minden kigondolható élvezetét.

Mielőtt azonban e boldog ábrándok beteljesülnének, az irigy sors ő méltóságának uri türelmét nehéz megpróbáltatások alá vetette.

A kertben Róbert, Róza és Esztike sétálgattak. A két utóbbi között komoly fachée uralkodott: mert a ház kisasszonya lelke mélyében sértve érezé magát azon bizalmatlanság miatt, hogy gyermekkori barátnéja nem akarta megmondani, mit beszélgetett oly titkosan a tegnapi ebéd alatt az ő unokaöcscse, kit ő vezetett be a házhoz?

A mérnök azonban észre sem vette a szörnyű változást, mindig kettőjökhez intézé megjegyzéseit s most, midőn oly helyre jutottak, a hol a kert kerítését valamely gazdasági épület fala képezé, mondá:

– Ah, ez pompás hely. Kiváncsi volnék megtudni, mennyit veszt gyakorlottságából az olyan ember, a ki három hónap óta nem lőtte ki pisztolyait.

Ezt mondva, gyors léptekkel tért vissza a kastélyba s nehány percz mulva hóna alatt igen gyanús külsejű szekrénykével érkezett a leányok társaságába.

A mérnök megtölté fegyvereit, azután előkeresé tárczáját, melybe jegyzeteit szokta bevezetni, kitépett onnan egy lapot, s miután arra egy széndarabkával valamit rajzolt, a mi semmihez sem hasonlított, a papirt gombostűvel a falra tűzé, s lőtt egymásután kettőt. Ekkor egyik pisztolyát újra tölté, s rögtön arra eldördült a harmadik lövés is.

A fegyverropogásra a kastély többi vendégei is közeledtek s Louise herczegnő vezérlete alatt még a távolból kiáltozának, hogy mindent helyén kell hagyni, mert ők maguk akarnak birálókul föllépni, hogy a lövészt, ha érdemli, megkoszorúzzák.

Uri háznál soha nem tapasztalt zavar támadt s csak egy meggondolatlanul kiejtett szótól függött, hogy vész és botrány keletkezzék. A hölgyek víg nevetés között értek ugyan a falkerítés alá, melyen a czéllap most is ott fehérlett, de csak egy oldalpillantás kellett s mindnyájan egymásután elhallgattak, elhalaványodtak.

Mit láttak? A szénnel rajzolt ábra ismert arczképet rajzolt eléjük. A három golyó közül kettő a szemet, egy az ajk közepén oly jellemzetes szájat rögtönzött oda, hogy lehetetlen volt Arthur gróf karrikaturájára nem ismerni. A szénnel rajzolt vonalak határozatlanságát az átfuródó golyók nyomai oly csodálatos ügyességgel egészítik ki. Mindenki ráismert az eredetire, de mindenki birt oly gyöngédséggel s elővigyázattal, hogy gondolatát elnyomja és semmit el ne áruljon.

Sőt legelőször is Louise herczegnő adá jelét páratlan lélekjelenlétének, a midőn a czéltáblául szolgált papirlapot széttépte és így kiáltott fel:

– Ezúttal elmarad a koszorú, mert a golyók hibáztak; az egyik nagyon balra, másik jobbra, a harmadik igen alant talált. Mindhárom lövés kerülgette a czentrumot, de egyik sem talált bele. Máskor jobb szerencsét kivánunk a lövésznek.

Arthur gróf büszkébb volt, mintsem hálás köszönetet inthetne herczegi védelmezője felé. Csak azt érzette, hogy iszonyúan meg van alázva, s hogy azon ember, a kit ő gúnyaival üldözött, félelmes is lehet. Egyszerre lezuhanni érzé magát azon magasságból, honnan ez ideig oly megvetőleg nézett alá. Szemével láthatta, hogy ezen mérnökkel szemben hiába folyamodik a nagy urak mentségéhez, mert ha ezen embert megsérti valaki, nem tekint hivatalos állomására, nem kellemes helyzetére e házban, hanem megállja helyét s ha közé vág, aczélszilárd kézzel vívja ki férfias bátorságának elismertetését.

Mit tehetett ő ily elszánt ficzkóval? másodszor: a főúr a munkája után élő honoratiorral?

Elhatározta tehát, hogy tűr, hallgat és semmit észre nem vesz, míg a véletlen alkalmat nem nyújt.

Ezalatt a hölgyek minden áron jó kedvet igyekeztek mutatni, mert csak ez adott reményt a fenyegető vész elhárítására. A jámbor lelkű herczegnő (született Bogfalvy) még vigasztalá is Róbert urat, hogy majd máskor szerencsésebben lőhet.

Ily feszült helyzetben a ház asszonya valami társasjátékot indítványozott, mely falusi szokás szerint sok szaladgálás, nevetés és elfogdosás közt megy végbe s a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a történteket kiverjék fejükből; már tudniillik azok, kik örültek, ha feledhettek és más óhajtásuk sem volt, mint feledni.

Ebéd után, a midőn a társaság a verandán hűs levegőt szítt, a ház asszonya házi gondok czíme alatt a földszinten fekvő könyvtárba, mely egyszersmind földesuri legfensőbb kabinet is volt, karszékbe veté magát s egy előcsengetett szolga által Róbert urat hivatá.

A szigorúságot hirdető hely, az ünnepélyes meghivás, jobban mondva megidézés, előre tudtul adá az ifjúnak, hogy e találkozás az «ad audiendum verbum» komolyságával bír. Tudta, hogy most jól megmossák fejét.

Nem is csalódott. Dorozsmayné redőzött homlokkal hosszú nagybőjti prédikácziót tartott. Nem helyeselte Arthur gróf ingerkedéseit, de határozottan rosszalta az erre adott nagyjelentőségű választ.

A mérnök alázattal hallgatta végig a dorgálást; egy szóval sem menté magát s végül mondá:

– Legyen megnyugodva, drága nénikém, úgyis e mai nappal minden surlódásnak örökre vége van. Épen most kaptam az államvasuti igazgatóságtól sürgős rendeletet, hogy itteni munkámat adjam át segédemnek s haladék nélkül menjek három tervezett állomással tovább s így holnap virradat előtt már útra kelek.

Dorozsmayné kétkedni látszott ezen állítás igaz voltán, de midőn a mérnök, saját igazolására, kabátja zsebébe nyúlt s a hivatalos rendeletet eredetiben akarta előmutatni, szólott:

– Elég. Nem szeretem családom körében az «okmányokkal támogatott bizonyítékokat». Ha nem hiszek a szónak, még kevésbbé hajlok meg a nagy pecsétes levelek előtt. Mehetsz, mikor akarsz, de ne feledd, hogy míg élek, mindig itthon vagy e háznál és halálom esetére sem feledkezem el unokaöcsémről.

– Kérem, nénikém, ne beszéljünk ily dolgokról.

– Van pénzed?

– Engem a kormány tisztességesen fizet, s ezen vendégszerető vidéken alig van kiadásom. Most is különös bizalom és kettős díj mellett utazom újabb rendeltetésem helyére, a hol ezelőtt két alámrendelt működött. Az egyik a vasutat posványon keresztül pilotákra épített gránit-viaducton akarta keresztülvinni; a másik elkerülte a posványt, de neki vitte a vasutat egyenesen a falunak s ott nemcsak a bárónak kastélyát, de még a pápista papnak gót templomát is leromboltatni javasolta. Nekem egy harmadik irányt kell feltalálnom, hogy csatlakozási pontot keresve, kényelmesen beroboghassunk a hatvani indóházba.

Ezzel vége volt az audiencziának.

IV.

(Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése.)

Másnap, bizonyos okok folytán, Dorozsmay Róbert mérnök helyénvalónak találta utazását ebéd utánig elhalasztani.

Láttuk már, hogy a reggeli s az ebéd közötti órákban volt azon időpont, melyben Harasztoson hivatalos intézkedések mentek végbe. Ekkor adá tudtul a ház asszonya akaratát, döntő itéletét «urbi et orbi».

Ott ült tehát a könyvtárban, férjének zöld bőrrel borított karszékében s becsörgeté a «táblaterítőt», mint leghivatalosabb egyéniséget, s ez által kéreté Berenczeyné barátnéját és leányát, Róza kisasszonyt, hogyha nekik is úgy tetszenék, igen szívesen látná őket egy rövid szóra.

Egy másik közönséges szolgával Róbert mérnököt hivatá, a ki valószinűleg nem nagyon távol rejtőzködhetett, mert nehány másodpercz elteltével már hódolt a megidéztetési parancsnak. A néni csak kezével intett neki, hogy üljön le valahová, a hol széket talál.

Csakhamar azután jött Berenczeyné is leányával, s miután ezeket pompás selyemkarszékekbe ülteté, haladék nélkül így szólt:

– Van itt a háznál két engedetlen gyermek, kiknek rossz hirét hallottam. Kémeim azt súgják fülembe, hogy Róbert öcsém hirtelen férfi akar lenni s a kastélyba mulató egyik kisasszonykának olyan dolgokat mondogat, miket a verseskönyvekben szerelemnek szoktak nevezni.

Ezen bekezdés hallatára Róza kisasszony felugrott székéről s nem gondolva meg, hogy így legegyenesebben magára vall, követte természete hajlamát, melyet Isten emberbe és állatba öntött, hogy a hol veszedelem üt ki, a legelső védelem a megfutamodás.

Mint az ívről lepattant nyílvessző lövődék az ajtó felé, de anyja sem rest, utána iramodik, útját állja, feltartóztatja s karjaiba ragadja.

– Hova szaladsz a nagy világba, a hol utól nem érnélek? Ne félj, ülj mellém, mert anyád mellett nem lehet bántódásod.

– Róbert öcsém, – folytatá Dorozsmayné, – igaz-e, hogy te itten jelenlevő Berenczeynének leánykáját, Róza kisasszonyt szereted, s ha hozzád megy, elveszed feleségül s boldogul élsz vele holtodiglan, holtaiglan?

– Igen! – felelé a szögletből Róbert mérnök oly hangon, mely a leányka fülében úgy hangzott, mintha kisértet szólalna meg a kályha mögül, – szeretem, s ha hozzám jő, életemnek nem lesz más czélja, mint őt boldoggá tenni.

– Hallotta ezt Róza kisasszony?

Hallani ugyan nagyon is jól hallotta, de felelet helyett úgy elbujdosott édes anyja fodrainak és csipkéinek felhőjébe, hogy a két asszonynak mind a húsz körmére volt szükség, míg onnan napfényre hozhaták.

– Felelj! – mondá most a néni bizalmasabb hangon.

– Csak azt mondd, – folytatá az anyja, – a mit gondolsz, a mit érzesz.

