MÁSODIK RÉSZ. (continued 3)

Ezúttal csak egy levél érkezett.

– Ismeretlen kéz, s nem az én társaságomból került boríték – dörmögé – én pedig három hét óta várok új hírt Porczogh barátomtól. Lássuk, kinek van megint baja velem? Bizonyosan valamelyik falusi kaszinó bált rendez tiszteletemre.

Ím a levél.

«Révállomás, jul. 25.

Gróf úr! Miután az itteni hatóság kigyógyíthatlanul fejébe verte, hogy méltóságod ellen sötét bűntervek kovácsoltatnak, van szerencsém az itteni szolgabirónak titkos és bizalmas meghagyása folytán az ide mellékelt távirati sürgöny másolatát, tisztán óvatossági szempontból méltóságoddal ezennel közleni. Legmélyebb tisztelettel maradván

Dorozsmay Róbert».

A mellékelt telegramm pedig így hangzott:

«Bécs, jul. 25., reggel 4 óra.

A régtől fogva húzódó pör, ma reggel 3 óra 10 perczkor végkép eldőlt. Ön fel van hatalmazva, hogy ezután mindenben, az ezen esetre vett szóbeli utasítása szerint, cselekedjék.

Werner Károly.»

– Megint ez az Isten verte, értelem nélküli pör, melyben hírem- és tudtomon kívül mint alpörös szerepelek. A mennydörgős ménkű hallotta valaha, hogy hatalmas Bécs városában a törvényszék éjjel tartson ülést és hajnalban három órakor hozzon itéletet!

Fél óra sem telt bele s a gróf legénye ismét a szobába lépett azon jelentéssel, hogy egy idegen nő érkezett a kastélyba, s bizonyos fontos ügyben kihallgatást kér.

– Idegen nő?

– Már látta méltóságod, a midőn tetszett Erdélyben utazni.

Arthur gróf elhalaványodott, habár előre sejtette, ki lehet ezen rejtélyes látogató. De azért épen most, e válsággal fenyegető pillanatban, tán életében először szólt legényéhez igen frivol hangon:

– Szép?

A legény, a kinek soha legcsekélyebb bizalmaskodás sem volt megengedve, felelet helyett alázattal és kötelességszerűleg hajlott meg, a mi annyit jelenthetett, hogy nem az ő dolga ily kényes természetű kérdésben saját véleményét fejezni ki.

A gróf haladék nélkül megnyitá a szomszéd szobába vezető ajtót, s ott állott előtte az erdélyi utitársnő, az álnevet viselő Werner Karolina, s most már, mint a vele közlött sürgönyökből értesült, az igazi s rettegett Spuller Jeannette.

– Madame – szólt Arthur gróf német nyelven – mennyire örülök, hogy kellemes utitársnőmet saját hajlékomban üdvözölhetem. Kérem, méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm gróf úr, – felelt a nő tiszta magyar szóval és hibátlan ékezettel, – engedje meg, hogy állva maradjak s nehány szóval elvégezzem a rám bizott küldetést.

– Ah, önnek küldetése van hozzám? De hiszen ön tökéletesen beszél magyarul.

– Jászberényben születtem, gróf úr; csak a sors játéka vetett később a német tartományokba.

– Kérem, tessék leülni. A vasuton együtt utaztunk. Ez ugyan nem elég jog az ismeretség folytatására, de én önnek az egész úton lovagja voltam. Később, Erdélyben, már saját kocsijára is ültem. Egy szót sem szólok többé, míg itt e pamlagon helyet nem foglal.

– Ha parancsolja, gróf úr, akkor engedelmeskednem kell. De ha megmondtam, ki vagyok, ott fogok állni, a hol méltóságoddal szemben helyem lesz.

Ezzel leült, nem ugyan a pamlagra, hanem egy karszékre.

– Asszonyom, – szólt ekkor Arthur gróf és érzé, hogy szeme kiég a szégyentől, mert e nő pénzéből két darab ezeres már elköltve volt, a harmadikat pedig felváltás végett elküldte. – Jól ismerem azon ügyet, mely önt hozzám vezérli s mondhatom, igen fájlalom, hogy ily későn lett alkalmam kötelezettségemnek eleget tenni. Ha ön Werner Karolina helyett mindjárt saját nevén lép elém, ezóta régen rendbe hozzuk dolgunkat.

– Megbizóim parancsából viseltem e nevet.

– Ezer bocsánat; legtávolabbról sincs jogom kérdéseket tenni. És ha mégis tudom, hogy e pillanatban Spuller Jeannette asszonyhoz van szerencsém, nem én fürkésztem ki a titkot, hanem úgynevezett jóakaróim, a kik irántam mutatott részvétből, mondhatnám falusi sületlen fontoskodásból, magánügyeimbe avatkoztak.

– Tudom, gróf úr, az itteni hatóság nem tudom, mily sötét cselszövényt gyanított s kötelességének tartotta az én vett és küldött távirataimat önnel közleni.

– Ön ezt tudja?

– Oly kis városkában, mint Élesd, semmi sem marad sokáig titok.

– Szavamra mondom, asszonyom, hogy tudtom- és akaratomon kívül történt; mert nincs gyűlöletesebb előttem, mint rejtélyeket puhatolni. De ön Porczogh báró barátom előtt saját nevén mutatá be magát.

– Nem tehettem mást, mert féltem, hogy a báró, a ki engem többször láthatott, rám ismer. Különben pedig volt szerencsém már a gróf úrral is néha szót váltani, de mindig észrevettem, hogy nem figyelmez rám.

– Ah! ilyen udvariatlan is tudnék lenni? Borzasztóan szórakozott lehettem azon pillanatban! Újra bocsánatot kérek, elismerem hibámat. Most azonban semmi ok többé a tiltakozásra. Én már Pestem kerestem önt, asszonyom, azon házban, mely mint kamatfizetési hely ki volt jelölve.

– Csak egy napig időztem ott.

– Asszonyom, beszéljünk üzleti ügyeinkről komolyan és szárazan. Ön Kaula és társa czégtől megvásárolt egy kötelezvényt, mely a bankárházat cselekvőleg, engem pedig szenvedőleg illet.

– Igen, gróf úr. Megvásároltam, a kötvény birtokomba jutott, s ott is maradt egy nap s egy éjen át, míg Frankfurtból Bécsbe visszaérkeztem. Akkor azonban a kötvényt újra eladtam, helyesebben mondva, átengedélyeztem azon egyénnek, a ki az első vásárlásra fordított pénzt is kezembe adta.

– Ah, ön újra eladta.

– Az én vásárlásom puszta formaság volt; a kötvény jelenleg az igazi tulajdonos szekrényében fekszik.

– Értem; valami pénzügyi nagyhatalom, a ki holmi 600,000 forintos aprólékos üzletre nevét sem akarja odaadni. Remélem azonban, hogy új hitelezőm nem marad előttem sokáig ismeretlen.

– Gróf úr, a valóságos vásárló csak addig volt kénytelen ön előtt eltitkolni nevét, míg bizonyos eset be nem következik.

– Kezdem érteni. Most jövünk a titok kulcsára. Valami csodálatos pörről van szó, mely az ügyvédek mesterkélt halogatási kisérlete miatt, csak ma éjfél után három órakor dőlt el.

– A nagy pör, mely a távirati sürgönyökben folyvást szerepel, csak olyan, mint az evangeliumban a példabeszéd; mindig mást kell alatta érteni.