De a szegény kis leány azt hitte, mindjárt rászakad a terem boltozata. Úgy pihegett, mint a csapó-kalitkában megfogott madár. Hiába biztatta, ölelte, csókolta anyja; mindent eltűrt, mint az oltáron álló szent szobor, csak hangot nem adott.

– Gyermek, – szólt Berenczeyné, – e pillanatban egész élted boldogságáról kell határozni. Nézd Róbert urat, mily esdekelve tekint rád s várja nyilatkozatodat. Mi téged semmire sem kényszerítünk. Szabad vagy s akármit felelsz, azontúl is legkedvesebb leánykám maradsz. De ha föl vagy szólítva, az udvariasság követeli, hogy igen-t, vagy nem-et felelj.

Még ezen anyai oktatás sem fogott rajta. Szerencsére Róbert szólott közbe:

– Kedves, drága Róza kisasszony; egyetlen angyalom, reményem és boldogságom!

Ezen «rövid, de velős» szónoklat végre hatást látszott igérni; mert lassan és félénken fölemelé fejét a leány s valamit súgott az anyja fülébe.

– Mit mondott? mit mondott? – kérdék a többiek.

– Azt mondta, – felelé Berenczeyné, – a mint a mama parancsolja.

– Nagyon helyes, – bátorítá Dorozsmayné, – de nekünk fönhangon kimondott szóra van szükségünk. Oly nehéz az, ha szeretünk, azt mondani, igen, ha nem szeretünk, csak megrázzuk a fejünket?

Erre a kis leány nagyon világosan megrázá a fejét.

– Hogyan! – kiáltának mindnyájan. – Nem szereti?

A leányka ismét megrázta fejét és anyja fülébe súgott.

– Ah, ez már más; csak arra felelt tagadólag, hogy nem oly nehéz igent vagy nemet válaszolni.

– Helyes, derék, – kiáltá Dorozsmayné, – tehát ha nem nehéz, halljuk azt a piczi kis szócskát.

Erre aztán elszállott mégis a leányka ajkáról egy alig érthető hang, mely igen, de nem is lehetett. De miután fejét most nem rázta, hanem csendesen lehajtotta, az egész társaság egyhangulag úgy fogadta, mint beleegyezést.

Róbert előrohant, hogy hálát rebegjen s meg akará csókolni imádottjának kezét. Ezen igyekezet alatt nyílást talált a leányka s kifutott a teremből. Vissza sem nézett az ajtóból, különben észreveheti, hogy ezúttal nem veszik üldözőbe.

– Most azonban – szólt határtalan úrnői hangon Dorozsmayné – az eljegyzés megtörtént, s ha Isten éltet, meg is tartjuk itt nálam a lakodalmat mához két esztendőre.

– Hogyan! két esztendőre?

– Én hármat mondtam volna, – veté közbe az anya.

– Kettő elég. A 18 éves kor előtti házasság nem hoz szerencsét. A leánynak van ideje várni. Róbertnek pedig sok a dolga, s ki kell magát tüntetnie pályáján hivatalbeli főnökei előtt. Házassági ajándékul készen fekszik számatokra nálam 50,000 forint. Egy szót se! Egyetlen élő rokonom vagy s minden hálálkodás sértené fülemet.

Ezen érzékeny, helyesebben mondva kissé diákos színezetű eljegyzés után Arthur gróf is visszatért a fővárosba s ott édes anyja, özvegy Bendeffy Károlyné előtt mindent elmondott, a mi vele Harasztoson, a Dorozsmay háznál történt s kijelenté, hogy Hohenmark Louise herczegnőt nőül venni szándékozik, de édes anyja beleegyezése nélkül eddig még kötelező igéretet nem adott.

Arthur gróf azonnal tapasztalá, hogy édes anyja a házassági terv hallatára épen nem lelkesedik föl. Uri szokás szerint a legfőbb kifogás a vállalat pénzügyi oldala ellen emelkedett. A czím szép, a leány derék, de a hozomány megdöbbentőleg vékony. A fiatal gróf birtokai pedig már eddig is több mint fele értékig adóssággal terhelve lévén, úgy mutatkozott, hogy anyjának aligha igaza nincs.

Másnap már örvendett, hogy a kimenthető folytonos udvarláson kívül egy határozott szót sem hagyott zálogban. Még fel-feltünt olykor kéjvágyó szeme előtt a teljesen kifejlődött és gyönyörre ingerlő női alak; de mit használ ez ott, a hol főleg sok pénzre van szükség? A kielégített szerelem hamar elröpül s mi marad azután? unalom, bánat, örökös pénzzavar egy pillanatnyi eltántorodás miatt.

Harmadnapra már útban volt. Bécsben csak meghált, onnan pedig egyenesen Párisba, a szomorodott szívek vigasztaló Mekkájába robogott azon elhatározással, hogy fölkeresve régi pajtásait, a világváros örömtengerébe fulasztja lelkének keserűségét.

És Louise herczegnő!

Rajta is beteljesedett, hogy várt leány várat talál.

Ezen évben október havában Budapesten időzött az udvar és itt tartá üléseit az osztrák delegatio.

Egy udvari tánczvigalom alkalmával megpillantá a 68 éves dúsgazdag Burghammer herczeg a vigasztalást kereső szép leányt; nagyokat pillantgatott rá, megreszketett egész testében, azután pedig bemutatván magát, udvarolt, szépeket mondott, vallomásokat tett s még advent első vasárnapja előtt nőül vette.

Ennyiből áll rövid leirása azon prózai egybekelésnek, melyről jelen fejezetünk tartalomjegyzékében előre szólottunk.

V.

(Egy pár képviselő megy az országgyűlésre.)

Három teljes év után történt.

Szép őszi éj volt, a midőn a magyar államvaspálya gyorsvonata keletről Kolozsvárra érkezett.

Csinos fiatal ember ült egy második osztályú waggonban, s míg fénylett a nap, kedvteléssel gyönyörködött Erdély kies vidékein, de a sötétség beálltával örömest elszundikál, ha keblét erőszakosan nem feszíti a gondolat, hogy ő most bevégezte tanulmányait, kiszabadult atyjának szárnyai alól, új életpályára lép s bejut a nagy világba. Már tudniillik azon szűkkörű foglalkozási térbe, melyet Magyarország az ő hű fiainak nyújthat.

Ezt a fiatal embert báró Gencsy Pálnak hitták s eddig Kolozsvár volt a legszebb város, a mit látott. Otthon meglehetősen szűk körülmények között nevekedett. Volt három leánytestvére, hanem élt a házban atyjának testvére, Zsuzsi néni, a kinek épen annyi birtoka volt, mint atyjának, idősb Gencsy Pál bárónak, s a ki mindig azt mondta, mindenét, a mit e földön bír, egykor Pál öcscsére, kit rendesen fiának is nevezett, hagyja, de csak úgy, ha jól viseli magát.

Szerencsére e kifejezés alatt Zsuzsi néni nem nagyon sokat értett. Nem bánta, ha Pál öcscse bizonyos határon belül korhely diák is volt; nem sokat gondolt vele, ha az iskolai év végén csak azt hozta haza, a mi rajta volt, mellé egy vagy kétszáz forint adósságot.

Az első harag és komoly kitagadási fenyegetés akkor tört ki, a midőn híre futamodott Gencsen, hogy Pál úrfi fényes nappal, délelőtt tiz órakor, karonfogvást kisért föl egy színésznőt a próbára. E szörnyű romlottságot valami irigy lélek megírta Gencsre és Zsuzsi néni innentúl folyvást rettegett, hogy a család egyedüli és utolsó reménye azt a «személyt» feleségül veszi. Mert a néni gyermekségétől fogva úgy tudta, hogy férfi csak oly nővel mehet végig az utczán karöltve, a kivel az egyházban mint jegyeseket kihirdették s nehány hét mulva az esküvő is bekövetkezik.

Bámult tehát Zsuzsi néni, a midőn öcscse befejezve az egyetemi tanfolyam utolsó évét, szokott módon igen kopottan, podgyász nélkül érkezék az apai házba, de egyedül! Szemének sem akart hinni, hogy nem lát leszállni a kocsiról egy kifestett dámát; nincs a saroglyában nagy koffer s legalább kilencz tarkánál tarkább kalapskatulya.

Különben pedig a hozott iskolai bizonyítvány nem volt sem jobb, sem rosszabb a szokottnál, az adósság sem két akkora a tavalyinál, tehát bútlan örömnap derülhetett fel a gencsi udvarházban.

De azért Zsuzsi néni alig várta, hogy kemény nagybőjti prédikáczióval lássa el a rossz fiút. Nyomtatásra érdemes beszédet tartott a városi gonosz és szívtelen asszonyokról, kik a romlatlan ifjúságot elcsábítják és a veszedelem örvényébe zuhintják. Sűrűn hulltak ezalatt könnyei, míg végre maga vigasztalá Pál fiát azon álnok és hűtlen szépség miatt, ki őt bizonyosan egy gazdagabb udvarlóért hűtlenül elhagyta s neki annyi bút, bánatot és szívbeli gyötrelmet okozott.

Az ifjú csak hagyta beszélni a nénit, mert ez volt a legjobb methodus vele a békét újra megkötni. Tudta, hogy a ki őt figyelemmel végig hallgatja, az nemcsak bocsánatot nyer, hanem még meg is dicsérik, mily okos és szófogadó ember lett belőle.

Arról a karöltve történt sétálásról pedig úgy elfeledkezett már, mint a tavalyi kalendáriumról, vagy a multkori szent beszédről, melyet a templomban szundikálva hallgatott végig.

A kemény leczke után a néni két vég finom gyolcsot adott ajándékba fehérneműre, s egy 100 forintos bankót zsebpénzül az utolsó vakáczióra.

Ezt a Pál bárócskát látjuk mi ma a kolozsvári pályaudvarba megérkezni, dúsan ellátva mindennel, a mi a gencsi házból, Zsuzsi néni huzófiókjaiból s a nem nagyon messzi Marosvásárhely boltjaiból kikerülhetett. A podgyászos kocsiban két hatalmas börönd volt megrakva a szükségesekkel. Zsuzsi néni ősi szokás szerint egész tepsi pogácsát, hideg pecsenyét és szebeni turót rakott az utitáskába, hogy meg ne éhezzék drága öcscse a hosszú úton. A ruhaneműek közé diót, aszalt szilvát is rejtett, hogy kellemes meglepetésben részesüljön, ha holmiját kiszedi. Még az urat megillető szolgáról sem feledkeztek meg. Ott pöczkösködött hátrább valahol hű lófejű székely Varjas Andoriás uram, a kire rá volt bizva, hogy úgy vigyázzon a méltóságos úrra, mint a szeme fényére.

Esti 10 óra után tovább indult a vonat Kolozsvárról, de akkor már Pál úr nem egyedül ült a kocsiban.

Kérem, ne tessék gyanakodni s azt gondolni, hogy fekete bársonyruhás és regényszerűleg elfátyolozott gyönyörű nő ült melléje, mert Pál úr ily szomszédságra annyira nem vágyakodott, hogy azon tíz percz alatt, míg a vonat állott, úgy fújta csibukjából a török dohány füstjét, hogy a szépnemnek bármely fajtájú példánya sem merészkedett volna közelében megtelepedni.

Hanem a ki mégis belépett, magyar ruhás, karakán bajuszú, mintegy 50 éves hazafi volt, a ki azonban szeliden és nyájasan üdvözlé utitársát, kényelmesen elhelyezkedék s bemutatá magát.

– Bogárdy Zoltán, országgyűlési képviselő.

– Örülök. Én is képviselő vagyok. Gencsy Pál Csikszékből.

– Báró Gencsy?

– Úgy neveznek.

– Csak azért kérdeztem, mert a báró Gencsyék jófélék, míg a közönséges Gencsy ember zsebbevalójának átkozott bécsi szaga van. Ördög bujjék, a mennyi pecsovics van a világon. Most pedig szervusz pajtás, Isten hozott, mégysz Pestre?

– Úgy van. Holnap megnyílik az országgyűlés s nem akarnék az ünnepélyről elmaradni.

– Hm, talán csak nem vagy ily fiatal létedre Tisza-párti?

– Engem mérsékelt ellenzéki programm mellett választottak.

– Fából vaskarika; se hideg, se meleg, az ember nem tudja, húst eszik vagy halat? Mondhatom, nem a jóféle Gencsyeknek való szerep. Ezek közül egyet Martinovics apát idejében kicsiben mult, hogy le nem nyakaztak. Sokba került a választásod?

– Mindössze 20 hordó pálinkát verettünk csapra.

– Sok, nagyon sok. Én olcsóbban jutottam hozzá. Azt mondtam a hű magyar népnek, hogy mindennek ellene szavazok, a minek adószaga van. Ezzel az enyém volt a többség, az ellenfél pedig összesen 90 szavazatot kapott, pedig államtitkár volt a jámbor és szép csomó pénzt osztott ki a máséból. Mérsékelt ellenzék! Mi az ördög ez? Vagy úgy opponáljon az ember, hogy vérét, veséjét kibicskázza az ellenfélnek, vagy üljön otthon és számítsa, mennyire van az adóval hátralékban? Ha a magyar Robespierre volna a miniszterelnök, vagy a respublika elnöke, annak is opponálnék. Mert kormánynak lenni s a hazát elárulni, az az egész világon egyértelmű.

– Hiszen meglátom, mi tevő legyek. Meghallgatok mindenkit s a mellett szavazok, a ki meggyőzött az ész fegyverével.

– Hej, öcsém, de meglátszik rajtad, hogy az ujságból ismered a képviselőházat; mert a ki minden párt szónokát meghallgatná, hat hét alatt az őrültek házába kerülne. Van már Pesten szállásod?

– Lesz, ha keresek és találok. Egyelőre vendéglőbe szállok.

– Ajánlom a Sas-t vagy a Vadászkürt-öt; a többi fölfelé nem is Magyarország többé, hanem Európa.

– Alig várom, hogy lássam a fővárost. Sokat olvastam felőle, de még nem láttam.

– Majd jól lakol vele. Különben Budapest meglehetős fészek, nem hal meg az ember benne éhen, ha pénze van. Folyvást építik, javítják, czifrázzák. Csakhogy a midőn elkészül valami új, akkor veszik észre, hogy másutt már tíz év előtt megunták az efélét bámulni.

– Engem a társadalmi élet érdekel főképen. Mindketten erdélyiek lévén, kérni foglak, vezess be nehány jó helyre.

– Attól függ, ki mit nevez jó helynek. Részemről olyan helyre, a hol az én finánczolatlan dohányom füstjét nem fujhatom a háziasszony szemébe, be sem tenném a lábamat. Neked pedig olyan hely kell, a hol theát isznak s az egyik kilencz rőf hosszú szonátát a másik után hallgatják végig. Inkább strázsát állok 20 fok hidegben éjjel, a sóház kapuja előtt!

Mindjárt most előre meg kell jegyeznünk, hogy Bogárdy Zoltán műveltség tekintetében egészen más ember volt, mint beszélt, hanem nagyon mulattatta őt, ha ismeretlen emberrel egy kis pajkos tréfát űzhet.

Így tartott a beszélgetés Nagyváradig, míg kifogyván a tárgyból, elszenderültek. A fiatal ember édesdeden szundikált, Bogárdy Zoltán pedig olyan mérgesen hortyogott, mintha valamelyik miniszter simogatná az állát.

Nap feljöttével átsiklottak a szolnoki hídon. Czegléden pedig egy vörös öves főtisztelendő úr ült melléjük.

– Patvarba vele – súgá Bogárdy Zoltán oly hangon, hogy a kocsi ablaka mellett átjárdaló conductor is meghallhatta volna. – Reggel pappal találkozni, bizonyos szerencsétlenség. Most már kedvünk szerint sem diskurálhatunk, mert beszélhetsz te ezen urak előtt akár a kukoriczahántás elméletéről, mindjárt élczet és szándékos czélzást találnak abban a pápa csalhatatlansága ellen.

– Ad vocem pápa! – folytatá jól kiabálva. – Öcsém, képviselő-társam! Mihelyt alakulva lesz a ház, indítványt teszek és számítok szavazatodra. Magyarország a pápától kapta a koronát és királyi czímet. Nagylelkű nemzet lévén, a háladatosság regulája követeli, hogy most, midőn ő szentségétől a Garibaldi-király elvette birtokait, mi «regnum marianum» szerezzük vissza neki. Indítványom, hogy határozatilag szólítsa fel a ház a püspököket és káptalanokat: adják a pápának kárpótlásul összes jószágaikat.

A mi szegény Pál bárócskánk mintha tüzes vaslóczára lánczolták volna, oly kínos pillantásokat vetett a papra. Talán megemlékezett Zsuzsi néni számtalan oktatásai közül azon intésre is: «jól jegyezd meg a napot, melyben megbántottad a papot». Mert a mit most hallott, az már vallásháború volt, ha nem is az országban, legalább a vasuti coupé-ban.

Annál nagyobb volt csodálkozása, hogy a pap csak nevetett s nagyot tubákolt. Úgy látszott ismeri is Bogárdy Zoltán úrnak becses személyét, s tudta, minő sors szokta érni indítványait. Mert hiába, ha nagy is az ingerültség az olasz király, ezen «Julianus Apostata» ellen, a harag mégsem terjed annyira, hogy a szent, vagy bűnbánó királyainktól nyert latifundiumokat oda adnák annak, a kiről folyvást hirdetik, hogy földi királyság nélkül ezen «nem e világból való» hatalom magasztos hivatását nem gyakorolhatja.

Ezalatt rohant a vonat előre. Már magaslani kezdtek nyugaton a budai hegyek kéklő gerinczei. Szent-Lőrinczen túl megpillantották a napfénytől világított királyi palota homlokzatát, s midőn beérkeztek a pályaudvarba, a képviselő urak a legközelebbi viszontlátásig búcsút mondtak egymásnak.

Bogárdy Zoltán, mint demokrata, a lóvonatú vasúton csörgött be, a míg Gencsy Pál báró, mert sok podgyásza volt, kétlovas bérkocsiban tartotta ünnepélyes bevonulását.

Természetes, hogy Varjas Andoriás uram is előkerült, még pedig igen felizgatva, s alig kapaszkodott fel a bakra, azon hitben, hogy itt a «székely nyelvet» senki sem érti, mondá:

– Báró úr, felséges jó hírt hallottam az úton. Azok beszélték, kikkel együtt ültem. Hetedhét országban, még a tengeren túl is, nincs oly gyönyörűséges szép és gazdag leány, mint most Pesten, a Nádor-utczában Dorozsmay Esztike kisasszony.

– Mi gondunk nekünk arra?

– Kérem alásan azt gondoltam, ha az a kisasszony legszebb és leggazdagabb Pesten, az én méltóságos uram pedig a legelső gavallér Csikszékben, milyen jó volna, ha ilyen szép feleséget vihetnénk haza, Gencsre!

– Bolond kend Varjas Andoriás uram.

– Az már igaz. Eljöttünk ide messze földről, de csak Isten a megmondhatója, hogy találunk haza?

– Vigasztalja magát. Eddig sem a kend kezére bizták a tüzet okádó vasparipa gyeplőjét; a ki ide hozott, majd haza is talál.

VI.

(Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit a páholyban.)

Másnap szokott szertartással végbe ment az országgyűlés megnyitása; fájdalom, Gencsy Pál bárónak magas jelenléte nélkül. Mert az a szép violaszín magyar nadrág, melyet Marosvásárhelyt a legdivatosabb szabó remekelt, a nagy sietségben otthon maradt. Azóta bizonyosan megtalálta Zsuzsi néni s bánatában anyai könnyeket hullat rája.

Búsan és elégedetlenül sétálgatott tehát a fiatal báró a város utczáin s követve a járdát tipró közönséget, kijutott a Dunapartra.

Tetszett neki, a mit látott, de legfőkép érdekelte, hogy itt senkit sem ismert, őt sem ismeré senki. Ezen gondolathoz eddig nem volt szokva, mert Kolozsvárott a leguriasabb körökben mindenki öcsém, bátyám, húgom, néném volt vele. Ha pedig megyéjében megjelent, mindenütt suttogták, ahol megy a fiatal Gencsy báró, vajjon merre jár? kit keres? mi dolga, miféle mulatsága akadt?

Összehasonlítva magát az utczákon özönlő sokasággal, volt annyi önbizalma, hogy személyét a szerencsésebb halandók közé sorozhatá. De azért őt senki meg nem nézte, senki iránta érdeket vagy csak kiváncsiságot sem tanusított.

– Ha én most a Dunába ugrom, holnap megemlítik a lapok, hogy egy jól öltözött ismeretlen a habokban kereste és találta megszabadulását ez árnyék világtól.

Sok utczákat járt végig és el kellett ismernie, hogy szebb házakat lát, mint Kolozsvárott, a boltkirakatok is gazdagabbak. Az emeletekben az ablaksorok mind lakott szállásra vallottak, tehát sok jómódú embernek kell itt élni, a ki ennyi házat betölt, s fizetni képes a lakásbért.

Egyszerre, a mint befordul egy saroknál, kibe botlik? Ő volt: mult éji utitársa, Bogárdy Zoltán.