– Mindig világosabban látok. Mert megvallom, nagyot nevettem azon állításon, hogy a bécsi törvényszék éjfél után három órakor tartja üléseit. Oly időben, a midőn az angol alsóház tagjai is aludni mentek. Tehát ezen úgynevezett pör eldöntésétől függött, hogy ismeretlen hitelezőm jelentse magát, s megparancsolja, hova küldjük a lejárt kamatok fizetésére szolgáló összeget?

– Gróf úr, ezen fizetési ügyekre nézve nekem semmi megbizatásom sincs. Ezt a nő, a ki a kötvényt megvásárolta, maga fogja méltóságoddal elintézni.

– Ah! tehát hitelezőné? ez már érdekes bonyodalom a mai prózai világban.

Arthur grófnak Porczogh báró nevezetes levele jutott eszébe. S valóban, a mint ezen értekezlet kezdődött és kifejlődésnek indult, csak megerősítheté, hogy ily terv lehet készülőben. Tény volt, hogy egy ismeretlen nő a tönkre jutott nagy földbirtokosnak első helyen bejegyzett adóslevelét megvásárolta. Ez pedig csak két czélból történhetett: vagy olcsó áron az összes birtok megszerzésére számít, vagy mint Porczogh báró vélte, a pénzhatalom rangra vágyik s grófné akar lenni. Csak az volt új a dologban, hogy nem Spuller Jeannette-ről van szó. E nő nem szép, nem fiatal. A másik szebb, fiatalabb is lehet, de épen ily valószinűséggel még vénebb, még rútabb is!

Ez épen elég volt arra, hogy Arthur gróf visszanyerje nyugalmát és cselekvési szabadságát. Ezzel pedig együtt járt, hogy természeti hajlama, a büszkeség, a dölyfösség, melyet csak a nagy úrias könnyelműség enyhíthetett kevéssé, rögtön érvényre emelkedjék s aztán gúnyos mosolylyal megjegyzé:

– Asszonyom, leírhatlan kéj az, ha egy tönkrejutott gróf még azzal dicsekedhetik, hogy legutolsó hitelezőjéül egy nő jelenik meg. Ha nem volnék az agglegények osztályában mint reményteljes kezdő, még hiú képzelgő is válhatnék belőlem. Azt hiszem, hogy az én hitelezőném csinos kis menyecske lehet?

– Gróf úr, – felelé alázattal a látogató, – mint nő, nem lehetek illetékes biró; de a közvélemény itélete szerint ezen nő dísze nemének. Fiatal, szép, bájos s kedélyében a földre szállott angyal.

– Ez már sokat igérő személyes leírás. S miután a híres pör ma hajnal előtt eldőlt, szabad lesz-e ezen égből leszállott angyalnak hogylétéről tudakozódnom?

– Gróf úr, a nagy pör nem egyéb, mint a mi minden halandóra ki van mérve. Küldőm akarta, hogy e kérdést ily alakban említsem és így értsem, ha vett sürgönyeimben találom. Az ügyvéd az orvos, a ki a természetnek e kérlelhetlen adóvégrehajtóját egy ideig visszatartja. De azért az erősebb mindig győz, s ma hajnalban bekövetkezett a kimaradhatlan tény, mely ellen nincs felebbezés.

– Valami haláleset?

– Úgy van, gróf úr.

– Az égre kérem, szóljon világosabban – kiáltott a gróf, a kinek lelke hirtelen egészen más irány felé ragadtaték.

– Gróf úr, Burghammer herczeg e nap első óráiban megszünt élni.

– Mit hallok! a herczeg meghalt?

– Az orvosok hat hét óta csak óráról-órára igérték a herczeg életének meghosszabbítását. Most mindennek vége van. Van szerencsém jelenteni, hogy engem a herczegnő küldött ide, azon megbizatással, hogy a herczeg halála hírének vettével, átadjam méltóságodnak ezen levelet, mely mindent megmagyaráz.

– Mely mindent megmagyaráz, – ismétlé a gróf gépileg és egész testében reszketve. – És Louise? a herczegnő, özvegy?

– Gróf úr, ez a herczeg halálának természetes következménye.

– És ki ön, a ki hetek óta közelemben él, és oly érdekeltséget mutatott irányomban?

– Én, gróf úr? Én épen senki sem vagyok e világon. Spuller Jeannette, kegyes herczegnőm legalázatosabb komornája.

– A herczegnő komornája?

– Senki más. Most pedig engedje gróf úr, hogy elhagyjam e széket, mely engem nem illet, és állva hallgassam további parancsát.

– Semmi esetre sem. Ön komorna? nem változtat a dolgon. Ön engem büszke, dölyfös úrnak tart? Az vagyok, de büszkeségem nem abban áll, hogy erőtlenek s azok ellenében, kik jóakaratot tanusítanak irántam, magas rangomba kapaszkodjam. Ön Bécsben hagyta a komornaságot; hozzám csak a jászberényi derék és művelt lelkű nő jött küldetésbe; ön az én utitársnőm, a kinek kellemesen eltöltött órákat köszönhetek. Én önnek némely csekély lovagias szolgálatot is tettem, ez pedig annyi, mint férfiak között a pohárkoczintás. Kérem, maradjon helyén, ha pedig eljön ideje, saját kocsimon küldöm Élesdre, hogy éji nyugalmat találjon és friss erővel indulhasson hosszú útjára.

– Csak addig távozom e szobából, míg gróf úr e levelet átolvassa.

– Nem engedhetem. Magam megyek a könyvtárba; átolvasom a herczegnő levelét s ha kell, a választ is megirom.

Ezzel megnyitá a legközelebbi ajtót s bement azon szobába, melyet a három könyvszekrény s iróasztal miatt a háznál könyvtárnak neveztek.

Ím a levél:

«Bécs (kelet nélkül).

Kedves barátom!

Rettenetes napokat élek. Egyrészről a herczegnek vészszel fenyegető betegsége aggaszt, másfelől kinzó kétség gyötör, hogy férjem tudja, mint szerettem egykor önt, s tán most sem tudok a multról megfeledkezni.

Ehhez járul az aggodalom önnek válságos sorsa fölött. Ismerem helyzetét, ön elbeszélte nekem, mások is írtak róla. Az esküvő elhalasztása után nem kétkedtem, hogy a millionaire családban fondorkodnak ön ellen s ha a szép Esztike hajlandó volna is szavát megtartani, környezete mindent elkövet e házassági terv elejtésére.

Komornám levélben értesített, hogy szerencsés véletlen folytán önnel együtt utazott Erdélybe. Tőle hallottam a botrányos hírt, hogy az ellenség a másnak igért menyasszonyt Gencsre, a vetélytárs szülőinek kastélyába vitte látogatóba. Ez oly tény, oly elhatározó tüntetés, mely minden kétséget elenyésztett.

Vigasztaljam önt? Miért, ha csak sok pénzt s mellé szép asszonyt veszt el ezzel? mert valamely regényes és gyógyíthatlan szerelemről, tudom, soha szó sem volt.

De önnek megelégedetten és boldogan kell élnie, Arthur, sőt bizonyos határon belül még rangját és büszkeségét is föntartania szükséges.

Bárha birnék erővel annyit tenni önért, mint kivánnám. De egy elfeledhetlen múltnak édes emléke feljogosít engem arra, hogy a legelső sorban álljak azok között, kik sietnek legőszintébb barátságukat felajánlani.

Kérem, Arthur, ne értsen félre. Mindeddig semmit sem követtem el, a mi önnek férfiúi büszkeségét sérthetné. A herczeg, kivánatomra, átadta nekem azon összeget, mely házassági szerződésünkben ki volt kötve. Teljes szabadságomban állott e tőkét úgy helyezni el, mint legjobbnak itéltem. Én tehát megvásároltam az ön birtokaira bejegyzett követelések közül a legelsőt. Ez teljes biztonság rám nézve és nem vethetem szememre, mintha legtisztább baráti érzelmemet pénzkérdéssel tettem volna kétértelművé. Hiszen annak idejében a kamatokra nézve is könnyen megegyezhetünk.