De minő változás! Az egész tegnapi emberből csak a karakán bajusz volt a régi. Öltözete divatos őszi kabát, nyakkendője elegáns csokorra kötve, kezén szürke keztyű, uri módon játszik aranygombos pálczájával; csak a magas hengerkalap hiányzik, hogy ne valami párisi uracsot lássunk szemünk előtt.

– Ah, te vagy Pál? örülök, hogy látlak. Nézed a várost? Mondtam, türhető fészek, de szépnek csak azok tarthatják, a kik 1848 előtt is ismerték. Akkor a mi ma látnivaló, mind hiányzott és mégis nagy híre volt az országban. Jurátus koromban a hajón ingadozó fahidat bámultuk; ma három kő és vashíd áll, mindenik más szerkezettel, s mindenik külön remeke az építészetnek. A folyam partja olyan volt, minőnek Árpád apánk találta. Most a nagy utczákon lóvonatú vasut, aszfaltjárda, mesterileg ültetett fasorok. A főterek megannyi tündéri kertek; egész éjjel ragyog a gáz tiszta fehér lángja.

– Tehát haladtunk.

– Képzelhetsz oly időt, melyben az akadémiának saját palotája sem volt? A posta megfért valami ronda bérházban; a távirdának nevét sem hallottuk. A József- és Erzsébet-tér vásáros bódékkal, talán laczikonyhákkal ékeskedett. Az orvosi egyetemet kórházastól együtt beszorították a Hatvani-utczai fészerbe. A vegytan előadására elég volt egy sötét lyuk.

– Örülök, hogy mindez ma másként van.

– Fiatal emberek, ha tudnátok, mi volt hajdan a pesti egyetem! A tanári kar (csekély kivétellel) tudatlan, gyakran félbolond, a kivel mi tanulók gúnyt űztünk. Az osztrák kormány szedte ide össze a legnevetségesebb figurákat, úgy hogy a professzorok kollégiuma válogatott majomarczgyűjtemény volt. Buta servilismus és a trienti zsinat hitvallási ágazatai uralkodtak még a természeti tudományok fölött is. Én tudom, a ki itt jártam iskolába.

– Hogy lett belőled mégis ilyen tudós politikus?

– Ha tanítlak, akkor hallgass. Lássuk az építészetet. Nézd e házakat s mindenikéről megmondod, melyik évtizedben épült? S ha minden régibb épületet megnéztél, elismered, hogy harmincz év előtt Pesten az architekturáról azt sem tudták, minő fán terem? Építőmester, ács, kőműves akkor is volt; ezek rakták ide téglából, kőtöredékből és vakolatból e szörnyű falakat. Jámbor lelkű Hild építőmester merészkedett itt először a házak közepére, vagy két szélére, nehány lapos pillért odabiggyeszteni. Mindjárt ki is kiáltották lángésznek, megbizták a lipótvárosi bazilika tervezésével, s mi lett belőle? az égbe nyúló kúp, melyre már a vasfedelet is felhúzták, összeomlott, a templom külső falait pedig egészen át kell alakítani.

– Hol lesz az országháza?

– Arra nem vezetlek, mert ott ma még csak por, pocsolya, árok és szemétdomb van. Félek, megszürkül a bajuszod, míg az új házban perorálhatsz. Azonban kettőt ütött az óra, menjünk ebédelni.

– Pártolom az indítványt. Hova megyünk?

– Majd jó helyre viszlek. De ne félj, nem véres szájú politikusok közé, mert az nagyon unalmas; mindegyik felül akarja haladni a másikat a «Csákány Laczi» stylusban, aztán csak otrombaság származik a vetélkedésből. Nem szenvedhetem kés, villa, pohárcsörgés között a pártvitákat, de még a czigányzenét sem, ha ebédelek.

– Még a czigányzenét sem? Hah! tetten kaptalak: hazaáruló!

– Elmégysz este a színházba?

– Megbiztam legényemet, szerezzen jó zártszéket a földszinten.

– Legényedet? azt a székely góbét? No az ugyan nem kap, de majd segítek a bajodon. Én már korán reggel két zártszéket hozattam. Az egyiket egy szép asszony számára, a ki a mult ülésszak alatt szívesen ült mellettem, most azonban «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám sem akar ismerni.

– Köszönettel fogadom a jegyet; de szabad lesz megfizetni az árát?

– A mint tetszik.

Ebéd után elváltak s mindketten hazamentek pihenni az álmatlanul töltött éj után.

Midőn pedig a fiatal báró a színházba lépett s helyét elfoglalá, már ott találá bőbeszédű képviselőtársát.

Időközben már gondolkodott a fiatal ember: tulajdonkép miféle ember lehet ez a Bogárdy Zoltán? Mindenesetre derék gyerek, csakhogy a beszédét nem kellett betűértelemben venni.

És mintha csak ő rá vártak volna a színházban, rögtön rá kezdték a nyitányt.

Működött Wagner Rikhard csodálatos múzsája. A hangszerek zúgtak, csörömpöltek, sípoltak és sivítottak; majd alábbhagyott a falakat repesztő harsogás s arra hegedűk, fuvolyák permeteztek, végre oly vékony selyemszál lett a dologból, mint a méh dongása, a szúnyog sziszegése, de midőn azt várta volna a hallgató, hogy mindjárt «elfogyott a nóta», egyszerre olyan bumm-ot ütöttek a nagy dobra, hogy az egész színház megijedt és keresztet vetett magára. Az is, a ki el volt merülve a zeneélvezet bájaiban, az is, a ki illedelmesen elszundikált.

Így ment ez jelenetről jelenetre és a hallgató soha sem tudta, minő kikeresett meglepetés vár rá a legközelebbi ütenyben. Pedig a zenében, mint a versben, rímet és kötött formákat keresünk, itt pedig semmi más, mint végtelen czikornya, viharos bömbölés, vagy a lágy zefirnek elszálló sóhaja, mely úgy van összetákolva, hogy sehol sem kezdődik, sehol nem végződik, csak mikor a szerző is kifogy mesterkéltségeiből.

– Tetszik neked ez a muzsika? – kérdé az ifjabb hallgató idősb pártfogójától.

– Egyebet nem mondhatok, mint hogy bámulom az embert. Hogy szerezhetett annyi zenei tudományt, ha lelkében nincs gondolat, fönség és poezis? Engem ingerel, fáraszt, rászed, megcsal, de magával el nem ragad. Pál! ez a czinczogás nem egyéb, mint gúnydal Beethovenre.

– Te ismered, szereted Beethovent?

– Mért ne? nem volt-e titokban olyan republikánus, mint én?

– De akkor mit beszéltél te nekem a mult éjjel kilencz rőf hosszú szonátákról, miket soha meg nem hallgatsz, inkább 20 fok hidegben strázsát állasz a sóház kapuja előtt?

– Pokolba az ilyen fifikus észrevételekkel. Hallgass, nem vagy többé kolozsvári diák.

Ez felelet volt, ha mindjárt nem is oly könnyen érthető. Nagyon közelről kellett Zoltán urat ismerni, hogy eligazodhassunk szójárásaiból.

Az is feltünt, hogy e különös ember nemcsak a zártszéki, de még a páholyi közönséget is jól ismerni látszott. Fiatal társa, ha valamely feltünő egyéniségéről tudakozódott, mindig kielégítő választ nyerhetett.

Valósággal két külön ember lakott benne. Józan, értelmes, méltányos és igazságszerető, ha itélt, de ha jó kedvéből, vagy mint mondani szokták, azért beszélt, hogy saját szavát hallja, és recsegő hangját szabadon eresztheté, csak arra figyelt, hogy frázisai pattogjanak.

– Lásd, öcsém, itt a páholysorokban, ez azon fényes koszorú, melyről a hirlapok úgy szólnak, mint a születés, vagyon és értelmiség arisztokracziájáról. Nézz szemükbe, s megtalálod bennük, a mit kerestél? Látsz itt egy arczot, melyről vélhetnéd, Árpád vezéreinek valamelyikétől származik? Nézd ott balra azt a három páholyt; ott magyar zsidók ülnek, ámde rájuk is lehet ismerni. Igaz, hogy Ábrahám patriarkának fotografiája nem maradt ránk, de miután e faj az egész világon hasonlít egymáshoz, föltehetjük, hogy épen ily arczok művelék hajdan Israel országát. Lásd, még az örmény nagy urakra is ráismersz. A finom öltözék, urias modor, udvarias mosoly nem vetkőzteti ki őket eredetükből. Láthattál ezekhez hasonlókat Erdélyben eleget, csakhogy ott Szarukám vagy Dajbukát nevet viselnek.

Hallotta, nem is hallotta Pál báró ezen hiábavaló elmefuttatást, mert fürkésző szeme a földszinti páholyok egyikén akadt meg.

A két első helyet nők foglalták el. Szemközt a színpaddal sötét, majdnem gyászfekete öltözéket viselő hölgy. Még szép, még nem idős, de már nem menyecske. Mindenesetre azon szegedi vagy kecskeméti fajból, mely ha megszorítanák, ma is meg tudná főzni a paprikást s készítene hozzá aranysárga tarhonyát saját szép kezével.

Szemben vele szelid, nyájas, barátságos és rokonszenves leányka, alig 17 éves és figyel az előadásra, mert épen most emelkedik fel a függöny a harmadik felvonásra.

A leányka háta mögött feltünőleg elegáns dandy állott, de termetét és arczvonásait illetőleg nem föltétlenül ajánlatos külsővel. Hanem a nagy uraknak mindenfajú arczél jól illik. A milyenek ők, olyannak kell lenni az eszményi szépnek is. Középtermetű, kövér, húsos alak, s még elég fiatal, de az élvhajhászat fáradalmai s a kimerültség jelei eltörölhetlen betűkkel vannak homlokára írva. Mintha már kopaszodni kezdene; szeme alatt gyanús kékség, ajkán a világ megvetése. Úgy viseli magát, mint a ki nincs itt tulajdonképeni helyén. Csak a vak sors szeszélye csapta ide; épen mint midőn valami ritka és igen divatos déli virágszál az urodalmi kertész szívességéből tiszttartóné asszonyom ő nagysága virágedény-csoportozatába téved.

– Kik ezek?

– Kik? – felelé hazafias redőkbe vonva homlokát a szélsőbaloldali képviselő. – Páholyba járó közönség, mint a többi. Mert mint jó barátod, kollegád és erdélyi patriotád, óhajtottam volna, hogy az egész szinházban épen csak ezeket észre ne vedd.

– Patvarba, olyan veszedelmesek volnának?