Ha ön levelemet elolvassa, akkor a herczeg megszűnt élni. Mert ha meggyógyul, soha e sorok az ön szeme elé nem kerűlhetnek.

És mégis erőt kellett szereznem ahhoz, hogy férjem életében is az ön helyzetével foglalkozzam, mert rettenetes világban élünk, melyben a legjobb emberek sem becsülik az élet értékét úgy, mint kötelességük volna. Mindnyájan reszketve nyúlunk a hirlapokhoz, félvén, hogy halálhírét olvassuk legjobb barátunknak, a ki egy szörnyű megkisértés perczének ellen nem állhatott és saját maga ellen emelé fel kezét. Én pedig akarom, követelem, hogy ön éljen, sőt büszkén nézzen le a magasból s vesse meg az oly szerencsétlenségeket, melyek csak a köznapi lelkeket sújthatják le.

Ha e czélt elértem, ha megemlékezésem által önnek nyugalmat, s tán vígaszt szereztem, akkor azon kellemes öntudattal élek tovább, viselem sorsomat, teljesítem kötelességeimet, hogy az igazi, hű és változhatlan barátság követeléseinek erőmhöz képest megfelelni igyekeztem.

Louise.»

Nagy figyelemmel olvasá végig e levelet Arthur gróf s legelső gerjedelmében tollat ragadott, hogy a választ megírja. Lelke tele volt gondolatokkal, szíve érzelmekkel s azt hitte íveket fog tele írni, míg mindent, a mi elméjében felmerült, elmondhat.

Azonban megütközve vette észre, hogy mindjárt az első sorokban megakad tolla s bármiként erőködik, mondatai nem hogy bensejének érzelmeit kifejeznék, de még a helyzet egyszerű s világos követelményeinek sem felelnek meg.

Sehogy sem tudott oly hangot találni, mely e választ jellemezhetné. Mert épen oly lehetetlen volt a herczegnő lépéseit a vagyon tekintetében elfogadni, mint visszautasítani. Közönséges hálaömlengésekre pedig még a tentát sem akarta fogyasztani.

Hosszas erőködés után csak arról győződött meg, hogy ily levélre más válasz nem lehet, mint megkérni a herczegnő kezét.

Ámde ezt a jelen pillanat a legerőszakosabb hatalommal tiltotta. Most, a midőn a férj a halottas ágyban feküdt, tán még ki sem hült. Önmaga iránt érezne undort, iszonyatot és borzadályt, ha e szót kibocsátaná ajkán.

Tehát semmi irásbeli válasz: ez volt a legidőszerűbb eljárás, ezt követelé a helyzet, a pillanat gyászos ünnepélyessége.

Visszajött az elfogadó szobába s a karszék mellett állva várakozó komornának mondá:

– Asszonyom, a herczegnő oly levelet írt, melyre válaszolnom e pillanatban lelki erőm hiányzik. Kérem, mondja meg neki, hogy hozzám mutatott barátságát soha ez életben el nem feledem s mihelyt az illem megengedi, felmegyek Bécsbe és személyesen óhajtok vele beszélni.

– Gróf úr, az én herczegnőm ezen válaszszal bizonyosan teljesen ki lesz elégítve. Csak azt kell megjegyeznem, hogy a herczegnő a temetés s némely netán mulaszthatlan teendőinek bevégzése után elhagyja Bécset és édesanyjánál, a herczegnőnél szándékozik állandó lakást venni.

– Akkor Bogfalván találkozunk.

– Ezzel elvégeztem küldetésemet, kérem méltóságodat, engedje meg, hogy távozhassam.

– Isten önnel; mikor utazik?

– Még az éjjeli gyorsvonattal, hogy holnap délután fél háromra Bécsben lehessek.

– Kocsim a kapu előtt várja. Szükség esetében hova intézzem levelemet?

– A herczegnő ügyvéde, Werner Károly.

– Ah? Werner Károly? Bankgasse 9?

– Ha méltóságod ezen czím alatt ír, levele bizonyosan megtalálja a herczegnőt, akárhol lesz.

– Köszönöm. Ez az ember nevezett el engem «alpörös»-nek?

– Ügyvédi észjárás, fiskálishoz illő romantika, méltóságos uram. Van szerencsém magamat gróf úr kegyeibe ajánlani.

– Isten vezérelje, Jeannette.

– Isten vezérelje, Jeannette.

XIV.

(Az illem még ma tiltja a szív hangján megszólalni, de megengedi, hogy üzleti ügyeket tisztába hozzunk.)

István-nap után, midőn a «kéjvonatokon» ide hurczolt vidékiek már elhagyták a fővárost, Arthur gróf és Porczogh báró, vasuti vonatra ültek és utaztak azon állomásra, mely legközelebb esik Bogfalvához, de egyszersmind Harasztoshoz is. Miután pedig csak ketten ültek egy első osztályú coupéban, bátran és háborítlanúl beszélgethettek.

– Mily szerencse, hogy Hohenmark herczegnő még él, – kezdé Porczogh báró, a ki önző lelke sugalata szerint, minden dolgot csak hasznossági szempontból szokott felfogni. – Különben az illem megsértése nélkül Burghammer herczegnőhöz közelednünk sem lehetne. Így pedig tisztelgünk az idősb herczegnőnél, s ha gyászba öltözött leányát nála találjuk, az nem ellenkezik a bevett szokásokkal.

– Mégis tán jobb lett volna, ha nem irunk, hanem mint egyszerű condolensek jelenünk meg néhány perczre.

– Nincs nagyobb udvariatlanság, mint az égből alá pottyanva, véletlenül betoppanni valamely háznál. Mert kitehetjük magunkat azon elviselhetlen kellemetlenségnek, hogy csak erőtetett vendégszeretetet találunk, míg így kipuhatoltuk az utat, s minden készen áll fogadtatásunkra. E mellett még más prózaiabb részlete is van az ily megrohanásnak, ha falun történik.

– Ugyan mi? kérlek.

– Csodálom, hogy el nem találod. Azonban te sohasem szoktál terveid végrehajtásában az elmaradhatlan gyakorlati részletekre is gondolni. Képzeld, mily nyomoruságos állapot várna ránk, ha megérkezvén az állomásra, paraszt kocsit, szénából felhányt üléssel, kellene fogadni, s így menne két herczegnő látogatására, Bendeffy gróf és saját csekélységem, uri elegantiával.

– Báró, neked mindig igazad van. Még gazdag koromból maradt rajtam a szokás, hogy ily mellékes dologról mindig valamelyik fizetett alárendeltem gondoskodjék.

– Elégedjél meg tehát, ha ma e szolgálatot igazi hű barátod teljesíti.

Kezet fogtak és Arthur gróf elismeré, hogy barátja mindig jó tanácsot tudott adni.

– Még jó félóránk van az állomásig, – folytatá a báró, – tehát felhasználom az időt s mondok egyet-mást. Barátom, nemes emberi szavamra mondom, hogy a Kaula és társa czéggel végbement üzlet annyira tudtomon kívül történt, hogy Spuller Jeannette kalandos megjelenése épen úgy bolonddá tett engem, mint hajdanában, az álarczos bálban akármely rózsaszínü dominónak incselkedése. De már a mi lejárt váltóid kifizetésének történetét illeti, nem tagadom, hogy részes vagyok az összeesküvésben, s most már felhatalmazást nyertem nyiltan szólani.

– Beszélj barátom.

– Nézz ide, – s ezzel tárczájából kivett egy negyedívnyi lapot. – Itt van irkád; itt van saját kéziratod; bele van irva az összeg, a kelet és legalul neved. Ha most én e papirkából nem csinálok fidibuszt, csak azért teszem, mert nem szokásom oly adomát utánozni, melyet a mesefaragók Rothschildre és egy császárra költöttek. E helyett ezer darabra tépem kötvényedet, kidobom az ablakon, atomjait a szél szárnyaira bocsátom, ám szedje össze, a kinek ideje lesz hiábavaló fáradságra vállalkozni.

– Porczogh! ne mondd tovább. Egyszerre vastag hályog esik le szememről, s nekem már régen tudnom kellett volna, hogy e világon csak egy lény lélegzik, a ki még velem gondol. Oh Istenem, ki hitte volna, hogy romlott századunkban még szív is létezhetik!

– Úgy van. Ő volt őrangyalod és senki más. Mert a kik legjobban mutatták sajnálkozásukat, majd kipukkantak a káröröm kéjében. Ő azonban először kiragadott az örvény széléről, másodszor képessé tett, hogy föntarthasd magad, menekülj a fölötted összecsapó habok közől és kösd meg a rád nézve oly előnyös pénzházasságot.

– Louise, Louise!

– És mondhatom, drágán fizette meg önzéstelen regényességét. De miután csak több vagy kevesebb pénzről van szó, nem sokat gondol vele.

– Tudom, a herczeg végrendeletéről akarsz beszélni.

– Eddig csak azt tudom, hogy Burghammer úr más végrendeletet igért élőszóval, és mást hagyott hátra írva, megpecsételve és tanuk bizonyságával ellátva. Azt hiszem, hogy az özvegy herczegnő talál majd időt és alkalmat e tárgyról bővebb felvilágosítást adni.

– Porczogh! ezt csak szerető szív tehette. Én lábai elé borulok.

– Megérdemli. Hanem mindent a maga idejében kell tennünk. Most pedig ne láss egyebet rajta, mint a fekete gyászruhát, mely minden időszerűtlen nyilatkozatot szigorúan eltilt. Ha te nem élsz a világon, Burghammer herczeg özvegye rövid időn Bécs legünnepeltebb hölgye. Szépsége elsőrendű csillag, rangja egyenlő a Schwarzenbergekkel, s mint dúsgazdag, tetszése szerint választhat második férjet. De ő szeretett téged leány korában és most is csak érted él. Önzéstelenűl szeretett, mert a mit érted tett, nem vár jutalmat. Légy iránta háladatos s akkor meglátod, hogy életbölcseségi szabályaimnak gyakorlati haszna van. Mert a teljes meggyőződés, hogy a nő szeret, erősebb kötelék az érzéki szerelemnél, melyet a szépség ébreszt fel, a birtok és a megszokás hamar elenyésztet.

Megérkezvén az állomásra, ujra kitünt Porczogh báró észjárásának csalhatlansága. Két fakó szekér és két részeg kocsis leskődött a tovább utazni szándékozókra. Ellenben ott kevélykedett a bogfalvi fogat is, mely ily környezetben igazi herczegi fényűzést képviselt.

De még egy másik uri kocsi is feltünt a háttérben s a két jó barát a sötétszürke bérruháról azonnal ráismert a Dorozsmay-ház cselédségére.

A következő pillanatban Gencsy Pál báró is előkerült valamelyik vaggonból s átadá könnyű podgyászát az elébe siető inasnak.

– Porczogh! – suttogá Arthur gróf, – látom az erdélyi vad bárót s minden bölcs oktatásodból üres szószaporítás lett. Valami láthatlan hatalom parancsolja, hogy megrohanjam, megsértsem és párbajra kényszerítsem.

– És miért?

– Hiába minden színlés; ez a gyerkőcz győzelmet aratott rajtam s földig vagyok lealázva.

– Arthur! egyszer már karodon ragadva tartóztattalak vissza ily meggondolatlanságtól s most megint vak szenvedélyed szavára hallgatsz. Tudd meg: soha sincs a férfi bizonyosabban megalázva, mint mikor e miatt kell valakit megvernie, vagy ezért verik meg. S minő megalázásról beszélsz? Egy suhanczkodó diák versenyezett veled. Nincs eltiltva. Egy kis iskolás leány választást tett saját korlátolt izlése szerint, de szabadságában állott. Olyan legfelsőbb itélet ez, melytől csak a pisztolylövéshez van felebbezés? Arthur, ma is az vagy, a ki tegnap voltál. Emeld fel fejedet s ha eltékozlott vagyonodból valamit vissza akarsz szerezni, hidd meg, a legrosszabb eszköz erre az, hogy ő vagy te a gyepen hörögd ki a lelkedet.

– Egy győzelmi tekintet tőle és én szelidíthetlen vadállat vagyok!

– Jer, közeledjünk hozzá, közönynyel, egykedvüséggel, de méltósággal, s meglásd, utánozni fogja példánkat.

Előre léptek tehát s mintha most pillantanák meg az ifju bárót először, maga Arthur gróf mondá:

– Jó reggelt, Pál. Úgy látom, Harasztosra mégysz?

– Igen; egy vagy két napra.

– Mi pedig Bogfalvára szándékozunk, de még ma estére visszatérünk. Jó mulatságot.

– Köszönöm. Isten veletek.

Ebből állott az egész találkozás. Pál báró látta ugyan Pesten, a Dorozsmay-házban a fiatalabb herczegnőt, de nem volt annyira ismerős vele, hogy igényelhette volna a szerencsét, üdvözletet izenni. Arthur gróf pedig, kanonok bácsi által szóval kifejezett válasza után, a gazdag családdal minden további összeköttetést végkép ketté szakítottnak tekintett.

Midőn a két jó barát felült a bogfalvi kocsira, Porczogh báró, hogy a mindig fülelő cselédség ne értse, franczia nyelven mondá:

– Lásd barátom, ilyen a valódi élet, ilyen a correct modor a világban. A mit te akartál elkövetni, az a mult századokba való, a mikor az emberek mindenki fölött uralkodni akartak, csak magukon nem. Megengedem, hogy ily helyzetben, mint te vagy a báróval szemben, ha regényt irna valaki rólatok, az olvasó kérlelhetlenűl követelné, hogy törj ki, dúlj-fúlj, hordj rakásra borzasztó gorombaságokat, másnap pedig egyikőtöket saroglyán vigyék, obductio végett, a kórházba. Szerencsédre, melletted őrködhetik néha egy flegmatikus filozofus, a ki füledbe súgja: mindig a hideg okosság szavára hallgass s ne tartsd dicsőségednek, ha a botrányokra leskődő közönség kiváncsiságát, saját károdon elégíted ki.

Bogfalván Hohenmark herczegnő fogadta az érkezőket s különösen Arthur grófot oly barátságosan látta, mint nehány évvel ezelőtt, a midőn Harasztoson megismerkedett vele.

Louise herczegnő csak a rövid ebéd ideje alatt volt látható. Ekkor is gyász öltözete uralkodott minden szaván, s a ki nem ismerte a szívében égő lángot, ezen tartózkodása miatt méltán hidegséggel vádolhatta volna.

Fekete kávé után, az idősb herczegnő azon czím alatt, hogy megmutatja szegényes, de tisztán tartott kertjét, sétálni hivá vendégeit. Hárman indultak, de Porczogh báró jól tudta, mennyire fölösleges itt az ő jelenléte. Addig keresett a kertben oly növényt, mely őt igen érdekelni látszott, míg végre egészen hátra maradt.