– Járatlan vagy Israelben, drágalátos gyermekem, különben tudnád, hogy azon helyütt semmi kereseted, ha csak készen nem vagy arra, hogy három hét mulva golyót röpíts agyvelődbe. Mert az a páholy a fiatalság halálverme; a kik oda bejutnak és czélt nem érnek, mind a vész és kétségbeesés martalékai. Most épen Bendeffy Arthur grófon van a sor. Ennek is e páholy utolsó reménye és menedéke s ha e kikötőben hajója horgonyt nem vethet, irtóztató pusztulás s az ország valamennyi liczitaczionális dobjának megperdülése veszi körül. Utána másik, ki tudja hányadik? jő s az eredmény hasonló. Mint a mesében a mágneshegy, úgy vonzódik oda az előkelő világ ifjúsága. Ez Pesten most az, a mi Angliában a derby-nap első díja. A ki azt, s a vele járó fogadások díját megnyerte, herczegi vagyont kapott markába. Azért oda se nézz erdélyi kis bárócskám, mert testestől-lelkestől az ördögé vagy. Egy mosoly onnan s vakon szavazol Tisza Kálmánnal, ha mindjárt azt kivánná is, hogy podgyászostul együtt menjünk a bécsi Reichsrathba.

– Átkozottul kiváncsivá teszesz barátom. Én azonban nem látok ott egyebet, mint derék mamát, angyali szép leányát és háta mögött azon boldogot, kit Bendeffy Arthur grófnak czímeztél.

– Természetesen, hogy nem láthatsz többet itt a szinházban. Mert ha a leány szép, megengedem, nagyon szép is, s körül van övezve a mennynek minden gyönyöreivel: mégis otthon hagytak valamit; a mit különben mások sem szoktak ide, a szinházba czipelni.

– Mi lehet ez?

– Magában véve semmi. Csekély házibútor; legföljebb 250 forintot ér, s mint a lapok hirdetései közt olvashatod, fűnek-fának ajánlják olcsó áron.

– Miről beszélsz?

– Neve e házibútornak: tűz és betörés ellen biztosított pénzszekrény, Wertheim és Wiese gyárából. Hanem a mit így kinálgatnak, az szép és új, de üres; míg az, a mit e hölgyek otthon hagytak, régibb, kopottabb, hanem ezelőtt három esztendővel négy ménkű nehéz millió hallgatott benne.

– Ah, négy millió? most pedig megcsappant az összeg?

– Nem; megszaporodott. Most már a szekrény tartalma testvérek közt megérhet öt milliót.

– Ezer ördög, van ennyi pénz együtt a világon?

– Akad néha. Majd megszavazol te ennél tízszer is többet egyszerre. Akkor a pénzügyminiszter ő excellencziája azon szerencsében részesül, hogy 24 óráig néz az 50 millióra; másnap bottal ütheti nyomát; elvitte a bécsi, berlini, frankfurti zsidó.

– És hogy hívják ezt az öt millió forintos hozományt?

– Szerencsétlen, még nevét is tudni akarod! Mi gondod rá? nem erdélyi embernek szánták a kövér prédát. Egyébiránt megmondhatom nevét, már csak azon okból, hogy ismerd meg a veszedelmet és kerüld mint a mérges kigyót. Nem grófi, nem is bárói csemete. Egyszerű nemes embernek örököse: Dorozsmay Esztike.

– Dorozsmay Esztike? mintha nem most hallanám először e nevet.

– Oh, nem kétlem. Ezerszer olvashattad a hirlapokban. Mert a hol megjelenik, azt úgy hirdetik, mint a nap legnevezetesebb eseményét.

Pál báró ezután ismét az előadás folyamára látszék figyelmezni, de csak arra gondolt, kitől és hol hallotta ő már egyszer e nevet említeni?

Sok fejtörés után, majdnem kétségbe esett, a mint egyszerre visszaemlékezik mai reggeli megérkezésére, s hogy Varjas Andoriás uram beszélt ilyesmit s kapott is érte szigorú rendreutasítást.

VII.

(Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki.)

Az ülésszak szokott lassúsággal megkezdődött. Még alakulva sem volt a ház s Bogárdy Zoltán urat harmadszor rendreutasítá a korelnök. Annyiba sem vette, mintha a czinege fütyült volna a szomszéd múzeumkertben.

Gencsy Pál báró ezalatt lelkiismeretesen beleszokott mérsékelt ellenzéki szerepébe. Kényelmes helyzet ez, melyben az ember a rosszért másra hárítja a felelősséget, a jó eredmény hasznában és dicsőségében pedig tele marokkal osztozik. Mint pártjának jelöltjét, beválasztották a «jogi bizottmány»-ba, mely állásra a kolozsvári egyetem itélete szerint épen «elégséges» képessége volt.

Október hava is elékerült a naptárból s miután ezen évben a delegácziók Pesten üléseztek, semmi sem akadályozá a munka folyamát. Már mit a képviselőházban szoktak munkának nevezni.

Egy hétfőn épen végére járt az ülés s a fiatal báró összeszedte a kiosztott nyomtatványokat s tudja Isten miről gondolkodva, lehajtá fejét s várá az elnök megszabadító szavát.

Egyszerre érzi, hogy valaki a háta mögé kerül, vállára teszi kezét s Bogárdy Zoltán fintorított bajuszát pillantja meg.

– Te vagy öreg?

– Öreg? No már az ilyen megszólítást szeretem; látszik, hogy megérdemlett tiszteletben tartod barátodat.

– Parancsolsz velem?

– Valamire felszólítlak, ha kedved lesz rá. Jer velem ebédelni. Onnan haza viszlek; öltözz fel s bizonyos helyen bemutatlak.

– Bizonyos helyen?

– Tanuld meg, hogy a bizonyos hely alatt néha igen correct jó helyet szoktam érteni.

– Ah eltalálom; meglátogatjuk a zártszéki szomszédnőt.

– De már oda ilyen sárgaszájú bibiczfiókot nem viszek. Igaz, kibékültem vele s most ismét «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám emlékezik.

– Vedd szerencsekivánatomat. Hova megyünk?

– Oda, a hol az eszed is járt, a midőn megszólítottalak. Nem hallottad, hogy nagy toilette-t kell csinálnod? Bemutatlak Dorozsmayné ő nagyságának, a kinek férje jó barátom volt s most is elvetődöm néha az özvegy házához.

– Zoltán!

– Nos?

– Ki mondta nekem, hogy be nem lépnél oly házba, a hol pipád füstjét az asszony szemébe nem fujhatod?

– Szokásom a tapasztalatlan fiatal emberből bolondot csinálni.

– Gonoszság kovácsa, az ifjúság megrontója: ki mondta nekem, úgy kerüljem e házat, mint a mérges kigyó fészkét?

– Ezt igen bölcsen mondtam. Szerencsétlenségedre, nem fogadod atyai intéseimet. Erővel a verembe akarsz veszni, tehát veszsz. Különben pedig ismerőseim nem szokták minden szavamat mérlegre vetni; mert én csak itt a képviselőházban beszélek egész komolyan s mégis rendesen kinevetnek.

Úgy lett, mint tervezték. Elébb tisztességesen megebédeltek; onnan átmentek a báró szállására s Bogárdy Zoltán két virginia-szivarnak is felét-felét kiszívá, míg barátja tetőtől-talpig «a quatre épingles» újra öltözött.

Ezalatt Varjas Andoriás a lehető legcsinosabb bérkocsit állítá a kapu elé s midőn az urak felültek, ő is a kocsis mellé kapaszkodék.

– Mit akar kend ott?

– Semmit, csak ismerem kötelességemet; kár hogy nem kaptam olyan kocsit, hogy hátul állhatnék rajta.

Az urak nevettek. Szép látvány lett volna estélybe menni bérkocsin, hátul kipödrött bajuszú vén huszárral.

– Leszáll kend onnan?

– Igen is, ha úgy tetszik parancsolni. De meg ne tudja Zsuzsi néni ő méltósága, hogy az én uram nagy parádéba csapta magát és huszár nélkül indult el, mint valami éhes vándorló szabólegény.

Öt percz mulva a kocsi megállott a Nádor-utczának egyik legpompásabb három emeletes háza előtt, mely különben nem volt palota, miután földszinten boltok nyiltak, a felső emeletekben szállásbérlők laktak, az első emeletet azonban kizárólag a gazdag özvegy háztartása vette igénybe.

Bogárdy Zoltán kifizette a bérkocsit, a mi jelenté, hogy vagy sokáig maradnak itt, vagy gyalog térnek vissza. Az ifjú bátorkodék megjegyezni, hogy ez első látogatás levén, csak perczekig időzhetnek, idősb társa azonban vállát vonogatá s mindketten felmentek a lépcsőn.

Mintegy esti hat óra lehetett. Tehát e családnál már ebéd után. A szobasorokban gázlámpák égtek, a sötétszürke bérruhába öltöztetett cselédség ajtót nyitott s az érkezők bejelentés nélkül léptek a belső szobák szentélyébe. Minden arra mutatott, hogy gazdag urak a Dorozsmayak, de még mindig ragaszkodnak a középosztály életmódjához.

A hova jutottak, nem volt terem, csak három ablakos nagy szoba az épület közepén. Innen minden irányban kettős szárnyú ajtók vezettek a szomszéd szobákba. Minden ajtó tárva-nyitva, mindenütt fény, gazdagság, izlés és kényelem.

A háziasszony pamlagok és magas hátú karszékek tömkelegében nehány igen feszes magatartású nővel társalkodott. A szemközti ajtón túl zongoráztak; nehány kisasszony s több úr képezé a társaságot.

Jól esett a fiatal bárónak, hogy megérkezésük semmi feltünést sem okozott. Látszott, hogy olyan ház ez, a hol az elfogadási napon jőnek-mennek a látogatók, és ott keresnek társaságot, a hol kedvük tartja.

Bogárdy Zoltán még csak most bocsátotta szabadra eddig karöltve vezetett barátját. Avval se törődött, hogy ő egyedül van itt fekete sétaöltönyben, aztán közelebb lépve a háziasszonyhoz, megtörtént a bemutatás igen polgári módon.

– Kedves húgom, kegyes engedelmeddel bemutatom neked képviselőtársamat, Gencsy Pál bárót.

Dorozsmayné ő nagysága könnyedén meghajtá fejét, mondá, hogy örül az ismeretségnek, s ezzel vége lett a szertartásnak.

Zoltán úr azonban nem elégedett meg azzal, hogy pártfogoltja csak egy legyen az itten bejárók közül, hanem igyekezett őt az előtérbe vonni.

– Pál barátom, – mondá, – nem tartozik az én pártom soraiba, de mégis ellenzéki. Hatan esküdtünk össze, hogy megtérítjük, de mindeddig sikertelenül. Ha pedig ide jött, a hol a kormánypárt hívei vernek fészket, soha többé vele nem boldogulhatunk.