Ekkor aztán beszélni kezdett az anya arról, a mit gyászt viselő leányának szőnyegre hozni lehetetlen volt.

– Gróf úr, engem Hohenmark herczeg, mint egyszerű lovas-kapitány, ezért a kis bogfalvi birtokért vett nőül, de azért nem volt boldogtalan velem. Leányom, Louise, első csalódása után Burghammer herczeg mesés gazdagságának oltalma alá menekült, a hova női kötelességet, kifogástalan hűséget vitt, de tán szívet mégsem. Ez lehet oka, hogy a herczeg nem tartá meg szóval sokszor hánytorgatott igéretét az irott végrendeletben.

– Hallottam, hogy a herczeg szószegő és háladatlan volt.

– Mindössze ennyi áll, leányomról, végrendeletében: «nőm jövőjéről már életemben gondoskodtam.»

– Semmi több, még egy udvarias szójárás sem?

– Ez az egész; de a leányom így van legjobban megelégedve s boldog, hogy oly hagyománynyal, mely úgysem szívből származott volna, nincs megszégyenítve. A herczeg igéré, hogy azon 5000 hold földet, melyet Somogymegyében vásárolt, s melynek jövedelmét, tűpénz czímén, leányom eddig élvezte, mint szabad tulajdont ráruházza. Igérte, hogy bécsi palotáját, mely a benne rejlő kincsekkel és értékpapirokkal két és fél millióra volt becsülve, szintén neki hagyja; de a végrendeletben mégis a mellékág zsákmányára bocsátotta. Mi maradt tehát a sok szóból?

– A legértékesebb kincs, Louise herczegnő, mindenesetre megmaradt.

– Pénzről beszéltünk, gróf úr, – felelé a herczegnő, nem nagyon lelkesedve a hallott költői közbekiáltás fölött. – Mi maradt végre? A 750,000 forint, mely a házassági szerződésben ki volt kötve. Ebből 640,000 forint ment a Kaula és társa czég követelés megvételére, 110,000 forint pedig állampapirokban. Ehhez járul a 300,000 forint ékszer, melylyel a herczeg nejét különböző alkalmakkor meglepte. Leányom e haszontalan fényköveket még Bécsben eladta, s a fönnebb említett összeget hozzáadván, annyi értékpapirt vásárlott össze, hogy az így nyert kamat évenkinti 22,000 forintot képvisel.

– Óriási gazdagság, herczegnő. Én mondom ezt, a korábbi lelkiismeretlen pazarló, a ki ezóta megtanult gazdálkodni.

– Tehát számítsunk. Ha beteljesedik, a mit ön levelében ajánlott, és én, ismerve leányom érzelmét, szívesen jóváhagyok, akkor az új háztartás szükségeinek fedezésére készen áll először: a 36,000 forint kamat, első helyen betáblázva a Bendeffy-birtokra; másodszor: 22,000 forint leányom értékpapirjainak szelvényeiből; harmadszor: az én halálom után, a mi szegény kis Bogfalvánk, mely jó és rossz évet számítva, mégis kiizzad évenként 8000 forintot. Összesen 66,000 forint jövedelem.

– Kimeríthetlen aranybánya.

– Menjünk most át az ön vagyonára.

– Herczegnő! ezzel hamar készen leszünk, mert a mivel most birok, kevesebb a semminél.

– Meglátjuk. Ha leányom hozományába beszámítottam Bogfalvát, nem hagyhatjuk ki az önéből azon 30,000 forintot, mely szintén csak édes anyja után, vár önre.

– Adja Isten, mentől később.

– Magam is ezért imádkozom, mert Bogfalvával is épen ezen eset fordul elé. Ezenkívül…

– Ah, ezenkívül! herczegnő, én ezenkívül semmitsem tudok, a mit sajátomnak nevezhetnék.

– Keressük csak, s mindjárt megtaláljuk. Az ügyvéd, a ki a Kaula és társa czég követelésének megvásárlásában közbenjárt, kötelessége szerint betekintett a telekkönyvbe.

– Nagyon tragikus könyv ez rám nézve, herczegnő.

– És úgy találta…

– Hogy a fizetési kötelezettség az egész jövedelmet felemészti.

– Felemészti ma, de nem holnap. Mert a kötelezettségek között évenkinti 40,000 forint törlesztés van. Tehát 10 év mulva 400,000 forinttal kevesebb az adósság és 20,000 forinttal több a jövedelem.

– Tíz év mulva!

– Ne nevessen a tíz éven, mert ezzel csak minket vénasszonyokat gúnyol. Inkább higyje el nekem, hogy tíz év mulva is élni akar az ember s tán még örököst is adhat az Isten. Szóval, ki van számítva, hogy 22 év mulva tisztán állhat a Bendeffy-birtok.

– Eddig a számtudósok 32 évről beszéltek.

– Úgy van, de a legelső s legnagyobb követelés, mint hozomány, visszakerül a házhoz.

– Ez már valóban más. Herczegnő, önben a legjelesebb pénzügyminiszter veszett el.

– Csak jó magyar gazdasszony akarok maradni, daczára fönhéjázó német czímemnek. Most pedig mindent tisztába hozván, keressük fel Porczogh bárót.

– Herczegnő, ez a gyász év előttem több mint az örökkévalóság.

– Már csak mindössze 10 hónap.

– Szabad lesz néha itt megjelennem?

– Jövő juliusig mentől ritkábban. Nem óhajtom, hogy a szomszédok beszéljék: ime mutatkozik már a régi udvarló s alig várják Bogfalván, hogy ujra menyekzőt üljenek.

Búcsuzáskor Louise herczegnő csak ablaka függönye mellől intett üdvözletet; hanem a rokonszenves tekintet, mely régi barátjára esett, értékesebb volt minden ékesszólásnál.

A két jó barát kocsira ült s az első félórában mindketten mély gondolatokba merülve hallgattak.

– Porczogh! – töré meg a csendet Arthur gróf, – egész óra alatt kizárólag pénzről és üzleti dolgokról beszéltem a herczegnővel.

– A legbölcsebb s leggyakorlatibb tárgy minden világlátott vőlegény előtt.

– Mindig a herczegnő vitte a szót, nekem csak a képmutató hallgatás szerepe jutott. És akárhogy erőlködtem, lehetetlen volt a 36,000 forint kamatfizetési kérdést megpendítenem. Mit tegyek? Épen oly borzasztó ezt elfogadni, mint a minő képtelenség visszautasítani.

– Barátom, ily sajátszerű esetekre nézve régen ki van találva az útbaigazító szabály.

– S az volna?

– A két rossz közül a kisebbiket kell választani! Tartsd meg s abból csinálj dicsőségi tőkét, hogy a lehetőségig jól gazdálkodjál.

– Ki hitte volna, hogy a történtek után még szerencsés sors is kecsegtessen!

– Gondold hozzá, hogy meg is érdemlettél valamit. Nem voltál teljes életedben tökéletes gentleman? Megcsaltál-e valakit? Nem becsülted ősi nevedet többre öt milliónál? Tehát a mit a szerencse nyújt, fogadd érdemeid jutalmául. Megengedem, hogy kellemetlen előleg ez a pénz, jövendőbeli nődtől: de mindketten tudjátok, hogy csak az elkerülhetlen vas szükség szavának hódoltok. Végre is ez maradt vagyonod elvesztésének fanyar utóízéül. Minden veszedelmet túléltél, szolgáljon tehát vigasztalásodul, hogy életedben ez az utolsó boszankodás. Hogy éneklik a «Bourgeois Gentilhomme» entreactejában, keleti frank nyelven: non tener honta, questa star l’ultima affronta? –

Arthur gróf hallgatott, elkomorult és elégedetlen volt. Barátjának hidegen gyakorlati, sőt vastagon cynikus okoskodásai nem verhették ki fejéből azon lealázó gondolatot, hogy most majdnem egy egész évig oly szerepet fog viselni, mely a férfi büszkeséggel ellenkezik, a grófi dölyfösségnek pedig nyilt hadat izen.

– Báró! nem az boszant, hogy az uj háztartáshoz semmit sem viszek; máson is megtörtént, s ha Esztikét nyerem meg, akkor sem állok különben. De hogy már mint vőlegény jövendőbelimnek pénzéből élősködjem, e szégyent el nem viselhetem. Addig, míg azt hittem, nyerészkedőkkel és uzsorásokkal van dolgom, legalább volt czíme könnyelmüségemnek. Azt mondtam, élek tovább is adósságcsinálásból, de most minden ürügy lerombolva fekszik lábam előtt.

– De mit tehetsz?

– Még van egy utolsó segédforrásom. Anyám visszaérkezett; a mit elköltöttem e pénzből, kipótolja s aztán jövő juliusig úgy meghuzódva lakom nála, mint kis iskolás fiu koromban.

– A mint tetszik.

– És valóban még azon nap estéjén kihallgatást kért édesanyjától s aztán mindent őszintén, leplezetlenül és teljes részletességben elbeszélt.

– Arthur, – felelé az öreg grófné, – neked igazad van, ez így nem maradhat s nekem anyai kötelességem határozottan közbelépni. Intézkedjél, hogy holnapután Bogfalvára mehessek és igérem neked, hogy mindent rendbe hozok.

– Mindent rendbe hozasz anyám? De hiszen épen abban fekszik helyzetem elviselhetlensége, hogy minden a legjobb rendben van! Louise boldog, hogy tehet értem valamit s én már ma költhetem azon 36,000 forint jövedelmet, mely jövendőbeli nőm hozományát képezi.

– Mindent kiegyenlítek.

– A világ ugyan nem tudja, de nekem elég erkölcsi megsemmisülésemre a gondolat, hogy Louise, tényleg, megvásárolt engem.

– Arthur! minő illetlen, minő háladatlan szó ez.

– Nem mondom, hogy tette, sőt páratlan önzéstelenségében eleinte csak arra törekedett, hogy engem előnyös pénzházasság kötésére segítsen. A herczeg halála s azon leánynak elpártolása után azonban változott a helyzet; ellenem fordult a látszat is, s most a tisztességes kölcsönből nagylelkű adomány, sőt kimondjam a legirtóztatóbb szót? egy ügyefogyottnak nyujtott kitartás lett!

– Arthur, nem jól értetted anyádat. Úgy hozom rendbe ügyedet Bogfalván, hogy lelked teljes megnyugvást találjon. Azt mondtad, hogy Louise minden ékszerét eladta s a pénzből gyümölcsöző tőkét szerzett? Igen jól van, helyesen cselekedte. De most már én jövök közbe. Itt vannak nálam családunk gyémántjai, miket mindig egy Bendeffy grófné viselt. Úgy tudom, ékszerészi becsű szerint megérnek 83,000 forintot. Elviszem Bogfalvára s miután, mi asszonyok, mindig szabadabban beszélünk egymás között, átadom a herczegnőnek, mint szokásban levő menyasszonyi ajándékot.

– Mamám!

– Meg vagy elégedve?

– Mamám! az ajándék maga herczegi; de a gondolat, hogy fiad férfiui büszkeségének megmentésére hozod ezen áldozatot, a mennyekbe emel. Engedd meg, hogy ezer csókkal fejezzem ki hálámat és fiui szeretetemet.

Arthur gróf könnyelmű korhely volt egész életében, de szive nem romlott meg teljesen soha. Kivánjuk neki, hogy azt a szivet, melyet megnyert, díszes élete által, meg is érdemelje.

XV.

(Rövid leczke után a hosszú történet véget ér.)

Láttuk, hogy Gencsy Pál báró a harasztosi kastély úrnőjének igen szertartásos meghívására, augusztus hó végén leszállt a vasútról s találkozott Arthur gróffal és barátjával, épen a midőn arról gondolkodott, hol találna hamarjában oly szekeret, mely őt a kastélyba szállítaná?

Még alig telt el két hónap, mióta utóljára látta tanítványát, Gencsen; de hosszabb idő volt ez a bárónak, mint a mennyi a geologusok szerint szükséges arra, hogy az őserdőből, a földnek nem tudom hányadik kérgében, kőszén alakuljon. Valóban még attól is félt, hogy e rettentő korszak alatt Esztike kisasszony mást gondolt s a kastély lakói is úgy néznek majd rá, mintha kétkednének, látták-e már ezen arczot valaha, vagy sem?

Hogy még hazulról megírta, melyik napon teszi tiszteletét? annak ő semmi fontosságot sem tulajdonított. Annál kellemesebben volt meglepetve, a midőn jól ismert sötét szürke posztóruhás inas kapkodá ki kezéből podgyászát s elvezeté őt a harasztosi fogat elé, oly buzgalommal és előzékenységgel, mint mikor haza visznek valakit, a ki otthon lesz és a családhoz tartozik.

A lovak gyorsan ügetve verték fel az út porát s fél óra mulva a föld egyik hajlásán túl feltűnt a kastély is, melynek szöglet-tornyából óriási zászló lobogott a nyári szellőben.

Szemközt vele az útfélen magányos gyalogló közeledett. Bizonyosan éhes vándorló legény, a ki nem talált munkát s megy máshova szerencsét keresni.

Közelebb érkezve, a bús idegenből tüskés szakállu, pöczkös bajuszu víg czimbora fejlődék ki. Lehetett-e más, mint épen Bogárdy Zoltán, a ki recsegős hangján távolról kiáltá:

– Hozott Isten friss egészségben, tisztelt kollegám; ejnye de megvárakoztattál!

– Nem én vagyok oka, barátom. Szörnyű rendetlenség ez a magyar államvaspályán! Teljes hét perczet késtünk! No de meg is interpelláljuk érte a közlekedésügyi minisztert! Szép tőled, hogy elémbe jöttél.

– Kötelességem volt, barátom, mert szükség, hogy elékészítselek azon fogadtatásra, mely itt rád vár.

– Az égre kérlek, ne ijesztgess.

– Majd meglátom, mily vitézül állod ki a roppant strapácziót, mert ez alul ugyan ki nem búvol. Van pénzed?

– Van, a mennyi az útra kell.

– Az kevés, mert az egész vidék herczegi borravalót vár. A falu nagy harangja reggel óta szól. Az iskolás fiúk kirukkoltak és éneklik: «erős várunk nekünk az Isten»; az ártatlan szűzek, fehérbe öltözve, rozmarint tűztek hajukba és rózsalevelet hintenek útadba. A biró kilencz mozsarat és 80 kilogramm lőport hozatott Hatvanból. A jegyző és az iskolamester ablaka csupa transparent G. P. és D. E. betűkkel. Este pedig olyan illumináczió és rakétázás lesz, hogy még a szomszéd földesurak is assecuráltatták tegnap a gabonás asztagokat.

Varjas Andoriás uram, a ki hivatalos helyén, a bakon ült, ájtatos hivő lélekkel nézegetett vissza s minden új részlet hallására komoly helyeslést intett fejével, mint a ki mindezt, magától érthető legtermészetesebb dolognak találta.