– Akkor annál becsesebb rám nézve Zoltán bátyámnak ezen feláldozó önzéstelensége, – felelé a ház asszonya. – De mi jut eszembe? Tán épen báró úr azon utitárs, kivel ketten rohamra indultak az egyház ellen? Ott tarokkozik kanonok bácsi a harmadik szobában, és elpanaszolta nekem, mily eretnek játékot űztek vele. Részemről megadom az amnesztiát, csak tanácslom, ne nagyon törekedjenek házi papom szeme elé kerülni.

Ezzel Pál báró felé fordult.

– Remélem uram, legalább három remek beszédet tartott már a képviselőházban?

– Bocsánat asszonyom, de bizony én még eddig egy kedvem szerinti «éljen»-t sem kiáltottam.

– Még akkor sem, a midőn Zoltán bácsi beszélt és rendre utasították?

– Akkor pártállásom tiltotta a helyeslést, de várva várom az alkalmat, hogy valamely hazafias kifakadása fölött tapsolhassak.

Magától érthető, hogy az ily beszédek csak arra valók, hogy mondjon az ember valamit. A jelenlevők hamar visszatértek félbenhagyott társalgási tárgyukra s egy grófné (nevezzük meg, özvegy Bendeffy Károlyné), a kinek fia a leányok körében mulatott, kegyesen elismeré, hogy mai napon a nem czímes nemesség között gyakrabban találkoznak oly családok, melyek a nemzeti királyok alatt is virágoztak, míg a főrendűek csak az ausztriai ház kegyének köszönhetik rangjukat. Oly vallomás, melyet a grófné saját köreiben semmi áron ki nem bocsát ajkáról.

Pál báró mély tisztelettel látszék a grófné tudós megjegyzésére hallgatni, de ezalatt másutt járt az esze. Miféle ember ez a Bogárdy Zoltán? hogy ijesztgette őt e házzal s kiderül, hogy itthon van e termekben, a háziasszonyt húgának nevezi és tegezi! Hát az a kanonok bácsi mit keres e protestáns háznál? Ismerték egymást, s még jó reggelt sem mondtak a találkozáskor!

Oly helyen ült, hogy akadály nélkül beláthatott a szomszéd szobába. A ház kisasszonyát már látta a színházban. Akkor, messziről, nagyon szép leánynak találta: most közelről az égből leszállt angyalnak.

És a mint így nézegeti, nehány sikertelen kisérlet után szemük összetalálkozott; az ifjú tiszteletteljes fejhajtással fejezé ki hódolatát, a leányka észrevette a figyelmet s lekötelező mosolylyal viszonzást intett, de aztán megint a körötte álló urak beszédére hallgatott.

Pál úr csakhamar észrevette, hogy itt az asszonyok között nem a maga helyén foglalt széket s készült átmenni a leányok társalgási szobájába.

De nem könnyű feladat ez ott, a hol sok ismerős között egyedül idegen az ember. Jól tudta, hogy ha ő oda lép, az urak egyszerre elhallgatnak, s aztán kárörvendve mosolyognak, ha az új arcz zavarba jő és beszédében akadozik.

Különösen pedig Bendeffy Arthur gróf szeméből látszott ki a rosszakarat és ellenséges indulat. Ő méltósága kényelmesen helyezkedett el egy karszéken, épen szemközt a házi kisasszonynyal és igen érdekes történetkét beszélt el a város legmagasabb köreiből. Fesztelen viseletével főleg azt kivánta a jelenlevőkkel elhitetni, hogy ő e házban jobban érzi magát, mint más jelenlevő, sőt esetleg több is eléadhatja magát. Az urak mind tegezték egymást, a leánykák pedig nagyobbrészt gróf vagy báró czímen szólíták őket.

De mi történik?

Esztike kisasszony egyszerre fölkel helyéből, társnői mint adott jelre követik példáját s mindnyájan a nagy szobába gyülekeznek, a hol a háziasszony elnökösködött. Ezen hadi mozdulatra a férfisereg is «front»-ot változtat, a körben álló székek háta mögé sorakozik, s mindenkinek azon leánykával kellett megelégednie, a hova épen sorsa juttatta.

A gróf urak nem tudták elhatározni, mit jelentett e saloni forradalom? De tény maradt, hogy az eddig elszigetelt új arcz nyert legtöbb előnyt; mert a házi kisasszony oly helyet választott, hogy Pál báró épen a háta mögé esett.

E pillanatban Bogárdy Zoltán bácsi, a ki ezalatt minden szobát bejárt, büszke mosolylyal közelített a ház asszonya felé s mondá:

– Szépséges húgomasszony, jó hírrel jövök; megtaláltam kanonok bácsit s békét kötöttem az egyedül idvezítő szent eklezsiával. Nagy munkámba került, mert épen most fogták el a pagátját s ezt úgy tekintette, mint jogtalan erőszakot az egyházi tulajdon ellen. Megigértem neki, hogy én fogom indítványozni a polgári házasság behozatalát, s minthogy ezen esetben előre meg van bukva a kezdemény, tehát megbocsátotta a vasuton szenvedett inzultácziót.

A gróf urak és grófné mamák igen «közönséges»-nek találák az ilyen, klubba és kávéházba való tréfákat; de Zoltán bácsi dicsőségének tartotta, ha mint «enfant terrible» szerepel, s aztán visszavonulva, Esztike mellé állott és csendes hangon mondá:

– Végig hallgattuk a multkor a jövő zenéjét, s tökéletesen egyetértettünk Pál barátommal, hogy ki volt a páholy hölgyei között a legszebb?

Ezzel tovább állt s barátját és a ház kisasszonyát magukra hagyá.

Pál báró folytatni akará a felvetett s igen háladatos társalgási tárgyat, a midőn Esztike kisasszony egészen közönyösen, de mint a következmény bebizonyította, valósággal végzetszerű véletlenből, kérdé:

– Báró úr, erdélyi?

Pál báró ezen szó, Erdély, hallatára egyszerre tizenhat kötetre terjedő regénytárgyat fedezett fel; csodálatos ékesszólással beszélt a szelid domb alján fekvő Gencsről, az ódon, de esetlen alakú szöglettornyokkal erősített udvarházról, a megholt anyának művészietlenül faragott sírkövéről, a szigorú apának gazdasági gondjairól, három leánytestvéreiről, végre ama köszörűletlen gyémántról, Zsuzsi néniről, ennek ártatlan előitéleteiről, forró szeretetéről, jóságáról, önzéstelen feláldozásáról, s maga is csodálta, hogy Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta, sőt néha fölvilágosítás okáért még kérdéseket is tett!

Képzelhetlen gyorsasággal telt ezalatt az idő, az öreg grófnék fiatal kisérőikkel már eltávoztak; a harmadik szobában tarokkozók bevégezték napi munkájukat, a vendég kisasszonykák után is kocsit küldtek hazulról, úgy hogy végül csak Arthur gróf, Zoltán bácsi s a fiatal báró maradtak és készültek búcsut venni.

Hogy valakinek eszébe juthatott volna, tüntetést keresni abban, ki marad itt legutóljára? szó sem lehetett. Ily rossz izlés ezen társaságban lehetetlen volt.

Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta.

Tehát egyszerre indultak. A kapu előtt a grófot pompás fogat várta s midőn felült kocsijára, nem tagadhatá meg ő méltósága önmagától azon elégtételt, hogy lenéző tekintetet ne vessen azokra, kik gyalog indultak hazafelé.

– Zoltán! te rejtély vagy előttem.

– És miért? ha szabad kérdenem?

– Minő mérgesen beszéltél a Dorozsmay-ház ellen s azalatt kiderül, hogy egyike vagy a legszívesebben látott vendégeknek. Félreérthetlen tekintélylyel lépsz fel a családban; tegezed, kedves húgomnak nevezed a ház asszonyát, neked több szabad ott, mint másnak. Vigyázz, mert ez az özvegy még nagyon szép; bele találsz szeretni s akkor vége lesz államférfiúi szilárd hírednek.

– Öcsém, barátocskám, tanulj udvariasabb lenni az idősbek iránt. Hátha magam is a leányért járnék oda?

– A leányért! – felelt a báró elképedve, habár tudta, hogy Zoltán bácsinak soha sem szabad szavait betűértelemben venni.

– Nem lehetetlen! Azt hiszed, tied már a leány? Meghódítottad első látásra? s most szeretnéd elkommendálni nyakadról az alkalmatlan anyóst!

– Ugyan beszélj már életedben legalább egyszer komolyan. Különben pedig fogadd forró köszönetemet szívességedért, hogy e dicső házhoz bevezettél.

– Várjuk meg a regény végét; mert félek, hogy e napot velem együtt elátkozod. Vetted észre, hogy Arthur gróf nagy kegyben áll a hölgyek előtt?

– Úgy látszott, követelőleg lép fel ott.

– Követelőleg és nem remény nélkül. Az özvegynek tetszik a nagynevű grófság. Egyéb nem kell hozzá, mint jól kiszámított roham a leány ellen s kész az eljegyzés.

– Valószinű.

– Részemről nem pártolom e tervet; de mit tehetek én? Van ugyan fegyverem a gróf ellenében s tán használni is fogom. Csak annyit mondok előre, hogy kézfogó is történhetik a háznál: de a házasság csak akkor bizonyos, a midőn a párocska az esküvő után visszajő a templomból.

Hallgatva folytatták útjokat.

Később Pál báró megjegyzé:

– Csak annyira óhajtanálak megismerni, hogy eltaláljam, mikor beszélsz komolyan? mikor űzesz bolondot belőlem?

– Nincs ennél könnyebb. Soha se hallgasd, mit beszélek, hanem nézd, mit teszek? Ha parlamenti férfiú akarsz lenni, mindig azt kutasd, mit nem mondott az ellenség? Azonban az ily makrapipás Demosthenes, mint én vagyok, csak akkor tudja meg, mit beszélt, a midőn szavát a gyorsírók feljegyzették. Most pedig megérkeztünk szállásod elé, adjon az Isten neked csendes és nyugodalmas jó éjszakát.

Belépvén szállására a fiatal báró, a külső szobában találá Varjas Andoriás uramat, a ki épen azon nehéz mesterséget gyakorlá, miként csípheti le magát az ember, ha egyedül, társ nélkül iszik.

A jó kedv már megvolt s ha korábban, mint várta, nem háborgatják, a többi is okvetlenül bekövetkezik. De karbunkulus módjára csillámlott a szeme, a midőn urának őszi felső kabátját leölteni segíté.

– Mi lelte kendet?

– Engem? semmi. Hanem mikor szégyenszemre leszállítottak a bakról, utána iramodtam a rozsdás fiákerlónak s láttam, hogy az én méltóságos uram a Nádor-utcza végén száll le egy gyönyörűséges nagy ház kapuja előtt.