De midőn a kastély elé érkeztek, a hol hatalmas diadalkapunak kellett volna az érkezőt fogadni, kiderült, hogy itt rendkívüli készületnek még nyoma sem mutatkozik, sőt a kastély tornyán lengő zászlót is a mult évi képviselőválasztáskor tűzték fel s azóta ott tűri a napot, éjet, esőt, havat, fagyot, meleget.

Az első, a ki a vendéget észrevette, kanonok bácsi volt. Tehát mindjárt gonosz omen: ebéd előtt pappal találkozni, ez bizony semmi jót sem igérhetett. E mellé még főtisztelendő úr nagy bámulva kérdé:

– Hogyan! ön az báró úr? Hol és merre kalandozik, hogy még Harasztost is utjába ejthette?

Tessék most erre azt felelni, hogy egyenesen is csak ide igyekezett!

Azonban mégis jött egy szobaleány, a ki a megzavarodott ifjut fölvezette az első emeletbe, a hol az átöltözésre már minden kellék elkészítve volt.

Gyönyörű szép, urias, feltünően kedves és elegans szoba volt ez s valaki úgy letörölgette a butorokat, hogy mikroskopiummal sem lehetett volna itt egy porszemet felfedezni. A sötét violaszín pamlag előtt álló asztalkán pedig porczellán vázában olyan óriási virágcsokor pompázott, hogy Pesten egy egész nyaralónak kertjéből sem telik ki. Pál bárónak röpdesett a szíve az örömtől, hogy e gyöngéd figyelem tán épen a ház kisasszonyától származhatott.

Levetkezve poros uti ruháját, felölté szép szürke nyári sétaöltözékét és izenetet küldött a kastély úrnőihez: mikor tehetné tiszteletét? A várt válasz azonnal, postafordultával, megérkezék, hogy rögtön.

Ment le tehát a földszintre, a nyári elfogadó terembe, mely a kertre nyiló verandára vezetett. De míg ideért, sok kettősszárnyú ajtón kelle áthatolnia.

Egyszerre balról megmozdul egy zöld posztóval bevont, fényes szegekkel kivert mellékajtó. Elébb világos színü kelme hullámzik, aztán egy élő szobornak alabastrom-fehér keze mutatkozik, végre egy ismert friss, vidám, mosolygó arcz és szem, mely ragyog az örömtől és boldogságtól!

Élénk gyorsasággal, mint mikor vágyat érez «az ő karjai közé röpülni», állja utját az áthaladó vendégnek és kiáltja:

– Professzor!

Az így megszólított ifju megragadja a feléje nyujtott kezet, hévvel megszorítja, eszébe sem jut, hogy ez fájhat is egy kicsit s aztán mondani akar valamit, a mit a szerelmes ember hosszú távollét után legelőször érez szívéből felfakadni. De elrémülve tapasztalja, hogy a magyar tudós akadémia nagy szótárából egy betűt sem tud hangoztatni.

A birtokba vett kezet azonban el nem ereszti többé, úgy bánik azzal, mint a rabló zsákmányával s bámulja a színműírókat, a kik ily alkalmakból a legköltőibb eszmevirágokat adják a szereplők ajkára! Kérdés: ha maguk is szerelmesek, szintén ily mesterei az ékesszólásnak?

Az elfogadó terembe lépve, a ház asszonya helyett a pózna-hosszú «táblaterítő»-t találják, a ki elrettentő szigorral és fanyarsággal hajlik meg, de megvesztegethetlen merevséggel csak azt jelenti, hogy ő nagysága a báró urat a könyvtárban kivánja elfogadni.

A könyvtárban! a házi pirongatorium leghivatalosabb helyén! A harasztosi szent inquisitio kínzó kamarájában, a hova csak azokat idézik, kik ellen panasz van, kik gyalázatosan rossz fát tettek a tűzre.

Ámde nem volt szabadulás; Esztikének ki kellett menni a verandára, friss szellőt színi, a bárónak pedig, mint vádlottnak, be a törvényszék színe elé, ad audiendum verbum!

Ő nagysága udvariasan köszönté a belépőt. Helyet mutatott neki, de nem az övéhez hasonló karszéket, hanem csak egy oda vetődött tabouret-tet; elég jó volt ez a vallatás alá vont bűnösnek.

– Báró úr, örvendek, hogy látom. Szabad lesz nehány kérdést tennem?

– Méltóztassék parancsolni.

– Báró úr, igaz-e, a mit hallottam, hogy ön tanárságra készül?

– Én, asszonyom?

– Leányom mondja, hogy önt legközelebb egyetemi professzorságra hivják meg, s a tapasztalati lélektant fogja eléadni.

– Asszonyom, – felelt Pál báró elnyomott mosolylyal. – Tetszhetett tán Esztike kisasszonynak ily tréfát kigondolni, de én a nevezett tudományban nem hogy szakember, de csak gyarló műkedvelő is alig vagyok.

– Ezt nagy sajnálattal hallom, mert az egyetemi tanárság diszes állás, s a professzorok nagy kitüntetésben részesülnek. De ha nem lesz tanár, akkor minő életpályát választ?

– Én, asszonyom? Én amolyan falusi báró vagyok, a kit az emberek, minden három évben, tíz hordó pálinkáért képviselőjöknek választanak. Mint ilyen eljárok a házba, hallgatom a bölcsebbek szónoklatát, szavazok pártom érdeke szerint a haza javára, s majd ha több bátorságom s tudományom lesz, magam is részt veszek a tanácskozásokban.

– Ezek nagyon távol időkre biztató kilátások. De legalább remélheti, hogy a három évi ülésszak letelte után, kinevezik önt főispánnak vagy államtitkárnak?

– Sajnálattal kell megvallanom, hogy ily fényes kitüntetésekre egyáltalában nem számíthatok.

– És miért nem?

– Mert a főispánsághoz több tekintély és érettebb életkor szükséges; államtitkár pedig csak a legkiválóbb szakértelemmel felruházott egyén lehet.

– És nem szerezheti meg ezen kellékeket?

– Idővel tán igen, de most oly izgatott s folytonosan ábrándozó lelkiállapotban élek, mely minden hideg tanulmány megkezdésére képtelenné tesz. Asszonyom! én ma 26 éves koromban végtelen s minden más érdeket megsemmisítő szenvedély hatalma alá kerültem; szeretek egy leányt. Szeretem önnek leányát, s ha kezét el nem nyerhetem, többé e világon semmi más nem érdekel.

– Szereti leányomat? De hiszen ön tudhatja, báró úr, hogy midőn Esztikémmel Gencsre jöttem, már ezzel eléggé világos jelét adtam, hogy szerelme ellen nincs komoly kifogásom. Azonban…

– Hah! azonban! oh mint rettegek ezen legirtóztatóbb szótól.

– Fiatal ember, sajnálom önt, de én attól félek, hogy leányom csak azért hallgatott az ön igéreteire, mert hitte, hogy önre fényes jövő vár: egyetemi tanár, főispán, vagy államtitkár lesz. Most pedig kiderül, hogy mindez csalódás és álomkép. Bocsásson meg báró úr, de ily változott körülmények között többé semmit sem igérhetek. Azonban…

– Hah! egy másik: azonban! Most látom, hogy nincs ennél felségesebb szó a magyar nyelvben.

– Azonban, – folytatá a ház asszonya erőtetett komolysággal, – ha részemről, ily helyzetben, kénytelen is vagyok határozottan tagadó választ adni, azért, ha tetszik önnek, még felebbezheti ügyét, leányomra.

– Fölebbezem!

– Ime most épen két óra. Ebédig lesz még egy egész órája s ha elviszi leányomat a kertbe sétálni s ha sikerül önnek vele úgy megalkudni, hogy csekélyebb kilátások mellett is elfogadja ajánlatát, akkor…? Akkor majd én is jobban meggondolom a dolgot.

A nyájas olvasó bizonyára kezdet óta jól értette e jelenetet, s nagyon tudta, mit kell ebből szószerint magyarázni, mit nem?

Nem volt ez épen egészen tréfa, színjáték vagy rögtönzött mulatság a Bogárdy Zoltán iskolájának modorában; de rideg, száraz komolyság annál kevesbbé. A báróra nézve a ledkedvezőtlenebb magyarázat szerint sem jelenthetett ez többet, mint hogy a család jogosan igényli, hogy a kérő, ha férj lesz, nem fog tétlenségbe merülni, hanem rangjához és vagyoni állapotához képest igyekezni fog a világban is oly állást elfoglalni, mely rá díszt, a hazára hasznot hozand.

De midőn meghallotta Pál báró, hogy hova kell ügyét felebbeznie? s hogy a harasztosi legfelsőbb biróságot karjára ragadhatja, viheti sétálni a kertbe s ott egész óráig informálhatja, capacitálhatja: többé nem tartóztathatá magát, hanem rohant a ház asszonyához, fél térdre hullott s úgy megölelé és össze-vissza csókolá, mint csak egy háladatos fiú teheti anyjával.

Szegény Dorozsmayné alig tudott kiszabadulni. Eléggé engedé át ugyan magát e heves szorítgatásoknak, de asszonyi szokás szerint, mégis csak fenyegetett öltözékének védelméről beszélt, mintha ez volna a legfontosabb.

– Ah, ön tönkre teszi ruhámat… már fodraim is szakadoznak… szeleburdi báró, ön miatt bizony még egyszer újra öltözködnöm kell.

Még egy csók az arczra s ezúttal befejezéskép oly csattanós, hogy a verandára is kihallatszott s azután Pál báró megértvén az idő becsét, értékét, kitántorgott az ajtón, bebotlott az elfogadó terembe, onnan ki a verandára, sietvén itt elvesztett ügyét appellálni.

A helybeli septemvirátus és cassatiószék ezalatt szelid türelemmel várta az alsóbb törvényszéknek végerővel biró itéletét s midőn Pál báró az idvezültek mosolyával kijött, karját ajánlta, sétára hivta őt a kertbe, mindketten három ugrással termettek lenn a kilenczfokú lépcsőn és indultak a felsőség engedelméből kijelölt sétára.

Magától érthető, hogy augusztusban, délután két órakor a nap perzselő sugarai miatt, nem a nyilt virágágyak, hanem a legmagasabb fák árnyai felé törekedtek.

Nem tudom, ki volt a vezető ezen utjokban? de tény, hogy keresve a hűvös tanyát, itt is mint Gencsen, láttak egy hatalmas diófát, melynek levéllel sűrűn benőtt galyai alatt még sokkal szebben faragott és fehérebbre festett padot találtak, a törvényszéki ülés és appelláta megkezdésére.

A fiatal báró azonban nem tartotta meg szavát, s annyira megfeledkezett helyzetéről és igéretéről, hogy mint vércse keze között tartván a pihegő galambot, mindjárt levetette az alázatosan könyörgő álarczot, s mintha semmi sem történt volna, újra csak tekintélyt követelő professzor kezdett lenni, szemben hű, engedelmes és tanulékony tanítványával.

Mindjárt is, szép csinosan elhelyezkedve a padon, hozzá kezdett leczkéjéhez:

– Diximus…

– Ah, diximus, – szakítá félbe a tudnivágyó leányka, – Gencsen hallottam e szép hangzású szót először, de nem tudom, mit jelent?

– Csak annyit: mint mondtuk. Így szokták a legtudósabb tanárok, hajdan, leczkéiket kezdeni, hogy jelen előadásukat szoros kapcsolatba hozzák a korábban eléterjesztett alapelvekkel.

– Értem.

– Tehát ott hagytuk el lélektani buvárlatainkat, hogy a férfi a szive mélyéből szeretett leánykát keblére szorította s aztán elkezdte csókolni: elébb a hajába füzött rózsabimbót, aztán a leomló hajfürtöt, a felhőtlen homlokot, végre a két szemet s azalatt a leányka hallgatott és tűrni tanult.

– Vagy boldog volt.

– Vagy boldog volt. Ezer köszönet érte, mert e kijavítás a végtelenségig szellemdús ötlet! Ámde most magasabb és fellengzőbb tanok következnek, mert elérkezett ama legédesebb percz, hogy az ajkak is érintkezzenek.

Esztike nem felelt, kissé tán vissza is húzódott.

A professzor pedig folytatá.

– A mi az első csókot illeti, egyenesen és közvetlenül a két ajkon, annak sajátszerű természete van. Úgyis kimondhatlanul sokat ér, ha a férfi rabló módjára, kérés és engedelem nélkül, jut hozzá; hanem hogy már e földön érezhesse a menny minden gyönyörét, elkerülhetlenűl szükséges, hogy a lányka hasonló ellenállhatlan vágyat érezzen, ő maga is szomjazza az ajkak találkozását s aztán boldogságukban feledkezzenek el az egész világról.

– Diximus…

Pál báró vas karjai közt tartá a sebzett galambot, de most egyik kezével az égő arcz melegéhez nyúlt s úgy vonszolá maga felé az ellenkedőt, hogy lassú és észrevétlen közeledés után, egyszerre csak összetalálkozott a két forró ajk s aztán meg nem számlált perczekig összeforradva maradt.

Nem lehetetlen, hogy az ily fellengző lélektani elmélet- és kisérletnek kellő felfogására, az ismétlés is szükségesnek mutatkozott. Tény azonban, hogy a midőn a boldog pár még csak perczeket vélt átélni, elmult az óra, s a kastélynak sivító hangon ebédre hívó csengetyűje felrázá őket álmaikból.

A veranda lépcsőin Dorozsmayné, Zoltán és kanonok bácsi fogadták az elésietőket.

– Nos, báró úr, – kérdé az anya vidám hangon, de szemében örömkönnyekkel telve, – megnyerte pörét?

– Asszonyom, – felelé, – a föld legszerencsésebb embere vagyok, most már semmi sem hiányzik boldogságomból.

– És hogy szól a végső itélet?

– Esztike kisasszony a jövőt feltétlenül rám és férfiúi becsületemre bízza; jelenben pedig szerényen megelégszik azzal, hogy képviselő s az én drága jó Zsuzsi nénémnek engedelmes fia vagyok.

– Akkor Isten áldása rajtatok, gyermekeim.

Az alatt pedig, hogy az anya karjai közé zárá gyermekét, Zoltán bácsi a főtisztelendő úr mellé lépett s mondá:

– Papom, hallottad a szép imádságot s mégsem mondtad rá: amen.

Kanonok bácsinak forgó karikákra nyilt a két szeme. Még csak most kezdé észrevenni, mi történik a házban és körülette? A jámbor lélek ezen utolsó pillanatig csakugyan hitte, hogy Pál báró egyszerűen átutazóban van Harasztoson s az özvegy őt, mint annyi más járó-kelő vendéget, ebédre marasztotta.

– Gyermekek, – szólt most teljes anyai és háziasszonyi tekintélylyel a kastély úrnője. – Halljátok megmásíthatlan határozatomat. E naptól fogva minden héten egyszer, szombaton, ide jöhet Pál báró s maradhat hétfőig. Mához hat hétre pedig, ha Isten is úgy rendelte, mint mi óhajtjuk, lakodalom lesz Harasztoson!