– Hogyan? huszár és kémkedik!

– Az ilyen ispionságért nem akasztják fel az embert. Akkor, örömömben bort hoztam a korcsmából s arra ittam: adja Isten, hogy farsangra idehagyjuk ezt a nagy bolond várost s mutassuk meg Csikszéknek, milyen friss menyecskét szereztünk az országgyűlés alatt!

A kivánat nem volt rossz, de ha a góbénak több is volt szabad, mint más cselédnek, a bárót ezen hivatlan bizalmaskodás mégis boszantotta.

– Bolond kend Varjas Andoriás és az is marad. Igya meg, a mi palaczkjában még van és menjen feküdni.

VIII.

(Aláirás egy tánczvigalomra, mely létre sem jő; a nagy világ hiú szédelgéseibe merült uracsot megemlékeztetik a csendes, egyszerű s boldog otthonra.)

Három vagy négy hét mulva, hétfőn, Dorozsmayné rendes nagyobb elfogadási napján, az urak szivarozó szobájában ketten üldögéltek. Arthur gróf s egy másik, kit már láthattunk itt, de csak most nevezzük meg először: Porczogh Viktor báró.

– Valóban hiszed, hogy ez az erdélyi mokány fiú veszedelmes?

– Úgy mutatkozik. Keresztapja, a ki itt bemutatta, erősen pártfogolja. Az özvegy részeden van, de a leány könnyen ingadozhatik. Meg kell buktatnunk e hivatlan tolakodót.

– Megbuktatni! – felelé Arthur gróf. – De hogy? mert én uri emberhez méltólag csak két eszközt ismerek: pénz és párbaj.

– A párbajt vessük ki számításunkból. Mi nem verekszünk, hogy pedig egy vívómestert béreljünk fel, a ki belekössön, ez rút, piszkos dolog.

– Marad a pénz.

– Igen a pénz. Századunkban legkényelmesebb mód, pénz dolgában tönkre tenni ellenségünket. Jelen esetben még sokat sem kell koczkáztatnunk, mert a báró nevetségesen szegény. Kérdezősködtem erdélyi ismerőseimtől, minő faj ez a Gencsy báróság? Azt felelték: idősb Gencsy Pál télen báránybőr ködmönben jár vadászni, de csak pecsenyére valót lő. Nyáron leveti kabátját és ingujjban ebédel. Állítják, három fiú, kilencz leány van a háznál. Végre ráadásul bizonyos Zsuzsi néni, a kinek kezében a kormány rúdja fekszik.

– Pompás család. És valóban bárók?

– E tekintetben nincs kétség.

– Tehát pénzügyileg buktatjuk meg, – nevetett Arthur gróf. – Parbleu! nem messze kell mennünk, ha példát akarunk keresni.

– Tervem van. Tisztességes és rangunkhoz méltó. Bele másztatjuk, s egy pár hónap mulva biróilag lefoglalják képviselői napidíját. Az ilyen ember aztán végkép lehetetlen minden lányos háznál.

– Hogy viszed bele?

– Mindjárt meglátod. Menj a leánykák szobájába; szólítsd meg a bárót s hívd ide egy bizalmas szóra.

E küldetés semmi nehézséggel sem járt s nehány percz mulva Arthur gróf karöltve vezeti be a fiatal bárót.

– Ülj le, – mondá neki. – Ez itt Porczogh Viktor báró, legjobb barátom, s beszédünk lesz veled.

Porczogh báró papirlapot nyitott ki, mely hasonlított azon aláirási ívekhez, mikkel a pesti embert úton-útszélen üldözik.

Pál báró zavartan és bizalmatlanul nézett. Eddig Arthur gróf nem tegezte őt. Ha találkozott vele a lefolyt héten a Nádor-utczai háznál vagy nem szólott hozzá, vagy úgy beszélt, hogy az «ön» vagy «te» megszólítást kikerülte. Tud így a magyar ember beszélni, ha akar.

– Ime, – kezdé Porczogh báró. – Aláirási ív olyan válogatott és «comme il faut» tánczvigalomra, a milyen még nem volt. Húszan vagyunk és 200 meghívójegynél többet ki nem adunk. Megmutatjuk Pestnek, kik vagyunk? és hányan vagyunk? A ki ide bejut, az szemen szedett crème, a ki kimarad, örökre a második osztályba sülyed. Természetes, hogy Dorozsmayné ő nagyságát ki nem hagyhatjuk. Benne lesz a főrendiház színe, holmi főispánság vagy miniszterség ide nem elég ajánlólevél. Lásd 19-en már aláírtuk, a 20-dik hely számodra van hagyva.

– Értem, 19 egy hián 20.

– Vigyen el az ördög közmondásoddal. Lásd, mi ragad rád, ha azzal a csizmadia-czéhmesterrel, Bogárdy Zoltánnal kompanistáskodol. Itt a helyed, írd alá.

– Igen szívesen s köszönöm, hogy ki nem feledtetek. Természetesen ismernem kell azon összeget, a mire kötelezem magamat.

– Az összeg itt nem határoz. Párisból hozatunk szakácsot, Nápolyból czukrászt, Londonból cselédséget. Minden költség pontosan előre kiszámítva; egy részvény ára pedig potomság 1200 forint.

– Hogyan? 1200 forint? Sajnálom barátom, ez változtat a dolgon. Ez oly összeg nekem, minőt én eddig egy lélegzetre soha ki nem mondtam.

– Csak nem utasítod vissza e kitüntetést? Ki akarnád magadat zárni a legfelsőbb osztályból?

– Oh a mi a megtiszteltetést illeti, nem vagyok érzéketlen iránta, de ezen összeg fölülmulja erőmet.

– Soha ilyet, – kiálta föl Arthur gróf. – Van-e ára annak, hogy az ország első gentleman-jei közé számíttassunk? Azt hiszed, nem kapunk Pesten tízszer ennyi embert, a ki ha csak pénzről volna szó, 10,000 forintot is fizetne, csak velünk tánczolhasson?

– Legkevésbbé sem kétkedem. Én azonban képviselői díjamból élek s csak rendkívüli kiadásaimra kaptam otthon 500 forintot.

– Ha csak ez a baj, szerzünk mi neked embert, a ki annyit ad kölcsön, mennyit parancsolsz.

– Becsületemre fogadtam fel, hogy adósságot nem csinálok.

– Oh özönvíz előtti ember, – nevetett Porczogh báró. – Ez még nem tudja, hogy három dologban nincs becsületszó: primo: hogy többé nem kártyázunk; secundo: bizonyos szoknya után nem futkosunk; tertio: soha váltót alá nem irunk. Benne van ez minden kifogástalan dandy codex-ében. Hanc veniam damus petimusque vicissim.

– Ne kisértsetek; nincs pénzem.

– Ez nem mentség, – felelt Arthur gróf. – Holnap hozzád küldöm udvari zsidómat, Kohn Fülöp urat, a kinek azon gyengéje van, hogy mentől többet parancsolsz, annál készebb és alázatosabb.

– Nem kétkedem Kohn Fülöp úr előzékenységében; de majd másként beszélne, ha a lejárati napon nem fizethetnék.

– Micsoda? más hangon? Látom, sejtelmed sincs róla, ki ez a Kohn Fülöp? Olyan sajátszerű ficzkó, hogyha a lejárati napon fizetni is akarnál, térden csúszva kér, hogy könyörülj rajta és prolongálj.

– Elhiszem, jó kamat fejében.

– Kamat? Barátom, ez oly aljas szó, melyet született úr soha ajkára sem vesz. Jól gondold meg, mit teszesz: mert nem tudom, minő figurát játszhatol aztán itt, a Dorozsmayné házánál, ha elmondják rólad, hogy fösvénységből kizártad magad ez előkelők társaságából. Ez a borzasztóan millionaire kisasszony nem értené, hogy jár valaki a házhoz, s pénzkérdés miatt lemond azon élvezetről, hogy tánczoljon vele.

Pál báró el volt határozva, hogy az ívet semmi áron alá nem írja s csak arról gondolkodott, hogy illendő módot találjon a menekvésre.

Ekkor azonban megtoppan a háta mögött egy pár recsegős csizma s Bogárdy Zoltánt látja közeledni, a ki téntába mártott tollat hoz és mondja:

– Patvarba az ilyen félénk gyerkőczczel; itt a toll, írd alá.

– Hogyan? te is kisértesz?

– Ird alá; a többit pedig bizd rám.

De mily csodálatos változás? Arthur gróf és barátja, egyszerre mintha kicserélték volna őket, oly természetesnek találták, hogy a kinek nincs pénze, nem kötelezheti magát. De Bogárdy Zoltán annál kevésbbé tágított. Karon ragadta fiatal barátját, az asztalhoz vezeté s az ívet aláiratá vele.

Szegény Pál báró most már egészen elveszté szeme fényét; csak azt tudta: asztal mellett ül, perczeg valami a kezében s végre ott feketéllett a fehéren: b. Gencsy Pál s. k.

– Amazok átvették az ívet; hideg köszönetet mormogtak, s minden jó kedvüket elvesztve, visszatértek a társalkodási szobákba.

Ekkor felkelt székéről az ifjú s megragadva barátja kezét, mondá:

– Zoltán! el vagyok veszve!

– Ezerkétszáz forintért?

– Nagy összeg ez nekem.

– Igen, ha Kohn Fülöp adná. Holnap eljönne hozzád. Már tudná, hogy aláírtad az ívet s diktálná a föltételeket. 1200 forintért 2000 forint egy hónapi határidőre! A második hónap végén 4000 forint, s biróilag lefoglaltatná képviselői napidíjadat. De ne gondolj ezzel. Nem láttad, mily hosszú orral kotródtak el innen? Mihelyt nem sikerült téged Kohn Fülöp körmei közé játszani, nem gondolnak többé tánczvigalmukkal sem. Száz ürügyet találnak a visszavonulásra. Azt mondják, jókor van még s nincs együtt a társaság. Egymásután kitörlik a neveket s a lapot széttépik.

– És ha nem tépnék?

– Akkor fizetsz; de nem Kohn Fülöp, hanem én leszek bankárod.

– Zsuzsi néni exkommunikál.

– Gyerek! azt mondom neked, ne félj, míg engem látsz. Azonban eltelt az idő, oszolnak a vendégek, menjünk szép csendesen mi is haza.

Otthon az ifjú bárót kellemes meglepetés érte. Levél érkezett hazulról s a vastag lúdtollal, jól ismert vonásokkal irott czímről látta, hogy Zsuzsi néninek akadtak fontos közleni valói. Élénk kiváncsisággal törte fel tehát a pecsétet és olvasni kezdett.

«Gencs, nov. 20.

Kedves fiam, Pál! Még nem kaptam leveledet s az csúnya volna tőled, ha nem tudnám, mennyi dolgod van az országgyűlésen? Mi pedig reggelinél, ebédnél, uzsoránál, vacsoránál mindig rólad beszélünk, miként tüntetted ki magad az ülésekben s miként veszed hasznát a sok iskolának, a mit kitanultál s a mi annyi költségünkbe került.

A lányok egésségesek. Klárit a küküllői alispán megkérte. Özvegy ember, nem nagyon sok gyermeke van s az idén erdejében annyi makk termett, hogy 1500 forintot kapott a brassói hentesektől. Képzelheted, hogy a fényes ajánlatot örömmel fogadtuk.

A dió s aszalt szilva, a mit holmid közé dugtam, úgy-e jól esett? Csak ropogtasd Zsuzsi nénéd ajándékát, legalább van otthon vacsorád s nem kényszerülsz a drága és utálatos vendéglőkbe menni. Ha fehérruhád kilyukad, vagy elrongyolódik, küld haza, kifoltozzuk. Lelkére kötöttem Varjas Andoriásnak, hogy ingeden mindig gomb legyen. Van czérnája fehér és fekete. A fejős tehenek most rosszul tejelnek, de szép agarad a Rabló visszakerült kóborlásaiból s a lányok olyan jól tartják, mintha magad volnál. Jolán húgod gyapot paplant köt számodra, de Pál napra nem lesz kész. Még csak 16 koczka van, pedig 178 kell.

Most a szebeni kék virágos tányérokról eszünk; kiméljük az új service-t, mert a cselédek nagyon törik. A len olyan vastag az idén, hogy csak törölközőket szőhet belőle a takács, de a kertben annyi a hernyótojás az almafán, hogy nem győzzük pusztítani.

Tegnap itt voltak Marialakyék. Keresztlányom Zsuzsika megnőtt mint a lödéczi lajtorja. Már nem jár sem rövid ruhában, sem fodros nadrágban, de rossz kedve volt, mert szorította az új czipője. Igazán szép leány s miután egyetlen gyermek és szép puszta néz rá, soha se feledd, hogy őt néztem ki neked feleségül.

Apád szüretkor meghűtötte magát s nagyon köhögött. De főztem neki árvacsalán, utilapú és cziczkafarkból czukros bonbonokat, azóta jobban van. Csak ne színá mindig azt a borzasztó erős bethlen-szentmiklósi dohányt!

Úgy-e nehéz munka a haza javára gyűléseket tartani? De ne szavazz valami új adóra, mert a régiekben is fülig úszunk. Azt azonban nem bánnám, ha vasutat indítványoznál Csikszeredától Gencsig, mert igen nehéz innen külön kocsit küldeni, ha só, riskása, sáfrány kell a házhoz. Küldök jó reczeptet, melylyel szennyes kesztyűidet kimoshatod, de mielőtt hordanád, akaszd ki kötélre a folyosón, mert eleinte förtelmes büdös szaga van.

A majorosné hat cziczája, mihelyt megnő, muffot csináltatunk bőréből a két kis leánynak; de a szolgabiró, a kit tavaly választottak, gyönyörű szép zongorát vett a feleségének. Bele is került neki a hozatallal együtt 37 forintjába!

Hordatjuk a «Marosvásárhelyi közlöny»-t. Félre rakom a számokat, hogy ha nyáron haza jösz, olvashasd. Borzasztó benne, mint vágták le a tolvajok a gelenczei zsidónak a fülét, de mikor erre járt a miniszter, a mi tiszteletesünk olyan szép köszöntő verset írt hozzá, hogy az itteni iskolás gyerekeknek könyv nélkül meg kellett tanulni.

Édes Pál fiam! ne nagyon nézegesd te azokat a pesti selyem ruhás fehérnépeket. Lám innen egy fiatal Mikes addig sétálgatott a promenádon egy selyem ruhás fekete fátyolos uri nővel, kiről azt gondolta grófné, pedig a theatromban játszik amolyan nyelves szobalányokat. Jobb lesz tehát, ha gyűlés után haza mégysz, hozatsz Varjas Andoriással ebédet, este pedig fél kilenczkor imádkozol és lefekszel, mert a hiábavaló csavargás minden gonosznak kútforrása. Mihelyt fagy, küldök sonkát meg füstös kolbászt. Most pedig bezárom soraimat és az én Istenem oltalmába ajánlja Palikáját az őt kimondhatlanul szerető

Zsuzsi nénije.

U. I. Fel kell bontanom levelemet, mert elfeledtem megírni, el ne hanyagold a flótázást, mert a mai világban követelik a fiatal embertől, hogy muzsikális legyen. Aztán oly szép az, ha valaki az udvarra szóló ablakban flótázik, oda lenn pedig könyhullatások között hallgatják. Aztán meg ha francziául tudsz is, nem árt, ha néha a német gramatikába bepillantasz.

Zs. n.»

Pál báró feszült figyelemmel olvasta ezen hosszú s az idegenre nézve érdektelen levelet. Olyan világosan meg volt írva benne: ki ő otthon? és hozzá gondolta, mi lett itten? Közepette a főváros zajának, midőn már-már be volt sodorva a nagy világ veszedelmeinek örvényébe, oly megnyugtatólag hatott rá a falusi csend, boldogság és egyszerűség.

Tán unalmat és boszankodást érezve, félreveté a levelet? Tán nevetett az elfogultság és korlátoltság ily kézzelfogható bizonyítéka fölött? Nem. Még egyszer átolvasá, s miután minden semmiség érdekelte őt, szemébe igaz könyek lopóztak. Bajos volt ugyan a sorokban érzékeny s könyet facsaró ömlengéseket fölfedezni. Ő azonban minden betűből csak azt olvasta, hogy a kiket otthon hagyott, végtelenül szeretik őt, s meggyőződve vannak, hogy a mit hazulról hall, hittel és szent érdekkel fogja olvasni, elkezdve a majorosné hat cziczájától a szolgabiróné remek zongorájáig.

A naiv hit, ezen minden kétkedést kizáró bizalom és ártatlan föltevés gyüleszté szemébe a könyeket. Egy egészen más csalárd világból tekintett vissza az elhagyott atyai házra, az ott fölmerült köznapiságokra, s mégis tapasztalnia kellett, hogy egyedül ama távol otthon azon szent hajlék, melyhez tartozik, s a hova ezer csalódások után is mindenkor mint biztos révbe vissza is térhet.

Eszébe sem jutott, hogy még ma nem is vacsorált, s hogy erejét felülmuló pénzbeli kötelezettséget vállalt, hanem lefeküdt és aludt világos virradtig.

IX.

(Szokatlan ünnepélyes szertartással végbement leánykérés; a roham sikert igér, de még semmi sem bizonyos.)

Nincs Budapesten szebb, uriasabb, tisztább, vidámabb és barátságosabb lakás, mint a József-tér. A Dunapart csak téli szállás, mert nyáron a nyugatra hajló nap forró katlanná fűti a szobákat, még a fal s a bútor is megmelegszik. Itt pedig üde levegő ömlik be a térről s az ablakról letekinteni, annyi, mint a művészileg gondozott virág- és bokorültetvények színét, zamatját és frisseségét folytonosan élvezni.

Ily házban tartá uri residentiáját özvegy Bendeffy Károly grófné, kit már láttunk a Dorozsmay-háznál. Ő volt azon leereszkedő, a ki helyet foglalt a pamlagon, olyan házban, a hol a látogatókat be sem jelentik.

Mert hiába! vagyoni tekintetben erősen kezdtek a grófi koronának ágai bomladozni s Bogárdy Zoltán ez egyszer nem túlzott, a midőn az általános árverés közeledtére példálózgatott. Tehát a Nádor-utczai házban őrzött négy millió igen alkalmas eszköz lett volna kimenekülni azon nyomasztó adósságból, miket Arthur grófnak korábbi s az utóbbi három év alatt újra megkettőzött pazarlásai, a kamat-kamatjainak felhalmazódása, fenyegető arányban felszaporítottak.

Reggel féltizenkét órára járt az idő, tehát Arthur gróf remélheté, hogy anyja, legalább fia számára, már látható állapotban lesz.

Leküldé tehát komornyikját az első emeletre. Ez kérdést tett a szobaleánynál, ez felkeresé a komornát, a ki aztán a grófné legbensőbb szentélyéből meghozá a szót, hogy a méltóságos grófné az ifjú grófot szívesen látja.

Ezen vett engedély alapján csakhamar belépett Arthur gróf a grófné kisebb elfogadó-szobájába, s anyját reggeli pongyolában találta, kedvencz karszékében, a midőn épen új czigarettre gyújtott.

– Mamám, – kezdé az ifjú gróf közvetlenül a tiszteletteljes kézcsók után. – A mit Porczogh báró érdekemben kitalált, nem sikerült. Az a vad báró nem akart beugrani a verembe; később közbejött a mi örökös guignon-unk, kit te monsieur Pockharti-nak nevezesz, ennek jött kedve pénzt kölcsönözni barátjának, s így tervünk füstbe ment. Kohn Fülöp megmenekedett a legrosszabb üzlettől, mihez életében fogott, mi pedig az aláirási ívet közös megegyezéssel széttéptük.

– És most?

– Én állok elé új tervvel. Sikerül, vagy végkép megbuktam.

– Nekem is lesz szerepem benne?

– Ha oly szíves volnál és elvállalnád, saját elnökséged és anyai auctoritásod zászlója alatt.

– Semmit sem igérek, míg nem tudom, miről van szó? Azt akarod, nagy pompával, mint boldog anya menjek a Nádor-utczába, rohanjam meg a kis kövér ténsasszonyt, s megkérjem számodra a négy milliót?

– Mamám, te szívemben olvastál. De, hogy még nagyobb szelet csináljunk, menj oda fényes assistentiával. Szólíts föl valakit barátnéid közül: mentül menydörgőbben aristokratikus lesz neve, annál többet igér. Talán jó volna meghívni nagysaárfeöldi Saárfeöldi Lukréczia grófnét, tán megteszi e szívességet.

– Valószinűleg. Sőt fölteszem róla, hogy gúnyból és megvetésből az alsóbb osztályok iránt, azon tréfát követi el, hogy családi brillantjait is magára rakja. És a másik?

– Louise.

– Melyik Louise? Burghammer herczegnő?

– Igen, és miért ne?

– Ha gondolod, hogy szívesen jő, akkor meglesz a teljes háromság. Itt van most a herczegnő Pesten?

– Ha az udvar Budán, vagy Gödöllőn időz, az osztrák delegatió pedig az akadémia palotájában ülésez, Burghammer herczeg és neje nem hiányozhatnak.